Hogyan vettünk házat?

Az Őrséget járó kirándulócsoportok gyakran elvonulnak nagyrákosi házunk előtt, hallom, ahogy a vezetőjük magyarázza:

– Ez annak a híres írónak, Berkesi Andrásnak a birtoka – és felém mutat, aki rongyos ingben keverem a betont a kert mélyén, vagy épp mázolgatok –, és az ott a kertésze!

Bizony, lassan már tíz éve élünk itt, minden nyáron két-három hónapot töltünk lenn, év közben is lejárunk, ha legalább három éjszakát itt alhatunk, kevesebb időre nem érdemes lejönni, kaputól kapuig 265 kilométer a távolság.

Most már bevallhatom: mikor megírtam „Az Őrség panaszá”-t, nem úgy látszott, hogy mi egyszer még letelepedünk ezen a vidéken. Nagyképű tanítók oktattak ki a sajtóban, hogy milyen is az Őrség valójában, haragvó kis és nagy főnökök üzenték, hogy a parasztok vasvillával vetnek ki, ha ide merem tolni a képemet. Én mindig visszamentem a riportjaim színhelyére, ha másért nem, hogy megmutassam magam: itt vagyok, vállalom, amit írtam – de az Őrséghez ennél több fűzött, úgy gondoltam: ez a vidék az én választott szülőföldem, és továbbra is úgy fogok ide járni, mintha csak hazamennék.

Zsófi, nagyobbik lányom még féléves sem volt, mikor levittük húsvétolni az ivánci vadászházba – őrségi hagyományok szerint még egyéves kora előtt meg kellett mutatni a napnak, hogy majd felnőtt korában ismerje meg, és ne bántsa. Lehet, hogy az egész nem több puszta babonánál, de baj nem lehet belőle, minél több isten vigyáz egy gyerekre, annál jobb. Aztán egy év múlva, már Julcsával, kisebbik lányommal kiegészülve, az elnéptelenedett ispánki iskolaépületben töltöttük a vakációt.

Ami engem illet: nehezen tűröm a nyaralást; ha nincs más dolgom, mint jól érezni magam, rögtön kezdem rosszul érezni magam – Ispánkon sem bírtam ki egy helyben, naponta felkerekedtem, és végiglátogattam környékbeli barátaimat. Elsőként hová is mehettem volna máshová, mint Nagyrákosra Bita Kálmánhoz.

Mikor gyűjtöttem a riportkönyv anyagát, azt a módszert próbáltam követni, hogy az épp soron levő őrségi faluban kerestem egy-egy patrónust, aki beszélt nekem a környékről, körbevitt, ajánlott embereket, akikkel érdemes megismerkedni. Meg kell mondjam: egyetlen ilyen patrónusomban sem csalódtam, az Őrség bővelkedett bölcs és tapasztalt emberekben, de az vitathatatlan, hogy Bita Kálmántól hallottam és tanultam a legtöbbet.

Ősz hajú, kék szemű, széles vállú parasztember volt, szája körül ott lebegett a nagyothallók jóindulatú-bocsánatkérő mosolya. Komolyabb iskolákat nem végzett, hatvanéves kora körül csak az innen-onnan hiányzó tudás kedvéért tette le a nyolcadik általánost, viszont, ha már nekilátott, kitűnő eredménnyel. Azt hiszem, egész életében alig-alig járhatott túl a faluja határán, de eszében, adottságaiban egy nagy ember lehetősége rejlett. Kandó Kálmán volt a példaképe, éjfelekig olvasott, minden szerszámot ő szerzett be elsőnek a faluban, minden új módszert ő próbált ki. Időtlen idők óta pontos könyvelést vezetett, ha, mondjuk, azt kérdeztem tőle: mibe került 1936-ban egy fél kiló só, Bita Kálmán bement a kamrába, kihozta az „1936” feliratú füzetet, melybe bevételeit-kiadásait jegyezte, és máris mondta a só árát.

Nem lett volna igazi őrségi ember, ha nem érdekelte volna szívvel-lélekkel a politika. Valaha ő volt az elnöke a Parasztpárt nagyrákosi szervezetének, és még találkozásunk idején, az 1970-es években is talált magának funkciót: a Hazafias Népfront helyi elnökségét; a református papot választatta meg titkárnak maga mellé, úgy okoskodva, hogyha az hirdet ki valamilyen társadalmi munkát, csak jobban eljönnek majd az emberek.

Én első találkozásunktól fogva vonzódtam hozzá, úgy éreztem, mintha a Sors visszaadta volna az apámat, Bita Kálmán is szívesen beszélgetett velem, de éreztem, hogy a barátságos fogadtatás mögött ott rejlik valamilyen fenntartás, hogy pontosan mi, azt persze nem tudtam, és még kérdezni sem illett volna rá.

Emlékszem, augusztus 20-a volt, ami tudvalevőleg nagy ünnep – ekkor tartják ugyanis a veleméri búcsút, és Kovács tisztelendő úr is kijön misézni az öreg templomba. Én is kinéztem Velemérre – mint Vak Vendel Csáktornyára –, majd mikor kezdték bontani a sátrakat, felkéredzkedtem egy motorkerékpár hátsó ülésére, Nagyrákoson szálltam le. Bita Kálmán számíthatott rá, hogy ezen a szent napon eljövök, mert az asztalra kikészítette már a két kedvencemet: a nyers sonkát és hozzá a masszív direkttermő kormin bort. Töltött két pohárba, de nem nyúlt hozzá, elgondolkodó arcára kiült a feszültség, látszott, hogy egy nehéz kérdést forgat magában. Na – gondoltam –, ma kijön a farbával.

– A barátom párttag? – kérdezte végül.

– Nem, Kálmán bácsi, nem vagyok párttag.

Ezen a figyelemre méltó jelenségen sokáig elgondolkodott, csak aztán folytatta:

– És nem is akar az lenni?

– Nem, Kálmán bácsi, egyelőre nincs ilyen tervem.

Ezen is elgondolkodott, aztán nyúlt az egyik pohárért, csak a fejével intett, hogy a másik pohár énrám vár.

– Én vagyok az idősebb, te vagy a tanultabb. Szerbusz – és koccintottunk.

Azt hiszem, az Őrség akkor nyílt meg igazán előttem, elterjedt a hír, hogy én tulajdonképpen Bita Kálmán idegenbe szakadt és most hazatérő unokaöccse vagyok. Ezentúl nem kérhettem olyat, amiben ne segítettek volna: ha Nagyrákos dűlőnevei után érdeklődtem, megbízták a tanítókat, hogy szedjék össze nekem valamennyit. Ha a hajdináról kérdezősködtem, mert még soha az életben nem láttam, egy hét múlva kaptam egy egész zsákra valót.

De egy kanyarral térjünk vissza az ispánki nyaralás napjaira, mondom: minden őrségi barátom közül Bita Kálmánt kerestem fel elsőnek.

– Hogy múlt el a tél?

– Nehéz volt, meghalt az anyósom. Ott lenn a faluban a Nemesszeren maradt utána egy ház.

Kálmán egy majd százéves, sárból vert, úgynevezett „tömis” házban lakott.

– Miért nem költözöl le oda?

– Engem innen nem visznek el – csak lábbal kifelé.

– És mit csinálsz azzal a házzal?

– Ráírattam a két lányomra, ne kelljen kétszer örökösödési adót fizetnünk.

Ettem egy kis nyers sonkát, ittam egy kis kormin bort, elbeszélgettünk, aztán elindultam gyalog Ispánk felé. Lent a Zalaréten N. Gyula bácsival találkoztam, aki tehenet őrzött, épp rávert egy bottal az állat farára.

– Miért bántod azt a tehenet, Gyula bácsi?

– Azért, mert almát evett.

– És az miért baj?

– Mert ha rászokik az almára, azontúl csak lekvárt hajlandó enni majd.

– Ebben viszont neked van igazad, Gyula bácsi.

A rétről épp rá lehetett látni a Nemesszerre, eszembe jutott a beszélgetés Bita Kálmánnal:

– Te Gyula, melyik házból halt ki a Kálmán anyósa?

Odavezetett egy vörös téglás, vakolatlan házhoz. A kerítés már rég kidőlt, csak a magas gaz és a kivágott fák tönkjeiből sarjadzó buja ágak jelezték a telek határait. Maga a telek viszonylag magasan feküdt, két-három méterrel feljebb a Zala melletti házak szintjénél, ez sokat számít, mert nehezebben fér hozzá a talajvíz, és különös módon másfajta növények is élnek meg itt fenn, mint lent a ködzugokban.

Közelebb léptem bámulás céljából: a ház valamikor a felszabadulás után épülhetett, még az anyaghiányos időkben, a téglasorok közti fugákon látszott, hogy a cementet szűk marokkal mérték. A házba nem vitték be sem a vizet, sem a villanyt, később kiderült, azért, mert nem akarták, hogy a kulákidőkben elvegyék, vagy beutaljanak ide egy társbérlőt.

A ház mindenestől mégis tetszett, kívülről is éreztem, hogy tágas és kényelmes lehet, egészen fellelkesedtem a gondolatra, hogy letelepedjünk itt Nagyrákoson. Sietve mentem vissza Ispánkra a családomhoz.

– Vettem egy házat! – mondtam lelkendezve a feleségemnek.

– Már megint ittál.

– Ez igaz, de ez most nem érdekes, gyere át te is Nagyrákosra, és nézd meg a házat.

Újra felugrottunk Bita Kálmánhoz.

– Légy szíves, Kálmán, mutasd meg az anyósod házát.

Kálmán egy bizalmat keltő másfél arasz hosszú kulcsot hozott magával, kinyitotta a barnára mázolt ajtót: száraz porszag áradt a lezárt házból, aki élt már az Őrségben, tudja, hogy ez milyen ritka, a talajvíz mindenütt felszivárog a falakba, és nehéz, fojtós pára lebeg az épületekben.

Megálltunk, és körülnéztünk: maga a ház olyan volt, mint amilyen egy beteg öregasszony után maradhatott, mindenütt orvosságos dobozok és üvegek hevertek, a sarokban egy szegezett deszkaágy, omló kemence, hideg cserépkályha, de a szobák, ahogy kívülről is éreztem, tágasak és világosak. Oldalról a feleségemre sandítottam: mit szól hozzá? Láttam, hogy beleszeretett a házba, már eldöntötte, hol fognak állni az új falak, hová teszünk boltívet, milyen csempét rakunk le?! Ezzel az ügy, hogy úgy mondjam, érdemi szakaszába lépett, megkérdeztem:

– Kálmán, mennyiért adnád el ezt a házat?

– Mondtam már neked, hogy ez a ház nem az enyém, hanem a két lányom nevére írattam. Csak annyit ígérhetek, hogy ha mégis eladjuk, akkor neked szólunk először. Beszélek a lányaimmal, aztán majd üzenek.

A feleségem izgatottan számolta a napokat; jaj, csak nehogy másnak ígérjék el Bitáék a házat. Aztán jó két hét múlva megjött az üzenet: „Gyertek le vasárnap ebédre. Várunk titeket. Kálmán.”

Na, ezt a házat most már biztos, hogy eladják, gondoltam magamban, most már csak azt kellene tudni, hogy mennyiért?

Azzal tisztában voltam, hogy az egész Őrség értesült már az én vételi szándékomról, itt mindig is tudtak mindent. Emlékszem, mikor először jártam lent Kerkáskápolnán, kértem egy pohár vizet, egy órával később a négy kilométerre fekvő Bajánsenyén megkérdezték:

– Aztán jó hideg volt-e a víz, amit ivott?

Mezőnek szeme, erdőnek füle van.

Vasárnap reggel nekivágtunk az országútnak, közeledve az Őrséghez arra gondoltam, hátha megkérdezném valakitől, hogy mennyire tartják Bitáék a házat, így már felkészülve állhatnék az alkudozás elé. Ispánkról láttam, hogy egy öregember kaszál a lapon, felismertem Kovács Eleket, odamentem hozzá:

– Elek bácsi, mennyiért adják Bitáék a házat?

– Tudja azt maga!

– Dehogy tudom, miért kérdezném akkor?!

– Hát száznyolcvanezer forint. Az igaz, hogy nem olcsó, de nincs még egy olyan eladó ház Nagyrákoson.

– Köszönöm, Elek bácsi.

Továbbhajtottunk, elmorfondíroztam magamban: biztos, hogy jól tudja Elek bácsi az árat? Meg kellene kérdezni még valakit, volt idő délig, kimentem Bajánsenyére egy öreg barátomhoz, Németh Farkashoz:

– Farkas bácsi, mennyiért adják Bitáék a házat?

– Mert azt maga nem tudja?!

– Honnan tudnám?

– Most kérdezte Ispánkon, Kovács Elektől!

Szóval már ide is eljutott a hír.

– Azért csak mondja!

– Száznyolcvanezer jó magyar forintért.

Na, ha ketten mondják ugyanazt, akkor már igaz lehet, mentünk egyenest Nagyrákosra. A konyhát már benépesítette a Bita család: Szidi néni főzte az ebédet, a két lány segített neki, Kálmán elém tolta a nyers sonkát és a borosüveget:

– Egyél-igyál, ne bánkódjál!

Fogyasztottam egy keveset az illendőség kedvéért – meg azért is, mert jólesett –, aztán megtöröltem a számat:

– Most akkor beszéljünk a pénzről!

Megértve, hogy elkezdődik az alkudozás, Bita Kálmán a füléhez nyúlt, kihúzta a nagyothalló készülék két dugóját, és süketté vált, mint a föld. Egy pillanat alatt felfogtam, mire gondolhatott: ne mondhassam én, a barátja, hogy nem szólt az érdekemben, és a lányai se hányhassák majd a szemére, hogy nem segített nekik, ilyenkor az a legjobb, ha süket az ember. Bita Kálmán ült bólogatva a székén, és bámulta maga előtt az asztal sarkát.

Az őrségiek jól voltak értesülve a ház áráról, a két Bita lány csakugyan 180 ezer forintra tartotta. Most is úgy gondolom, hogy nem kértek sokat, alig valamivel többet annál, amennyibe a házat alkotó téglák kerültek volna, ha bontásban megveszem.

Az alkudozásoknak megvan a maga lélektana, szó nélkül megadtam volna a 180 ezret, ha 200 ezerről indul a licitálás, de ha 180 ezer volt az első kérés, akkor legfeljebb 170 ezret szabad ígérni, mert ezen a környéken kibeszélik és lesajnálják a könnyelmű vevőket. „Két huncut van a világon – szokták mondani –, aki a másikét akarja, és aki nem védi a magáét!”

Sem a Bita lányok, sem én nem születtünk tőzsdei alkusznak, végül is megállapodtunk 170 ezerben. Kálmán is látta, hogy kezet fogunk, visszanyomta a fülébe a nagyothalló készülék dugóját:

– Megvetted?

– Meg.

Elsírta magát örömében.

– Nem is hiszed, mennyire örülök, hogy rákosi ember lettél! – nem rákosista, hanem nagyrákosi.

A padláslépcső alá elrakva már évek óta őrzött egy üveg habzóbort, most előhozta, és megittuk.

Így zajlott le a nevezetes házvásárlás, készültünk rá, hogy ha majd itt leszünk, jól kibeszélgetjük magunkat – csak mire beköltöztünk, Bita Kálmán meghalt. A veséje volt beteg, kék szeme fokozatosan vizesedett-világosodott, míg egyszer aztán végleg becsukódott. Szép lett a régi ház, be is pucoltuk, a vizet is bevittük, a villanyt is, mégis a felét, a harmadát sem éri azóta.