Árnyék az égen

 

Régi történet

1944 decemberének első vasárnapján Pestet már ostromgyűrű fogta körül, de a Belvárosban továbbra is játszottak a színházak, az előadásokat délután két órakor kezdték, hogy a közönség még az elsötétítés előtt hazatérhessen. Ez a korai kezdés az én napirendemet is átalakította, szeretek lassan, kényelmesen öltözni és maszkírozni, ezért már délfelé elindultam be a színházba.

Akkor már napok óta rosszul aludtam, és hiába tartottam diétát, a gyomrom is émelygett, de meg sem fordult a fejemben, hogy lemondjam a fellépést, én még úgy tanultam az öregektől, hogy a színháznak nem zsenikre van szüksége, hanem üzembiztos színészekre.

Mint általában, most is értem jött Jani, régi, hűséges sofőröm, mikor kinyitottam a kaput, már ott állt a fagázzal hajtott kék taxival, szabályszerűen lehúzódva a járda széléhez. Odaadtam Janinak a szokásos két pengőjét és szivarját, aztán elküldtem, gyalog vágtam neki az útnak, abban bíztam, hogy a séta rendbe hoz majd. Jani egy darabig követett, hátha meggondolom magam, de újra intettem neki.

– Mondom: elmehet, Janikám.

– Ma este mikor végez a művész úr?

– Talán öt felé.

– Akkor ott leszek a színház előtt.

Köszönt és elhajtott. Szerettem ezt az öreg sofőrt, lehet, hogy az ilyen és ehhez hasonló kapcsolatokkal egyensúlyoztam ki, hogy az egész környezetemet utáltam, illetve utálom ma is.

Végigballagtam a Duna-parti felső sétányon, a külvárosok felől ágyúdörgés hallatszott, s a korai szürkületben az ég alján felvillantak a vörhenyes torkolattüzek. Elképzeltem, hogy egy filmben vonulok így, az időnként lüktetve megvilágosodó ég alatt, önkéntelenül lassabbra fogtam a lépéseimet, hogy a feltételezett felvevőgépnek legyen ideje végigpásztázni mögöttem a budai hegyek körvonalait és a vízbe zuhant hidak roncsait.

Arra rezzentem fel képzelgéseimből, hogy az egyik Dunához lefutó utca sarkán hirtelen népes csoport bukkan fel. Két felfegyverzett, Árpád-sávos karszalagot viselő villamoskalauz zsidókat terelt a kocsiút közepén: kopott télikabátos gyerekek kapaszkodtak csomagokat cipelő, görnyedt nagyszüleik kezébe. Megdöbbentett az a különös szolgálatkészség, mellyel a csoport tagjai megpróbálták kiérdemelni kísérőik jóindulatát, igyekeztek szabályos menetlépést tartani, az öregek mutatóujjukat felemelve intették csendre a gyerekeket.

Ki akartam kerülni a csoportot, de arra gondoltam, hogy ha átmegyek a túlsó oldalra, ezt a gesztust valamiféle megvetés jelének tekinthetik, így inkább egyenes vonalban folytattam az utamat, elhaladtam a csoport éle előtt, hallottam, hogy az öregek összesúgnak:

– Örményi, a színész! – mondták, és hangjukból érződött, hogy valaha bennfentes színházlátogatók lehettek, talán a főpróbák állandó közönségéhez tartozók.

Nem fordultam meg, csak az utca végéről néztem vissza: a nyilasok letereltek a csoportot az alsó sétányra, egy halomba rakatták velük a karjukon cipelt, kendőbe kötött motyójukat, bőröndjeiket, levétettek a kabátjukat is. Néhány pillanat dermedt várakozás után felsorakoztatták az öregeket és a gyerekeket a sétány vízparti peremén, az összetartozók most is fogták egymás kezét, aztán rövid sorozatok dörrentek, és a sor jobbról balra haladva a Dunába zuhant. A villamoskalauzok nem siettek, egy-egy kifelé eső holttestet lábbal löktek be, gyakran megálltak, és ittak egy hidegen csillogó üvegből.

Továbbindultam, próbáltam másfelé terelni a gondolataimat, jobb híján a délutáni szerepemet kezdtem el memorizálni. A színház a kormánybiztos szándékainak megfelelően egy német pilótákról szóló drámát játszott sorozatban Az Ég királyai címmel, én egy Von Vierstädter nevű őrnagyot alakítottam benne, a repülősegység parancsnokát. Mentem az aszfaltot nézve lábaim előtt, és félhangosan dünnyögtem magamban:

– „Legyenek ők a mi hitünk, a mi győzni akarásunk szárnyai, szülőhazánk kinyújtott ökle…”

Alig jutottam túl az első mondatokon, mikor lent a Duna-parton elhallgattak a géppisztolyok, a hirtelen támadt csend mindennél világosabban jelezte, hogy az utolsó gyerek és öregember sorsa is beteljesedett. Megálltam, és nekitámaszkodtam egy bedeszkázott kirakatnak, hogy hátat fordíthassak a járókelőknek, úgy tettem, mintha a kiragasztott plakátokat olvasgatnám.

Gyűlöltem a színházbeli nyilasokat, főleg Bádert, aki már évekkel Szálasi hatalomátvétele előtt is megengedte magának, hogy előadás előtt megkérdezze a közönségtől: ül-e zsidó a nézőtéren, mert akkor ő nem hajlandó játszani! Ezt én minden színészi erkölcs felrúgásának éreztem; mi nem határozhatjuk meg, hogy kik váltsanak jegyet. Másrészt – ez biztos, hogy rosszul hangzik – a zsidókat sem szerettem. Mindig is zavart zsidó kollégáim érzelmi felfokozottsága, ahogy őrjöngve vagy sértődést tettetve próbáltak eldönteni egy-egy vitát; felháborított, mikor alkalmi közös frontokat alakítottak ki valaki ellen – nem bántam, mikor a Kamara eltávolította őket a pályáról.

Most mégsem tudtam túltenni magam azon a jeleneten, mely szinte a szemeim előtt játszódott le. Furcsa felelősséget éreztem – ezt csak egy másik színész tudná megérteni, vagy más olyan ember, akinek becsülete, múltja és jövője, minden vagyona a népszerűségben fekszik; azzal, hogy az öregek felismertek és kimondták a nevemet, mintha segítséget kértek volna tőlem, akit valamikor hősként láttak a mozivásznon vagy a színpadon. Azzal nyugtatgattam magam, hogy az egész csak képzelődés, a fáradtság és az állandóan kerülgető rosszullét támaszt bennem lelkiismeret-furdalásokat.

Bent a színházban leültem a tükör elé, és készülődni kezdtem. A darab már az ötvenedik előadás körül járt, az öltöztetőmet is már rég elvitték katonának, de én becsületbeli kötelességemnek tekintettem, hogy minden este lehetőleg teljes illúziót keltsek. Minden ruhadarabot gondosan rendben tartottam, a stilizált sassal díszített repülős sapkától egészen a tükörfényesre pucolt csizmáig. Felöltöztem, bajuszt és szakállt ragasztottam, Von Vierstädter őrnagy figuráját külsejében Balbóról, a híres olasz pilótáról mintáztam.

Még maradt annyi időm, hogy kiálljak a folyosóra, és elszívjak egy cigarettát; ez szabálytalan volt, a parazsat tenyeremmel eltakartam a tűzoltók elől. Egy díszletezőmunkás jött velem szembe, egy pillanatra döbbenten megállt, csak aztán ismert fel az egyenruhában, elismerően mosolygott, én visszaintegettem neki. Szokatlanul szomjas voltam, a belső büfében megittam két plantateát, majd az öltözőben egy eldugott üvegből töltöttem magamnak egy korty whiskyt – ez volt az egyetlen ital, melyet az első sorokban ülő nézők nem érezhettek meg kicsapódó leheletemen. Hamarosan megbántam, hogy ilyen sok folyadékot vettem magamhoz, beleim felpuffadtak, a derékszíj megfeszült duzzadt hasamon, a szomjam viszont alig csillapodott.

Mikor felment a függöny, nekem már a színen kellett állnom, szerepem szerint mint a támaszpont parancsnoka vártam bevetésről visszatérő pilótáimat. Homlokomat a jelzésszerű ablaknak támasztva mondtam bevezető monológomat:

– Legyenek ők a mi hitünk, a mi győzni akarásunk szárnyai, szülőhazánk kinyújtott ökle…

A hátammal is éreztem, hogy a nézők alig figyelnek rám, hallottam, hogy az első széksorokban sustorognak. Legfontosabb színészi elveim közé tartozott, hogy a közönség érdeklődését egy pillanatra sem engedhetem ellanyhulni, bármilyen eszközzel, de hatni kell a nézőkre. Azt találtam ki, hogy eljövök az ablaktól, és úgy teszek, mintha az ideges várakozástól légszomj fogott volna el, kissé hátratántorodtam, és kigomboltam a zubbonyom gallérját. Ez a mozdulat a valóságban is különös szédülést váltott ki belőlem, mély lélegzetet akartam venni, de hirtelen szúró fájdalmat éreztem, mintha egy nyílvesszőt lőttek volna a hátamba.

Arccal előreestem, és fektemben a kezemet sem bírtam megmozdítani, de mindvégig tudtam magamról. Láttam, hogy összecsapódik a függöny, éreztem a hirtelen felvert por szagát. Valaki az ügyeletes orvosért rohant, de kiderült róla, hogy gépész, hozzám se mert nyúlni, azt ajánlotta, hogy szállítsanak be a kórházba.

Nem akarták megkockáztatni, hogy levetkőztessenek, a színpadon viselt jelmezemben tettek fel a mentőkocsira. Az autó csak néhány percig futott velünk, és lefékezett, mikor leemeltek a hordággyal, megláttam a belvárosi Heinrich-klinika bejáratát. Pálházy doktor, az igazgató főorvos fogadott; csodálkoztam, hogy ilyenkor vasárnap délután is bent tartózkodik, csak arra gondolhattam, hogy a színházból szólt át valaki, és behívatta.

Pálházyt már régről ismertem, de nem kedveltem különösebben, mint sok más orvos, ő is állandó eredetiségben szenvedett, nem tudta elviselni, ha nem ő áll a társaság központjában, és nem nevetnek percenként a viccein. Most is mosolygott, hogy rárakta a bőrömre az elektrokardiográf hideg fémcsipeszeit, felszívott az injekciós tűvel egy ampulla Diaphyllint.

– Nincs infarktusa, Mester, ne reménykedjen ilyen könnyű halálban. Csak egy kis anginás rohamunk volt. A görbén valami hirtelen megrázkódtatás nyoma látszik. Valamivel felizgatta magát ma?

– Ma is éltem – feleltem, nem volt különösebb kedvem beszámolni a napomról, de Pálházy tovább kérdezősködött:

– Történt valami magával? Csak mint orvost érdekelne.

– Kivégzéseket láttam a Duna-parton.

Pálházy hátat fordított nekem.

– Ez lenne az első eset, hogy magára mások bajai is hatnak, nemcsak a saját kis ügyei.

– Nem akarok vitatkozni magával, professzor, de nekem mindig is tiszta volt a lelkiismeretem.

– Nocsak, kifejtené, hogy gondolja?

– Máraitól hallottam egyszer, hogy az író becsülete nem a nyilatkozataiban rejlik, hanem a mondatai szerkezetében. Nekem nincs más becsületem a szakmámon kívül. Ha ezt jól csinálom, én megőriztem a tisztességemet.

– És biztos benne, hogy mindig jól csinálja?

– Amennyire ember biztos lehet valamiben.

Pálházy jelezve, hogy a maga részéről befejezte a témát, az ernyőn kirajzolódó görbét nézte.

– Amúgy kiváló állapotban van a szíve. Sportolt valaha?

– Úsztam, ifjúsági bajnokságot nyertem Győrben.

– Ez az ország tele van ifjúsági győztesekkel és felnőtt vesztesekkel. Most hagyom pihenni egy kicsit, ha felébred, csengessen értem nyugodtan, reggelig bent maradok.

– Ügyel?

– Dolgom van.

Pálházy belém nyomott még egy görcsoldó injekciót, mintha minden vérem felszaladt volna a fejembe, forróság csapott fel az agyamba, hirtelen elaludtam.

Csak éjfél után tértem magamhoz, felkönyököltem a bőrdíványon, és körülnéztem: egyedül hagytak a vizsgálóban, csak a szoba mélyén égett egy lefelé fordított ernyőjű, kis asztali lámpa. Nem éreztem különösebb fájdalmakat, csak mintha belső szerveim megduzzadtak volna, és nehezen férnének el a régi helyükön.

Nem akartam itt maradni a klinikán, magánéletemben csigaként visszahúzódtam lakásom falai közé, látogatóimnak csak előzetes telefonbejelentkezés után nyitottam ajtót; irtóztam volna attól, hogy most idegen kezek forgassanak, fürdessenek. Tudtam, azt kockáztatom, hogy a csillapítók hatása elmúlik, és a fájdalmak visszatérnek, de úgy gondoltam, hogy otthon a saját ágyamban ezt is könnyebben elviselem majd.

A székbe kapaszkodva felálltam, nekidőltem a falnak, így húztam fel a zakómat, begombolkoztam, ujjhegyemmel véletlenül megtapintottam a gomb furcsa rajzolatát; akkor eszméltem rá, hogy még mindig a német tiszti egyenruhát viselem. Nem próbáltam meg civil ruhát szerezni, ha megkísérlem, az ápolónők jelentették volna Pálházynak, hogy el akarok menni; feltételeztem, hogy a német uniformisban is eljutok hazáig. Mielőtt elindultam volna, még egy pillantást vetettem a mosdó fölötti tükörbe: arcom megduzzadt, az izzadság feloldotta a ragasztót, szakállam itt-ott levált, de most ezzel sem törődhettem.

A folyosón kifelé tapogatódzva senkit sem láttam, a kórház egyébként is éjszakai félhomályba merült, az elsötétítés miatt csak egy-egy kék jelzőlámpa égett. El akartam fordulni az egyik szárnyfolyosón balra, melyre a kijáratot sejtettem, mikor az egyik szobából hirtelen zuhanást hallottam, majd rögtön utána artikulálatlan üvöltést.

Megtorpantam, első gondolatom az volt, hogy minél hamarabb ki kell kerülnöm a klinikáról, de aztán erőt vettem magamon, és az ajtóhoz léptem. Lenyomtam a kilincset, szokatlanul éles fény vakított el, csak lassan különböztettem meg a részleteket: a fehér vaságyakat a hátsó sarkokban halmozták fel, a szoba üresen maradt közepén két katona ütött egy földön fekvő, fehér köpenyes embert, magasba emelkedő karjukon megvillantak a körbefutó sávok. Önkéntelenül behúztam az ajtót, és visszaléptem a folyosóra, gyomrom felfordult, csak nehezen tudtam legyűrni a hányingeremet.

Újra feltámadt bennem az a gondolat, melytől egész este nem tudtam szabadulni: mintha anginás rohamom rejtélyes, de megokolt büntetés lett volna, amiért szó nélkül néztem végig a gyerekek és öregek kivégzését. Mintha a valóságban éltem volna át a drámai vétség és bűnhődés fogalmát, melyet eddig csak színpadról és régi tankönyvekből ismertem; most éppúgy féltem elmenni az ajtótól, mint itt maradni. Úgy éreztem, kötelességem, hogy legalább megpróbáljak közbelépni, a véletlenül rajtam maradt német egyenruha esélyeket adott a sikerre, sőt színészi becsvágyamat is izgatta a feladat. Mintha színpadi jelenésre készülődtem volna, megrángattam a zubbonyom szélét, az ismerős mozdulattól elszállt az idegességem, kimért mozdulattal nyitottam be újra a szobába.

– Mi történik itt?

A két katona hátranézett és felugrott, vigyázzba kapta magát, az első csatát megnyertem: elfogadták a jelmezemet. Mély lélegzetet vettem, és még szigorúbb hangon megismételtem a kérdést:

– Mi történik itt?!

– Az őrnagy úr beszél magyarul?

– Igen, néhány éve már itt tartózkodok. – Hanyag mozdulattal tisztelegtem, és bemutatkoztam darabbeli nevemen: – Von Vierstädter őrnagy.

– Őrnagy úr jött a Gestapótól?

– Igen.

Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, mert repülős fegyvernemi jelzéseim elárulhattak, de visszakozni már nem állt módomban, a továbbiakban csak a fellépésem lendületében bízhattam.

– Jelentést kérek!

– Jelentem őrnagy úrnak, hogy a klinikán körözött baloldali elemeket bújtattak. Megállapítottuk, hogy a bűncselekményért az igazgató Pálházy doktor a felelős – és a földön fekvő férfira mutatott, szemmel követtem a mozdulatát, de a vérfoltok alatt csak nehezen ismertem fel a professzor arcvonásait –, azonnal jelentettük az ügyet a Gestapónak, gondolom, ön is értesült róla, nekünk az volt a feladatunk, hogy az ön érkezéséig biztosítsuk a helyszínt, és őrizzük a foglyot.

Sokért nem adtam volna, ha tudom, mit tartalmazott a jelentés és a Gestapo válasza, annyi bizonyosnak tűnt, hogy a német titkosrendőrség emberei bármelyik pillanatban beállíthatnak Pálházyért.

– Átveszem önöktől a foglyot, a társait már elfogtuk, szembesíteni fogjuk velük. Egyébként: tett vallomást?

– Nem, éppen most próbáltuk szóra bírni.

Egy pillanatra el kellett fordulnom, mert a szakállam kezdett végképp leválni az arcomról, előhúztam a zsebkendőmet, és orrfúvás ürügyén megpróbáltam visszanyomni a helyére a szőrt. Visszafordultam, és egy fejmozdulattal Pálházyra mutattam.

– Hozzák szállítható állapotba!

– Segítsünk átkísérni?

– Felesleges, kint állnak az embereim.

Pálházy csak lassan eszmélt, én is lehajoltam hozzá.

– Ne tettesse magát, álljon fel, és menjen ki a folyosóra.

Az orvos végre magához tért és felnézett, egy szemvillanásból megértettem, hogy rám ismert. Kifelé fordultam, és néhány rövid német mondatot harsogtam kifelé, mintha a folyosó félhomályában valóban ott állnának az embereim, magamban hálát adtam Tafferner Ottónak, középiskolai némettanáromnak, hogy annak idején gyakran traktált minket közös hadseregbeli emlékeivel, mert most minden vezényszavam hitelesen hangzott. Közben végiggondoltam a helyzetet, úgy ítéltem meg, hogy én nem távozhatok el az orvossal együtt, mert a két nyilas katona okvetlenül csatlakozna hozzánk, és pillanatok alatt lelepleződnénk. Tudtam, hogy ha a főbejáratnál hagytak is őrt a nyilasok, az ismert környezetben a professzor okvetlenül megtalálja a menekülés útját, ha elegendő időt biztosítok neki. Egy hirtelen mozdulattal kitaszítottam Pálházyt a szobából.

– Los!

A két nyilas katona várakozóan nézett rám, néhány perces műsort kellett rögtönöznöm.

– Milyen nehéz itt a levegő – mondtam –, oltsák le a lámpát, egy pillanatra kinyitom az ablakokat.

Átsétáltam a szobán, kitártam mind a két ablakszárnyat: kint sütött a hold, felnéztem az égre.

– Hallják a repülőinket? Bevetésből térnek vissza.

– Igenis, őrnagy úr!

– Ők a mi hitünk, a mi győzni akarásunk szárnyai, szülőhazánk kinyújtott ökle…

Mit csináljak? Magam sohasem tudtam szövegeket kitalálni. Közben a belső udvar négyszögében egy pillanatra feltűnt, majd rögtön újra elenyészett egy fehér köpenyes férfi körvonala, tudtam, hogy csak Pálházy lehetett, amennyire ezt meg lehetett állapítani: megmenekült, most már csak magammal kellett törődnöm. Befejeztem a monológomat, bezártam az ablakot, és még a sötétben megigazítottam a szakállamat; úgy gondoltam, ha egy kis szerencsém van, kitart, amíg szükséges. A villany felgyulladt, megfordultam, rutinszerűen megpróbáltam lemérni a monológ hatását, mintha csak egyszerű nézők lettek volna. Megfelelő meghatottság tükröződött az arcukon, ezért úgy döntöttem, hogy megjutalmazom őket.

– Hogy is hívják önöket?

A két katona újra vigyázzba vágódott, elharsogta a nevét és a rangját; leereszkedően intettem:

– Mindkettőjüket felterjesztem az első osztályú vaskeresztre, sőt ha az ügy valóban olyan jelentősnek bizonyul, mint ahogy látszik, esetleg magasabb kitüntetésre is számíthatnak.

– Köszönjük, őrnagy úr.

Mindenképpen el akartam kerülni, hogy a nyomomba szegődjenek, az oldalt álló asztalra mutattam.

– Csak egyet kérek még: legyenek szívesek, üljenek le, és írásban összegezzék az eddig feltárt adatokat a további nyomozás elősegítésére. Addig én intézkedek, rögtön jövök vissza.

Hanyagul sapkámhoz emeltem a kezemet, és kiléptem az ajtón; nem néztem hátra, de a székek reccsenéséből arra következtettem, hogy mind a két katona leült, ez, úgy gondoltam, elégséges egérutat biztosít nekem.

Alig tettem meg néhány lépést, mikor egy német tiszt és két kísérő katona jött velem szembe a folyosón; a szűk térben nem tudtam kitérni előlük, és vissza sem fordulhattam, ha nem akartam gyanakvásukat felkelteni. Nem voltak illúzióim német nyelvtudásomról, Tafferner tanár úr példamondatai megtéveszthették a nyilasokat, de a gestapósok előtt okvetlenül lebuknék velük. Még maradt annyi időm, hogy előkaptam a zsebkendőmet, és az arcomra szorítva fogfájás-kifejezést öltöttem. A gestapósok tisztelegtek és megállítottak, amennyire kivettem szavaikból; a kórterem iránt érdeklődtek, ahol Pálházyt őrizték, szabad kezemmel az ellentétes irányú folyosóra mutattam, és továbbindultam.

Lementem a lépcsőn, szívem körül enyhe szorítást éreztem, csak azért imádkoztam, hogy most ne fogjon el egy újabb anginás görcs. Legszívesebben futásnak eredtem volna, hogy minél hamarabb kijussak a fenyegető falak közül a szabad levegőre, csak nehezen fogtam vissza magam.

A kaput zárva találtam, az őrködő nyilast elküldtem az éjszakai portásért, de sokáig nem találta. Hanyagul nekidőltem a falnak, de magamban számoltam a másodperceket, tudtam: annyi időt vesztettem, hogy már nincs esélyem a menekülésre.

Kiléptem az utcára, minden ház kapuja zárva volt, sehol sem kereshettem menedéket, csak azért indultam meg felfelé az utcán, mert önérzetem nem engedte, hogy állva fogjanak el, mint egy reflektorfényben megbénult nyulat.

Már hallani véltem, hogy mögöttem újra kinyílik a klinika kapuja, és a nyilasok a gestapósokkal együtt a nyomomba vetik magukat, mikor a faltól egy fagázzal hajtott kék taxi vált el, és Jani kinyitotta előttem az ajtót.

– Jó estét, művész úr, tessék beszállni!

Felkapaszkodtam a hátsó ülésre, a sofőr hirtelen gázt adott, a kocsi megugrott.

– Hogy került ide?

– A színháznál vártam a művész urat, de mondták, hogy beszállították ide a klinikára. Gondoltam, hogy esetleg majd haza akar menni. Remélem, nincs valami komoly baj?!

– Semmi, Janikám, vigyen haza.

Beszívtam a kopott bőrülés biztonságos bőrszagát, és próbáltam megnyugtatni aritmikusan verő szívemet. Elégedett voltam magammal, kedvenc szerepem sorait mormoltam:

– „Tanulj meg rólam jobban vélekedni…”

Dorogi tenger

1964-ben a dorogi bányák 717 vagon szenet adtak naponta. Bár azóta az eocénkori barnaszén iránt csak növekedett az igény, a bányák termelése jelenleg a 350 vagont sem éri el. A tizenkét aknából csak öt működik, a többit elborította a víz. Dorog alatt széles, sok millió köbméter vizet tartalmazó karszttenger terül el, ha a felsőbb szervek nem adják meg a védekezéshez szükséges pénzt, talán egy év sem kell hozzá, és a víz betör a megmaradt aknákba is, ki lehet tenni a pontot a dorogi bányászkodás két évszázados története után.

 

*

 

Először a Borókás bányaterületre megyünk ki, Dorogtól délre fekszik, valaha ez adta a legértékesebb szenet; fűtőértéke az 5000–5200 kalóriát is elérte, de most mind a két nagy akna víz alatt van.

Kifelé tartva az autó a községi temető mellett húz el, a sírokat elborítják a sárga és lila krizantémok, őszirózsák, a kertek és domboldalak névtelen virágai; fekete ruhás vagy kék köpenyes asszonyok állnak a fejfák előtt. Itt nyugszanak a régi vízbetörések áldozatai is – már aki előkerült, mert például az 1943-as katasztrófa egyik halottját máig sem találták meg.

– Most meghalt valaki?

– Nem, halott szerencsére nem volt, vigyáztunk.

A kocsi kereke meg-megdöccen a szerpentinszerűen kanyargó homokvasút sínein, kibámulok az ablakon: mindenütt felhagyott, régi bányaépületek, felrobbantott vagy robbantásra ítélt aknatornyok.

– Ez volt a Samu-akna, ez a Tömedék-akna – sorolgatja a kísérőm.

– Miért kell felrobbantani az aknatornyokat? Esztétikai okokból?

– Állítólag, hogy a szökött bűnözők ne szállhassanak le, és ne bujkálhassanak a föld alatt. Ajánlottuk, hogy az egyikben rendezzenek be egy pincevendéglőt, ilyet még nem látott a világ: valódi bányakörnyezetben lehetett volna iddogálni, de a vendéglátóipar nem is válaszolt.

Az egykori VII-es aknánál kiszállunk. Az aknatorony itt is a földön hever, a robbanás ereje széttépte és összevissza hajlítgatta az acéloszlopokat, a bányaépület régi betontimpanonja is a földre zuhant, de viszonylag épen maradt.

Körbesétálunk, itt persze senki sem takarított, a fák közé bevágott kopár térséget elborítja a vastag, szürke törmelék. Oldalt az iszapolórendszer víztároló medencéje épségben maradt, az alján összegyűlt néhány ujjnyi sárral keveredő esővíz, szívós zöld nádszálak nőttek benne. A medence mellett majdnem felbotlok egy gödörben, belenézek: egy tolózárat ásott ki valaki a törmelék alól.

– Valakinek kell, ismerte a bányát, megtalálta így is.

De nemcsak a tolózárért jöttek el. Középen, ahol a legmagasabban halmozódnak a romok, zuhognak a bunkók a földre omlott falakon, négyen bontják, kiszedik a betonból az ép, szürke gömbvasat, összehajtogatják, és könnyű talicskákon letolják az útra.

– Mihez kell?

A négy embert egy nyugdíjas öreg bányász irányítja, ő válaszol:

– A fiam építkezik Esztergomban.

– A téglát miért nem viszik el? Az alapba bele lehetne dobni még a betontömböket is.

– Nem éri meg a szállítást. Esztergomban ötszáz méternyire van a sóderbánya, nem kerül sokba betont keverni.

– Maga, bácsi, dolgozott a VII-es aknán?

– Még az építésén is – megáll a munkában, állát rátámasztja a bunkónyélre –, 1926 körül épült. Délután hat órakor kezdődött a műszak, éjszaka dolgoztunk, a felvigyázó hamar elaludt, mikor fölrezzent, mindig ezt mondta: „A téglát vízbe mártani!” Úgy van az, hogy ha minden téglát bemártunk vízbe, és nem mészmaltert használunk, hanem cementes maltert, akkor jól kötnek a sorok, a fal örökké tart.

Körülnéz.

– Ki hitte volna, hogy én fogom lebontani is?

 

*

 

Túl Csolnokon meredek dombok között kanyarog a Janza-patak, most alacsony a szintje, oldalról, az országút felől nem is látni benne vizet. Egy-két évvel ezelőtt, mikor az aknákból kiemelt vizet is elvezette, kiöntéssel fenyegette az egész környéket.

Ez már Borókás, rideg és kopár vidék, hiába keresem a névadó borókafenyőket, csak sárga fű és már tőben szétterülő, korcs akácok és füzek, bodza- és galagonyabokrok kapaszkodnak a domboldalba. Mióta a lovakat felváltották a gépek, a meredek lejtőket senki sem műveli, az egykor virágzó állattenyésztésre csak egy hántolatlan fából összeeszkábált karám emlékeztet, a bezárt négyszöget a sárga homokig feltúrták a szarvasmarhák.

Egy beszögellésben itt is feltűnik egy elpusztult aknatorony helye, mögötte elhagyatott bányaépület.

Nem is olyan régen még két nagy akna működött ezen a halott vidéken: a IX-es és a XII-es, a Borókás adta az egész dorogi medence széntermelésének majdnem az egynegyedét, napi 130 vagont, 1200 embert foglalkoztatott.

– És most?

– Csak egy kis lejtős akna termel napi 8–9 vagont, és 180 embert tartunk állományban.

– Mi történt?

Régi kimutatásokat és jelentéseket raknak elém.

A XII-es aknamező már 1943-ban is víz alá került, ennek következtében a IX-es is „elszerencsétlenedett” (biztos, hogy ezt a kifejezést németből fordították). 1952-ben, a szénbányászat nagy felfutásának idején víztelenítették az aknákat, 1969-ben pedig új szivattyú- és nyomócsőhálózatot építettek ki, amelyik percenként 32 köbméter vizet tudott kiemelni. Ez a vízvédelmi rendszer több mint kielégítőnek látszott.

1970. július hó 7-én 4 óra 15 perckor a borókási bányaüzem XII-es aknájának keleti bányamezejében, a 205 méter mélységben elhelyezkedő szállítóvágaton hirtelen a szokásos előjelek nélkül karsztvízbetörés következtében percenként 130–150 köbméter víz zúdult a vágatokba.

– Mik a szokásos előjelek?

– Csorgás, kisebb omlások, a vágat talpán fokozódik a nyomás, elérheti a 42 atmoszférát is. A talp megduzzad és fellazul, a támok eltörnek, vagy egyszerűen belenyomódnak a puha földbe, a XVII-es aknán egész erdők tűntek el.

A szerencsétlenséget először a 026-os csapat szakaszvezető vájára észlelte, szürcsölő, majd hatalmas, morajló hangot hallott, rövid idővel később megszűnt az állandó világítás, és nagy mennyiségű víz áramlott a szállítóvágaton befelé. A szolgálatot teljesítő fúrómester ugyancsak erős morajlást hallott, és látta, hogy a víz a szállítóvágatból már kifelé is árad.

A szakvezető vájár lélekjelenlétét megtartva, a veszély sorrendjében riasztotta a mezőrész munkahelyein dolgozó bányászokat, majd a frontaknász irányításával a felsőbb szinti menekülőúton haladva kiürítették a közvetlenül veszélyeztetett bányamezőt.

A víz 4 óra 32 perckor érkezett a XII/A akna vízmentesítő zsompjaihoz, s percek alatt megtöltötte. A gyorsan szaporodó víz a szivattyúkamrákba is betört, ezért az életveszély miatt 5 óra 05 perckor fel kellett adni.

A fakadó víz rohamosan feltöltötte a nyitott bányatérségeket, ellepte a vízmentesítő telepet és az aknarakodókat is, 11 óra 32 perckor már a teljes aknamezőt ki kellett üríteni.

Másnap 10 órakor a szomszédos IX-es aknán is megjelent a víz, fokozatosan szaporodott, 1970. augusztus 15-én a függőleges aknában mért vízszint elérte a tengerszint feletti 108,7 méteres értéket. Ezzel beállt a nyugalmi helyzet, a karsztvíz ugyanis nem szokott a mintegy 110 méteres szint fölé emelkedni.

Leteszem a gyűrött, összefogdosott lapokat.

– Mekkora volt a kár?

– Kiesett napi 130 vagon szén, és nem tudunk hozzájutni tízmillió tonna leművelhető szénvagyonhoz. A termelési eszközökből 180 millió forintnyi érték ment tönkre, és 86 millió forintnyi nem használható az eredeti célra. 1100 ember vált ideiglenesen munkanélkülivé, a Dorogi Szénbányászati Vállalat gazdaságilag elviselhetetlen helyzetbe került, az egész népgazdaság szénmérlege megingott.

– Mennyi víz van jelenleg a bányában?

– Mintegy húsz kilométer nyitott vágathosszunk van, ezt 4,2 millió köbméter víz borítja.

– Ez azt jelenti, hogy Borókásnak vége?

– Nem mondhatunk le a borókási szénvagyonról, nem is beszélve arról, hogy ez a víztömeg állandó fenyegetést jelent a többi aknára is. Amíg az üzem működött, a szivattyúk percenként 32 köbmétert emeltek ki, most ez a vízmennyiség lent marad és rombol. Nem véletlen, hogy a vízbetörések időben és térben szoros összefüggésben következnek be; alig egy év alatt a víz betört nálunk, a XVII-es aknán, Erzsébet-aknán, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy az utolsó nagy termelőüzem, az elöntött bányaterületekkel körbevett Sárisáp meddig tarthatja magát. Ha élni akarunk, Borókást fel kell szabadítani a víz alól.

– Folyik valami munka ennek érdekében?

– Jelenleg a vízelzárással próbálkozunk.

A mérnök egy vázlatot mutat: a széntelepeket egy márgaréteg választja el az alapkőzettől, a karsztos mészkőtől. A mészkő hatalmas kavernákban vizet tárol, ez tört fel a vetők mentén, és elárasztotta a bányát. Egyik-másik kaverna nagyobb, mint a Mátyás-templom, magasságuk a nyolcvan métert is meghaladja; a védekezést tovább nehezíti, hogy összefüggésben állnak egymással, és az egyik kavernából kiemelt víz helyére átfolyik a másik kaverna készlete.

– Mindenekelőtt ezeket az összekötő járatokat kell lezárnunk. A napszintről indulva lefúrunk a mészkőrétegbe, és csövön keresztül homokot juttatunk le a kavernába.

– Mennyi homok kell ehhez?

– Embertelenül sok. Egyszerre több helyen is folyik a feltöltés, a vízbetörés helyén, a XII-es akna mellett eddig 14 ezer köbméter homokot nyelt el a kaverna, és nem tudni, hogy még mennyi kell bele; a többi helyre is elment már 5–6 ezer köbméter.

– És mi garantálja az eredményt? Hiszen a föld alá nem látnak be.

– Garancia nincs, de az a tapasztalat, hogy az így lezárt kavernák sohasem a lezárás irányából támadnak újra. Időnként ellenőrizzük, hol tartunk: megszívatjuk a függőleges aknában felgyülemlett vizet, és lemérjük, hogy milyen gyorsan töltődik fel újból, így ki lehet számítani a még betörő víz mennyiségét. A katasztrófa csúcsán 180 köbméter jött percenként, most 70–80 köbméter körül járunk, ha ez lecsökken 15–20 köbméterre, akkor már volna értelme beindítani a szivattyúkat, megkezdhetnénk a víztelenítést.

– És maga az akna használható lenne?

– A fémtámokkal vagy betonlapokból biztosított vágatoknak nem lesz semmi bajuk, lent a víz nem hullámzik, nem roncsol, de a faácsolatok előbb-utóbb tönkremennek. Már másfél éve van víz alatt a bánya, minden nappal romlik a helyzet.

– És maguk bíznak abban, hogy Borókás feltámad?

– Ezt a kis lejtaknát nem a napi 8–9 vagon szénért tartjuk üzemben, hanem azért, hogy ha megindul a rekonstrukció, meglegyen a kellő munkásgárdánk. Csak az a kérdés, hogy megkapjuk-e a pénzt.

– Mennyi kellene?

– 120–140 millió.

– Szép pénz!

– Gondolja meg, hogy egy aknatorony lefestése kétszázezer forintba kerül, és a két egyszerű szállító gumiszalag, amit a lejtaknába kell majd felszerelnünk, nem jön ki egymillióból.

– És meg fogják kapni a szükséges pénzt?

– A bányászat a következő ötéves tervre 2,3 milliárdot kért az államtól, a felsőbb szervek viszont jelenleg csak 1,3 milliárdot hajlandók adni. Ebből sem új bányafeltárásokra, sem rekonstrukcióra nem telik, legfeljebb a szükséges műszaki fejlesztésre. Ha feljebb tudjuk alkudni, mondjuk kétmilliárdra, akkor megmenthetjük Borókást, ha nem…

A mérnök széjjeltárja a karját.

 

*

 

Már dél elmúlt, valamikor fél hat felé ettem utoljára, szerencsére fenn a IX-es aknán találunk egy nyitva tartó vegyesboltot. Viszonylag jól ellátott kis üzlet, étolajat is lehet kapni, amit lent a falusi boltokban hiába keresnek. Csabai kolbászt és kenyeret veszünk egy üveg vörösborral.

– Nincs egy kis víz? – kérdezi a kísérőm.

– Szomjas?

– Ha lemossuk a kolbászt, könnyebb lehúzni a héját.

– Itt már nincs víz – mondja a boltvezető –, csak néha-néha, Sárisápról kellene felnyomatni, de az akna már leállt, az itt lakó pár emberért meg nem tartják érdemesnek.

Végül borral mossuk le a kolbászt. Ötven körüli, bicegő férfi lép be a boltba, almát, maroknyi fehérgyökeret, tormát hoz a vezetőnőnek, egy féldecis üveg pálinkát kér. Ránk néz, nem ismer minket, nem szól semmit.

Megebédelünk, aztán kimegyünk az aknához. A IX-es aknát már akkor sem nyitják újra, ha esetleg mégis megvalósulna a rekonstrukciós terv. A függőleges aknát annak idején csak fával biztosították, a deszkák már rég szétrothadtak a vízben.

Az aknatorony előtt ott hever a régi gépész bársonyszékének a támlája, mellette egy pufajka leszakadt ujja. A toronyról valaki lelopta a vaslétrát is, de csak félmagasságig, a tolvaj följebb nem merészkedett.

Belépünk az aknaszállító gépházba, a motorok nem kellenek senkinek, otthagyták őket a helyükön, a rozsdának még nem volt ideje megenni, mintha tegnap használták volna valamennyit.

– Mibe kerülne, ha most kellene felépíteni ezt a gépházat?

– Úgy érti, hogy itt csak sima föld volna, és mindent újra kellene csinálni?

– Igen.

– Kétmillióból nem jönne ki. Ezt biztosan tudom, mert annak idején én terveztem.

A mérnök elfordul, és kigombolja a nadrágját.

– Bocsánat, az én munkám, illő, hogy én vizeljem le.

A 220 méter mély, függőleges aknát már feltöltötték hulladékkal, az egynemű szürke tömegből tégla, régi, rossz hordó ütközik ki. Az aknatorony mellett nagy betonoszlop lóg a levegőben, csak egy meggörbült vasrúd tartja.

– Ezt miért hagyták itt?

– Majd le fogják robbantani, de a távvezeték túl közel van, előbb azt kell arrébb telepíteni – mondja valaki mögöttünk; hátranézek: a bicegő ember áll ott. Rátámaszkodik a botjára, jelezve, hogy készen áll a tisztességes beszélgetésre.

Túl a bányaépületeken lebontott barakkok maradványai látszanak: festett faldarabok, törött téglák; tépett kátránypapírt lenget fölöttünk a szél.

– Ez volt a régi Kömi-tábor, 1250 rabnak építették, de mindig belezsúfoltak vagy kétezret. Ott aludtak, ott volt a kultúrtermük, alakítottak egy fúvószenekart, ez játszott minden ünnepen – botjával körbemutat –, ezeket a fákat még ők ültették, ők gondozták a kertet, gyönyörű virágokat neveltek.

– Lejártak a rabok a bányába?

– Igen, a IX-es aknán 700 rab dolgozott 120 civil bányásszal, a többi a XII-esen.

– Nehéz gyerekek voltak – mondja a mérnök –, sok technikailag képzett ember akadt közöttük, akik itt is „hasznosították” a szaktudásukat. Az ügyelet naponta háromszor-négyszer jelentett rövidzárlatot, lementem megnézni, mi történt: sínszeget vertek a kapcsolóba, így biztosítottak maguknak egy kis plusz pihenőt. Mikor észrevettem a szöget, figyelmeztettek, hogy jobb lesz, ha csendben maradok, mert a legközelebbi bányajárás után csak a holttestem megy majd fel.

– Hogy dolgoztak?

– Volt olyan, akit hajtottak a jobb munka után járó kedvezmények: időelengedés, több látogatás, gyakoribb levélírás, de például az életfogytosokat nem hajtotta semmi. Állandóan szökni próbáltak, elbújtak a csille alján, deszkát raktak maguk fölé, arra meg szenet. Mikor az őrség rájött a trükkre, az altárónál vasrudakkal szurkáltak át minden gyanús csillét; ha megkoppant valamilyen deszkán, rögtön kiborították.

Egyszer egy nagyobb vállalkozásba is belefogtak. Titokban kihajtottak egy gurítót, a hegyen egy vízmosásos részen lyukasztották volna ki, túl a kerítésen, mindannyian megléphettek volna. Kabátban, sapkában hordták szét a kitermelt anyagot, vagy rászórták a meddőt szállító csillék tetejére, a vágat bejáratát tűzőlécekkel takarták el. Egyébként szakmailag gyenge munkát végeztek: két oldalról deszkával biztosították a gurító falát, és feszkékkel támasztották ki; lehet, hogy a felszín közelében rájuk omlott volna az egész. De odáig nem jutottak el, mert valaki beköpte őket, és lebuktak. A „vamzert” állítólag megölték a többiek.

1956 októberében katonák vették körül a tábort, a politikai foglyokat kiengedték, a köztörvényeseket elvitték valahová. Aztán megszűnt a tábor, a barakkokat átalakították szükséglakásokká. Mocsok népek jöttek fel ide, ittak, amikor csak tudtak, késsel kergették egymást a bozótban, a nők melltartóban és bugyiban őrizték a disznókat. Aztán betelepítették őket Dorogra, most is csak akkor érzik jól magukat, ha kiülhetnek a büdös árok partjára, az épületeket meg kiadta bontásra a csolnoki tanács, már mindegyiket megvették.

Körülnézünk: egy köpcös férfi éppen a régi lakatosműhelyt bontja, a biztonságával nem sokat törődik, csak egy sínvassal dúcolta alá a tetőt. Hogy jobban hozzáférjen a falhoz, beállt egészen az eresz alá. Egyszerre kiabálunk oda:

– Jöjjön ki!

– Előbb neveld fel a gyerekeidet!

Odajön hozzánk, mentegetődzik:

– Dolgoztam én a bányában is, soha nem szakadt rám.

– Elég, ha egyszer előfordul – mondja a mérnök –, mennyi téglát vesz ki?

– Ezret, átépítem a házam, kell a tűzfalakhoz.

A bicegő ember meghív minket a pincéjébe, ami tulajdonképpen csak egy agyagba ásott, mély verem, a tetejét csúszdatetőkből eszkábálták össze, az illeszkedéseknél kilátszik a nyers föld, alulról csövekkel támasztották meg. A szőlő nem a hegyről származik, csak itt, a ház melletti lugasokon nőtt, az egész termés elfér két kis hordóban és egy zöld üvegballonban, melyet dugó helyett egy kisebb alma zár le. A rend egyébként mintaszerű, a sarokban homokba eltett sárgarépahalmok állnak, a fal mellett egymás mellé támasztották a szerszámokat.

A bor még éretlen, világosbarna, mint a híg tejeskávé, és túl édes, a mustot csemegeszőlőből préselték, főleg Szőlőskertek királynőjéből, hamar a fejbe száll. A házigazda széles mozdulatokkal magyaráz, folytatja a fenti témát:

– Aztán a rabok visszamentek Pestre, és most jól élnek, igazgatók és mérnökök, én pedig, aki akkor az apparátusban dolgoztam, és 1200 forint fizetésért hordtam le a parasztok padlásáról a búzát, megnyomorodtam. Tönkrement a lábam, amputálni kellett – mutatja –, tizenkét centim van térd alatt, nem volna szabad ennyire sántítanom, de nekem nem adnak egy NDK-műlábat.

– Szolgálat közben történt a baleset?

– Nem; mikor leszereltem, Sárisáp tanácselnöke lettem, onnan kerültem a bányához, lent szállítás közben elgázolt egy csillevonat. Öt éve volt, még mindig nem tisztázták a körülményeket.

– Sok ilyen régi tiszt, katona él errefelé?

– Én is az voltam – mondja a bányász, aki a lakatosműhelyt bontotta –, főhadnagy voltam a páncélosoknál, tíz évig szolgáltam, városról városra dobáltak rongy fizetésért. Aztán egyszer meguntam. – A kísérőmhöz fordul. – Mérnök úr, ha már itt van, nem lehetne szó róla, hogy én kapjam meg bontásra a régi motorgarázst? Kellene még tégla az építkezéshez.

 

*

 

Pilisre nem volt érdemes kimenni, az ottani bányát már évekkel ezelőtt lezárták, először az uránosok akarták megvenni radioaktív hulladékok temetőjének, de a Köjál nem engedte, mert túl közel fekszik hozzá Istvánakna, ahonnan Pilis község ivóvizét emelik ki, végül valamilyen műköves vállalat vásárolta meg.

Tokod és Tokod-Altáró is elúszott, kihalt a környék, a bejáratnál a lendületes bányászszobrot ellepte a zöld rozsda, de már nincs, aki lepucolja. Minden ajtót lelakatoltak, az épületrészeket külön kerítés zárja, csak egy-két iroda él még, a végelszámolásokat készítik.

Mindkét altáró bejáratát eltorlaszolták léckapuval, az egyikből már az áramot is kikapcsolták, a másiknak még veszik valami hasznát: innen látják el vízzel Tokodot. Ami igaz, az igaz, nem kell messzire menni érte.

A napszinten egy öreg bányászokból álló brigád dolgozik, vezetéket szerelgetnek, motorokat. TH acélgyűrűket hordanak ki. Mikor meglátják kísérőmet, a mérnököt, tisztességtudóan megállnak.

– Hogy megy, emberek?

– Gondolta maga, mérnök úr, hogy meg kell érnünk ezt? Huszonöt év után új munkát keresni!

– Ők voltak a dorogi bányák egyik leghíresebb frontcsapata – mondja a mérnök felém fordulva.

– Napi tizenkét csillét küldtünk fel, még a szívlapátra is ráhegesztettünk egy darabot, hogy több szén férjen rá. 161 százalékot teljesítettünk, nem merték kiírni a táblára, attól féltek, hogy a többi bányász fellázad, csak suttyomban fizették ki.

– Régen megbecsültek minket, és törődtek velünk. Emlékszik, mérnök úr, mikor Vili homok alá került, egy deszka hátulról felfogott valamit, és úgy kapott levegőt. Mikor felhozták, azt mondta neki az igazgató: na, Vili, maga akkor jöjjön be legközelebb, mikor már jól érzi magát. Három hónap múlva jött be, és senki sem szólt egy rossz szót sem. Most… – mondja és legyint.

– Ha Sárisáp is elúszik majd, hová menjünk? Hol keressük meg a kenyerünket? Tele vagyunk reumával, gerinckopással, a szívünk meg háromszor akkora, mint kell.

– Tudja, mire gondolok én, mérnök úr? Hallottam, hogy volt valami régi szokás vagy törvény, hogy ha a bányász lent meghal, és felhozzák a testét, a család végkielégítést vagy nyugdíjat kap utána, de ha a holttestét nem találják meg, és lent marad, a bánya megadja neki a teljes fizetést, éppúgy, mintha dolgozna. Minden névsorolvasáskor az aknász szólította a halottat, aztán beírta a neve után, hogy leszállt, naponta három műszak bérét fizették ki utána. Egyszer még 1912-ben, az Auguszta-bányán egy vájár már nem bírta a munkát, és félt, hogy nem tudja felnevelni a családját, szántszándékkal lement az omlásba, olyan helyet keresett, hogy sohase kerüljön elő a teste. Az asszony annyi pénzt kapott utána, hogy még iskoláztatni is tudta a gyerekeket.

– Ezt mire mondja?

– Hogy miért nem lehet most tizedannyit törődni az élő bányásszal?! Az árak nőnek, a mi fizetésünk meg nem emelkedett tíz év óta egy fillért sem; már minden szakma utolért minket, útépítők megkeresik ezt a pénzt. És még ez a kenyér is bizonytalan, dobálnak minket aknáról aknára. Nem ezt érdemeltük.

 

*

 

A Dorogi Tröszt egykori büszkesége, Erzsébet-akna már végleg elhagyatott, az aknatoronyban valaki egy fél pár ócska gumicsizmát akasztott fel. A kapunál itt is egy rokkant vájár őrködik, bizalmatlanul néz ránk, de aztán beenged.

A tornyokon még friss a szürke festés, de az utat már magasan felverte a gaz, lábunk meg-megbotlik a keresztbe dobott lécekben. Oldalt leszerelt motorok hevernek, egy percenként száz köbméter teljesítményű kompresszor darabjait halomba rakták, egyik alkatrészről néhány nejlonfoszlány lóg le, a leütődött szürke festék alól kilátszik a piros mínium.

– Ezt mire használták?

– Itt semmire. A pécsi György-aknáról került ide, de mire ideért, Erzsébet-akna már elúszott. Még használható lenne.

– Mit ér?

– Szovjet gép, csak rubelban tudom az árát: ötvenezer.

Egy alváz kocsin 428 lóerős motor fekszik, másikon vadonatúj szivattyú, egy huszonöt atmoszférás tolózár félig beletemetődött a földbe, a drótkötelek spirálba tekerednek. A gaz háborítatlanul szaporodik körülöttünk, nem tapossák le a gumicsizmák, a sínek mellett királydinnye nő, beljebb valami lila színű vadvirág, a műhelyépületek előtt erős szárú maszlag ingatja sárga gyümölcseit.

Benézek a műhely törött ablakán, itt is mintha egy hirtelen mozgósítás szólította volna el az embereket, a vastartályokban még ott hever a kovácsszén, a termelési naplót az asztalon hagyták, lapjai egymás után görbülnek össze.

Épségben maradt a kompresszorok hűtővízmedencéje is – azelőtt szénmosásra szolgált –, számtalan cső vége torkollik bele, de mind szárazon rozsdáll, csak egy kis csőből csöpög a víz. A medence alján rothad az iszap, valaki egy vödröt dobott bele, azonnal ellepték a satnya moszatok és vízinövények.

Erős széngázszagot érezni.

– Ez honnan jön?

– Még mindig ég az erzsébeti meddőhányó, pedig már van vagy négy-öt éve, hogy nem használják.

Az aknatoronyban csövekkel támasztották alá a kasokat, belépek, megnézem: a máskor mindig vizes belső borítólemezek most dermedt szárazak, ha ujjaim hegyével hozzájuk érek, nagy darabokban válik le róluk a rozsda.

Sehol egy lélek, a telefon a helyére akasztva, de a drótja ráhullik az aknacsatlós üres székére, a szék előtt eldobott barna svájcisapka hever. A falon még olvasható a kiakasztott jelzésrend, melyik csengetés mit jelent:

– = vészjel

. = állj

…. = szén jön

---- = meddő jön

– Küldenek még fel csillét ezeken a kasokon?

– Már nem, ha lesz is pénz, csak Borókást újítják meg.

Oldalt a márkaszekrény ajtaját csapkodja a szél, a leszálló bányászok ide akasztották fel az ellenőrző fémlapot, a szekrényből senki sem vette le a régi beosztást: „I. szak: Tállai, II. szak: Robotka, III. szak: Gál”.

 

*

 

Legutoljára a tokodi XVII-es akna pusztult el. Az akna valaha két mezőből állt, az északi mező még 1964-ben úszott el, a szivattyúk nem tudtak megbirkózni a percenként 60 köbméternyi betörő vízzel, de úgy látszott, hogy a keleti mezőt nem fenyegeti különösebb veszély.

1971. október hetedikén befejeztek egy régi fejtést, és megkezdték egy triász mészkőlapra kenődött szénréteg feltárását; ez az új fejtés 300 ezer tonna szenet ígért.

A régi és új munkahely között vetők gátolták az előrejutást. A feltárók már leküzdöttek egy vetőt, mikor percenként 300 liter vizet kaptak, ez hamarosan két köbméterre szaporodott. Október nyolcadikán reggel leszállt a főmérnök, hogy ellenőrizze a helyzetet, ½ 1-kor jelentette, hogy sok víz folyik a vágatból, mennyisége meghaladja a percenkénti 110 köbmétert, az alapvágaton eléri a 60–70 centi magasságot is.

Be kellett volna zárni a vízvédelmi gátat – ez egy betonba épített acélajtó, 160 centi magas, 120 széles, de a hordalék eltömte, és az emberek mentése miatt sem lehetett megkísérelni. Idő sem volt rá, ideális körülmények között is egy egész órába telik, amíg be tudják csukni.

A víz akadálytalanul szaporodott és terjedt, egy óra alatt több ezer köbméternyi térfogatot borított el, 13 óra 25 perckor leoldott a szivattyú, valamelyik egysége vizet kapott. Jelenleg 117,3 méter magas vízoszlop borítja a XVII-es aknát.

 

*

 

Amíg csak egy-két akna úszott el, a Dorogi Szénbányászati Vállalat el tudta helyezni az embereit: Csolnokról Erzsébet-aknára, Erzsébet-aknáról a XVII-es aknára rakta őket, de hogy ez is elpusztult, kimerült minden sakkozási lehetőség, többé nem tud munkát adni a bányászoknak. Nem a vándormadarakról van szó – ezeket a hosszú ideje tartó válság már rég más tájakra vezérelte –, hanem a legjobb, legszorgalmasabb vájárokról.

Ez a létszám azonban nem sokáig lenne felesleges, Dorogon is állandóan csökken azok száma, akik hajlandók bányamunkát végezni, ha Dorog fennmarad; lehet, hogy egy fél éven belül minden embernek lehetne helyet találni, de állítólag a dorogi vezetőket állandó nyomás éri, hogy az embereket tereljék Tatabánya felé, mely távlatilag is nagyobb jövő előtt áll.

Nem tudom, mi az igazság, de tény, hogy Dorog nemcsak néhány csapatra való vájárt adott át, hanem az utánpótlását, a vájáriskola végzett növendékeit is, és most a XVII-es aknáról is át akar irányítani 150 bányászt Tatabányára. Kilenc műszakit is elküldenek velük, részben azért, mert Dorog műszaki állásokban sem bővelkedik, korhatár előtt is sietve nyugdíjba küldik a vezetőket, mérnököket, ha csak egy mód van rá, részben azért, hogy a bányászok ne mondhassák: hiába pusztulnak el sorra az aknák, az íróasztalok száma egyáltalán nem csökken.

A bányászok nem kötelesek tudomásul venni ezt az áthelyezést, és jogaikat különféle rendeletek védik, tehát egyszerű utasítás helyett meg kell győzni őket. Ebből a célból egy gyűlést hívtak össze a XVII-es akna felolvasótermében, ezen megjelent a dorogi és tatabányai vezérkar, élükön a két igazgatóval: Kéri Vencellel és Gállal.

Igyekszem eltűnni a tömegben, nekidőlök egy oszlop hátának, onnan nézek körül. Ülnek a bányászok a gyalulatlan padokon, már utcai ruhájukat viselik: barna bársonynadrágot, műbőr zekét, svájcisapkát, szemük és szempillájuk is tiszta, a héten már nem szálltak le, csak a napszinten dolgoztak.

Először a dorogi igazgató emelkedik szólásra, hetven körüli, alacsony ember, ráncos arca kissé puffadt a cukorbajtól. Az a benyomásom, hogy tart a bányászok kifakadásaitól, többször is hangsúlyozza, hogy „bányászokhoz méltó fegyelmezett magatartást kér”, és halkan beszél, hogy mindenkinek fokozottabban kelljen figyelni. Mondatai drámaiak, akár egy háborús film dialógusai.

– Elvtársak – mondja –, az elemekkel szemben vívott csatát elveszítettük, bár a XVII-es akna dolgozói mindent megtettek, ami tőlük tellett. November 4-én 16 óra 39 perckor a minisztériumi bizottság kilátástalannak ítélte a további küzdelmet, leállíttatta a szivattyúkat, a víz végleg hatalmába kerítette az aknát.

Ezután hivatalosan is bejelenti a 150 banyász és 9 műszaki áthelyezését. A Tatabányához legközelebb fekvő falvakból bejáró embereket jelölték ki: Bajnát, Epölt, Nagysápot, Bojótot, Tokodot és Tát Kertvárost. Persze ez a közelség csak viszonylagos, a bejáróknak negyven-ötven kilométernyi, száz kanyarral tarkított hegyi utat kell megtenniük naponta, lecsökken a szabadidő. Vegyünk átlagnak egy Tokodon lakó bányászt, amíg a XVII-es aknán dolgozott, reggel öt órakor indult el hazulról, és délután háromnegyed háromra már otthon volt; most, hogy Tatabányára került, három óra felé indul majd, és négy óra is elmúlik, mire újra átlépi a háza küszöbét. Egy vájár mesélte, akit már korábban átirányítottak Tatabányára, hogy azóta nem nézi a tévében a filmet, mert ha reggel pihenten akar ébredni, már az első híradó után le kell feküdnie. Az autóbuszon töltött plusz órákért természetesen egy fillér sem jár, sőt az utazásban rejlő egyéb kockázatokat is visszahárítják a bányászokra. Szabadságuk felével a bánya rendelkezik; ha a busz télen elakad a hóban, nem rezsi-műszakot kapnak, hanem szabadságot írnak ki nekik – utólag. De a bányászok egyelőre nem szólnak, meghallgatják a következő szónokot is: Gált, a tatabányai igazgatót.

– Tisztelt elvtársak! (A hangsúly olyan, hogy ha valaki akarja, tisztelt uraimnak is értheti.) Le szeretném szögezni, hogy nem mi teszünk önöknek szívességet, mikor átfogadjuk önöket a Tatabányai Szénbányákhoz, hanem önök tesznek szívességet nekünk. A VI-os akna felfejlesztéséhez okvetlenül szükségünk van önökre…

És így tovább, beszéd közben az igazgató néha összedörzsöli a kezét.

Nem véletlenül tették a gyűlést olyan időpontra, mikor a műszak már letelt, a bányászokat kint várják az autóbuszok, nyilvánvalóan szeretnék, ha nem most, sok száz ember jelenlétében merülnének fel a problémák, hanem négyszemközt, az igazgatói vagy főmérnöki irodában. És a bányászok most is hallgatnak, aki kérdez, az is csak valami jelentéktelen apróság iránt érdeklődik: mikor indul az ismerkedőbusz Tatabányára, mi lesz a megváltott bérletekkel?

Később jelentkezik egy tüdőhörgő-tágulásos vájár, akit az orvosok kitiltottak a bányából.

– Velem mi lesz?

Ugyanezt kérdezi egy rokkant bányász is, gyorsan megnyugtatják őket, de két tatabányai vezető savanyú pillantást vet egymásra, mint aki csak otthon jön rá, hogy a boltban nem azt az almát csomagolták be neki, amit kiválasztott.

Csodálkozom, hogy az emberek nem érzik meg a taktikai esélyt: a vezetők tartanak tőlük, szinte bármit kérnek, most megígérnék nekik; ha nem teljesítik az ígéretet, akkor is fontos hivatkozási alap lehetne. De egy hangos szó sem esik, mikor felkelnek a padokról, akkor is csak annyit mondanak:

– Mi a probléma? Menni köll, megyünk.

Csak a folyosón hangzik fel a keserű mondóka:

 

„Piszkos, mocskos Tatabánya, Te maradsz meg utoljára!”

 

Átmennek az öltözőbe a maradék holmiért. Az öltöző alig tíz éve épült, viszonylag modern fekete-fehér rendszerű, a bejáróöltönyt külön tartják, a munkaruha rácsos szekrényekben szárad, még kis értékmegőrző fiókokat is szerkesztettek fából.

Egy öreg bányász kiveszi a szekrényből a gumicsizmát, a munkanadrágot, de a szerszámnyelet és a mosóport ott hagyja.

– Majd kapok másikat Tatabányán.

– Érdemes elmenni?

– Négy évem van hátra a nyugdíjig, mit csináljak? – mondja, leakasztja a fémajtót, és átlósan befekteti a szekrénybe.

 

*

 

Másnap reggel a 150 bányászból 86-an szálltak fel az autóbuszokra, a helyszínen ebből is négyen visszaléptek, mikor kiderült, hogy a tatabányai VI-os akna sújtólégveszélyes, és homok alatti művelés folyik; később hat falubeli társuk csatlakozott hozzájuk, és ők is lemondtak.

A XVII-es aknára persze egyikük sem kerülhetett vissza, itt csak hat-hét vájár maradt, akinek már folyamatban van a nyugdíja, az anyagokat rendezgetik: iszapvezetéket, légcsövet, ócskavasat. A zöld vaskapu sarkig kitárva, még a portásfülke kéménye sem füstöl, az udvar kihalt, szinte hallani, hogy csöpög az eső a sárguló fűzfákról a földre.

Már a főmérnök is bepakolt, szíjjal fogta össze a munkaruhát, a csizmát, a fehér műanyag kobakot. A bányatérképek is eltűntek a falról, minden térképet össze kellett gyűjteni és le kellett adni a trösztnek és a bányarendészeten.

– Ez azt jelenti, hogy ennek az aknának vége?

– Igen, azt.

– Megmondta az embereknek, hogy soha többé nem térhetnek vissza a XVII-es aknára?

– Nem, inkább úgy búcsúztam tőlük, hogy majd még találkozunk, tartunk mi még élüzemünnepséget az udvaron. Így könnyebb volt nekem.

– És maga hová kerül?

– Nehéz ügy. Dorog telítve van mérnökökkel és műszakiakkal, csak valakinek a helyére mehetek. Az illető viszont joggal mondhatja: miért tesznek el engem innen, végül is nem az én aknám úszott el?!

– De azért itt marad Dorogon?

– Szeretnék. Itt kezdtem mint csillés, még 1946-ban Erzsébet-aknán, itt lettem vájár, a bánya küldött el szakérettségire, aztán Sopronba az egyetemre.

– Estin végzett?

– Nem, az úgynevezett dolgozó tagozaton. Nappali szakra jártunk, és amíg tanultunk, a bánya fizetést adott. 1962 novemberében neveztek ki főmérnöknek a XVII-esre. Veszélyes bánya volt. 1958 augusztusában nyitották meg, október 13-án már el is úszott. 1959 áprilisában hozták rendbe, 1960 márciusában újra betört a víz, a bánya fennállása alatt 48 alkalommal élt át 500 liter fölötti vízbetörést. Az emberek most az utolsó katasztrófánál is mindent megpróbáltak, a csillék úsztak, mint a motorcsónakok, de ők derékig érő vízben mentették a trafókat és a kapcsolót. Győzni azonban így sem lehetett.

 

*

 

Tát Kertvárost a szénbányászat felfutása idején építették. Dorog „alvóvárosának” szánták, kisajátították a község legjobb termőföldjeit, és nekiláttak az építkezésnek. Az egykori tervek arányait jól érzékelteti, hogy a víz- és csatornahálózatot 60 ezer fő kiszolgálására méretezték. Aztán változtak az idők, csak 350–400 lakás épült fel.

A bányászok 160 ezer helyett csak 120 ezer forintot fizettek a Tát kertvárosi lakásért, a többit a bánya adta hozzá. Eredetileg csak bányászok lakhattak a telepen, de most már találni üveggyári munkásokat, sőt pincért, cigányzenészt is.

Az én emberem, akihez vasárnap reggel bekopogtattam, megmaradt bányásznak; mikor a XVII-es akna elúszott, vállalta az áthelyezést Tatabányára.

– Mióta dolgozik a bányánál?

– 1951-ben kezdtem. Kiskunhalason laktunk, az apám köztisztasági alkalmazott volt, mire vihettem? Beálltam az állami gazdaságba zsákolni, 1000 forint körül kerestem. Akkor jöttek a toborzók Dorogról, 1800 forintot ígértek, és külön fizettek 400 forint szerződési jutalmat, persze hogy aláírtam, a tanács meg köteles volt elengedni.

Annavölgyre kerültem, a legényszállóban adtak helyet, egy darabig még hazajártam – kaptunk nyolcvanszázalékos vasúti jegyet –, de aztán meguntam, minek? Aki túl sokat járt haza, otthon is maradt. Tizennégyen jöttünk el Halasról, öt-hat már a következő évben kibukott.

Pénzem volt, de nem spóroltam, a Miklóshoz jártam szórakozni, olyan cimboráim voltak, akik megitták volna az Úristen lábvizét is. Veszett hírem terjedt. 1954-ben meg akartam nősülni, a lány a szénosztályozón dolgozott, mindenki lebeszélte: mit akarsz te egy ilyen alfölditől, az csak jön és megy, nincs semmije! De a végén hozzám jött.

Lakást nem kaptunk, a legényszállásra nem vihettem be az asszonyt. Mihez kezdjünk?

– Az apósához nem mehettek?

– Hogy mehettünk volna? Hatan laktak egy egyszobás szolgálati lakásban. Végül az lett, hogy az apósomnak volt egy telke kint Sárisápon, a Kálvária-hegyen, oda vágtunk magunknak az agyagba egy barlanglakást. A hegy alját lefaragtuk, ajtót-ablakot raktunk bele.

A barlang elég szűk volt, téglalap alakú, kétszer négy méteres alapterületű, egy ágy, egy asztal volt benne és két szék, az apósom adta ajándékba. A padlót az asszony sűrű agyaggal mázolta fel, kefével szépen elkente, hogy ne ragadjon, homokkal felszórta, így nyugodtan lecsöppenhetett a víz. Vályogból raktunk sparhertot, a tetőbe fel volt fúrva egy lyuk, azon ment ki a füst.

Nem mi laktunk egyedül, hat ilyen kunyhó állt a Kálvárián. Száraz időben ki lehetett bírni, még a kocsi is fel tudott menni az úton, de ha felázott, nagyon nehéz volt a járás, csak bot segítségével lehetett felkapaszkodni.

Három évig laktunk itt, az asszony nem dolgozott, a főzéssel-takarítással törődött, gyerek nem jött, csak most, tizenhat évi házasság után lett egy kisgyerek.

1957 nyárutója felé egy este elmentem műszakra.

– Szerbusz, majd reggel jövök.

Reggel már a part alól látom, hogy az asszony kint áll az úton, és sírdogál.

– Mi van? – kérdezem.

– Hagyjál már!

Az történt, hogy megcsúszott a hegy, két méter vastag agyag lejött, betört az ajtótok alatta, elzárta a bejáratot, szerencsére maradt egy kis lyuk, ahol az asszony ki tudott mászni.

A vájár abbahagyja, és rám néz.

– Ha van ideje és nem röstelli, kimehetünk megnézni a tett helyét. Van egy „proli Mercedesem”, negyedóra alatt odaérünk.

A Trabant átvág a telepen, a túlsó oldalon néhány nagyobb kísérleti házat is látni, ezeket előre gyártott elemekből rakták össze és bevakolták, a beton nem tűrte, nagy darabokban ledobta magáról a vakolatot.

– A mi házunk jobb.

– Mennyit kellett fizetni érte, mikor átjöttek Sárisápról?

– Tíz százalékot kellett volna letenni, de nekünk nem volt miből, a bánya vállalt kezességet értem, aztán levonták a fizetésemből.

– Kultúrház vagy klub van a telepen?

– Az nincs, csak egy presszó. Áruház is csak egy van két-háromezer embernek.

Kiértünk Sárisápra, a kocsit lent hagyjuk a Kálvária alján, gyalog kapaszkodunk fel az agyagos úton. A vájárt sokan köszöntik a kertek mélyéről, de ő csak módjával válaszolgat. A hegyről koszos, barna ér fut le, valaki két ócska pallót dobott rá keresztbe.

– A mi időnkben is kerülgetni kellett, ha megdagadt a víz, folyton elvitte a hidat, nem volt érdemes megcsinálni.

A hegy oldalába valóban hat barlanglakást vájtak, az én emberem a legfelsőben lakott, egészen az erdő szélén. A leomlott agyagréteget azóta sem takarította el senki, még most is lezárja a régi bejáratot, fölötte millió földi féreg apró járata látszik, az egész fal olyan lyukacsos, mint egy szúrágta gerenda.

– Látja ott fent ezt a tölcsért? A háborúban odaesett egy bomba, akkor ingott meg a föld.

Az egykori bejárattól jobbra is kivált a falból egy jó három méter magas, vastag agyagoszlop, dőlésre áll, ha lezuhan, eltorlaszolja a szomszéd lakást.

A szomszéd barlang főbérlője egy öreg bányász, már a nyolcvanadik évét is betöltötte, huszonöt éve nyugdíjban van. Három feleséget temetett el, most egy huszonnyolc éves nő lakik vele.

– Ez is csak orvossággal él – mondja az öreg, és legyint –, szívbaja van, és javítani nem tudják.

– Hogy került ide magához?

– A férje elhagyta, a gyerekkel sehol sem fogadták be, én vettem ide magamhoz.

A barlangba nincs bevezetve se a víz, se a villany, fényt is csak a bejárati oldalról kap, a két kis ablakon és az üvegezett ajtón keresztül. A csikósparhert rettenetes meleget áraszt, de még a fal is füstöl. Ki kellene pucolni az agyagtetőbe vágott kéményt és a csöveket, de ehhez le kellene venni a nagy elzáró pléhlapot a falról, és ehhez az öregnek sem ereje, sem kedve.

A berendezés két ágyból, egy asztalból és két székből áll, a falon szentkép és egy falvédő, mely modern, gépesített svájci konyhát ábrázol. A vájár otthonosan letelepszik az asztal mellé, és körülnéz.

– Potyog a vakolat.

– Az. Mióta a bomba leesett, ami az öreg Karácsonynét az ágy alá vágta, nem valóságos ez a hegyoldal. Hátul is megy össze, szakadozik, a pincéből mindig ki kell hordanom egy-két kosárral. Szenet nem is tehetek oda, mert tönkremegy.

– A „padló” jó.

– Felszórom homokkal, aztán Jézus a viharban.

– Lakik itt a Kálvárián más is?

Az öreg arca elborul.

– A lányomék, de velük nem beszélünk, mert megsértettek.

– Maguk meddig maradnak itt?

– A tanácstól jártak kint, azt mondták, hogy csak a telet bírjuk ki valahogyan, tavaszra majd kapunk szükséglakást. De hát tavasszal már nincs kedve elmenni az embernek, olyan itt kint, mint a vigadó. Nem lesz nekünk semmi bajunk, sok család felnőtt ezen a környéken.

Kikísér minket a barlang előtti nyomorult, faágakból összekötözött filagóriába, innen is látni a dőlésre álló, nagy agyagoszlopot.

– Miért nem piszkálja le? Egyszer eltemeti.

– Próbáltam, de nem férek hozzá. Nem lesz semmi baj.

Végignézzük a többi barlangot is. Az öregember lánya kint áll a kerítésnél, de mivel a haragosától jövünk, őhozzá nem illik bemenni. Ez a család sokkal jobban berendezkedett, még galambdúcot is ástak az agyagfalba.

Mellettük romos kunyhó, benne maradtak a gerendák, de senki se mert bemenni értük, mert agyagsziklák lógnak le a „mennyezetről”.

Az utolsó ház a Kálvária dísze lehetett, csak félig építették a part alá, ehhez egy kis kiálló vályogrészt is tapasztottak, bevezették a villanyt, elé oszlopokat ástak, és felfuttatták rájuk a noha szőlőt.

– Egy bányászé volt, beköltözött Tokodra.

Beszálltunk a Trabantba, és visszaindultunk Tát Kertváros felé.

– Látja, így nyomorogtak az öregek, és mégis eléltek hetven-nyolcvan évig, mi nem húzzuk majd addig.

– Miért nem? Maguk mégsem dolgoznak tizenkét órákat.

– Az igaz, hogy ők tizenkét órát dolgoztak egy nap, de kényelmesen megreggeliztek, délben kiszálltak ebédelni, én meg örülök, ha van öt percem robbantás után, mikor enni tudok. Nem hajtották magukat, mert nem voltak igényeik, megvettek egy szekrényt, és elvoltak vele életük végéig, én meg lehet, hogy jövőre kicserélem az egész bútoromat. Csak abból, hogy még jobban kiuzsorázom magamat lent a bányában.

 

*

 

Tokodon búcsút tartanak, H. bácsinál összejöttek a rokonok, bányászdinasztia, mindannyian a dorogi bányáknál dolgoztak egész a legutóbbi időkig. Leülök az asztalhoz, én is kapok egy pohár bort.

– Nem mennek be délután Dorogra a meccsre?

– Már nem csapat a Dorog, kirabolták. Muchát elvitte a Fradi, Szabót a Videoton, Karábát, Szántait, Szuromit az Egyetértés, Makrayt a Komló.

– Ez már nem a mi csapatunk, nem Dorogi Bányász, hanem Dorogi AC. A bánya már nem tudott pénzt adni nekik, erre visszavették a régi nevüket.

– Nemcsak a futballnak van vége, hanem egész Dorognak. Halálra van ítélve, mert Dorog tengerszem. Elúsztak a nagy bányák, és Sárisáp is el fog úszni, mert körbe van véve elöntött aknákkal, a víz szaporodik, és nem fölfelé fog folyni a szőlőhegyre, hanem lezúdul Sárisápra. Sárisáp mindig száraz bánya volt, de a múlt pénteken már másfél köbméter vizet mértek percenként.

– Maguk szerint tehet valaki arról, hogy egész Dorog elúszik?

– Honnan tudhatnánk mi azt, laikus ember létünkre? Öreg bányászok azt mondják, hogy ha egyszer jól megszívatták volna a karsztvizet 100-150 köbméteres szivattyúkkal, mindenütt leszáll a vízszint, és nem történik meg a baj. De hát ez csak afféle beszéd.

– Ne félj, most már nagyon gondosak lettek, az igazgatóságon még azt is előírták, hogy a gépírópapírral is takarékoskodni kell.

– Sokra mennek vele! Ötezer géppapír nem kerül annyiba, mint egyetlen TH acélgyűrű, és ki tudja, hány tízezer TH maradt lenn a vízben!

– És maguk nem sajnálják Dorogot?

– Nekem direkt jól jött, hogy átraktak Tatabányára. Az apósommal laktunk együtt, mindig talált nekem valami munkát a ház körül, egy percre sem hagyott pihenni. Korcsmárosfamíliából származott, most is van bora, de nekem is pénzért adta, 16–17 forintot kért egy literért. Most kapok szövetkezeti lakást bent Tatabányán, ő meg árulhatja a borát az óbudai pléh Krisztusnak.

– Én meg azt nem bírtam kitartani, hogy túl sok volt a mérnök és a technikus. Már majdnem ott tartottunk, hogy a mérnökök beosztják maguk között: egy hónapig én megyek le termelni, és te maradsz fent az irodában, aztán cserélünk.

– Nem volt becsülete a vájárnak, igyekeztek szabadulni tőlünk. Lehet, hogy valaha még ráreszkíroznak valami nagy pénzt, és újra felnyitják a Borókást, Erzsébetet és a XVII-es aknát, csak azt nem tudom, ki fog odaállni a szénhomlok elé.

H. bácsi tölt a poharakba, közben dúdol:

– „Túri vásár sátor nélkül…”

 

Annak ad az Isten nadrágot

Csak este, mikor a családom már aludt, akkor vettem elő a sötétkékbe kötött diplomát, homlokán az arannyal nyomott állami címerrel – mintha négyszemközt akartam volna maradni vele. Az arcomhoz értettem: a borító műbőrből olyan szag áradt, mint az ötvenes években kiadott Sztálin-kötetekből.

Aznap délben adták át a Főiskolán, a rektor előadásra sietett, nem illett volna feltartani azzal, hogy nekiállok böngészni a szöveget, most először olvasom el: a Színház- és Filmművészeti Főiskolán állították ki, az Állami Vizsgáztató Bizottság okleveles dramaturggá nyilvánított. Ez életem első és feltehetőleg utolsó diplomája – majdnem pontosan harminc évvel ezelőtt kellett volna megkapnom. Habent sua fata est diplomae – a diplomáknak is megvan a maguk sorsa.

Az én évjáratomat – az 1934-es sorványt – a sors különös figyelmével tüntette ki: némely dologban elsőnek osztotta be, más dolgokban utolsónak. Mi voltunk az első raj, mely a felszabadulás után kezdte el a középiskolát – és az utolsó, mely még nyolc gimnáziumot végzett. Mi még nyolc évig tanultunk latint és hittant – ellentételként kimaradtunk az úttörőmozgalomból. Végül – és ez talán a legfontosabb – 1952-ben kerültünk be az egyetemekre-főiskolákra, az utolsó évben, mikor Sztálin marsall még élt, és még nem repedezett meg az a világkép, melynek középpontjában az ő személye állt.

Ha most valaki felajánlaná, hogy újrakezdhetem az életemet, és szabadon eldönthetem, mikor szeretnék tizennyolc éves lenni: 1952-ben vagy napjainkban, én kissé röstelkedve, de habozás nélkül 1952-t választanám. Igaz, a boltokban csak egyfajta lódenkabátot árultak, ebédre gyakran nem jutott több egy szegedi cipónál és egy „Magyar banán” nevezetű csokoládéutánzatnál, magnetofont valamikor 1956-ban láttam először a Filmgyárban; a magyar gyártmányú Vörös Szikrát, az ormótlan szerkezet egy fél szobát elfoglalt, és állítólag lángszóróval kellett bemelegíteni. Külföldre huszonharmadik évemben jutottam ki először, akkor is félig-meddig buliból: a prágai színművészeti főiskolásokkal szerveztünk egy cserelátogatást. Átlagmagasságunk sem érte el a mai akcelerált tizenévesek szintjét, rosszabb iskolákban kevesebbet tanultunk és tudtunk – miért választanám mégis újra azokat az éveket? Egyetlen, de mérhetetlen előnnyel járt akkor fiatalnak lenni: mindenki úgy érezte, hogy szükség van rá, indultak a nagy tervezések, beruházások, építkezések, azt mondták nekünk: ha mindegyiketekből tíz volna, az is kevés lenne! (Igaz, ebben az áldásban sokan nem részesülhettek „születési hiba” miatt, mint napjaink költőóriása írta egyik akkori versében:

„Nem szégyelltük, megkérdeztük: milyen anya szülte?!” – de nem ezért kell szeretnünk ezt a költőt, sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem kell szeretnünk.)

A kőbányai Szent László Gimnázium (a nevét később I. Lászlóra magyarosították) VIII/B osztályába huszonkilencen jártunk. Társaim között akadt néhány, akiről ha fogcsikorgatva is, de elismertem, hogy nálam tehetségesebb, többre hivatott, máig sem értem, hogy például M. Jóska miért nem vitte följebb egy átlagos mérnöki beosztásnál; persze ha meggondoljuk, hogy R. „Tojás” viszont egy egész trösztöt igazgatott?! Én nagyon szélsőségesen tanultam, néhány humán tárgyból már hatodikban letehettem volna az érettségit, de ma is átizzadom a takarómat, ha matematika- vagy fizikavizsgákról álmodom.

Jobbaknak és rosszabbaknak egyaránt nyitva állt a kapu, a 29 érettségizőből 28-an jelentkeztek egyetemre vagy főiskolára, és az egyetlen elmaradót is hosszan agitálták, hogy: ha sem tanulni, sem dolgozni nem akarsz, legyél legalább jogász! Ki a műegyetemre, ki a bölcsészkarra, ki az Idegen Nyelvek Főiskolájára nyújtotta be a pályázatát – nekem magamnak nem voltak világos elképzeléseim eljövendő pályámról. Az újságírás vonzott volna leginkább, de az egyetemen épp akkor szűnt meg az újságíró szak, és olyan hírek terjengtek, hogy a zsurnalisztajelölteknek előbb le kell tölteniük az akkor még 24–30 hónapos sorkatonai szolgálatot. Ezért inkább muzeológiára gondoltam, vagy hogy geológusnak megyek – nyilván láttam valamilyen filmet szibériai kutatókról.

Sorsom már-már eldőlni látszott, mikor egy sokszorosított tájékoztatót kaptunk, melyben összefoglalták és felsorolták a továbbtanulási lehetőségeket; unottan pörgettem végig a füzetet: ugyan mi újat tudnak mondani egy leendő muzeológusnak, illetve geológusnak, és akkor megakadt a szemem egy feliraton: Színház- és Filmművészeti Főiskola.

Sokszor hallottam már, hogy hiába tépem én a számat, csak „kamuból” beszélek gyerekkorom munkás környezetéről, valójában egy ügyvéd fia vagyok, és ezüstkanállal ettem a tejbegrízt – mindig sajnáltam, hogy szegény apám nem hallhatta ezeket a pletykákat, de büszke lett volna a hat elemijével, számtalan elkezdett és abbahagyott foglalkozásával! Nekem egy jó írásom volt: a káderlapom, a mi családunkból senki sem jutott el értelmiségi pályákra, csak egyik nagybátyám, Mihály próbálkozott meg az újságírással. Korán meghalt, alig-alig emlékszem rá, tehetséges, de tanulatlan és gyenge tartású ember lehetett. A legendák szerint eleinte jól ment neki, színésznő szeretőt tartott – igaz, hogy a hölgy csak a Józsefvárosi Színházban játszott, és ott sem vezető szerepeket. Aztán az idők folyamán Mihály elzüllött, az ismert „tarhások” között tartották számon. Évekkel később mesélte nekem egy mozi vezetője, akinek a tekintete megakadt családi nevemen, hogy Mihálynak gyakran nem futotta egy feketekávéra sem, néhány fillérért bemászott a biliárdasztal alá, és ott járkált négykézláb közmulatságra. Sorsa már csak egyszer fénylett fel, épp halálában, apám, ha ivott, sokszor emlegette, hogy Mihályt az újságíróknak kijáró megtiszteltetésként Jókai-lepellel temették.

Lehet, hogy nagybátyám véréből örököltem én is néhány cseppet, mert lázba hozott az a lehetőség, hogy közel kerülhetek a színházhoz. Nem a színészetre gondoltam – volt otthon tükör –, de a Főiskola tanszakainak felsorolásában láttam egy olyat is, hogy „dramaturg”, nem tudtam pontosan, hogy mit jelent, de nagyon szépen hangzott, be is írtam a jelentkezési lapomra, hogy dramaturg szeretnék lenni.

A lap elindult a maga útján, aztán sokáig semmi sem történt. Már az érettségi vizsgára készülődve könyököltem anyám varrógéphajójából kialakított „íróasztalomon”, mikor kaptam egy levelet a Főiskoláról: küldjem be valamilyen írásomat mustrára: egy novellát, tárcát vagy kritikát. Akkor még nem szenvedtem grafomániában, folytonos írhatnékban, egyetlen kész mű sem szorongott a füzeteim között, nekiálltam, és összevágtam egy könyvelemzést, ha megfeszülnék, sem tudnám elmondani, hogy miről. Elküldtem a Főiskola címére, és vártam tovább.

Elérkezett a szóbeli érettségi vizsga. Magyarból, történelemből, oroszból brillíroztam, de még matematikából és fizikából is jót kaptam – igaz: tanáraink semmit sem bíztak a véletlenre, már napokkal korábban eleresztettek egy-egy célzást, melyből ki-ki megsejthette, hogy milyen tételt kap. Nekem a négyütemű motort „jövendölték be”, át is néztem az anyagot, de mikor felelésre emelkedtem, minden kiszállt a fejemből. Folyamatosan halandzsáztam, Deseő tanár úr elképedten hallgatta megállapításaimat, melyek közül, ha egy is bebizonyosodik, sarkaiból fordítottam volna ki a fizikai tudományt. Szerencsére az érettségi biztos is humán képzettségű ember volt, akit kevéssé érdekelt, hogy a motor mikor sűrít és mikor robbant.

Már besötétedett, mikor a VIII/B-t beszólították az osztályterembe, kiosztották az érettségi bizonyítványokat, jutalomkönyveket – és a behívót a választott egyetemek-főiskolák felvételi vizsgáira. Mindenki kapott ilyen cédulát – csak én nem, megdöbbenten támasztottam a falat. Az érettségi biztos láthatta, mi játszódik le bennem, mert a ceremónia befejeztével odajött hozzám.

– Láttam, milyen rosszulesett neked, hogy nem kaptál egyetemi behívót.

– Hát igen.

– De ne keseredj el, mert el tudom intézni, hogy felvegyenek orosztanári szakra.

– Azért annyira nem vagyok elkeseredve, hogy orosztanárnak menjek. Várok augusztusig, hátha történik valami.

Az érettségi biztos figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– Csak aztán nehogy két szék között a pad alá essél, és szeptemberben behívjanak katonának!

Már a lehetőségtől is végigfutott hátamon a hideg, de kitartottam az elhatározásom mellett.

Érettségi után el kellett mennünk önkéntes munkára – kötelező jelleggel, az egész osztály testületileg levonult egy hónapra Sztálinvárosba; az iskolaigazgató éreztette velünk, hogy az egyetemeken ferde szemmel néznek majd azokra, akik nem vállalják ezt az áldozatot.

Lent Sztálinvárosban szinte állandóan kavargott a száraz porvihar, mert a környéken kiirtották a fákat és a bokrokat. Valamilyen nagyobb épület alapozásán dolgoztunk, árkokat ástunk ócska, edzetlen szerszámokkal, naponta néha öt-hat lapátnak is elhajlott a vasa, mikor belevágtuk a földbe. Dolgozni egyikünknek sem volt kedve, megalakítottuk a „Halálbrigád”-ot, melynek tagjai megesküdtek, hogy inkább meghalnak, de akkor sem dolgoznak. Naphosszat támaszkodtunk a szerszámok nyelére, a normások 18 százalékos teljesítményt írtak be a DISZ-tagsági könyvünkbe, ebből kis kézügyességgel ki lehetett hozni 118 vagy akár 180 százalékot is.

Szakadt sátrakban laktunk, átalakított istállókban ebédeltünk, tehetetlen rosszkedvünket egymáson vezettük le, veszekedtünk, verekedtünk; a négy hét táborozás, ha másra nem is, de arra mindenképpen jó volt, hogy kiöljünk magunkból minden illúziót osztálytársaink iránt, a legkisebb vágyat is, hogy fenntartsuk a barátságunkat.

Június közepén egy táviratot kaptam, anyám üzente, hogy berendeltek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, felvételi vizsgán kell részt vennem. A táborparancsnok elengedett, de csak azzal a feltétellel, hogy utána visszajövök, és végigdolgozom a turnust.

Egyetlen délutánom maradt, hogy felkészüljek a vizsgára, pedig műveltségemen több lyuk tátongott, mint egy szelet jól megérlelt eidami sajton, most már bevallhatom, akkoriban még a Hamlet-et sem olvastam. Mit lehet ebből behozni két-három óra alatt? Bementem a kőbányai Szabó Ervin Könyvtárba.

– Van valamilyen színházelméleti könyvük?

– Van, a Sztanyiszlavszkij rendez harmadik kötete, az első kettőt le kellett selejtezni, mert az olvasók állandóan a térdükre tették, ha forró lábasból ették az ételt.

– És mi van ebben a harmadik kötetben?

– Nagyjából az, ami az első kettőben.

– Akkor tessék ideadni.

Beültem a könyvvel a kőbányai Csajkovszkij parkba, olvasgattam. Annyit már tudtam, hogy nem kell szó szerint bevágni az egészet, elég felszedni néhány hatásos kifejezést, és máris szakértőnek tűnik az ember – mint ahogy minden fotós kollégámat megkérdezem, hogy hány dines film van a gépben! Itt is bemagoltam annyit, hogy „mintha”, „cselekvés adott körülmények között” – nem sok, de talán Kossuth-díjas színészek sem értettek többet a nagy orosz rendező módszereiből.

Nagyobb bajnak tűnt, hogy akkor már három éve nem jártam színházba, akkor is a Dzsomárt szőnyege című mesejátékot láttam matinén, márpedig könnyen előfordulhatott, hogy másnap a vizsgán rákérdeznek színházi élményeimre.

Június lévén a legtöbb színház már nyári szünetet tartott, csak egyetlen színdarabhoz kaptam jegyet, Pünkösdi Miklós Magadnak építed! című vígjátékára. A mű arról szólt, hogy a haladó nagyalakú tégla hívei küzdenek az elmaradott kisebb formátumú tégla pártolóival, a főhős időnként olyanokat mondott: „Ha nehéz a gerenda, ne emeld egyedül, hanem hívjál segítséget!” Ez nagy igazság, és rendkívül fontos volt kimondani, mert a kórházakat már akkor is megtöltötték azok a kőművesek, akik az erőlködéstől megszakadtak a munkahelyükön.

Másnap reggel felszálltam a 28-as villamosra, és bementem Pestre. A végállomáson a Rókus Kórháznál vettem egy fél kiló cseresznyét, és megkerestem a Vas utcában a Főiskola épületét. A felvételizők a harmadik emeleti folyosón várakoztak, legalább negyven fiú és lány ült a székeken, vagy dőlt neki a falnak izzadó tenyerekkel. Néhány másod-harmadéves növendék is ott álldogált, a bennfentesek biztonságával alakítottak ki maguk körül beszélgető csoportokat. Nem értettem, mit keresnek itt, hiszen a tanév már régen véget ért a Főiskolán, csak később fejtettem meg a rejtélyt: azért jönnek le ide, a „gólyák” közé, mert itt könnyen és gyorsan tudnak lányokat felcsípni.

Én csak egyetlen dolgot szerettem volna megtudni tőlük: hány főből áll majd az eljövendő Dramaturg I. osztály, mert ez határozza meg, hogy milyen esélyekkel indulunk. Azt mondták, hogy egy osztályba tíz-tizenöt hallgatót vesznek fel – tehát minden negyedik-ötödik pályázó juthat be.

Próbáltam felmérni, hogy kire esik majd a választás. Egy kövér, már fiatalon is kopaszodó, öltönyt és nyakkendőt viselő fiú a hóna alatt aktatáskát szorongatott, egy kéziratot őrzött benne, tartalmáról titokzatosan és szűkszavúan csak annyit mondott, hogy vígjáték, és a Bábszínház számára írta. A vígjáték főhősét Fecskének hívták, bárhogy figyeltem is, nem tudtam megállapítani, hogy ez a Fecske dramaturg-e vagy madár! Elejtett szavaiból az is kiderült, hogy egy neves színész unokaöccse; nyilvánvalónak tetszett, hogy ő bejut az „ígéret földjére”.

Egyébként, hogy valóban számított-e a protekció, azt most utólag nem merném teljes bizonyossággal megítélni, annyi viszont biztos, hogy velünk együtt felvételizett Roboz Éva, Roboz Bencének, a neves zenetudósnak a lánya, és úgy hívták be őt a vizsgabizottság elé, hogy:

– Most pedig Roboz Bence elvtársnőt kérjük!

Nehéz volna kitalálni, hogy miről beszéltek a bizottság tagjai kevéssel a szólítás előtt. Gondolom, sokakat gyötör a kíváncsiság, hogy mi történt aztán, mindenkit megnyugtathatok: felvették Bencét, akarom mondani, Évát.

Az is nyilvánvaló volt, hogy mindenki nem juthat be, de ki lesz az, akinek nem sikerül átlépnie a küszöböt? Én egy magas, rózsás, malacképű fiút ítéltem abszolút esélytelennek, fel-alá sétálgatott a folyosón, lapátkezeit felhúzta zakójának ujjába, és himbálta magát egy dal ritmusára, melyet csak ő hallott.

„Neked aztán kár volt idejönnöd – gondoltam –, miért nem maradtál otthon fatornyos faludban?!”

Inkább csak részvétből szólítottam meg:

– Hogy hívnak, pajtás?

– Csurka István – mondta, és nézett rám kutatóan, hogy mit akarhatok tőle, aztán továbbment.

És akkor hirtelen meghallottam a nevemet, szólítottak.

Kint a folyosón félhomály terjengett, mikor beléptem a vizsgaterem ajtaján, elvakított a merőlegesen bevágó napsütés, káprázó szemekkel kerestem meg a széket, mely még langyos volt az előző jelölt testmelegétől. Valami homályos ösztön tanácsára igyekeztem minél szögletesebben mozogni, hátha eredendő gátlásos merevségemet sikerülne úgy feltüntetni, mintha a munkásosztályból áradó roppant erő megtestesülése volna.

Egy pillantást vetettem a velem szemben ülő felvételi bizottság tagjaira; csak Major Tamást ismertem közülük, persze őt is újságból, filmekből, a többiekről semmit sem tudtam. A bizottság elnöke – kihajtott fehér inget viselő, barna arcú, barátságos, nagy orrú férfi – töprengve nézett rám: vajon mit kérdezzen tőlem?

– Kiket szokott olvasni?

– Mostanában Sztanyiszlavszkijt. „Mintha”, „cselekvés adott körülmények között…” A harmadik kötet tetszett a legjobban.

– És általában?

– Magyarokat: Jókait, Mikszáthot, Móriczot.

– Tőlük mit?

– Mindent.

– Igen?

Rákérdeztek, nagyjából tudtam válaszolni.

Utána következett az úgynevezett képgyakorlat. Egy fiatal tanársegéd elébem tett egy képet: Rettenetes Iván cárt ábrázolta földön fekve, haldokló fiával – egy időben minden másodosztályú vasúti fülkében ott díszelgett ez a reprodukció.

– Miért épp a nyakánál fogja a fiút? – kérdezte a tanársegéd.

Megkövülten bámultam a képet, el nem tudtam képzelni, hogy miért, valamit viszont mondanom kellett, így kinyögtem:

– Mert ott esik rajta jó fogás!

A felvételi bizottság elmosolyodott, ezt megúsztam. Évekkel később találkoztam ezzel a tanársegéddel, akkor már az egyik színházunk igazgatója volt, előhoztam ezt a régi epizódot, és megkérdeztem tőle:

– Ugyan mondd már meg, hogy miért épp a nyakánál fogja Rettenetes Iván cár a fiát?

– Hát nem láttad, hogy ott a seb?! A tenyerével akarta betapasztani.

– Amíg élek, nem találtam volna ki!

A következő kérdést maga a bizottság elnöke tette fel:

– Szokott-e színházba járni?

– Hogyne, tegnap is voltam.

Azt szerencsére nem kérdezte meg, hogy előtte mikor!

– Mit látott?

– A Magadnak építed! című vígjátékot Pünkösdi Miklóstól.

– Mi a véleménye róla?

– Hát, ugye, Sztanyiszlavszkij… „Mintha”, „cselekvés adott körülmények között…”

– De hogy tetszett a darab?

Akkor én a sikereimtől már elszemtelenedtem, mint Berija, vakmerően kimondtam, ami eszembe jutott:

– Tetszik tudni: ha egy színdarab olyan rossz, hogy az embernek a háta lúdbőrös lesz tőle, az még elmegy valahogy, de mikor a feneke is kezd lúdbőrös lenni, akkor már valami baj van. És velem ez fordult elő tegnap, amíg a Magadnak építed!-et néztem.

Az elnökre emeltem a tekintetemet, ha nem is dicséretet, de legalább egy mosolyt várva. És az elnök nem mosolygott, csak intett szárazon, hogy végeztünk, kimehetek a folyosóra. Én nem értettem, hogy miért nem derült jobban a szerintem kitűnő viccen, ezért kint a folyosón megkérdeztem az egyik bennfenteskedő másodévest:

– Nem tudod, hogy hívják az elnököt?

– Pünkösdi Miklósnak, színdarabokat ír. Az egyiket most is játsszák, az a címe, hogy Magadnak építed!

Kész, fújt a Bőrgyár! Na mindegy – mondtam magamban –, orosztanárnak azért még mindig elmehetek, az érettségi biztos megígérte, nem egy élet, de mit csináljak? Magamba roskadva ültem, amíg újra nem szólítottak.

– Nézze – mondta az elnök, s eltűnődve ingatta a fejét –, meghallgattuk és megvitattuk a válaszait.

„Mondd már ki! – sürgettem magamban. – Hátha még bent találom az érettségi biztost!”

– …szóval úgy döntöttünk, hogy felvesszük.

Na, ez nagy szó, most biztos kezet fognak velem! Nyújtottam a kezem, de Pünkösdi nem nyújtotta a magáét, néztem bambán a levegőbe meredő ujjaimat. Karácsonyig mégsem tarthatom magam előtt, csináltam egy félfordulatot, elővettem a zsebkendőmet, kifújtam az orromat, és kimentem – már mint elsőéves főiskolás.

Öt felhőtlen, boldog év következett, ebben az időben indultam el a pályámon, éltem át életem első nagy szerelmeit. Ösztöndíjat kaptam, ami mérhetetlen nagy összegnek tűnt, mert szabadon és magamra költhettem el – mint tudjuk: nem nagyobb fizetésről szoktunk ábrándozni, hanem több zsebpénzről.

Még most is gyakran álmodom, hogy visszaadják kék színű főiskolai igazolványomat, bemegyek a Vas utcai portán, Laci bácsi, a portás átnyújt egy üzenetet, összehajtott noteszlapon küldte egy lány, és minden folytatódik – mert bizony el kellett jönnöm időnek előtte.

Az 1956–57-es tanévben voltunk ötödévesek, körülöttünk olyan forgatagosan zajlott a politika, hogy csak félig-meddig figyeltünk oda a tanulásra. A művészeti főiskolák a terebélyesedő ellenzéki mozgalom melegágyának számítottak; gyakran összehívtak minket a Zeneakadémián, és próbálták kiszellőztetni a gőzt a fejekből. Egyszer maga Lukács György jött el, elmondta szokásos példázatait a realizmus diadaláról a művészetben, milyen csodálatos, hogy Karenina Anna akkor veszi észre, milyen nagy fülei vannak a férjének, mikor már megismerkedett új szerelmével, Vronszkijjal és így tovább. Lukács fejtegetéseit jeges közöny fogadta, csak egyetlen hozzászólás hangzott el, valaki megkérdezte: ha kiadják az Anti-Dühring-et, akkor miért nem adják ki magát Dühringet is? Hogy tudjuk így eldönteni, hogy kinek van igaza?

A mi osztályunkat, a Dramaturg V-öt Háy Gyula vezette. Háy valószínűleg kora legjobb drámaírója volt, főleg a drámaszerkesztési képességeket és ismereteket tekintve. A kifejező és árnyalt nyelv nem tartozott az erősségei közé, színpadi párbeszédeiben ilyen mondatok villantak fel:

„Tóni bácsiék dicső harcaira mindig tisztelettel fog visszaemlékezni a magyar munkásosztály!”

Aki olvasta az 1950-es évek elején írt drámáit: Az élet hídjá-t, az Erő-t, az aligha kételkedhet benne, hogy gondolatai a Sztálin-korszak vasbeton sablonjaiból álltak össze, de 1955–56 fordulóján Háy elbizonytalanodott. Egy magyar falusi környezetben játszódó drámán dolgozott, a Varró Gáspár igazságá-n; egy kondásról szól, akit elítélnek, mert táplálékot lop a rábízott és éhező disznóknak.

Háy kétségbeesetten és reménytelenül küszködött a paraszti nyelvvel, gyakran megmutatott nekünk egy-egy részletet a darabból; mi azzal szórakoztunk, hogy ha valamelyik szereplő olyat mondott, ami erőltetetten népies, és nem illik a szájába, koppantottunk egyet a ceruzánkkal, néha valóságos géppuskaropogás hallatszott.

Nem szerettük egymást különösebben, de én mindig megadtam neki a köteles tiszteletet, és Háy sem avatkozott bele, hogy mit és miért írok, csak az ötödik év derekán csaptunk össze.

A szokásos félévi vizsgára dolgozatot kellett írni valamilyen szabadon választott témáról: munkás- vagy parasztábrázolás a magyar drámairodalomban, a kritikai realizmus Csiky Gergely művészetében és így tovább. Nekem nem volt kedvem egy hasonló dolgozathoz, inkább egy ideológiai kérdést állítottam a középpontba. Azt fejtegettem kissé nagyképűen, hogy az 1953-ban megkezdődött reformmozgalom azért felszínes és azért nem tudja igazán megmozgatni a tömegeket, mert a huszadik század magyar történelméből hiányzik egy valódi szocialista forradalom – például többek között a jugoszláv partizánháborút elemezgettem mint a forradalom egyik különleges megjelenési formáját. A forradalom elmaradása okozta – írtam a továbbiakban –, hogy a szocializmus lehetősége felkészületlenül érte a magyar népet, nem voltak meg a gondolati és érzelmi alapok az eszme befogadásához. Nem mondhatnám túlságosan mély és szerfölött eredeti elgondolásnak, azokban a napokban százszámra röppentek fel hasonlók és tűntek is el kihunyó szikraként, a vizsgám mégis botrányba fulladt miatta. Háy dörgő hangon kérdezte Birkási Elemértől, a vendégként jelenlevő marxista előadónktól:

– Maguk ilyeneket tanítanak, Birkási elvtárs?

– Dehogyis tanítunk, ezt ő maga találta ki!

Akkoriban már megjelentek az írásaim, szerepeltem majd minden zárójelben, mely a jövő ígéreteit sorolta fel, nagy visszhangot keltett volna, ha kirúgnak a Főiskoláról, mindenki politikai machinációkat sejtett volna mögötte – Háynak ez nem is állt szándékában. Szó nélkül persze nem vehette tudomásul ezt a rebellis dolgozatot, visszautasította, és új vizsgamunka megírására kötelezett.

A vizsga az ötödik emeleten folyt, mikor elengedtek, lementem, és a kapuban megvártam Háyt. Jött is hamarosan, töprengve összehúzta a szemöldökét, menet közben előkereste a slusszkulcsát; ama rendkívül ritka emberek közé tartozott, akik már 1954-ben magánautóval rendelkeztek, ha jól emlékszem, egy fekete Opelje volt. Meglátott engem, megállt.

– Mit kíván? – kérdezte.

– Van egy perc ideje?

– Kísérjen el a kocsimig.

Mentünk végig a Vas utcán.

– Én tudom, hogy Háy elvtárs ott fönt a bizottság előtt nem mondhatott mást, és higgye el, hogy én nem is haragszom érte, de itt négyszemközt szeretném megkérdezni: ugye belátja, hogy igazam volt abban, amit leírtam?!

Háy végigmért.

– Mit képzel? Nekem más véleményem van az ötödik emeleten és más a földszinten?!

– Ja; az más, akkor elnézést a zavarásért.

Ez a beszélgetés 1956. október 23-án újra az eszembe jutott. Ott várakoztunk a Főiskola előtt, vállunkon zászlókat, frissen készített Kossuth-címereket támasztva, mikor megérkezett a futár a hírrel, hogy mégis engedélyezték a felvonulást. Elindultunk, az első sorban ott lépkedett Háy karonfogva Déryvel és a szegény megboldogult Gáli Jóskával.

„Nincs ingerültebb ember a felébredt baleknál!” – mormogtam magamban a régi mondást.

Mikor „a vizek visszahúzódtak a medrükbe”, november végén mi is visszatértünk a Főiskolára. Mint említettem, már ötödévesek voltunk,1957 tavaszán kellett diplomáznunk, vagy legalábbis kellett volna. Az első félévben még Háy tartotta az előadásokat, neki mutattam be a vizsgamunkám első változatát – egy négyfelvonásos drámát írtam a Rajk-pör eszmei anyagából, Legenda a tábornokok pusztulásáról volt a címe.

Háy hetente kétszer tartott dramaturgiaórát, ha jól emlékszem, kedden és pénteken; egy keddi alkalommal felolvastam a darabom első két felvonását, Háy érdekesnek találta, de érdemben nem nyilatkozott.

– Majd pénteken folytatjuk, és aztán megbeszéljük.

Erre a folytatásra nem került sor, a két dramaturgiaóra között Háyt letartóztatták, és csak sok év múlva került elő a börtönből – akkor már nem akartam azzal előállni, hogy ugyan már tessék meghallgatni a hátralevő két felvonást! Ez nem volt benne az ítéletben, erre nem lehet kötelezni őt.

Szóval letartóztatták Háyt, a dolgok folyamatosságát fenntartandó Pünkösdi Miklóst nevezték ki osztályfőnökünknek. Az oktatás nagyjából-egészéből formálissá vált, én például időm nagy részét azzal töltöttem el, hogy beálltam segédmunkásnak a kőművesekhez, akik a Főiskola Vas utcai irodáinak egy részét diákszállóvá alakították át. Közfalakat húztunk fel, nádaztunk, vakoltunk, munka után hazamentem fürödni.

Talán március elején lehetett: egy késő délután otthon lerakodtam, kimentem a konyhába, és vizet tettem fel melegedni, mikor kopogtak. Bekiabáltam anyámnak, hogy nyisson ajtót, de beszélgetett a húgaimmal, nem hallotta, így én mentem ki az előszobába; kinézek a kis ablakon: két nyomozó állt kint, egyikük felmutatott egy igazolványt, beengedtem őket.

– Utasításunk van, hogy kísérjük be magát.

– Tanú leszek vagy vádlott?

– Ez nem ránk tartozik.

Eltűnődtem.

– Kérek valamit, ami nekem fontos volna, és a maguk dolgát is egyszerűbbé teszi. Csináljunk úgy, mintha a barátaim volnának, akik elhívnak egy beszélgetésre valahová. Nem szeretném, ha anyám és a testvéreim megijednének.

Belementek a játékba, beköszöntünk a szobába, a köztünk fennálló jó viszonyt hangsúlyozva csapkodtam a vállukat, amit kényszeredetten, de fegyelmezetten eltűrtek. Kiléptünk a kapun, megkérdeztem:

– Hol áll a kocsi?

– Ott, az utca túlsó oldalán.

– Legyen szíves, küldjék előre, túl a hídon, mert a családom néz utánunk.

Beültünk a kocsiba, bevittek az Engels térre a főkapitányságra, leadtak egy bajuszos férfinak, az intett, hogy üljek le az íróasztal túlsó oldalán.

– Hogy élnek a házban? Hány gyerekük van már Szakonyiéknak? Hét-nyolc?

Eleinte csodálkoztam, hogy ismeri a házfelügyelőnk nevét, aztán belegondoltam, és már nem is csodálkoztam olyan nagyon.

A bajuszos egy papírt csavart bele a gépbe.

– Tanúként fogom kihallgatni, figyelmeztetem, hogy arról, ami itt elhangzik, senkinek nem beszélhet. Megértette?

– Meg.

A nyomozó három emberre kérdezett rá: két főiskolai hallgatóra és Pünkösdi Miklósra, az osztályfőnökünkre, akit 1956 októberében a Főiskola Forradalmi Bizottmányának elnökévé választottak. Most sincs és akkor sem volt különösebb diplomáciai érzékem, felmértem, hogy csak egyetlen taktikát tudok keresztülvinni: ha nem mondok semmit. Minden kérdésre kitérő választ adtam, a bajuszos egyszer komoran rám nézett.

– Tanúnak jött, de nem biztos, hogy tanúként is megy el – egy ajtóra mutatott –, esetleg bent is maradhat!

Komoran néztem az asztal sarkát, a kihallgatás ezzel nagyjából be is fejeződött; felajánlották, hogy hazavisznek kocsival, de én inkább villamosra szálltam.

Másnap bementem a Főiskolára, megkerestem Pünkösdit, félrevontam és elmondtam, hogy mi történt. Pünkösdinek megremegett a szája széle, odasietett a porta melletti hirdetőtáblához, és leszedett egy rajzszöggel feltűzött gépelt lapot: a Főiskola hallgatóihoz intézett év végi üzenet volt, azzal zárult, hogy boldogabb új évet kíván, amit ha valaki nagyon akar, a politikai ellenzékiség kategóriájába sorolhat. Az üzenetet a Forradalmi Bizottmány nevében Pünkösdi írta alá, ezért most gondosan zsebre gyűrte, arcán megkönnyebbülés látszott, hogy sikerült megsemmisítenie egy veszélyessé válható bizonyítékot. Eszembe jutottak Pünkösdi október-novemberi kijelentései, és elmosolyodtam.

„Pater optime: sic transit gloria mundi! Jó atyám: így múlik el a világ dicsősége!” – mormoltam magamban.

Akkor még nem tudtam, bár már sejthettem volna, hogy a mi „Mester–Tanítvány” kapcsolatunk zökkenőkkel fog járni.

Március közepén meghallottam, hogy felterjesztettek József Attila-díjra – magunk közt szólva, semmiképp sem szolgáltam volna rá, összesen három-négy novellám jelent meg addig, és egy-két riportom. Nevem ehhez képest szokatlanul gyakran volt forgalomban, mint már sokszor elmondták: az emberek nagyon szeretnek bizalmat előlegezni valakinek, lett légyen az illető színész, futballcsatár vagy akár író, annál csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni az illetőben – és én akkor még az első szakaszban tartottam.

Bementem az Írószövetségbe – egyébként nem tartoztam a szervezet tagjai közé –, és megkerestem a kirendelt miniszteri biztost, megkérdeztem: igaz-e az a híresztelés, hogy megkapom a József Attila-díjat?

– És ha feltesszük, hogy igaz, mi a véleménye róla?

– Akkor szeretném bejelenteni, hogy nem fogadom el.

– Miért nem? Politikai kifogásai vannak ellene?

– Nézze: börtönben van az osztályfőnököm, lecsukták az egyik osztálytársamat is, úgy érzem, hogy ilyen körülmények között nekem nem volna illendő elfogadni különféle díjakat.

– Úgy képzeli, hogy fordított esetben: ha ők volnának szabadlábon, és maga börtönben, ők is visszautasítanák a József Attila-díjat?

– Én ezt nem tudom, és nem is érdekel, ez egyrészt elmélet, másrészt mindenki maga dönt a saját ügyében.

– Rendben van, megnyugtathatom: nem fog díjat kapni sem most, sem máskor.

Nem kételkedtem benne, hogy komolyan beszél, most került a kezembe egy régi jegyzetblokk, abba felírtam: „Talán mégis el kellett volna fogadnom, mert soha többé nem fogják felkínálni!” – de én egy öngyilkosságra elszánt japán harcos határozottságával mentem tovább az úton. Közben szüleim és testvéreim disszidáltak, egyedül maradtam, még szabadabbnak éreztem magam.

Már benne jártunk az áprilisban, közeledett az iskolai év vége. Letettem az összes államvizsgámat, már csak a diploma megvédése maradt hátra. Pünkösdi elolvasta a Rajk-pörről szóló darabomat.

– Nagyon jó részletek vannak benne, de egészében mégis olyan sakkpartihoz hasonlít, ahol a játékos elnézte a vezérét. Ezzel nem engedhetem vizsgára, írjon valami mást.

Elfáradtam, nem maradt erőm vitatkozni.

– Tudja mit?! Kössünk egy megállapodást: maga intézze el, hogy megkapjam a következő havi ösztöndíjamat, én pedig megígérem, hogy azonnal elmegyek a Főiskoláról.

Pünkösdi két kézzel kapott az ajánlaton. Az ösztöndíjat még aznap elköltöttem, ügyeletes szerelmemmel kimentünk a margitszigeti Nagyszállóba, és idei paprikából töltött paprikát ettünk. Aztán másnap beálltam kazánt szerelni, és homályba-robotba zuhantak az évek, csak 1961 körül tértem vissza az irodalomba.

A diploma csak néha-néha jutott az eszembe. Találkoztam például azzal az osztálytársammal, aki 1957-ben internálótáborba került, és vele is szolidaritást vállalva utasítottam vissza díjat, diplomát; az illetőnek kiszabadulása után az volt az első dolga, hogy bement a Főiskolára, és kikérte a diplomáját. Mindegy, az ő dolga.

Csak az anyám hozta elő az ügyet. Négyen vagyunk testvérek, és az ő életének az a főműve, hogy három gyerekének diplomát adott a kezébe – úgylehet, nagyobb teljesítmény, mint az én összes könyvem egymásra halmozva –, szerette volna, ha nekem is van díszes végbizonyítványom.

– Azért te is vidd valamire, fiam.

Közben a Főiskola élére egy régi barátom került, egyszer megállít az utcán:

– Miért nem viszed el már a diplomádat?

– Mibe kerül?

– Harmincöt forint.

– Az sok, öt üveg sör ára – mint látható, nem ma játszódott le ez a beszélgetés –, nem ér annyit.

– De komolyan, nem kell írnod semmit hozzá, elfogadjuk bármelyik könyvedet.

Csak sokára böktem ki, hogy nekem nem annak az osztálytársamnak a példája számít, aki az internálótáborból egyenest a diplomájáért rohant, hanem például T. Gabié, aki a párhuzamos színészosztályba járt, ő sem vette át a diplomáját, mégis a legjobbak közé emelkedett. Beszélgetőpartnerem tehetetlenül széttárta a karját, és elköszönt. Egy héttel később felhívott:

– Szóval neked T. Gabi példája számít?

– Igen.

– Nos, megnéztük a könyveket, T. Gabi már öt éve felvette a diplomáját, csak jár a szája, mert így érdekesebb. Ha nem hiszed, gyere be és nézd meg. Most már elviszed te is?

Egy régi emlék tolult fel bennem; mikor a montreali olimpia idején a Rádiónak dolgoztam, minden akkreditált újságírónak kék igazolvány lógott a nyakában, mely belépőül szolgált minden versenyre és rendezvényre, hivatalos helyekre, jegyként közlekedési eszközökre, egyedül nekem volt zöld igazolványom, mellyel csak a Rádió épületébe juthattam be.

„Már megint kék van mindenkinek, csak nekem van zöld!” – gondoltam, és egyébként is úgy tűnt, hogy az egész harc lendülete már kifutott, aligha több már jelentéktelen magánügynél.

– Akkor bejössz? – kérdezték a vonal túlsó oldalán.

– Mindegy.

És akkor kiállították az oklevelet, aláírta egy régi tanárom és a rektor, 1982-re dátumozták.

– Miért akkorra? Miért nem 1957-re vagy mostanra, 1985-re?

– Mert az 1982-es diplomalista alján maradt még egy szabad hely, ahová be tudtuk írni – kezet nyújtott –, azért előbb vagy utóbb, de mégis lett diplomád.

– Tudod, hogy mondja a francia? Annak ad az Isten nadrágot, akinek nincs feneke.

És ennyi volt az egész, elrakom a diplomát mint egy kései, kelletlen üzenetet az ifjúságomból; a műbőr kötés szaga még sokáig ott lebeg az asztalom fölött.

Bravó, brávó!

Schmidt Sándor, a szövetkezet elnöke behívatta magához a főmérnököt és a személyzeti osztályvezetőnőt, aztán kulcsra zárta az ajtót. Ha valaki kereste őket, a titkárnő némán a kilincsre mutatott, melyen egy szállodából eltulajdonított színes kartonnyelv lógott: „Don’t disturb! Ne zavarjanak!”

A zárt ajtó mögött Lágymányosiné, a személyzetis épp egy levelet olvasott; mintha nem akart volna hinni a leírt szöveg valódiságában, mind közelebb emelte a szeméhez a papírt, végül már az orrával szántotta.

– …egyben kérem a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet elnökségét, hogy felmondásomat elfogadni szíveskedjék. Kovács Ferenc főmérnök. Nahát, Kovács elvtárs!

Schmidt elnyomta a cigarettáját.

– Szóval ez volt az a sürgős dolog, Ferikém?! Itt akar hagyni minket? Példázatok hűtlen kígyókról, gondolom, nem érdeklik?!

– Nem, főnök, elsejével kilépek.

– Ha engedjük.

Lágymányosiné reménytelenül legyintett.

– Nem tudjuk visszatartani őt, Schmidt elvtárs. Ha letölti a felmondási idejét, ki kell adnunk a munkakönyvét.

– És ha nem töltöm ki, akkor is, legfeljebb egy évig húsz fillérrel többet fizetek az ebédjegyért.

Schmidt komoran bólogatva nézett a főmérnökre.

– Mindig is úgy éreztem, Ferikém, mintha a fiam volna, mert lusta volt, követelődző és szemtelen – ebben az érzésemben most csak tovább erősített. És azt szabad tudnom, hogy hová készül?

– Bár ez az én magánügyem, megmondhatom: az „Achilles sarka” Szövetkezethez.

– Vagyis a konkurenciához! – mérte fel a helyzetet az elnök. – Ide figyeljen, Ferikém: van magában minimális becsület és tisztesség?

– Én mindig magát tekintettem a példaképemnek, Schmidt elvtárs!

– Már megint kezdi?! Legalább józan esze legyen; ne képzelje, hogy magát a képességei miatt csábítja a konkurencia.

– Miért? Én úgy érzem magamról, hogy tárgyalóképes vezető vagyok.

– Tudja maga, milyen tárgyalóképes? Mint egy galagonyabokor, nem is, mint egy egész galagonyaültetvény!

– Akkor maguk miért ragaszkodnak hozzám?

– Érdekli? Megmondom: mert maga ismeri a mi üzemi titkainkat, a spitzvasak szabásmintáit, a lyukasztási technikánkat, az üzletfeleinket, és most az egészet átviszi hozományba a konkurenciának!

Kovács felállt, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a vitát:

– Ne túráztassa magát, főnök, én mindenképpen elmegyek.

– Nem akarom fenyegetni, de ezt nem ússza meg szárazon.

A főmérnök vállat vont.

– Miért? Mit tehet velem?! Bérgyilkosokat fogad?

– Maga ne adjon nekem ötleteket! Illetve…

Schmidt szava hirtelen elakadt, Lágymányosiné rémülten nézett rá.

– Valami baj van, Schmidt elvtárs?

– Semmi baj, sőt ellenkezőleg – bólintott Kovács felé. – Elmehet, Ferikém, sok sikert az új munkahelyen.

Kovács bizonytalanná vált, távozóban még visszaszólt.

– Akkor majd elsején benézek… A viszontlátásra.

Ahogy magukra maradtak, Lágymányosiné az elnökre támadt.

– Ez a maga bűne, Schmidt elvtárs, ide vezettek a maga örökös „menedzsertempói”! Vassöprű kell ide, és nem reprezentatív felmérés meg a többi kapitalista humbug. Én mint személyzeti osztályvezető nem tarthatom tovább a hátamat, közgyűlés elé fogom vinni az ügyet.

Schmidt elgyötörten nézett az asszonyra.

– Befejezte?

– Egyelőre.

– Kedves Lágymányosi elvtársnő! Lehet, hogy a pillanat nem alkalmas rá, de én szeretnék kérni magától valamit: álljon ide a helyemre, legyen maga az elnök – Schmidt kikelt magából, teli torokból ordított. – Tudja, mit szereztem én ezen a poszton? Idegbajt, tüdőtágulást és trippert!

– A trippert nem a Szövetkezet szolgálatában szerezte, hanem egyéni kedvtelésből!

– Egyéni kedvtelésből?! Látta maga az illető hölgyet, az Acélművek raktárosnőjét, akivel le kellett feküdnöm egy fél vagon svédacélért? Szinyei Merse Pál Pacsirta című örökbecsű festményének reprodukcióját kellett ráterítenem, hogy úgy-ahogy helyt tudjak állni a Szövetkezet becsületéért! Ez akkor: egyéni kedvtelés! Újra felajánlom: álljon ide a helyemre!

– Jelenleg nincs ilyen szándékom.

– Akkor viszont ne szóljon bele a munkámba, hagyjon dolgozni. Ezt a Kovács-ügyet is le fogom rendezni.

– Hogyan?

– Az az én dolgom.

 

Néhány nappal később egy széles karimájú fekete kalapot viselő magas férfi lépett be a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő szövetkezet székházának kapuján. A jövevény felsőtestét kissé mereven tartotta, elegáns zakója kidudorodott a hóna alatt; egy szakértő szem felismerte volna egy ott rejtőzködő pisztoly körvonalait. A férfi behajolt a portásfülke ablakán, és idegenes kiejtéssel megszólalt:

– Jó napot kívánok. Kérem, ez a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet?

A portás feljebb tolta a szemüvegét a homlokán.

– Igen, ez az. Kit tetszik keresni?

– Az elnök úr hívatott.

– Azonnal kitöltök egy belépőt. Hogy hívják az elvtársat?

– Nevem: Sparafucil.

– És honnan tetszett jönni?

– Mantua, Briganti GMK.

– Telephely címe?

– Rigoletto utca hat.

A portás kinyújtotta az ablakon a belépőcédulát: – Itt van, tessék felfáradni a harmadik emelet kilencbe.

A férfi ügyet sem vetve a titkárnőre benyitott az irodába, megállt az elnök íróasztala előtt, és biccentett.

– Nevem: Sparafucil. Üzent értem, elnök úr.

Schmidt érdeklődve nézett fel.

– Á, szóval maga az, Sparafucil kartárs? Üdvözlöm, már vártam. Mit kér? Kávét vagy valamit kávé helyett?

– Munka előtt soha, árt a reflexeknek. Hívatott, elnök úr! – mondta a jövevény kissé már türelmetlenül.

– Igen, hát volna itt egy kis munka a maga számára, Fucsikám, remélem nem haragszik, ha így szólítom.

– Sőt, megtiszteltetésnek tekintem.

– Arról van szó, hogy a főmérnökünk, egy bizonyos Kovács Ferenc át akar menni a konkurenciához. Próbáltuk őt visszatartani, de nem sikerült, és most attól félünk, hogy kiadja az ellenfelünknek az üzemi titkainkat. Ezt mindenáron meg kell akadályoznunk, mindenáron, ért engem, Fucsikám?

A jövevény tapasztalt ember lévén, nem akarta időnek előtte kijátszani a kártyáit.

– Sejtem, mire céloz, elnök úr, de azért szeretném, ha nyíltabban fogalmazna.

– Kurz und gut, le kellene lőni az illetőt, esetleg megfojtani – Schmidt figyelmeztetőleg felemelte az ujját –, de egy jottányit sem engedhetünk a szocialista humanizmus követelményeiből, erre nagyon adok, ért engem, Fucsikám?

– És nem találtak egy magyar vállalkozót, aki ismerős a helyi viszonyokkal?

– Mi is szerettük volna hazai relációban megoldani az ügyet, de sajnos, a magyar háttéripar ebben a tekintetben erősen le van maradva, így külföldön kellett keresnünk egy megfelelő szakembert.

– Szabad tudnom, engem személy szerint ki ajánlott?

– Egy régi kollégám, Herzog, aki Olaszországba disszidált, a szakmában úgy hívják őt, hogy mantuai Herzog; ő adott el sarok- és spitzvasat az olasz csizmára – az évszázad üzlete volt. Egyszóval a Herzog nagyon jó információkat adott magáról. De gondolom, egy ilyen kaliberű szakembernek, mint maga, nem kell sokat magyarázgatnom, elvállalja, Fucsikám?

A jövevény bólintott.

– El, de volna egy feltételem, pontosabban egy kérésem.

– Majd visszatérünk rá, de előbb tisztázzuk az anyagiakat. Ami a honoráriumát illeti, a mantuai Herzogtól úgy értesültem, hogy egy zacskó aranyat szokott kapni, azt természetesen mi is fedezzük. Az anyagiakkal kapcsolatban van valami kérdése?

– Ha jól értettem: ez a Kovács-ügy önöknek sürgős volna.

– Életbevágóan.

Sparafucil sajnálkozó mozdulatot tett.

– Ebben az esetben kénytelen vagyok felszámítani huszonöt százalék sürgősségi pótlékot.

– Kérem. Jár továbbá magának harmincegy forint, ezt előre ki is fizetem, hogy legyen egy kis költőpénze. Tessék!

Sparafucil idegenkedve forgatta ujjai között az aprópénzt.

– Harmincegy forint? Mi ez? Sértés?!

– Nem sértés, napidíj. A bizonylati fegyelem miatt mindenképpen fel kell vennie.

– Értem. Megtenne nékem egy szívességet, elnök úr? Adja ezt a napidíjat egy koldusnak, teszek hozzá egy forintot, mert nem szeretném, ha kibeszélnének.

– Kérem. Gondolom, tisztáztunk mindent, illetve maga azt mondta, hogy volna egy feltétele, mi az?

– Majd az akció után visszatérünk rá. Ajánlom magamat, elnök úr, tetteim fognak beszélni helyettem.

 

Egy héttel később valamennyi országos napilap közölte a gyászhírt, hogy Kovács Ferenc, a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet munkatársa tragikus hirtelenséggel elhunyt, a Szövetkezet a saját halottjának tekinti. Schmidt Sándor elégedetten dörzsölte a kezét.

– Gratulálok, Fucsikám, mestermunka volt, semmi nyomot nem hagyott.

Sparafucil kitért a dicséret elől.

– Köszönöm, de szakmai becsületemnek tartozom a gondos munkával. A mi szakmánkban nem lehet selejt.

– Mondott még valamit Kovács?

– Csak annyit, hogy: „Schmidt Sándor, követni fogsz!” Nem tudom, mire gondolhatott.

– Nem is érdekes. A pénztárban felveheti a járandóságát, az utalványra az lesz írva, hogy formaterv-zsűrizés, de ez ne zavarja magát. Ami a jövőt illeti, ha adódik valami, volna kedve a további közös munkához?

– Készséggel, de mint említettem, volna egy feltételem…

– Éspedig mi?

– Bizonyára emlékszik rá, elnök úr, hogy én a mantuai Briganti GMK-ban dolgoztam. Ez egy vegyes profilú vállalkozás, a tagok számtalan különféle területen tevékenykednek: kereskedelem, könnyűipar, képzőművészet, van egy kis kamionmegállító részlegünk és így tovább. Nos, úgy néz ki: ez a Briganti GMK most felbomlik.

– Miért?

– A tagok eddig is magyar cégekkel dolgoztak, és úgy értesültem, hogy fényesen megtalálták a számításukat.

– Ezt elhiszem, még egyetlen kapitalista sem ment tönkre, aki magyar cégekkel kereskedett.

– Nagy részük most úgy döntött, hogy át is települ Magyarországra. Általában magyar nőt vettek el feleségül, némelyikük többet is egyszerre, a megkeresett pénzt is sokkal jobb körülmények között költhetik el. Engem más szempont vezérel: az én tisztes iparom, a bérgyilkosság Olaszország-szerte soha nem látott mélységekbe süllyedt. Mindenütt amatőrök, dilettánsok jelentek meg a szakmában, akik durvák, képzetlenek, még olyan aljasságra is képesek, hogy nyíltan, szemtől szembe támadjanak, és nem hátulról, ahogy illik, felesleges kínokat okozva ezzel az áldozatoknak. Ne vegye dicsekvésnek, uram, de az én halottaimat megnézheti: valamennyinek olyan boldog, kisimult az arca, mintha randevúra készülődne. Szóval belefáradtam ezekbe az amatőr tempókba, elveimből képtelen vagyok engedni, ezért úgy gondoltam, hogy én is átköltözöm az önök szép országába.

– Segíthetünk valamiben?

– Igen, a formaságok kedvéért szükségem volna egy állásra. Ha az önök szövetkezete felvenne… Legalábbis átmenetileg…

Schmidt Sándor azt hitte, hogy rosszul hall.

– Úgy érti, Fucsikám, hogy a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet alkalmazzon egy hivatásos bérgyilkost?! Milyen akusztikája volna ennek? – az elnök eltűnődött. – Bár ha utánagondolok, hogy az új főmérnökünknek milyen priusza van?! Mégis, milyen munkára gondolna?

– Én bármit elvállalok.

– De, bocsásson meg: ért maga valamihez a bérgyilkosságon kívül?

Sparafucil méltatlankodva húzta fel az orrát.

– Már magával a feltételezéssel is megsért, uram, a Sparafucil család minden férfitagja ebben a hivatásban nőtt fel. De Herzog úr úgy tájékoztatott, hogy az állások betöltésekor önöknél nincs szükség különösebb szakképesítésre.

– Ez így van, de csak a vezető állásokra vonatkozik.

Az elnök belelapozott a dossziékba.

– Higgye el: én szívesen segítenék, de melyik beosztás hasonlíthat nálunk a maga szakmájára?! A Vállalati Egyeztető Bizottságnál is be van töltve az elnöki poszt. Mit szólna ahhoz, ha szakszervezeti munkatárs lenne szociálpolitikai vonalon?

– Szorult helyzetben vagyok, uram, de azért egy bizonyos színvonalat szeretnék tartani.

– Vagy inkább vállalná a kintlevőségek behajtását a likvidációs osztályunkon?

– Ez a likvidáció már jobban hangzik, de ismétlem: bármi megfelel, ahol érvényesülhet az én legjobb tulajdonságom, a kérlelhetetlen férfias erőszak.

– Ez a vágya, Fucsikám? Tudja, mit? Kössünk egy alkalomra szóló munkaszerződést – állával kifelé intett –, tagnak nem merem felvenni, mert Lágymányosiné, a személyzetisnőnk kitörné a nyakamat, és menjen le a spitzvasüzemünkbe. Ott már régen rendezni akartuk a normákat, de olyan nagy a gépkezelők ellenállása, hogy eddig még senki sem boldogult velük. Remélem, magának sikerül majd.

– Biztos vagyok benne, uram.

 

Sparafucil másnap meggyötörten, az idegességtől rángatódzva jelentkezett újból.

– Nem vállalom tovább, elnök úr! Nem és nem!

– Nézze: én nem erőltetem, de tulajdonképpen mi nem tetszett magának ebben a munkában?

– Eddig azt hittem, elnök úr, hogy pályám mélypontja a messinai hármas csecsemőgyilkosság volt, de most meg kellett bizonyosodnom, hogy a normarendezés sokkal sötétebb és kegyetlenebb feladat, melyet egyetlen bérgyilkos sem vállalhat, ha csak egy kicsit is ad magára.

Schmidt tanácstalanul tárta szét a karját.

– De hát akkor mit csináljak magával?

– Engedelmével, én eltűnődtem a lehetőségeken, és arra a következtetésre jutottam, hogy esetleg mégis dolgozhatnék önöknek az eredeti szakmámban.

– Mint bérgyilkos?

– Úgy van, mint bérgyilkos.

– De mondja meg: egy évben hány főmérnököt kell eltenni láb alól!? Egyet? Kettőt? Ezért vegyek fel én egy külön embert?!

– És mi volna, ha alakítanánk egy szakcsoportot, mely formailag a Szövetkezet keretén belül működne, de külső megrendelőknek is vállalna bérgyilkosságokat? Ön már ismer engem annyira, hogy a tökéletes kivitel garantálva volna.

Schmidt szeme felcsillant.

– Mond valamit, Fucsikám, ez az idő kedvez a találékony, önálló kezdeményezéseknek – felkelt, és fel-alá járkált a szobában –, és tudja, mi tetszik nekem az egészből a legjobban? Az, hogy még sohasem hallottam ilyenről, márpedig minden új cikknél az elsők kaszálják le a nagy dohányt. Csak úgy próbaképpen: milyen nevet lehetne adni ennek az egész vállalkozásnak?

– Olaszul a bérgyilkost Brávónak hívják, ha szabad volna ezt a nevet javasolnom.

– „Brávó”? Brávó! Meg van véve, a dolog sínen lesz.

Sparafucil eltöprengett.

– Én csak az ügy hivatalos fogadtatását nem tudom felmérni. Úgy képzeli, elnök úr, hogy az illetékesek engedélyeznek egy ilyen célzatú vállalkozást?! Itt, Magyarországon?

– Fogadja el egy sokat tapasztalt ember véleményét, Fucsikám: Magyarországon mindent engedélyeznek, ha az ember megfelelő szempontokkal támasztja alá a kérelmét, és itt nemcsak a készpénzre gondolok.

– Bizonyára gyér fantáziám az oka, de nem tudom, hogy lehet méltánylandó szempontokat találni bérgyilkosságok indokolásához.

– Ezt így nehéz elmagyarázni, de tudja mit, Fucsikám? Jöjjön el velem a kerületi tanácshoz és a Szövetkezeti Központba, majd meglátja, hogy kell csinálni az ilyet. Legépeltetem a kérelmet, addig bepakolok, és rögtön indulunk.

Schmidt kinyitotta a szekrényét, és egy nagy táskába különféle ajándéktárgyakat rakott be: öngyújtókat, noteszokat, golyóstollakat. Sparafucil értetlenül nézte.

– Szabad kérdeznem, ezek mire valók? Azt említette, hogy különfélt hivatalokba megyünk.

– Épp oda szánom őket, ilyen „üveggyöngyök” nélkül egy lépést sem juthatnánk előre. Kapacitásunkat ötven százalékban ilyen ajándéktárgyakra állítottuk át, hogy megtermelhessük és eladhassuk a másik ötven százalékot.

A tanácsépület bejáratánál a portás elébük lépett.

– Ma nincs félfogadás! – felismerte az elnököt –, bocsánat, Schmidt elvtárs, tessék befáradni.

– A múltkor nem küldtem semmit az unokáinak, most kipótolom – és néhány ajándéktárgyat nyújtott át az öregnek –, neveljen belőlük derék, tisztességes embereket.

Benyitottak egy párnázott irodaajtón, Schmidt a titkárnő asztalára is letett egy kis öngyújtót.

– Jövő héten hozom a naptárakat, Valika.

– Köszönöm, Sanyi bácsi.

Schmidt legyintett.

– Csak ezt a „bácsi”-t hagyná, Valika! „Itt nyugszik egy szó, hogy bácsi, erre senki nem kíváncsi.” Ha lesz egy szabad esténk, majd bizonyítok.

– Állok elébe.

– Laskovics elvtárs?

– Bent van, tessék befáradni.

Schmidt csak a szemével intett Sparafucilnak, hogy kövesse. Laskovics felnézett az ajtónyitódásra.

– Szervusz, Schmidt elvtárs, mi járatban?

– Bemutatom az új részlegvezetőnket: Sparafucil kartárs, gyakran fogtok találkozni.

– Örvendek, Laskovics. Szóval: mi járatban?

– Szeretnék befizetni húszezer forintot utólagos adóként – az elnök egy köteg ezerforintost vett elő –, a pénzt most átadom, a nyugtát ráérsz majd később elküldeni.

Laskovics a fiókjába süllyesztette a pénzt.

– Elküldöm, okvetlenül elküldöm majd. Csak azt nem értem, hogy miért utólagosan fizeted be az adót? Tőled nem ehhez szoktam.

– Az az igazság, hogy már két éve működik ez a kis bérgyilkosrészlegünk, de csak most értesültem, hogy az adócsoportunk elfelejtette nálad bejelenteni. Nyugodj meg, Laskovics elvtárs, az illetők megkapták a magukét. Mondtam nekik: hová jut a morál ebben a szerencsétlen országban!

– Szóval nektek van egy kis bérgyilkosrészlegetek? Nem is tudtam, hogy az alapszabályotok ezt a tevékenységet is engedélyezi.

– Tudnod kellett, Laskovics elvtárs, most már két éve adót fizetünk utána. Az előbb vetted fel, nyugta nincs, tanú van.

– Ez igaz, látod.

– Egyébként nem nagy részleg, inkább csak szolgáltató jelleggel üzemel. Hasznunk alig van rajta, szociális szempontok vezérelnek minket: számos lakást tudunk így felszabadítani, és nagy összegű nyugdíj marad meg az államkasszában.

Laskovics a fejét vakarta.

– Hát nem is tudom…

Schmidt nem hagyta szóhoz jutni.

– Különben is: már számos más szocialista országban is bevezették ezt a szolgáltatást. Régebben állami monopólium volt, de most átterelték szövetkezeti vonalra.

– Ahogy így mondod, Schmidt elvtárs, eszembe jut, hogy én is olvastam már néhány elméleti cikket a sajtóban ezzel a témával kapcsolatban.

Az elnök összecsapta a kezét.

– Nahát, ennek nagyon örülök, Laskovics elvtárs, úgyis kerestünk már egy szakembert, aki ellátná a részleg elméleti irányítását. Nem vállalnád el te? A szokásos feltételek mellett, természetesen.

– Tudod, mennyi a dolgom…

– Nem erőltetem.

– …de úgy érzem, kötelességem támogatni minden új kezdeményezést.

– Szóval számíthatunk rád?

– Számíthattok, Schmidt elvtárs.

Elköszöntek, a lépcsőn lefelé tartva Schmidt megveregette Sparafucil vállát.

– Na, mit mondtam, Fucsikám?! Adtam el én már nehezebb ügyeket is.

– Csodálatos volt, elnök úr, különösen az az ötlete, hogy ezt a tanácsi tisztviselőt is bevonta elméleti szakértőnek! Ez egyébként miben különbözik a gyakorlati szakértőtől?

– Nem sokban, természetesen egyik sem dolgozik semmit, de a gyakorlati szakértő általában bejön a pénzért, az elméletinek postán küldjük ki. Most pedig megyünk a Szövetkezeti Központba Sápi elvtárshoz.

Sápit nem találták a helyén, Schmidt legyintett.

– Nem érdekes.

Leadta a kérelem egyik példányát a titkárnőnek, és leakasztotta az ajtófélfába vert szögről Sápi személykocsijának ott lógó slusszkulcsát. Kimentek az udvarra, Schmidt kinyitotta a kocsit, betett a kesztyűtartóba húszezer forintot, újra bezárta az ajtót, és visszavitte a kulcsot az eredeti helyére.

– Ez a Sápi dörzsölt fiú – mondta hangjában némi elismeréssel –, személyesen sohasem vesz át pénzt. Ha most megtalálnák nála a húszezer forintot, ő azt mondhatja, hogy nem tud semmiről, és még engem jelentene fel jogosulatlan behatolásért.

 

Ahogy visszaértek a szövetkezet székházába, Schmidt azonnal asztal mellé ültette Sparafucilt.

– Lássunk munkához, Fucsikám, mindenekelőtt fel kell mérni a piacot, fogalmazzunk meg egy hirdetést, legkésőbb holnap fel kell adnunk. Már írom is: „Új, új, új!” Látom, ez nem tetszik, miért nem?

– Az igazságnak tartozunk annyival, hogy ez a vállalkozás egyáltalán nem új, csak a mi családunk legalább százötven éve műveli már.

– Amennyivel mi az igazságnak tartozunk, annak csak a kamataira rámenne a fél Dunántúl, de rendben van, írjuk azt, hogy „régi, vacak, ócska”?

– Nem, azt azért mégsem kellene.

– Inkább abban segítsen, hogy találjunk egy jó blikkfangos jelmondatot.

– Megpróbálom, elnök úr – Sparafucil megköszörülte a torkát. – „Válni akar? Ne költsön ügyvédre! Megunt házastársát jutányosan lelőjük!” Hogy hat?

– Azért adjunk magunkra, Fucsikám, ez olyan régi poén, hogy már a Rádiókabaréban is elmondták. Jobb ötlete nincs? Bátrabban gondolkodjon, mint ahogy mostanában mondják, kreatívabban.

– Az ön kedvéért, elnök úr, szívesen bocsátom szabadon a fantáziámat. „Az Élet rövid, de lehet még rövidebb is! Vegye igénybe a »Titán« Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezet Brávó Szakcsoportjának szolgáltatásait!”

– Ez máris meg van véve, felvehet a pénztárban ezer forintot. Volna még egy ötlete a hirdetés lezárására?

– „Nincs helye a nap alatt? Majd mi csinálunk! Tökéletes garancia, reklamációk kizárva!”

– Még egy ezres a pénztárban! De hát maga egy született gagman, egy igazi ötletember. Nem akarja átvenni a propagandaosztályunkat is?!

– Elbizakodottá tesz, elnök úr. Most már csak egyetlen dolgot kellene tisztáznunk: a fizetésemet.

Schmidt Sándor arca elkomorodott.

– Ez sajnos nem hozzám tartozik. Hívjuk be a személyzetisnőnket, már szóltam neki, hogy készítse elő a papírokat.

Kisvártatva kopogtak az ajtón. Lágymányosiné nyitott be, Schmidt intett Sparafucil felé.

– Gondolom, már találkoztak Sparafucil úrral, az új részlegünkhöz kerülne, úgy, ahogy megbeszéltük. Szeretném, ha ismertetné vele a munkafeltételeket.

– Természetesen. Egy magánjellegű megjegyzéssel kezdeném: helyes volna, ha megmagyarosítaná a nevét.

– Én?!

– Ön. Most Giacopo Sparafucilnak hívják, a Giacopo, az, ha jól tudom, Jakabnak felel meg, a Sparafucil pedig legyen mondjuk Sóskuti. Sóskuti Jakab! Ez szerintem nagyon jól hangzik.

Sparafucil torkán dühödt hörgés tört fel.

– Őseim nevét?!… Soha!

– Kérem, én jót akartam, el szerettem volna kerülni az ízetlen viccelődéseket, de ha nem, hát nem. A beterjesztett anyagi igényeket túlzottnak tartom, nézze, Sparafucil kartárs: ez nem Mantua! Mint szövetkezeti bérgyilkos természetesen nem tarthat igényt mamutfizetésekre, például zacskó aranyakról szó sem lehet. Az általános gazdasági és különösen a takarékossági előírások magára is vonatkoznak, csak néhány pontot sorolnék fel a szerződésből: a kijelölt áldozatokat köteles egy golyó felhasználásával megsemmisíteni, egy esetleges második lövés a napidíj huszonöt százalékos csökkentését vonja maga után. Ha a kijelölt áldozat másodosztályúnál magasabb besorolású vendéglátóipari egységbe tér be, csak a saját költségére követheti. Magángépkocsija használatára legfeljebb havi ötszáz kilométeres határig engedélyezhetünk költségtérítést. Köteles továbbá ruházatán jól látható helyen viselni a cég emblémáját a vörös csillagos halálfejjel és a következő felirattal: „Brávó Szövetkezeti Bérgyilkos Szakcsoport a lakosság szolgálatában!”

Sparafucil nehezen fegyelmezte magát.

– Értem, már csak egyetlen dolgot nem közölt: mennyi lesz a fizetésem?

– Bérezés tekintetében másodosztályú bonyolítónak sorolnánk be, és a bérvillája is ennek megfelelően alakul. Most itt hagyom a szerződést, tanulmányozzák, majd később visszanézek.

Ahogy becsukódott az ajtó, Schmidt Sparafucilra nézett.

– Na, mit szól hozzá, Fucsikám?

Az olasz még nem tért egészen magához, elképedve mormolta.

– Sóskuti Jakab másodosztályú bonyolító! Elnök úr! A felsoroltak közül egyetlen feltételt sem fogadhatok el neves céhem tisztes hírnevének alapos sérelme nélkül. Csak egyet nem értek: az első akciómat, mikor azt a bizonyos Kovács főmérnököt tettem el láb alól, azt miért tudták méltányosan megfizetni?

– Az más volt, Fucsikám, akkor maga még nem volt tag! Én említettem is, hogy a maga díjazása az állományon kívüli béralapból történik.

– Szóval nincs más lehetőség?

– Ebben az egyben én sem tudok tenni semmit. Ez a nő csak egy ürügyre vár, hogy kitörje a nyakamat.

Sparafucil merően nézett az elnökre.

– És ha ezt fordított szereposztással játszanánk el?

– Úgy érti, Fucsikám, hogy nem Lágymányosiné minket, hanem mi őt?! De hát erre sincs béralapunk!

– Nem számít, elnök úr, bár az ingyen munka ellenkezik céhem hagyományaival, ezt az akciót puszta kedvtelésből is végrehajtom – vagy ahogy önök mondják, társadalmi munkában.

 

Az országos napilapok aztán sokáig foglalkoztak Lágymányosiné titokzatos halálával, főleg a gyilkos példátlan merészségén döbbentek meg, aki áldozatán ott hagyott egy névjegyet, valószínűleg megváltoztatott nevével és beosztásával: „Sóskuti Jakab másodosztályú bonyolító.” A cikkeket olvasva Schmidt elégedetlenül ingatta a fejét:

– Szép, szép a merészség, Fucsikám, de nem kell kihívnunk magunk ellen a Sorsot. Tudja, hogy van ez: a strandon mindenki belepisál a medencébe – ezt tudomásul is veszik, de ha valaki feláll a trambulinra, és onnan csinálja, az biztos, hogy lebukik.

– Igaza van, elnök úr, mikor az ember puszta kedvtelésből dolgozik, gyakran elvéti a mértéket. Ez minden dilettáns munka örök buktatója.

– Mindegy, hagyjuk, kár belesírni a kiömlött tejbe. Lágymányosiné passzé, fogalmazza meg a munkafeltételeit, Fucsikám, az új személyzetis alá fogja írni. Egyébként hogy megy a bolt?

– Bene-benone, kitűnően! – Sparafucil belenézett a jelentésekbe. – Egy hete indult be a szolgáltatás, ez alatt egy vezérigazgatót perfektuáltunk, két anyóst, ifjúsági részlegünk két matematika- és egy orosztanárt és az igények egyre nőnek. Szabad tolmácsolnom a tagság kérését, elnök úr?

– Maga egy hét után már a tagság nevében beszél. Gratulálok, Fucsikám.

– Tegnapelőtt ugyanis megválasztottak bizalminak. Szóval többen is azt javasolták, hogy szüntessük meg a spitz- és sarokvasgyártást, mely amúgy is elavult és veszteséges, és teljes kapacitással álljunk át a bérgyilkosságra. A gépkezelőket átképeznénk felderítőnek, nyomeltüntetőnek.

Schmidt tekintete elborult.

– Nézze: nekem harmincévi munkámba került, amíg ezt a nyomorult szövetkezetet, ezt a manufaktúrát felhoztam a magyar ipar élvonalába, ez az én életművem, és amíg én a helyemen állok, addig ebben az épületben spitzvasakat és sarokvasakat fognak gyártani.

Sparafucil arcán mélységes csalódottság látszott, de udvariasan meghajolt.

– Úgy lesz, ahogy óhajtja, elnök úr.

 

Mikor a részleg egyéves fennállását ünnepelte, a „Titán” Spitz- és Sarokvaskészítő Szövetkezetben kis házi fogadást tartottak. A dúsan terített asztalról Schmidt csak egy szelet sonkát és egy pohár vörösbort vett el.

– Ön túlságosan mértéktartó, elnök úr.

– Még ez is több, mint amit megengedhetnék magamnak, Fucsikám. Mint mai magyar menedzser gyakran elmerengek a magánéletemen. Sok mindent szerettem egykor: az édességet, a zsíros húsokat, a sört, az ultit és a feleségemet, de ha tartani akartam a lépést a többi vezetővel, és meg akartam maradni a társaságukban, minderről le kellett mondanom. Rá kellett szoknom a teniszre, a pókerre, a sovány húsokra és sovány szeretőkre. De ma ünnepelünk, és nem panaszkodunk. Majd reggel nézzen be hozzám, beszélnünk kell valamiről.

Másnap reggel Schmidt mosolygós arccal fogadta Sparafucilt.

– Egy jó hírt akarok közölni magával, Fucsikám!

– Szabad érdeklődnöm: fizetésemelés?

– Annál is jobb: kevesebb munka. Úgy néz ki, hogy a jövő héten érkezik egy segítség a bérgyilkos szakcsoporthoz. Hogy úgy mondjam, egy ipari tanuló.

Sparafucil összevonta a szemöldökét.

– Úgy?! És ki az illető?

– A minisztérium küldte le, mostanáig egy textilgyárat vezetett, amennyire az ottani tevékenységét ismerem, minden adottsága megvan, hogy a maga nyomába lépjen.

– A nyomomba lépjen? Hogy értsem ezt, elnök úr?!

– Nem most, majd egyszer valamikor. Egyelőre csak dolgozzon maga mellett, tanulna.

– Szabad megkérdeznem, elnök úr: ez a döntése összefüggésben áll azzal, hogy én több alkalommal is bizonyos változtatásokat javasoltam a szövetkezet vezetésében?

– Hogy képzeli, Fucsikám?!

– Nehéz bevallanom, de nem a vakvilágból veszem sejtelmeimet. Megmutatták nekem annak a levélnek a másolatát, melyet ön a minisztériumhoz intézett, tudom, hogy ebben a levélben a leváltásomat javasolta. Meg kell mondanom, elnök úr, hogy a csalódás a szívem mélyéig ér. Ilyen mérvű inkorrektség eddig számomra elképzelhetetlennek tűnt.

Schmidt szembefordult beosztottjával.

– Nos igen, az a véleményem, hogy egy szövetkezetet általában egy embernek kell vezetni. Hogy úgy mondjam: soha nem voltam híve a gruppenszexnek.

– Ezt úgy értsem, hogy véleménye szerint én az ön helyére törtem?

– Maga mondta, Fucsikám, nem én! Annyi bizonyos, hogy túlságosan is aktív volt, gyanúsan aktív.

– Védőszentemre, a Portogruarói Szent Jakabra esküszöm, hogy ha tálcán kínálták volna nekem az elnöki posztot, akkor sem fogadtam volna el. Ismerem képességeim korlátait: ideális második ember vagyok, gyakorlati végrehajtó, akinek meg kell mondani, hogy mit csináljon. Épp ezért rajongtam önért, mert minden összefüggésben tökéletesen kiismerte magát – ezt természetesen nem azért említem, mert revolverezni kívánom. Önérzetem megóvása céljából csak egyet kérek: engedje meg, hogy én kezdeményezzem a felmondást.

– Értem, sajnálom, de hozzájárulok. És hová akar menni? Vissza Mantuába Herzoghoz?

– Nem. Tartozom önnek annyi őszinteséggel, elnök úr, hogy bevalljam: már régebben számítottam arra, hogy útilaput kötnek a talpam alá. Már hosszabb ideje tárgyalásban állok az „Achilles sarka” Szövetkezettel, és most átlépek hozzájuk.

Schmidt nem akart hinni a fülének.

– Maga képes volt arra, hogy tárgyaljon a konkurenciával?

– Igen, és azonnal fel is ajánlottak egy megbízatást, egy igen jelentős megbízatást kedvező feltételekkel. Eddig visszautasítottam, de úgy gondolom, többé nincs rá okom.

Schmidt nem tudta megemészteni a történteket, magából kikelve támadt rá volt beosztottjára.

– Csak dolgozzon nekik nyugodtan, majd meglátja, hogy jár velük!

– Ez rögtön ki fog derülni, uram – mondta higgadtan Sparafucil, és elővette a revolverét.

– Mit csinál? – kérdezte Schmidt döbbenten. – Maga megőrült?

– Sajnálom, de az „Achilles sarká”-tól ezt a megbízatást kaptam, és nemes céhem hagyományai szerint amit elvállalunk, azt teljesíteni kell.

Lelőtte az elnököt, aki haláltusájában azt nyögte maga elé:

– Betelt, betelt az átkod, Kovács főmérnök!

Sparafucil bocsánatkérően fújta ki a füstöt a fegyver csövéből:

– Nyugodjon békében, elnök úr! – Távolodóban dúdol. – Nevem: Sparafucil…

Árnyék az égen

 

Először Bécsben…

Művészet és nemiség

Kedves Szerkesztő Úr!

Megtisztelő felkérésük, hogy vegyek részt körkérdésükön a művészet és nemiség kölcsönhatásáról, őszintén szólva zavarba hozott. Megoldást keresve áttanulmányoztam lapjukban a már megjelent válaszokat, és újfent igazat kell adnom Berger bácsinak, aki egyszer a Belvárosi kávéházban azt mondta a főpincérnek:

– Én mondom magának, Lajos, mind bolond ember az, aki a répájával dicsekszik. Ne hívjanak többé Bergernek, ha nem így van! – tette hozzá, amivel, azt hiszem, keveset kockáztatott.

Ami engem illet, a nemiséggel kapcsolatban homályosan rémlik valami: szállodai szobák, kapualjak, egy luxuskivitelű pénztárfülke a Népstadionban, egymás mellé fektetett gázpalackok egy teherautó platóján, legyek röptében és így tovább – de gondolom, Maguk, Szerkesztő Úr, nem ilyen távoli emlékekre kíváncsiak. Ha már elkezdtem az idézgetést, legyen szabad még írói példaképemre, Molnár Ferencre is hivatkoznom, aki mikor egy pásztorórán csütörtököt mondott, megkönnyebbülten felsóhajtott:

– Na, hála isten, egy gonddal kevesebb!

Félek attól, hogy a fenti sorokat Maguk esetleg kitérésnek tekintik a valódi válasz elől, ezért engedjék meg, hogy a saját gondolataim helyett jobb híján két nagy író megjegyzését idézzem fel, melyben művészet is, nemiség is előfordul ilyen-olyan formában.

Hosszú évekig tartott barátságunk Kassák Lajossal. Ma már bevallhatom, hogy a kapcsolatunk kissé nehezen indult – neki nyilván egy voltam a számtalan fiatal író közül, aki felkereste, az első látogatásomnál a kutya kapott kekszet, én nem –, de aztán gyakran folytattunk bizalmas beszélgetéseket.

Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye a magyar irodalom három egymást követő nemzedékéről: a sajátjáról, az enyémről és arról a generációról, mely most növekszik fel és lép be az irodalomba? Kassák elgondolkodva figyelt valamilyen távolban repülő madarat, és elhúzta a száját:

– Nézze, uram: az én nemzedékemet az első világháború után kiherélték, maguk a második világháború után kiherélték saját magukat.

– És akik most jönnek?

– Azok már herék nélkül fognak születni, uram!

A másik nagy író, akinek egy megjegyzését szeretném továbbítani az utókornak tisztelt lapjukon keresztül, nem más, mint Berda József. Ő még most, jó néhány évvel a halála után sem tartozik a szalonképes, államilag fémjelzett költők közé. A Szerkesztő Úr talán még emlékszik rá, hogy életében még több viszolygással szemlélték Berdát az illetékesek, nem is egészen alap nélkül; ha megharagudott, magas rangú vezetőket is így aposztrofált:

– Tudod, mi vagy te?! A nagy világ seggén egy kis pattanás!

Egy ki-kicsapongó „kultúrasszonynak”, aki nehezményezte, hogy túl sok verseiben az erotika, ezt vágta oda:

– Épp te beszélsz?! Ha te homokszemekért izélnél, tiéd lenne már a Góbi-sivatag!

Berda fennkölt kongresszusokra rövidnadrágban és hátizsákosan jött be, a díszbeszéd alatt fokhagymás kolbászt evett, és érett kvarglisajtot – olyan büdöset, hogy, mint mondani szokás: a görény díszlépést vert volna előtte.

Azt talán nem is kell mondanunk, hogy a kritikusok sem kedvelték különösebben Berdát, a magyar kritika – tisztelet a kivételnek, ami nincs – nem több, mint a hivatalos vélemény százszoros hígításban. A páratlan hangulati erejű, életvágytól-örömtől duzzadó Berda-verseket sorra lepocskondiázták.

– Nem bántanak téged ezek a bírálatok? – kérdeztem tőle egyszer.

– Nem számítanak. Az lehet, hogy az egész költészet nem olyan fontos dolog, de a kritika még ennél is kevesebbet jelent. Ha én nem írok verseket, ők miből élnének? – oktatóan felemelte az ujját. – Tudod, hogy a hangyalány nemi szervénél csak egy kisebb dolog van a világon: a hangyafiúé, mert az még abba is belefér.

Persze Berda Jóska bácsi másképp fejezte ki magát, de gondolni kell arra, hogy nyomdafesték is van a világon.

Mást a művészet és nemiség kapcsolatáról előadni nem kívánok, tisztelettel üdvözlöm a Szerkesztő Urat.

Hogyan vettünk házat?

Az Őrséget járó kirándulócsoportok gyakran elvonulnak nagyrákosi házunk előtt, hallom, ahogy a vezetőjük magyarázza:

– Ez annak a híres írónak, Berkesi Andrásnak a birtoka – és felém mutat, aki rongyos ingben keverem a betont a kert mélyén, vagy épp mázolgatok –, és az ott a kertésze!

Bizony, lassan már tíz éve élünk itt, minden nyáron két-három hónapot töltünk lenn, év közben is lejárunk, ha legalább három éjszakát itt alhatunk, kevesebb időre nem érdemes lejönni, kaputól kapuig 265 kilométer a távolság.

Most már bevallhatom: mikor megírtam „Az Őrség panaszá”-t, nem úgy látszott, hogy mi egyszer még letelepedünk ezen a vidéken. Nagyképű tanítók oktattak ki a sajtóban, hogy milyen is az Őrség valójában, haragvó kis és nagy főnökök üzenték, hogy a parasztok vasvillával vetnek ki, ha ide merem tolni a képemet. Én mindig visszamentem a riportjaim színhelyére, ha másért nem, hogy megmutassam magam: itt vagyok, vállalom, amit írtam – de az Őrséghez ennél több fűzött, úgy gondoltam: ez a vidék az én választott szülőföldem, és továbbra is úgy fogok ide járni, mintha csak hazamennék.

Zsófi, nagyobbik lányom még féléves sem volt, mikor levittük húsvétolni az ivánci vadászházba – őrségi hagyományok szerint még egyéves kora előtt meg kellett mutatni a napnak, hogy majd felnőtt korában ismerje meg, és ne bántsa. Lehet, hogy az egész nem több puszta babonánál, de baj nem lehet belőle, minél több isten vigyáz egy gyerekre, annál jobb. Aztán egy év múlva, már Julcsával, kisebbik lányommal kiegészülve, az elnéptelenedett ispánki iskolaépületben töltöttük a vakációt.

Ami engem illet: nehezen tűröm a nyaralást; ha nincs más dolgom, mint jól érezni magam, rögtön kezdem rosszul érezni magam – Ispánkon sem bírtam ki egy helyben, naponta felkerekedtem, és végiglátogattam környékbeli barátaimat. Elsőként hová is mehettem volna máshová, mint Nagyrákosra Bita Kálmánhoz.

Mikor gyűjtöttem a riportkönyv anyagát, azt a módszert próbáltam követni, hogy az épp soron levő őrségi faluban kerestem egy-egy patrónust, aki beszélt nekem a környékről, körbevitt, ajánlott embereket, akikkel érdemes megismerkedni. Meg kell mondjam: egyetlen ilyen patrónusomban sem csalódtam, az Őrség bővelkedett bölcs és tapasztalt emberekben, de az vitathatatlan, hogy Bita Kálmántól hallottam és tanultam a legtöbbet.

Ősz hajú, kék szemű, széles vállú parasztember volt, szája körül ott lebegett a nagyothallók jóindulatú-bocsánatkérő mosolya. Komolyabb iskolákat nem végzett, hatvanéves kora körül csak az innen-onnan hiányzó tudás kedvéért tette le a nyolcadik általánost, viszont, ha már nekilátott, kitűnő eredménnyel. Azt hiszem, egész életében alig-alig járhatott túl a faluja határán, de eszében, adottságaiban egy nagy ember lehetősége rejlett. Kandó Kálmán volt a példaképe, éjfelekig olvasott, minden szerszámot ő szerzett be elsőnek a faluban, minden új módszert ő próbált ki. Időtlen idők óta pontos könyvelést vezetett, ha, mondjuk, azt kérdeztem tőle: mibe került 1936-ban egy fél kiló só, Bita Kálmán bement a kamrába, kihozta az „1936” feliratú füzetet, melybe bevételeit-kiadásait jegyezte, és máris mondta a só árát.

Nem lett volna igazi őrségi ember, ha nem érdekelte volna szívvel-lélekkel a politika. Valaha ő volt az elnöke a Parasztpárt nagyrákosi szervezetének, és még találkozásunk idején, az 1970-es években is talált magának funkciót: a Hazafias Népfront helyi elnökségét; a református papot választatta meg titkárnak maga mellé, úgy okoskodva, hogyha az hirdet ki valamilyen társadalmi munkát, csak jobban eljönnek majd az emberek.

Én első találkozásunktól fogva vonzódtam hozzá, úgy éreztem, mintha a Sors visszaadta volna az apámat, Bita Kálmán is szívesen beszélgetett velem, de éreztem, hogy a barátságos fogadtatás mögött ott rejlik valamilyen fenntartás, hogy pontosan mi, azt persze nem tudtam, és még kérdezni sem illett volna rá.

Emlékszem, augusztus 20-a volt, ami tudvalevőleg nagy ünnep – ekkor tartják ugyanis a veleméri búcsút, és Kovács tisztelendő úr is kijön misézni az öreg templomba. Én is kinéztem Velemérre – mint Vak Vendel Csáktornyára –, majd mikor kezdték bontani a sátrakat, felkéredzkedtem egy motorkerékpár hátsó ülésére, Nagyrákoson szálltam le. Bita Kálmán számíthatott rá, hogy ezen a szent napon eljövök, mert az asztalra kikészítette már a két kedvencemet: a nyers sonkát és hozzá a masszív direkttermő kormin bort. Töltött két pohárba, de nem nyúlt hozzá, elgondolkodó arcára kiült a feszültség, látszott, hogy egy nehéz kérdést forgat magában. Na – gondoltam –, ma kijön a farbával.

– A barátom párttag? – kérdezte végül.

– Nem, Kálmán bácsi, nem vagyok párttag.

Ezen a figyelemre méltó jelenségen sokáig elgondolkodott, csak aztán folytatta:

– És nem is akar az lenni?

– Nem, Kálmán bácsi, egyelőre nincs ilyen tervem.

Ezen is elgondolkodott, aztán nyúlt az egyik pohárért, csak a fejével intett, hogy a másik pohár énrám vár.

– Én vagyok az idősebb, te vagy a tanultabb. Szerbusz – és koccintottunk.

Azt hiszem, az Őrség akkor nyílt meg igazán előttem, elterjedt a hír, hogy én tulajdonképpen Bita Kálmán idegenbe szakadt és most hazatérő unokaöccse vagyok. Ezentúl nem kérhettem olyat, amiben ne segítettek volna: ha Nagyrákos dűlőnevei után érdeklődtem, megbízták a tanítókat, hogy szedjék össze nekem valamennyit. Ha a hajdináról kérdezősködtem, mert még soha az életben nem láttam, egy hét múlva kaptam egy egész zsákra valót.

De egy kanyarral térjünk vissza az ispánki nyaralás napjaira, mondom: minden őrségi barátom közül Bita Kálmánt kerestem fel elsőnek.

– Hogy múlt el a tél?

– Nehéz volt, meghalt az anyósom. Ott lenn a faluban a Nemesszeren maradt utána egy ház.

Kálmán egy majd százéves, sárból vert, úgynevezett „tömis” házban lakott.

– Miért nem költözöl le oda?

– Engem innen nem visznek el – csak lábbal kifelé.

– És mit csinálsz azzal a házzal?

– Ráírattam a két lányomra, ne kelljen kétszer örökösödési adót fizetnünk.

Ettem egy kis nyers sonkát, ittam egy kis kormin bort, elbeszélgettünk, aztán elindultam gyalog Ispánk felé. Lent a Zalaréten N. Gyula bácsival találkoztam, aki tehenet őrzött, épp rávert egy bottal az állat farára.

– Miért bántod azt a tehenet, Gyula bácsi?

– Azért, mert almát evett.

– És az miért baj?

– Mert ha rászokik az almára, azontúl csak lekvárt hajlandó enni majd.

– Ebben viszont neked van igazad, Gyula bácsi.

A rétről épp rá lehetett látni a Nemesszerre, eszembe jutott a beszélgetés Bita Kálmánnal:

– Te Gyula, melyik házból halt ki a Kálmán anyósa?

Odavezetett egy vörös téglás, vakolatlan házhoz. A kerítés már rég kidőlt, csak a magas gaz és a kivágott fák tönkjeiből sarjadzó buja ágak jelezték a telek határait. Maga a telek viszonylag magasan feküdt, két-három méterrel feljebb a Zala melletti házak szintjénél, ez sokat számít, mert nehezebben fér hozzá a talajvíz, és különös módon másfajta növények is élnek meg itt fenn, mint lent a ködzugokban.

Közelebb léptem bámulás céljából: a ház valamikor a felszabadulás után épülhetett, még az anyaghiányos időkben, a téglasorok közti fugákon látszott, hogy a cementet szűk marokkal mérték. A házba nem vitték be sem a vizet, sem a villanyt, később kiderült, azért, mert nem akarták, hogy a kulákidőkben elvegyék, vagy beutaljanak ide egy társbérlőt.

A ház mindenestől mégis tetszett, kívülről is éreztem, hogy tágas és kényelmes lehet, egészen fellelkesedtem a gondolatra, hogy letelepedjünk itt Nagyrákoson. Sietve mentem vissza Ispánkra a családomhoz.

– Vettem egy házat! – mondtam lelkendezve a feleségemnek.

– Már megint ittál.

– Ez igaz, de ez most nem érdekes, gyere át te is Nagyrákosra, és nézd meg a házat.

Újra felugrottunk Bita Kálmánhoz.

– Légy szíves, Kálmán, mutasd meg az anyósod házát.

Kálmán egy bizalmat keltő másfél arasz hosszú kulcsot hozott magával, kinyitotta a barnára mázolt ajtót: száraz porszag áradt a lezárt házból, aki élt már az Őrségben, tudja, hogy ez milyen ritka, a talajvíz mindenütt felszivárog a falakba, és nehéz, fojtós pára lebeg az épületekben.

Megálltunk, és körülnéztünk: maga a ház olyan volt, mint amilyen egy beteg öregasszony után maradhatott, mindenütt orvosságos dobozok és üvegek hevertek, a sarokban egy szegezett deszkaágy, omló kemence, hideg cserépkályha, de a szobák, ahogy kívülről is éreztem, tágasak és világosak. Oldalról a feleségemre sandítottam: mit szól hozzá? Láttam, hogy beleszeretett a házba, már eldöntötte, hol fognak állni az új falak, hová teszünk boltívet, milyen csempét rakunk le?! Ezzel az ügy, hogy úgy mondjam, érdemi szakaszába lépett, megkérdeztem:

– Kálmán, mennyiért adnád el ezt a házat?

– Mondtam már neked, hogy ez a ház nem az enyém, hanem a két lányom nevére írattam. Csak annyit ígérhetek, hogy ha mégis eladjuk, akkor neked szólunk először. Beszélek a lányaimmal, aztán majd üzenek.

A feleségem izgatottan számolta a napokat; jaj, csak nehogy másnak ígérjék el Bitáék a házat. Aztán jó két hét múlva megjött az üzenet: „Gyertek le vasárnap ebédre. Várunk titeket. Kálmán.”

Na, ezt a házat most már biztos, hogy eladják, gondoltam magamban, most már csak azt kellene tudni, hogy mennyiért?

Azzal tisztában voltam, hogy az egész Őrség értesült már az én vételi szándékomról, itt mindig is tudtak mindent. Emlékszem, mikor először jártam lent Kerkáskápolnán, kértem egy pohár vizet, egy órával később a négy kilométerre fekvő Bajánsenyén megkérdezték:

– Aztán jó hideg volt-e a víz, amit ivott?

Mezőnek szeme, erdőnek füle van.

Vasárnap reggel nekivágtunk az országútnak, közeledve az Őrséghez arra gondoltam, hátha megkérdezném valakitől, hogy mennyire tartják Bitáék a házat, így már felkészülve állhatnék az alkudozás elé. Ispánkról láttam, hogy egy öregember kaszál a lapon, felismertem Kovács Eleket, odamentem hozzá:

– Elek bácsi, mennyiért adják Bitáék a házat?

– Tudja azt maga!

– Dehogy tudom, miért kérdezném akkor?!

– Hát száznyolcvanezer forint. Az igaz, hogy nem olcsó, de nincs még egy olyan eladó ház Nagyrákoson.

– Köszönöm, Elek bácsi.

Továbbhajtottunk, elmorfondíroztam magamban: biztos, hogy jól tudja Elek bácsi az árat? Meg kellene kérdezni még valakit, volt idő délig, kimentem Bajánsenyére egy öreg barátomhoz, Németh Farkashoz:

– Farkas bácsi, mennyiért adják Bitáék a házat?

– Mert azt maga nem tudja?!

– Honnan tudnám?

– Most kérdezte Ispánkon, Kovács Elektől!

Szóval már ide is eljutott a hír.

– Azért csak mondja!

– Száznyolcvanezer jó magyar forintért.

Na, ha ketten mondják ugyanazt, akkor már igaz lehet, mentünk egyenest Nagyrákosra. A konyhát már benépesítette a Bita család: Szidi néni főzte az ebédet, a két lány segített neki, Kálmán elém tolta a nyers sonkát és a borosüveget:

– Egyél-igyál, ne bánkódjál!

Fogyasztottam egy keveset az illendőség kedvéért – meg azért is, mert jólesett –, aztán megtöröltem a számat:

– Most akkor beszéljünk a pénzről!

Megértve, hogy elkezdődik az alkudozás, Bita Kálmán a füléhez nyúlt, kihúzta a nagyothalló készülék két dugóját, és süketté vált, mint a föld. Egy pillanat alatt felfogtam, mire gondolhatott: ne mondhassam én, a barátja, hogy nem szólt az érdekemben, és a lányai se hányhassák majd a szemére, hogy nem segített nekik, ilyenkor az a legjobb, ha süket az ember. Bita Kálmán ült bólogatva a székén, és bámulta maga előtt az asztal sarkát.

Az őrségiek jól voltak értesülve a ház áráról, a két Bita lány csakugyan 180 ezer forintra tartotta. Most is úgy gondolom, hogy nem kértek sokat, alig valamivel többet annál, amennyibe a házat alkotó téglák kerültek volna, ha bontásban megveszem.

Az alkudozásoknak megvan a maga lélektana, szó nélkül megadtam volna a 180 ezret, ha 200 ezerről indul a licitálás, de ha 180 ezer volt az első kérés, akkor legfeljebb 170 ezret szabad ígérni, mert ezen a környéken kibeszélik és lesajnálják a könnyelmű vevőket. „Két huncut van a világon – szokták mondani –, aki a másikét akarja, és aki nem védi a magáét!”

Sem a Bita lányok, sem én nem születtünk tőzsdei alkusznak, végül is megállapodtunk 170 ezerben. Kálmán is látta, hogy kezet fogunk, visszanyomta a fülébe a nagyothalló készülék dugóját:

– Megvetted?

– Meg.

Elsírta magát örömében.

– Nem is hiszed, mennyire örülök, hogy rákosi ember lettél! – nem rákosista, hanem nagyrákosi.

A padláslépcső alá elrakva már évek óta őrzött egy üveg habzóbort, most előhozta, és megittuk.

Így zajlott le a nevezetes házvásárlás, készültünk rá, hogy ha majd itt leszünk, jól kibeszélgetjük magunkat – csak mire beköltöztünk, Bita Kálmán meghalt. A veséje volt beteg, kék szeme fokozatosan vizesedett-világosodott, míg egyszer aztán végleg becsukódott. Szép lett a régi ház, be is pucoltuk, a vizet is bevittük, a villanyt is, mégis a felét, a harmadát sem éri azóta.

A mesterlövész

Barátom valaha kormányvadász volt, nem kormányokra vadászott, mint például a közlekedési rendőrök vagy az arab terroristák, hanem a hivatalos állami vendégeket fogadta és kísérte el egy-egy üdítő vadászatra.

– És miért hagytad ott a helyed?

– Őszintén?! Úgy kirúgtak, hogy azt hittem, csak az első hóval esek vissza. Valamikor tavaly januárban bejött hozzánk a főnököm, és mondja:

– Árpi, nagy tisztesség ért…

– Valami kitüntetés, rendkívüli jutalom?

– Nem, hanem holnap egy gumiparti küldöttség érkezik le hozzátok, és a küldöttséget maga az elnök, doktor Absoluto Zero vezeti. Ő híres vadász.

– Tudom.

– Honnan tudod?

– A múltkor mondta be a „Szabad Európa”, hogy mennyi bakot lőtt már.

– Ez most mindegy, hallott a híres magyar vadállományról, és mindenképpen szeretne lőni egy kapitális bikát.

Felsóhajtottam.

– Fontos az, főnök?

– Nagyon fontos, főleg gazdasági szempontból, mert ha megsértődik, nem hajlandó elfogadni tőlünk azokat a gyárakat, amiket ajándékba adunk nekik. Ezerszázalékos biztonságra kell törekednünk; milyen módszert ajánlasz?

Már kialakultak bizonyos fogások, melyeket akkor alkalmaztunk, ha arra törekedtünk, hogy a vendég biztosan célba találjon: főtt kukoricával szoktattuk a vadkacsákat egy bizonyos fa alá, aztán kukorica alakú ólomszemeket etettünk velük, hogy ne tudjanak felrepülni, egy vaddisznót úgy beinjekcióztunk, hogy állva elaludt, egy szarvas oldalára a falubeli borbély nullás géppel céltáblát nyírt. De a főnököm elégedetlenül csóválta a fejét.

– Ez mind kevés.

Kikeltem magamból:

– Kevés? Akkor csak egy dolgot tudok ajánlani: kötözzük oda a bikát egy fához, mondjuk, egy húsz centi hosszú kötéllel.

A főnököm kezet nyújtott.

– Ez az, Árpi! Pontosan erről van szó!

Mit csináljak? Lementem a kormányhalászokhoz, akik a kormánypákászokkal együtt a horgászsikerekre vágyó külföldi államfőket fogadták, kértem tőlük pár száz méter damilt. A fonalat húszrétre fogtuk, megfontuk kötélnek, és kiköttettem a kapitális bikát egy fához.

A jelzett időben meg is érkezett doktor Absoluto Zero, a gumiparti elnök. Megdöbbenve láttam, hogy igen rövidlátó, a kabátját szög helyett egy falon napozó légyre akasztotta fel, az is elgondolkoztatott, hogy a fegyvertokból egy fehérre festett puskát vettek elő neki.

Átalakítottam a terveimet; eredetileg a bikát őrző fától öt méterre szándékoztam felállítani a lőállást, de most úgy láttam, célszerűbb, ha két méterre csökkentem a távolságot, arra az egyre próbáltam vigyázni, hogy a kinyújtott puska csöve ne érje el a bika farát, mert beláthatatlan következményekkel járt volna, ha megcsiklandozza az állatot.

Már csak néhány apróság maradt hátra; délután a katonák kihúzták az erdőben az elektromos vezetékeket – a szokásosnál vastagabb kábeleket kellett használni, hogy táplálni tudják mind a hetven reflektort, mely a szarvasbikát megvilágította. Bekapcsoltuk a magnetofont, mely, ha doktor Absoluto Zero elejti a vadat, eljátssza a gumiparti himnuszt, a műszakiak olyan ügyesen helyezték el a hangszórókat, hogy úgy tűnt, mintha a himnuszt maga a bika énekelné.

Este kocsiba ültettük doktor Absoluto Zerót, és vagy ötször körbevittük az erdőben.

– Sok erdőt láttam már életemben – mondta elismerően –, de ez a legnagyobbak közül való.

A gumiparti elnök odaért a vadászleshez, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak fehérre festettünk, kezébe vette a fegyvert, először kíséretének vezetőjére, a gumiparti elnökhelyettesre célzott, és csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó lemondani a lövésről. Végül kigyúltak a reflektorok, feltűnt a fához kötözött szarvas.

Itt már nem lehet baj! – gondoltam. Tévedtem.

Doktor Absoluto Zero lőtt, és a szarvas, ahelyett hogy az előírások szerint összeesett volna a megszólaló gumiparti himnusz hangjára, egy nagy iramodással eltűnt az erdő csalitos mélyében. A vizsgálat később kiderítette, hogy ami lehetetlennek látszott, bekövetkezett: doktor Absoluto Zero eltalálta és szétlőtte a húsz szálból font damilkötelet. Ennek kapcsán otthon kinevezte magát a Gumiparti Állatvédő Liga elnökének, én pedig másnap megkaptam a felmondásomat.

Veszélyes szövegek

A zágrábi főnök

Rijeka felől jövet Zágrábban kellett átszállnom a pesti gyorsra. Több mint két órát kellett várnom, de nem bántam, mert maradt bőven elintéznivalóm: utánanézni, melyik vágányról indul a vonatom, lehúzatni képemről a kétnapos borostát, pénzt váltani, hogy megvehessem az ajándékokat, bélyeget vásárolni a képeslapokra, de Zágráb a világ legrosszabbul jelzett pályaudvara, semmit sem találtam. Az információban is hiába próbálkoztam: én nem beszélek horvátul, az ablak mögött ülő kisasszony pedig semelyik általam ismert magyar nyelven sem tudott.

Utolsó reménysugárként benéztem a vendéglő ajtaján: ahol a sínek környékén bort és sört mérnek, ott lehetetlen, hogy ne találjak legalább egy magyar vasutast. Az egyik asztal mellett valóban ott ült Horváth Jóska, a már nyugdíjas öreg forgalmász – apró sült halakat evett, mellé sűrű dalmát vörösbort hozatott.

– Igyál egy hangyányit – mondta, és teletöltött egy félliteres poharat. – Ex!

– De nekem sürgős dolgom volna!

– „Nincsenek olyan sürgős dolgok, melyeket bizonyos várakoztatásokkal ne lehetne még sürgősebbé tenni”, Forgalmi Utasítás II. kötet. 168. oldal 4. bekezdés – Jóska ivott, aztán ivott. – Egyébként mi volna az a sürgős dolog, hátha segíthetek.

Legyintettem:

– Honnan tudhatnád?

– Azért próbáljuk meg.

– Honnan indul a pesti gyors?

– A hármas vágányról.

– Hol lehet pénzt váltani?

– Kimész az előcsarnokba, elfordulsz jobbra, a korláton túl megtalálod a pénztárat.

– Ajándékbolt?

– Kettő is van, én a peron felőlit ajánlom – a csuklójára nézett –, még egy bő órát nyitva tart, nyugodtan vásárolhatsz.

– Borotválkozni hol lehet?

– Az alagsorban találsz egy borbélyműhelyt, de vigyázz, hogy melyik székbe ülsz, mert az ajtó mellettiben kopott a párna, kiállnak a rugók.

– Bélyeg?

– Azt hat helyen is vásárolhatsz – és Jóska mindegyiket felsorolta; elbámulva néztem rá.

– Sokszor jártál már itt a zágrábi pályaudvaron?

– Én? Most vagyok itt először, „kutyajeggyel” mint nyugdíjas.

– Akkor honnan ismersz ennyire mindent?!

Az öreg vasutas intett a pincérnek:

– Még egy vinót, tozse vöröset – aztán körülnézett –, neked elmondom, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem adod tovább.

– Hogy képzeled?!

– Szóval én már régi csiligás vagyok a vasútnál, még 1948-ban kezdtem Kecskemét Parasztfőiskola állomáson. Igyekeztem, kiemeltek, és felvittek Pestre a vezérigazgatóságra, ott is meg voltak velem elégedve. 1950-ben vagy 51-ben, már nem emlékszem pontosan, behívattak a minisztériumba. Mondja a nagyfőnök: Horváth elvtárs, te tisztában vagy vele, hogy déli határainkon ott lapul az imperializmus láncos kutyája, bármikor ránk támadhat, fel kell készülnünk, hogy méltó fogadtatásban részesítsük. Arra is gondolnunk kell, hogy a harcok áttevődhetnek jugoszláv területre is, előre meg kell szerveznünk a vasúti forgalom biztosítását, a kulcspozíciókba már most kijelöljük a megfelelő embereket, téged az a megtiszteltetés ért, hogy te leszel a zágrábi állomásfőnök!

Nem bírtam ki közbeszólás nélkül.

– De miért pont téged választottak ki?

Jóska vállat vont.

– A fene tudja, talán azért, mert Horváth a vezetéknevem, Zágráb pedig Horvátország fővárosa, de hadd folytassam. Szóval azt mondja a nagyfőnök: parancsolj, itt vannak a térképek, leírások és a különféle segédanyagok – az egész ügy természetesen duplanullás, vagyis a legszigorúbban titkos!

Ettől kezdve évekig Zágrábot tanultam, a várost és persze elsősorban a pályaudvart; akarod tudni, hány villanykörte ég az előcsarnokban? Ha a nagy csillárt is felgyújtják, akkor 416.

Aztán szerencsére elmúltak a „láncos kutya” idők, visszaadtam a térképeket, segédanyagokat, lassan el is felejtettem az egészet. Már 1970-ben, a Nyugati pályaudvaron szolgáltam, egy jugoszláv vasutas vendég érkezett, és rám bízták a kalauzolását. Megyünk az üzemi épületben, meg akartam mutatni neki a termet, ahonnan a váltókat állítják, de ő csak legyintett.

– Tudom, a harmadik ajtó balról. Még mindig ki van törve az ablak?

– Honnan tudja? Járt már nálunk?

– Még nem jártam, de azokban az átkozott 1950-es években én voltam kijelölve a Nyugati pályaudvar állomásfőnökének arra az esetre, ha elfoglalnánk Budapestet.

Dupla fals

A tartalék világ

A mi családunkba hosszú nemzedékeken keresztül belerögződött az a meggyőződés, hogy mindig mindenből megfelelő tartalékokat kell képezni, mert csak így vészelhetjük át az okvetlenül bekövetkező bajokat. Példaként megemlíteném a következő esetet: mikor a szomszédunkban csődbe ment egy művégtagkészítő és a végkiárusításon messze áron alul kótyavetyélte el a termékeit, anyám mindhárom gyermekének akart venni egy műlábat, hogyha ne adj’ isten, egy villamos alá esnénk, ne kelljen kapkodnunk vagy beérnünk egy silány minőségű protézissel.

Én fiatalabb koromban megpróbáltam leküzdeni magamban ezt a családi hagyományt, lenéztem az óvatoskodást, életemet a bátor kalandokra, vakmerő vállalkozásokra tettem fel – egy kisipari szövetkezetnél dolgoztam mint főkönyvelő. Régi történelmi tapasztalat, hogy a bátorság vagy nagyon jól fizet, vagy sehogy, nekem kedvezett a Sors; de kínosan ügyeltem arra, hogy soha semmi feleslegeset ne vásároljak, mindig csak a legszükségesebb tárgyakat. De a vér nem vált vízzé, ahogy múlott az idő, rajtam is kiütközött a családi örökség: a vágy, hogy tartalékokat gyűjtsünk – és egy nap nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

„Kotyogó” mintájú kávéfőzőnket már hosszú hónapok óta nem tudtuk használni, mert elromlott a szelepe, el lehet képzelni örömömet, mikor a műszaki boltban az egyik ismerős eladó cinkos hunyorítással közölte:

– Friss szelepek érkeztek, Sóvágó úr, hányat parancsol?

Magam is megdöbbentem saját válaszomon, mely az ész minden ellenőrzését legyőzve, elemi erővel tört fel a bensőmből:

– Kaphatok tízet?

– Tízet? – kérdezte az eladó kissé elcsodálkozva, de azután vállat vont. – Miért ne?

Kint az utcán úgy néztem a szelepeket tartalmazó kis csomagra, mint egy fenyegető híradásra, mely lázadó ösztönvilágomból érkezett, és bárhogy is próbáltam fegyelmezni magam, újabb és újabb vásárlásokba sodródtam. Ki adhatna ésszerű magyarázatot például arra, hogy miért vettem meg két karton, azaz összesen hatvan üveg szovjet áfonyalekvárt? Ezt önmagában nem indokolhatja az a tény, hogy ezt a lekvárt ritkán lehet kapni, amellett valóban jóízű, és páratlanul harmonizál a vadas marhahús zamatával. Otthon a feleségem kétségbeesve számolta ki, hogy egy-egy alkalomra egytized üveg lekvárt számítva, legalább hatszáz ízben kellene vadas marhahúst készíteni, hogy a teljes készletet feléljük! Én először azt akartam javasolni, hogy vegyünk néhány tucat hűtőládát, és ebben tartalékoljuk annak a közepes nagyságú marhanyájnak a húsát, melyből hatszáz alkalommal vadast készíthetünk – ebben az esetben ugyanis teljes igazolást nyert volna a hatvan üveg szovjet áfonyalekvár megvásárlása –, de önfegyelmem maradékával magamba fojtottam az ajánlatot. Feleségem megpróbált a lelkemre beszélni.

– Bertalanom, lásd be, hogyha még nem is vagy beteg, de könnyen azzá lehetsz. Az a vágy, hogy mindenféle tartalékokat vásárolj, számodra végzetessé válhat. A génjeidben vagy megjelölve ezzel, mint ahogy az iszákos emberek utódait mindig fokozottabban fenyegeti a veszély, hogy az ital rabságába esnek.

Be kellett ismernem, hogy igaza van, megígértem, hogy soha többé nem teszem be a lábam műszaki és élelmiszerüzletekbe, melyek ellenállhatatlanul csábítottak ritkán kapható árucikkek megvásárlására – jobb híján egyházi szövetkezetek, sportklubok, kézművesek vitrinjeit nézegettem. Egy délután – legyen átkozott az a nap és az az óra! – egy maszek gombkészítő kirakata előtt álltam meg. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, mikor felfedeztem, hogy az iparos épp árleszállítást hirdet, és az akcióba belevont egy opálos fényű, áttetsző műcsontból készített gombfajtát, melyre már régen vadásztam hiábavalóan. Mintegy lázálomban léptem be a boltba:

– Kérek egy tucatot!

A gombkészítő sajnálkozva tárta szét a karját:

– Ez reszli, uram, csak egy tételben adhatom el.

– Mennyi van belőle?

– Kétszáz darab.

– Adja ide.

Kezemben a csomaggal hazafelé osontam az utcán azzal az elhatározott szándékkal, hogy a gombokat letagadom a feleségem előtt, legföljebb időnként előveszem és bámulom őket. Útközben váratlanul megállított egy textilüzlet kirakata, színes feliratok itt is árleszállítást hirdettek, elsőrangú magyar és angol szöveteket kínáltak, melyeket korábban égen-földön hiába keresett volna az ember. Ezt isten ujjának tekintettem, álltam a kirakat előtt, és megpróbáltam kiszámítani, hogy az imént vásárolt kétszáz darab opálos fényű, áttetsző műcsont gomb hány öltönyhöz volna elegendő, és egy öltönyre átlagosan három métert számolva összesen mennyi szövetre volna szükségem?

Mikor a teherautó megérkezett a huszonöt vég szövettel, a feleségem meg volt győződve, hogy tévedés történt, és a szállítmányt a szomszédos ruhakészítő szövetkezethez próbálta irányítani; mikor kiderült, hogy ezt az irdatlan mennyiségű anyagot valóban én vettem, félájultan esett bele egy karosszékbe.

– Nincs igazad, szívem! – próbáltam meggyőzni őt –, gondolj arra, hogy tulajdonképpen még mindig hiánygazdaságban élünk, egy-egy cikk bármikor eltűnhet, a szövet is. Gondold meg: negyven öltöny azért jelent egy bizonyos biztonságot, egy ideig erre nem kell költenünk.

Feleségem átható tekintetet vetett rám, külön szobába költözött át, és esténként magára zárta az ajtót, de többé nem szólt bele abba, hogy mit veszek. Igaz, vásárlásaimban a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett volna kivetnivalót találni – könnyen átlátható ugyanis, hogy legalább három televíziós készülékre, néhány tucat lábtörlőre, hat késélesítő szerkezetre és hasonló cikkekre minden nívósabb háztartásban szükség van tartalékként.

Egyik nap váratlanul nagyobb összeget örököltem, ez a pénz lehetővé tette, hogy a tartalékok beszerzését magasabb szempontokból, hogy úgy mondjam, stratégiai alapokon szervezzem meg. A házunk körül járkálva megfigyeltem, hogy a falakon a téglák egyre inkább barnulnak, a bádogcsatornák viszont mind határozottabban szürke színt öltenek. Kihívattam egy építész szakértőt, aki úgy vélekedett, hogy ez a téglák és a bádogcsatornák természetes szokása. Ez a formájában nyegle, tartalmában nemtörődöm nyilatkozat természetesen nem nyugtatott meg, elmentem a Tüzép-telepre, hogy vásároljak néhány ezer téglát és pár száz méter bádogcsatornát arra az esetre, ha házunk állapota veszélyesen megromlana. A telepvezető, egy rendkívül komoly, középkorú férfi, abból a nemzedékből, melynek még lehet adni a szavára, felhívta a figyelmemet, hogy a téglák és bádogereszek beszerzése még nem jelent teljes biztonságot, célszerű volna kiegészítésként néhány ezer folyóméter szögvasat vásárolni – lehetőleg rozsdásat, mert ez az egyetlen biztosíték arra, hogy valóban eredeti vasból készült, szerencsére neki megfelelő készlet áll a rendelkezésére a raktár sarkában. Nagyon jó szolgálatot tenne továbbá húszezer bontásból származó hódfarkú cserép és két garnitúra garantáltan vízáteresztő ajtó-ablak sorozat – a véletlenek szerencsés összejátszása folytán most éppen lehet kapni őket, de arra nézve kevés reményt táplál, hogy néhány nap múlva még mindig rendelkezésre állnak majd.

Huszonnégy órás türelmi időt kértem tőle, mindenekelőtt azt a problémát kellett megoldanom, hogy hol tárolom majd ezt a rengeteg holmit? Végül is az látszott a legcélszerűbbnek, ha vásárolok egy telket erre a célra. Az építőanyag-szállítmánnyal együtt kijött a telepvezető is, kikértem a véleményét, hogy lehetne a legmegfelelőbb formában elhelyezni ezeket az anyagokat?

– Én úgy gondolom – mondta a telepvezető, és mint említettem, ő még ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek még lehet adni a szavára –, hogy az volna a legcélszerűbb, ha felépítenénk belőle egy házat. Az eredeti célt, a tartalékolást így is biztonságosan szolgálná, nem is beszélve arról, hogy az építőanyagok hasonlítanak az élő szervekre; ha nem használják őket, elsorvadnak, esetleg el is lopják némelyiket.

Józan ésszel nem lehetett szembeszállni ezzel a helytálló érveléssel, a telepvezető szerencsére ismerte a saját sógorát, aki kőműves kisiparos volt, és felépítette a házat.

Építkezés közben feleségem végképp elhidegült tőlem, és bár nem célozgatott a válóperre, mindenképpen gondolnom kellett arra, hogy ezen a téren is megfelelő tartalékokat képezzek. Mivel a nyílt bigámiát tiltják a törvények, más megoldást kellett keresnem: egy kétes egzisztenciától vásároltam egy idegen névre szóló személyi igazolványt, melynek megfelelő rovatába „nőtlen” megjelölés volt bevezetve, továbbá egy női névre szóló hasonló okiratot, mely tulajdonosát hajadonként tüntette fel. Ezek birtokában megismerkedtem egy hölggyel, aki ugyan házasságban élt, de férje több tekintetben is kiegészítésre szorult, így szívesen vállalkozott arra, hogy frigyre lép velem; második személyinkkel az anyakönyvvezető helyettese elé vezettem, és nászútra mentünk a tartalék házba.

Aztán ebbe a tartalék világba lassan áthordtam a kávéfőzőszelepeket, a szovjet áfonyalekvárokat, az öltönyeimet, a könyveimet – meg kívánom jegyezni, hogy nagy híve vagyok a modern gondolkodóknak, de tartaléknak mindig kéznél tartom a bibliát –, és be kell vallanom, hogy egyre kevésbé vágyom vissza az eredeti világba.

Nyugati kamion

Szeptemberi szombat délután rohan velem a „Franz Schubert Express” keresztül Ausztrián. Bámulok ki az ablakon: mindenütt béke és nyugalom uralkodik, az elhúzódó nyárban még nem engedték le a vizet a kerti úszómedencékből, kocsik parkolnak a falusi sportpályák és cukrászdák körül, a mozdulatlanságban szinte hallani lehet, hogy nőnek az erkélyről lecsurgó muskátli-fürtök.

Jobban élnek, mint mi – gondolom keserűen –, és mindig is jobban fognak élni! A francia közmondás szerint: „A mennyekben és a temetőben tökéletes az egyenlőség”, de most már ebben sem hiszek. El tudom képzelni, hogy az osztrák bankok már kidolgoztak egy rendszert: hogy lehet átutalni pénzt a túlvilágra – lehetőleg minél kevesebb átváltási veszteséggel –, és a konvertibilis valutájukért ott is ők kapják majd a jobb helyeket.

A fülkében rajtam kívül csak egy bolond utazik – vagy még egy bolond, hogy önkritikus legyek –, a könnyebb kezelhetőség kedvéért nevezzük Fritznek. Fritz kopasz és köpcös férfiú, folyton eszik: kibont egy tábla fehér csokoládét, aztán nápolyit vesz elő, sajtot, amerikai mogyorót. Fritz csak akkor hagyja abba a táplálkozást, ha egy-egy új utas száll fel, mindegyiknek külön elmondja, hogy Badenban töltötte a szabadságát, és most Bécsben nagyon fúj a szél, itt mi a helyzet?

Ha épp nincs „új hús”, Fritz velem is szóba elegyedik, megtudom, hogy 40 éves, de nem látszik annyinak, az apja sokat kínlódik a veséjével, a bátyjának viszont három gyereke van:

– Mérnökember! Diplomás! Három gyerekkel! Gondolja meg!

Nem gondolom meg, most minden erőmre szükségem van, hogy felmérjem a saját hülyeségem következményeit. Mi is történt voltaképpen, miért ülök én most ezen a vonaton?

Levelet kaptam Innsbruckból egy Hantosi Géza nevű disszidens magyartól, azt írta, hogy régi olvasóm, és azt hallotta valakitől, hogy egy kamionosokról szóló könyvre készülök. Ő most szintén sofőrként dolgozik egy osztrák kamionos cégnél, szeretettel meghív egy olasz útra, az ételt-italt fizeti, szállásnak pedig, ha megfelel, ott lesz majd a kocsi, a „Hotel Kamion”. Ha óhajtom, referenciaképpen felhívhatom Győrben lakó szüleit, esetleg meg is látogathatom a családot.

Bár „A pénz szaga” kéziratát akkor már rég leküldték a nyomdába, csábított a lehetőség, hogy összehasonlítást tehetek egy nyugati kamion és a mi „Edéink” között. Puszta óvatosságból felhívtam a megadott győri számot, aztán le is utaztam a Hantosi családhoz.

A jelzett címen kínosan tiszta, villaszerű házat találtam, mely utolsó mohikánként tartotta magát a terjeszkedő lakótelepek harapófogójában. A szülők megmutatták Géza szobáját: egyetlen gyerek volt, már három éve, hogy elment, de a bútorok, könyvek, magnókazetták változatlan rendben várták, hogy gazdájuk megkapja az osztrák állampolgárságot és hazalátogathasson.

– Itt az ablak előtt az országúton jártak el a kamionok, Géza már hároméves korában felkapaszkodott az ablakba, és egész nap nézte őket – mondja Hantosiné. – Mindig is sofőr akart lenni, de nem vették fel a Hungarocamionhoz, ezért is ment el.

Akkor ott Győrben úgy éreztem, hogy megbízhatok egy olyan emberben, aki ebből a szolid környezetből került ki, megírtam, hogy elfogadom a meghívást. Hantosi Géza is válaszolt, megállapodtunk abban, hogy szeptember 7-én, szombaton délután találkozunk az innsbrucki pályaudvaron, ő meg fog ismerni engem „A Puskás-ügy” című könyvem címlapfotójáról.

Készülődni kezdtem: útlevelet kértem – azt a szolgálati betétlapot, melyet a Volántól kaptam, a kamionos utazásokhoz nem illett volna felhasználni. Megvettem a vonatjegyet – Bécsig, Bécstől Innsbruckig egy osztrák barátom szerezte be a „zsugát”, munkahelyén az alkalmazottak kedvezményesen 70 groschenért kaphattak egy kilométerre szóló vasúti jegyet. Én eleinte vonakodtam elfogadni; a csempészeknek, kémeknek és riportereknek legalább a papírjaik legyenek rendben, de a barátom megnyugtatott:

– Hidd el: a kalauzt nem érdekli, hogy ki használja a jegyet – persze nem illik magyar útlevélből elővenni. Ha mégis megkérdezik, hogy ki vagy, legföljebb azt mondod, hogy jugoszláv vendégmunkás, annak még elmész.

Visszafelé is megvette a kedvezményes jegyet, megnézem a menetrendet; ha az ismeretlen Géza nem áll ott az innsbrucki pályaudvar peronján, két óra múlva kapok egy ellenvonatot Bécs felé.

„Fritz” még Salzburgban leszállt, egyedül maradtam a fülkében, alszom egy órát, aztán lassan összerakom a holmimat. Magyarok külföldi utazásainál régi alapelvnek számít, hogy legfeljebb kétszer annyi csomagot vigyünk magunkkal, mint amennyit elbírunk, ezt a szintet most messze átléptem. Felpakoltam két hétre elegendő fehérneműt, egy váltás ruhát, esőkabátot; a hálózsákot, pokrócot belegyömöszöltem a nagy sporttáskába – azonkívül még egy külön bőröndöt is cipelek magammal. Nem akarok ingyenvendég lenni, házigazdámnak megvettem a Malonyay-féle magyar néprajz három kötetét – darabonként legalább három kiló és ezer-valahány forint, beraktam egy rúd téliszalámit, konzerveket, két üveg őrségi szilvapálinkát, a tárcámban ott őrzök három előfizetési szelvényt; Hantosi Géza részére és címére megrendeltem három újságot egyéves időtartamra. Míg nagyot nyögök a bőrönd súlya alatt, eszembe jut, hogy szoktak megérkezni az én külföldi vendégeim hozzánk: egy tábla csokoládéval vagy egy díszdobozzal – a sorban külön helyet foglal el az a filmrendező, Franciaországba szakadt hazánkfia, aki a prezentbe hozott vörösbort távozáskor visszavitte magával, de hiába, a közmondás is úgy tartja: „Gazdag ember nem visz ajándékot!”

A „Franz Schubert Express” szerencsére öt percig áll Innsbruckban, le tudok kászálódni a holmimmal, egy kezembe ugyan két táska füle is jut, de ez már ismerős szituáció, kivonszolom magam a peronig. A kijáratnál egy magas, szemüveges, fekete hajú, huszonöt év körüli férfi áll, kivárja, amíg odaérek mellé, csak akkor szólít meg:

– Moldova úr? Hantosi Géza vagyok.

Elveszi az egyik sporttáskámat, és kimegyünk a pályaudvarról. A Südtiroler Platzon ott áll egy kis Renault, Gézának még nincs saját kocsija, a nagynénjétől kérte kölcsön ezt az autót, hogy mozogni tudjunk a városban. Berakjuk a holmit a csomagtartóba, Géza rám néz:

– Vendéglőben akar vacsorázni, vagy jó, ha otthon eszünk valamit? Készítettem hideg kaját.

Minél hamarabb szeretném tisztázni az előttünk álló olasz út körülményeit, ezt otthon könnyebb megbeszélni, így lemondok a vendéglőről. Géza egy elegáns kis egyszobás lakást bérel, körülnézek: a konyha, mint mondani szokás, állig gépesítve van, a szobában nagy heverő, előtte videokészülék, a polcon magyar könyvek sorakoznak, főleg sporttárgyú művek. Mindenütt szigorú rend és tisztaság, Géza egyedül él, de két út között akkor is kitakarít, ha az alvásra szánt időből kell elvenni.

A kis asztalt már előre megterítették sajttal-felvágottal, Géza felbont egy üveg bort, közben én is átadom az ajándékaimat, és felajánlom, hogy tegeződjünk. Bár a korától a fiam lehetne, mégiscsak kamionosok vagyunk mindketten, és a mi köreinkben ez így szokás. Géza félszeg mosollyal visszategez. Vacsora után elbeszélgetünk, az első kérdés az a bizonyos, melyet Ausztriában csak egy magyarnak illik feltenni.

– Mennyit keresel?

Géza elővesz egy árkus papírt:

– Nézd, itt van például az 1985. május havi elszámolásom. Az alapom 10 500 schilling, ha minden héten egyedül, partner nélkül viszem a fuvart, jár 4000 schilling pótlék.

– A napidíjad mennyi?

– Mi napidíj helyett a teljesített fuvarok díjának két és fél százalékát kapjuk, ezzel tesznek minket érdekeltté abban, hogy minél több fordulót teljesítsünk – ez az összeg általában magasabb, mint az alapfizetésem, májusban fölöztem a 15 ezer schillinget.

– Ez így együtt 30 ezer körül jár, jön hozzá még valami?

– Üzemanyag-takarékosságért jutalom. 100 kilométerre átlag 38 liter dízelolajat adnak, ha ezt tartom, havonta 1000 schillinget kapok, ha leviszem az átlagot 37-re, akkor 1200 schilling a prémium, és minden liternél 200-zal emelkedik.

– Mit vonnak le tőled?

– A kötelező biztosítás 2951 schilling volt, az adó 3260. Ami a rezsimet illeti, csak egy számot mondok: ezért a lakásért havi 5000-ret fizetek.

– A keresetedből eddig mennyit tudtál félrerakni?

Géza elgondolkodva csipkedi orra hegyén a mitesszereket.

– Nézd: mindent összevetve 550 ezer schillingem van, de elmondhatom, hogy közben jól éltem. Amit megtakarítok, azt beteszem a bankba, de csak 4 százalékra, kaphatnék magasabb kamatot is, ha évekre lekötöm, de nekem fontos, hogy bármikor hozzányúlhassak, mert tőzsdézni szoktam.

Elbámulva nézek rá.

– Te játszol a tőzsdén?! És nyerni is szoktál?

– Ha veszítenék, gondolod, hogy játszanék? Múlt alkalommal vettem 170 ezer schillingért egy Kodak-részvényköteget, és egy év múlva 38 ezres haszonnal adtam el.

– De egyáltalán: hogy kezdted itt kint Ausztriában? Volt valami tőkéd vagy tartalékod?

– Egy vas se, én nem készültem a disszidálásra. Tudod, hogy eredetileg a Hungarocamionhoz jelentkeztem, de azt válaszolták, hogy 25 éves korom előtt nem vehetnek fel, és utána sem biztos. Engem viszont semmi sem érdekelt a kamionon kívül, a szüleim biztos elmondták neked, hogy gyerekkoromban otthon nyitva kellett hagyni az ablakokat, mert hallani akartam, ha közeleg egy kocsi.

Ez a „Hantosi” elég jól hangzik, de az az igazság, hogy „kétforintos” magyarosított név, félig-meddig sváb családból származom, a rokonságunk itt él Ausztriában, gondoltam, ha otthon nem sikerül, talán itt egy osztrák cégnél megpróbálhatnám. Tiszta brahiból kértem egy útlevelet, nem is számítottam rá, hogy katonaság előtt megkapom, én döbbentem meg a legjobban, amikor engedélyezték. Huszonegy évesen jöttem ki, egy megrakott MZ motorkerékpárt toltam be a határra, a vámos rám nézett, és legyintett:

– Menjen csak.

Aztán ezt a motorkerékpárt eladtam az egyik osztrák unokahúgomnak 140 schillingért – ennyit a benzin is megért a tankban. A rokonoknál kaptam egy szobát, és a Lieferbeton cégnél helyezkedtem el laboránsnak, mintának kiválasztott betonkockák szilárdságát ellenőrizgettem műszerekkel.

Közben próbáltam egyengetni az utamat: a jogosítványomat elfogadták, apám küldött egy papírt hazulról, hogy kétéves teherautóvezetői gyakorlattal rendelkezem, így már elindulhattam kamionos állást szerezni. Hirdettek több helyen is, de mindenütt csak kamionos múlttal rendelkező sofőröket akartak felvenni. Meg lehet érteni a cégeket: amíg egy kezdő belejön, sok pénz elveszik. Én hajlandó lettem volna három hónapig fél fizetésért dolgozni, de így sem kellettem sehol.

1982-ben kimentem jelentkezni a Hochstafel céghez hirdetésre, ott már betöltötték az állást, de a főnök ismerte a nagybátyámat, ezért elkezdett telefonálgatni ide-oda az érdekemben, végül Wurthban azt mondták neki:

– Jól van, küldd ki a fiút!

Megnéztek, kipróbáltak, mondták, hogy jöjjek vissza vasárnap este fél tízre, akkor már kocsira is szállhatok – még aznap leadtam a munkaruhámat a Lieferbetonnál.

Rögtön bedobtak a mély vízbe, elindultam Wurthból, lementem Reggio di Calabriába, ott felpakoltam, felvettem egy másik félpótkocsit is készruhákkal, és felvittem Wurthba, aztán megint fordultam, ruhaszövetet szállítottam Hollandiából Málta szigetére. Egy héten 65–70 órát dolgoztam, 90 kilométer per óra alatt sehol sem mentem, tehát hétezer kilométer körül teljesítettem. Péntek délben érkeztem, szombaton már fordultam is vissza, ha a hétvégeken dolgoztam, minden napra kaptam ezer schillinget a rendes járandóságon felül.

– Nálatok nincs tachográf (az a bizonyos „fekete doboz”, mely folyamatosan jegyzi a kamion által megtett utat és a választott sebességet), nem buktál le, hogy túl sok órát vezettél?

– Van tachográf, de ki lehet védeni, ha megállított a rendőr, akkor azt mondtam, hogy két személyben jöttünk, eddig a kollégám vezetett, ő most leszállt, mert ismerősei vannak ezen a környéken, máskor meg azt mondtam, hogy eltörte a lábát, és a kórházban hagytam.

– Soha nem buktál le?

– De, egyszer az NSZK-ban. Sietnem kellett, nem akartam leállni nyolc óra után, ezért a körző hegyével rárajzoltam a lapra egy pihenőidőt. Megnézték nagyítóval, és rájöttek. Elítéltek 500 márkára, a csekkel együtt visszaküldték a körzőt is – vastagon bepakolva.

– És mik a távolabbi terveid, meddig csinálod?

– Még néhány évig biztosan, aztán szeretnék előbbre lépni. Vagy átállok számítógépekre – ez is rég érdekel –, vagy veszek egy saját kamiont, és leszerződök a mostani cégemhez bedolgozónak – átlag 12 schillinget fizetnek egy kilométerért. De mondom, ez még soká lesz.

Hirtelen mintha egy villám csapott volna belém, bal oldalon felsajdul egy fogam. Kortyolok egy kis vörösbort, rajta tartom, a bor lassan átmelegszik, de a fájás alig enyhül, kérek egy Demalgont – Gézának a szülei hoznak gyógyszert hazulról –, rám néz, siralmasnak találhatja a külsőmet, mert odaad egy egész dobozzal.

– Feküdj le, és aludd ki magad, én átmegyek a rokonaimhoz, holnap reggel majd érted jövök.

– Mikor indulunk Olaszországba?

– Holnapután, hétfő reggel. Jó éjszakát.

Még megmutatja, hogy kell megágyazni az összerakós rekamiét, aztán kattan mögötte az ajtó zára. A Demalgontól lassan elkábulok, de még nem fekszem le, szeretek idegen lakásokban üldögélni, ilyenkor mintha egy másik életet élnék – mely sokkal nyugodtabb, mint az eredeti. Kibontok egy üveg bort, leveszek egy könyvet a polcról, és olvasgatok.

 

*

 

Másnap reggel Demalgonnal indítom a napot, kilenc órakor, mikor Géza megérkezik, már kellemesen zsibbad a fejem, jut erőm élcelődni:

– Ilyen korán elengedett a barátnőd?

– Nincs állandó nőm – mondja komolyan –, csak a rokonságommal tartom a kapcsolatot, és az otthoniakkal – hetenként írok levelet haza, és minden nyáron kihozatom a szüleimet. Arra gondoltam, hogy nem volna-e kedved megnézni a kamiont, amivel megyünk.

– Dehogynem, máris indulhatunk.

A kék Volvo kamion kint áll a város szélén, az „Europa Einkaufzentrum” mellett, egy hepehupás parkolóban, épp egy kibelezett, ablakja tört autóbusz mellett. Most vasárnap délelőtt elhagyatott a környék, senki sem gyűjti össze az áruház kint felejtett kerekes bevásárlókosarait, csak egy szürke melegítős férfi ütöget kitartóan egy teniszlabdát a raktár falához.

– Miért hagyod itt kint?

– Fregoli járt vele, én most jöttem meg szabadságról. De bent Innsbruckban amúgy sem szabad parkolni kamionnal, ha egy hétvégén elkapnak, 500 schilling a büntetés. Várj egy kicsit, átnézem a kocsit – és már nyitja is az ajtót.

– Nem veszel szerelőruhát? – kérdezem olyan bennfentesként, aki többet látta a magyar sofőröket az alváz alatt, mint a vezetőülésben.

– Csodálkozni fogsz, de nincs is szerelőruhám. Három éve enyém ez a kocsi, majdnem 400 ezer kilométert vezettem vele, de más baja még nem volt, mint hogy egyszer eltörött a vízcső és egyszer a kardán. Én különben sem szerelek, megállok egy szervizben, és megcsinálják.

Én is körbejárom a kamiont.

– Mit ér egy ilyen Volvo?

– Csak a traktor, vagyis a vontató 1 100 000 schilling újonnan.

Közben Géza végzett a motor ellenőrzésével, kiszerel egy kis hűtőszekrényt – kell a hely a másik ágynak –, és leadja nekem. Mikor elrakodtunk, visszamegyünk a városba.

Géza szeretne egy vasárnapi programot szervezni nekem, egy telefonfülkéből felhívja a rokonait, kívülről is látom, hogy a dolog nem jön össze, mert az arca elkomorodik.

– Gyere, sétáljunk egy kicsit a városban, aztán megebédelünk.

A Várostoronynál egy kötéltáncos mutatványát hirdetik, ötvenméteres magasságból egy szál kifeszített dróton fog aláereszkedni, arrébb egy kis téren lovagi ruhákba öltöztetett, térdharisnyás zenekar Mozartot és Brahmsot játszik. Mindenütt sűrű tömeg tolong, mint a németek szokták mondani: „összegyűlt itt egész Európa és legalább még három világrész!”, a vendéglők teraszán minden felszabaduló székre négyen-öten várnak. A havasok felől, melyek szinte körbezárják a várost, letaglózó erővel süt a nap, jólesik elálldogálni az Inn hídján, és lebámulni a vízre: alattunk a baljóslatúan megduzzadt hullámok már a közeli téllel fenyegetőznek.

Itt lent a parton ebédelünk meg, az egyik lábunk szinte belelóg a vízbe. Géza pizzát hozat frutta di maréval, „tengeri gyümölcs”-csel; kagylót, csigát, polipot sütöttek bele a tésztába, ízlik az étel, de csak óvatosan eszem, ahogy a bal oldalon összeérnek a fogaim, csillagokat látok.

Újból sétára indulunk; a folyóparti lerobbant házakban sötét bőrű vendégmunkások laknak, talán törökök lehetnek, vagy macedónok. Csak egy-egy pillanatra tűnnek fel a kapualjban, aztán átmennek a szomszédos törzsvendéglőkbe, messziről érezni a birka és a vajas tészták nehéz szagát – egy talpalatnyi hazát teremtettek maguknak itt a távoli szőke folyó mellett.

Vasárnap van, számolgatom magamban, hogy már három napja eljöttem hazulról, de aztán Gézára nézek, és nem mondom ki.

 

*

 

Másnap reggel öt óra felé Géza telefonhívása ébreszt:

– Szevasz, rögtön ott vagyok érted.

Gyorsan megmosdok, megborotválkozom, aztán kinézek az ablakon: zuhog az eső, elmossa az elmúlt vasárnap minden ragyogását, szürke és kedélytelen a világ. Maga az eső nem izgat, lent az Őrségben megtanultam, hogy: „hajnali esőhöz nem kell köpönyeg.”

Géza most is a nagynénje kis Renaultjával jött, szürke bőrdzsekit és farmernadrágot vett fel az útra. Az idegesség most átüt önfegyelmének szigetelésén, a hűtőszekrényből paprikát, sajtot, konzerveket szed ki, egy zacskóba rakja, közben a keze észrevehetően remeg.

– Ez el szokott múlni – mondja magyarázólag.

– Értem, de mitől van benned ez a feszültség?

– Majd, ha egyszer disszidálsz, te is megtudod. Az idegen első törvénye: semmilyen hibát nem tudsz helyrehozni, semmilyen veszteséget nem tudsz pótolni, tehát nem hibázhatsz. Indulhatunk?

Bedobjuk a holminkat a Renault hátsó ülésére, és kimegyünk a városszéli parkolóba. Ami állítólag már évek óta nem fordult elő: a Volvo nem indul – vagy Géza váltótársa barmolta el, vagy néhány napig nem futott, és legyengült az akkumulátora. Rátesszük a kábeleket a Renault-ra, és onnan próbáljuk megbikázni, de nem sikerül. Csak egy másik kamion tudna segíteni, de egyelőre sehol nem látszik, hétfőn hajnalban kevesen kelnek útra. Végül hét óra után befut egy Scania, ad egy löketet, felmorog a motorunk.

A nagynéni kocsiját vissza kell vinnünk a városközpontba, én ülök be a Renault kormánya mögé, és követem a kamiont, le-lemaradva a reggeli csúcsforgalomban. A Főpályaudvar előtt Géza int, hogy állítsam be a kocsit a parkolóba.

Ezzel a közjátékkal egy órát veszítettünk az indulás eredetileg tervezett időpontjához képest, ilyenkor még nem tudni, hogy mi következik: behozzuk-e a lemaradást, vagy a késés halmozódni fog? Géza most már nem látszik idegesnek, a város keleti peremén, még Amras előtt rátér az autópályára, mely a Brenner-hágó felé vezet.

Az ablakból látni az innsbrucki olimpiai játékok síugrósáncát, majd jobb kéz felől egy kis hegyi tó tűnik fel, néhány lakókocsi vesztegel a partján.

– Fürödtél már benne?

– Nem, nagyon hideg, gleccservizek táplálják.

Viszonylag könnyedén, jó tempóban kapaszkodunk felfelé, közben megnézem a menetlevelet: 21 és fél tonna vágott fehér papírt viszünk Rómába a Stabilimento Tipolitografico cégnek a Via di Donna Olimpia 9/c alá. A fuvardíj 2800 nyugatnémet márka, felnézek:

– Ez jó fuvarnak számít?

– Közepes, 1500 schilling jut nekem, persze ehhez még hozzájön a visszfuvar díjának hét százaléka.

Önsúlyunkkal együtt 37 és fél tonnát nyomunk, 41,8 tonna az a határ, amíg elengedik a kocsikat az úton. Az előírások szerint külön elektromos fék van beleépítve a Volvónkba, ezen a meredek pályán és ezzel a terheléssel a lábfék hamarosan felmelegedne és hatástalanná válna.

Felérünk az Európa hídhoz, 192 méteres magasságban húzódik, az útikönyvek szerint ez a legmagasabb híd az egész földrészen, korlátjának dőlve most is lebámészkodik néhány turista az irdatlan mélységbe.

A híd után egy megvilágított parkolót építettek ki, hogy télen fel lehessen csatolni a hóláncokat, mert hatszázalékos emelkedő következik négy kilométeres hosszúságban, aztán egy szűk völgyben haladunk, a sávok száma háromról kettőre csökken, a sziklák szinte nekitámaszkodnak az autópálya pilléreinek.

A forgalom egyelőre változatlanul gyenge, máskor egy nap alatt 3–4000 kocsi szokott áthaladni a Brenneren, a nyugatnémet-olasz áruforgalom 70 százaléka ezen a hágón bonyolódik le. Ez Európa legfőbb „tejútja”, az olasz capuccinóhoz Németországból, Schleswig-Holsteinből hozzák a tejet.

– Gyakran kialakulnak dugók?

– Átlagban tíznaponként egyszer, akkor viszont nagyon kemény a játék, három napba is beletelik, amíg sikerül eloszlatni, vámos sztrájknál pedig hetekig is eltart. Ilyenkor persze aratnak a büfések; egy kemény tojásért tizenöt schillinget is elkérnek, és a kurvák is duplájára emelik az 500 schillinges tarifát.

– Nagy ráfizetés ez a szállítóknak?

– Úgy hallottam, hogy egy nap vesztegelés összességében másfél-kétmillió nyugat-német márka kárt jelent. Gondold meg: 1984-ben a nagy brenneri vámos sztrájk idején a legtöbb sofőrt hazavitték, a hollandokat helikopterrel emelték ki, Innsbruckból külön repülőgépjáratokat indítottak. A sztrájk egy szerdai napon fejeződött be, de némely kocsi gazdája még pénteken sem ért vissza, el tudod képzelni, hogy ez mibe került?!

A vámplacc előtti utolsó emelkedőn a felfelé kapaszkodó nehéz kocsik nyáron szétnyomták az utat fedő megolvadt aszfaltborítást, ez aztán megdermedt, és most olyan, mint a bakhátas szántás, a Volvónk meg-megrázkódik az ugratókon.

Behajtunk a fő vámállomásra, Sterzingbe, itt építették ki Európa legnagyobb autóparkolóját; egyszerre 1500 teherautót képes befogadni. A parkolót magas hegyek veszik körül, a hegyoldalakról már sok helyen leirtották az erdőt, a szabad területeken házak, istállók, kis üzemek, kápolnák állnak, egy-egy szűk táblát felszántottak és bevetettek, viszont itt benn mindent szürke beton borít.

Kiszállunk, le kell adnunk a menetokmányokat a „Zuffo” speditőr cégnél, ők vállalnak garanciát, hogy az olasz cég, ahová visszük a szállítmányt, ki tudja fizetni a behozatali adót. Átvágunk keresztben a placcon, útközben egy szabálytalanságokért elkobzott görög kocsit látunk lefüggönyözve, de a túloldalon egy osztrák kamion is hasonló sorsra jutott.

– Egyszer a mi cégünknek is elkapták az egyik kamionját – mondja Géza –, egy pakettával többet raktak fel rá, mint amennyit a papírokon feltüntettek, a sofőr még ki sem szedhette a holmiját, már tekerték is körül spárgával a kocsit, és pecsételték le.

– Mi most teljesen „tiszták” vagyunk?

– Ezen a határon teljesen, az NSZK-ban lehetne baj. Ott 18 méter a szerelvény legnagyobb megengedett hosszúsága, attól legfeljebb 2 százalékkal szabad eltérni, ami ugye 36 centit jelent. Most egy új vonóhorgot raktak fel, nekem ezzel 18,55 lett a hossz, ezzel az NSZK-határról már visszaküldhetnek.

Még nincs kilenc óra, várni kell a speditőrre, leadjuk a papírokat, és felmegyünk a büfébe. Fent végre személyesen is találkozom Páter Höfer minorita szerzetessel, aki a kamionsofőrök lelki gondozását vállalta élethivatásként, és akihez egyforma bizalommal fordul katolikus, protestáns és mohamedán. A köpcös, szakállas, reverendát viselő férfi most épp csak átmegy a termen, de mindenkihez van egy szava, tudja a legfontosabbat: a kapcsolattartásban ritkák a látványos jelenetek, ez a munka is hétköznapi gesztusokból áll.

Géza kávét vesz, és néhány szendvicset.

– Útközben hol szoktál enni?

– Olyan helyeken, mint ez: vámplaccon, gyári büfékben, ahol épp rakodunk, vannak vendéglők, ahol a kamionosok kedvezményt kapnak. Nem csinálok nagy ügyet belőle, csak arra vigyázok, hogy naponta egyszer meleg ételt is egyek.

Lent a speditőrnél még mindig nem készültek el a papírjaink, visszasétálunk nézelődni a vámparkolóba. Egyre több a tejszállító kocsi, a fényes fémlemezből készült henger alakú tartályban 24–25 ezer liter tejet hoznak. A fináncok ezeket vizsgálják át elsőnek, a sofőr kinyit egy csapot, bizonyítandó, hogy valóban tejet visz, vastag fehér sugár fröccsen le a földre, a vámos bólint: kész, mehet! A sofőr indít és elhúz, a kocsi helyén csak egy kis tócsa marad, ha szembefúj velünk a szél, erjedő tejszag csapja meg az orrunkat.

– A legtöbb tejszállító autó öreg sofőrök tulajdona, 10–15 év alatt összegyűjtöttek egy kocsira valót. Magas állami kedvezményeket kapnak. Ők rugalmasabban osztják be az idejüket, lassabban mennek, spórolnak az olajjal, és éjszaka általában nem hajtanak. A mi cégünk kamionjait csak fiatalok viszik, talán 35 év lehet a felső korhatár.

Még mindig van időnk, megbámulok egy romokban álló zöld Scaniát. Két-három éve kobozhatták el, isten tudja, miért, a ponyva teteje azóta beszakadt a rajta összegyülemlett víz súlya alatt, oldalt pedig feltépte a szél. Platójára feldobáltak mindenféle szemetet: lefutott gumiabroncsokat, üres műanyag poharakat. Lámpaburáit lelopták, de az égő nem kellett senkinek, benne hagyták a foglalatban. Lépcsőjére szabályos kerek hálót szőtt egy pók.

Egy kört leírva visszakerültünk a bejárathoz; alulról, Ausztria felől már konvojokban törtetnek felfelé a kamionok.

– Tulajdonképpen miért olyan forgalmas a Brenner?

– Mert ez az egyetlen autópálya, amely észak-déli irányban átvág az Alpokon.

– Úgy tudom, Svájcban is van egy átkelő.

– Az igaz, de nem ennyire használható. Ott csak reggel héttől este hétig dolgoznak, és legfeljebb 28 tonna összsúllyal lehet bemenni, például a mi kocsink 21 és fél tonna helyett csak 12 tonna papírt vihetne. A svájciak valószínűleg természetvédelmi okokból döntöttek így. Úgy hallottam, innen Tirolból is ki akarják tiltani a kamionokat.

– És akkor hogy jutnak át ezen a szakaszon?

– Büchenben felraknák a kocsikat vonatra, és elhoznák 400 kilométer hosszan egész Veronáig, onnan mehetne tovább országúton. A tervek szerint napi hetven kamionos vonat közlekedne, de szerintem az egészből nem lesz semmi, mert az olaszoknak nincs pénzük kiépíteni a vasúti pályát.

Már elmúlt fél kettő, mikor a speditőrtől végre megkapjuk az okmányokat, majdnem öt órát kellett várnunk rá. Géza széttárja a kezét:

– És ez mind az alvásidőnkből megy majd le.

A vámosok nem nyitják fel a kocsinkat, azt tapasztalom, hogy csak a hússzállító kamionokat nézik meg, az állatorvos ellenőrzésül bele-belevág a húsba.

A parkolásért tizenötezer lírát kell fizetnünk, mintegy 17 dollárt, egy piros korongot kapunk érte, a kilépésnél bedobjuk egy automatába, és a sorompó felemelkedik előttünk. Már a vámterület olasz oldalán, Vipitenóban járunk, az útlevelünket senki sem kéri, a határőr int, hogy menjünk csak nyugodtan.

Más ügyekben kevésbé lehetnek elnézők: egy kamiont leláncoltak, mert a hétvégére tilos helyen hagyta a vezetője – több mint száz dollárjába fog kerülni.

A vámpapírokra fel kellett jegyezni az üzemanyagmérő óra állását, nem érte volna meg teli tartállyal átlépni a határt, de Géza mégsem tér le az első tankállomásnál, kivár egy „Totál” kutat. Itt a vásárolt olaj mennyiségének megfelelően pontokat adnak, és ha a sofőr elér egy bizonyos szintet, ajándékot kap. Géza mutat egy jegyzéket:

„3000 pont: »Csináld magad« szerszámkészlet.

8 000 pont: Ütve-fúró gép.

9 000 pont: Lemberdzsek.

15000 pont: Papírtekercses számológép.

20 000 pont: Philips villanyborotva vagy autórádió…”

– Aztán adódnak még kis ügyeskedések is a kutaknál, például a telefonszámlához hozzá lehet íratni a feketekávé és a szendvics árát is, a cég elszámolja.

– És nem ellenőriznek titeket?

– Nézd: az én főnököm ötven ilyen kamiont futtat, de nem tart hozzá egy légióra való adminisztrátort, mint például a Hungarocamion, nem nézhet át külön minden tételt. Nálunk különben is más a bánásmód, mint ahogy te mesélted a magyar kamionosokról, hogy csak annyit mondanak neki: ha nem tetszik, ne utazzon, van felvétel a Tefunál!

A kocsin is látszik, hogy megtesznek mindent. Ez az elektromos fék, amit mutattam neked, 70 ezer schillingbe került, beépítették a légkondicionálást, a magnót, a hűtőszekrényt, a külső visszapillantó tükör nem jegesedik el, mert fűthető, az ablaktörlő lapátokra cső viszi rá a vizet, nemcsak úgy vaktában spriccel.

– Egy karambolt hogy fogadnak a főnökeid?

– Örülni nem örülnek, de nem csinálnak ügyet belőle. A cégnek teljes körű Cascója van, és saját Volvo-szervizt tart fenn – szerintem még keresnek is egy baleseten, mert használt alkatrészeket építenek be, és a biztosítónak újakat számolnak fel.

Géza be akar hozni valamit az elvesztegetett időből, erősebben lép rá a gázpedálra, nem akarom beszélgetéssel zavarni, inkább az elmaradó kamionokat nézegetem. A legtöbb persze olasz, némelyikre szentképet ragasztottak fel: Szent Kristóf vagy Szent Rita ábrázolatát. A vezetőfülke túlsó oldalán a kísérő kilógatja zoknis lábát a letekert ablakon.

 

*

 

Veronánál kilépünk az autópályáról, a sorompónál Géza hitelkártyával fizet, külön útipénzt nem hozott magával, ez a kártya jó a Brennerre, az autópályára, a tankolásra és az esetleges javításokra is. A város szélén Géza cége egy irodát tart fenn – pontosabban kivett egy szobát egy családi házban –, ez a vállalkozás főleg a környékbeli márványfuvarok miatt fizeti ki magát. Hosszú negyedórákig kőfaragó telepek mellett haladunk, a kapuk fölött „Graniti e marmori” felirat áll. Géza a cég irodájával szemben egy ilyen telepen rakja le a kocsit, mikor kiszállok, ujjheggyel megsimogatok egy „velencei sárga” színű csiszolt márványlapot.

Az irodában Géza a visszfuvarról érdeklődik, a cég járatainál 90 százalék a hasznos kilométerek aránya. Összehasonlításul említsünk meg egy adatot: a Hungarocamionnál évi 8000 a bevallott üres fuvarok száma.

– Persze aztán szállítunk mindent – Jézuskától géppuskáig. Én is vittem már 10 millió schillinget érő ipari hegesztőrobotot és ócskavasat. Ez egyébként jó ügy volt, elmondom neked, legalább meglátod belőle, hogy a szervezettséggel néha Nyugaton is baj van.

Elküldtek képcsövekért Hollandiába, beálltam a raktárba, felpakoltam, aztán felmentem az irodába a papírokért, akkor derült ki, hogy az egész szállítmányt már rég sztornírozták, csak az alkalmazott lusta volt leszólni az irodából a földszinti raktárba. Ki kellett pakolnom, az ócskavasszállítmányt ők szerezték kárpótlásul.

A cég ügyintézője egyelőre nem tud mondani semmi biztosat, majd a lerakodás után hívjuk fel újra, továbbhajtunk Róma felé. Csak most tűnik fel, hogy egész nap nem láttunk magyar kocsit, sőt a brenneri átkelésnél a sterzingi bankban sem jelezték a forint árfolyamát.

– Magyar kamionok ritkán járnak erre – mondja Géza –, inkább csak olyankor, ha észak-olaszországi célfuvart visznek. Egyébként jobban jönnek ki, ha Jugoszláviának tartanak, talán rövidebb is az út, és kevesebb valutáért kell tankolniuk.

– Lehet, hogy este a parkolóban találkozunk velük?

– Ne számíts rá, ők majdnem mindig olyan helyeken állnak meg, ahol nem lehet megfürödni, és enni sem lehet rendesen. A három év alatt egyszer futottam össze velük Lecco környékén, akkor éjfélig kellett innom nekem is.

– Szerinted a magyar kamionosok megállnák a helyüket nyugati cégeknél is?

– Nézd: azt az egész világon elismerik, hogy a magyarok tehetséges emberek, de sokan nem hajlandók komolyan venni az életet, az indulatok folyton elragadják őket. Hadd meséljek el neked egy történetet ezzel kapcsolatban.

Lelépett egy győri barátom, és tudod, mi volt az első dolga, mikor átért Ausztriába? Írt mindegyik régi főnökének, és elküldte őket a kurva anyjukba, hiába mondtam neki, hogy ne égess fel magad mögött minden hidat!

Eltelik három hét, és a barátom kap egy levelet a szüleitől, hogy kikézbesítették nekik az ő tüdőszűrési leletét – pár nappal a disszidálása előtt járt a tüdőgondozóban –, és kiderült, hogy három hatalmas kavernája van, évekig tartó kezelésre szorul, és talán még műteni is kell. Itt állt a srác Ausztriában, olyan egyedül, mint az ujjam, senkire sem számíthatott, haza kellett hogy menjen. Elképzelheted, hogy fogadták otthon a levelei után.

Lassan már az Appenninekben járunk, az emelkedőkön már az erős olasz kocsik is nehezen kapaszkodnak fel. Szinte valamennyit túlpakolták, az út mellett egy Fiat vesztegel, egy márványtömb kinyomta a hátsó tengelyét, a hatalmas kő aztán beesett az árokba a kocsi mögé.

– Az olaszoknál nem veszik túl komolyan a súlykorlátozást. Előfordult már, hogy a rendőrök a hordozható mérlegükön lemértek egy kamiont – több mint 78 tonnát nyomott. Nyilván súly szerint fizetik őket, és ezért egyszerre elvinnének két fuvarra való cuccot.

A hegyek közül kiérve hirtelen leereszkedik az alkony, egyre több kocsi teszi ki jobbra az indexet és áll be a parkolóba, kivilágított ablakaikkal távolban vesztegelő vonatokhoz hasonlítanak. Géza továbbhajt, néhány perccel már elmúlt éjfél, mikor elfordítja a slusszkulcsot, a Róma–Észak kamionkikötőben éjszakázunk, egy Pavesi vendéglő mögött. Megnézem a kilométerórát: 730 kilométert tettünk meg, Géza is felírja a naplójába, ő is éppúgy könyveli a napi teljesítményét, mint öreg barátom, Tusor János, a mozdonyvezető.

– Mennyi az egyéni csúcsod?

– Egy ütemben 1470 kilométer.

– Most nem lehetett volna elmenni a lerakodóhelyig? Ha jól nézem a térképen, még negyven-ötven kilométert kellett volna menni, és reggel ott kezdhettük volna a napot.

– Elmehettünk volna, de nincs értelme. Az a helyzet, hogy a sofőrök saját maguknak szokták elrontani a dolgukat, például lemennek egyből Hamburgig, hogy péntekre hazaérhessenek a családjukhoz, nem gondolnak rá, hogy aztán olyankor is elvárják tőlük ezt a teljesítményt, ha nem a hétvégéről van szó.

Én nem ugrok be az ilyen kísértéseknek. Mondjuk: a főnököm már többször ígért 500 schilling prémiumot, ha levinném a fogyasztást 37 liter alá, de ennyiért nem hajtok, egész úton centizni kellene.

Megfürdünk és megvacsorázunk, éjjel fél kettőre jár, mikor belebújunk a hálózsákjainkba, Géza még leszól a fekvőágyról:

– Látod, mondtam, hogy minden időveszteség az alvásidőnkből megy le, egyszerűen nincs más tartalékunk, így csináljuk, amíg össze nem csuklunk. Egyszer egyfolytában négy napot ébren töltöttem, aztán Pirmasensnél nem bírtam tovább, délután 3-kor leálltam, és lefeküdtem két órára. Be is állítottam a csörgőt, de nem hallottam meg, reggel hatkor ébredtem fel, és nem tudtam, hol vagyok: Ausztriában vagy az NSZK-ban. Restelltem volna megkérdezni egy járókelőt, kerestem az irataim között egy papírt, amiből kiderülne, végül egy cetlin megtaláltam a karlsruhei címet.

Próbálunk elaludni, de a hosszú menet után nem akar leállni az agyunk.

– Hogy vagy megelégedve az elmúlt nappal? – kérdezem. – Mit lehetett volna jobban csinálnod?

– Fene tudja. Lehet, hogy fenn a Brenneren meg kellett volna kenni a speditőr alkalmazottját 20 ezer lírával, és rögtön hozta volna a papírokat. De erre nem szívesen költ az ember, mert előfordulhat, hogy jatt nélkül is hozza tíz perc múlva.

Sokszor kell adni valamit?

– Elő-előfordul. Egyszer sört vittem egy olasz céghez, a helyszínen derült ki, hogy a szállítmányba belekeveredett húsz láda olyan háromdecis üveg is, amit az olasz előírások nem minősítenek szabványosnak. A raktáros megvakarta a fejét: jöjjek vissza egy óra múlva, akkor majd megmondják, hogy mi lesz, aztán újra egy óra múlva, végül csak másnapra ígérték a választ. Nem akartam ott tölteni az éjszakát, adtam neki egy fél láda sört a sajátomból, rögtön át is vette a szállítmányt. No, de aludjunk, mert mindjárt ránk virrad.

Újra megfájdul a fogam, csak úgy víz nélkül lekínlódok a torkomon egy Demalgont, aztán lassan elnyom a fáradtság.

 

*

 

Másnap nyolc órakor állunk be úticélunkra, a „Nova Carta” nyomdatelepre. Ahogy behajtunk a kapun, odalép hozzánk egy kék köpenyes férfi, egy papír zsebkendővel letörüli a kamion oldalát, és a tiszta sávra felragasztja a nyomda kör alakú reklámcéduláját – errefelé minden esélyt ki kell használni a propagandára.

Fehér, famentes offset papírt rakunk le két telephelyen, 12-kor végzünk, Géza ekkor felhívja Innsbruckban a cég központját, és a visszfuvar után érdeklődik. Magával a főnökkel beszél, utasítást kap, hogy induljon el Nápoly felé, és egy óra múlva jelentkezzen be újra, addigra bejön a telex az olasz cégtől, és megkapjuk a pontos címet.

– Tulajdonképpen bírom az öreget, látni rajta, hogy valaha maga is sofőr volt. Egy alkalommal eggyel több sofőrt engedett el szabadságra, és a müncheni kocsira már nem jutott vezető, ő maga ült be, és elvitte. Abban is igazat adok neki, hogy nem enged semmi felesleges „üveggyöngyöt” felrakni a kamionokra, de ami valóban kell, abból a legjobbat választja. Tavaly hét kocsiját lopták el a cégnek, egy rakomány sícipőt azalatt vittek el, amíg a pilóta elment ebédelni – olyan szerkezetet rakatott fel, hogy ha kihúzzuk a slusszkulcsot, a levegő befékezi a hátsó kerekeket.

Délutáni csúcsforgalomban araszolgatunk a dél felé vivő autópálya bejárati szakaszán. Újra megtanulhatom a közlekedési dugók lélektanát; mindenki a másik sávban hisz, mint amelyikben éppen ő halad. Géza, ha módjával is, de megkísérel előretörni:

– Nyugat-Németországban ilyenkor hiába is próbálkoznál előzéssel, a német úrvezető nem enged be, hisz a Törvényben, és kitart a maga helyén, az olasz magánautós megrémül attól, hogy te nagyobb vagy, azért helyet ad.

Egyre melegebben süt a nap, a táj kopár, kiég a fű, szinte lángolnak a vasvázra feszített reklámok is: „Az Arcograf sör – a sörművészet koronája!” Azt sajnos nem mondja meg, hogy hol lehet kapni a legközelebb, a láthatárról eltűntek a pálya fölött átívelő Pavesi vendéglők.

Mintha a sofőrök is éreznék, hogy a világ keményebbé vált, kezdenek másként viselkedni. Az osztrák sofőrök eddig a kezüket sem emelték fel, ha meglátták a másik osztrákot, most már hosszan integetnek egymásnak. Géza azt mondja, hogy még lejjebb, Bari felé már minden nyugati kamionos úgy üdvözli egymást, mint a testvérek szokták.

Maguk a hazai pályán vezető olaszok sem látszanak túlságosan boldognak, a kamionos kísérők most már térdig kilógatják a lábukat az ablakon, és már zoknit sem viselnek. Ahogy elhúzunk mellettük, ecetszag csapja meg az orromat, borogatással hűtik magukat.

Meg kellene állnunk, hogy a megbeszélt időben felhívhassuk Innsbruckot, de hosszú kilométereken keresztül sem látunk telefont, végül is egy kerámia dísztárgyakat árusító boltba kéredzkedünk be. Gézának lediktálják egy nápolyi vasüzem címét, ahol majd fel kell vennünk az árut.

– Azt nem mondták meg: hol rakodunk le?

– Rajta lesz a szállítólevélen. A végállomást különben sohasem lehet tudni előre, engem is sokszor ért meglepetés. Egyszer szögvasat vittem Torinóból Nyugat-Németországba a Thyssen cégnek, ott egyszerűen letépték az áruról az olasz címkét, ráírták, hogy „Thyssenstahl”, és ment vissza az egész Modenába. Olyan is előfordult, hogy egy olasz cég átküldött hűtőszekrényeket az NSZK-ba, ott átpapírozták, és visszaküldték ugyanannak az olasz cégnek.

– Miért?

– Ki tudja?! Az adóval variálhatnak valamit.

Egyre inkább közeledünk az igazi „szegény Dél” felé. Szélütötten bóbiskolok a meleg bőrülésen, csak néha-néha nyitom ki a szemem. Cigányok települtek az út mellé kimustrált lakókocsikban, előttük kötélen fehérnemű szárad. Lejjebb egy kőőrlő malomból por száll fel, elborítja az egész tájat, még a gyér fű is kipusztul. Maga az autópálya is szegényesebb, oldalait nem öntött beton műtárgyak zárják le, hanem élére állított töredezett műkő lapok.

Fél kilenckor Nolánál járunk, mikor Géza lelassít, és beállunk egy kamionparkolóba, 309 kilométert tettünk meg ezen a napon. Benézünk az autós boltba, az árukínálat szegényesebb, mint Északon. A gumilabdákról Maradona mosolyog le – közel van Nápoly, ahol ő az első számú sztár, megnézek egy Krisztus-képet; épp a száját ragasztották le az árjelző cédulával: 6000 líra.

Átmegyünk a vendéglőbe, eszünk valamilyen maceszos panírban kisütött sonkát, annyit kell kifizetni érte, mint egy komplett vacsoráért benn a városban, és árad belőle a már százszor felhasznált étolaj avas szaga, megpróbáljuk vörösborral leöblíteni. A szomszéd asztalnál egy német kamionos brancs vacsorázik, úgy látszik, itt a vendéglőben is él tovább a külföldi kamionosok autópályán kialakult szolidaritása, hívnak át minket magukhoz, de Géza egy félmosollyal elhárítja az invitálást.

– Nem szoktál barátkozni? – kérdezem tőle.

– A rokonokon és a rokonok ismerősein kívül nincs baráti társaságom. A cégünk nemcsak autószervizt tart fenn, de lent Wurthban egy vendéglőt is, a kollégák oda járnak ki mulatni majd minden héten – én mindig elvállalom, hogy vezetem a buszt hazafelé, így nem kell innom velük, félrehúzódhatok. Csak egy sofőrrel barátkoztam, ő egyszer Veronában kiszállt a kocsiból, megroggyant a térde, és a fél oldalára megbénult, most is tolókocsival jár.

– És a nőkkel hogy állsz?

– Az sincs állandó, az ember mindig talál valakit útközben – Gézának eszébe jut egy vicc –, tudod, mit mondott az öreg kamionos, mikor meghalt a felesége? Eddig a feleségem volt a jobb kezem, ezután a jobb kezem lesz a feleségem!

 

*

 

Reggel korán elindulunk, de sokáig nem tudunk feljutni az autópályára, előttünk összetorlódnak a kocsik, mert kiborult egy murvát szállító billencs, a sofőr lapáttal dobálja vissza a követ a puttonyba. Egy félóra is beletelik, amíg besorolunk a forgalomba.

A „Napoli Industriale” jelzésnél térünk le, és a filmekben látott klasszikus déli tájon haladunk tovább, autóroncsok, meggyulladt és kormosra kiégett szeméttároló konténerek, kis melegágyak gerendavázai szegélyezik az utat. A telefonon kapott címet mutogatjuk a járókelőknek, egy öntöde nagy raktárába irányítanak minket.

Itt a kerítésen belül viszonylagos rend uralkodik, a falra egy feliratot ragasztottak ki: „Minden vasat a maga helyére!” Néhány perc hiányzik még a fél kilences munkakezdéshez, a munkások négyes-ötös csoportokban üldögélnek és beszélgetnek. A kertészek hajnalban meglocsolták a füvet és a bokrokat, kellemes hűvös pára száll fel.

Az irodán ideadnak egy papírt, amennyire megértem az olasz szöveget: „Cilindri di lavore”, munkahengereket kell vinnünk felületkezelésre, pontosabban „reindurire”, újraedzés céljából az Union Electric Steel céghez Bruges-be. Átvágunk a gyáron, Gyula figyeli a részfeladatok kötött pályáján mozgó embereket, arcára kiül az öröm, hogy ő szabad, maga szervezi a munkáját, nem áll mögötte hajcsár – ez minden kamionos általános büszkesége, akár Volvót vezet, akár Ifát.

Beállunk a nagy hodályba, hat hengert raknak fel itt, egyenként 42 mázsát nyomnak, kettőt a gépesre emelnek be, négyet a pótkocsira. A rakodók nem nagyon törik magukat, munka közben egy nő, aki fehér szalagot visel a hajában, kinyom egy mitesszert a darukezelő orrán. Gyula elégedetlenül dünnyög.

– Németországban ennyi idő alatt már el is felejtették volna ezt a munkát!

Tíz óra után tesszük fel az oldalmagasítókat, el kell mennünk jelentkezni a speditőrhöz. Közben egy elterelésben eltévedünk, hogy meg tudjunk fordulni, Géza rükvercel a keskeny úton, a hosszú szerelvénnyel majdnem betolat egy fűszerboltba. A speditőr kevesli a rakományt, neki minden elszállított kiló külön pénzt jelent, számolgat-méreget: a kocsira még felfér néhány tekercs lemez.

Újra kiállunk, megkeressük a vastelepet, a rakodók beemelnek három tekercset, de pontban tizenkét órakor leállnak: az órájuk számlapján mutatják, hogy majd fél kettőkor folytatják, eltűnnek egy szuterénhelyiség ajtaja mögött – ott lehet az ebédlőjük. Nincs mit tenni, céltalanul sétálgatunk az udvaron, közben befut egy Fiat Uno, a speditőr utánunk hozta a papírokat. Belenézünk: két helyen kell vámolnunk; a hengereket a határon, a lemeztekercseket pedig Roverettóban – ez a térkép szerint Trento körül fekszik, legalább tízórás kitérőre kényszerülünk. Géza meghívna ebédelni a kantinba, de nem tudok enni, egyre jobban fáj a fogam, már csak négy-öt Demalgontól zsibbad el.

Fél kettőkor mintha mozgolódást hallanánk az alagsor felöl, abban reménykedünk, hogy lejárt az ebédidő, de már két óra is elmúlik, mire fogpiszkálóval a szájuk sarkában megjelennek a rakodók. Most viszont lendületesen dolgoznak, tíz perc alatt végeznek velünk, lezárjuk a kamiont, és elindulunk.

Tempósan haladunk, de hat óra felé egy durranás rázza meg a kocsit; szétrobbant a pótkocsi bal első gumija. Nem volna szabad továbbmennünk, mert minden méter árt a felninek és a tengelynek, de a leállósáv itt keskeny, nem szabad megkockáztatni, hogy lehúzódjunk szerelni, szinte biztos, hogy elsodornának minket. A legközelebbi parkoló: Flaminia Est 1500 méterre fekszik, lépésben elgurulunk odáig. A gumi már füstöl, Géza ráfúj a poroltóval, orrfacsaró gumiszag árad szét.

– Meg tudod csinálni? – kérdezem.

– Remélem.

– És ha nem, akkor mi lesz?

– Telefonálok, és holnap kapunk mentést – addig jól kialusszuk magunkat.

Leszereljük a kereket, egy hosszú olvadt gumicsík rátekeredett a tengelyre, Géza késsel próbálkozik, de a penge nem vágja át a fémszálakat.

– Fűrészed nincs a ládában?

– Nincs, szerezni kellene egyet.

Kivárok egy pillanatnyi forgalmi szünetet, és átfutok az autópálya túlsó oldalán levő szervizbe. Életem olasz nyelvi csúcsteljesítményével elmagyarázom a helyzetünket, a szerelő rázza a fejét: itt a fűrész nem segít, átküld egy éppen ott veszteglő „sárga angyal”-t.

Mire visszaérek a tetthelyre, az autómentő egy lánccal már rákötött a gumira, indít, a „sárga angyal” úgy erőlködik, hogy a kerekei mintát nyomnak az aszfaltba, de az olvadt gumi meg sem moccan a tengelyen. A sofőr dühösen rázza a fejét, nem hajlandó tönkretenni a kocsiját, leakasztja a láncot, és otthagy minket.

Egy kis kör verődött össze köröttünk kamionsofőrökből, most ők lépnek színre. Két gépet is összekapcsolnak, hiába fékeztük be a kerekeket, így is majdnem elrántják a Volvót, a gumi viszont centiről centire enged, és végül leválik a tengelyről. Aztán emelőt is kölcsönöznek az új kerék felszereléséhez, mert a miénk nem működik. Géza pénzt akar adni nekik, de ők tiltakozva felemelik a kezüket, csak egy-egy doboz sört fogadnak el, megisszák velünk:

– Ma neked, holnap nekem! – mondják, és elköszönnek.

Átdobjuk a korláton a döglött kígyóhoz hasonló letépett gumidarabot, még most is kivehető rajta a márkajelzés: „Good year”, aztán elmegyünk kezet mosni. Már tíz óra is elmúlt, de szó sem lehet arról, hogy megálljunk, be kell hoznunk valamennyit az elvesztegetett időből, legalább az első vámállomás, Roveretto környékére el kell jutnunk.

Amerre elhaladunk, minden szabad helyen kamionok parkolnak, a vezetőfülkékben néhol égnek a lámpák, a sofőrök a kormánykerékre vetett párnára támasztják a fejüket, nyilvánvalóan még ma tovább akarnak menni. 690 kilométert mutat a napiteljesítmény-számláló, mikor fél háromkor megállunk végre.

Itt fenn a hegyek között már köddel-hideggel támad az ősz, alig egy-két perc múlva pattogva kezd hűlni a motor. Csak reggel mérjük fel a helyzetünket: szemben velünk a hegyoldalon hosszú keskeny sávban szőlő díszlik, a zöld hálós kerítést a földre tiporták a tolvajok, azon túl egy töltésen vonatok futnak.

Bent Roverettóban elintézzük a vámot, közben a mosdóban lezuhanyozunk, Géza nem borotválkozik meg.

– Nehogy bent a cégnél azt mondják: neked, úgy látszik, mindenre volt időd!

¾ 12-kor újra a Brenner felé fordulunk, a fával vagy dobozokkal megrakott teherautók, kamionok szinte egymásba érnek, mégis türelmetlenül próbálnak előzgetni.

– A hétvégére mindenki haza akar érni? – kérdezem.

– Nemcsak az, délután négytől reggel nyolcig minden belépő kamion 113 schilling különdíjat fizet – ezt szeretnék megspórolni.

Az osztrák vám egyébként is szigorú, itt pontosan lemérik a kocsikat, már egyszázalékos túlterhelésért (ez legföljebb 380 kiló lehet) 360 schilling bírságot szabnak ki. A sofőrök ezt tudják, és nem pakolják túl a kocsikat, az Ausztriába befelé vezető sávon a kerekek nem nyomnak mintát az aszfaltba. Már lefelé ível a nap, mikor Innsbruck határába érünk.

– Hogy tetszett az út? – kérdezi Géza. – Érdekesebb volt, mint magyar kamionosokkal menni?

Messziről kezdem a választ:

– Az én apósom egy bölcs ember, mindenről tud egy történetet. Húszéves korában egy kárpátaljai faluban élt, ahol egy Ármin nevű fiatal férfi volt a sztár, ügynökként dolgozott, sokat utazott, és szépen keresett. Az apósom egyszer odament hozzá:

– Te Ármin, szerezz be engem is oda, ahol te dolgozol.

– Miért akarsz odajönni?

– Mert látom, hogy te milyen sokat utazol.

– Tanuld meg, öcsi, hogy ahol sokat kell utazni, az már eleve nem lehet jó szakma! Ez vonatkozik minden kamionra.

Hallgatunk egy sort, aztán újra én szólalok meg.

– Mi lesz velünk? Te viszed tovább a kocsit Bruges-be?

– Nem tudom, nekem még nincs szabályos osztrák útlevelem, én csak Olaszországba és az NSZK-ba mehetek vízum nélkül, hat hétbe is beletelne, amíg a belga vízumot megkapom. Jártam ugyan már ott is, Franciaországban is vízum nélkül, de nem akarom újból megkockáztatni a lebukást. Az a valószínű, hogy egy kétszemélyes váltás valamelyik tagja ül majd be – azok csak vasárnaponként pihennek, most csütörtök este van, szombat reggelig le tud futni a belga határig.

– És velünk mi lesz?

– Eltöltünk három napot Innsbruckban, aztán hétfő reggel egy másik kocsival újra elindulunk Olaszországba, ha szerencsénk van, lejuthatunk Szicíliába is. Persze csak ha neked is van kedved hozzá.

Mindent szeretek, kivéve a hétvégeket egy idegen városban: a lődörgést templomokban és bezárt boltok kirakata előtt, a várakozást túlzsúfolt vendéglőkben, de mint a riporteri szakma „ideális hadifoglya”, most is beleegyezően bólintok.

A Sors azonban másképp döntött, a péntekre virradó éjszaka végképp begyulladt a fogam, reggel átmentünk Géza egyik orvos ismerőséhez az innsbrucki klinikára, megröntgeneztek, és adtak antibiotikumot, de a fogam egyre jobban fájt. Szombat reggel már nem bírtam tovább, összepakoltam, felültem a bécsi vonatra, és hazajöttem. A Keleti pályaudvarról egyenest a fogászati ügyeletre mentem; tályogot állapítottak meg, eltört egy régi hidam is a bal oldalon, több mint egy fél évig jártam be kezelésre.

Hát így búcsúztam én a nagy utaktól…