A mesterlövész

Barátom valaha kormányvadász volt, nem kormányokra vadászott, mint például a közlekedési rendőrök vagy az arab terroristák, hanem a hivatalos állami vendégeket fogadta és kísérte el egy-egy üdítő vadászatra.

– És miért hagytad ott a helyed?

– Őszintén?! Úgy kirúgtak, hogy azt hittem, csak az első hóval esek vissza. Valamikor tavaly januárban bejött hozzánk a főnököm, és mondja:

– Árpi, nagy tisztesség ért…

– Valami kitüntetés, rendkívüli jutalom?

– Nem, hanem holnap egy gumiparti küldöttség érkezik le hozzátok, és a küldöttséget maga az elnök, doktor Absoluto Zero vezeti. Ő híres vadász.

– Tudom.

– Honnan tudod?

– A múltkor mondta be a „Szabad Európa”, hogy mennyi bakot lőtt már.

– Ez most mindegy, hallott a híres magyar vadállományról, és mindenképpen szeretne lőni egy kapitális bikát.

Felsóhajtottam.

– Fontos az, főnök?

– Nagyon fontos, főleg gazdasági szempontból, mert ha megsértődik, nem hajlandó elfogadni tőlünk azokat a gyárakat, amiket ajándékba adunk nekik. Ezerszázalékos biztonságra kell törekednünk; milyen módszert ajánlasz?

Már kialakultak bizonyos fogások, melyeket akkor alkalmaztunk, ha arra törekedtünk, hogy a vendég biztosan célba találjon: főtt kukoricával szoktattuk a vadkacsákat egy bizonyos fa alá, aztán kukorica alakú ólomszemeket etettünk velük, hogy ne tudjanak felrepülni, egy vaddisznót úgy beinjekcióztunk, hogy állva elaludt, egy szarvas oldalára a falubeli borbély nullás géppel céltáblát nyírt. De a főnököm elégedetlenül csóválta a fejét.

– Ez mind kevés.

Kikeltem magamból:

– Kevés? Akkor csak egy dolgot tudok ajánlani: kötözzük oda a bikát egy fához, mondjuk, egy húsz centi hosszú kötéllel.

A főnököm kezet nyújtott.

– Ez az, Árpi! Pontosan erről van szó!

Mit csináljak? Lementem a kormányhalászokhoz, akik a kormánypákászokkal együtt a horgászsikerekre vágyó külföldi államfőket fogadták, kértem tőlük pár száz méter damilt. A fonalat húszrétre fogtuk, megfontuk kötélnek, és kiköttettem a kapitális bikát egy fához.

A jelzett időben meg is érkezett doktor Absoluto Zero, a gumiparti elnök. Megdöbbenve láttam, hogy igen rövidlátó, a kabátját szög helyett egy falon napozó légyre akasztotta fel, az is elgondolkoztatott, hogy a fegyvertokból egy fehérre festett puskát vettek elő neki.

Átalakítottam a terveimet; eredetileg a bikát őrző fától öt méterre szándékoztam felállítani a lőállást, de most úgy láttam, célszerűbb, ha két méterre csökkentem a távolságot, arra az egyre próbáltam vigyázni, hogy a kinyújtott puska csöve ne érje el a bika farát, mert beláthatatlan következményekkel járt volna, ha megcsiklandozza az állatot.

Már csak néhány apróság maradt hátra; délután a katonák kihúzták az erdőben az elektromos vezetékeket – a szokásosnál vastagabb kábeleket kellett használni, hogy táplálni tudják mind a hetven reflektort, mely a szarvasbikát megvilágította. Bekapcsoltuk a magnetofont, mely, ha doktor Absoluto Zero elejti a vadat, eljátssza a gumiparti himnuszt, a műszakiak olyan ügyesen helyezték el a hangszórókat, hogy úgy tűnt, mintha a himnuszt maga a bika énekelné.

Este kocsiba ültettük doktor Absoluto Zerót, és vagy ötször körbevittük az erdőben.

– Sok erdőt láttam már életemben – mondta elismerően –, de ez a legnagyobbak közül való.

A gumiparti elnök odaért a vadászleshez, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak fehérre festettünk, kezébe vette a fegyvert, először kíséretének vezetőjére, a gumiparti elnökhelyettesre célzott, és csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó lemondani a lövésről. Végül kigyúltak a reflektorok, feltűnt a fához kötözött szarvas.

Itt már nem lehet baj! – gondoltam. Tévedtem.

Doktor Absoluto Zero lőtt, és a szarvas, ahelyett hogy az előírások szerint összeesett volna a megszólaló gumiparti himnusz hangjára, egy nagy iramodással eltűnt az erdő csalitos mélyében. A vizsgálat később kiderítette, hogy ami lehetetlennek látszott, bekövetkezett: doktor Absoluto Zero eltalálta és szétlőtte a húsz szálból font damilkötelet. Ennek kapcsán otthon kinevezte magát a Gumiparti Állatvédő Liga elnökének, én pedig másnap megkaptam a felmondásomat.