Művészet és nemiség

Kedves Szerkesztő Úr!

Megtisztelő felkérésük, hogy vegyek részt körkérdésükön a művészet és nemiség kölcsönhatásáról, őszintén szólva zavarba hozott. Megoldást keresve áttanulmányoztam lapjukban a már megjelent válaszokat, és újfent igazat kell adnom Berger bácsinak, aki egyszer a Belvárosi kávéházban azt mondta a főpincérnek:

– Én mondom magának, Lajos, mind bolond ember az, aki a répájával dicsekszik. Ne hívjanak többé Bergernek, ha nem így van! – tette hozzá, amivel, azt hiszem, keveset kockáztatott.

Ami engem illet, a nemiséggel kapcsolatban homályosan rémlik valami: szállodai szobák, kapualjak, egy luxuskivitelű pénztárfülke a Népstadionban, egymás mellé fektetett gázpalackok egy teherautó platóján, legyek röptében és így tovább – de gondolom, Maguk, Szerkesztő Úr, nem ilyen távoli emlékekre kíváncsiak. Ha már elkezdtem az idézgetést, legyen szabad még írói példaképemre, Molnár Ferencre is hivatkoznom, aki mikor egy pásztorórán csütörtököt mondott, megkönnyebbülten felsóhajtott:

– Na, hála isten, egy gonddal kevesebb!

Félek attól, hogy a fenti sorokat Maguk esetleg kitérésnek tekintik a valódi válasz elől, ezért engedjék meg, hogy a saját gondolataim helyett jobb híján két nagy író megjegyzését idézzem fel, melyben művészet is, nemiség is előfordul ilyen-olyan formában.

Hosszú évekig tartott barátságunk Kassák Lajossal. Ma már bevallhatom, hogy a kapcsolatunk kissé nehezen indult – neki nyilván egy voltam a számtalan fiatal író közül, aki felkereste, az első látogatásomnál a kutya kapott kekszet, én nem –, de aztán gyakran folytattunk bizalmas beszélgetéseket.

Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye a magyar irodalom három egymást követő nemzedékéről: a sajátjáról, az enyémről és arról a generációról, mely most növekszik fel és lép be az irodalomba? Kassák elgondolkodva figyelt valamilyen távolban repülő madarat, és elhúzta a száját:

– Nézze, uram: az én nemzedékemet az első világháború után kiherélték, maguk a második világháború után kiherélték saját magukat.

– És akik most jönnek?

– Azok már herék nélkül fognak születni, uram!

A másik nagy író, akinek egy megjegyzését szeretném továbbítani az utókornak tisztelt lapjukon keresztül, nem más, mint Berda József. Ő még most, jó néhány évvel a halála után sem tartozik a szalonképes, államilag fémjelzett költők közé. A Szerkesztő Úr talán még emlékszik rá, hogy életében még több viszolygással szemlélték Berdát az illetékesek, nem is egészen alap nélkül; ha megharagudott, magas rangú vezetőket is így aposztrofált:

– Tudod, mi vagy te?! A nagy világ seggén egy kis pattanás!

Egy ki-kicsapongó „kultúrasszonynak”, aki nehezményezte, hogy túl sok verseiben az erotika, ezt vágta oda:

– Épp te beszélsz?! Ha te homokszemekért izélnél, tiéd lenne már a Góbi-sivatag!

Berda fennkölt kongresszusokra rövidnadrágban és hátizsákosan jött be, a díszbeszéd alatt fokhagymás kolbászt evett, és érett kvarglisajtot – olyan büdöset, hogy, mint mondani szokás: a görény díszlépést vert volna előtte.

Azt talán nem is kell mondanunk, hogy a kritikusok sem kedvelték különösebben Berdát, a magyar kritika – tisztelet a kivételnek, ami nincs – nem több, mint a hivatalos vélemény százszoros hígításban. A páratlan hangulati erejű, életvágytól-örömtől duzzadó Berda-verseket sorra lepocskondiázták.

– Nem bántanak téged ezek a bírálatok? – kérdeztem tőle egyszer.

– Nem számítanak. Az lehet, hogy az egész költészet nem olyan fontos dolog, de a kritika még ennél is kevesebbet jelent. Ha én nem írok verseket, ők miből élnének? – oktatóan felemelte az ujját. – Tudod, hogy a hangyalány nemi szervénél csak egy kisebb dolog van a világon: a hangyafiúé, mert az még abba is belefér.

Persze Berda Jóska bácsi másképp fejezte ki magát, de gondolni kell arra, hogy nyomdafesték is van a világon.

Mást a művészet és nemiség kapcsolatáról előadni nem kívánok, tisztelettel üdvözlöm a Szerkesztő Urat.