Miért nincsenek íróbarátaim?

Lenin valamelyik tanulmányában az írókkal is foglalkozik, a lakájok, tolvajok, selyemfiúk után említi őket – tudhatott valamit a jellemükről.

A második világháború után előkerült Göbbels propagandagépezetének egy titkos irata, melyben felsorolták, hogy melyik német közéleti, művészeti nagyságot mennyivel vesztegették meg, mibe került, hogy a náci rendszer mellé álljanak. Furtwängler ennyit kapott, Richard Strauss annyit, elszomorodva láttam, hogy a kor egyik legnevesebb írója, Gerhardt Hauptmann itt is a sor végére került, szinte egy marék tökmagért vették meg.

Ez már történelem, de én magam is hallottam hasonló lesújtó esetekről: valaki a harctéren lopott ki egy kéziratot egy halott katona kenyérzsákjából, kiadta a saját nevén, és világhírű lett, egy másik író pedig megúszta volna a súlyos börtönt, de épp legjobb íróbarátja tett ellene hamis vallomást.

Én mégsem jellemük miatt idegenkedek attól, hogy barátságot kössek írókkal – lehet, hogy én sem vagyok különb náluk, csak ügyesebben titkolom –, egyszerűen nem hiszem, hogy egy írónak éppen írókkal kellene barátkozni. Olyan ez, mint ha szőnyegárusok találkoznak a piacon, és egymásnak esnek:

– Vegyél tőlem szőnyeget!

– Nem, te vegyél éntőlem szőnyeget!

Mi értelme van magánéletünkben is az irodalom körül forogni, papírból csinálni újabb papírokat?! Szorosabb kapcsolat csak a futballcsapatunk, a Szoc. Reál Budapest tagjaihoz fűzött, de egyszer erre is ráfizettem.

Egyik edzés után a középhátvédünk karon fog:

– Gyere, fizetek neked egy fröccsöt.

Megdöbbenve néztem rá, tudniillik a jeles középhátvéd olyan smucig volt, hogy mint mondani szokás, apját-anyját agyonverte volna, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján. Előbb meg is ittam a fröccsöt – ami biztos, az biztos –, csak utána kérdeztem meg:

– Ezt miért kaptam?

– Emlékszel arra a sztorira a hullaszállító kocsiról, amit a múltkor meséltél?

– Igen.

– Nahát belevettem az új regényembe.

– Azért állati rendes vagy, hogy megkímélsz a munkától, megírod helyettem a témáimat.

De nem nagyon ettem magam, a történetet én is idegen kézből kaptam, K. Bélától, egy öreg újságírótól, 1945-ös pártmunkástól:

„A magyar autópark nagy része kiégett, elpusztult a háborúban, vagy elvitték Nyugatra, az a kevés, ami megmaradt, lisztet, szenet, fát szállított. A politikai pártoknak alig egy-két kocsi jutott, hogy a szónokok mégis eljussanak valahogy a vidéki gyűlésekre, azoktól a vállalatoktól szoktak kölcsönkérni valami szállító alkalmatosságot, melyet az illető pártbeli igazgató vezetett. Mi, a Magyar Kommunista Párt sem álltunk különbül.

Engem egyszer Debrecenbe küldtek le, egy nagygyűlésen kellett beszédet tartanom. Vonat még alig járt, napokba tellett volna, amíg leérek, próbáltam kocsit keríteni, de sehogy se sikerült. Az idő veszedelmesen múlott, már rég el kellett volna indulnom Debrecenbe, mikor hirtelen a homlokomra csaptam:

– Majd a Zöld Feri bácsi!

Feri bácsival még az illegalitás éveiben ismerkedtünk össze, a felszabadulás után ritkábban találkoztunk. A Temetkezési Vállalat igazgatója lett, és nagyon lefoglalta a munkája. Gyorsan,felhívtam:

– Feri bácsi, le kell mennem Debrecenbe, tudsz adni egy kocsit?

– Persze hogy tudok, indulj el nyugodtan, a Keleti Pályaudvar előtt fölvesz.

– Kösz, Feri bácsi!

Kimegyek a Keletihez, már ott várt a kocsi: egy zárt, fekete hullaszállító furgon. Ez volt Feri bácsinak, ezt küldte. Mit lehet csinálni? Odamegyek a sofőrhöz:

– Mesterem, egy órás késésben vagyunk. Vágjon a lóerők közé, ahogy csak tud, és meg se álljon a debreceni Nagytemplom előtti térig, ott lesz a gyűlés. Gyerünk.

A sofőr bólintott, elindult, a padlóig benyomta a gázpedált, és az egész úton nem vette le róla a lábát. Ahogy mentünk keresztül a falvakon, és a népek meglátták a halottaskocsit, rohantak a toronyba, és meghúzták a harangokat.

Már Debrecen határában jártunk, de a sofőr csak ment, mint a meszes. Előrekopogtunk, de ezzel sem törődött, nem szokta meg, hogy az ő utasai előreszólnak, különben is neki azt mondták, hogy meg se álljon a nagygyűlés színhelyéig.

Azóta már eltelt több mint harminc év, de rémálmaimban még újra és újra látom a jelenetet, ami ezután következett. Ötvenezer ember áll a Nagytemplom előtt türelmesen toporogva, egyszer csak bevágódik eléjük egy hullaszállító kocsi, lefékez, a sofőr kiszáll, komótosan kinyitja a hátsó ajtót, és kiengedi a Magyar Kommunista Párt szónokát. Döbbent csend támadt, botrány szele fújdogált, de engem megszállt a Szentlélek, és feltaláltam magam. Előreléptem, és a vállamon keresztül visszamutattam a zárt, fekete kocsira.

Elvtársak, ez egy szimbolikus halottaskocsi, azt jelenti, hogy mi, kommunisták a kapitalizmus sírásói vagyunk és elvtársak…

Nagy tapsot kaptam, ritkán sikerült nagygyűlés olyan jól, mint akkor Debrecenben.”

És ezért a történetért A., az író csak egy nagyfröccsöt fizetett, pedig szerintem legalább egy liter bort megért volna. Hát ezért nincsenek nekem íróbarátaim!