Valamikor, még az 1950-es évek elején történt Ludas nagyközség vasútállomásán. Az
állomásfőnök egy nagyobb mozgalmi ünnepen ki akarta díszíteni az állomásépületet; kiszidolozta
a zászlónyeleket, a homlokzatra pedig kitette Rákosi Mátyás nevét, a szimmetrikus elhelyezés
kedvéért épp az állomás neve fölé. A vonatból kitekintők így azt láthatták, hogy Rákosi Ludas –
vagyis ő a felelős a bajokért. Balszerencséjére épp azon a napon egy főilletékes is arra utazott,
kibámult az ablakon, és az állomásfőnök két évig tűnődhetett dekorációs ötletén.
Eltelt vagy tíz év, a helyzet javult is, de nem túl gyorsan, ez nem szokása a helyzetnek
minálunk, mint Romhányi Jóska mondta volna: „Isten majmai lassan őrülnek!” 1960-ban, mikor
megírtam a „Malom a pokolban” című regényemet, tudtam, hogy az akkori politikai viszonyok
között ennek a könyvnek egy ideig egyetlen olvasója lesz: saját magam. Azzal vigasztaltam magam,
hogy a minőség pótolja a mennyiséget.
Csak egy barátomnak, F.-nek mutattam meg a kéziratot, ő akkoriban a „Közért Dolgozó”
című világlapot szerkesztette. Elolvassa, és azt mondja nekem:
– Tudod mit? Én megpróbálom ezt lehozni folytatásokban.
– De hát nagyon meredek a szöveg! Úgy kirúgnak érte, hogy a levegőben átöltözhetsz.
– Nekem már mindegy. A főnökök már rég kinézték az utódomat, rúgjanak ki úgy, hogy
legalább tényleg csináltam valamit.
És csakugyan elkezdte hozni a könyvet folytatásokban, bolti utasítások és bolti tolvajok
névsora között. A második fejezetnél tartott, mikor a szöveg szemet szúrt a főnököknek, behívták
F.-et, közölték vele, hogy szíveskedjék befejezni a regényt, egyben át is adhatja utódjának a
szerkesztői széket. F. már csak egy számot küldhetett be a nyomdába, amiben be kellett jelenteni,
hogy a regény véget ért. Tudta, hogy a szöveget ellenőrizni fogják, ezért szép szabályosan
fogalmazott: „A »Malom a pokolban« című regény folytatása technikai okok miatt elmarad” –
aztán megkérte egy nyomdász barátját, hogy a szövegből üssék ki a „technikai” szót, és csak az üres
hely maradjon. A „Közért Dolgozó” című lapban a következő közlés látott napvilágot: „A »Malom
a pokolban« című regény folytatása … okok miatt elmarad.” Ebből aztán mindenki érthetett, amit
akart.
Egy vegyészeti gyár vezérigazgatója angol nyelvvizsgára készült – kell az a kis mellékes,
ami a nyelvpótlékkal jár. Megírta a dolgozatot, a tanár belenéz, és akkora egyest írt rá, hogy a szára
lelógott a papírról. A főnöke aggodalmaskodva kérdezi:
– Nem lehetne adni neki legalább egy kettest?
– Az egyesen kívül egyetlen más jegy jöhetett még számításba: a mínusz végtelen. Mivel
mondták, hogy egy vegyészeti gyár vezérigazgatója, könnyítésképpen egy szakmai szöveget adtak
neki. Nézze meg a dolgozatát. A jelöltnek a redox potential kifejezést kellett volna lefordítani, ami
az anyag redukciós-oxidációs adottságát jelenti, vagyis mennyi oxigént tud felvenni, illetve leadni.
– És ő hogy fordította le ezt a kifejezést?
– Elkezdett szótározni. Megnézte előbb a „red”-et, ez vörös, aztán az „ox”-ot, ez bikát
jelent, a „potential”-t már tudta magától, ez nyilván azonos a potenciával, és beírta a redox potential
magyar megfelelőjének „a vörös bika nemzőképességét”! Hát erre adjon kettest maga, ha akar.