Régi történet

1944 decemberének első vasárnapján Pestet már ostromgyűrű fogta körül, de a Belvárosban továbbra is játszottak a színházak, az előadásokat délután két órakor kezdték, hogy a közönség még az elsötétítés előtt hazatérhessen. Ez a korai kezdés az én napirendemet is átalakította, szeretek lassan, kényelmesen öltözni és maszkírozni, ezért már délfelé elindultam be a színházba.

Akkor már napok óta rosszul aludtam, és hiába tartottam diétát, a gyomrom is émelygett, de meg sem fordult a fejemben, hogy lemondjam a fellépést, én még úgy tanultam az öregektől, hogy a színháznak nem zsenikre van szüksége, hanem üzembiztos színészekre.

Mint általában, most is értem jött Jani, régi, hűséges sofőröm, mikor kinyitottam a kaput, már ott állt a fagázzal hajtott kék taxival, szabályszerűen lehúzódva a járda széléhez. Odaadtam Janinak a szokásos két pengőjét és szivarját, aztán elküldtem, gyalog vágtam neki az útnak, abban bíztam, hogy a séta rendbe hoz majd. Jani egy darabig követett, hátha meggondolom magam, de újra intettem neki.

– Mondom: elmehet, Janikám.

– Ma este mikor végez a művész úr?

– Talán öt felé.

– Akkor ott leszek a színház előtt.

Köszönt és elhajtott. Szerettem ezt az öreg sofőrt, lehet, hogy az ilyen és ehhez hasonló kapcsolatokkal egyensúlyoztam ki, hogy az egész környezetemet utáltam, illetve utálom ma is.

Végigballagtam a Duna-parti felső sétányon, a külvárosok felől ágyúdörgés hallatszott, s a korai szürkületben az ég alján felvillantak a vörhenyes torkolattüzek. Elképzeltem, hogy egy filmben vonulok így, az időnként lüktetve megvilágosodó ég alatt, önkéntelenül lassabbra fogtam a lépéseimet, hogy a feltételezett felvevőgépnek legyen ideje végigpásztázni mögöttem a budai hegyek körvonalait és a vízbe zuhant hidak roncsait.

Arra rezzentem fel képzelgéseimből, hogy az egyik Dunához lefutó utca sarkán hirtelen népes csoport bukkan fel. Két felfegyverzett, Árpád-sávos karszalagot viselő villamoskalauz zsidókat terelt a kocsiút közepén: kopott télikabátos gyerekek kapaszkodtak csomagokat cipelő, görnyedt nagyszüleik kezébe. Megdöbbentett az a különös szolgálatkészség, mellyel a csoport tagjai megpróbálták kiérdemelni kísérőik jóindulatát, igyekeztek szabályos menetlépést tartani, az öregek mutatóujjukat felemelve intették csendre a gyerekeket.

Ki akartam kerülni a csoportot, de arra gondoltam, hogy ha átmegyek a túlsó oldalra, ezt a gesztust valamiféle megvetés jelének tekinthetik, így inkább egyenes vonalban folytattam az utamat, elhaladtam a csoport éle előtt, hallottam, hogy az öregek összesúgnak:

– Örményi, a színész! – mondták, és hangjukból érződött, hogy valaha bennfentes színházlátogatók lehettek, talán a főpróbák állandó közönségéhez tartozók.

Nem fordultam meg, csak az utca végéről néztem vissza: a nyilasok letereltek a csoportot az alsó sétányra, egy halomba rakatták velük a karjukon cipelt, kendőbe kötött motyójukat, bőröndjeiket, levétettek a kabátjukat is. Néhány pillanat dermedt várakozás után felsorakoztatták az öregeket és a gyerekeket a sétány vízparti peremén, az összetartozók most is fogták egymás kezét, aztán rövid sorozatok dörrentek, és a sor jobbról balra haladva a Dunába zuhant. A villamoskalauzok nem siettek, egy-egy kifelé eső holttestet lábbal löktek be, gyakran megálltak, és ittak egy hidegen csillogó üvegből.

Továbbindultam, próbáltam másfelé terelni a gondolataimat, jobb híján a délutáni szerepemet kezdtem el memorizálni. A színház a kormánybiztos szándékainak megfelelően egy német pilótákról szóló drámát játszott sorozatban Az Ég királyai címmel, én egy Von Vierstädter nevű őrnagyot alakítottam benne, a repülősegység parancsnokát. Mentem az aszfaltot nézve lábaim előtt, és félhangosan dünnyögtem magamban:

– „Legyenek ők a mi hitünk, a mi győzni akarásunk szárnyai, szülőhazánk kinyújtott ökle…”

Alig jutottam túl az első mondatokon, mikor lent a Duna-parton elhallgattak a géppisztolyok, a hirtelen támadt csend mindennél világosabban jelezte, hogy az utolsó gyerek és öregember sorsa is beteljesedett. Megálltam, és nekitámaszkodtam egy bedeszkázott kirakatnak, hogy hátat fordíthassak a járókelőknek, úgy tettem, mintha a kiragasztott plakátokat olvasgatnám.

Gyűlöltem a színházbeli nyilasokat, főleg Bádert, aki már évekkel Szálasi hatalomátvétele előtt is megengedte magának, hogy előadás előtt megkérdezze a közönségtől: ül-e zsidó a nézőtéren, mert akkor ő nem hajlandó játszani! Ezt én minden színészi erkölcs felrúgásának éreztem; mi nem határozhatjuk meg, hogy kik váltsanak jegyet. Másrészt – ez biztos, hogy rosszul hangzik – a zsidókat sem szerettem. Mindig is zavart zsidó kollégáim érzelmi felfokozottsága, ahogy őrjöngve vagy sértődést tettetve próbáltak eldönteni egy-egy vitát; felháborított, mikor alkalmi közös frontokat alakítottak ki valaki ellen – nem bántam, mikor a Kamara eltávolította őket a pályáról.

Most mégsem tudtam túltenni magam azon a jeleneten, mely szinte a szemeim előtt játszódott le. Furcsa felelősséget éreztem – ezt csak egy másik színész tudná megérteni, vagy más olyan ember, akinek becsülete, múltja és jövője, minden vagyona a népszerűségben fekszik; azzal, hogy az öregek felismertek és kimondták a nevemet, mintha segítséget kértek volna tőlem, akit valamikor hősként láttak a mozivásznon vagy a színpadon. Azzal nyugtatgattam magam, hogy az egész csak képzelődés, a fáradtság és az állandóan kerülgető rosszullét támaszt bennem lelkiismeret-furdalásokat.

Bent a színházban leültem a tükör elé, és készülődni kezdtem. A darab már az ötvenedik előadás körül járt, az öltöztetőmet is már rég elvitték katonának, de én becsületbeli kötelességemnek tekintettem, hogy minden este lehetőleg teljes illúziót keltsek. Minden ruhadarabot gondosan rendben tartottam, a stilizált sassal díszített repülős sapkától egészen a tükörfényesre pucolt csizmáig. Felöltöztem, bajuszt és szakállt ragasztottam, Von Vierstädter őrnagy figuráját külsejében Balbóról, a híres olasz pilótáról mintáztam.

Még maradt annyi időm, hogy kiálljak a folyosóra, és elszívjak egy cigarettát; ez szabálytalan volt, a parazsat tenyeremmel eltakartam a tűzoltók elől. Egy díszletezőmunkás jött velem szembe, egy pillanatra döbbenten megállt, csak aztán ismert fel az egyenruhában, elismerően mosolygott, én visszaintegettem neki. Szokatlanul szomjas voltam, a belső büfében megittam két plantateát, majd az öltözőben egy eldugott üvegből töltöttem magamnak egy korty whiskyt – ez volt az egyetlen ital, melyet az első sorokban ülő nézők nem érezhettek meg kicsapódó leheletemen. Hamarosan megbántam, hogy ilyen sok folyadékot vettem magamhoz, beleim felpuffadtak, a derékszíj megfeszült duzzadt hasamon, a szomjam viszont alig csillapodott.

Mikor felment a függöny, nekem már a színen kellett állnom, szerepem szerint mint a támaszpont parancsnoka vártam bevetésről visszatérő pilótáimat. Homlokomat a jelzésszerű ablaknak támasztva mondtam bevezető monológomat:

– Legyenek ők a mi hitünk, a mi győzni akarásunk szárnyai, szülőhazánk kinyújtott ökle…

A hátammal is éreztem, hogy a nézők alig figyelnek rám, hallottam, hogy az első széksorokban sustorognak. Legfontosabb színészi elveim közé tartozott, hogy a közönség érdeklődését egy pillanatra sem engedhetem ellanyhulni, bármilyen eszközzel, de hatni kell a nézőkre. Azt találtam ki, hogy eljövök az ablaktól, és úgy teszek, mintha az ideges várakozástól légszomj fogott volna el, kissé hátratántorodtam, és kigomboltam a zubbonyom gallérját. Ez a mozdulat a valóságban is különös szédülést váltott ki belőlem, mély lélegzetet akartam venni, de hirtelen szúró fájdalmat éreztem, mintha egy nyílvesszőt lőttek volna a hátamba.

Arccal előreestem, és fektemben a kezemet sem bírtam megmozdítani, de mindvégig tudtam magamról. Láttam, hogy összecsapódik a függöny, éreztem a hirtelen felvert por szagát. Valaki az ügyeletes orvosért rohant, de kiderült róla, hogy gépész, hozzám se mert nyúlni, azt ajánlotta, hogy szállítsanak be a kórházba.

Nem akarták megkockáztatni, hogy levetkőztessenek, a színpadon viselt jelmezemben tettek fel a mentőkocsira. Az autó csak néhány percig futott velünk, és lefékezett, mikor leemeltek a hordággyal, megláttam a belvárosi Heinrich-klinika bejáratát. Pálházy doktor, az igazgató főorvos fogadott; csodálkoztam, hogy ilyenkor vasárnap délután is bent tartózkodik, csak arra gondolhattam, hogy a színházból szólt át valaki, és behívatta.

Pálházyt már régről ismertem, de nem kedveltem különösebben, mint sok más orvos, ő is állandó eredetiségben szenvedett, nem tudta elviselni, ha nem ő áll a társaság központjában, és nem nevetnek percenként a viccein. Most is mosolygott, hogy rárakta a bőrömre az elektrokardiográf hideg fémcsipeszeit, felszívott az injekciós tűvel egy ampulla Diaphyllint.

– Nincs infarktusa, Mester, ne reménykedjen ilyen könnyű halálban. Csak egy kis anginás rohamunk volt. A görbén valami hirtelen megrázkódtatás nyoma látszik. Valamivel felizgatta magát ma?

– Ma is éltem – feleltem, nem volt különösebb kedvem beszámolni a napomról, de Pálházy tovább kérdezősködött:

– Történt valami magával? Csak mint orvost érdekelne.

– Kivégzéseket láttam a Duna-parton.

Pálházy hátat fordított nekem.

– Ez lenne az első eset, hogy magára mások bajai is hatnak, nemcsak a saját kis ügyei.

– Nem akarok vitatkozni magával, professzor, de nekem mindig is tiszta volt a lelkiismeretem.

– Nocsak, kifejtené, hogy gondolja?

– Máraitól hallottam egyszer, hogy az író becsülete nem a nyilatkozataiban rejlik, hanem a mondatai szerkezetében. Nekem nincs más becsületem a szakmámon kívül. Ha ezt jól csinálom, én megőriztem a tisztességemet.

– És biztos benne, hogy mindig jól csinálja?

– Amennyire ember biztos lehet valamiben.

Pálházy jelezve, hogy a maga részéről befejezte a témát, az ernyőn kirajzolódó görbét nézte.

– Amúgy kiváló állapotban van a szíve. Sportolt valaha?

– Úsztam, ifjúsági bajnokságot nyertem Győrben.

– Ez az ország tele van ifjúsági győztesekkel és felnőtt vesztesekkel. Most hagyom pihenni egy kicsit, ha felébred, csengessen értem nyugodtan, reggelig bent maradok.

– Ügyel?

– Dolgom van.

Pálházy belém nyomott még egy görcsoldó injekciót, mintha minden vérem felszaladt volna a fejembe, forróság csapott fel az agyamba, hirtelen elaludtam.

Csak éjfél után tértem magamhoz, felkönyököltem a bőrdíványon, és körülnéztem: egyedül hagytak a vizsgálóban, csak a szoba mélyén égett egy lefelé fordított ernyőjű, kis asztali lámpa. Nem éreztem különösebb fájdalmakat, csak mintha belső szerveim megduzzadtak volna, és nehezen férnének el a régi helyükön.

Nem akartam itt maradni a klinikán, magánéletemben csigaként visszahúzódtam lakásom falai közé, látogatóimnak csak előzetes telefonbejelentkezés után nyitottam ajtót; irtóztam volna attól, hogy most idegen kezek forgassanak, fürdessenek. Tudtam, azt kockáztatom, hogy a csillapítók hatása elmúlik, és a fájdalmak visszatérnek, de úgy gondoltam, hogy otthon a saját ágyamban ezt is könnyebben elviselem majd.

A székbe kapaszkodva felálltam, nekidőltem a falnak, így húztam fel a zakómat, begombolkoztam, ujjhegyemmel véletlenül megtapintottam a gomb furcsa rajzolatát; akkor eszméltem rá, hogy még mindig a német tiszti egyenruhát viselem. Nem próbáltam meg civil ruhát szerezni, ha megkísérlem, az ápolónők jelentették volna Pálházynak, hogy el akarok menni; feltételeztem, hogy a német uniformisban is eljutok hazáig. Mielőtt elindultam volna, még egy pillantást vetettem a mosdó fölötti tükörbe: arcom megduzzadt, az izzadság feloldotta a ragasztót, szakállam itt-ott levált, de most ezzel sem törődhettem.

A folyosón kifelé tapogatódzva senkit sem láttam, a kórház egyébként is éjszakai félhomályba merült, az elsötétítés miatt csak egy-egy kék jelzőlámpa égett. El akartam fordulni az egyik szárnyfolyosón balra, melyre a kijáratot sejtettem, mikor az egyik szobából hirtelen zuhanást hallottam, majd rögtön utána artikulálatlan üvöltést.

Megtorpantam, első gondolatom az volt, hogy minél hamarabb ki kell kerülnöm a klinikáról, de aztán erőt vettem magamon, és az ajtóhoz léptem. Lenyomtam a kilincset, szokatlanul éles fény vakított el, csak lassan különböztettem meg a részleteket: a fehér vaságyakat a hátsó sarkokban halmozták fel, a szoba üresen maradt közepén két katona ütött egy földön fekvő, fehér köpenyes embert, magasba emelkedő karjukon megvillantak a körbefutó sávok. Önkéntelenül behúztam az ajtót, és visszaléptem a folyosóra, gyomrom felfordult, csak nehezen tudtam legyűrni a hányingeremet.

Újra feltámadt bennem az a gondolat, melytől egész este nem tudtam szabadulni: mintha anginás rohamom rejtélyes, de megokolt büntetés lett volna, amiért szó nélkül néztem végig a gyerekek és öregek kivégzését. Mintha a valóságban éltem volna át a drámai vétség és bűnhődés fogalmát, melyet eddig csak színpadról és régi tankönyvekből ismertem; most éppúgy féltem elmenni az ajtótól, mint itt maradni. Úgy éreztem, kötelességem, hogy legalább megpróbáljak közbelépni, a véletlenül rajtam maradt német egyenruha esélyeket adott a sikerre, sőt színészi becsvágyamat is izgatta a feladat. Mintha színpadi jelenésre készülődtem volna, megrángattam a zubbonyom szélét, az ismerős mozdulattól elszállt az idegességem, kimért mozdulattal nyitottam be újra a szobába.

– Mi történik itt?

A két katona hátranézett és felugrott, vigyázzba kapta magát, az első csatát megnyertem: elfogadták a jelmezemet. Mély lélegzetet vettem, és még szigorúbb hangon megismételtem a kérdést:

– Mi történik itt?!

– Az őrnagy úr beszél magyarul?

– Igen, néhány éve már itt tartózkodok. – Hanyag mozdulattal tisztelegtem, és bemutatkoztam darabbeli nevemen: – Von Vierstädter őrnagy.

– Őrnagy úr jött a Gestapótól?

– Igen.

Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, mert repülős fegyvernemi jelzéseim elárulhattak, de visszakozni már nem állt módomban, a továbbiakban csak a fellépésem lendületében bízhattam.

– Jelentést kérek!

– Jelentem őrnagy úrnak, hogy a klinikán körözött baloldali elemeket bújtattak. Megállapítottuk, hogy a bűncselekményért az igazgató Pálházy doktor a felelős – és a földön fekvő férfira mutatott, szemmel követtem a mozdulatát, de a vérfoltok alatt csak nehezen ismertem fel a professzor arcvonásait –, azonnal jelentettük az ügyet a Gestapónak, gondolom, ön is értesült róla, nekünk az volt a feladatunk, hogy az ön érkezéséig biztosítsuk a helyszínt, és őrizzük a foglyot.

Sokért nem adtam volna, ha tudom, mit tartalmazott a jelentés és a Gestapo válasza, annyi bizonyosnak tűnt, hogy a német titkosrendőrség emberei bármelyik pillanatban beállíthatnak Pálházyért.

– Átveszem önöktől a foglyot, a társait már elfogtuk, szembesíteni fogjuk velük. Egyébként: tett vallomást?

– Nem, éppen most próbáltuk szóra bírni.

Egy pillanatra el kellett fordulnom, mert a szakállam kezdett végképp leválni az arcomról, előhúztam a zsebkendőmet, és orrfúvás ürügyén megpróbáltam visszanyomni a helyére a szőrt. Visszafordultam, és egy fejmozdulattal Pálházyra mutattam.

– Hozzák szállítható állapotba!

– Segítsünk átkísérni?

– Felesleges, kint állnak az embereim.

Pálházy csak lassan eszmélt, én is lehajoltam hozzá.

– Ne tettesse magát, álljon fel, és menjen ki a folyosóra.

Az orvos végre magához tért és felnézett, egy szemvillanásból megértettem, hogy rám ismert. Kifelé fordultam, és néhány rövid német mondatot harsogtam kifelé, mintha a folyosó félhomályában valóban ott állnának az embereim, magamban hálát adtam Tafferner Ottónak, középiskolai némettanáromnak, hogy annak idején gyakran traktált minket közös hadseregbeli emlékeivel, mert most minden vezényszavam hitelesen hangzott. Közben végiggondoltam a helyzetet, úgy ítéltem meg, hogy én nem távozhatok el az orvossal együtt, mert a két nyilas katona okvetlenül csatlakozna hozzánk, és pillanatok alatt lelepleződnénk. Tudtam, hogy ha a főbejáratnál hagytak is őrt a nyilasok, az ismert környezetben a professzor okvetlenül megtalálja a menekülés útját, ha elegendő időt biztosítok neki. Egy hirtelen mozdulattal kitaszítottam Pálházyt a szobából.

– Los!

A két nyilas katona várakozóan nézett rám, néhány perces műsort kellett rögtönöznöm.

– Milyen nehéz itt a levegő – mondtam –, oltsák le a lámpát, egy pillanatra kinyitom az ablakokat.

Átsétáltam a szobán, kitártam mind a két ablakszárnyat: kint sütött a hold, felnéztem az égre.

– Hallják a repülőinket? Bevetésből térnek vissza.

– Igenis, őrnagy úr!

– Ők a mi hitünk, a mi győzni akarásunk szárnyai, szülőhazánk kinyújtott ökle…

Mit csináljak? Magam sohasem tudtam szövegeket kitalálni. Közben a belső udvar négyszögében egy pillanatra feltűnt, majd rögtön újra elenyészett egy fehér köpenyes férfi körvonala, tudtam, hogy csak Pálházy lehetett, amennyire ezt meg lehetett állapítani: megmenekült, most már csak magammal kellett törődnöm. Befejeztem a monológomat, bezártam az ablakot, és még a sötétben megigazítottam a szakállamat; úgy gondoltam, ha egy kis szerencsém van, kitart, amíg szükséges. A villany felgyulladt, megfordultam, rutinszerűen megpróbáltam lemérni a monológ hatását, mintha csak egyszerű nézők lettek volna. Megfelelő meghatottság tükröződött az arcukon, ezért úgy döntöttem, hogy megjutalmazom őket.

– Hogy is hívják önöket?

A két katona újra vigyázzba vágódott, elharsogta a nevét és a rangját; leereszkedően intettem:

– Mindkettőjüket felterjesztem az első osztályú vaskeresztre, sőt ha az ügy valóban olyan jelentősnek bizonyul, mint ahogy látszik, esetleg magasabb kitüntetésre is számíthatnak.

– Köszönjük, őrnagy úr.

Mindenképpen el akartam kerülni, hogy a nyomomba szegődjenek, az oldalt álló asztalra mutattam.

– Csak egyet kérek még: legyenek szívesek, üljenek le, és írásban összegezzék az eddig feltárt adatokat a további nyomozás elősegítésére. Addig én intézkedek, rögtön jövök vissza.

Hanyagul sapkámhoz emeltem a kezemet, és kiléptem az ajtón; nem néztem hátra, de a székek reccsenéséből arra következtettem, hogy mind a két katona leült, ez, úgy gondoltam, elégséges egérutat biztosít nekem.

Alig tettem meg néhány lépést, mikor egy német tiszt és két kísérő katona jött velem szembe a folyosón; a szűk térben nem tudtam kitérni előlük, és vissza sem fordulhattam, ha nem akartam gyanakvásukat felkelteni. Nem voltak illúzióim német nyelvtudásomról, Tafferner tanár úr példamondatai megtéveszthették a nyilasokat, de a gestapósok előtt okvetlenül lebuknék velük. Még maradt annyi időm, hogy előkaptam a zsebkendőmet, és az arcomra szorítva fogfájás-kifejezést öltöttem. A gestapósok tisztelegtek és megállítottak, amennyire kivettem szavaikból; a kórterem iránt érdeklődtek, ahol Pálházyt őrizték, szabad kezemmel az ellentétes irányú folyosóra mutattam, és továbbindultam.

Lementem a lépcsőn, szívem körül enyhe szorítást éreztem, csak azért imádkoztam, hogy most ne fogjon el egy újabb anginás görcs. Legszívesebben futásnak eredtem volna, hogy minél hamarabb kijussak a fenyegető falak közül a szabad levegőre, csak nehezen fogtam vissza magam.

A kaput zárva találtam, az őrködő nyilast elküldtem az éjszakai portásért, de sokáig nem találta. Hanyagul nekidőltem a falnak, de magamban számoltam a másodperceket, tudtam: annyi időt vesztettem, hogy már nincs esélyem a menekülésre.

Kiléptem az utcára, minden ház kapuja zárva volt, sehol sem kereshettem menedéket, csak azért indultam meg felfelé az utcán, mert önérzetem nem engedte, hogy állva fogjanak el, mint egy reflektorfényben megbénult nyulat.

Már hallani véltem, hogy mögöttem újra kinyílik a klinika kapuja, és a nyilasok a gestapósokkal együtt a nyomomba vetik magukat, mikor a faltól egy fagázzal hajtott kék taxi vált el, és Jani kinyitotta előttem az ajtót.

– Jó estét, művész úr, tessék beszállni!

Felkapaszkodtam a hátsó ülésre, a sofőr hirtelen gázt adott, a kocsi megugrott.

– Hogy került ide?

– A színháznál vártam a művész urat, de mondták, hogy beszállították ide a klinikára. Gondoltam, hogy esetleg majd haza akar menni. Remélem, nincs valami komoly baj?!

– Semmi, Janikám, vigyen haza.

Beszívtam a kopott bőrülés biztonságos bőrszagát, és próbáltam megnyugtatni aritmikusan verő szívemet. Elégedett voltam magammal, kedvenc szerepem sorait mormoltam:

– „Tanulj meg rólam jobban vélekedni…”