Bravó, brávó!

Schmidt Sándor, a szövetkezet elnöke behívatta magához a főmérnököt és a személyzeti osztályvezetőnőt, aztán kulcsra zárta az ajtót. Ha valaki kereste őket, a titkárnő némán a kilincsre mutatott, melyen egy szállodából eltulajdonított színes kartonnyelv lógott: „Don’t disturb! Ne zavarjanak!”

A zárt ajtó mögött Lágymányosiné, a személyzetis épp egy levelet olvasott; mintha nem akart volna hinni a leírt szöveg valódiságában, mind közelebb emelte a szeméhez a papírt, végül már az orrával szántotta.

– …egyben kérem a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet elnökségét, hogy felmondásomat elfogadni szíveskedjék. Kovács Ferenc főmérnök. Nahát, Kovács elvtárs!

Schmidt elnyomta a cigarettáját.

– Szóval ez volt az a sürgős dolog, Ferikém?! Itt akar hagyni minket? Példázatok hűtlen kígyókról, gondolom, nem érdeklik?!

– Nem, főnök, elsejével kilépek.

– Ha engedjük.

Lágymányosiné reménytelenül legyintett.

– Nem tudjuk visszatartani őt, Schmidt elvtárs. Ha letölti a felmondási idejét, ki kell adnunk a munkakönyvét.

– És ha nem töltöm ki, akkor is, legfeljebb egy évig húsz fillérrel többet fizetek az ebédjegyért.

Schmidt komoran bólogatva nézett a főmérnökre.

– Mindig is úgy éreztem, Ferikém, mintha a fiam volna, mert lusta volt, követelődző és szemtelen – ebben az érzésemben most csak tovább erősített. És azt szabad tudnom, hogy hová készül?

– Bár ez az én magánügyem, megmondhatom: az „Achilles sarka” Szövetkezethez.

– Vagyis a konkurenciához! – mérte fel a helyzetet az elnök. – Ide figyeljen, Ferikém: van magában minimális becsület és tisztesség?

– Én mindig magát tekintettem a példaképemnek, Schmidt elvtárs!

– Már megint kezdi?! Legalább józan esze legyen; ne képzelje, hogy magát a képességei miatt csábítja a konkurencia.

– Miért? Én úgy érzem magamról, hogy tárgyalóképes vezető vagyok.

– Tudja maga, milyen tárgyalóképes? Mint egy galagonyabokor, nem is, mint egy egész galagonyaültetvény!

– Akkor maguk miért ragaszkodnak hozzám?

– Érdekli? Megmondom: mert maga ismeri a mi üzemi titkainkat, a spitzvasak szabásmintáit, a lyukasztási technikánkat, az üzletfeleinket, és most az egészet átviszi hozományba a konkurenciának!

Kovács felállt, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a vitát:

– Ne túráztassa magát, főnök, én mindenképpen elmegyek.

– Nem akarom fenyegetni, de ezt nem ússza meg szárazon.

A főmérnök vállat vont.

– Miért? Mit tehet velem?! Bérgyilkosokat fogad?

– Maga ne adjon nekem ötleteket! Illetve…

Schmidt szava hirtelen elakadt, Lágymányosiné rémülten nézett rá.

– Valami baj van, Schmidt elvtárs?

– Semmi baj, sőt ellenkezőleg – bólintott Kovács felé. – Elmehet, Ferikém, sok sikert az új munkahelyen.

Kovács bizonytalanná vált, távozóban még visszaszólt.

– Akkor majd elsején benézek… A viszontlátásra.

Ahogy magukra maradtak, Lágymányosiné az elnökre támadt.

– Ez a maga bűne, Schmidt elvtárs, ide vezettek a maga örökös „menedzsertempói”! Vassöprű kell ide, és nem reprezentatív felmérés meg a többi kapitalista humbug. Én mint személyzeti osztályvezető nem tarthatom tovább a hátamat, közgyűlés elé fogom vinni az ügyet.

Schmidt elgyötörten nézett az asszonyra.

– Befejezte?

– Egyelőre.

– Kedves Lágymányosi elvtársnő! Lehet, hogy a pillanat nem alkalmas rá, de én szeretnék kérni magától valamit: álljon ide a helyemre, legyen maga az elnök – Schmidt kikelt magából, teli torokból ordított. – Tudja, mit szereztem én ezen a poszton? Idegbajt, tüdőtágulást és trippert!

– A trippert nem a Szövetkezet szolgálatában szerezte, hanem egyéni kedvtelésből!

– Egyéni kedvtelésből?! Látta maga az illető hölgyet, az Acélművek raktárosnőjét, akivel le kellett feküdnöm egy fél vagon svédacélért? Szinyei Merse Pál Pacsirta című örökbecsű festményének reprodukcióját kellett ráterítenem, hogy úgy-ahogy helyt tudjak állni a Szövetkezet becsületéért! Ez akkor: egyéni kedvtelés! Újra felajánlom: álljon ide a helyemre!

– Jelenleg nincs ilyen szándékom.

– Akkor viszont ne szóljon bele a munkámba, hagyjon dolgozni. Ezt a Kovács-ügyet is le fogom rendezni.

– Hogyan?

– Az az én dolgom.

 

Néhány nappal később egy széles karimájú fekete kalapot viselő magas férfi lépett be a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő szövetkezet székházának kapuján. A jövevény felsőtestét kissé mereven tartotta, elegáns zakója kidudorodott a hóna alatt; egy szakértő szem felismerte volna egy ott rejtőzködő pisztoly körvonalait. A férfi behajolt a portásfülke ablakán, és idegenes kiejtéssel megszólalt:

– Jó napot kívánok. Kérem, ez a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet?

A portás feljebb tolta a szemüvegét a homlokán.

– Igen, ez az. Kit tetszik keresni?

– Az elnök úr hívatott.

– Azonnal kitöltök egy belépőt. Hogy hívják az elvtársat?

– Nevem: Sparafucil.

– És honnan tetszett jönni?

– Mantua, Briganti GMK.

– Telephely címe?

– Rigoletto utca hat.

A portás kinyújtotta az ablakon a belépőcédulát: – Itt van, tessék felfáradni a harmadik emelet kilencbe.

A férfi ügyet sem vetve a titkárnőre benyitott az irodába, megállt az elnök íróasztala előtt, és biccentett.

– Nevem: Sparafucil. Üzent értem, elnök úr.

Schmidt érdeklődve nézett fel.

– Á, szóval maga az, Sparafucil kartárs? Üdvözlöm, már vártam. Mit kér? Kávét vagy valamit kávé helyett?

– Munka előtt soha, árt a reflexeknek. Hívatott, elnök úr! – mondta a jövevény kissé már türelmetlenül.

– Igen, hát volna itt egy kis munka a maga számára, Fucsikám, remélem nem haragszik, ha így szólítom.

– Sőt, megtiszteltetésnek tekintem.

– Arról van szó, hogy a főmérnökünk, egy bizonyos Kovács Ferenc át akar menni a konkurenciához. Próbáltuk őt visszatartani, de nem sikerült, és most attól félünk, hogy kiadja az ellenfelünknek az üzemi titkainkat. Ezt mindenáron meg kell akadályoznunk, mindenáron, ért engem, Fucsikám?

A jövevény tapasztalt ember lévén, nem akarta időnek előtte kijátszani a kártyáit.

– Sejtem, mire céloz, elnök úr, de azért szeretném, ha nyíltabban fogalmazna.

– Kurz und gut, le kellene lőni az illetőt, esetleg megfojtani – Schmidt figyelmeztetőleg felemelte az ujját –, de egy jottányit sem engedhetünk a szocialista humanizmus követelményeiből, erre nagyon adok, ért engem, Fucsikám?

– És nem találtak egy magyar vállalkozót, aki ismerős a helyi viszonyokkal?

– Mi is szerettük volna hazai relációban megoldani az ügyet, de sajnos, a magyar háttéripar ebben a tekintetben erősen le van maradva, így külföldön kellett keresnünk egy megfelelő szakembert.

– Szabad tudnom, engem személy szerint ki ajánlott?

– Egy régi kollégám, Herzog, aki Olaszországba disszidált, a szakmában úgy hívják őt, hogy mantuai Herzog; ő adott el sarok- és spitzvasat az olasz csizmára – az évszázad üzlete volt. Egyszóval a Herzog nagyon jó információkat adott magáról. De gondolom, egy ilyen kaliberű szakembernek, mint maga, nem kell sokat magyarázgatnom, elvállalja, Fucsikám?

A jövevény bólintott.

– El, de volna egy feltételem, pontosabban egy kérésem.

– Majd visszatérünk rá, de előbb tisztázzuk az anyagiakat. Ami a honoráriumát illeti, a mantuai Herzogtól úgy értesültem, hogy egy zacskó aranyat szokott kapni, azt természetesen mi is fedezzük. Az anyagiakkal kapcsolatban van valami kérdése?

– Ha jól értettem: ez a Kovács-ügy önöknek sürgős volna.

– Életbevágóan.

Sparafucil sajnálkozó mozdulatot tett.

– Ebben az esetben kénytelen vagyok felszámítani huszonöt százalék sürgősségi pótlékot.

– Kérem. Jár továbbá magának harmincegy forint, ezt előre ki is fizetem, hogy legyen egy kis költőpénze. Tessék!

Sparafucil idegenkedve forgatta ujjai között az aprópénzt.

– Harmincegy forint? Mi ez? Sértés?!

– Nem sértés, napidíj. A bizonylati fegyelem miatt mindenképpen fel kell vennie.

– Értem. Megtenne nékem egy szívességet, elnök úr? Adja ezt a napidíjat egy koldusnak, teszek hozzá egy forintot, mert nem szeretném, ha kibeszélnének.

– Kérem. Gondolom, tisztáztunk mindent, illetve maga azt mondta, hogy volna egy feltétele, mi az?

– Majd az akció után visszatérünk rá. Ajánlom magamat, elnök úr, tetteim fognak beszélni helyettem.

 

Egy héttel később valamennyi országos napilap közölte a gyászhírt, hogy Kovács Ferenc, a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet munkatársa tragikus hirtelenséggel elhunyt, a Szövetkezet a saját halottjának tekinti. Schmidt Sándor elégedetten dörzsölte a kezét.

– Gratulálok, Fucsikám, mestermunka volt, semmi nyomot nem hagyott.

Sparafucil kitért a dicséret elől.

– Köszönöm, de szakmai becsületemnek tartozom a gondos munkával. A mi szakmánkban nem lehet selejt.

– Mondott még valamit Kovács?

– Csak annyit, hogy: „Schmidt Sándor, követni fogsz!” Nem tudom, mire gondolhatott.

– Nem is érdekes. A pénztárban felveheti a járandóságát, az utalványra az lesz írva, hogy formaterv-zsűrizés, de ez ne zavarja magát. Ami a jövőt illeti, ha adódik valami, volna kedve a további közös munkához?

– Készséggel, de mint említettem, volna egy feltételem…

– Éspedig mi?

– Bizonyára emlékszik rá, elnök úr, hogy én a mantuai Briganti GMK-ban dolgoztam. Ez egy vegyes profilú vállalkozás, a tagok számtalan különféle területen tevékenykednek: kereskedelem, könnyűipar, képzőművészet, van egy kis kamionmegállító részlegünk és így tovább. Nos, úgy néz ki: ez a Briganti GMK most felbomlik.

– Miért?

– A tagok eddig is magyar cégekkel dolgoztak, és úgy értesültem, hogy fényesen megtalálták a számításukat.

– Ezt elhiszem, még egyetlen kapitalista sem ment tönkre, aki magyar cégekkel kereskedett.

– Nagy részük most úgy döntött, hogy át is települ Magyarországra. Általában magyar nőt vettek el feleségül, némelyikük többet is egyszerre, a megkeresett pénzt is sokkal jobb körülmények között költhetik el. Engem más szempont vezérel: az én tisztes iparom, a bérgyilkosság Olaszország-szerte soha nem látott mélységekbe süllyedt. Mindenütt amatőrök, dilettánsok jelentek meg a szakmában, akik durvák, képzetlenek, még olyan aljasságra is képesek, hogy nyíltan, szemtől szembe támadjanak, és nem hátulról, ahogy illik, felesleges kínokat okozva ezzel az áldozatoknak. Ne vegye dicsekvésnek, uram, de az én halottaimat megnézheti: valamennyinek olyan boldog, kisimult az arca, mintha randevúra készülődne. Szóval belefáradtam ezekbe az amatőr tempókba, elveimből képtelen vagyok engedni, ezért úgy gondoltam, hogy én is átköltözöm az önök szép országába.

– Segíthetünk valamiben?

– Igen, a formaságok kedvéért szükségem volna egy állásra. Ha az önök szövetkezete felvenne… Legalábbis átmenetileg…

Schmidt Sándor azt hitte, hogy rosszul hall.

– Úgy érti, Fucsikám, hogy a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet alkalmazzon egy hivatásos bérgyilkost?! Milyen akusztikája volna ennek? – az elnök eltűnődött. – Bár ha utánagondolok, hogy az új főmérnökünknek milyen priusza van?! Mégis, milyen munkára gondolna?

– Én bármit elvállalok.

– De, bocsásson meg: ért maga valamihez a bérgyilkosságon kívül?

Sparafucil méltatlankodva húzta fel az orrát.

– Már magával a feltételezéssel is megsért, uram, a Sparafucil család minden férfitagja ebben a hivatásban nőtt fel. De Herzog úr úgy tájékoztatott, hogy az állások betöltésekor önöknél nincs szükség különösebb szakképesítésre.

– Ez így van, de csak a vezető állásokra vonatkozik.

Az elnök belelapozott a dossziékba.

– Higgye el: én szívesen segítenék, de melyik beosztás hasonlíthat nálunk a maga szakmájára?! A Vállalati Egyeztető Bizottságnál is be van töltve az elnöki poszt. Mit szólna ahhoz, ha szakszervezeti munkatárs lenne szociálpolitikai vonalon?

– Szorult helyzetben vagyok, uram, de azért egy bizonyos színvonalat szeretnék tartani.

– Vagy inkább vállalná a kintlevőségek behajtását a likvidációs osztályunkon?

– Ez a likvidáció már jobban hangzik, de ismétlem: bármi megfelel, ahol érvényesülhet az én legjobb tulajdonságom, a kérlelhetetlen férfias erőszak.

– Ez a vágya, Fucsikám? Tudja, mit? Kössünk egy alkalomra szóló munkaszerződést – állával kifelé intett –, tagnak nem merem felvenni, mert Lágymányosiné, a személyzetisnőnk kitörné a nyakamat, és menjen le a spitzvasüzemünkbe. Ott már régen rendezni akartuk a normákat, de olyan nagy a gépkezelők ellenállása, hogy eddig még senki sem boldogult velük. Remélem, magának sikerül majd.

– Biztos vagyok benne, uram.

 

Sparafucil másnap meggyötörten, az idegességtől rángatódzva jelentkezett újból.

– Nem vállalom tovább, elnök úr! Nem és nem!

– Nézze: én nem erőltetem, de tulajdonképpen mi nem tetszett magának ebben a munkában?

– Eddig azt hittem, elnök úr, hogy pályám mélypontja a messinai hármas csecsemőgyilkosság volt, de most meg kellett bizonyosodnom, hogy a normarendezés sokkal sötétebb és kegyetlenebb feladat, melyet egyetlen bérgyilkos sem vállalhat, ha csak egy kicsit is ad magára.

Schmidt tanácstalanul tárta szét a karját.

– De hát akkor mit csináljak magával?

– Engedelmével, én eltűnődtem a lehetőségeken, és arra a következtetésre jutottam, hogy esetleg mégis dolgozhatnék önöknek az eredeti szakmámban.

– Mint bérgyilkos?

– Úgy van, mint bérgyilkos.

– De mondja meg: egy évben hány főmérnököt kell eltenni láb alól!? Egyet? Kettőt? Ezért vegyek fel én egy külön embert?!

– És mi volna, ha alakítanánk egy szakcsoportot, mely formailag a Szövetkezet keretén belül működne, de külső megrendelőknek is vállalna bérgyilkosságokat? Ön már ismer engem annyira, hogy a tökéletes kivitel garantálva volna.

Schmidt szeme felcsillant.

– Mond valamit, Fucsikám, ez az idő kedvez a találékony, önálló kezdeményezéseknek – felkelt, és fel-alá járkált a szobában –, és tudja, mi tetszik nekem az egészből a legjobban? Az, hogy még sohasem hallottam ilyenről, márpedig minden új cikknél az elsők kaszálják le a nagy dohányt. Csak úgy próbaképpen: milyen nevet lehetne adni ennek az egész vállalkozásnak?

– Olaszul a bérgyilkost Brávónak hívják, ha szabad volna ezt a nevet javasolnom.

– „Brávó”? Brávó! Meg van véve, a dolog sínen lesz.

Sparafucil eltöprengett.

– Én csak az ügy hivatalos fogadtatását nem tudom felmérni. Úgy képzeli, elnök úr, hogy az illetékesek engedélyeznek egy ilyen célzatú vállalkozást?! Itt, Magyarországon?

– Fogadja el egy sokat tapasztalt ember véleményét, Fucsikám: Magyarországon mindent engedélyeznek, ha az ember megfelelő szempontokkal támasztja alá a kérelmét, és itt nemcsak a készpénzre gondolok.

– Bizonyára gyér fantáziám az oka, de nem tudom, hogy lehet méltánylandó szempontokat találni bérgyilkosságok indokolásához.

– Ezt így nehéz elmagyarázni, de tudja mit, Fucsikám? Jöjjön el velem a kerületi tanácshoz és a Szövetkezeti Központba, majd meglátja, hogy kell csinálni az ilyet. Legépeltetem a kérelmet, addig bepakolok, és rögtön indulunk.

Schmidt kinyitotta a szekrényét, és egy nagy táskába különféle ajándéktárgyakat rakott be: öngyújtókat, noteszokat, golyóstollakat. Sparafucil értetlenül nézte.

– Szabad kérdeznem, ezek mire valók? Azt említette, hogy különfélt hivatalokba megyünk.

– Épp oda szánom őket, ilyen „üveggyöngyök” nélkül egy lépést sem juthatnánk előre. Kapacitásunkat ötven százalékban ilyen ajándéktárgyakra állítottuk át, hogy megtermelhessük és eladhassuk a másik ötven százalékot.

A tanácsépület bejáratánál a portás elébük lépett.

– Ma nincs félfogadás! – felismerte az elnököt –, bocsánat, Schmidt elvtárs, tessék befáradni.

– A múltkor nem küldtem semmit az unokáinak, most kipótolom – és néhány ajándéktárgyat nyújtott át az öregnek –, neveljen belőlük derék, tisztességes embereket.

Benyitottak egy párnázott irodaajtón, Schmidt a titkárnő asztalára is letett egy kis öngyújtót.

– Jövő héten hozom a naptárakat, Valika.

– Köszönöm, Sanyi bácsi.

Schmidt legyintett.

– Csak ezt a „bácsi”-t hagyná, Valika! „Itt nyugszik egy szó, hogy bácsi, erre senki nem kíváncsi.” Ha lesz egy szabad esténk, majd bizonyítok.

– Állok elébe.

– Laskovics elvtárs?

– Bent van, tessék befáradni.

Schmidt csak a szemével intett Sparafucilnak, hogy kövesse. Laskovics felnézett az ajtónyitódásra.

– Szervusz, Schmidt elvtárs, mi járatban?

– Bemutatom az új részlegvezetőnket: Sparafucil kartárs, gyakran fogtok találkozni.

– Örvendek, Laskovics. Szóval: mi járatban?

– Szeretnék befizetni húszezer forintot utólagos adóként – az elnök egy köteg ezerforintost vett elő –, a pénzt most átadom, a nyugtát ráérsz majd később elküldeni.

Laskovics a fiókjába süllyesztette a pénzt.

– Elküldöm, okvetlenül elküldöm majd. Csak azt nem értem, hogy miért utólagosan fizeted be az adót? Tőled nem ehhez szoktam.

– Az az igazság, hogy már két éve működik ez a kis bérgyilkosrészlegünk, de csak most értesültem, hogy az adócsoportunk elfelejtette nálad bejelenteni. Nyugodj meg, Laskovics elvtárs, az illetők megkapták a magukét. Mondtam nekik: hová jut a morál ebben a szerencsétlen országban!

– Szóval nektek van egy kis bérgyilkosrészlegetek? Nem is tudtam, hogy az alapszabályotok ezt a tevékenységet is engedélyezi.

– Tudnod kellett, Laskovics elvtárs, most már két éve adót fizetünk utána. Az előbb vetted fel, nyugta nincs, tanú van.

– Ez igaz, látod.

– Egyébként nem nagy részleg, inkább csak szolgáltató jelleggel üzemel. Hasznunk alig van rajta, szociális szempontok vezérelnek minket: számos lakást tudunk így felszabadítani, és nagy összegű nyugdíj marad meg az államkasszában.

Laskovics a fejét vakarta.

– Hát nem is tudom…

Schmidt nem hagyta szóhoz jutni.

– Különben is: már számos más szocialista országban is bevezették ezt a szolgáltatást. Régebben állami monopólium volt, de most átterelték szövetkezeti vonalra.

– Ahogy így mondod, Schmidt elvtárs, eszembe jut, hogy én is olvastam már néhány elméleti cikket a sajtóban ezzel a témával kapcsolatban.

Az elnök összecsapta a kezét.

– Nahát, ennek nagyon örülök, Laskovics elvtárs, úgyis kerestünk már egy szakembert, aki ellátná a részleg elméleti irányítását. Nem vállalnád el te? A szokásos feltételek mellett, természetesen.

– Tudod, mennyi a dolgom…

– Nem erőltetem.

– …de úgy érzem, kötelességem támogatni minden új kezdeményezést.

– Szóval számíthatunk rád?

– Számíthattok, Schmidt elvtárs.

Elköszöntek, a lépcsőn lefelé tartva Schmidt megveregette Sparafucil vállát.

– Na, mit mondtam, Fucsikám?! Adtam el én már nehezebb ügyeket is.

– Csodálatos volt, elnök úr, különösen az az ötlete, hogy ezt a tanácsi tisztviselőt is bevonta elméleti szakértőnek! Ez egyébként miben különbözik a gyakorlati szakértőtől?

– Nem sokban, természetesen egyik sem dolgozik semmit, de a gyakorlati szakértő általában bejön a pénzért, az elméletinek postán küldjük ki. Most pedig megyünk a Szövetkezeti Központba Sápi elvtárshoz.

Sápit nem találták a helyén, Schmidt legyintett.

– Nem érdekes.

Leadta a kérelem egyik példányát a titkárnőnek, és leakasztotta az ajtófélfába vert szögről Sápi személykocsijának ott lógó slusszkulcsát. Kimentek az udvarra, Schmidt kinyitotta a kocsit, betett a kesztyűtartóba húszezer forintot, újra bezárta az ajtót, és visszavitte a kulcsot az eredeti helyére.

– Ez a Sápi dörzsölt fiú – mondta hangjában némi elismeréssel –, személyesen sohasem vesz át pénzt. Ha most megtalálnák nála a húszezer forintot, ő azt mondhatja, hogy nem tud semmiről, és még engem jelentene fel jogosulatlan behatolásért.

 

Ahogy visszaértek a szövetkezet székházába, Schmidt azonnal asztal mellé ültette Sparafucilt.

– Lássunk munkához, Fucsikám, mindenekelőtt fel kell mérni a piacot, fogalmazzunk meg egy hirdetést, legkésőbb holnap fel kell adnunk. Már írom is: „Új, új, új!” Látom, ez nem tetszik, miért nem?

– Az igazságnak tartozunk annyival, hogy ez a vállalkozás egyáltalán nem új, csak a mi családunk legalább százötven éve műveli már.

– Amennyivel mi az igazságnak tartozunk, annak csak a kamataira rámenne a fél Dunántúl, de rendben van, írjuk azt, hogy „régi, vacak, ócska”?

– Nem, azt azért mégsem kellene.

– Inkább abban segítsen, hogy találjunk egy jó blikkfangos jelmondatot.

– Megpróbálom, elnök úr – Sparafucil megköszörülte a torkát. – „Válni akar? Ne költsön ügyvédre! Megunt házastársát jutányosan lelőjük!” Hogy hat?

– Azért adjunk magunkra, Fucsikám, ez olyan régi poén, hogy már a Rádiókabaréban is elmondták. Jobb ötlete nincs? Bátrabban gondolkodjon, mint ahogy mostanában mondják, kreatívabban.

– Az ön kedvéért, elnök úr, szívesen bocsátom szabadon a fantáziámat. „Az Élet rövid, de lehet még rövidebb is! Vegye igénybe a »Titán« Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet Brávó Szakcsoportjának szolgáltatásait!”

– Ez máris meg van véve, felvehet a pénztárban ezer forintot. Volna még egy ötlete a hirdetés lezárására?

– „Nincs helye a nap alatt? Majd mi csinálunk! Tökéletes garancia, reklamációk kizárva!”

– Még egy ezres a pénztárban! De hát maga egy született gagman, egy igazi ötletember. Nem akarja átvenni a propagandaosztályunkat is?!

– Elbizakodottá tesz, elnök úr. Most már csak egyetlen dolgot kellene tisztáznunk: a fizetésemet.

Schmidt Sándor arca elkomorodott.

– Ez sajnos nem hozzám tartozik. Hívjuk be a személyzetisnőnket, már szóltam neki, hogy készítse elő a papírokat.

Kisvártatva kopogtak az ajtón. Lágymányosiné nyitott be, Schmidt intett Sparafucil felé.

– Gondolom, már találkoztak Sparafucil úrral, az új részlegünkhöz kerülne, úgy, ahogy megbeszéltük. Szeretném, ha ismertetné vele a munkafeltételeket.

– Természetesen. Egy magánjellegű megjegyzéssel kezdeném: helyes volna, ha megmagyarosítaná a nevét.

– Én?!

– Ön. Most Giacopo Sparafucilnak hívják, a Giacopo, az, ha jól tudom, Jakabnak felel meg, a Sparafucil pedig legyen mondjuk Sóskuti. Sóskuti Jakab! Ez szerintem nagyon jól hangzik.

Sparafucil torkán dühödt hörgés tört fel.

– Őseim nevét?!… Soha!

– Kérem, én jót akartam, el szerettem volna kerülni az ízetlen viccelődéseket, de ha nem, hát nem. A beterjesztett anyagi igényeket túlzottnak tartom, nézze, Sparafucil kartárs: ez nem Mantua! Mint szövetkezeti bérgyilkos természetesen nem tarthat igényt mamutfizetésekre, például zacskó aranyakról szó sem lehet. Az általános gazdasági és különösen a takarékossági előírások magára is vonatkoznak, csak néhány pontot sorolnék fel a szerződésből: a kijelölt áldozatokat köteles egy golyó felhasználásával megsemmisíteni, egy esetleges második lövés a napidíj huszonöt százalékos csökkentését vonja maga után. Ha a kijelölt áldozat másodosztályúnál magasabb besorolású vendéglátóipari egységbe tér be, csak a saját költségére követheti. Magángépkocsija használatára legfeljebb havi ötszáz kilométeres határig engedélyezhetünk költségtérítést. Köteles továbbá ruházatán jól látható helyen viselni a cég emblémáját a vörös csillagos halálfejjel és a következő felirattal: „Brávó Szövetkezeti Bérgyilkos Szakcsoport a lakosság szolgálatában!”

Sparafucil nehezen fegyelmezte magát.

– Értem, már csak egyetlen dolgot nem közölt: mennyi lesz a fizetésem?

– Bérezés tekintetében másodosztályú bonyolítónak sorolnánk be, és a bérvillája is ennek megfelelően alakul. Most itt hagyom a szerződést, tanulmányozzák, majd később visszanézek.

Ahogy becsukódott az ajtó, Schmidt Sparafucilra nézett.

– Na, mit szól hozzá, Fucsikám?

Az olasz még nem tért egészen magához, elképedve mormolta.

– Sóskuti Jakab másodosztályú bonyolító! Elnök úr! A felsoroltak közül egyetlen feltételt sem fogadhatok el neves céhem tisztes hírnevének alapos sérelme nélkül. Csak egyet nem értek: az első akciómat, mikor azt a bizonyos Kovács főmérnököt tettem el láb alól, azt miért tudták méltányosan megfizetni?

– Az más volt, Fucsikám, akkor maga még nem volt tag! Én említettem is, hogy a maga díjazása az állományon kívüli béralapból történik.

– Szóval nincs más lehetőség?

– Ebben az egyben én sem tudok tenni semmit. Ez a nő csak egy ürügyre vár, hogy kitörje a nyakamat.

Sparafucil merően nézett az elnökre.

– És ha ezt fordított szereposztással játszanánk el?

– Úgy érti, Fucsikám, hogy nem Lágymányosiné minket, hanem mi őt?! De hát erre sincs béralapunk!

– Nem számít, elnök úr, bár az ingyen munka ellenkezik céhem hagyományaival, ezt az akciót puszta kedvtelésből is végrehajtom – vagy ahogy önök mondják, társadalmi munkában.

 

Az országos napilapok aztán sokáig foglalkoztak Lágymányosiné titokzatos halálával, főleg a gyilkos példátlan merészségén döbbentek meg, aki áldozatán ott hagyott egy névjegyet, valószínűleg megváltoztatott nevével és beosztásával: „Sóskuti Jakab másodosztályú bonyolító.” A cikkeket olvasva Schmidt elégedetlenül ingatta a fejét:

– Szép, szép a merészség, Fucsikám, de nem kell kihívnunk magunk ellen a Sorsot. Tudja, hogy van ez: a strandon mindenki belepisál a medencébe – ezt tudomásul is veszik, de ha valaki feláll a trambulinra, és onnan csinálja, az biztos, hogy lebukik.

– Igaza van, elnök úr, mikor az ember puszta kedvtelésből dolgozik, gyakran elvéti a mértéket. Ez minden dilettáns munka örök buktatója.

– Mindegy, hagyjuk, kár belesírni a kiömlött tejbe. Lágymányosiné passzé, fogalmazza meg a munkafeltételeit, Fucsikám, az új személyzetis alá fogja írni. Egyébként hogy megy a bolt?

– Bene-benone, kitűnően! – Sparafucil belenézett a jelentésekbe. – Egy hete indult be a szolgáltatás, ez alatt egy vezérigazgatót perfektuáltunk, két anyóst, ifjúsági részlegünk két matematika- és egy orosztanárt és az igények egyre nőnek. Szabad tolmácsolnom a tagság kérését, elnök úr?

– Maga egy hét után már a tagság nevében beszél. Gratulálok, Fucsikám.

– Tegnapelőtt ugyanis megválasztottak bizalminak. Szóval többen is azt javasolták, hogy szüntessük meg a spitz- és sarokvasgyártást, mely amúgy is elavult és veszteséges, és teljes kapacitással álljunk át a bérgyilkosságra. A gépkezelőket átképeznénk felderítőnek, nyomeltüntetőnek.

Schmidt tekintete elborult.

– Nézze: nekem harmincévi munkámba került, amíg ezt a nyomorult szövetkezetet, ezt a manufaktúrát felhoztam a magyar ipar élvonalába, ez az én életművem, és amíg én a helyemen állok, addig ebben az épületben spitzvasakat és sarokvasakat fognak gyártani.

Sparafucil arcán mélységes csalódottság látszott, de udvariasan meghajolt.

– Úgy lesz, ahogy óhajtja, elnök úr.

 

Mikor a részleg egyéves fennállását ünnepelte, a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezetben kis házi fogadást tartottak. A dúsan terített asztalról Schmidt csak egy szelet sonkát és egy pohár vörösbort vett el.

– Ön túlságosan mértéktartó, elnök úr.

– Még ez is több, mint amit megengedhetnék magamnak, Fucsikám. Mint mai magyar menedzser gyakran elmerengek a magánéletemen. Sok mindent szerettem egykor: az édességet, a zsíros húsokat, a sört, az ultit és a feleségemet, de ha tartani akartam a lépést a többi vezetővel, és meg akartam maradni a társaságukban, minderről le kellett mondanom. Rá kellett szoknom a teniszre, a pókerre, a sovány húsokra és sovány szeretőkre. De ma ünnepelünk, és nem panaszkodunk. Majd reggel nézzen be hozzám, beszélnünk kell valamiről.

Másnap reggel Schmidt mosolygós arccal fogadta Sparafucilt.

– Egy jó hírt akarok közölni magával, Fucsikám!

– Szabad érdeklődnöm: fizetésemelés?

– Annál is jobb: kevesebb munka. Úgy néz ki, hogy a jövő héten érkezik egy segítség a bérgyilkos szakcsoporthoz. Hogy úgy mondjam, egy ipari tanuló.

Sparafucil összevonta a szemöldökét.

– Úgy?! És ki az illető?

– A minisztérium küldte le, mostanáig egy textilgyárat vezetett, amennyire az ottani tevékenységét ismerem, minden adottsága megvan, hogy a maga nyomába lépjen.

– A nyomomba lépjen? Hogy értsem ezt, elnök úr?!

– Nem most, majd egyszer valamikor. Egyelőre csak dolgozzon maga mellett, tanulna.

– Szabad megkérdeznem, elnök úr: ez a döntése összefüggésben áll azzal, hogy én több alkalommal is bizonyos változtatásokat javasoltam a szövetkezet vezetésében?

– Hogy képzeli, Fucsikám?!

– Nehéz bevallanom, de nem a vakvilágból veszem sejtelmeimet. Megmutatták nekem annak a levélnek a másolatát, melyet ön a minisztériumhoz intézett, tudom, hogy ebben a levélben a leváltásomat javasolta. Meg kell mondanom, elnök úr, hogy a csalódás a szívem mélyéig ér. Ilyen mérvű inkorrektség eddig számomra elképzelhetetlennek tűnt.

Schmidt szembefordult beosztottjával.

– Nos igen, az a véleményem, hogy egy szövetkezetet általában egy embernek kell vezetni. Hogy úgy mondjam: soha nem voltam híve a gruppenszexnek.

– Ezt úgy értsem, hogy véleménye szerint én az ön helyére törtem?

– Maga mondta, Fucsikám, nem én! Annyi bizonyos, hogy túlságosan is aktív volt, gyanúsan aktív.

– Védőszentemre, a Portogruarói Szent Jakabra esküszöm, hogy ha tálcán kínálták volna nekem az elnöki posztot, akkor sem fogadtam volna el. Ismerem képességeim korlátait: ideális második ember vagyok, gyakorlati végrehajtó, akinek meg kell mondani, hogy mit csináljon. Épp ezért rajongtam önért, mert minden összefüggésben tökéletesen kiismerte magát – ezt természetesen nem azért említem, mert revolverezni kívánom. Önérzetem megóvása céljából csak egyet kérek: engedje meg, hogy én kezdeményezzem a felmondást.

– Értem, sajnálom, de hozzájárulok. És hová akar menni? Vissza Mantuába Herzoghoz?

– Nem. Tartozom önnek annyi őszinteséggel, elnök úr, hogy bevalljam: már régebben számítottam arra, hogy útilaput kötnek a talpam alá. Már hosszabb ideje tárgyalásban állok az „Achilles sarka” Szövetkezettel, és most átlépek hozzájuk.

Schmidt nem akart hinni a fülének.

– Maga képes volt arra, hogy tárgyaljon a konkurenciával?

– Igen, és azonnal fel is ajánlottak egy megbízatást, egy igen jelentős megbízatást kedvező feltételekkel. Eddig visszautasítottam, de úgy gondolom, többé nincs rá okom.

Schmidt nem tudta megemészteni a történteket, magából kikelve támadt rá volt beosztottjára.

– Csak dolgozzon nekik nyugodtan, majd meglátja, hogy jár velük!

– Ez rögtön ki fog derülni, uram – mondta higgadtan Sparafucil, és elővette a revolverét.

– Mit csinál? – kérdezte Schmidt döbbenten. – Maga megőrült?

– Sajnálom, de az „Achilles sarká”-tól ezt a megbízatást kaptam, és nemes céhem hagyományai szerint amit elvállalunk, azt teljesíteni kell.

Lelőtte az elnököt, aki haláltusájában azt nyögte maga elé:

– Betelt, betelt az átkod, Kovács főmérnök!

Sparafucil bocsánatkérően fújta ki a füstöt a fegyver csövéből:

– Nyugodjon békében, elnök úr! – Távolodóban dúdol. – Nevem: Sparafucil…