Először Bécsben…

„Sepsi Elemér és neje (Keszthely) mély fájdalommal tudatják, hogy egyetlen fiuk és reménységük, Sepsi Lóránt 1986. szeptember 21-én Bécs városában visszaadta lelkét Teremtőjének. Az elhunyt lelkiüdvéért a keszthelyi plébániatemplomban mutatunk be engesztelő misét 1986. …”

Ha nagyon akarom, már 1956 elején eljuthattam volna Bécsbe azzal a bizonyos hajóval, mely az Írószövetség tagjait vitte néhány napos ausztriai kirándulásra. Elég későn értesültem erről az útról – annak is megvannak a maga hátrányai, ha az ember távol él a tűztől –, a szerkesztőm biztatott, hogy menjek be jelentkezni, ő majd odaszól, hogy fogadjanak el.

Az illetékes főhivatalnok szúrós szemmel nézett rám:

– Kissé elkésett, Moldova elvtárs, nem?! De rendben van, ha egy óra múlva idehozza a képeket a vízumhoz, akkor még felveszem a névsorba.

Most, több mint harminc év után már nehéz volna eldönteni: akadt-e Pesten akkor olyan fényképész, aki egy óra alatt elkészítette volna a fotókat, én az Illetékessel szemben ülve úgy döntöttem magamban, hogy nincs.

– Egy óra múlva nem tudom hozni, de két óra múlva itt vagyok vele.

– Egy órát mondtam, nem?!

Rácsaptam az ajtót, amiből legalább két dolgot ki lehet következtetni, először: nem fűlhetett olyan nagyon a fogam ahhoz, hogy megláthassam Bécset, mert akkor csak elkezdek alkudozni, a második tanulságot alig is merem levonni, már tudniillik, hogy akkor még rá lehetett csapni az ajtót egy főhivatalnokra.

Így csak hallomásból értesültem: melyik írótársam hogy kóstolt bele a bécsi sörbe, mint kutya a Nílusba, ki mennyit nyert vagy vesztett a Kaszinóban, és hazatérőben mit szedtek el a vámosok a hajó utasaitól.

Egypár hónappal később aztán nem kellett már sem fénykép, sem vízum, novemberben felkerekedett a fél ország, és hömpölyögve, akár egy homokbánya régen aláfejtett oldala, elindult a határ felé – értve ezen természetesen a nyugati határt.

Akkoriban a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jártam, a hallgatók innen is tucatjával disszidáltak. Még ma is sokszor eltűnődöm, hogy nem kellett volna akkor nekem is elmennem? Nemcsak a tekintélyem lenne most nagyobb, mint „Nyugatról visszalátogató hazánkfiá”-nak, de rendesen megtanultam volna egy-két nyelvet is, lemérhettem volna a képességeimet konvertibilis valutában, beutazhattam volna a világot, de mint akkoriban mondták: kalandvágyó voltam, tehát itthon maradtam.

Aztán megint változtak az idők, jött a magyar „gazdasági csoda”, mind többen vágtak neki nyugati portyáknak most már útlevéllel és negyven-, majd hatvandolláros hivatalos zsebpénzzel. Engem nem vonzottak különösebben ezek az utak, még azt sem szerettem, ha más beszél róluk; ma sem tudnak főzni olyan jó vacsorát, melynek kedvéért végighallgatnék egy diapozitívokkal fűszerezett úti beszámolót. Ha biztatgattak, hogy én is induljak útnak, csak vállat vontam:

– Milyen lehet az a Bécs, Párizs vagy London? Olyan, mint Pest vagy Miskolc, csak nagyobb. Még az is előfordulhat, hogy kisebb!

Mit takart ez a konok vonakodás? Ki tudja?! Lehet, hogy ahhoz a félelemhez hasonlított, mikor valaki megkóstolni sem akar egy kábítószert, mert attól fél, hogy rászokik.

Már több mint tíz év telt el azóta, hogy az írószövetségi hajó megjárta az osztrák Dunát, mikor végre hivatalosan kiküldtek Bécsbe, a Magyar Intézetben – a Collegium Hungaricumban – kellett fellépnem egy irodalmi esten. Ezt a lehetőséget már én sem akartam kihagyni.

Akkoriban még nőtlen voltam, egy gazdag ügyvéd lányának udvaroltam, bővebben nem kívánok mesélni róla, elég legyen annyi, hogy Tünde szüleinek volt mit aprítaniuk a paragrafusokba. Reménybeli apósom, mikor megtudta, hogy Bécsbe készülök, egy névjegyen üzenetet küldött első feleségének és második fiának, akik Bécsben éltek, nagy virágüzletük volt – ott kellett felkeresnem őket.

– Nyugodj meg, olyan vendéglátásban lesz részed, mint még soha életedben.

Köszönettel eltettem a kártyát, a biztonság kedvéért azért szereztem egy kis tartalék valutát is – huszonhárom egész schillinget –, nagy pénznek tartottam ezt akkor, féltem is, hogy a határon elveszik a fináncok.

December ötödikén este szálltunk ki a Westbahnhofon. Bécs legszebb ruháját vette fel a tiszteletemre; mindenki a Mikulásra készülődött, az akkor még gyengén világított Budapest után a szemem káprázott az utcákat átívelő lámpafüzérektől, a reklámok neoncsöveitől, a kirakatok éles kis pontreflektoraitól. Akkor éreztem meg, hogy nem volt igazam, mikor bebújtam szűk környezetem kis csigaházába, valami jóvátehetetlenül elveszett az életemből, mert már nem láthatom ezt a csodát húszéves friss szemmel, de sebaj – vigasztaltam magam –, ma este sokat jóvá lehet tenni a mulasztottakból.

Lepakoltunk a szállodában, szereplőtársaim – írók, színészek és egyéb kétes egzisztenciák – hívtak, hogy tartsak velük sörözni, de én csak ráztam a fejem.

– Ma nagy kanállal eszem, fiúk!

Fogtam az ajándékaimat, ha jól emlékszem: egy üveg pálinkát meg egy csokoládémikulás-figurát hoztam hazulról, és megkerestem reménybeli apósom első feleségének és második fiának virágüzletét, hamar meg is találtam, a kirakatai a Ringre, a Körútra nyíltak.

Átadtam az ajándékaimat, az öregasszony fanyalogva rakta el:

– Ugyan már! Minek is ez a nagy költség?! – Akkor már sejtettem, hogy itt nem lesz nagy trakta, azt kapom majd, mint Nagy Mihály a kaszálásért. Még egy feketekávéval sem kínáltak meg, dühömben odaszóltam reménybeli sógoromnak, aki a pult mögött serénykedett, celofánzacskóba dugdosta a kész csokrokat:

– Meghívhatom egy pohár borra?

Azt hittem, hogy kikéri magának, de ő csak az anyjára nézett, az öregasszony jóváhagyóan bólintott.

– Menjél csak, hiszen ő mégiscsak Tündé’s Heirater – Tünde vőlegénye –, de aztán siess vissza, nagy a forgalom.

Átmentünk a szomszédos kocsmába, Bécsben mindenütt van szomszédos kocsma, kihozattam két „viertli”-t, negyed liter vöröset, sógorjelöltem megitta, megköszönte, de nem hívott vissza még egy körre, megtörölte a száját, és elment.

Végeredményben igaza volt reménybeli apósomnak – filozofálgattam az ital utolsó csöppjei fölött –, ilyen vendéglátásban még nem volt részem.

Társaimat már nem találhattam a szálláson, így magam vágtam neki az ünnepies Bécsnek. Testvéremre gondoltam, aki 1956 decemberében disszidált, és a távoli cél felé tartva útközben Bécsből jelentkezett. Mi ketten szoros szövetségben éltünk, közösek voltak örömeink-bánataink, elképzeltem, hogy egyedül csavarog, és összehúzódott a szívem a részvéttől. Ki tudja? – gondoltam magamban ezen a Mikulás-estén –, talán épp ezeken az utcákon bolyonghatott.

Közben kijutottam a Stephansplatzra, megálltam a nagy templom előtt, bámultam felfelé a hidegen villódzó ködben, mikor az egyik oldalt elhelyezett telefonfülke felől hirtelen magyar szavakat hallottam:

– A kék Úristen Bajorországban! – ez a mondat persze másként hangzott, de az eredeti nehezen tűrné a nyomdafestéket –, ez nem igaz!

A fülkék közti félhomályból Sepsi Lóri lépett ki zöld lódenkabátban, a hidegben is hajadonfővel.

Az 1950-es évek első felében Lórival együtt jártunk a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ő idősebb volt nálam, és más főtanszakon, filmrendezőnek tanult, de barátok voltunk – legalábbis azt hiszem, egy idő múlva az ember már a múltbeli kapcsolataiban is kételkedik.

A háború minden rémségét őrző, szörnyű szadista szellemű gimnázium és a ránk váró nagybetűs Élet közti lebegő űrben éltünk, a bajok ellen egyetlen, de hatásos védelmünk volt: a fiatalságunk, a vérből készült gyógyszerekben lehet ilyen általános erő. Sokat sétáltunk, beszélgettünk, sakkoztunk, hallgattuk a hanglemezeket Csillag Lujza zeneóráin. Egyszer Wagner Tristan és Izoldája szólt, Lóri derűsen bólogatott:

– Itt jutott el Wagner is odáig, hogy mindenütt jó, de legjobb izélni.

Lóri korán kopaszodó, kissé hajlott tartású fiú volt, de a Főiskolán minden nőnél ő ért elsőnek célba. Ez nagy szónak számított, mert a hallgatók sok tantárgyat elhanyagoltak, de ezen az egy téren mindenki igyekezett. N., a színésznövendék szakmai stúdiumként kijegyzetelte Maupassant „Szépfiú” című regényét, J., a koreográfus, hogy fokozza nemi képességeit, reggelenként egy megpakolt aktatáskát rakott meredt nemi szervére, és úgy járkált a diákszálló fürdőszobájában órák hosszat. Azzal együtt Lóri jött, villant egyet, mint a moly a fényben, és a nő megbabonázottan ment utána. Én, a nőügyekben is örök egyistenhívő, áhítattal néztem rá.

A világot ritkán akartuk együtt megváltani, én olyanokról ábrándoztam, hogy végigjárom az összes budapesti gyárat, és megírom a történetüket – nem kellett volna sok hozzá, csak ötszáz év és tízmillió tonna papír –, Lóri a lassan már hozzánk is beszivárgó modern olasz és francia filmek bűvöletében élt. Útjaink csak egyszer találkoztak, Lórinak megtetszett a „Mandarin, a híres vagány” című novellám, ez a Főiskola kis stencilezett lapjában, a „Sirály”-ban jelent meg először, mindenképpen filmre szerette volna vinni.

A negyedik év végén ezzel akart diplomázni, a főszerepet Görbe Jánosra bízta volna, egyszer engem is összehozott ezzel a világméretű színésszel – életpályájának már a leszálló ívében járt, találkozásunkkor lekopott sötétkék öltönyt viselt, és gomblyukában hétköznap is ott hordta a Kossuth-díj kétágú babérkoszorús jelvényét. Ma már nem emlékszem rá, miért, de nem engedték meg Lórinak, hogy ezzel a filmmel diplomázzon.

Később kint a Filmgyárban is megpróbálta „eladni” a „Mandarin, a híres vagány”-t, forgatókönyvet írt belőle, és mutogatta mindenkinek – de nem talált vevőre. Egyetlen fiatalabb vagy öregebb, már befutott rendezőnek sem állt érdekében, hogy segítsen neki, már akkor is sok volt az eszkimó és kevés a fóka.

A romantikus és szabad Főiskola után Lóri egyébként sem tudott beilleszkedni a Hunnia Filmgyár taposómalmába; nem volt hajlandó virsliért és kávéért szaladgálni, nőügyekben nagyobb profinak tartotta magát annál, mint hogy bólogatva végighallgassa öregedő rendezők beszámolóit hódításaikról, balsorsát betetézte azzal, hogy egyszer ráült a Mesterek Mesterének névtáblával jelzett székére.

– Az kellene – mondta Lóri őrjöngve az eset után –, hogy a földkerekség minden embere egyszerre leüljön egy félórára, mindegy, hogy hová, de ne legyen hajlandó felkelni, akármivel is fenyegetik, és minden zsarnokság megbukna a világon.

Én még bejártam a Főiskolára, így csak néha láttam Lórit; egy-egy kocsma mélyén ült, statisztalányoknak magyarázott széles mozdulatokkal, mikor észrevett, sokatjelentően intett felém:

– Üdvözlet a Szerzőnek! A „Mandarin” meglesz! Találkozunk még a Limanova közben!

Ez volt a jelszavunk, a mondást zuglói vagányoktól tanultuk, akik a Limanova közi „szólózások”-ban intézték el kisebb-nagyobb nézeteltéréseiket.

Utoljára 1956 októberében futottunk össze, mikor az Élet gyakorlati bemutatót rendezett nekünk az eddig csak könyvekből ismert Történelemből. Lóri ráérzett a nagy esélyre, szerzett egy Ariflex típusú felvevőt, felszerelte egy teherautó platójára, a gép mögé állt, és végigforgatta az OSE-t, az Októberi Sajnálatos Eseményeket. November negyediken aztán berakta egy hátizsákba a kész filmtekercseket, és átlépett a határon. Később azt hallottam, hogy az anyag világraszóló szenzációnak bizonyult, Lóri minden kockát súlyos pénzekért adott el, kastélyt, luxuskocsit vásárolt belőle, megalapozta az életét-hírnevét, a leghíresebb bécsi táncosnőt vette el feleségül.

A közös ismerős, aki beszámolt nekem Lóri sorsának alakulásáról, nem kommentált semmit, csak félrehúzott szájjal idézte egy század eleji költő „Tüntetés” című kétsoros versét:

Nem válaszoltam neki, irigy emberekkel ne vitatkozzunk!

Ezen a bécsi Mikulás-estén sem erre gondoltam, kezet fogtunk, veregettük egymás vállát, szemünk jóváírta a változásokat a másik külsejében, hogy bizony feljebb csúszott a homlokunk, és „szaporodik fogunkban az idegen anyag”. Beültünk a fiákeresek kocsmájába – mindenütt a kocsisok tudják a legjobban, hol mérnek igazi bort –, hátradőltünk a padon, melyet a sárgás festék erezett nemes fához próbált hasonlóvá tenni. Kigombolkoztam és körülnéztem, velünk szemben a falon egy tábla lógott:

„Konyhámat még sohasem nagyobbítottam

Boromat még sohasem vizeztem…”

A pult fölé pedig kiszögezték a régi hadovát:

„Hitelt csak azok a nyolcvan éven felüli vendégek kaphatnak, akik szülői kísérettel érkeznek!”

Lóri felém fordult:

– Mit igyunk?

– Te tudod, te vagy a helybeli.

– Próbáljuk meg a „grüner welteliner”-t, jó strapabor.

Töltött, ittunk egy hosszú kortyot.

– Mi van veled? – kérdeztem.

Lassan szakadt fel a szó. Lóri már rég elvált az osztrák táncosnőtől, friss nőügyeiről mesélt jóízűen, sok részlettel, mert ahogy a franciák mondják: „Isten a részletekben él!”

Egy Bécsben élő amerikai lányt éjszaka bevitt a spanyol lovasiskola bokszaiba, az addig hideg lányt annyira felizgatta a nemes paripák látványa, hogy valósággal letépte a nadrágot Lóriról, és még ott a bokszban maga fölé teperte.

Egy színésznőről is mesélt, évekig futott utána; ajándékokat vett neki, költött rá, de a nő meg sem moccant. Egy reggel Lóri talált az utcán egy vadgesztenyét, maga sem tudta, miért, berakta az oldaltáskájába. Délután találkozott a színésznővel, nyújtja felé a gesztenyét:

– Jó, hogy találkozunk. Már napok óta hordom magammal, neked akartam adni.

– Nekem?

– Persze hogy neked. Kinek másnak?

A nő szeme kikerekedett, és belekarolt Lóriba.

Lassan elfogytak a történetek, régen látott barátom ítéletet váróan nézett rám:

– Mit szólsz a sztorikhoz? Cikisek?

– Egy kicsit, de annyi kell is. Hogy mondtuk valaha a Főiskolán?

– „A jó ciki nem rossz, azt szeretjük!”

– Pontosan erről van szó.

Az első litert továbbiak is követték, a „grüner welteliner”-t a „blaufrankisch”, a „stierblut” és a többi – végigittuk a teljes választékot. Köröttünk eltompultak és elmélyültek a fények, egyre távolabbról hangzottak a fiákeresek vitái, egyre messzebbről látszottak a vaskos öklökben meglendülő fröccsöspoharak, az asztalunk mintha egy méterrel a padló fölött lebegett volna.

– Jó itt? – kérdeztem, de ahogy kimondtam, meg is bántam, mert Lóri elhúzta a száját.

– Jó?! Mi volt kiírva a „Körülszagos”-ban? „Jobb, mint otthon!”

– Miért jobb?

– Miért ne? Mi van otthon, ami jó?

– A magyar bort, a magyar verseket szeretted.

– Jó bor mindenütt van, csak ki kell fizetni az árát. Most itt rossz bort iszunk? És a versek… – Lóri hadarni kezdett, közben jobb karjával olyan mozdulatokat tett, mintha egy kereket hajtana –, „Vitézek, mi lehet e széles föld felett…” Tiszta verkli az egész, nem érzed?

Sokáig hallgattam, ezen kár vitatkozni.

– Dolgozol, Lóri?

– Most forgattam egy filmet Hitler szülőfalujában. Képzeld el: még élnek öregasszonyok, akik emlékeznek Hitler családjára. Az osztrák tévé lábon megvette. És te miért jöttél Bécsbe? – kérdezte hirtelen.

Mondom, hogy másnap este fellépek a Collegium Hungaricumban egy irodalmi esten.

– Ha eljövök, be tudsz mutatni a nagykövetnek?

– Szívesen, ha előtte valaki engem is bemutat neki. Miért? Mit akarsz tőle?

– Van egy ötletem, szeretném otthon leforgatni koprodukcióban.

– Tudhatom, hogy mi az az ötlet?

– Tudnod is kell; a „Mandarin, a híres vagány”-t szeretném megcsinálni, kész a forgatókönyv németül.

Hallgatagon néztem a poharamat. Nem szívesen nyúlok hozzá régi írásaimhoz, mindig él bennem egy kényszerképzet, hogy ilyenkor kirabolom azt a félszeg és tisztességes fiút, aki húszéves koromban én voltam, de beláttam, hogy ez az ügy már egy régi kötés, amit most nem illene felbontani, határozatlanul bólintottam. Lóri felélénkült, hozatott még egy-egy „viertli”-t.

– Találkozzunk holnap délután ötkor, az előadásotok előtt még tudunk beszélni.

– Jó, hol?

– Mit ismersz Bécsben?

– Semmit.

– Akkor ebben a kocsmában. Várj, adok egy névjegyet, rajta van a számom, ha segíthetek valamit, hívj fel.

Megnéztem a kis kartonlapot:

„LORANT SEPSI

FILMREGISSEUR – AUTOR”

Másnap délelőtt megkaptam a napidíjat, hozzátettem a dugi huszonhárom schillingemet, és elindultam – először azon az útvonalon, melyet később minden bécsi tartózkodásomon bejártam: végig a Mariahilfer Strassén, aztán a csomagokkal vissza a szálláshelyre. Közben egy sört is meg kellett inni, épp hogy össze tudtam szedni magam délután öt órára.

Lóri már ott várt a kocsmában, sötétzöld bársonyöltönyt viselt, a ruha anyaga és szabása Pesten csak öt évvel később jött divatba. Az asztalon egy kék műbőrbe kötött könyv feküdt: a „Mandarin, a híres vagány” forgatókönyve németül, „Mandarin, der grosse Held” címmel.

Belelapoztam, gyengén tudok németül, a párbeszédekkel nem volt mit kezdenem, csak a főcímet olvastam el, csodálkozva láttam, hogy a könyvet szerzőként egyedül Lóri jegyzi, az én nevem sehol sem szerepel.

– Ez csak egy ideiglenes változat, azt jelzi, hogy te még nem dolgoztál a könyvön.

Minden híresztelés ellenére gyenge kereskedő vagyok, ahogy mondani szokás: ha én gyertyát árulnék, sohasem menne le a nap, de ebben a pillanatban elfogott valami titokzatos feszültség, amit jobb híján üzleti ihletnek lehetne nevezni.

– Lóri, mit lehet keresni egy ilyen forgatókönyvvel?

– Sokat, legalább százezer schillinget. Hogy akarod majd: forintban vagy schillingben?

– Schillingben, de most. Add ide nekem az összeg egy százalékát, akkor komolyan veszem az ügyet, különben nem.

Lóri megdöbbenve nézett rám, tekintetemből felfogta, hogy nem viccelek. Lassan elővette bőr levéltárcáját, kiszedett egy ezrest, és átnyújtotta. Én igyekeztem könnyed mozdulattal megfogni a pénzt:

– Kösz, a bort most én fizetem. És azt hiszem, mehetünk is.

Míg ballagtunk a Duna-csatorna felé, és régi közömbös ismerősökről beszélgettünk, én azon tűnődtem, hogy illett-e elkérnem ezt a pénzt? Azt magyarázgattam magamnak, hogy ha megvalósul a film, akkor úgyis levonják, ha pedig kútba esik a terv, legalább nem kell egészen palinak éreznem magam, maradt valami kézzelfogható.

Bent a Collegium Hungaricum előcsarnokában már összegyűlt a közönség, két pincér tálcákon fehér- és vörösbort hordott körbe. Furcsálódva néztem a pincérek hatalmas tenyerét, melyben valósággal eltűnt a tálca, később magyarázták el, hogy ők valójában sofőrök vagy biztosítók, akik csak a fogadások alkalmából húznak fehér kesztyűt és állnak be felszolgálóknak. Bemutattak egy osztrák színésznek, aki a sarokba húzódva lassan, hangonként biflázta a novellák furcsa magyar neveit.

Később néhányszor még előfordultam magyar külképviseletek rendezvényein. Néhol úgy éreztem magam, mintha csak otthon volnék, néhol nem is láttam a nagykövetet, mert központi bizottsági tagokon alul senkit sem fogadott. Bécs, mint mindig, most is az arany középúton járt: nem kényeztették el az írókat, de kedvesen bántak velük. A nagykövettel is koccintottam, közben a szememmel odaintettem Lórit, bemutattam őt mint régi barátomat, és hátraléptem, hagytam őket beszélgetni.

Az előadás befejeztével újra körbekínálták a magyar borokat, Lórival fogtunk egy-egy poharat, és nekidőltünk a falnak.

– Mit szólt a nagykövet? – kérdeztem.

– Átpasszolt a kulturális tanácsosnak, de az sem rajongott az ügyért. „Majd visszatérünk rá!” Nem érdekes, leforgatjuk máshol.

– Hol?

– Kapok annyi pénzt a Hitler-filmért, hogy ki tudok menni újra Amerikába.

– Ott van sansz?

– Egy magyarnak ott mindig van sansza. Tudod, hogy Vadnay László, a „Hacsek és Sajó”-s, mivel tört be Hollywoodban? Ötleteket kerestek egy verekedési jelenethez, és Vadnay azt javasolta, hogy egy pali a pofon után essen ki a cipőjéből. Semmi mást nem csinált, csak lefordította képre a pesti szöveget: kapsz egy akkora pofont, hogy kiesel a cipődből – és keresett egy kalap pénzt. Melyikünk nem tud ilyeneket?

Lóri undorral nézett a bor és aprósütemény körül tolongó tömegre.

– Különben is elegem van már a „boldog Ausztriá”-ból! Tudod, milyen Bécs Kelet és Nyugat között? Az uszodákban van egy lábfürdő, ahol az emberek megmoshatják a lábukat, mielőtt belépnek a medencébe. Víz már van benne, de mégsem az igazi.

Majdnem megkérdeztem, hogy mi lesz, ha Budapest és Bécs után Hollywoodot is megunja majd, de Lóri letette a poharát, és belém karolt:

– Gyere át egy kocsmába, igyunk valami rendeset.

Egy üveg nehéz francia vörösbort rendelt, ő maga töltött a poharakba:

– Hazavinnél egy levelet apámnak? Nem lesz bajod belőle a határon, olvasd el.

Elébem rakta a papírt, egyetlen mondat állt rajta. „Még mindig boldog vagyok. Lóri.”

– Ennyi az üzenet, és semmi több. Ha kérdezne az apám, akkor se mondj rólam semmit.

– Rendben van, átadom.

– Vissza kell menned a fogadásra?

– Azt hiszem, illik.

– Utána nem futunk össze valahol? Fognánk valamilyen Miki egeret!

– Kösz, de tudod, hogy én monogám vagyok.

– Akkor isten veled. „Majd a Limanova közben találkozunk!”

– Isten veled.

Másnap este, mikor elindultam hazafelé Bécsből, már elmúlt a Mikulás pompája, az utcán szakadt zacskókat és dobozokat görgetett a szél – akár színes ördögszekereket.