Szabál…

(Változatok egy témára)
 

I. A leltár

Még látszottak az elvonuló török sereg utóvédei az egri dombokon, mikor egy beesett arcú, szattyán könyökvédőt viselő férfi jelentkezett Dobó István várkapitánynál:

– Gróf Thurzó Ervin vagyok, belső, titkos kamarás, Őfelsége, a király számbiztosa.

– Köszöntöm, vitézlő uram, mit kíván?

– Azzal a céllal jöttem, hogy most, az ostrom szerencsés befejeztével felfektessük a generális inventáriumot, vagyis az általános leltárt. Itt a megbízó pergamenem a király pecsétjével.

– Jobban örültem volna, ha kegyelmed az ostrom előtt jön, és segítő hadakat hoz magával, de természetesen készen állok teljesíteni a király akaratát.

Vaskos és dohos foliánst vettek elő, mely felsorolta az egri vár összes épületét, külső és belső tartozékait, felszerelését, a fegyvereket, a kincses- és éléskamrák minden vagyonát. Gróf Thurzó pontról pontra ellenőrzött mindent:

– …Azt írja, hogy tizennégy torony hetvenöt százalékos állapotban. Én viszont csupa romot látok itt.

– Igen, közben ugyanis volt egy kis ostrom, a török húszfontos ágyúgolyókkal lövöldözött.

– De talán mégis jobban lehetett volna vigyázni a Kegyelmedre bízott királyi vagyonra. Az a tapasztalatom, hogy ez a gondosság általában a lelkiismeretesség vetületében jelentkezik. Mindig van rá mód és lehetőség.

Thurzó, ha hosszú viták után is, de sorra elfogadta a felsorolt tételeket, csak a tizenharmadik lap alján akadt meg a szeme:

– Raktári készlet: tízezer font szalonna. Megnézhetném?!

– Ahogy óhajtja, Kegyelmed.

Levezette a belső, titkos tanácsost az élésraktárba, de a kijelölt tárolópolcokon egy vékony oldalszalonnát sem találtak.

– Hová lett a szalonna, várkapitány uram?

Dobó tanácstalanul vállat vont:

– Az ördög tudja, biztos megettük.

– Ennyi szalonnát nem ehettek meg, az ide vonatkozó reglamák fizikai harcos számára napi tíz deka, szellemi harcos számára hét deka szalonnát engedélyeznek. Különben sem bírta volna a belük azt a rengeteg zsírozót.

Dobó a homlokára csapott.

– Persze, mit is beszélek, hogy megettük, most már eszembe jutott, miképp történt. Jött a török fölfelé, mint a veszedelem, a falaknak támasztva ostromlétráikat, nekünk pedig már nem volt lőporunk, ágyúgolyónk, sőt kardjaink és lándzsáink is mind már csonkára törtek. Csak úgy tudtuk védeni bástyáinkat, hogy meggyújtottunk egy-egy oldalszalonnát, és mikor már nagy lánggal lobogott, a török arcába vágtuk, a pogány a szeméhez kapott, mi kihasználtuk ezt a pillanatot, és létrástól lefordítottuk a falról. Dobó szerényen, de öntudatosan elmosolyodott. – Majd említse meg, Kegyelmed, ezt a fortélyunkat Őfelségének, a királynak.

Gróf Thurzó Ervin nem viszonozta a mosolyt, szúrós pillantást vetett a várkapitányra.

– Nem mondhatja, Kegyelmed, hogy szőrszálakat hasogattam, igen sok anomáliát elnéztem a leltár felvételénél, melyen más számbiztosok fennakadtak volna, de ezt a szalonnaügyet végképp nem fogadhatom el. Végignézhetjük az összes hadireglamákat, egyik sem engedélyezi, hogy szalonnát dobáljunk az ellenségre. Kegyelmed nem rendeltetésszerűen használta fel a király vagyonát.

– És most mi lesz? – kérdezte Dobó sápadtan.

– Ezt a tízezer font szalonnát kénytelen leszek Kegyelmedre ráhátékázni, és rávezetjük a MIL-lapjára is. Egy font szalonna négy rénes krajcár, ezt kell megszorozni tízezerrel. Alig valamivel több, mint Kegyelmed húsz évi várkapitányi jövedelme. Itt tessék aláírni a jegyzőkönyvet.

Gróf Thurzó Ervin a leltározás végeztével ellovagolt szolgálati vasderesén, Dobó egy omló bástyának támaszkodott, és keserűen nézett utána:

– Jól van, Thurzó, de legközelebb védje meg nektek Eger várát a Központi Királyi Ellenőrzési Bizottság!

 

II. A felesleges tank

(H. Kovács történeteiből)

A 8888-as Italboltban már összegyűlt a szokásos kompánia, csak H. Kovács hiányzott – a kiegészítő parancsnokságon járt, betöltötte ötvenötödik évét, le kellett adni a katonai igazolványát. Mikor hatóra felé belökte az ajtót, a többiek kíváncsian fordultak felé:

– Mi volt benn?

– Bor, de szociálista.

– Hogyhogy szociálista?

– Sohasem látott tőkét. Mindegy, nehéz szívvel szakadtam el a seregtől. Eddig még nem említettem az uraknak, de az ötvenes években hivatásos katonatisztként szolgáltam.

– Biztos maga írta a hadijelentéseket – szólt közbe Rizsa.

H. Kovács legyintett, mint akihez nem ér fel ez a gúnyolódás:

– Maga ehhez nem ért, Rizsa, magát be sem vették katonának, mert gyerekkorában terhes hintalovon ült, és elgörbült a lába. Az Angol parki vezető állásomból emeltek ki, mivel magas fokú technikai ismeretekkel rendelkeztem, őrnagyi rangot adtak, és kulcspozícióba: a Csokoládé és Kakaópor Gyár parancsnokává neveztek ki.

Ez az üzem ugyan egy deka csokoládét nem gyártott, még kevésbé kakaóport, viszont az itt készült tankok minősége messze felülmúlta a Ridikülcsat Gyárban vagy a Vegyi Másolópapír Gyárban előállított tankokét. Számos elismerést és kitüntetést kaptam, az urak nem fogják elhinni, de épp a gyár jó munkája okozta a vesztemet.

A Csokoládé és Kakaópor Gyárban száz tank elkészítéséhez a műszaki normák durván számítva százegy tankra elegendő alkatrész felhasználását engedélyezték – ugyanis egy százalékot rá kellett hagyni a selejtre, a törésekre, a munka közben előforduló hibákra –, többnyire épp hogy kijött belőle a száz tank, néha csak kilencvenkilenc.

Egy alkalommal azonban, a véletlenek különös összjátéka folytán, a százegy tankra elegendő alkatrészből valóban százegy tank készült el. Az üzem vezetősége kínos helyzetbe került, ha bevalljuk, hogy sikerült százegy tankot előállítani, feletteseink okvetlenül megkérdezik, hogy eddig miért nem sikerült, és a jövőben ezt a teljesítményt fogják megkövetelni. Összehívtam a munkatársaimat, és úgy döntöttünk, hogy el kell titkolni ezt a felesleges tankot.

– Miért nem osztották be ezt a tankot egy későbbi szállítmányba?

– Egy katonai szállítmányba nem tehetünk bele mindent, mint Mari néni a tökös-mákos rétesbe. A motorba és a fődarabokba azonosítási számok vannak beütve. Nem tehettünk mást, a gyáron belül kellett rejtegetnünk a felesleges tankot. Az üzemi mosodában lepedőt szárítottak a löveg csövén, onnan átvittük az óvodába, és húzta maga után a játék villamoskocsikat.

Megvoltak a magam kiépített kapcsolatai, mindig értesültem, hogy mikor várható a gyárban alaposabb ellenőrzés, ilyenkor nem maradt más hátra, ki kellett küldeni a tankot a gyárból. A tank vezetőjével az utcán kóborolt, míg az ellenőrzés el nem vonult, akkor rádión utasítottuk, hogy térjen vissza. Évekig ment ez így, sohasem történt cvikli.

– És hogy buktak le?

– A nyugdíjig el tudtam volna titkolni a felesleges tankot, de mint oly sokszor az életben, most is közbeszólt az emberi felelőtlenség és kapzsiság. A tank vezetője, egy fiatal sofőr, akiben úgy megbíztam, mint a saját fiamban, eleinte tisztességesen viselkedett, pontosan megtartotta az utasításokat. Később látta, hogy nem ellenőrizzük, vérszemet kapott, azt hitte, hogy mindent megengedhet magának.

Először csak nőket, ismerősöket furikázott szívességből, aztán konkurrálni akart a tehertaxikkal, maszek szállításokat vállalt. A Bosnyák téri vásárcsarnok mellett bonyolította le az üzleteit, ezen a környéken már megszokott jelenségnek számított, hogy alkalmanként megáll egy tank a bejárat előtt, és két-három kofa száll ki belőle paradicsomos-, kelkáposztás-, naspolyáskosarakkal.

A tank vezetője egyre szélesítette szolgáltatásait, a végén azt is elvállalta, hogy géppuskával lövi majd a kofák konkurrenseit. A piac igazgatósága ezt megsokallta, feljelentett minket, a vizsgálat mindent kiderített, kirúgtak a hadseregből, mehettem vissza az Angol parkba.

– És mi lett a tankkal? Visszavette a hadsereg?

– Hogy képzelik?! Ha visszaveszik, át kellett volna számozni az egész hadrendet! Ki vállalja érte a felelősséget? Inkább eladták kéz alatt. Egy téesz vette meg szolgálati kocsinak, a belső ellenőrt járatták rajta, mert a motor dübörgéséből mindig hallani lehetett a közeledtét.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]