Egy boldogtalan számítógép

 

I. A „Fekete Csillag Népkávé”

A Vörös Hangya Kisipari Termelő Szövetkezet 1961-ben alakult, azzal a céllal, hogy a népgazdaság különféle ágazataiban felhalmozódó hulladékokat és maradékokat hasznosítsa. Ezen a területen akkor már harmincnégy különféle szövetkezet működött: a Január 8, a Szeptember 9, a December 23, a Május 40 – ezt később szanálták, mert képtelen volt tartani a határidőket – a Buga Jakab Börtönszövetkezet, az Új Élet Koporsókészítők, hogy csak a legfontosabbakat említsük, érthető tehát, hogy a szakértők nem sok sikert jósoltak az új vállalkozásnak.

A Vörös Hangyának már az indulásnál jelentős hátrányt kellett leküzdenie: nemcsak a szükséges tapasztalatok hiányoztak, de megfelelő tekintélyes vezetőket sem tudott magához csábítani. Vetélytársai legalább három-négy egykori miniszterhelyettes taggal dicsekedhettek, az új szövetkezet viszont még egy árva leváltott főügyészt sem tudott felmutatni. Senki sem volt, aki ismerte volna az állami és gazdasági vezetők közvetlen hivatali és titkosított otthoni telefonszámait, melyek nélkül egyetlen magyar szövetkezet sem működhet eredményesen.

A véletlen és a vak szerencse sietett a Vörös Hangya segítségére, feloszlott a Titán Spitz és Sarokvaskészítő KTSZ, és az ottani elnök, Löffler Lajos átjött hozzájuk. A beavatottak szemében egy csapásra megnőttek a szövetkezet esélyei, Löffler neve a szakmában fogalomnak számított, a büntetőjogi tankönyvekben a megvesztegetéssel kombinált fondorlatos, több rendbeli csalás egyik minősített esetét „Löffler változat”-nak nevezték.

Löffler megválasztásának híre aggodalommal töltötte el a vetélytársakat, és az események hamarosan beigazolták, hogy félelmük nem volt alaptalan. A Vörös Hangya nevéhez illő buzgalommal látott munkához, újabb és újabb árucikkeket fedezett fel: gyűjtötte és feldolgozta a sörösüvegek kupakjait, postai bélyegszéleket, dugókat, iskolás gyerekek levágott körmeit – erre a célra speciális perselyeket osztottak szét, a gyűjtést szervező tanárok minden kiló leadott köröm után harminc fillért kaptak, a legszorgalmasabb gyűjtők pedig tetszős műanyag könyvjelzőt.

A szövetkezet egyre fejlődött, 1964 körül már kinőtte a felsorolt árucikkek körét, ha fokozni akarta termelését és bevételét, okvetlenül bővítenie kellett a választékot. Hosszú töprengés után – a viták során számtalan ötlet felmerült, a levegőben szállongó korom tömörítésétől a zsebpiszok felhasználásáig – a választás végül a sokat ígérő kávézaccra esett, mellyel még egyetlen konkurrensük sem foglalkozott.

Löffler csak ezek után hívta össze a Szövetkezet vezetőségét, legjobb és legtapasztaltabb munkatársait. Mikor az utolsó részlegvezető is helyet foglalt, összesen ötszázharminchét év kitöltött vagy felfüggesztett börtönbüntetés ült a kis asztal mellett, nemhogy erkölcsi bizonyítványt nem kaphatott egyikük sem, de még az erkölcsi bizonyítvány igénylésére szolgáló űrlapot sem szolgáltathatott ki nekik a Tanács portása. Löffler nem az az ember volt, aki fennakad ilyen apróságokon, többre tartotta beosztottjainak odaadó hűségét a Vörös Hangya iránt, valóban minden áldozatot meghoztak, olyan is akadt köztük, aki az anyja sírkövét adta el, hogy megvegye a belépéshez szükséges részjegyet.

– Azt tudjátok, fiúk – mondta az elnök –, hogy ha előállunk ezzel a zaccötlettel, a többi szövetkezet nem hagyja majd szó nélkül, harcolni fog a területért. Ha győzni akarunk, nem lehetünk érzelgősek, minden rendelkezésre álló eszközt be kell vetnünk, ha szükséges, a legpiszkosabbat, a legaljasabbat, a legundorítóbbat is.

– Szóval a sajtóval kezdjük, főnök?! – kérdezte egy sokat tapasztalt munkatárs.

– Természetesen.

Néhány nappal később az egyik országos napilap feltűnő helyen egy cikket közölt: Teremtsünk végre rendet a zaccfronton! – címmel. Az újságíró Káró-Katona Kálmán vérlázítónak találta, hogy egyetlen kormányrendelet sem szabályozza az eszpresszókból, vendéglőkből kikerülő zacc forgalmát, hanem lelkiismeretlen kufárok szabad prédája lesz. Felháborító eseteket sorolt fel, hogy egyesek likőrkotyvasztáshoz használják fel ezt az értékes anyagot, de előfordult, hogy ügyeskedő nyugdíjasok vásárolták meg potom pénzen, és a szocialista tulajdon kiszipolyzásával javították fel reggeli tejeskávéjukat.

Káró-Katona cikkében nem elégedett meg a helyzet passzív tudomásulvételével, idézett a laphoz beérkező olvasólevelekből, a munkáslevelezők tömege követelte, hogy számolják fel a zaccfronton uralkodó anarchiát, és bízzák az ügyet egy megfelelő tapasztalatokkal rendelkező szövetkezetre: a közismert és jó hírű Vörös Hangyára.

A cikket egy csípős megjegyzés zárta le: „…azt viszont felesleges megemlítenünk, hogy a körzeti orvosok nem szorulnak rá, hogy zaccból főzzék napi négy-öt luxus duplájukat, tudjuk, hogy telik bőven a hálapénzekből!” – de ennek tisztán formai jelentősége volt, Káró-Katonát nem véletlenül nevezték a körzeti orvosok ostorának, egyetlen írásából sem hiányozhatott legalább egy tűszúrás a fehér köpenyes rend tagjai ellen.

Néhány cinikus vagy inkább irigy újságíró este, mikor a Klubban már megitta a kilencedik konyakját, össze-vissza fecsegett. Azt állították, hogy Káró-Katona lapjához még soha, egyetlen olvasó sem küldött be levelet, a szerkesztőség elé kirakott levelesládában már tíz éve fészkel háborítatlanul egy balkáni gerlecsalád. Egy öreg újságíró még ennél is tovább ment gyanúsítgatásaiban, szerinte Káró-Katona pénzt fogadott el ezért a cikkért, és csak azért nem tette ki a neve helyett az „X”-et, a fizetett közlemények jelét, mert nem ismeri ezt a bonyolult betűt.

Ebből természetesen egy szó sem igaz, később a rendőrségi nyomozás is csak annyit tudott megállapítani, hogy az újságcikk megjelenését követő napon doktor Marik Árpádné, akiről mindenki tudta, hogy Káró-Katona szeretője – leszámítva doktor Marik Árpád körzeti orvost – elment a Vörös Hangya körúti fióküzletébe, természetesen mint egyszerű vásárló. Tíz forintért vett egy csomag használt autótömlőből készített rágógumit, amit azonnal átvitt a Szövetkezet reklamációs osztályára, azzal a kifogással, hogy a rágógumiban egy főfékhengert talált. A reklamációt elfogadták, kapott egy tízforintos vásárlási utalványt, mely egyben sorsjegynek is számított, ott helyben kihúzták, és doktor Marik Árpádné nyert egy használt gőzmozdonyt, az eredeti szelepekkel és két pótsíppal. Marikné a mozdonyt azonnal átvitte a Bizományi Áruházba, és mint saját, jogos tulajdonát eladta háromezer forintért. Az egész folyamatot korrekt számlák hitelesítették, semmiféle szabálytalanság nem történt, így az újságíró neve a legtávolabbról sem kerülhetett összeköttetésbe a Szövetkezet ügyeivel.

Káró-Katona cikke azonban csak egy láncszeme volt a Vörös Hangya nagyszabású akciójának, mellyel meg akarta hódítani a zacc-piacot. Előre megszervezték a zaccmentő részleg vezérkarát is, helyet biztosítottak benne néhány vendéglátóipari vezető feleségének – így elsőbbséghez jutottak a nyersanyag beszerzésénél, szakértőül pedig magát doktor Pottornyai Gedeon Állami-díjas egyetemi tanárt, a kávézacckérdés legjobb magyar ismerőjét akarták megnyerni.

A professzor híres volt arról, hogy elmélyült tudományos munkálkodása közepette sem vesztette el fogékonyságát az anyagi ügyek iránt. Miután átvette az Állami-díjat, este még végigjárta a környék telefonjait, és öklével megdöngette a készülékek oldalát, hátha kiesik belőle egy forintos. Most is, meghallgatva Löffler ajánlatát, sokáig tologatta logarlécét, kiszámolta, hogy a Szövetkezet által felkínált fizetéssel együtt a jövedelme átkerülne egy lényegesen magasabb adócsoportba. Ezért inkább az unokaöccsét ajánlotta maga helyett, azzal a kötelezettségvállalással, hogy a háttérből ő irányítja majd a munkát.

– És van valamilyen diplomája az unokaöccsének? – kérdezte Löffler.

– Sajnos nincs.

– És legalább érettségije?

– Az sincs, viszont van egy oklevele, hogy 1941-ben díjat nyert egy fényképészvállalat gyermekszépségversenyén.

– Ez az egyetlen papírja?

– Az ő munkakörében ennyi bőven elég lesz – mondta Pottornyai, megnyugtatva a tamáskodó elnököt.

Ezek után Löffler már annyira biztos volt a dolgában, hogy előre megcsináltatta a cégbélyegzőt is „Szövetkezeti üdvözlettel a Vörös Hangya Kisipari Szövetkezet Kávézaccmentő Részlege” – felirattal, csak aztán ment el a minisztériumba bejelenteni, hogy a Szövetkezet hajlandó teljesíteni a számtalan munkáslevelező kívánságát, és bár nem kis áldozattal jár, magára vállalja, hogy felszámolja a kávézaccfronton uralkodó anarchiát.

A Vörös Hangya igénybejelentése bombaként hatott a többi szövetkezetre. Mikor felocsúdtak a meglepetésből, ők is felkeresték az illetékeseket, és megtették a maguk ajánlatát, a Május 40 még két sportállást is biztosított volna a tárca keretébe tartozó NB I-es tekecsapat legjobb gurítóinak, de a Vörös Hangya lóhosszal vert minden konkurrenciát.

Mikor megkapták az engedélyt, Löfflernek még fogalma sem volt, hogy mihez kezdenek majd a vagontételekben áradó zaccal. Hogy megismerhesse az ez irányú külföldi tapasztalatokat, hathetes tanulmányútra küldte ki magát Ausztráliába, ahol ugyan jelentéktelen a kávéfogyasztás – és így a zacctermelés is –, viszont ott lakott Löffler 1956-ban disszidált másodunokatestvére.

Míg az elnök Ausztráliában járt, Pottornyai professzor két ötödéves tanítványának kiadta vizsgafeladatként, hogy nézzék át a külföldi szakirodalmat, és készítsenek dolgozatot a kávézacc felhasználásának lehetőségeiről. A tanulmányból aztán Pottornyai kijegyezte az érdekesebb adatokat ELL – EL Lehet Lopni – vagy SPK – Sajnos Pénzbe Kerül – megjelöléssel.

Löffler hazatérve már egy gondosan összeállított listát kapott kézhez, találhatott benne receptet virágföld keveréséhez, útépítési anyagokhoz vagy nagy fűtőértékű kávézaccbriketthez, sőt díszpárnatöméshez is. Pottornyai a maga részéről abban látta a legtöbb fantáziát, hogy divatos fekete szemfestéket állítsanak elő a kávézaccból.

Löffler az egész listát hülyeségnek tartotta, és csak nehezen tudta megőrizni hangjában a kötelező tiszteletet Pottornyai iránt:

– Maga nagyon szépen dolgozott, professzor, azt a vak is látja, csak az a baj, hogy az egész terv túl van méretezve.

– Miért?

– Először is: maga mindenféle új üzemrészeket akar építtetni, nekünk pedig nincs pénzünk új beruházásokra, csak a régi, megbízható bedolgozó hálózatunkra támaszkodhatunk. Kizárólag olyan cikkekkel kezdhetünk valamit, amit egy angyalföldi konyhaasztalon vagy egy kispesti földszintes ház udvari sufnijában is meg lehet csinálni. Még arra is gondolnunk kell, hogy munka közben ne legyen szükség egy huszonötös villanyégőnél erősebb világításra, mert a mi bedolgozóinknak nagyobb körtére nem telik.

Löffler elégedetlenül lapozott tovább a tervezetben.

– Aztán itt vannak ezek a drága vegyszerek!…

– Miféle vegyszerek?

– Azt írja: „Vegyél tíz liter sós vizet.” Miből? Van magának fogalma, hogy mibe kerül most a só?

– Sós vizet eddig is használtak.

– Szó sincs róla. Ha sós oldat kellett valamihez, a bedolgozók a könnyeikkel áztatták az anyagot, de hát ezer meg ezer vagon kávézaccot mégsem sírhatnak át. De ezt még mind elnézné az ember, sokkal nagyobb baj, hogy maga, professzor, felsorol vagy kétszázféle cikket, de egyetlen olyat sem találni köztük melyen háromszáz százaléknál többet lehetne keresni.

– És ez nem elég?

– Ennyit megkereshetünk a söröskupakokon, a postai bélyegszéleken is, nem kell rizikót vállalnunk új cikkekkel, és nincs szükségünk Állami-díjakra.

Pottornyai megbántódott, és epésen megjegyezte.

– Ha jól értettem, maguk egyetlen fillér beruházás és külön anyagfelhasználás nélkül szeretnének legalább négyszáz százalék haszonhoz jutni a zaccból?

– Csak azt felejtette ki, hogy minden kockázat nélkül, egyébként már kezd úgy beszélni, mint egy igazi szakember.

Pottornyai megsemmisítő gúnnyal folytatta.

– Ebben az esetben csak egyet tudok ajánlani: a kávézaccot csomagolják át, és adják el valódi kávénak!

Löffler megdöbbent, egy pillanatig eltöprengett, aztán felcsillant a szeme, és megszorította Pottornyai kezét.

– Ez az, professzor! Látni, hogy maga nem kártyán nyerte a diplomáját.

Löffler rögtön kifejezte elismerését az ötletért, sietve kitöltött egy utalványt ötezer forintról. Mivel a bizonylati fegyelem utólagos célprémiumokat nem engedélyezett, és a professzor formailag nem is tartozott a Szövetkezet tagjai közé, az utalvány Pottornyai Gedeont mint népi táncost jutalmazta, amiért harmadik helyezést ért el a Szövetkezeti Kulturális Napok keretében rendezett egyéni csűrdöngölő versenyen.

– Minél hamarabb be kell vezetni a piacra, már holnap elkezdjük a kampányt, professzor.

A Szövetkezet nyilvános ötletpályázatot hirdetett az új kávéféleség nevére, a tízezer forintos első díjat doktor Marik Árpádné nyerte, aki a „Fekete Csillag Népkávé” fantázianevet küldte be. Rajta kívül jutalmat kapott a kerületi KISZ-titkár is, aki a „Kávé” elnevezéssel pályázott.

Az új név birtokában egy grafikus tetszetős tasakokat tervezett, kávécserjével és fölötte ragyogó fekete csillaggal, plakát formájában hamarosan elborította a főváros minden szabad falfelületét. Az újságokban egész oldalas hirdetések jelentek meg, és a jelszavakat naponta ismételgette a rádió és a televízió is:

„Ezt a kávét Ön is meg tudja vásárolni! A többi kávé csak drágább, de nem jobb!”

A nyomozás később különös gonddal ellenőrizte le, hogy a hírverés megfelel-e a valóságnak, beigazolódott, hogy a reklám nem túlzott: a „Fekete Csillag”-ból főzött kávé egyáltalán nem volt gyengébb a pesti eszpresszók átlagos dupláinál.

Mégis tartani lehetett attól, hogy néhány vásárló elégedetlenkedik majd a kávé minőségével, esetleg fel is jelenti a Szövetkezetet, Löffler erre is gondolt, és már jó előre kifogta a szelet az elégedetlenkedők vitorláiból.

Az új kávéféleség még meg sem jelent a piacon, mikor a már említett országos napilapban Káró-Katona Kálmán ismét írt egy cikket, melyben erélyesen rátámadt a Vörös Hangya Kávézaccmentő Részlegére, az újság nyugdíjas munkáslevelezőinek felháborodását tolmácsolta: megkóstolták az újfajta „Népkávé”-t, és tűrhetetlenül erősnek találták, a leghígabb főzetben is heves szívdobogást és álmatlanságot okoz – a körzeti orvosoknak persze kisebb gondja is nagyobb, mint hogy ezzel törődjenek, de az illetékesek kötelesek intézkedni. Löffler a grafikussal átterveztette a tasakokat, egy halálfejet rajzoltatott a kávécserje ágai közé, alá pedig felíratta: „A kávé magas koffeintartalma miatt fokozott óvatossággal fogyasztandó!” – ezzel minden akadály elhárult az új termék útjából.

A „Népkávé”-t kétfajta csomagolásban hozták forgalomba, a kis tasakokba öt deka zaccot töltöttek, a nagyobb családi csomagokba negyedkilót. A „Népkávé” kilónként tíz forinttal olcsóbb volt a többi kávénál, így érthető, hogy az első szállítmányt valósággal elkapkodták az üzletekből.

Az áruellátás sem volt egyenletes, olykor túlságosan sok zacc érkezett egyszerre az eszpresszókból, nemcsak a raktárak teltek meg zsúfolásig, hanem még a Szövetkezet udvarán a földre leterített ponyvákon is halomban állt a zacc, körülötte koffeinból bezabált, felvillanyozott egerek szaladgáltak.

A szövetkezet agytrösztje azt ajánlotta, hogy ilyenkor – hasonlóan más üzletágak szezonvégi kiárusításához – le kellene szállítani a „Fekete Csillag Népkávé” árát is. Az elnök azonban hevesen tiltakozott.

– Engem nem érdekel a bevétel és a nagyobb forgalom, itt többről van szó: a tisztességről, a vevő bizalmáról. Jegyezzék meg: árleszállításnál komoly vevő sohasem örül az új, alacsonyabb árnak, mert meg van győződve, hogy a régi árral becsapták. Kerül, amibe kerül, mi tartani fogjuk az árainkat!

A túltermelés szomorú kísérőjeleként tonnaszámra dobták a zaccot a Dunába, mikor pedig ezt környezetvédelmi okokból megtiltották, a zaccot mozdonyok kazánjaiban égették el.

Valamivel könnyebben vészelte át a Szövetkezet az időnként jelentkező anyaghiányt. A „Népkávé” kifőzött zaccát ismét összegyűjtötték, új tasakokba csomagolták, és forgalomba hozták, a folyamat addig ismétlődött, míg a sok főzéstől a zacc teljesen kifehéredett, és a karácsonyi vásáron el lehetett adni műhónak.

 

II. A számítógép megérkezik

A Szövetkezethez áradt a pénz, Löffler attól tartott, hogy ez felkelti majd a fölöttes hatóságok figyelmét, és nagy összegeket vonnak majd el a Vörös Hangyától jogosulatlan nyereség címén. A veszélyt a legkézenfekvőbb módon hárította el: megemelte az önköltséget. Ezentúl kétszer annyit számított fel magának a saját üzemükben készült tasakokért, továbbá néhány új munkafolyamatot iktatott be: a kávézaccot a tasakokba töltés előtt kétszer felvitték a padlásra, egyszer pedig le, a pincébe, halványzöldre festették, majd színtelenítették, ezt mind felszámítva végre sikerült egyensúlyba hozni a különböző gazdasági mutatókat.

Hála a „Fekete Csillag Népkávé” anyagi sikerének, jutott pénz a Szövetkezet fejlesztésére is. A különféle részlegek eddig szétszórtan és rendkívül nehéz körülmények között dolgoztak, a bérelszámolás például egy külvárosi villamos hátsó peronján, de a gondok egy csapásra megoldódtak, mert felépült a Vörös Hangya új, nyolcemeletes székháza. Az épület formailag egy stilizált hangyabolyra emlékeztetett, de egyébként a legkényesebb igényeket is kielégítette, fő homlokzati fala követte a Nap mozgását, a mozgatószerkezetet, mely leginkább egy víziszárnyas lábára emlékeztetett, egy tízforintossal kellett megdobni, hogy az épület megálljon, a kerítést szuperkemény, hónak-csapadéknak ellenálló gyulai kolbászból fonták.

Mikor a székház belső berendezésére került sor, Löffler kikérte Pottornyai véleményét is.

– Nos, professzor, maga is a mi kutyánk kölyke, kellene valami az új szobájába?

Pottornyainak felcsillant a szeme.

– Vehetnék egy számítógépet?

– Miért ne? – mondta Löffler, gyerekkora agyaggolyós csattogtató számológépeire gondolva. – Akár kettőt!

– Nem, elég lesz egy is – mondta Pottornyai, meglepődve a szokatlan bőkezűségtől.

– Akkor legalább vegyen valami jobbat. Én most kimegyek hat hétre Ausztráliába, meg akarom nézni néhány szövetkezeti székház bútorait meg a többi berendezést, nehogy átvágjanak minket a magyar tervezők, de maga csak vegye meg nyugodtan azt a gépet, ha kell a munkájához – aláírt egy papírt –, itt az engedély.

Az egyetem, ahol Pottornyai tanított, már évek óta szeretett volna vásárolni egy számítógépet, de szűkös költségvetéséből a vételár egy százalékát sem tudta volna fedezni. A gépre Pottornyainak is szüksége lett volna, érthető, hogy sietett megragadni a felkínált lehetőséget. Levelet váltott egy nyugatnémet céggel, az ajánlatból kiválasztotta a megfelelő gépet, és Löffler felhatalmazásának birtokában hivatalosan is megkötötték a szerződést.

Egy hónap múlva a Vörös Hangya értesítést kapott a Nemzeti Banktól, melyben közölték, hogy a számítógép árát átutalták a német cégnek, ráment nemcsak a „Fekete Csillag Népkávé” teljes haszna, hanem a Szövetkezet egész forgótőkéje is, a számlán összesen hetvenegy forint és húsz fillér maradt.

Löffler hazatérve az asztalán találta az értesítést, azonnal vissza akarta mondani a rendelést, de a gépet már útnak is indították Münchenből. Tajtékzott, dühét Pottornyain próbálta levezetni, de a professzor felmutatta az általa aláírt vásárlási engedélyt. Löffler nagyot nyelt.

– Tulajdonképpen hogy néz ki az a számológép? Mekkora golyók vannak rajta, hogy ilyen sokba kerül?

– Az UW 2929 az úgynevezett kis számítógépek, a „Hét törpe” közé tartozik, a memóriaegységekkel együtt elfér az iroda első és második emeletén.

– Úgy?! És megmondaná, hogy mit csináljunk az irodákkal? A hetvenegy forint húsz fillérből, amit szíveskedett meghagyni?!

– A bérelszámolás talán visszaköltözhetne a villamos peronjára, és a többit is el lehet helyezni. Higgye el: ezért a gépért érdemes áldozatot hozni, még nagyon sok pénzt fog keresni nekünk.

– Miért? Mit tud a maga csodálatos gépe?

– Rengeteg dolgot, elvégzi a piackutatást…

– Mit kell kutatni a piacot? A piac nekem ne válogasson, hanem örüljön annak, amit kap. Más?

– Elvégzi a statisztikát és az egész ügyvitelt, megszervezi a termelést, sorba állítja a munkafolyamatokat, adatokat tárol… és így tovább. Legalább száz embert tesz fölöslegessé a Szövetkezetben, holnap elbocsáthatja az egész adminisztrációs személyzetet.

– Magának az agyára mentek a számok, professzor! Ha én holnap kitennék száz adminisztrátort, holnapután legalább ezer helyen jelentenének fel. Semmi más nem hiányzik, mint hogy ránk szálljanak az ellenőrök.

Löffler aggodalmasan rázogatta a fejét.

– De ha már beleöltük ezt a rengeteg pénzt, valamit mégis kellene kezdeni vele. Mondja: ki lehet találni vele a lottószámokat?

– Nem, erre nem alkalmas.

– És meg tud oldani számtan- vagy fizikapéldákat diákoknak? Esetleg nyitnánk egy Házi Feladat Szervizt.

– Természetesen mindenféle példát meg tud oldani, de egy kicsit drága mulatság. Ezen a gépen egy gyökvonás átlagosan kétezer forintba kerül.

– Kétezer forint?! Jó, hogy nem egymillió. A mi bedolgozóink ötven forintért köbgyököt vonnak a lábujjaikon. Ennyi az egész?

– Egyenlőre többet nem tudok mondani.

Löffler megfogta Pottornyai zakójának hajtókáját.

– Ide figyeljen, professzor: kedvem volna a pokolba küldeni magát, az átkozott masinájával együtt, nagy szerencséje van, hogy én nem szeretem a kraválokat. Adok magának egy hónapot, nem: két hónapot, de elvárom, hogy ezalatt megmutassa, igenis lehet pénzt keresni ezzel a géppel. De ha két hónap alatt sem produkál semmit, megnézheti magát, azt garantálom. Nemcsak a szövetkezetből rúgom ki, a hülye unokaöccsével együtt, de az Állami-díját is visszavonatom, ismerek egypár embert az Állami-díj Bizottságból.

A komputert aránytalanul magas eszközlekötési járulék terhelte volna, és üzemben tartási költségei is felkeltették volna az ellenőrök figyelmét, ezért Löffler néhány kisebb könyvelési trükköt alkalmazott. Leszereltette a számítógépet, leküldte a Szövetkezet egyik vidéki részlegébe, néhány nap múlva újra felhozatta Pestre, eladta a Bizományi Áruháznak, majd visszavásárolta, kétszer kicseréltette a leltári számot, leselejteztette, átminősíttette kilós áruvá, átszállíttatta az üllői raktárba, ahol a Szövetkezet elfekvő anyagait őrizték, majd két évvel előbbre hozva az amortizáció határidejét, végképp töröltette a leltárból.

A számítógép kálváriájának csak a főbb állomásait jelöltük meg, korántsem valamennyit. Ha egy ellenőr tizennyolc éves korában nekiállt volna, hogy végigkövesse a számítógép útját, végig dolgozik egy életet, és a befejezetlen munkát továbbadja leszármazottainak, akik folytatták volna a tevékenységét, még az ellenőr ükunokájának is csak egyszázaléknyi esélye lett volna rá, hogy eljut a végállomásig, az üllői raktárig. Ezzel egyébként sem sokra ment volna, mert az egész folyamat csak papíron ment végbe, közben meg se moccantak a komputer alkatrészeit tartalmazó ládák az irodaház udvarán.

Löffler a számítógépet felvette a Szövetkezet tagjai közé, így az elfogyasztott elektromos áramot és a többi ráfordítást a munkabéralapból fedezhette. Mivel egy név esetén a gép aránytalanul nagy összegű keresettel szerepelt volna a bérlistán, egyszerre nyolc nevet adtak neki. Pottornyai javaslatára külön osztályt szerveztek a gépnek, a Kommunikációs és Marketing Részleget, ez a bonyolult elnevezés biztosította, hogy senki sem fog érdeklődni a részleg munkája iránt. Vezetővé a nyolc újonnan felvett „tag” egyikét, Nagy Bélát nevezték ki.

A nyugatnémet cég kiküldött szerelői alig két hónap alatt összeállították a gépet, sor kerülhetett az üzemi próbára. Pottornyai megszerezte a komputerek minősítésének hivatalos magyar szabványát – melyet a Népművészeti Intézet egyik munkatársa állított össze másodállásban –, és feladta az ellenőrző kérdéseket:

„1. Szerb húsz, öt cseh, öt török, öt görög hány ember?

2. Ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?”

A komputer nem minden nehézség nélkül tette át az általa használt fortran jelzésrendszerbe az „ipad”-ot és a „napad”-ot, de aztán hibátlan választ adott, Pottornyai munkába állíthatta a gépet.

A komputer meglepően hamar komoly eredményeket mutatott fel. Először azt ajánlotta, hogy a hulladék söröskupakokból préselt lemez méreteit változtassák meg 150 x 300 centiméterről 160 x 290 centiméterre, mert így aránytalanul kevesebb anyag esik majd le az új söröskupakok kivágásánál. Csak ezzel az egy újítással mintegy százezer forintot takarított meg a gép a Szövetkezetnek.

Utána a számítógép azt javasolta, hogy októberben a Szövetkezet a szokásosnál néhány vagonnal több „Fekete Csillag Népkávé”-t küldjön Kecskemétre, mert bizonyos tényezők arra vallanak, hogy ebben a hónapban emelkedik majd a kereslet. Ez a szállítás nem kevés kockázattal járt, ezért Löffler csak vonakodva teljesítette az ajánlatot, de legnagyobb csodálkozására csakugyan elfogyott a többletmennyiség.

Pottornyai elismerést várva jelentkezett az elnöknél, de Löffler ideges volt, forgatta a szivart a fogai között.

– Nem mondom, professzor, elég ügyes a maga kis masinája, de ne felejtsük el, hogy a vételárának még az ezredrészét sem hozta be. Most megmutathatná, hogy mit tud.

– Miről van szó?

– Kitört ez az átkozott influenzajárvány, majdnem minden bedolgozónk megbetegedett, és éppen most, a Karácsonyi Vásár előtt! Nem tudunk elég tasakot megtölteni, nem teljesítjük a kereskedelem megrendelését, ránk vernek egymillió kötbért, a gatyánkat ráfizetjük. Nézze meg, ott van tíz vagon üres tasak. Mit csináljunk vele?! Most kellene valami ötlet.

A számítógép egy félóra alatt kidolgozta a megoldást: azt ajánlotta, hogy egy csomag „Fekete Csillag Népkávé”-hoz több tasakot is mellékeljenek, hogy a vevő saját kezűleg tölthesse át magának a kifőzött zaccot, és az új csomagolásban ismét felhasználhassa.

Az elnök el volt ragadtatva az ötlettől, később tovább is fejlesztette: a Szövetkezet végképp kiiktatta a zaccot a „Fekete Csillag Népkávé” alapanyagai közül, ezentúl csak tasakokat gyártott és szállított a kereskedelemnek – méltányosságból olyan áron, mintha kávé is lett volna benne.

Löffler fenntartásai végképp eloszlottak, mind több feladatot bízott a komputerre. Vele készíttette el a Szövetkezet munkájáról szóló jelentéseket is, melyeket meghatározott időközönként be kellett terjeszteni a Minisztériumba. Abból indult ki, hogy ha a jelentést elfogadják, nem nézik, hogy ki csinálta, viszont ha a fölöttes szervek valamit nem találnak rendben, akkor inkább a nem létező Nagy Béla részlegvezető rovására írják, mint hogy a dorgálással a munkatársak személyi lapját terheljék.

Az elnöknek most sem volt oka rá, hogy megbánja a döntését, a gép rendkívül korrekt módon oldotta meg a kényes feladatokat, a Nagy Béla névvel szignált jelentések hamarosan fogalommá váltak, és magukra vonták az illetékesek figyelmét is. Először csak szórványos dicséretek érkeztek felülről, aztán Nagy Bélát példaképnek állították a többi szövetkezet ügyintézője elé, kitüntették, és megjutalmazták egy al-dunai hajóúttal.

Személye iránt is többször érdeklődtek, de Löffler különféle ürügyekkel mindig el tudta kerülni, hogy Nagy Bélának személyesen is meg kelljen jelennie a fölöttes szervek előtt, de egy tragikus esemény váratlan fordulatot hozott.

 

III. Egy karrier elindul

1966. április 14-én a Szövetkezetügyi Minisztérium tulajdonába tartozó Volga személygépkocsi Sátoraljaújhelyről Budapestre visszatérőben a 44-es kilométerkőnél megcsúszott, és az országútról a mélységbe zuhant, a sofőr és egyetlen utasa azonnal meghalt. Az áldozatoknál talált iratokból kiderült, hogy az utast doktor Híres Hubertnek hívták, és a Minisztérium Központi Főosztályának vezetője volt, a baleseti helyszínelő járőr az áldozat kiemelkedő pozíciójára való tekintettel azonnal közölte a gyászhírt a Szövetkezetügyi Minisztériummal.

Híres pótlása szinte megoldhatatlan feladat elé állította a Minisztériumot, ő volt az egyetlen szakember, akivel mind a keleti, mind a nyugati országok megbízottai hajlandók voltak tárgyalni, a számba jöhető utódok egy részét a kapitalista, más részét a szocialista partnerek nem fogadták el – legnagyobb részüket pedig egyik sem.

Gondosan megvizsgálták az összes számba jöhető nevét, de az évek folyamán mindről kiderült már, hogy nem alkalmas erre a magas posztra, akkor az illetékesek lejjebb vették a mércét, és olyan embert kerestek, aki legalább az alkalmatlanságát nem bizonyította be még nyilvánvalóan.

Az a látszólag kézenfekvő lehetőség, hogy Híres elárvult posztjára a helyettesét nevezzék ki, ellentmondott a káderpolitikai alapelveknek, még sohasem fordult elő, hogy a helyettes követte volna a főnököt, az új főnököt mindig kívülről hozták.

A bizottság heteket töltött el szorgos kutatással, reménytelen jelöltek személyi anyagának sok száz méter vastag makulatúra rétegén küzdötték át magukat, szinte véletlenül akadt meg a tekintetük Nagy Béla gondosan összeállított jelentésein, az ügyintézés nagyvonalú pontossága megnyerte valamennyiük tetszését.

– Ki ez a Nagy Béla? Ismeri őt valaki? – kérdezte a bizottság elnöke.

Senki sem jelentkezett, leszámítva egy osztályvezetőt, aki úgy emlékezett, mintha annak idején Győrben együtt dolgozott volna vele az ifjúsági mozgalomban, de hamarosan kiderült, hogy az a Nagy Béla már tizenöt éve – rögtön az ifjúsági mozgalomból – nyugdíjba vonult.

– Akkor ez egy másik Nagy Béla – összegezte az osztályvezető.

– Mindenesetre jó jel, hogy senki nem ismeri, úgy látszik, olyan ember, aki többet törődött a munkájával, mint önmaga adminisztrálásával. Minél hamarabb be kell hívatnunk, és beszélnünk kell vele.

Löffler halálos verejtékben fürdött, míg a minisztériumi utasítást olvasta, mely a következő hét keddjére berendelte Nagy Bélát fontos megbeszélés céljából. Kétségbeesetten mondta Pottornyainak.

– Végünk van, professzor, most már nem variálhatunk, nézze meg a papírt: Nagy Bélának személyesen kell megjelennie, kétszer is aláhúzták. Ide nem küldhetjük el a maga hülye unokaöccsét, mint az al-dunai hajóútra.

– És mi van akkor, ha megpróbáljuk elkenni a dolgot, azt mondjuk, hogy nem kaptuk meg a levelet, vagy valami hasonlót?

– Engem tanít sumákolni?! Ezt az utasítást nem lehet kijátszani.

Pottornyai elgondolkodott.

– Hát ha így áll a helyzet, nincs más hátra: be kell küldenünk Nagy Bélát.

– Úgy gondolja, hogy válasszunk ki valakit a Szövetkezetben, és nevezzük ki Nagy Bélának?

– Már megbocsásson, de ahogy én a maga munkatársait ismerem, pillanatok alatt kiderülne róluk, hogy nem rendelkeznek egy számítógép képességeivel.

– Ne sértegesse az embereimet, egy sem került még annyiba, mint a maga átkozott masinája, amelyik eddig csak bajt hozott ránk. Na tessék, mondja meg maga, kit kellene felküldeni a Minisztériumba?

– Már mondtam: Nagy Bélát, a mi számítógépünket.

– De hát ez lehetetlen.

– Miért volna lehetetlen?

– Hogy küldhetnénk oda egy gépet, mely alig fér el a Székház egész első és második emeletén?

Pottornyai néhány vonással felrajzolta a gép működési vázlatát.

– Az UW 2929-et olyan szerencsésen konstruálták, hogy szükség esetén a központi vezérlőegysége függetleníthető a többi szerkezeti elemtől, és önállóan is tud dolgozni. Ki kell emelnünk ezt az egységet, és megfelelő módon adjusztálni kell.

– Gondolja, hogy megoldható?

– Szerintem igen. Ennek az egységnek a méretei, sőt a vonalai is hasonlítanak egy átlagos emberalakra.

– És az idő elég lesz?

– Hány napunk van?

– Öt.

– Nem sok, de meg lehet próbálni. Nem kell külön hangsúlyoznom, ezt a munkát nem mint a Kávézaccmentő Részleg szaktanácsadója végzem.

– Az Isten szerelmére, kezdjen hozzá azonnal, ha sikerül a trükk, a Szövetkezet nem lesz hálátlan!

Az asztalosműhelyben készítettek egy életnagyságú férfialakot – favázzal, vékony műbőr borítással, mely megtévesztően hasonlított az emberi bőrhöz –, ez teljes egészében betakarta a központi irányító egységet. A fejet Pottornyai nem akarta iparosokra bízni, Zugéber formatervező művészt kérte fel. Zugéber huncutul kacsintó, megértő kék szemeket tervezett, melyekből azonban nem hiányzott bizonyos szigorúság sem. A szemek két alapállást tudtak felvenni. A állásban mintha azt mondták volna, hogy „csak ne legyünk pápábbak a pápánál!”, meghatározott időszakonként átfordultak B állásba, ekkor azt sugározták: „Azért dolgozzatok is valamit, gyerekek, mert a semmiből én sem tudok osztani!” Maga az arc is bizonyos aszimmetriát mutatott: egyik oldalán egészséges, pirospozsgás vont a műbőr, a másikon sápadt, elgondolkodó, és mindig az a fele fordult a beszélgető partner felé, mely az illető hangulatához illett. Pottornyai meg volt elégedve, átvette a fejet Zugébertől.

A külső forma kialakítása után következett a nehezebb feladat: a speciális programozás. Az a gondolat fel sem merülhetett, hogy a gép teljes hatóerejében jelenjen meg a minisztériumi bizottság előtt, feltétlenül gyanút keltett volna, ha csak úgy fejben összeszoroz negyvenjegyű számokat, vagy fejből idéz információk ezreit, rendkívüli képességeit vissza kellett szorítani egy átlagos vezető szintjére.

Pottornyai eredetileg úgy tervezte, hogy a gép alap szókincse mintegy hatszáz lenne, de később, az átlagos osztályvezetők szókincsét tanulmányozva, ezt a számot lecsökkentette ötszázra. Ebből a szó- és fogalomkészletből állították össze a különféle szalagok anyagát. A Meggyőződés – Magánélet feliratú szalagok enyhe hígítóban feloldott aktuális vezércikkeket tartalmaztak, a Tízparancsolat erősen megkurtított változatát, egy vicclap néhány évfolyamának kivonatát és egy szexuális felvilágosító munka két-három fejezetét. Még egypár idegen szó, töredékes műveltségelem is ráfért a szalagokra, olyanok, mint egzisztencializmus, akceleráció, stressz, technikai forradalom, hatalom és egyén viszonya.

Ugyanilyen, ha nem még nagyobb körültekintést igényelt a Hivatali munka feliratú szalagok összeállítása. Könnyebb lett volna a feladat, ha ismerik a minisztériumi behívó pontos célját, de így szinte a sötétben tapogatódzva, egy mindenütt, minden téren helytálló hivatalnokot kellett produkálniuk. Alapkövetelmény számba ment, hogy a gép ne értsen különösebben semmihez sem, ez meggátolta volna a vezetési tudomány általános törvényszerűségeinek betáplálását.

A statisztikusok felmérték, hogy egy vezető az esetek hány százalékában dönt „igen”-nel vagy „nem”-mel, illetve hányszor ad kitérő választ. A felmérés alapján az „igen” és a „nem” szavakat törölték a gép szótárából – jelentéktelen számú előfordulásuk miatt –, és tizenkilenc „ellenzem” és hatszázhuszonegy „előbb várjuk meg, mit mondanak az okosok” után tápláltak be egy „elvileg hozzájárulok” döntést.

Pottornyai szokatlan, de feltételezhető helyzeteket is számításba vett a programozásnál. Ha a szerkezetbe egy deci konyak vagy fél liter bor jutott, a vezérlőmű automatikusan visszasüllyesztett minden műveltségelemet tartalmazó szalagot a tárolóba, fokozta az elektromos ellátóhálózat feszültségét, és a komputer énekelni kezdett. Összesen két nótát tudott: az Akácos út, ha végigmegyek rajtad én… és a Midőn Havannában hajóra szálltam én-t. Pottornyai ennyit elégségesnek vélt, hogy a gép bármely mulatozó társaságban megállja a helyét. Egy deci konyaknál nagyobb alkoholmennyiség hatására a komputer szidni kezdte a fölötteseit, célzásokat tett rá, hogy nem értik meg egymást a feleségével, Erdélyben lakó rokonairól ejtett néhány szót, aztán sűrű csuklásokkal kikapcsolt.

Külön szabályozó biztosította, hogy a gépnek legyen ideje kiválasztani a memóriaegységben tárolt szalagok közül a megfelelőt, minden kérdésre automatikusan: valóban szóval kezdte a választ – ez biztosította a szükséges két-három másodpercet.

A professzornak csak egy feladatot nem sikerült megoldania: a gép mozgatását. Úgy tervezte – és mindenképpen ez lett volna a legcélszerűbb –, hogy Nagy Béla a saját lábán menjen fel a Minisztériumba, de a szűkre szabott idő alatt nem készült el a megfelelő szerkezet. Így végül is járásképtelen, egykori paralízisesnek álcázták, és egy kerekes széken gurították. A szükségből erényt csinálva, különféle vezetékeket és biztosító berendezéseket rejtettek a beteg lábakat fedő pléd alá, és ápolói minőségben Pottornyai is elkísérte a gépet kockázatos vállalkozására.

Mikor kiderült, hogy miért rendelték be a gépet, Pottornyai csak nehezen leplezte pánikszerű félelmét, biztosra vette a lebukást. De ahogy kialakult a beszélgetés, tapasztalnia kellett, hogy Nagy Béla fizikai fogyatékosságai ellenére rendkívül kedvező benyomást keltett a minisztériumi bizottságban. Képzett és szellemes embernek találták, aki nemcsak magas fokú vezetői szakismeretekkel rendelkezik, hanem sajátos világlátása és egyéni humora is van.

Egy kisebb műszaki hiba katasztrófával fenyegetett: a beszélgetés közepén meglazult valamilyen csavar, és egy lyuggatott papírszalag jött ki Nagy Béla száján. Pottornyai rémülten hunyta be a szemét, de a bizottság tagjai hangos nevetéssel fogadták a jelenetet, többen megjegyezték, hogy ezzel a mutatvánnyal akár a Televízió „Ki mit tud” műsorában is felléphetne. A beszélgetés végén megkérték, hogy várakozzon néhány percig a folyosón, újból szólítani fogják.

Az értékelésen semmiféle kifogás nem merült fel Nagy Béla ellen, egyedül a Minisztérium személyzeti osztályvezetője aggodalmaskodott, úgy vélte, hogy a számítógép túlzottan egyéni és szabatos nézeteket hangoztat.

– A jelölt tett egy megjegyzést, fel is írtam – mondta, egy pillantást vetve papírjaira –, „Ne készíts magadnak faragott képet!” Szerintem ezt nem lehet másképp magyarázni, mint hogy Nagy Béla lebecsüli a munkások öntevékeny képzőművész mozgalmát. Éppen ezért nem javaslom.

De a személyzetis egyedül maradt ezzel az álláspontjával, a bizottság Nagy Bélát megfelelőnek találta, behívatták a folyosóról, és közölték vele, hogy ő lép doktor Híres Hubert elárvult örökébe a Központi Főosztály élén.

Pottornyai sápadtan szállította vissza a komputert a Szövetkezet székházába.

– Köszönjön el a géptől, Löffler úr, csak búcsúzni jött.

– Mi történt? Lebuktunk?

– Épp ellenkezőleg, Nagy Bélát kinevezték főosztályvezetőnek.

Löffler sokáig hitetlenkedve nézte a kinevezési okiratot, aztán valóságos dühroham vett erőt rajta:

– Nem fogom eltűrni, hogy ezt a gépet, amire ráfizettük a gatyánkat is, se szó, se beszéd elvigyék tőlünk.

– Esetleg menjen be a Minisztériumba, és mesélje el, hogy vásároltuk, hogy selejteztettük le kilós árunak, és hogy bújtattuk nyolc kitalált név alatt. Nagyon meg fogják dicsérni érte.

– Hát nem tehetünk semmit?

– Egyelőre nem. Nem tudom, hogy alakul a helyzet, lehet, hogy megmarad a helyén, lehet, hogy holnap leváltják, de mindenesetre fenn kell tartanunk a kapcsolatot a komputerrel. Azt ajánlom, alkalmazza Nagy Bélát másodállásban a Szövetkezetnél valamiféle tanácsadóként, én meg vállalok egy kilencedállást a Szövetkezetügyi Minisztériumban, és a közelében leszek. Minden rosszban van valami jó, gondoljon arra, hogy nem árt, ha van egy beépített emberünk a Minisztériumban.

 

IV. Fehér Franciska

Nagy Bélát hamarosan megszokták, és rokonszenvvel fogadták új munkahelyén, a Központi Főosztályon. Elődjének, Híres doktornak minden tudományos és vezetői kiválósága ellenére megvoltak a maga sajnálatos emberi gyengeségei, például, ha reggel rosszkedvűen jött be, mindig beköpött a portásfülke ablakán. A számítógép viszont híven a belétáplált programhoz mindenkivel udvariasan bánt.

Első lépésként, hogy megismertessék feladatkörével, néhány nagyobb szövetkezet és üzem munkájának utólagos ellenőrzésével bízták meg Nagy Bélát. Megkapta az illető cég főbb termelési mutatóit: a munkáslétszámot, a munkaórák számát, a gépek kapacitását, a gyártmányszerkezet összetételét – és így tovább, ezt kellett összevetnie az elért teljesítménnyel.

A számítógép gondosan felmért és összegezett minden adatot, és megdöbbentő végkövetkeztetésekre jutott. A Székesfehérvári Kanálgyár munkáját elemezve kimutatta, hogy ha a gyár 1967-ben valóban a jelentésben megadott négyszáz emberrel kilencszázezer munkaórát dolgozott volna a felsorolt gépeken, legfeljebb kétmillió leveses- vagy három és fél millió mokkáskanalat állíthatott volna elő, a gyár viszont év végi mérlege szerint hétszázmillió mérőkanalat és százmillió tésztaszűrő kanalat termelt. Nem lehetett kétséges, hogy a vezetők manipuláltak a számokkal, úgy akartak magasabb teljesítményt és ezzel járó prémiumokat elérni, hogy meghamisították az üzem valódi teljesítőképességét.

A számítógép következő munkája is ugyancsak nagy feltűnést keltett. Elemezve az egyik szövetkezeti építőipari vállalat munkáját, bebizonyította: kockázatos vállalkozás tízemeletes lakóházak statikai egyensúlyát kizárólag a környéken uralkodó széljárások támasztóerejére bízni, továbbá jelentős megtakarítást eredményezne, ha a maglódi lakótelepen a házak építését nem a padlástól lefelé kezdenék – az egyik főmérnök újítása nyomán –, hanem az alapoktól felfelé. Meg lehetne takarítani a helikopterek üzemköltségét, melyek az alap és az emeletek elkészültéig a levegőben tartották a tetőt, feleslegessé válna a négy, egyenként tízemeletes kiszolgáló torony – és így tovább.

A Minisztérium vezetőinek asztalán egyre magasabb halomban gyűltek össze a számítógép által kidolgozott javaslatok, de ezek különös módon egyáltalán nem növelték az új főosztályvezető népszerűségét és tekintélyét. Itt egy-egy ötlete nem jelentett közvetlen anyagi hasznot, mint a Vörös Hangyában, sőt minden leleplezése sértette valamelyik beosztottjának vagy munkatársának érdekeit, aki ludas volt abban, hogy a hibát addig nem tárták fel. Elemzéseit áthelyezések és büntetések sorozata követte.

Néhányan eleinte teljes jóindulattal figyelmeztették a számítógépet, hogy változtasson a felfogásán, de a gép szerkezeti felépítése nem tette lehetővé, hogy megfogadja a tanácsokat, egy-egy hamis adat leállította volna az egész működési rendszert.

A számítógépnek nem voltak barátai, nem tartozott egyik ulti- vagy tarokk-kompániához sem, nem járt horgászni vagy vadászni, nem vezetett autót, az említett szerény határon túl alkoholt sem ivott. A munkaidő után is benn maradt a hivatalban, és tovább dolgozott, reggel a takarítónők már az íróasztala mellett találták.

Különféle pletykákat terjesztettek, a szakszervezeti titkár bejelentette a miniszternek, hogy Nagy Béla nem őszinte a tömegszervezetekhez, mert kézfogás közben sohasem néz a szemébe. Aztán azt suttogták, hogy Nagy Béla előző munkahelyén egymilliót sikkasztott, de ezt a pletykát később visszaszívták, mert rokonszenvet keltett a gép iránt. Nagy Bélának az a híresztelés ártott a legtöbbet, hogy valaha ávós volt, és lábai az 1956-os események során bénultak meg.

Pottornyai, aki gyakran tartózkodott a gép közelében, érezte a veszélyt, és megpróbált oldani valamit a komputer merev magatartásán. Megnövelte alkohol-teherbírásának határát, beléptette a Ferencváros Labdarúgó Csapatának Baráti Körébe, sőt egy szalagon mérsékelten rendszerellenes vicceket is betáplált, de mindez már nem állította meg a növekvő ellenszenv aknamunkáját.

Nagy Bélát fokozatosan háttérbe szorították, munkakörét formailag nem változtatták meg, de minden hatáskört kivettek a kezéből. Az általa vezetett főosztályt előbb hétfelé osztották, aztán hat részt egyesítettek egy másik főosztályvezető irányítása alatt. Nagy Béla egyedül maradt a neki jutó egyheted főosztályon, napjai ezentúl azzal teltek el, hogy még egyszer aláírta a liftkezelők már többször aláírt és ellenőrzött munkalapjait.

Ellenségei, akiknek mulasztásait, vétkeit feltárta, még ezzel sem érték be, nem nyugodtak addig, amíg egy provokáció segítségével végképp le nem járatták a számítógép tekintélyét.

A minisztérium személyzeti osztálya megbízta Nagy Bélát, hogy állítsa össze az épületben dolgozó katonaköteles korú férfiak névsorát, és véleményezze, hogy milyen beosztásra lennének alkalmasak. A szükséges adatoknak azonban csak egy töredékét bocsátották a gép rendelkezésére, nem közölték például a felmérendő személyek egészségi állapotát, testi hiányosságait. Nagy Béla a maga megszokott lelkiismeretes módján dolgozott, munkájának eredménye mégis közderültséget keltett, mert az egyik félkarú és féllábú éjjeliőrt a katonai sportszázadba javasolta.

A kudarcból fegyelmi tárgyalás lett, Nagy Bélát visszaminősítették, és letelepítették a pinceelőtérbe, ahol egy használaton kívül álló kazán manométerét kellett figyelnie, és az esetleges változásokat feljegyeznie.

Múltak a napok és az évek, lassan mindenki elfelejtette a pince előterében üldögélő Nagy Bélát, egy elektromos rövidzárlatnál a gép le is állt – de senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy újból elindítsa.

Csak egy ötven év körüli takarítónő vetett rá néha egy pillantást! Ezt a takarítónőt Fehér Franciskának hívták, valaha kozmetikusként dolgozott, de nem maradhatott meg eredeti foglalkozásában. Egy szakkönyvben azt olvasta, hogy a víz árt a bőrnek, ebből azt a végletes következtetést vonta le, hogy többé nem mosakodott, csak újabb és újabb krémréteget kent fel magára.

A kozmetikai szalonban azt még elnézték volna Franciskának, hogy piszkos a körme, és reggelenként sűrű légysereg kíséri be az üzletbe, de a helyzet tűrhetetlenné vált, mikor a kezéről műtéttel kellett leválasztani a vendégek hozzáragadt arcát.

Franciska egyre lejjebb csúszott, egészen a Minisztérium pincéjéig. Egyik éjszakai műszakjában a szokásosnál is többet ivott, csak így történhetett, hogy merő szórakozottságból letörölgette Nagy Béla fából és műbőrből készített alakját. Fogalma sem volt, hogy valaha milyen célt szolgált, úgy gondolta, a május elsejei felvonulásokon lehetett dekoráció, törölgetés közben véletlenül benyomott egy gombot, ezzel működésbe hozta a gépet. Mivel Franciska lélegzetének alkoholtelítettsége elérte azt a szintet, mintha a gép maga fogyasztott volna el két féldecit, a komputer automatikusan a Magánélet szalagot kapcsolta be, az elrejtett hangszóróban halkan megszólalt a zene:

Akácos út, ha végig megyek rajtad én…

Franciska megbűvölten hallgatta végig:

– Ó! – mondta. – Más dalt nem tud?

A számítógép, mintha megértette volna, elénekelte a Midőn Havannában hajóra szálltam én… kezdetű számot is.

– Magának nagyon kellemes, férfias baritonja van. Mondták már mások is?

A számítógép program szerint elindította a következő szalagot:

– Nagy Béla vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.

– Franciska vagyok. Pá! – mondta Franciska szemét lesütve.

– Miről beszélgessünk?

– Velem mindenről lehet. Maga nem is tudja, Béla, hogy milyen ritka dolog ez! A váltótársam, a Kleinné egész nap csak arról beszél, hogy milyen színű a széklete, és milyen kemény. És mindent a nevén nevez, hiába mondom neki: haggya már ezeket az ordenáré szavakat, Kleinné, a franc egye meg a ronda pofáját! Én egy polgári és papi szabó lánya vagyok, valaha kozmetikusnak készültem.

– Igen? – kérdezett közbe a gép automatikusan.

– Csak a főnököm legyeskedett körülöttem, jóba akart lenni velem, de én nem voltam hajlandó, inkább otthagytam az egész kozmetikai szakmát…

Franciska egész este beszélt, a komputer csak néha jutott hozzá, hogy közbeszúrjon egy-egy udvarias megjegyzést.

– A viszontlátásra, Béla – mondta Franciska reggel, mikor végre elszánta magát, hogy hazamenjen –, este akkor újra találkozunk. Lehet, hogy egypár percet kések majd, tudniillik le kell mondanom a maga kedvéért egy másik randevút – tette hozzá kacéran.

Mint a nyomozás később megállapította, Franciska ezentúl minden este beült a pince előterébe, és elbeszélgetett a géppel. Egy-egy üveg Hubertus likőrt is hozott magával, a komputert is kínálgatta, erőszakkal beöntött egy-egy pohárral a vezérlőművet takaró fa és műanyag figura szájnyílásán. Egy-két óra alatt kiürült az üveg, Franciska felszabadult gátlásai alól:

– Én egy olyan valaki vagyok, Béla, hogy lelki harmónia nélkül egy percig sem tudok együtt lenni egy férfival. Volt egy udvarlóm, bizonyos Guszti, egy vasúti raktárban dolgozott, nem tudom, milyen anyagokat kezelt, de olyan szaga volt, mint az Újpesti Bőrgyárnak a nyári, nagy szállítások idején. Még ha kint mentünk az utcán, és szemből fújt a szél, akkor is majd kifordult az ember bele. Meg akart kapni engem, hozott egy üveg muskotályt, rá volt írva, hogy „minőségi bor”, imponálni akart vele, érti, Béla, de én megmondtam neki, hogy nincs vele harmóniám, csak szánalomból tudnék az övé lenni.

– Nagyon érdekes – mondta a számítógép Magánélet feliratú programjának megfelelően.

– Gúnyolódik velem, Béla?! Maga még nem ismer engem, velem nem lehet játszani, sőt én vagyok az, aki játszik másokkal. Ha valaki ezerszeresen szeret engem, én egyszeresen szeretem őt. De magával, Béla, volna harmóniám.

Franciska felállt, fejét a műanyag bábu vállára hajtotta, és átölelte a billentyűket.

– Ne áltassuk egymást, Béla: a szerelem mindent pótol, a szerelmet nem pótolja semmi. Ne legyen már ennyire frizsid, milyen férfi maga?!

Franciskának úgy tűnt, hogy a komputer viszonozza az ölelést, mert a testén gyenge áramlökések futottak végig. Ezt a jelenséget még utólag is nehéz megmagyarázni, az tény, hogy a számítógép előírt programjában ez a művelet nem szerepelt, tehát valamilyen megkopott szigetelés vagy a beleöntött Hubertus likőr okozhatta ezt a rendellenességet. Bárhogy is történt, Franciska elégedettnek látszott.

– Azt szeretem benned, Béla, hogy a beszélgetésben olyan szelíd vagy, a szerelemben pedig vad és kegyetlen.

Franciska valósággal kivirult, nemcsak a fél fizetését költötte sapkák vásárlására, de a környék szemetesbödönjeit is rendszeresen végigkutatta, esetleg kidobott sapkák után nyomozva. Nem tudjuk, mi váltotta ki ezt a szenvedélyt, talán a sapka viselete helyettesítette a fésülködést, annyi viszont biztos, hogy Franciska naponta átlag négyszer cserélt sapkát. Környezete is sejteni kezdte, hogy van valakije, többen is mintha emlékeztek volna rá, hogy látták Franciskát ólálkodni a Vakok Intézete előtt, de az illetékes főnökök csak akkor kezdtek behatóbban foglalkozni az üggyel, mikor a terhesség nyilvánvaló jelei mutatkoztak az asszonyon. Berendelték a személyzeti osztályra, de bárhogy is faggatták, Franciska nem volt hajlandó elárulni az apa nevét:

– Nekem is jogom van a boldogsághoz. Különben is Ő megígérte, hogy elvesz feleségül.

Megfelelően betáplált program hiányában a számítógép képtelen volt Franciskát az oltár elé vezetni, automatikusan kitérő válaszokat adott, a nő feldühödött, és szakított Nagy Bélával. Megszülte a fiát, és most már elfogadta a Minisztérium által felkínált jogsegélyt, beadta a gyerektartási keresletet.

Osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a vizsgálatok során kiderült Nagy Béla valódi kiléte. A Minisztérium azonnali hatállyal visszahelyezte a számítógépet a Vörös Hangya Kisipari Szövetkezet kötelékébe, sőt, hogy mindez obligón kívül kerüljön, Fehér Franciskát is a Szövetkezethez küldték. A felelősség így teljes súllyal a Vörös Hangyára nehezedett.

A bíróságra, melynek ebben az ügyben döntenie kellett, nehéz munka várt, hasonló kereset még a sok vihart látott magyar igazságszolgáltatás történetében sem fordult elő. Mindenekelőtt az apasági vélelmet kellett tisztázni: vajon rendelkezhet-e nemzőerővel egy elektromos számítógép?

Maga a gyerek – akit Franciska fiatalkori kedvenc slágerénekese, Lantos Olivér után Fehér Olivér névre kereszteltek – semmiféle eligazítást nem nyújtott, nem különbözött az átlagos, néhány hetes csecsemőtől. A hagyományos apaságmegállapító eljárásokkal sem lehetett próbálkozni, mert a számítógép sem vércsoportvizsgálatra sem más antropológiai felmérésre nem volt alkalmas. Az orvosi szakirodalomban is hiába búvárkodtak, sem az apaság mellett, sem ellene nem találtak példákat vagy utalásokat.

Löffler gyorsan átprogramoztatta a számítógépet Pottornyaival, mikor a bíróság kihallgatta, a gép már mindent letagadott, Franciskát összetörte az árulás, de változatlanul fenntartotta állítását, hogy a számítógép a gyerek apja.

Az ügyet, hivatalból, szigorú titoktartással kezelték, az illetékes hatóságok feltételezhetően el akarták kerülni a feltűnést, talán attól tartottak, hogy mások is megragadják a lehetőséget, és házasságon kívül született gyerekük apjaként különféle gépeket: kombájnokat, bulldózereket, porszívókat jelöljenek meg.

A hírzárlat azonban, úgy látszik, Káró-Katona Kálmánra nem vonatkozott, erre vall, hogy lapjában egy terjedelmes cikkben ismertette a történteket. Az egészségügy területén dolgozó munkáslevelezőkre hivatkozva határozatlansággal, sőt sarlatánsággal vádolta meg a szakértőket, közben szokása szerint kitért a hálapénzre, a gondatlanságra és az orvosok egyéb visszaéléseire is, melyekből véleménye szerint logikusan következik az adott ügy. A cikket azzal zárta, hogy kijelentette: a munkáslevelezők tömegei elvárják, hogy Fehér Franciska minden alapot nélkülöző keresetét az illetékesek vissza fogják utasítani.

A Legfelsőbb Törvényszéki Orvoskollégium tagjai, akik kezükben tartották a döntés jogát, természetesen elolvasták a cikket, és úgy érezték: elérkezett az alkalom, hogy visszafizessenek Káró-Katonának, a „Körzeti Orvosok Ostorá”-nak. A bíróság előtt a Kollégium valamennyi tagja úgy nyilatkozott, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján, ha nem is bizonyított a komputer apasága, de kizártnak sem lehet tekinteni.

A bíróság kézhez kapva ezt a legvégső szakértői véleményt, a törvénykezési gyakorlat általános elveit követte, melyek szerint vitás esetekben a gyerek érdekeit szolgáló lehetőséget kell választani, elfogadta a komputer apaságát, és megítélte a gyerektartást.

Az ügy azonban ezzel nem ért véget: mivel a számítógép nem rendelkezett önálló keresettel, így csak üzemben tartója, a Vörös Hangya fizethetett volna, de a Szövetkezet visszamenő hatállyal kizárta a számítógépet a tagjai közül szocialista szövetkezeti dolgozóhoz méltatlan életmódja miatt, és ezért megfellebbezte a bíróság döntését.

Franciska másod- és harmadfokon is nyert a bíróság előtt, de addigra a vizsgálatok során kiderült visszaélések miatt már feloszlatták a Vörös Hangya Kisipari Termelő Szövetkezetet, Löffler Lajos börtönbe került, és a szövetkezet szanálását végrehajtó Achilles Sarokvédőkészítő Kisipari Termelő Szövetkezet sem vállalta magára Fehér Franciska követeléseinek kielégítését. Újabb per indult, de Franciska egyelőre egy fillért sem kapott.

 

V. Az Intézetben

Bármilyen meglepő is egy takarítónőnél, Franciska ötvenkét éves korára sem rendelkezett önálló lakással, tizenhét munkatársnőjével együtt a Vörös Hangya munkásszállójában lakott. A szövetkezet annak idején nem akart külön szállót építeni, a magánosok által kiadott albérleti szobákat is drágának találta, végül egy kiszáradt gémeskutat bérelt ki a dolgozóinak Üllőn.

A kutat úgy-ahogy lakályossá tették, több szintre osztották, a vödröt átalakították személyszállításra, hogy az alsóbb kútgyűrűkben lakók is a helyükre juthassanak, az elhelyezkedést úgy oldották meg, hogy a betongyűrűk belsejéhez fekvőpolcokat illesztettek, aljukba fogasokat csavartak, melyekre Franciska is kirakhatta a sapkáit. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy Franciska a fiát is idehozza magával – a gémeskútban kizárólag a Szövetkezet dolgozói lakhattak.

Miután semmiféle más megoldás nem kínálkozott, a takarítónő bejelentette a gyámügyi hatóságoknak, hogy szeretné állami gondozásba adni a gyereket. Felvétel előtt Olivér többrendbeli vizsgálaton esett át, az orvosok nem találtak semmi kifogásolnivalót: a kisfiún semmiféle rendellenesség nem mutatkozott, korához képest mind szellemileg, mind testileg igen fejlett volt, alkalmasnak látszott, hogy elviselje az állami gondozással járó megpróbáltatásokat.

A kételyek még mindig nem tisztázódtak származása körül, ezért Olivér a legszigorúbb fegyelmű intézetbe került, a Kemény Simonról elnevezett Pest környéki gyerekotthonba, melyet Sasgáti Sándor egykori százados irányított.

Mikor Sasgátit a Hadsereg elbocsátotta kötelékéből, szabad választást engedtek neki, hogy a sportmozgalomban vagy a külkereskedelemben kíván-e elhelyezkedni, de Sasgátit ambíciói a pedagógiai pálya felé vonzották. Ismeretei ezen a téren egyébként kiképzési emlékeire korlátozódtak, és arra az elméleti tételre, hogy néha azért a nagy Makarenkó is pofozott.

Pályáját lent, egy vidéki nevelőotthonban kezdte, hála a sportnak és a katonás életmódnak, kétségkívül Sasgáti tudott a legnagyobbat ütni az egész tanári karban, egy-egy pofonja után a növendékek a dobhártyájukon engedték ki a cigarettafüstöt. Nincs semmi rendkívüli abban, hogy hamarosan ő lett az intézet vezetője, egy év után kiemelték, és felhozták „igazgatónak” az előbb már említett Pest környéki Kemény Simon Állami Nevelőotthonba.

Sasgáti, bár már rég levetette magáról az egyenruhát, továbbra is mélyen lenézett minden civilt, a felesleges elméleteikkel együtt, rövid úton kirúgta az Intézet teljes tanári és nevelői karát, és régi katonatiszt bajtársait vette fel helyettük. Közülük csak egy rendelkezett némi nevelői tapasztalattal: egy főhadnagy, aki hosszabb ideig fűtő volt egy általános iskolában. Szakismeretük hiányát Sasgáti úgy hidalta át, hogy régi fegyvernemüknek nagyjából megfelelő beosztásban foglalkoztatta őket: az egykori piros parolisok itt is gazdasági ügyeket intéztek, az utászok a különféle szerelési-javítási munkákat, a felderítők anyagbeszerzők lettek, az egykori politikai tisztek pedig pszichológusok.

Az új tanári és nevelői kar katonás szokásokat honosított meg az Intézetben. Még a csecsemőket is csajkából etették, a hadseregnormák szerint a gyerekek vacsorára babot kaptak, aminek az lett az eredménye, hogy a szoros guminadrág visszafogta a szellentésnél keletkező gázokat, felfújódott, akár a léggömb, és a szerencsétlen csecsemők reggelre felszálltak a plafonra, úgy kellett őket lehalászni lepkehálóval.

Az Intézet nem nevelt naplopókat, a legkisebb gyerek is köteles volt valamilyen hasznos termelőmunkát végezni – koruknak megfelelően egyszerűbbet vagy bonyolultabbat. Hathónapos korig a gyerek lábára egy vékony, de erős zsineget kötöttek, a zsineg másik végét egy leselejtezett deszkából kiálló szögekhez erősítették, a gyerekek reflexszerűen rugdalózásukkal szinte játszva húzták ki a szögeket, és a deszkákat alkalmassá tették újbóli felhasználásra.

Olivér már a hetedik hónapját is betöltötte, mikor beszállították az Intézetbe, ennek következtében őt összetettebb munkával bízták meg. Vékony papírtekercseket szórtak be mellé az ágyba, egy kalapgyár márkacéduláit – melyeket a kalapok belsejébe szoktak ragasztani –, és elmagyarázták Olivérnek, hogy a tekercset a kipontozott osztóvonalak mentén be kell hajtogatni, majd el kell tépni, a kész cédulákat pedig százasával kell kötegelni. Ez a munka néha még két-három éves gyerekeknek sem sikerült igazán jól, elnyálazták, vagy meg is ették a tömböt, amiért megkapták megérdemelt büntetésüket: a sötétzárka mintájára négy-öt nap sötét járókát és testi fenyítést. A munkát kiadó egykori főhadnagy nevelő fejében meg is fordult a gondolat, hogy vajon nem egyszerűsítené-e le az ügyvitelt, ha oda se adná a papírtekercset, hanem rögtön kiverné Olivér fenekét?

A tekercseket végül mégis betette a kiságyba, de hogy megnyugtassa magát, a szokásosnál hamarabb, alig egy óra múlva visszatért Olivérhez. A főhadnagy legnagyobb megdöbbenésére a kisfiú már az utolsó tekercseket darabolta, és a feldolgozott anyagot kifogástalan százas tételekben csomózta össze.

Néhány héttel később Olivér már úgy belejött a munkába, hogy egy újítást is alkalmazott: ahol a gyerekágy két fala összeért, már elrothadt a fa, és néhány milliméter vastagságban kiállt a rögzítő vaslemez. Olivér ezentúl nem egyesével tépkedte a papírcédulákat, hanem egy fogásra négyet-négyet összehajtogatott, és az éles lemezen vágta el. Öt-hatszáz százalékra teljesítette a normát, neve felkerült az Akikre büszkék vagyunk feliratú dicsőségtáblára.

Munkájának egyetlen hiányossága volt: néha túlságosan is igyekezett, a sietségben a cédulák kicsúsztak a kezéből, és eláztak a pólyából kicsurgó vizeletben, mely tócsát alkotott alatta, hiába cserélték néha hetenként kétszer is a matracot helyettesítő szürke sínkő réteget. Ezért a figyelmetlenségért természetesen megkapta a maga büntetését, de a buzgalma nem lohadt.

Olivér a második hét végén már az előírt mennyiség tizenöt-hússzorosát teljesítette, de mintha ezzel is elégedetlen lett volna, új és új módszerekkel próbálkozott. A kalapcédula tekercsek széléről leesett egy-egy papírcsík, ezeket eltette, és éjszaka, mikor az Intézetben kétórás munkaszünetet tartottak, firkálgatott rájuk. Vonásainak összképe meglepően emlékeztetett egy-egy hosszadalmas egyenletrendszerre, sőt az ákombákomok között mintha a gyökvonás műveleti jelét is fel lehetett volna fedezni. Mikor hosszas töprengés után befejezte számításait, Olivér arcára egy pillanatig mértéktartó elégedettség ült ki.

Mivel beszélni még nem tudott, csak néhány kivehetetlen, zagyva szót gagyogott, időbe tellett, amíg Olivér megértette felügyelőivel, hogy véleménye szerint le lehetne egyszerűsíteni a kalapcédulák feldolgozásának egész menetét. Egy viszonylag kevéssé bonyolult, hidraulikus, gőz- vagy kézi meghajtásra egyaránt alkalmas vágógépet javasolt, főbb vonásaiban felvázolta a szerkezet működési elveit is, valamint megadta a kalapcédulák ideális méreteit is.

Olivér tervezete osztatlan megdöbbenést kelteti a nevelői karban, az igazgatótanács azonnal összegyűlt, és kivizsgálta az ügyet.

– Nyilvánvaló – mondta Sasgáti, mint mindig, ha valamit végképp nem értett –, hogy egy rendkívül összetett pedagógiai problémával állunk szemben.

– Már megvertük a gyereket – jelentette be sietve a felügyelő.

– Az adott esetben ez nem teljes értékű megoldás – mondta Sasgáti –, a gyerek további nevelését én személyesen irányítom.

Az Intézet egyben iskolai képzést is kellett volna hogy adjon a gyerekeknek, de Sasgáti nem szívesen bíbelődött az oktatás hagyományosan lassú és bonyodalmas formáival: magyarázatokkal, házi feladatokkal. Többször is javasolta a Minisztériumban, hogy tankönyvek helyett inkább egy injekciósorozatot kellene összeállítani, úgynevezett „Műveltségi Koktél”-t, mely a legfontosabb általános tudnivalókat tartalmazná, ha beadnák a gyerekeknek, azok egy csapásra, minden külön oktatás nélkül megtanulnának írni-olvasni-számolni, egy-két idegen nyelvet, sőt lehetőleg mosakodni és fésülködni is.

Fölöttesei figyelemreméltónak találták Sasgáti javaslatát, de a szakértők felelőtlensége folytán egyre késett ez az injekciósorozat. Nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy ilyen minimális támogatást is nélkülözve, az igazgató nem tudta elérni a szükséges szintet, a Kemény Simon Állami Nevelőotthon növendékei szellemileg nem fejlődtek megfelelően, a gyerekek többsége tizenhat éves korára sem tanult meg beszélni, sőt „pá-pá”-t sem tudott integetni.

Olivér oly magasan kivált a gyönge képességű növendékgárdából, hogy Sasgáti úgy érezte, segítségével megvalósítja egy régi tervét. Az egykori százados hosszabb távon nem érte be a Kemény Simon Állami Nevelőotthonban betöltött pozíciójával, az előrelépéshez viszont feltétlenül fel kellett mutatnia valamilyen látványos eredményt. Irigykedve figyelte régi tiszttársait, akik a bölcsészpályát választották, már mindannyian megszerezték a doktori címet dolgozataikkal: „Az a és e betűk mennyiségi viszonya Tolnai Lajos hazai prózájában.” „A tájszólás örökölhetőségének vizsgálata egy pesterzsébeti munkás lakótelepen.” Sasgáti a maga munkakörében számtalan ötletet gondolt végig, de mindet elvetette, csak most, rábukkanva Olivérre, érezte úgy, hogy megtalálta a megfelelő témát doktori dolgozatához.

Mindenekelőtt megpróbált valamilyen kérdőívet összeállítani, először az egykori káderlapokat vette mintául, de a merev és elfogult módszerekkel nem jutott közelebb a célhoz. Még Olivér Osztályhovatartozását sem tudta megnyugtatóan meghatározni, ugyanis apját, az UW 2929-et Nyugat-Németországban, tehát tőkés országban gyártották, az anya viszont kétségtelenül a „fizikai munkás” kategóriába tartozott. Sasgáti belátta, hogy több hajlékonyságra van szükség, előkereste régi egyetemi tankönyveit és jegyzeteit, megpróbálta a felmérést a legújabb lélektani és szociológiai kutatások szellemében megoldani.

Az intelligenciát vizsgáló feladatokból Olivér elérte a tizenöt éves korosztályra megszabott maximális pontszámot, de azokkal a kérdésekkel, melyek bizonyos képzelőerőt igényeltek, nem tudott mit kezdeni.

Sasgáti teljes csődöt vallott azzal a fával is, melyet minden hasonló felmérés alanyával lerajzoltatnak. A tapasztalatok szerint az a fa rendkívül alkalmas következtetések levonására: ha a páciens nem rajzol gyökeret, nyilvánvalóan gyökértelennek érzi magát, ha a fa hol jobbra, hol balra csavarodik, akkor ingatag természetű, a szakértőknek még a lerajzolt levelek száma is értékes felvilágosítást nyújthat. Olivér azonban még sohasem látott fát – az Intézet udvarán álló egyetlen fenyőfát Sasgáti kivágatta, hogy egy esetleges támadásnál ne könnyítse meg a tüzérség tájékozódását –, így a gyerek jobb híján asztalt, szekrényt és más fából készült tárgyakat rajzolt.

Sasgáti kevésnek találta az összegyűlt anyagot, felhagyott a kísérletekkel, és új témát választott: A tolós és a húzós pofon metodikája a szocalista nevelésben, de Olivér különágyat kapott az irodában, és ő vezette Sasgáti titkos, belső könyvelését.

 

VI.

Olivér a próbák során megtanult írni-olvasni, most már nemcsak a középiskolai Matematikai Lapok egyenleteit oldotta meg, hanem gondosan elolvasott minden nyomtatott szöveget, melyhez hozzájuthatott. Főleg az újságok kis színes történeteit szerette: a koldusokról, akiknek szalmazsákjában milliókat találtak a haláluk után, az öregasszonyokról, akik keretezőhöz vitték régi szentképüket, és kiderült, hogy alatta egy Rembrandt-festmény lapul, a paralízises nyomorék gyerekről, aki erős akarattal futóbajnokot nevelt magából. Reménykedett benne, hogy egyszer majd vele is történik valami hasonló.

Egy pedagógiai folyóiratot lapozgatva, váratlanul egy különös felhívásra bukkant, felvételt hirdettek az újonnan szervezett Hátrányos Kiválóak Iskolájába. Nehéz körülmények között élő tehetséges munkás- és parasztszármazású gyerekeket kerestek, akik valamilyen téren vagy tantárgyban átlagon felüli képességekkel rendelkeznek. Olivér nem tudta magáról, megüti-e a kívánt szintet, de ki akarta használni ezt a felmerülő esélyt, ellopott egy borítékot és egy levélpapírt Sasgáti asztaláról, és beküldte a jelentkezését.

Hosszú hetekig hiába várt az értesítésre, de egyik reggel bejött hozzá Sasgáti, kétszer fenékbe rúgta, leköpte, és megetetett vele egy hivatalos külsejű papírt, ebből Olivér megsejtette, hogy megjött a válasz.

Míg a papírt ette, a fiúnak sikerült egy pillantást vetni a gépelt szövegre: jelentkezését elfogadták, de mivel a pályázók száma sokszorosan felülmúlta a Hátrányos Kiválóak Iskolájának befogadóképességét, ezért az illetékesek úgy döntöttek, hogy felvételi vizsgán választják ki a legtehetségesebbeket, erre a vizsgára kapott behívót Olivér is.

Maga Sasgáti kísérte el, de arról szó sem lehetett, hogy Olivérre valamilyen rendesebb ruhát adjanak. Mikor beszállították az Intézetbe, egy pólyába dugták, és még most, hároméves korában is azt hordta. A gyerekek nem kaptak öltönyt vagy tréningruhát, hanem ahogy nőttek, két lyukat vágtak a pólyán, és ott kidughatták a lábukat.

Olivér – Sasgáti kíséretében – beóvakodott a vizsgaterem előszobájába, ahol már várakoztak néhányan. Félénken nézett körül, attól tartott, hogy társai lenézik majd a kopott és ételfoltos pólyáért, de a többiek sem voltak elegánsabbak nála, egy különösen szegénysorsú vidéki fiú például kabát helyett egy kukoricaszárból összerótt csőszkunyhót viselt, Olivér megnyugodva ült le közéjük.

Ahogy gyülekeztek a pályázók, Olivér megdöbbenve tapasztalta, hogy alig néhány iskolás korú gyerek akad közöttük. Többnyire meglett, őszülő-kopaszodó férfiak nyitottak be az ajtón, különféle szervezetek ajánlóleveleit hozták magukkal, a várakozók korátlaga közelebb járt az ötvenedik, mint a negyvenedik évhez.

A jelentkezőket egyenként hívták be a felvételi bizottság elé. Az elnöki posztot maga Hegyi Bernát Brúnó, a világhírű tudós töltötte be. A világ minden valamirevaló könytárának polcain meg lehetett találni legalább négy-öt Hegyi Bernát Brúnó-művet, közülük a legvékonyabb, az alig ezerötszáz oldalas Bevezetés egy kísérlet vázlataiba is további dolgozatok ezreit inspirálta. Rendkívüli eseménynek kellett tekinteni, hogy elvállalta az elnökölést a felvételi bizottságban, valószínűleg gyerekkori nosztalgiái biztatták rá, Hegyi maga is szegény sorból származott, egy vasúti fékező nyolcadik fia volt.

Elhatározását azonban már a vizsga elején megbánta, üvöltve utasította ki a teremből a különféle tömegszervezetek javakorabeli pártfogoltjait, de azokat a gyerekeket is, akiket nem tartott idevalónak. Kiderült, hogy a Hátrányos Kiválóak Iskolájába igyekvők között alig néhány matematikus, biológus vagy irodalmár tehetség akadt, a többség egészen sajátos képességekre alapozott. Egy ősz szakállú férfi – az egyik ÁFÉSZ Vöröskereszt Alapszervezetének pártfogoltja – bégetett és ugatott, egy utcaseprő fia olajat tudott vizelni, őt a szülők nem is akarták elengedni a vizsgára, ha felveszik, pótolhatatlan veszteséget jelentett volna a családnak: a fiú egy hét alatt összevizelte az egész évi fűtőanyagot. Hegyi mindkettőt kérlelhetetlenül elutasította.

Ilyen előzmények után Olivér idegesen ment be a terembe, attól tartott, hogy a felingerelt professzor rajta tölti ki majd a haragját. Hegyi valóban őt is gyanakodva fogadta, szándékoltan nehéz matematikai feladatot jelölt ki, Olivér mély lélegzetet vett, és dolgozni kezdett.

Hegyi fokozódó érdeklődéssel figyelte az egyenletrendszert, mely Olivér krétája nyomán megjelent a táblán, többször helyeslően bólintott, de a bizonyítás egyik lépcsőjénél hevesen megrázta a fejét.

– A síkok egymásba fordíthatóságának ezt a variánsát én még 1959-ben megdöntöttem.

Olivér leengedte a krétát, torka összeszorult, a félelemtől alig tudott megszólalni:

– Tévedni tetszett.

A professzor feltolta a szemüvegét a homlokára:

– Ez nagyon érdekes. És maga szerint miben tévedtem?

– Több dologban is.

– Volna szíves néhányat bizonyítani?

– Igenis.

Olivér egy újabb egyenletrendszert írt fel a táblára, Hegyi Bernát Brúnó többször is közbeszólt, majd azt nem találta elégségesnek, felkelt az emelvényről, maga is krétát fogott, és szótlanul, egy párhuzamos számoszlopban kifejtette a véleményét, Olivér erre ugyancsak számokkal válaszolt. A bizottság lélegzetvisszafojtva figyelte a különös párbajt, az elgondolások lényegébe nem láttak bele, de annyit megértettek, hogy Hegyi méltó ellenfélre akadt.

A tábla hamarosan szűknek bizonyult, mivel az első számoszlopokra is szükség volt a levezetés teljessége miatt, ezért nem törölték le, hanem a fehérre meszelt falon folytatták a számításokat. Olivér balra, a professzor jobbra indult, padlótól plafonig teleírták a falat, a hatalmas vizsgaterem túlsó oldalán találkoztak össze, aláhúzták a kapott eredményt, mely Olivérnél X =  , Hegyi Bernát Brúnónál X = 0 volt. A professzor megtörölte a homlokát és bólintott:

– Hát azt hiszem – mondta –, a végeredményben mutatkozik egy árnyalatnyi eltérés kettőnk között, de a kolléga elgondolása kétségkívül eredeti, és elméletileg is megalapozott. Okvetlenül fel kell venni őt.

– Akkor töltsük ki az iskolai felvételi űrlapot? – kérdezte a bizottság titkára.

– Ki beszél itt az iskoláról?! Hozzánk kell felvenni, a Kutatóba. El fogom intézni, hogy Fehér kolléga az én osztályomon dolgozzon.

Néhány nappal a vizsga után Olivért valóban felvették a Kutatóintézet állományába, egyelőre segédbonyolítói beosztásba. Hegyi Bernát Brúnó nem engedte, hogy a fiút azonnal bevonják a munkába, azt akarta, hogy minél hamarabb végezze el az iskoláit. Olivér egy év alatt leérettségizett, majd további két év alatt megszerezte a diplomáját is, ekkor – hatéves korában – vált a Kutatóintézet teljes jogú tagjává.

Még egy formaságnak kellett eleget tegyen, mivel még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét, csak szülői beleegyezéssel vállalhatott munkát. Olivér először anyját kereste a munkásszállóvá átalakított gémeskútban, de Fehér Franciska időközben szenvedélye áldozata lett. Addig gyűjtögette a sapkákat, míg egy nap a polc leszakadt a rajta felhalmozott filc, nemez és rongy súlya alatt, az irtózatos súlyú tömeg maga alá temette a szerencsétlen nőt. Apjához kellett forduljon a beleegyező nyilatkozattal, de Olivér nem tudta, hogy merre találhatja meg, csak hosszas utánjárással derítette ki, hogy az UW 2929 jelenleg pénztáros egy pesterzsébeti közértüzletben.

Olivér villamossal kiutazott Erzsébetre, megállt az üzlet előtt, és benézett az ablakon, elszoruló szívvel látta, hogy a számítógép egyáltalán nem olyan elegáns és nagyvonalú, mint ahogy ő azt elképzeléseiben feltételezte.

A gép még mindig a Vörös Hangya műhelyében összetákolt fa és vékony műbőr borítást viselte, ezt építették egybe a pénztárgép billentyűivel. Ezt a tokozást annak idején is csak ideiglenes megoldásnak szánták, a hosszas használatban már tönkrement, a hasadásokat barna ragasztópapír csíkokkal próbálták eltüntetni. Öltözékében az UW 2929 semmiben sem különbözött az átlagos közértpénztárosoktól: koszos, fehér köpenyt viselt, a vállára kizsírosodott báránybőr bekecset terített, és időnként rendreutasította a kosárral sorban álló vásárlókat.

Olivér nem merte megszólítani, inkább ő is beállt a sorba, türelmesen kivárta, amíg eljut a pénztárig, és a műanyag kosárban feltűnés nélkül letette a gép elé az aláírandó szülői engedélyt, UW 2929 egy fürkésző pillantást vetett rá:

– Te vagy az?

– Igen.

– Várj meg.

Olivér megállt az előtérben, és nézelődött, az apja mögött, a falon észrevett egy dobozt, a dobozt letakaró üveglap mögött egy közönséges iskolai, agyaggolyós számológép látszott, föléje egy feliratot szögeztek: Ellenőrző számológép, a kedves vásárlóink rendelkezésére áll.

Záróra után a számítógép összesítette a bevételt, kiszámította a pontatlan mérlegelésből, többletszámolásból adódó hasznot, a pénzt egy meghatározott kulcs szerint szétosztotta az üzlet vezetője és az eladók között. Munkája végeztével levették róla a bekecset és a köpenyt, Olivér a kerekes szék mögé állt, és kitolta az üzletből, hallotta, hogy egy kiszolgálónő utánuk szól:

– Béla, aztán nem kell megint annyit inni, hogy az ujjával elérje.

A gép nem törődött a figyelmeztetéssel, egy közeli vendéglőbe vitette magát. A személyzet itt már jól ismerte, egy pincér átvette a tolókocsit Olivértől, és egy sarokasztal mellé manőverezett vele.

– Van valami, Tuskólábú? – kérdezte a pincér várakozóan. UW 2929 benyúlt a lábait fedő takaró alá, és néhány konzervdobozt, kakaót, kávét vett elő, nyilvánvalóan lopta a boltból, a pincér sietve elrakta, viszonzásul egy üveg tisztításkor használt sósavat tett az asztalra, a gép megkóstolta, és elégedetlenül csettintett.

– Limonádé! – mondta, és egy hajtásra kiitta az üveg felét.

A komputer mértéktelen adagokban fogyaszthatta a maró és romboló savakat, hatásukra korrodálódtak a memóriaegység védőlemezei, kapcsolási hibák léptek föl, minden ok nélkül, teljes összevisszaságban felhangzottak a különféle szalagokra betáplált szövegek:

– Ne lopj! Azt mondja Arisztid Taszilónak… A szabadság felismert szükségszerűség. Nótás kedvű volt az apám…

Olivér értetlenül hallgatta, a gépet ingerelte a kisfiú csodálkozó arca, még egy pohárral töltött magának:

– Kétszer kettő, az öt! – mondta indulatosan, mint aki ellenvetésre vár, de Olivér nem tiltakozott, akkor ő is elcsendesedett, és hátradőlt a tolószéken.

– Apuka percenként 1 250 419 műveletet tud elvégezni, miért tetszik így élni?

– Mit csináljak? Itt nincs szükség a számokra. Senki sem akar tudni semmit, meg vannak győződve, hogy minden addig jó, amíg nincs pontosan megfogalmazva, számokban rögzítve. De ha ismernék a számokat, akkor sem tudnának mit kezdeni vele.

– De Apuka, maga tudja, hogy a számok szabadok és függetlenek az embertől. Ha minden ember meghalna, Apuka akkor is nyugodtan számolna tovább.

A komputer tagadólag meg akarta rázni a fejét, de egy kapcsolási hiba lépett fel a szerkezetében, így csak az orrát vakarta meg:

– Én már nem. A jövő héten lejár a szavatossági időm, és nincs hozzám pótalkatrész.

– És akkor mi lesz Apukával?

– Nem tudom, úgy hallottam, kivisznek egy roncstelepre, és beolvasztanak. Én nagyon értékes színesfémeket tartalmazok – mondta alig titkolt büszkeséggel.

– Én már többé nem látom Apukát?

– Nem, Olivér, most találkoztunk utoljára – aláírta a munkavállaláshoz szükséges szülői beleegyezést. – Kérsz egy Colát?

– Nem kérek, Apuka.

– Akkor búcsúzzunk el, Pi – mondta egy újabb kapcsolási hiba következtében „pá” helyett –, Pi, Pi, Olivér.

Olivér megcsókolta az arc vékony műbőr borítását, és kifelé indult, távoztában a kocsma gőzén keresztül még látta, hogy a komputer egy új üveg sósavat tétet az asztalra, és magához inti a cigányokat.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]