Annak ad az Isten nadrágot

Csak este, mikor a családom már aludt, akkor vettem elő a sötétkékbe kötött diplomát, homlokán az arannyal nyomott állami címerrel – mintha négyszemközt akartam volna maradni vele. Az arcomhoz értettem: a borító műbőrből olyan szag áradt, mint az ötvenes években kiadott Sztálin-kötetekből.

Aznap délben adták át a Főiskolán, a rektor előadásra sietett, nem illett volna feltartani azzal, hogy nekiállok böngészni a szöveget, most először olvasom el: a Színház- és Filmművészeti Főiskolán állították ki, az Állami Vizsgáztató Bizottság okleveles dramaturggá nyilvánított. Ez életem első és feltehetőleg utolsó diplomája – majdnem pontosan harminc évvel ezelőtt kellett volna megkapnom. Habent sua fata est diplomae – a diplomáknak is megvan a maguk sorsa.

Az én évjáratomat – az 1934-es sorványt – a sors különös figyelmével tüntette ki: némely dologban elsőnek osztotta be, más dolgokban utolsónak. Mi voltunk az első raj, mely a felszabadulás után kezdte el a középiskolát – és az utolsó, mely még nyolc gimnáziumot végzett. Mi még nyolc évig tanultunk latint és hittant – ellentételként kimaradtunk az úttörőmozgalomból. Végül – és ez talán a legfontosabb – 1952-ben kerültünk be az egyetemekre-főiskolákra, az utolsó évben, mikor Sztálin marsall még élt, és még nem repedezett meg az a világkép, melynek középpontjában az ő személye állt.

Ha most valaki felajánlaná, hogy újrakezdhetem az életemet, és szabadon eldönthetem, mikor szeretnék tizennyolc éves lenni: 1952-ben vagy napjainkban, én kissé röstelkedve, de habozás nélkül 1952-t választanám. Igaz, a boltokban csak egyfajta lódenkabátot árultak, ebédre gyakran nem jutott több egy szegedi cipónál és egy „Magyar banán” nevezetű csokoládéutánzatnál, magnetofont valamikor 1956-ban láttam először a Filmgyárban; a magyar gyártmányú Vörös Szikrát, az ormótlan szerkezet egy fél szobát elfoglalt, és állítólag lángszóróval kellett bemelegíteni. Külföldre huszonharmadik évemben jutottam ki először, akkor is félig-meddig buliból: a prágai színművészeti főiskolásokkal szerveztünk egy cserelátogatást. Átlagmagasságunk sem érte el a mai akcelerált tizenévesek szintjét, rosszabb iskolákban kevesebbet tanultunk és tudtunk – miért választanám mégis újra azokat az éveket? Egyetlen, de mérhetetlen előnnyel járt akkor fiatalnak lenni: mindenki úgy érezte, hogy szükség van rá, indultak a nagy tervezések, beruházások, építkezések, azt mondták nekünk: ha mindegyiketekből tíz volna, az is kevés lenne! (Igaz, ebben az áldásban sokan nem részesülhettek „születési hiba” miatt, mint napjaink költőóriása írta egyik akkori versében:

„Nem szégyelltük, megkérdeztük: milyen anya szülte?!” – de nem ezért kell szeretnünk ezt a költőt, sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem kell szeretnünk.)

A kőbányai Szent László Gimnázium (a nevét később I. Lászlóra magyarosították) VIII/B osztályába huszonkilencen jártunk. Társaim között akadt néhány, akiről ha fogcsikorgatva is, de elismertem, hogy nálam tehetségesebb, többre hivatott, máig sem értem, hogy például M. Jóska miért nem vitte följebb egy átlagos mérnöki beosztásnál; persze ha meggondoljuk, hogy R. „Tojás” viszont egy egész trösztöt igazgatott?! Én nagyon szélsőségesen tanultam, néhány humán tárgyból már hatodikban letehettem volna az érettségit, de ma is átizzadom a takarómat, ha matematika- vagy fizikavizsgákról álmodom.

Jobbaknak és rosszabbaknak egyaránt nyitva állt a kapu, a 29 érettségizőből 28-an jelentkeztek egyetemre vagy főiskolára, és az egyetlen elmaradót is hosszan agitálták, hogy: ha sem tanulni, sem dolgozni nem akarsz, legyél legalább jogász! Ki a műegyetemre, ki a bölcsészkarra, ki az Idegen Nyelvek Főiskolájára nyújtotta be a pályázatát – nekem magamnak nem voltak világos elképzeléseim eljövendő pályámról. Az újságírás vonzott volna leginkább, de az egyetemen épp akkor szűnt meg az újságíró szak, és olyan hírek terjengtek, hogy a zsurnalisztajelölteknek előbb le kell tölteniük az akkor még 24–30 hónapos sorkatonai szolgálatot. Ezért inkább muzeológiára gondoltam, vagy hogy geológusnak megyek – nyilván láttam valamilyen filmet szibériai kutatókról.

Sorsom már-már eldőlni látszott, mikor egy sokszorosított tájékoztatót kaptunk, melyben összefoglalták és felsorolták a továbbtanulási lehetőségeket; unottan pörgettem végig a füzetet: ugyan mi újat tudnak mondani egy leendő muzeológusnak, illetve geológusnak, és akkor megakadt a szemem egy feliraton: Színház- és Filmművészeti Főiskola.

Sokszor hallottam már, hogy hiába tépem én a számat, csak „kamuból” beszélek gyerekkorom munkás környezetéről, valójában egy ügyvéd fia vagyok, és ezüstkanállal ettem a tejbegrízt – mindig sajnáltam, hogy szegény apám nem hallhatta ezeket a pletykákat, de büszke lett volna a hat elemijével, számtalan elkezdett és abbahagyott foglalkozásával! Nekem egy jó írásom volt: a káderlapom, a mi családunkból senki sem jutott el értelmiségi pályákra, csak egyik nagybátyám, Mihály próbálkozott meg az újságírással. Korán meghalt, alig-alig emlékszem rá, tehetséges, de tanulatlan és gyenge tartású ember lehetett. A legendák szerint eleinte jól ment neki, színésznő szeretőt tartott – igaz, hogy a hölgy csak a Józsefvárosi Színházban játszott, és ott sem vezető szerepeket. Aztán az idők folyamán Mihály elzüllött, az ismert „tarhások” között tartották számon. Évekkel később mesélte nekem egy mozi vezetője, akinek a tekintete megakadt családi nevemen, hogy Mihálynak gyakran nem futotta egy feketekávéra sem, néhány fillérért bemászott a biliárdasztal alá, és ott járkált négykézláb közmulatságra. Sorsa már csak egyszer fénylett fel, épp halálában, apám, ha ivott, sokszor emlegette, hogy Mihályt az újságíróknak kijáró megtiszteltetésként Jókai-lepellel temették.

Lehet, hogy nagybátyám véréből örököltem én is néhány cseppet, mert lázba hozott az a lehetőség, hogy közel kerülhetek a színházhoz. Nem a színészetre gondoltam – volt otthon tükör –, de a Főiskola tanszakainak felsorolásában láttam egy olyat is, hogy „dramaturg”, nem tudtam pontosan, hogy mit jelent, de nagyon szépen hangzott, be is írtam a jelentkezési lapomra, hogy dramaturg szeretnék lenni.

A lap elindult a maga útján, aztán sokáig semmi sem történt. Már az érettségi vizsgára készülődve könyököltem anyám varrógéphajójából kialakított „íróasztalomon”, mikor kaptam egy levelet a Főiskoláról: küldjem be valamilyen írásomat mustrára: egy novellát, tárcát vagy kritikát. Akkor még nem szenvedtem grafomániában, folytonos írhatnékban, egyetlen kész mű sem szorongott a füzeteim között, nekiálltam, és összevágtam egy könyvelemzést, ha megfeszülnék, sem tudnám elmondani, hogy miről. Elküldtem a Főiskola címére, és vártam tovább.

Elérkezett a szóbeli érettségi vizsga. Magyarból, történelemből, oroszból brillíroztam, de még matematikából és fizikából is jót kaptam – igaz: tanáraink semmit sem bíztak a véletlenre, már napokkal korábban eleresztettek egy-egy célzást, melyből ki-ki megsejthette, hogy milyen tételt kap. Nekem a négyütemű motort „jövendölték be”, át is néztem az anyagot, de mikor felelésre emelkedtem, minden kiszállt a fejemből. Folyamatosan halandzsáztam, Deseő tanár úr elképedten hallgatta megállapításaimat, melyek közül, ha egy is bebizonyosodik, sarkaiból fordítottam volna ki a fizikai tudományt. Szerencsére az érettségi biztos is humán képzettségű ember volt, akit kevéssé érdekelt, hogy a motor mikor sűrít és mikor robbant.

Már besötétedett, mikor a VIII/B-t beszólították az osztályterembe, kiosztották az érettségi bizonyítványokat, jutalomkönyveket – és a behívót a választott egyetemek-főiskolák felvételi vizsgáira. Mindenki kapott ilyen cédulát – csak én nem, megdöbbenten támasztottam a falat. Az érettségi biztos láthatta, mi játszódik le bennem, mert a ceremónia befejeztével odajött hozzám.

– Láttam, milyen rosszulesett neked, hogy nem kaptál egyetemi behívót.

– Hát igen.

– De ne keseredj el, mert el tudom intézni, hogy felvegyenek orosztanári szakra.

– Azért annyira nem vagyok elkeseredve, hogy orosztanárnak menjek. Várok augusztusig, hátha történik valami.

Az érettségi biztos figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– Csak aztán nehogy két szék között a pad alá essél, és szeptemberben behívjanak katonának!

Már a lehetőségtől is végigfutott hátamon a hideg, de kitartottam az elhatározásom mellett.

Érettségi után el kellett mennünk önkéntes munkára – kötelező jelleggel, az egész osztály testületileg levonult egy hónapra Sztálinvárosba; az iskolaigazgató éreztette velünk, hogy az egyetemeken ferde szemmel néznek majd azokra, akik nem vállalják ezt az áldozatot.

Lent Sztálinvárosban szinte állandóan kavargott a száraz porvihar, mert a környéken kiirtották a fákat és a bokrokat. Valamilyen nagyobb épület alapozásán dolgoztunk, árkokat ástunk ócska, edzetlen szerszámokkal, naponta néha öt-hat lapátnak is elhajlott a vasa, mikor belevágtuk a földbe. Dolgozni egyikünknek sem volt kedve, megalakítottuk a „Halálbrigád”-ot, melynek tagjai megesküdtek, hogy inkább meghalnak, de akkor sem dolgoznak. Naphosszat támaszkodtunk a szerszámok nyelére, a normások 18 százalékos teljesítményt írtak be a DISZ-tagsági könyvünkbe, ebből kis kézügyességgel ki lehetett hozni 118 vagy akár 180 százalékot is.

Szakadt sátrakban laktunk, átalakított istállókban ebédeltünk, tehetetlen rosszkedvünket egymáson vezettük le, veszekedtünk, verekedtünk; a négy hét táborozás, ha másra nem is, de arra mindenképpen jó volt, hogy kiöljünk magunkból minden illúziót osztálytársaink iránt, a legkisebb vágyat is, hogy fenntartsuk a barátságunkat.

Június közepén egy táviratot kaptam, anyám üzente, hogy berendeltek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, felvételi vizsgán kell részt vennem. A táborparancsnok elengedett, de csak azzal a feltétellel, hogy utána visszajövök, és végigdolgozom a turnust.

Egyetlen délutánom maradt, hogy felkészüljek a vizsgára, pedig műveltségemen több lyuk tátongott, mint egy szelet jól megérlelt eidami sajton, most már bevallhatom, akkoriban még a Hamlet-et sem olvastam. Mit lehet ebből behozni két-három óra alatt? Bementem a kőbányai Szabó Ervin Könyvtárba.

– Van valamilyen színházelméleti könyvük?

– Van, a Sztanyiszlavszkij rendez harmadik kötete, az első kettőt le kellett selejtezni, mert az olvasók állandóan a térdükre tették, ha forró lábasból ették az ételt.

– És mi van ebben a harmadik kötetben?

– Nagyjából az, ami az első kettőben.

– Akkor tessék ideadni.

Beültem a könyvvel a kőbányai Csajkovszkij parkba, olvasgattam. Annyit már tudtam, hogy nem kell szó szerint bevágni az egészet, elég felszedni néhány hatásos kifejezést, és máris szakértőnek tűnik az ember – mint ahogy minden fotós kollégámat megkérdezem, hogy hány dines film van a gépben! Itt is bemagoltam annyit, hogy „mintha”, „cselekvés adott körülmények között” – nem sok, de talán Kossuth-díjas színészek sem értettek többet a nagy orosz rendező módszereiből.

Nagyobb bajnak tűnt, hogy akkor már három éve nem jártam színházba, akkor is a Dzsomárt szőnyege című mesejátékot láttam matinén, márpedig könnyen előfordulhatott, hogy másnap a vizsgán rákérdeznek színházi élményeimre.

Június lévén a legtöbb színház már nyári szünetet tartott, csak egyetlen színdarabhoz kaptam jegyet, Pünkösdi Miklós Magadnak építed! című vígjátékára. A mű arról szólt, hogy a haladó nagyalakú tégla hívei küzdenek az elmaradott kisebb formátumú tégla pártolóival, a főhős időnként olyanokat mondott: „Ha nehéz a gerenda, ne emeld egyedül, hanem hívjál segítséget!” Ez nagy igazság, és rendkívül fontos volt kimondani, mert a kórházakat már akkor is megtöltötték azok a kőművesek, akik az erőlködéstől megszakadtak a munkahelyükön.

Másnap reggel felszálltam a 28-as villamosra, és bementem Pestre. A végállomáson a Rókus Kórháznál vettem egy fél kiló cseresznyét, és megkerestem a Vas utcában a Főiskola épületét. A felvételizők a harmadik emeleti folyosón várakoztak, legalább negyven fiú és lány ült a székeken, vagy dőlt neki a falnak izzadó tenyerekkel. Néhány másod-harmadéves növendék is ott álldogált, a bennfentesek biztonságával alakítottak ki maguk körül beszélgető csoportokat. Nem értettem, mit keresnek itt, hiszen a tanév már régen véget ért a Főiskolán, csak később fejtettem meg a rejtélyt: azért jönnek le ide, a „gólyák” közé, mert itt könnyen és gyorsan tudnak lányokat felcsípni.

Én csak egyetlen dolgot szerettem volna megtudni tőlük: hány főből áll majd az eljövendő Dramaturg I. osztály, mert ez határozza meg, hogy milyen esélyekkel indulunk. Azt mondták, hogy egy osztályba tíz-tizenöt hallgatót vesznek fel – tehát minden negyedik-ötödik pályázó juthat be.

Próbáltam felmérni, hogy kire esik majd a választás. Egy kövér, már fiatalon is kopaszodó, öltönyt és nyakkendőt viselő fiú a hóna alatt aktatáskát szorongatott, egy kéziratot őrzött benne, tartalmáról titokzatosan és szűkszavúan csak annyit mondott, hogy vígjáték, és a Bábszínház számára írta. A vígjáték főhősét Fecskének hívták, bárhogy figyeltem is, nem tudtam megállapítani, hogy ez a Fecske dramaturg-e vagy madár! Elejtett szavaiból az is kiderült, hogy egy neves színész unokaöccse; nyilvánvalónak tetszett, hogy ő bejut az „ígéret földjére”.

Egyébként, hogy valóban számított-e a protekció, azt most utólag nem merném teljes bizonyossággal megítélni, annyi viszont biztos, hogy velünk együtt felvételizett Roboz Éva, Roboz Bencének, a neves zenetudósnak a lánya, és úgy hívták be őt a vizsgabizottság elé, hogy:

– Most pedig Roboz Bence elvtársnőt kérjük!

Nehéz volna kitalálni, hogy miről beszéltek a bizottság tagjai kevéssel a szólítás előtt. Gondolom, sokakat gyötör a kíváncsiság, hogy mi történt aztán, mindenkit megnyugtathatok: felvették Bencét, akarom mondani, Évát.

Az is nyilvánvaló volt, hogy mindenki nem juthat be, de ki lesz az, akinek nem sikerül átlépnie a küszöböt? Én egy magas, rózsás, malacképű fiút ítéltem abszolút esélytelennek, fel-alá sétálgatott a folyosón, lapátkezeit felhúzta zakójának ujjába, és himbálta magát egy dal ritmusára, melyet csak ő hallott.

„Neked aztán kár volt idejönnöd – gondoltam –, miért nem maradtál otthon fatornyos faludban?!”

Inkább csak részvétből szólítottam meg:

– Hogy hívnak, pajtás?

– Csurka István – mondta, és nézett rám kutatóan, hogy mit akarhatok tőle, aztán továbbment.

És akkor hirtelen meghallottam a nevemet, szólítottak.

Kint a folyosón félhomály terjengett, mikor beléptem a vizsgaterem ajtaján, elvakított a merőlegesen bevágó napsütés, káprázó szemekkel kerestem meg a széket, mely még langyos volt az előző jelölt testmelegétől. Valami homályos ösztön tanácsára igyekeztem minél szögletesebben mozogni, hátha eredendő gátlásos merevségemet sikerülne úgy feltüntetni, mintha a munkásosztályból áradó roppant erő megtestesülése volna.

Egy pillantást vetettem a velem szemben ülő felvételi bizottság tagjaira; csak Major Tamást ismertem közülük, persze őt is újságból, filmekből, a többiekről semmit sem tudtam. A bizottság elnöke – kihajtott fehér inget viselő, barna arcú, barátságos, nagy orrú férfi – töprengve nézett rám: vajon mit kérdezzen tőlem?

– Kiket szokott olvasni?

– Mostanában Sztanyiszlavszkijt. „Mintha”, „cselekvés adott körülmények között…” A harmadik kötet tetszett a legjobban.

– És általában?

– Magyarokat: Jókait, Mikszáthot, Móriczot.

– Tőlük mit?

– Mindent.

– Igen?

Rákérdeztek, nagyjából tudtam válaszolni.

Utána következett az úgynevezett képgyakorlat. Egy fiatal tanársegéd elébem tett egy képet: Rettenetes Iván cárt ábrázolta földön fekve, haldokló fiával – egy időben minden másodosztályú vasúti fülkében ott díszelgett ez a reprodukció.

– Miért épp a nyakánál fogja a fiút? – kérdezte a tanársegéd.

Megkövülten bámultam a képet, el nem tudtam képzelni, hogy miért, valamit viszont mondanom kellett, így kinyögtem:

– Mert ott esik rajta jó fogás!

A felvételi bizottság elmosolyodott, ezt megúsztam. Évekkel később találkoztam ezzel a tanársegéddel, akkor már az egyik színházunk igazgatója volt, előhoztam ezt a régi epizódot, és megkérdeztem tőle:

– Ugyan mondd már meg, hogy miért épp a nyakánál fogja Rettenetes Iván cár a fiát?

– Hát nem láttad, hogy ott a seb?! A tenyerével akarta betapasztani.

– Amíg élek, nem találtam volna ki!

A következő kérdést maga a bizottság elnöke tette fel:

– Szokott-e színházba járni?

– Hogyne, tegnap is voltam.

Azt szerencsére nem kérdezte meg, hogy előtte mikor!

– Mit látott?

– A Magadnak építed! című vígjátékot Pünkösdi Miklóstól.

– Mi a véleménye róla?

– Hát, ugye, Sztanyiszlavszkij… „Mintha”, „cselekvés adott körülmények között…”

– De hogy tetszett a darab?

Akkor én a sikereimtől már elszemtelenedtem, mint Berija, vakmerően kimondtam, ami eszembe jutott:

– Tetszik tudni: ha egy színdarab olyan rossz, hogy az embernek a háta lúdbőrös lesz tőle, az még elmegy valahogy, de mikor a feneke is kezd lúdbőrös lenni, akkor már valami baj van. És velem ez fordult elő tegnap, amíg a Magadnak építed!-et néztem.

Az elnökre emeltem a tekintetemet, ha nem is dicséretet, de legalább egy mosolyt várva. És az elnök nem mosolygott, csak intett szárazon, hogy végeztünk, kimehetek a folyosóra. Én nem értettem, hogy miért nem derült jobban a szerintem kitűnő viccen, ezért kint a folyosón megkérdeztem az egyik bennfenteskedő másodévest:

– Nem tudod, hogy hívják az elnököt?

– Pünkösdi Miklósnak, színdarabokat ír. Az egyiket most is játsszák, az a címe, hogy Magadnak építed!

Kész, fújt a Bőrgyár! Na mindegy – mondtam magamban –, orosztanárnak azért még mindig elmehetek, az érettségi biztos megígérte, nem egy élet, de mit csináljak? Magamba roskadva ültem, amíg újra nem szólítottak.

– Nézze – mondta az elnök, s eltűnődve ingatta a fejét –, meghallgattuk és megvitattuk a válaszait.

„Mondd már ki! – sürgettem magamban. – Hátha még bent találom az érettségi biztost!”

– …szóval úgy döntöttünk, hogy felvesszük.

Na, ez nagy szó, most biztos kezet fognak velem! Nyújtottam a kezem, de Pünkösdi nem nyújtotta a magáét, néztem bambán a levegőbe meredő ujjaimat. Karácsonyig mégsem tarthatom magam előtt, csináltam egy félfordulatot, elővettem a zsebkendőmet, kifújtam az orromat, és kimentem – már mint elsőéves főiskolás.

Öt felhőtlen, boldog év következett, ebben az időben indultam el a pályámon, éltem át életem első nagy szerelmeit. Ösztöndíjat kaptam, ami mérhetetlen nagy összegnek tűnt, mert szabadon és magamra költhettem el – mint tudjuk: nem nagyobb fizetésről szoktunk ábrándozni, hanem több zsebpénzről.

Még most is gyakran álmodom, hogy visszaadják kék színű főiskolai igazolványomat, bemegyek a Vas utcai portán, Laci bácsi, a portás átnyújt egy üzenetet, összehajtott noteszlapon küldte egy lány, és minden folytatódik – mert bizony el kellett jönnöm időnek előtte.

Az 1956–57-es tanévben voltunk ötödévesek, körülöttünk olyan forgatagosan zajlott a politika, hogy csak félig-meddig figyeltünk oda a tanulásra. A művészeti főiskolák a terebélyesedő ellenzéki mozgalom melegágyának számítottak; gyakran összehívtak minket a Zeneakadémián, és próbálták kiszellőztetni a gőzt a fejekből. Egyszer maga Lukács György jött el, elmondta szokásos példázatait a realizmus diadaláról a művészetben, milyen csodálatos, hogy Karenina Anna akkor veszi észre, milyen nagy fülei vannak a férjének, mikor már megismerkedett új szerelmével, Vronszkijjal és így tovább. Lukács fejtegetéseit jeges közöny fogadta, csak egyetlen hozzászólás hangzott el, valaki megkérdezte: ha kiadják az Anti-Dühring-et, akkor miért nem adják ki magát Dühringet is? Hogy tudjuk így eldönteni, hogy kinek van igaza?

A mi osztályunkat, a Dramaturg V-öt Háy Gyula vezette. Háy valószínűleg kora legjobb drámaírója volt, főleg a drámaszerkesztési képességeket és ismereteket tekintve. A kifejező és árnyalt nyelv nem tartozott az erősségei közé, színpadi párbeszédeiben ilyen mondatok villantak fel:

„Tóni bácsiék dicső harcaira mindig tisztelettel fog visszaemlékezni a magyar munkásosztály!”

Aki olvasta az 1950-es évek elején írt drámáit: Az élet hídjá-t, az Erő-t, az aligha kételkedhet benne, hogy gondolatai a Sztálin-korszak vasbeton sablonjaiból álltak össze, de 1955–56 fordulóján Háy elbizonytalanodott. Egy magyar falusi környezetben játszódó drámán dolgozott, a Varró Gáspár igazságá-n; egy kondásról szól, akit elítélnek, mert táplálékot lop a rábízott és éhező disznóknak.

Háy kétségbeesetten és reménytelenül küszködött a paraszti nyelvvel, gyakran megmutatott nekünk egy-egy részletet a darabból; mi azzal szórakoztunk, hogy ha valamelyik szereplő olyat mondott, ami erőltetetten népies, és nem illik a szájába, koppantottunk egyet a ceruzánkkal, néha valóságos géppuskaropogás hallatszott.

Nem szerettük egymást különösebben, de én mindig megadtam neki a köteles tiszteletet, és Háy sem avatkozott bele, hogy mit és miért írok, csak az ötödik év derekán csaptunk össze.

A szokásos félévi vizsgára dolgozatot kellett írni valamilyen szabadon választott témáról: munkás- vagy parasztábrázolás a magyar drámairodalomban, a kritikai realizmus Csiky Gergely művészetében és így tovább. Nekem nem volt kedvem egy hasonló dolgozathoz, inkább egy ideológiai kérdést állítottam a középpontba. Azt fejtegettem kissé nagyképűen, hogy az 1953-ban megkezdődött reformmozgalom azért felszínes és azért nem tudja igazán megmozgatni a tömegeket, mert a huszadik század magyar történelméből hiányzik egy valódi szocialista forradalom – például többek között a jugoszláv partizánháborút elemezgettem mint a forradalom egyik különleges megjelenési formáját. A forradalom elmaradása okozta – írtam a továbbiakban –, hogy a szocializmus lehetősége felkészületlenül érte a magyar népet, nem voltak meg a gondolati és érzelmi alapok az eszme befogadásához. Nem mondhatnám túlságosan mély és szerfölött eredeti elgondolásnak, azokban a napokban százszámra röppentek fel hasonlók és tűntek is el kihunyó szikraként, a vizsgám mégis botrányba fulladt miatta. Háy dörgő hangon kérdezte Birkási Elemértől, a vendégként jelenlevő marxista előadónktól:

– Maguk ilyeneket tanítanak, Birkási elvtárs?

– Dehogyis tanítunk, ezt ő maga találta ki!

Akkoriban már megjelentek az írásaim, szerepeltem majd minden zárójelben, mely a jövő ígéreteit sorolta fel, nagy visszhangot keltett volna, ha kirúgnak a Főiskoláról, mindenki politikai machinációkat sejtett volna mögötte – Háynak ez nem is állt szándékában. Szó nélkül persze nem vehette tudomásul ezt a rebellis dolgozatot, visszautasította, és új vizsgamunka megírására kötelezett.

A vizsga az ötödik emeleten folyt, mikor elengedtek, lementem, és a kapuban megvártam Háyt. Jött is hamarosan, töprengve összehúzta a szemöldökét, menet közben előkereste a slusszkulcsát; ama rendkívül ritka emberek közé tartozott, akik már 1954-ben magánautóval rendelkeztek, ha jól emlékszem, egy fekete Opelje volt. Meglátott engem, megállt.

– Mit kíván? – kérdezte.

– Van egy perc ideje?

– Kísérjen el a kocsimig.

Mentünk végig a Vas utcán.

– Én tudom, hogy Háy elvtárs ott fönt a bizottság előtt nem mondhatott mást, és higgye el, hogy én nem is haragszom érte, de itt négyszemközt szeretném megkérdezni: ugye belátja, hogy igazam volt abban, amit leírtam?!

Háy végigmért.

– Mit képzel? Nekem más véleményem van az ötödik emeleten és más a földszinten?!

– Ja; az más, akkor elnézést a zavarásért.

Ez a beszélgetés 1956. október 23-án újra az eszembe jutott. Ott várakoztunk a Főiskola előtt, vállunkon zászlókat, frissen készített Kossuth-címereket támasztva, mikor megérkezett a futár a hírrel, hogy mégis engedélyezték a felvonulást. Elindultunk, az első sorban ott lépkedett Háy karonfogva Déryvel és a szegény megboldogult Gáli Jóskával.

„Nincs ingerültebb ember a felébredt baleknál!” – mormogtam magamban a régi mondást.

Mikor „a vizek visszahúzódtak a medrükbe”, november végén mi is visszatértünk a Főiskolára. Mint említettem, már ötödévesek voltunk,1957 tavaszán kellett diplomáznunk, vagy legalábbis kellett volna. Az első félévben még Háy tartotta az előadásokat, neki mutattam be a vizsgamunkám első változatát – egy négyfelvonásos drámát írtam a Rajk-pör eszmei anyagából, Legenda a tábornokok pusztulásáról volt a címe.

Háy hetente kétszer tartott dramaturgiaórát, ha jól emlékszem, kedden és pénteken; egy keddi alkalommal felolvastam a darabom első két felvonását, Háy érdekesnek találta, de érdemben nem nyilatkozott.

– Majd pénteken folytatjuk, és aztán megbeszéljük.

Erre a folytatásra nem került sor, a két dramaturgiaóra között Háyt letartóztatták, és csak sok év múlva került elő a börtönből – akkor már nem akartam azzal előállni, hogy ugyan már tessék meghallgatni a hátralevő két felvonást! Ez nem volt benne az ítéletben, erre nem lehet kötelezni őt.

Szóval letartóztatták Háyt, a dolgok folyamatosságát fenntartandó Pünkösdi Miklóst nevezték ki osztályfőnökünknek. Az oktatás nagyjából-egészéből formálissá vált, én például időm nagy részét azzal töltöttem el, hogy beálltam segédmunkásnak a kőművesekhez, akik a Főiskola Vas utcai irodáinak egy részét diákszállóvá alakították át. Közfalakat húztunk fel, nádaztunk, vakoltunk, munka után hazamentem fürödni.

Talán március elején lehetett: egy késő délután otthon lerakodtam, kimentem a konyhába, és vizet tettem fel melegedni, mikor kopogtak. Bekiabáltam anyámnak, hogy nyisson ajtót, de beszélgetett a húgaimmal, nem hallotta, így én mentem ki az előszobába; kinézek a kis ablakon: két nyomozó állt kint, egyikük felmutatott egy igazolványt, beengedtem őket.

– Utasításunk van, hogy kísérjük be magát.

– Tanú leszek vagy vádlott?

– Ez nem ránk tartozik.

Eltűnődtem.

– Kérek valamit, ami nekem fontos volna, és a maguk dolgát is egyszerűbbé teszi. Csináljunk úgy, mintha a barátaim volnának, akik elhívnak egy beszélgetésre valahová. Nem szeretném, ha anyám és a testvéreim megijednének.

Belementek a játékba, beköszöntünk a szobába, a köztünk fennálló jó viszonyt hangsúlyozva csapkodtam a vállukat, amit kényszeredetten, de fegyelmezetten eltűrtek. Kiléptünk a kapun, megkérdeztem:

– Hol áll a kocsi?

– Ott, az utca túlsó oldalán.

– Legyen szíves, küldjék előre, túl a hídon, mert a családom néz utánunk.

Beültünk a kocsiba, bevittek az Engels térre a főkapitányságra, leadtak egy bajuszos férfinak, az intett, hogy üljek le az íróasztal túlsó oldalán.

– Hogy élnek a házban? Hány gyerekük van már Szakonyiéknak? Hét-nyolc?

Eleinte csodálkoztam, hogy ismeri a házfelügyelőnk nevét, aztán belegondoltam, és már nem is csodálkoztam olyan nagyon.

A bajuszos egy papírt csavart bele a gépbe.

– Tanúként fogom kihallgatni, figyelmeztetem, hogy arról, ami itt elhangzik, senkinek nem beszélhet. Megértette?

– Meg.

A nyomozó három emberre kérdezett rá: két főiskolai hallgatóra és Pünkösdi Miklósra, az osztályfőnökünkre, akit 1956 októberében a Főiskola Forradalmi Bizottmányának elnökévé választottak. Most sincs és akkor sem volt különösebb diplomáciai érzékem, felmértem, hogy csak egyetlen taktikát tudok keresztülvinni: ha nem mondok semmit. Minden kérdésre kitérő választ adtam, a bajuszos egyszer komoran rám nézett.

– Tanúnak jött, de nem biztos, hogy tanúként is megy el – egy ajtóra mutatott –, esetleg bent is maradhat!

Komoran néztem az asztal sarkát, a kihallgatás ezzel nagyjából be is fejeződött; felajánlották, hogy hazavisznek kocsival, de én inkább villamosra szálltam.

Másnap bementem a Főiskolára, megkerestem Pünkösdit, félrevontam és elmondtam, hogy mi történt. Pünkösdinek megremegett a szája széle, odasietett a porta melletti hirdetőtáblához, és leszedett egy rajzszöggel feltűzött gépelt lapot: a Főiskola hallgatóihoz intézett év végi üzenet volt, azzal zárult, hogy boldogabb új évet kíván, amit ha valaki nagyon akar, a politikai ellenzékiség kategóriájába sorolhat. Az üzenetet a Forradalmi Bizottmány nevében Pünkösdi írta alá, ezért most gondosan zsebre gyűrte, arcán megkönnyebbülés látszott, hogy sikerült megsemmisítenie egy veszélyessé válható bizonyítékot. Eszembe jutottak Pünkösdi október-novemberi kijelentései, és elmosolyodtam.

„Pater optime: sic transit gloria mundi! Jó atyám: így múlik el a világ dicsősége!” – mormoltam magamban.

Akkor még nem tudtam, bár már sejthettem volna, hogy a mi „Mester–Tanítvány” kapcsolatunk zökkenőkkel fog járni.

Március közepén meghallottam, hogy felterjesztettek József Attila-díjra – magunk közt szólva, semmiképp sem szolgáltam volna rá, összesen három-négy novellám jelent meg addig, és egy-két riportom. Nevem ehhez képest szokatlanul gyakran volt forgalomban, mint már sokszor elmondták: az emberek nagyon szeretnek bizalmat előlegezni valakinek, lett légyen az illető színész, futballcsatár vagy akár író, annál csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni az illetőben – és én akkor még az első szakaszban tartottam.

Bementem az Írószövetségbe – egyébként nem tartoztam a szervezet tagjai közé –, és megkerestem a kirendelt miniszteri biztost, megkérdeztem: igaz-e az a híresztelés, hogy megkapom a József Attila-díjat?

– És ha feltesszük, hogy igaz, mi a véleménye róla?

– Akkor szeretném bejelenteni, hogy nem fogadom el.

– Miért nem? Politikai kifogásai vannak ellene?

– Nézze: börtönben van az osztályfőnököm, lecsukták az egyik osztálytársamat is, úgy érzem, hogy ilyen körülmények között nekem nem volna illendő elfogadni különféle díjakat.

– Úgy képzeli, hogy fordított esetben: ha ők volnának szabadlábon, és maga börtönben, ők is visszautasítanák a József Attila-díjat?

– Én ezt nem tudom, és nem is érdekel, ez egyrészt elmélet, másrészt mindenki maga dönt a saját ügyében.

– Rendben van, megnyugtathatom: nem fog díjat kapni sem most, sem máskor.

Nem kételkedtem benne, hogy komolyan beszél, most került a kezembe egy régi jegyzetblokk, abba felírtam: „Talán mégis el kellett volna fogadnom, mert soha többé nem fogják felkínálni!” – de én egy öngyilkosságra elszánt japán harcos határozottságával mentem tovább az úton. Közben szüleim és testvéreim disszidáltak, egyedül maradtam, még szabadabbnak éreztem magam.

Már benne jártunk az áprilisban, közeledett az iskolai év vége. Letettem az összes államvizsgámat, már csak a diploma megvédése maradt hátra. Pünkösdi elolvasta a Rajk-pörről szóló darabomat.

– Nagyon jó részletek vannak benne, de egészében mégis olyan sakkpartihoz hasonlít, ahol a játékos elnézte a vezérét. Ezzel nem engedhetem vizsgára, írjon valami mást.

Elfáradtam, nem maradt erőm vitatkozni.

– Tudja mit?! Kössünk egy megállapodást: maga intézze el, hogy megkapjam a következő havi ösztöndíjamat, én pedig megígérem, hogy azonnal elmegyek a Főiskoláról.

Pünkösdi két kézzel kapott az ajánlaton. Az ösztöndíjat még aznap elköltöttem, ügyeletes szerelmemmel kimentünk a margitszigeti Nagyszállóba, és idei paprikából töltött paprikát ettünk. Aztán másnap beálltam kazánt szerelni, és homályba-robotba zuhantak az évek, csak 1961 körül tértem vissza az irodalomba.

A diploma csak néha-néha jutott az eszembe. Találkoztam például azzal az osztálytársammal, aki 1957-ben internálótáborba került, és vele is szolidaritást vállalva utasítottam vissza díjat, diplomát; az illetőnek kiszabadulása után az volt az első dolga, hogy bement a Főiskolára, és kikérte a diplomáját. Mindegy, az ő dolga.

Csak az anyám hozta elő az ügyet. Négyen vagyunk testvérek, és az ő életének az a főműve, hogy három gyerekének diplomát adott a kezébe – úgylehet, nagyobb teljesítmény, mint az én összes könyvem egymásra halmozva –, szerette volna, ha nekem is van díszes végbizonyítványom.

– Azért te is vidd valamire, fiam.

Közben a Főiskola élére egy régi barátom került, egyszer megállít az utcán:

– Miért nem viszed el már a diplomádat?

– Mibe kerül?

– Harmincöt forint.

– Az sok, öt üveg sör ára – mint látható, nem ma játszódott le ez a beszélgetés –, nem ér annyit.

– De komolyan, nem kell írnod semmit hozzá, elfogadjuk bármelyik könyvedet.

Csak sokára böktem ki, hogy nekem nem annak az osztálytársamnak a példája számít, aki az internálótáborból egyenest a diplomájáért rohant, hanem például T. Gabié, aki a párhuzamos színészosztályba járt, ő sem vette át a diplomáját, mégis a legjobbak közé emelkedett. Beszélgetőpartnerem tehetetlenül széttárta a karját, és elköszönt. Egy héttel később felhívott:

– Szóval neked T. Gabi példája számít?

– Igen.

– Nos, megnéztük a könyveket, T. Gabi már öt éve felvette a diplomáját, csak jár a szája, mert így érdekesebb. Ha nem hiszed, gyere be és nézd meg. Most már elviszed te is?

Egy régi emlék tolult fel bennem; mikor a montreali olimpia idején a Rádiónak dolgoztam, minden akkreditált újságírónak kék igazolvány lógott a nyakában, mely belépőül szolgált minden versenyre és rendezvényre, hivatalos helyekre, jegyként közlekedési eszközökre, egyedül nekem volt zöld igazolványom, mellyel csak a Rádió épületébe juthattam be.

„Már megint kék van mindenkinek, csak nekem van zöld!” – gondoltam, és egyébként is úgy tűnt, hogy az egész harc lendülete már kifutott, aligha több már jelentéktelen magánügynél.

– Akkor bejössz? – kérdezték a vonal túlsó oldalán.

– Mindegy.

És akkor kiállították az oklevelet, aláírta egy régi tanárom és a rektor, 1982-re dátumozták.

– Miért akkorra? Miért nem 1957-re vagy mostanra, 1985-re?

– Mert az 1982-es diplomalista alján maradt még egy szabad hely, ahová be tudtuk írni – kezet nyújtott –, azért előbb vagy utóbb, de mégis lett diplomád.

– Tudod, hogy mondja a francia? Annak ad az Isten nadrágot, akinek nincs feneke.

És ennyi volt az egész, elrakom a diplomát mint egy kései, kelletlen üzenetet az ifjúságomból; a műbőr kötés szaga még sokáig ott lebeg az asztalom fölött.