Szabadíts meg a gonosztól!

Tekintsük át a Büntetés-végrehajtás országos rendszerét. Minden megyében működik egy börtön – Budapesten a „Markó” tölti be ezt a feladatot – ezek az úgynevezett előzetes házak. Itt őrzik azokat, akik szabálysértésért kirótt elzárásukat töltik, az előzetes letartóztatásban levő személyeket, továbbá az első fokon nem jogerősen elítéltek egy részét. Hetek, hónapok után kerülnek át a letöltő, más szóval végrehajtó intézetekbe – ezek közül a legenyhébb fokozat a fogház, ezt követi a börtön, majd a legsúlyosabb a fegyház.

Ezen az általános szabályon belül számtalan kivétel tapasztalható. Az előzetes házak tucatszámra tartanak vissza már jogerősen elítélt rabokat is, akikre szükségük van az intézet életviteléhez: írnokokat, szerelőket, kőműveseket, szakácsokat, a börtönüzemek dolgozóit. Az intézetek előre bejelentik a BV Központi Nyilvántartójában, hogy milyen szakembereket szeretnének kapni, de kéréseik csak ritkán teljesülnek. A bekerülő emberanyag egyre képzetlenebb és gyengébb kvalitású, egy-egy diplomás vagy akárcsak érettségizett elítéltért valóságos közelharc folyik a börtönök között, a mezőgazdasági üzemek állítólag egy-egy féldisznót is bedobnak a serpenyőbe, hogy feléjük billenjen a mérleg nyelve.

Logikusnak látszott, hogy én is a folyamat elején, az előzetes házakban kezdjem az ismerkedést. Személyes okok vezettek arra, hogy elsőnek a miskolci börtönt választottam – ugyanis ez volt az egyetlen intézet, ahol már korábban is jártam, még a rendőrökről írott könyvem idején.

Miskolc mellett szükségét éreztem egy párhuzamos példának, úgy gondoltam, hogy a Markó utcai Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet volna a legmegfelelőbb, mert aránytalanul többet foglalkoztatja a közvéleményt, mint más hasonló szintű intézetek, és feltételeztem, hogy fontosságban is felülmúlja őket.

Szerettem volna a hét elejétől megfigyelni a börtön életét, ezért már vasárnap délután leutaztam Miskolcra. A családom épp egy rokoni születésnapra tartott, engem útközben leraktak a Keleti pályaudvarnál, és mentek tovább. Lányaim tudomásul vették, hogy a textilesekkel, kamionosokkal, rendőrökkel töltött évek után most egy újabb korszak következik, ha telefonon kerestek, közölték a hívóval:

– Apu börtönben van!

Lent Miskolcon a BV vendégszállásán töltöttem az éjszakát. Reggel a parancsnokkal, Madej őrnaggyal együtt indultunk el gyalogosan, alig száz métert kellett megtennünk a célunkig.

Mint a büntetés-végrehajtási intézetek többsége, a miskolci börtön is a század elején épült. A hely kiválasztásánál a kor neves szakértőjének, Mank doktornak tanácsát vették figyelembe: „valamennyi börtönt közel a nyilvános országúthoz emeltesse a király, hogy a nép lássa a bűntevők nyomorult és eltorzított állapotát”. Ebből a szándékból mára semmi sem maradt: a börtön a terjeszkedő városnak a belső övezetébe került, és a fehérre festett, magas falak eltakarják a benti élet minden mozzanatát.

Becsöngetünk, míg az ajtó nyitását jelző kattanásra várunk, körülnézek, feltűnik, hogy a túloldalon néhány kisebb csoport őgyeleg, Madej csak az állával mutat feléjük.

– A szabadulókra várnak.

Az ajtó kinyílik, az őr lejelentkezik a parancsnoknál: az éjszaka semmilyen rendkívüli esemény nem történt, beljebb lépünk. Madej végigjárja szokásos ellenőrző körútját, nyílnak, csukódnak az ajtózárak. Megdöbbent az udvaron tapasztalható felfordulás; halomban áll az építési törmelék, fél téglák, kődarabok, még egy törött vasfűrész is feltűnik. Látom, hogy az egyik szárnyon építkezés folyik, ennek ellenére érthetetlennek tartom, hogy ezeket a sittdombokat megtűrik a börtön közepén.

– Nem veszélyes ez?

– Dehogynem. Gondold meg: egy elítéltre rájön a bóna, felkap valamit, és leüti az őrt. Vagy nézd azt a toronydarut, hónapok óta itt áll az udvar közepén, nem használjuk semmire, csak fizetjük utána a bérleti díjat. Próbáljuk lezárni, de azzal együtt állandó a veszély, hogy egy rab felmászik rá, elkezd különféle dolgokat követelni, és azzal fenyegetődzik, hogy ha nem teljesítjük, leugrik a mélybe, mit csináljunk ilyenkor?

Felkínálkozik bennem a kérdés: ha ennyire tisztán látja a helyzetet, miért engedi meg, hogy az építkezés háttérbe szorítsa a biztonsági érdekeket? Aztán belátom, hogy ez az ügy nem rám tartozik.

– A börtönudvaron egyáltalán nem volna szabad megtűrni felesleges tárgyakat – folytatja Madej –, mert a rabok elbújhatnak mögötte, vagy „postaládának” használhatják.

– Hogy?

– Valaki séta közben megáll cipőt kötni, mondjuk, egy homoktárolónál, és letesz egy levelet. A bűntársa lejön a másik csoporttal, és felveszi az üzenetet valami hasonló trükkel.

Egy BV-s autóbusz tolat be az udvarra, kinyílik az ajtaja, és két fegyőr lép ki belőle, fegyverükkel intenek, erre, mintegy adott jelre harmincfőnyi oszlop kanyarodik ki egy belső kapun, a sorban lépkedők többsége sötétkék posztó rabruhát visel.

– Kik ezek? Munkára mennek?

– Nem, ma hétfő van, és ilyenkor bonyolítják le a körszállítást az egész országban, sokszor hat-hétszáz ember változtat helyet. Ha valakit a héten jogerősen elítéltek, és végrehajtó intézetbe kerül, vagy egy Borsod megyei bíróság rendelte ide tárgyalásra, mondjuk, Szegedről, és ezalatt úgynevezett „megőrzéses” volt nálunk az illető, vagy fegyelmi okokból helyezzük át, vagy a tököli kórházba utalják, azokat ilyenkor az autóbusszal felküldjük Pestre, a Gyűjtőbe. Ott átveszik, és mint egy fordítókorongon elindítják őket az új helyük felé. Egyszer érdemes volna ilyenkor megnézned a Gyűjtőt. Régen „tőzsdé”-nek vagy „börzé”-nek hívták, mert ruhaneműt, kávét, teát, néha még aranyat is árultak ilyenkor. Ma már sokkal zártabb formában bonyolódik le, inkább csak hírek és üzenetek cserélődnek.

Az oszlop közelebb ért, most látszik, hogy mintegy háromnegyed részük cigány – az arány, mint ahogy később tapasztaltam, általában magasabb, mint a rendőrségi fogdákban. Mindannyian meg vannak bilincselve, a többség páronként egy-egy kézi-, úgynevezett kontaktbilincset visel, öt-hat elítélt viszont egyedül vonul, csuklóján lelakatolt láncbilinccsel.

– Milyen alapon tesznek különbséget?

– A kv-sekre, vagyis a különösen veszélyes bűnözőkre láncbilincset rakunk, a sima kézibilincs nem elég megbízható. Én magam is ismertem olyan elítélteket, akik egy gemkapoccsal ki tudták nyitni, sőt hallottam olyat, hogy cigarettapapírral is sikerült.

– Ez hogy lehet?

– Bedugják a racsni fogai közé, ha túlságosan el vannak már kopva, állítólag átcsúsznak rajta. A kv-sekre külön szállítási tervet kell kidolgoznunk, ketten nem ülhetnek egymás mellé – éppúgy, mintha bűntársak lennének, és nem foglalhatnak el ablak melletti helyeket sem.

– Indokolt ez az elővigyázat?

– Igen, még ilyen körülmények között is előfordult néhány éve, hogy a sopronkőhidai buszon megbontották a padlót, és egy megállásnál megpróbáltak leereszkedni az utca kövezetére.

Van néhány bűnöző, akikkel szemben ezek a rendszabályok sem elégségesek, őket nem busszal szállítjuk, hanem egyéni fuvarral, kis rabomobillal, de ezek már az igazi nagymenők, majd talán valamelyik fegyházban találkozol velük: Bárdos Gabival, Birgési „Gidá”-val.

Az elítéltek szabad kezükben nejlonszatyrokat tartanak – tisztasági szereikkel, kevés alsóneművel –, a bilinccsel húzva-vonva egymást, felmásznak a lépcsőn, a kísérő őrök is elfoglalják a helyüket, az autóbusz kigördül a hátsó kapun.

– Visszafelé üresen jön?

– Hoz majd új embereket. Néhányan itt maradnak, a többiek mennek tovább a sátoraljaújhelyi fegyházba.

– És a többi elítélt hogy kerül be hozzátok?

– Aki szabadlábon védekezett, az a jogerős ítélet után kap egy behívót, és jelentkezik nálunk.

– Bejönnek időben?

– Általában nem rohannak. Tudják, hogy sokat nem veszíthetnek, a késésnek nincs jogkövetkezménye, csak 500 forint elővezetési költséget lehet rájuk terhelni. Ha harminc nappal a határidő lejárta után sem érkeznek be, kiadjuk ellenük a körözést. Magyarországon sokáig nem lehet bujkálni, és ezek az ítéletek már különben sem évülnek el ilyen módon.

Továbbkövetem Madejt szokásos reggeli útján. Átmegyünk a nevelési szolgálat irodájába, a parancsnok ma, hétfőn tárgyalja a fegyelmi ügyeket, az íróasztalra már kikészítették a fegyelmi lapos elítéltek személyi anyagát. Leemelem a legfelső dossziét: Czirkó Béla, a fedőlapon piros kv betűk állnak – különösen veszélyes bűnöző.

– Már kétszer büntették garázdaságért, most augusztus 21-én bukott le, erőszakos nemi közösülés kísérletének bűntette miatt. Ő majdnem minden héten itt áll előttem, általában öngyilkossági kísérlettel szokott ide kerülni, ha megmotoznánk, biztos találnánk a szájában egy pengét. Most egy jelentéktelen balhéja van: a zárka ablakán kilógatott egy cérnát, és cigarettát kért. Az őr észrevette és figyelmeztette, erre Czirkó megfenyegette, hogy megbuktatja őt. Küldjék be!

Harminc év körüli férfi lép be, hátul összekulcsolt kezekkel. Lehajtott fejjel morogja el a jelentkezés szokásos formuláját, szinte csak rövidre vágott fekete haját látni.

– Hát mi a baj, Béla? – kérdezi Madej. – Nem elég, hogy már fekete a segge az állandó visszaeséstől, már a felügyelő urakkal is kikezd? Maga milyen büntetést adna saját magának?

Czirkó felnéz, sovány, barna arcú cigányember, mosolyogva vonogatja a vállát.

– Hát ahogy a parancsnok úr gondolja. Húsz nap fogda?

– Én is erre gondoltam, de mivel ilyen kemény volt önmagához, legyen tíz nap.

– Köszönöm.

Az ügy tulajdonképpen lezárult, de Czirkó nem mozdul, úgy érzi, kijár neki, hogy egy kicsit elbeszélgessenek vele.

– Hallom, megint befalcolt, Béla, miért végez mindig félmunkát? Miért nem harapja ki egyszer úgy az ereit, hogy elvérezzen?

Czirkó mosolyog, mint régi csiligás ad rá, hogy ne vádolhassák a humorérzék hiányával.

– Hát az tényleg jobb volna, ha megdöglenék. Szóljon, parancsnok úr, hogy adjanak nekem orvosságot ideg ellen.

– Jól van, Béla, majd intézkedem, elmehet. – Mikor Czirkó mögött becsukódik az ajtó, Madej megkérdezi a nevelőt. – Az orvos mit szól hozzá?

– Semmi baja.

– Akkor adjatok neki egy placébót – magyarázólag felém fordul –, ma már azt is meg kell gondolnunk, hogy egy kamu tablettát kiadjunk, négy forintba kerül egy darab.

Áttérne a következő tárgyra, de engem nem hagy nyugodni az előző beszélgetés tárgya.

– Sok az öngyilkossági kísérlet?

– Belső börtönokok miatt szinte sohasem fordul elő, általában külső, főleg otthoni események nyomán következik be: valamelyik hozzátartozó meghalt, vagy az asszony megírja, hogy összeállt egy másik férfival.

Aztán akadnak olyanok, akiket a társai cukkolnak bele a halálba. Egy szerencsétlen azt akarta elhitetni a többiekkel, hogy ő azért került be, mert a vatikáni titkosszolgálatnak dolgozik, mikor kiröhögték, nem bírta ki a szégyent, öngyilkos lett.

– A múltkori váci önégetést mi váltotta ki?

– Mi úgy tudjuk, hogy az elítélt tartozott fűnek-fának, cigarettával, kávéval, és a társai azt mondták, ha megcsinálja a balhét, elengedik neki az adósságát. Leöntötte a ruháját nitrohígítóval, és meggyújtotta magát, azt hiszem, nem akart meghalni, csak rosszul mérte fel a mennyiséget. Aztán a felbujtói „elfelejtették” eloltani.

– És a felügyelők nem tudják megakadályozni az öngyilkosságokat?

– Ha mindegyiküknek száz szeme volna, akkor sem. Ha meg akar halni egy elítélt, száz módot is találhat. A leggyakoribb: az önakasztás, ha nem tudnak madzagot szerezni, akkor vagy a lepedőjüket csavarják össze, vagy a kabátgombokat helyettesítő pertlit tépik le, és azt kötik egybe. A másik tipikus forma: a falcolás, pengével, csempedarabbal, késsel felvágják az ereiket.

– Milyen késsel?

– Vagy becsempésznek egy késpengét kívülről, vagy a börtönben kapott bugylibicska élét fenik ki olyan élesre, hogy morzsa nélkül vágja a kenyeret. Összegyűjthetik a gyógyszert, amit a mi orvosunk ad nekik, vagy kávéba darálva hazulról is beküldhetnek orvosságot. Helyreállítják az originál csomagolást, ezer doboz kávéból hogy lehet kiszúrni?!

Bekopog egy őr, és jelenti, hogy új bevonulók érkeztek, a parancsnok átadja a fegyelmi tárgyalás irányítását egy nevelőnek, int felém.

– Gyere, megnézzük a befogadást!

Az újoncok sorban állnak az iroda előtti folyosón, mögöttük, az ablakok könyöklőin és lábuk mellett, a kőpadlón nejlonzacskók, cigarettával, kávéval, tisztasági szerekkel teletömve. Egy nő is várakozik köztük, tartási kötelezettség elmulasztásáért került be, egy nap börtönnel 250 forintot törleszt. Madej külön is szemügyre veszi azokat, akik rendőrségi fogdából kerültek át. Megkérdezi a foglyot, hogy bántalmazták-e, vagy van-e más panasza.

– Ha véres vagy szemmel láthatóan megvert embereket hoznak be, nem vagyunk hajlandók befogadni őket. A fejsérülés is kizáró ok, mert ha gumibottal csapták meg, belső sérülés is keletkezhetett. De ritkán mernek panaszkodni, mert nem tudnak bizonyítani, a rendőrségen általában gyomorra ütnek, vagy a tenyér élével csapnak oda, ami nem hagy nyomot. – Madej elmosolyodik. – Persze előfordult, hogy túllőttünk a célon. Egyszer egy gyanúsítottat mezítláb kísértek be, az ügyeletesünk megkövetelte, hogy kerítsék elő az illető lábbelijét. A rendőrkapitány meg is vetette a cipőt az ügyben intézkedő járőrrel, csak jóval később derült ki, hogy az illető csakugyan mezítláb került be a rendőrségre.

Az írnok rutinosan dolgozik, civilben egy vendéglátó vállalat főmérnöke volt, a négyszáz-egynéhány fogva tartott közül ő az egyetlen főiskolát végzett ember.

– Magának minden eset egyforma? – kérdezem.

– Már ismerem a kuncsaftokat. Egy embert sajnáltam, egy tizennyolc éves fiút. Autófeltörés miatt bukott le. Együtt ültünk a rendőrségi fogdában, olyan gyerekes volt, hogy a Piroska és a farkas meséltem neki. Szerettem volna segíteni rajta, de itt bent „köcsög” lett, az egész zárka megizélte, aztán elindult lefelé, egyre keményebb balhékat követett el. Négyszer került vissza, először remegve állt ide, aztán kihúzta magát, hogy ő milyen nagy vagány, hagytam a fenébe. De bocsásson meg, dolgoznom kell.

Egy magas, vörös hajú férfit szólít be az irodába.

– Nem vihetsz be öt doboz kávét!

– Tudom, hármat itt hagyok letétben. Nemsokára úgyis elszállítanak, majd akkor viszem magammal.

Az írnok egyezteti a jövevény adatait, többször is előfordult már, hogy valaki más helyett akart bevonulni a börtönbe – rokoni kapcsolatoktól vezéreltetve vagy egyszerűen pénzért. Néha évek múlva derült ki, hogy ezen az ellenőrzésen is többeknek sikerült átcsúszniuk.

– Nem mernék megesküdni rá – mondta később egy BV-s –, hogy a magyar börtönökben most mindenki a maga büntetését üli.

Az elítélt a pénzét is leadja. Általában nem hoznak magukkal komolyabb összegeket, legfeljebb, ha egyetlen hozzátartozó sem marad kint, akinél ott hagyhatnák. A letéti pénz nagysága, főleg ilyen esetekben, titok tárgyát képezi, mert elterjed a börtönben, és könnyen előfordulhat, hogy az illetőt szabadulásánál várnák néhányan a kapu előtt, akik megpróbálnák kifosztani.

Ahogy átesett a befogadással járó papírmunkán, az újonc belép a börtönkörlet belső négyszögébe, megmotozzák. A parancsnok összehúzott szemmel figyeli az őr munkáját, nem szól közbe, csak nekem suttogja oda a kifogásait:

– Nem nézi meg a samponos üveget.

– Miért? Mi lehet benne?

– Például szeszes ital, egy kotonba töltik, elkötik cérnával, és belesüllyesztik a flakonba.

– Ez kívülről is látszik?

– Nem biztos, az őrnek bele kellene piszkálni egy kötőtűvel, úgy okvetlenül észreveszi, vagy legalábbis felszúrja a hólyagot.

A parancsnok a testi motozást sem tartja kielégítőnek.

– Nézd meg: három réteg civil ruha van a zsiványon, ilyen sima tapogatással nem lehet megállapítani, hogy elrejtett-e pénzt valahol. Még egy nejlonzacskó cuccot is felköthetett a derekára. A cipőjét sem véteti le vele, pedig ellenőrizni kellene a cipőbélést, elfordítható-e a sarok és így tovább.

Mikor az őr jelenti, hogy befejezte a motozást, a parancsnok kurtán rászól:

– Kezdje elölről, de most csinálja rendesen!

Tovább haladunk.

– Mit csempészhet be valaki?

– Nézd, tökéletes motozás nem létezik, egy kemény vagánynál mindig marad pár száz forint és egy zsilettpenge, de egy ilyen ellenőrzés után bármit behozhattak volna: fűrészlapot, órát, aranyat, akár egy T–34-es tankot is.

A rab borbély a folyosóról nyíló kis műhelyében épp egy újonnan érkezettet vizsgálgat.

– Told le a gatyádat!

Megnézi, fészkel-e lapostetű a szeméremszőrzetben, aztán egy nagy fényerejű kézilámpával átvilágítja a fejbőrt is. Nem talál élősdiket, leülteti az elítéltet, és hátul rövidre nyírja a haját.

– Most már a rühösségre is vigyázni kell, a rendőrségi fogdában egyre többen összeszedik.

A borbély, mikor végzett a frizurával, az elítélt kezébe nyom egy önborotvát.

– Húzd le a szakálladat!

– Majd fenn a cellában.

– Azt mondtam, hogy itt!

A jövevény nem beszélhet vissza, a borbély „sitiprinc”-nek számít, és bármikor igénybe veheti a felügyelők kényszerítő segítségét, csak a fogai között sziszegi:

– Ülj bele! – és egy kézmozdulattal jelzi, hogy gondolja az aktust. Elindulunk a következő stáció, a raktárak felé.

– Nem fordul elő, hogy valaki ilyenkor ellenszegül?

– Régebben adódtak ilyen esetek, de az öreg smasszerek hamar lerendezték a kádert, megvoltak a maguk trükkjei. Például beszorították a renitenskedőt a sarokba, ahol egy szék állt, ha az illető megfogta a széket, akkor már fel lehetett tételezni, hogy ütni készül vele, a mozdulat támadásnak minősült. Az őrnek viszont támadás esetén már jogában állt kényszerítő eszközöket alkalmazni, a bilincstől a gumibotig. De mondom, ilyenek csak régebben fordultak elő, mostanában kevés az igazi vagány.

A raktárnál egyelőre senki sem vár a sorára, megkérem a kezelőket – szintén kék posztóruhát viselő elítéltek –, hogy tegyenek úgy, mintha engem szerelnének fel. Udvariasan bólintanak, és először két pokrócot vetnek a padló kövére.

– Két takaró pokróc, darabja ötszáz forint, ennyit fizet érte a hanyag vagy szándékos károkozó. Egy takaróhuzat 354 forint, egy lepedő 160, egy fejpárnahuzat 64, két törülköző, egy pár papucs, egy műanyag sárga evőcsésze, pohár, egy csajkadekli a savanyúságnak, egy alumíniumkanál, -villa – darabja 10-10 forint, egy bicska 20 forint. Ha az előzetes letartóztatott vagy az elítélt nem dolgozott, és nincs letéti pénze, akkor kap vécépapírt, fogkrémet, borotvapengét és más egyszerű tisztasági szereket.

Ezután jön a ruházat: egy szürke molinóalsó, ugyanilyen felső rész, egy öv – csat helyett két gombbal, egy sapka kék posztóból, ez egyébként 65 forintba kerül, a halom tetejébe dobják a kék nadrágot és a kék posztókabátot, 429 forintért.

– Minden kék? – kérdezem. – A közvélemény úgy tudja, hogy a rabok csíkos ruhát hordanak, mióta szűnt ez meg?

– 1979-ben aláírtak egy ENSZ-okmányt, mely szerint tilos az elítéltek megalázó megkülönböztetése, ekkor vonták ki a forgalomból a csíkos egyenruhát. Jár még egy formabakancs, 558 forintért, a teljes felszerelés értéke körülbelül négyezer forintot tesz ki.

– Pizsamát nem kapnak?

A raktáros elfojt egy mosolyt, és hivatalos hangnemben folytatja:

– Pizsamát nem, de szabad hordaniuk saját, civil fehérneműjüket: alsónadrágot, atlétát vagy rövid ujjú trikót, zoknit és fekete vagy legalábbis sötét színű félcipőt.

Követjük a felszerelt rabok útját, kilépünk az előtérbe, megállunk, Madej körbemutat.

– Szemben a csillagrendszerű börtönépületekkel, amilyen például a budapesti „Gyűjtő” vagy a szegedi „Csillag”, ez egyszárnyú börtön. Építőit az a cél vezette, hogy könnyen áttekinthető, belátható legyen. Alagsorra, földszintre és három emeletre tagozódik, a felső szinteken kifeszített drótháló az öngyilkossági kísérleteket akadályozza meg. Általában minden szintnek megvan a maga külön rendeltetése, a földszinten például az előzetes letartóztatottakat helyezzük el, a harmadik emelet az úgynevezett szabad körlet, ahol az ajtók napközben nyitva vannak.

– Mennyi a létszámotok?

– 360–400 fő között ingadozik. Egy intézetben szerintem legfeljebb 600 embert lehet tartani úgy, hogy a parancsnok még át tudja tekinteni – Madej széttárja a karját. – Mit akarsz megnézni? Gondolom, a fogdát.

– Miből gondolod?

– Minden civilt ez érdekel, egyébként semmi titok nincs benne. Először menjünk az elkülönítő zárkába, „dühöngőnek” is hívják.

A két és félszer másfél méteres kamra falát kipárnázták, hogy az őrjöngő elítélt ne tehessen kárt magában, a gyenge fényű körte is rács mögül világít. Az előtérben vécéülőke áll, mellette fehér műanyag kannában víz, mindent elborít az átható húgyszag. A sarokban egy férfi támaszkodik neki a falnak, öngyilkossági kísérlet miatt különítették el. Beléptünkre nem emeli fel a fejét, és bár a börtönszabályzat előírja, nem is jelentkezik, Madej nem veszi fel a kesztyűt, legyint.

– Majd ha magához tér, beszélünk – és megyünk tovább –, egy-két óra alatt lehiggad.

– Sötétzárka van?

– Már rég megszűnt. Amíg megvolt, a régi smasszerek főleg a cigányokat riogatták vele. Mikor kísérték be az elítélteket, az őr mindig javasolta az elöljárójának: „Engedjük rá a patkányokat, őrmester úr.” Az komoly pofát vágott. „Jó, engedjük.” Alig lehetett betuszkolni a szerencsétlent. Persze akadtak keményebb gyerekek is, akiket a sötétzárka sem tört össze, egyikük azzal szórakozott, hogy csak úgy találomra eldobta a sapkáját, aztán a sötétben keresni kezdte.

Mostanra csak a fogda maradt: fiatalkorúak és fogházra ítéltek maximum tíz napot kaphatnak, börtönfokozatban húszat, a fegyházasok harminc napot is bent tölthetnek. Két büntetés között legalább öt nap szünetet kell tartani, vissza kell engedni a társai közé.

A tíz-húsz napos magánelzárást sokan pihenőnek tekintették, nem kellett dolgozniuk, és kialhatták magukat. Hogy ne kívánkozzanak ide, felhajtattam az ágyat a falra, és lakattal lezárattam, csak a takarodónál engedik le, így a stokin kell végigülni a napot, ami már nem olyan kellemes.

Benyitunk, a WC-ülőke oldalát kicsempézték, de itt is szinte mellbe vág a húgyszag. Most, október közepén is hideg van a cellában, a szabályzat szerint elégséges 18 fokra felfűteni. Alacsony cigányfiú a „beutalt”, nyugodtan, majdhogynem vidáman jelentkezik. Madej rám néz.

– Farkas Lacika, nem ismerős a neve? Egy hónappal ezelőtt szökött meg, naponta leadták a képét a televízióban. Ha akarsz beszélgetni vele, majd kihozatom, én is szereznék kérdezni tőle egypár dolgot.

Felmegyünk a harmadik emeletre, „a szabad körletbe”, melynek belső életét önkormányzat irányítja, felügyelő helyett karszalagos elítélt, napos jelent. A létszám 97 fő, ebből jelenleg 67 dolgozik, a nyitott ajtajú zárkában csak a délutános műszak tartózkodik, és a gyengélkedők.

Madejnek mint parancsnoknak az előírások szerint nem volna szabad egyedül belépnie a zárkákba, legalább két őrnek kellene biztosítani a mozgását, de ő végigjárja a körletet, érdeklődik, aztán rám néz.

– Nekem vissza kell térnem a helyemre, jössz velem, vagy itt maradsz, és beszélgetsz az emberekkel?

Megértem: elérkezett az idő, hogy beleugorjak a mély vízbe.

– Maradok.

– Válaszd ki azt a zárkát, amelyiket akarod. Majd üzenek, ha megyünk ebédelni.

– Nem ehetnék együtt az elítéltekkel?

– Miért ne? Küldök fel neked egy evőcsészét.

Azt a zárkát választom, mely kívülről a legnagyobbnak látszik, átfut a fejemen Tari ezredes figyelmeztetése, hogy túszul ejthetnek, de most ezzel nem akarom riogatni saját magamat. Az elítéltek épp a tévé délelőtti adását nézik, jöttömre felemelik a fejüket. Beljebb lépek az ágyak közti szűk belső térbe, és bemutatkozom, elmondom, hogy könyvet akarok írni a börtönökről.

– Erről szeretnék beszélgetni magukkal, de ha nincs kedvük hozzá, szóljanak, és én nem zavarok tovább.

Az ágyon fekvő rabok töprengve összenéznek, aztán helyet csinálnak a stokin, az asztal mellett:

– Tessék leülni.

– Sötét van maguknál.

– Ebbe a zárkába soha nem süt be a nap, minden növényünk elpusztul.

Csak most nézek körül, őszintén szólva katonás rendre számítottam, meglep, hogy csak úgy tessék-lássék takarítanak, a sarkokban felhalmozódik a kosz, holmijuk nagy részét az ágyak alá belökött papírládákban tartják. A WC-t egy spanyolfal választja le.

– Igen, ahol eszünk, ott szarunk. Igyekszünk tekintettel lenni egymásra, nem illik WC-re menni, ha éppen eszik valaki.

– És kevesen szeretnek a közelében feküdni.

– Melyik a jó ágy?

– Az a jó hely, ami takarásban van, vagyis nem lát be oda a hipiselő őr, és ahonnan jól lehet nézni a televíziót.

– És melyik ágyat szeretik inkább: az alsót vagy a felsőt?

– Az alsó jobb, mert könnyebb megágyazni, rá lehet ülni és pakolni. – Mi dönti el, hogy ki kapja az alsó ágyat?

Az elítéltek összenéznek, hogy ki válaszoljon, végül egy harminc év körüli férfinak engedik át a szót, ahogy előre hajol, fehér trikója megfeszül kigyúrt vállán.

– Általában kíváncsi rá, vagy a mi zárkánk érdekli?

– Mind a kettő.

– A letöltő intézetben leszólózzák, vagyis leverekszik az alsó ágyak jogát, éppúgy, mint a többi kiváltságokat: ki lesz a „bika”, ki lesz a „menő”, ez annál gyakoribb, minél vadabb a világ bent. Számít persze a tekintély is: a börtöntapasztalatok, a beosztás és a pénz is. De ha megy más börtönökbe is, látni fogja.

– És maguknál mi a helyzet?

– Itt senki sem tölt el tíz-tizenöt évet, mint például a szegedi fegyházban, itt a dolgoknak nincs olyan súlyuk.

– Akkor itt milyen erővonalak alakulnak ki?

– Az emberek inkább „spannok” szerint helyezkednek el.

– Mi az a „spann”?

– Olyan barátok, akik már kintről ismerik egymást, vagy már korábban találkoztak a börtönben. Ők egymás melletti vagy fölötti ágyakban alszanak, közösen spejzolnak, és ha csomagot kapnak, azt is elosztják.

– Hány emberből áll egy spann?

– Kettőtől négyig, ötig.

– Magának ki a spannja?

A fehér trikós egy cigány férfira mutat.

– Mi az alapja a barátságuknak?

– Mind a ketten sokszor bebuktunk már. Én 32 éves vagyok, és 13 évet töltöttem börtönben, ő a 28 évéből 9-et.

– És még nem ültették el azt a fát, melyből a mi szabaduló papírunkat készítik.

– Nem inna egy teát? – kérdezi a fehér trikós.

– Szívesen.

– Rendeset vagy „dobi”-t?

– Látja, én nem tudok semmit, mi az a „dobi”?

– Mondjuk egy vödör forró vízbe bedobunk két doboz filteres teát, és esetleg egy doboz kávét, ezzel kínáljuk egymást.

Valaki hozzáteszi:

– Bele szoktak keverni egy vagy két tubus fogkrémet is, főleg, ha jó mentolos.

– És milyen hatással van magukra?

– Olyan, mint a kábítószer, feldob minket.

– Pótolja az alkoholt? Egyáltalán, hogy tudnak leszokni a szeszről, hiszen a legtöbben keményen ittak kint.

– Ha valaki nem jutott el odáig, hogy rögtön belehal, ha elvonják tőle a piát, az könnyen leszokik, higgye el, itt bent eszébe sem jut.

– Vannak, akiket a börtön fegyelme hoz rendbe, és akkor esik össze, mikor kiszabadul.

Közben elkészült a dobim, tizenöt filter tea ázott ki egy pohár vízben, sötét, a felszíne olajosan fénylik. Cukrot kérek bele, és óvatosan megkóstolom; semmi különöset nem érzek rajta, és később sem zavarta meg a szívritmusomat.

– Milyen személyes holmijuk van?

Előhúznak egy papírládát az ágy alól, és tartalmát kiborítják a takaróra; egy dosszié fényképekkel, ítéletmásolattal, hazulról kapott levelekkel – egy bizonyos értelmi szint fölött minden rab őriz magánál ilyen iratgyűjtőt – két vastag albumszerű füzet, mind a kettő üres, tulajdonosa azért hozta be, hogy cigarettára cserélje, különös szerszámok, melyeket vitorláshajó-modellek készítéséhez lehet használni: egy golyóstoll testéből kiálló tűk és pengék, melyekkel szabni és vágni lehet a furnérlemezeket. Magántulajdonnak számít még a fehérnemű, az erotikus képek, melyeket az alsó ágyon fekvők a felső ágy aljára ragasztanak, hogy fekvés közben folyton láthassák.

– A pénzt hol tartják?

Mosolyogva néznek vissza rám.

– Pénzt nem tarthatunk magunknál. Legfeljebb börtönpénzt.

– De ha volna pénzük, hová tennék? Itt a cellában őriznék?

– Mondom, nálunk nincs pénz, csak hallottunk róla, mások hogy csinálják. A cellában ritkán tartják, bár vannak szokásos rejtekhelyek; vagy a szivacsmatracba vágnak egy lyukat, és oda teszik, vagy abba a résbe, ahol a felső ágyat összeillesztik a kerettel. Van, aki egy hipis esetén a seggébe dugja, némelyik rabnak már úgy kitágult a végbele, hogy egy VIM-es doboz is belefér.

– És mit lehet venni a pénzen?

– Mindent. Lehet váltani börtönpénzt, az arány általában kettő az egyhez, a börtönpénz javára. Van, aki száz doboz cigarettát vesz a boltban két-háromezer forintért.

– És nem kelt feltűnést?

– Nem ő áll be a sorba, hanem a spannjait küldi oda. A cigarettáért aztán mindent lehet kapni; Citizen órát, 100–150 „ládáért” aranyláncot, -gyűrűt.

(Sokáig nem hittem, hogy ilyen tárgyak bejutnak a börtönbe, és titkos kereskedelmi forgalomba kerülnek, később aztán személyesen is meggyőződtem, hogy az elítéltek nem túloznak – de mindent a maga idején.)

– És ezek a tárgyak hogy jutnak ki a börtönből?

– Beszélőnél, vagy a szabadulók viszik magukkal. Mi érdekli még?

– Kik emelkednek ki az átlagrabok közül?

– Tizenhat sitiprinc van nálunk: írnokok, fodrász, raktárosok. Ők a smasszerek kiszolgálói, de a saját hasznukat is megtalálják. Mindent kihoznak a beosztásukból, a legapróbb szívességekért is meg kell fizetni őket: cigarettával, kávéval, pénzzel. Vigyáznak a helyükre, ha valami balhéjuk támad, áthárítják másokra. Épp mostanában történt, hogy a közösségvezető, egyébként éppolyan rab, mint a többi négyszáz, csak lovat adtak alá, utasította az egyik szabót, hogy „csövesítse le” a nadrágszárát. Ez tilos, mert a BV-sek azt állítják, hogy az állami vagyon rongálásának számít. A szerencsétlen szabó nem mert tiltakozni, megcsinálta, mikor az egyik parancsnok észrevette, a közösségvezető letagadta, hogy ő szólt, a végén a szabót büntették meg.

– Minden sitiprinc ilyen, állandóan azzal fenyegetnek, hogy ha nem csinálod meg, amit kérek, megkapod az autóbuszjegyet!

– Ez mit jelent?

– Eltávolítanak minket Miskolcról valamelyik távoli börtönbe, ahová nem tud utánunk jönni a család, mert nem tudják megfizetni az útiköltséget.

Már dél körül jár, behozzák az ebédet, sárga evőcsészékbe kiporciózva bablevest és káposztás tésztát kapunk.

– Kér kenyeret hozzá?

– Igen.

Egy kendőbe csavart vekniből vágnak le egy szeletet, és felém nyújtják, némi bizonytalansággal fogadom el, feltételezem, hogy nem bővelkednek ennivalóban, és ez a darab kenyér is hiányozni fog nekik, de érzem, hogy sértés volna visszautasítani.

A börtönben töltött hónapok alatt mindig tapasztalnom kellett, hogy az elítéltek igyekeznek nagyvonalúan viselkedni. Ha valakinek könyvet, újságot, cigarettát adtam, az illető szinte kötelességének érezte, hogy a maga lehetőségeihez képest viszonozza az ajándékot, legalább teát vagy kávét kevert cserében.

A miskolci börtönben viszonylag jól főznek, az ebéd ízletesebb volt, mint a menü egy átlagos üzemi konyhán. Mikor végeztünk az evéssel, egy rab szedte össze és mosta el az összes edényt.

– Ez naposrendszerben megy, vagy csicskáztatnak valakit?

– A mi zárkánkban mindig ugyanaz mosogat, de nem erőszakkal kényszerítjük, hanem cigarettát adunk érte.

A napos beszól, hogy a délutános műszak készülődjön, nem akarok zavarni, elköszönök.

A börtönök életében szinte egyetlen nap sem múlik el valamilyen esemény nélkül: veszekedések harsannak fel a zárkaajtók mögött, kint az üzemben valaki betagadja a munkát, vagy más szabálytalanságért tölti ki az őr a fegyelmi lapot, megbilincselt rabokat kísérnek a fogda felé. Előfordulnak nyelések, falcolások, sőt öngyilkosságok is, de egyik rendkívüli esemény sem számít olyan súlyosnak, nem támaszt akkora viharokat, mint a fogolyszökés. Fegyelmik és büntetések röpködnek, előléptetések és jutalmak maradnak el, vége-hossza nincs a bajtársi gúnyolódásnak.

– Mi van? Szöcskéket tartasz, hogy megugranak tőled?

Nehéz megfejteni, hogy egy szökést miért bírálnak el szigorúbban, mint például egy elítélt önakasztását. Csak feltételezem, azért, mert a haláleset szűk körben marad, a szökés híre viszont az újságcikkek és a tévében leadott körözések nyomán eljut a nagyközönséghez is, kikezdve a testület tekintélyét, sőt megkérdőjelezve, hogy alkalmas-e alapvető feladatának, az őrzésnek ellátására.

A szökevények ritkán alkalmaznak nagy trükköket; Bárdos Gabi egy bútorszállító kamion pótkocsijában bújt el, és úgy jutott ki a kapun, Birgési „Gida” egy rabszállító autóbusz alvázára kapaszkodott fel, a rugók összetörték a bordáit, Kecskeméten félájultan szedték össze a rendőrök. A szürke átlagból csak Schenk elítélt esete emelkedik ki, mindenképpen rászolgált arra, hogy megörökítsük.

A nevezett férfiú, civilben aranykezű lakatos és szerelő, a börtönben is nélkülözhetetlen szakemberré küzdötte fel magát, viszonylag szabadon mozoghatott, és használhatta a különféle félreeső rakodóhelyiségeket is.

Schenk úr kezdettől fogva készült a szökésre, első lépcsőben egy látogatóba érkezett munkásőrtiszt mikádókabátját lopta el, mely színében megegyezett a BV-s egyenruhával. Eldugta a kabátot számtalan rejtekhelyének egyikére, és várt, amíg elülnek az esetet követő kutatások. Azután egy smasszer szakács sapkáját emelte le a fogasról, a mikádó mellé tette, és dolgozott tovább szorgalmasan, munkájával újra és újra kiérdemelve az őrök dicséretét. Mikor kulcsot kellett készíteni a hátsó kapuhoz, azt is őrá bízták, egy példánnyal többet reszelt belőle, zsebre vágta, és ezzel minden összejött az akcióhoz.

Egyik este Schenk úr nem vonult be a zárkájába, ez nem keltett különösebb feltűnést, az őrök megszokták, hogy gyakran kirendelik őt éjszakába húzódó javításokhoz. Elbújt a rejtekhelyén, és átöltözködött: felvette a sapkát, a munkásőrkabátra aranypapírból készült váll-lapot ragasztott, főhadnagyi csillagokkal, egyetlen gyanús ruhadarabját: sötétkék nadrágját cementporral szórta be szürkére. Hajnali öt óra körül, mikor az őrség figyelme már ki-kihagy, Schenk végigsétált az udvaron, hanyagul tisztelgett a szembejövőknek, a kulcsmásolattal kinyitotta a kaput, és saját hatáskörben szabadlábra helyezte magát.

Az már egy másik történet, hogy a szökevény alig huszonnégy óra alatt lebukott. A rendőrök tudták, hogy a Schenk családnak nincs állandó lakása, hanem egy Skoda gépkocsiban él. Az asszony itt főzött, mosott, teregetett, a hátsó ülésen nevelte a két gyereket, segített megoldani házi feladataikat. Az üldözőknek elég volt a kocsit megtalálni; Schenk éppen borotválkozott a visszapillantó tükörben.

Farkas Lászlót, aki nemrégiben szökött meg a miskolci börtönből, és épp ott-tartózkodásom idején került vissza, Madej ígérete szerint felhozatta, és hármasban leültünk beszélgetni.

– Maga már régi fiú nálunk, Laci – kezdi a parancsnok –, úgy emlékszem, hogy két évvel ezelőtt egyszer már jelentették nekem, hogy szökni készül. Igaz volt ez?

– Igen, meg akartam pattanni, őrnagy úr – bólogat a 24 éves, alacsony, vidám tekintetű cigány férfi.

– Akkor nem vettük komolyan, az 1970-es évek eleje óta nem fordult elő nálunk szökési kísérlet. Most aztán maga megmutatta. – Madej felém fordul. – Tessék, kérdezz tőle!

– Egyedül akart szökni?

– Nem, egy fiatalkorúval tárgyaltunk, sokáig nem döntöttük el, hogy melyikünk lépjen le.

– Miért nem mehettek el mind a ketten?

– Mert azzal a trükkel, amit kitaláltunk, csak egy ember télakolhatott meg. Végül én maradtam a kalapban, mert a társam állami gondozott volt, árva, ha kijut, akkor sem kaphatott volna segítséget senkitől sem. Készen álltunk és vártunk. Egyik reggel sétára vittek minket, és megéreztük, hogy az őrség nem figyel ránk, odarohantunk a falhoz, a fiatalkorú bakot tartott, és felmásztam.

– Ne haragudjon, Laci, de én láttam azt a falat, legalább négy méter magas.

– Az igaz, de ott állt mellette egy gesztenyefa, csak arra kellett felkapaszkodnom, onnan már át tudtam lépni a falra.

Madej rosszkedvűen elhúzza a száját.

– Aztán ki kellett vágni azt a fát.

– Én is sajnálom – mondta Farkas. – Nagyon szép fa volt.

– Nem lőttek magára – a parancsnok felé fordulok –, vagy ilyenkor nem szabad fegyvert használni?

– De, jogukban áll fegyverrel is meggátolni a szökést, ebben a tekintetben csak a fiatalkorúak és a nők számítanak kivételnek, azokat legfeljebb megátkozhatjuk. Az őr lőtt is, de kiderült, hogy a fali bástyáról épp azt a sarkot nem lehet elérni tűzzel, amerre a szökevény menekült, olyan a röppálya, hogy a golyók a szomszédos iparitanuló-otthon udvarára csapódtak volna be. Utána meg is szüntettük ezt az őrhelyet. De folytassa, Laci.

– Szóval felmásztam a falra, és lenéztem. Betonra kellett ugranom, igyekeztem lazán esni, nem is lett semmi bajom. Átjutottam a szomszédos deszkatemetőbe…

– Ezt miért hívják így?

– Mert a temetéseknél nem használnak szögeket, a koporsót és a fejfákat is ékeléssel vagy faragással eresztik össze. Lekuporodtam egy sír mellé, és kipihentem magam. A szívem hazafelé vitt volna, de az eszem nem engedte. Egyszer hallottam a rendőröktől, hogy a madár és a cigány bűnöző mindig a fészkére száll, otthon kell keresni őt. A kertek alatt elmentem a kórházba, az unokatestvérem ott dolgozott mint szállító műtőssegéd, vele üzentem a testvéreimnek. Küldtek ennivalót és egy hálózsákot, nem messzire a kórháztól behúzódtam az erdőbe, és elbújtam. Időnként bejártam az unokatestvéremhez, mintha vizsgálatra mentem volna, leültünk egy padra, megittunk egy kólát. Egyszer elmegy mellettünk egy nő, csak a szeme sarkából nézett ránk, nem is gondoltam volna, hogy felplankolt. Egy félóra múlva ott termett három nyomozó, de nem tudtak elfogni, pedig pisztoly is volt náluk.

– Majd írjon egy köszönőlevelet a rendőrkapitány úrnak, mert ő rendelt el fegyverhasználati tilalmat a maga ügyében – szól közbe Madej.

– Menekülés közben leugrottam egy tetőről, összeszabdaltam magam.

Elmentem egy rokonom lakására, arcszesszel leöntötték a sebeket, más fertőtlenítő nem volt otthon náluk. Ahogy besötétedett, visszamerészkedtem a kórházba, megkerestem az unokatestvéremet, aki jóddal lekezelt, és be is kötözött.

A család megpróbált segíteni, még egy sátrat is küldtek, de egyre nehezebben találtam észrevétlen helyet az erdőben. Jöttek a gyerekek kirándulni, csavarogni, mindig rám találtak, megbámultak. Féltem, hogy feljelentenek, elhatároztam, hogy meglépek.

– Hová?

– Úgy gondoltam, átszököm a cseh és lengyel határon, felmegyek egészen a Keleti-tengerig, van ott egy kikötő, ahonnan hajók indulnak Svédországba, olyan furcsa neve van…

– Swinoujscie? – idéződik fel kamionos emlékeimből.

– Igen, az az. Úgy mondták, hogy fel lehet szökni a hajóra, és Svédországban menekültjogot kérhetek majd, nem adnak vissza. Összeszedtem, amit csak tudtam: kétezer forintot, 160 cseh koronát, térképet, iránytűt, ennivalót, mindenem elfért egy sporttáskában. Elindultam a határ felé, Sátoraljaújhelyen a hídnál észrevettek a határőrök, de én visszahúzódtam a sötétbe. Éjfél körül átkeltem a Ronyván, néhol lábon is mehettem, néhol úszni kellett. A cseh oldalon egy nagy kukoricatábla terült el, behúzódtam a sűrűbe pihenni, aztán a friss szántáson haladva kikerültem egy falut, és bementem Kassára.

Kerestem egy szállodát, mivel nem volt útlevelem, azt hazudtam a portásnak, hogy a feleségem lement a rokonaihoz egy közeli faluba, és nála maradtak a papírjaim. A portás úgy csinált, mintha elhitte volna, száz koronáért adott egy szobát. Kimentem a strandra, kicsit már hideg volt a víz, de azért megfürödtem, végigaludtam az éjszakát, aztán reggel jegyet váltottam a határig. A pénztárosnő nem értette, mit kérek, összekeverte Plavecet Plavicával, ez két különböző állomás, a végén a kalauz leszállított, és 30 kilométert kellett gyalogolnom a sínek között.

A cseh határon simán átjutottam, de a lengyel határőrök kiszúrtak, két terepjáró autóval utánam jöttek, és el is kaptak, megvertek puskatussal. Én persze szidtam az anyjukat, nem értették, hogy mit mondok, de az arcomból kitalálták, és ütöttek tovább. Aztán visszaadtak a cseheknek, ők nem bántottak, sőt kólát is kaptam tőlük. Rabóval szállítottak ide Miskolcra – a szökevény Madejre néz –, már akár megharagszik az őrnagy úr, akár nem, kimondom az igazságot: nagyon keményen fogadtak. Nem adtak enni, és borotválkozni sem hagytak.

– Maga se sértődjön meg, Lacikám, de nem tudtunk rajongani magáért. A szökés miatt az egyik őrünket le kellett fokozni és ki kellett rúgni. De azóta van valami panasza?

– Semmi, tisztelettel, rendben van minden.

– Akkor én kérek magától egy szívességet, ha akar, segít nekem, ha nem akar, nem.

– Miről van szó?

– Ha valaki most akarna megszökni innen a miskolci börtönből, sikerülne neki?

Farkas arcán látszott, hogy birokra kelt benne az óvatosság a büszkeséggel, hogy maga a parancsnok kéri ki a véleményét, végül a hiúság kerekedett felül.

– Az az igazság, parancsnok úr, hogy most az építkezés miatt elég könnyű feljutni a padlásra, és aki ügyes, ott el tud bújni úgy, hogy nem veszik észre.

– Ez előfordulhat, de akkor még csak a tetőn van, nem jutott ki az épületből!

– De ha végigmegy a gerincen, akkor eljut a régi épülethez, ott fennmaradt az állványozás, át lehet ugrani, és simán lemászik az utcára.

Madej elgondolkodik.

– Igen, igaza van, Laci, köszönöm. – Behívatja az őrt. – Elmehetnek.

– Harag nincs, parancsnok úr? – kérdezi Farkas távozóban.

– Miért volna? Magának az a dolga, hogy megszökjön, nekünk pedig az, hogy megakadályozzuk.

Mikor becsukódott az ajtó az elítélt mögött, a parancsnok azonnal intézkedett, hogy számolják fel ezt a szökési lehetőséget, aztán rosszkedvűen könyökölt előre az íróasztalán.

– Nemcsak a fiú büszke a szökésre, de Miskolcon az egész cigányság tárgyalta az ügyet, jártak gratulálni a családhoz. Múltkoriban a húgát elítélték valamilyen szabálysértésért, pénzzel megválthatta volna a büntetést, de ő inkább bevonult, hogy láthassa, hol lépett át a bátyja a falon. Amikor megnézte, rögtön szólt, hogy van nála pénz, de akkor már jukszból is benn tartottuk egy éjszakára.

 

Kedden, a körszállítást követő napon ülésezik a börtönben a MÁB, a munkába állítási bizottság, mely dönt a frissen érkezett rabok további foglalkoztatásáról. Az intézet parancsnoka ritkán vesz részt az ülésen, valamelyik alacsonyabb beosztású tiszt vezeti le, többnyire a nevelési szolgálatvezető, S. György főhadnagy.

Én is jelen akartam lenni a MÁB-on, reggel hét óra felé benéztem a helyszínre, a nevelők irodájába, épp kávéztak, elém is tettek egy csészét. Nézem az arcokat: S. főhadnagy már most fáradtnak látszik, gombát termeszt fenn egy avasi pincében, és ilyenkor reggelenként adja le a termést – keresete nagyobbik fele ebből származik. Példája nem egyedülálló, egy másik nevelő videofelvételeket készít lakodalmakon. Az őrség tagjai közül sokan elmennek kőművesnek, szemük véreres a fáradtságtól, dicséretükre legyen mondva, két éve nem fordult elő, hogy valaki elaludt volna az őrhelyén. Más helyen például megengedik, hogy a fegyőrök paprikát termeljenek.

S. gondterhelten nézegeti az aktákat, a másik nevelő telefonálgat, valamilyen elromlott bojler ügyét intézi. Pontosan fél nyolckor, a munkaidő hivatalos kezdetén toppan be a harmadik – ő új fiú, „ejtőernyős”, a megyei pártbizottságról került át. Amennyire meg tudom ítélni, ő még nem jutott el a nevelői hivatás csúcsainak közelébe, viselkedésében igyekszik előírásosabb lenni a legöregebb „smasszer”-nál, akkor is tiszteleg és jelentkezik, mikor leteszi a kagylót. Tevékenysége egyébként kimerül abban, hogy naphosszat a beérkező, illetve továbbításra váró leveleket olvasgatja. Időnként titokzatos mosollyal valamilyen apró jelet tesz a borítékra. Az egy hét alatt – amit a miskolci börtönben töltöttem – egyszer sem találkoztam vele a valódi „fronton”, a zárkák és munkahelyek közelében.

Mikor üresen koppannak a feketekávés csészék az asztal lapján, felteszek néhány kérdést S.-nek mint a bizottság elnökének.

– Az elítéltek nevelése szempontjából milyen munkák számítanak fontosnak és hatékonynak?

– Elméletben talán léteznek ilyenek, de a gyakorlatban a rabmunka mindig is az úgynevezett „szűk keresztmetszeteket” igyekezett feloldani. Az ötvenes években a KÖMI-táborokat a bányák és a nagyüzemi mezőgazdaság szolgálatába állították. Ez napjainkban is érvényes, Sopronkőhidán állítják elő az ország mullszövetszükségletét, ez olyan alacsony hasznot hoz, hogy egyetlen komolyabb külső textilüzem sem vállalná, vagy a Csepeli Fémműben rabok végzik az öntvények tisztítását, nehéz, piszkos, balesetveszélyes munka, minden polgári személy elszökne mellőle. Az értelmileg-fizikailag gyengébb réteg dossziékat ragaszt, csomagol, alkatrészeket válogat és így tovább. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy napjainkban még ezekből a munkalehetőségekből is kezdünk kifogyni. Érezteti hatását a kinti világban terjedő munkanélküliség és a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatainkban mutatkozó zűrzavar.

– Ezt nem érten.

– Mondok egy példát. Az egyik büntetés-végrehajtási intézet mellett működő üzem valaha munkaruhákat készített; évi háromszázezer darabot, és sokáig el is tudta adni őket. Aztán egyszer csak jöttek a kubaiak, és felajánlották, hogy az adósságuk egy részét munkaruhákkal törlesztik. A kereskedelmi szakembereink persze hogy elfogadták, mert legalább valamennyit viszontlátunk az ország pénzéből, a rabüzemet viszont tönkretette ez a bolt, mert a kubaiak messze a mi árainkon alul szállítottak. A parancsnok járta az áruházakat, és könyörgött, hogy legalább a megtermelt áru egy részét vegyék át.

Sajnos, ritkán sikerült megbirkózni a nehézségekkel, a vezetők között kevés menedzsertípust lehet találni, inkább jogi végzettségű klasszikus BV-sek. Egyre több embert kell leültetnünk a nem dolgozó körletekben, vagy jöhet a „taposómalom”, a formális munkák. Lehet, hogy visszatérnek az 50-es évek, mikor a rabok puszta kézzel szedték ki a gazt a cukorrépából?!

Kint a folyosón egy vonuló csapat dobogása, majd hirtelen megállása hallatszik, vezényszavak harsannak. S. int.

– Kezdjük el, idő van.

A nevelőkön kívül négy-öt ember ül a bizottságban; az orvos, az őrzésbiztonsági tiszt, a munkáltatók képviselői. Belép az első „páciens”, belenézek az anyagába: B. Lajos buszvezető, büntetett előéletű, most emberölés kísérletének bűntettével vádolják. Első fokon négy évet kapott – a tapasztalatok szerint ezek az ítéletek alig néhány hónapos különbséggel másodfokon is változatlanok maradnak. Mint nem jogerős elítélt nem volna köteles dolgozni, de B. már a befogadásnál aláírta a munkavállalási nyilatkozatot.

– Úgy látom, már járt a sátoraljaújhelyi börtönben, tehát tud varrni – S. a munkáltatókra néz –, kinek kell?

A házi műhelyes jelentkezik.

– Én elviszem vasalónak.

– Magának megfelel? – kérdezi S. az elítélttől.

B. bólint, aláírja új beosztását, sarkosan megfordul, és kilép a szobából. Míg a következő elítéltre várunk, tisztázódnak bennem a szempontok, melyek alapján a jelentkezőket osztályozzák. Alapvető követelmény, hogy az elítélt legyen könnyen őrizhető. A felügyelők az üzemben sem viselhetnek lőfegyvert, mindenképpen meg kell előzni, hogy rájuk támadhassanak, így a „különösen veszélyes” vagy „támadó” minősítésűek lehetőleg zártabb, biztonságosabb körletben maradnak. A második helyen a munkáltatók igénye áll, ha egy asztalost vagy lakatost kérnek, és véletlenül bebukik egy ilyen szakember, egyenes úton hozzájuk kerül.

– És mi történik például egy gyémántcsiszolóval?

– Hát annak nagy peche van.

– Az elítéltek kívánságait figyelembe veszik? Kérheti-e például, hogy ne rakják mezőgazdasági munkára?

– Nem, ilyen igényekkel nem léphetnek fel. Például nagy kan cigányok akkora kezekkel, mint egy péklapát, „varrónők” lesznek Sátoraljaújhelyen.

– Mihez kezd ilyen szakmával a szabadulás után?

– Általában nem sokra mennek vele, bár akadnak kivételek. Például az egész országban csak nálunk, Miskolcon folyik szíjgyártó szakmunkásképzés. A bizonyítványon nincs feltüntetve, hogy a végzettségét itt benn, a börtönben szerezte, a 101-es számú Szakmunkásképző Intézet állítja ki a papírt. Na, de haladjunk.

A következő jelentkező csalásért bukott be, többszörös visszaeső, szakképzetlen, polgári foglalkozása nincs. Itt bent kizáró körülmények nem merülnek fel, de az ízületeivel kínlódik, az orvosnő javaslatára egyelőre nem foglalkoztatják.

Egy szikvízkészítő kisiparos követi őt, gondatlanságból elkövetett emberölésért ítélték el.

– Milyen munkát szeretne?

– Olyat, hogy mozoghassak, mert kint szabad voltam, mint a madár. Ha kérhetem, ne osszanak be a mosodába vagy a bőrüzembe.

– Sajnos csak a labdaüzemben van helyünk. Megfelel?

– Hát ha ez a helyzet, mit csináljunk?!

A 15 munkára jelentkezőből a bizottság végül is 4 embert tudott munkába állítani.

 

Kezdéstől szerettem volna végigkövetni egy munkanapot, így a szállásomon hajnali három órára állítottam be a csörgőt. Kint az utcán még éjszakai köd lebegett, az éles fénnyel megvilágított fehér börtönfal még hatalmasabbnak látszott.

A börtönfolyosók is félhomályba merülnek. Az előírások szerint az ügyeletnek éjszaka minden órában fel kellene gyújtani a lámpákat a zárkákban, és ellenőrizni a létszámot, de többnyire eltekintenek az elítéltek zavarásától, csak feszült helyzetben: szökések után vagy zendülésektől tartva veszik szigorúan a szabályokat.

Négy órakor az őr felkattintja a villanykapcsolót, és csönget. Az elítélteknek húsz perc alatt szemleképes állapotba kell hozniuk a körletet, az ágyakat „fehérre kell vetni”, vagyis a sima pokrócra elvágólag ki kell hajtani a lepedő szélét.

Négy óra húszkor az őrök párosával elindulnak, egyikük kinyitja a zárkaajtókat, visszalöki rajtuk a „kutyákat”, a záró reteszeket, kizárva azt a lehetőséget, hogy az esetleges túszfogók berántsák, és bezárhassák az ajtót, a másik őr áll mögötte, és keresztbe fogott gumibottal biztosítja a társát.

A folyosó benépesül, a bojlernél sorba állnak meleg vízért – akár a szabad világban, itt is kávéval indul a nap. Egy ismerős elítélt engem is meghív, beülök hozzájuk. A zárkában hárman laknak.

– Melyik a jobb zárka: a kicsi vagy a nagy?

– A kicsi. Kevesebb emberhez kell alkalmazkodni, esténként könnyebben megegyezünk, hogy meddig nézzük a tévét, ilyenkor reggel borotválkozásnál is kevesebb ember jut egy tükörre.

Ez az előny igencsak viszonylagos, mert az asztaltól és az ágyaktól moccanni sem lehet a zárkában. A régi börtönszabályok szerint egy-egy elítéltnek öt-nyolc légköbméternyi férőhelyet kellett biztosítani, ezt a négy-öt méter magas zárkákban, legalábbis formailag, könnyen meg lehetett oldani. Azóta változtak a rendelkezések, nem térfogatot, hanem felületet írnak elő, személyenként három négyzetmétert – ennyi szabad terület ritkán jut, ha komolyan vennék a szabályt, legalább egynegyedével csökkenne a magyar börtönök befogadóképessége.

Később megkérdeztem egy börtönorvost, hogy szerinte mennyi az ember szabad térigénye, mekkora az a köz, melybe idegenek nem léphetnek be túlságosan gyakran. Ő az ismeretes michelangelói vázlatot említette, melyen egy ember minden irányba kinyújthatja a kezét, anélkül hogy bármit is megérintene, ez volna az a bűvös kör, mely megóvna a túlzott stressztől.

Közben kiosztják a reggelit: egy vastag szelet disznósajtot adnak kenyérrel, ezen a korai órán senki sem tud enni, az elítéltek becsomagolják és magukkal viszik. Fél hatkor kezdődik a műszak, öt órakor a csoport felsorakozik, és átvonul a munkahelyére – az Ipoly Cipőgyár telepére, mely a börtön másik szárnyán helyezkedik el.

Az Ipoly Cipőgyár igazi rabüzem, központja a balassagyarmati börtönben működik, három telephelyét a miskolci, egri és szolnoki megyei börtönben alakította ki. A polgári vállalatok szervezéséhez annyiban hasonlít, hogy a haszon a magasabb értékű végtermék formájában itt is az anyavállalatnál csapódik le, például Szolnok és Eger beszállítja a felsőrészeket a női cipőkhöz, melyeket aztán Balassagyarmat állít össze és ad át a kereskedelemnek.

Miskolcon a képzetlen elítéltek állománya eleve meghatározza a termékek körét. Olyan cikkeket gyártanak, melyekben egy polgári üzem sem látna fantáziát: szíjazatokat készítenek a Rákospalotai Bőrdíszműgyárnak, katonai derékszíjakat, járőrtáskákat, csuklószorítót, bányamentő övet és így tovább.

A délelőttös műszak nagy része labdát varr. A munkafolyamat három szakaszra oszlik: szeletvarrásra, szelet-összeállításra, végül a labdabefejezésre. Egy labda húsz fehér hatszögű és tizenkét fekete ötszögű szeletből áll, a bőrszeletek szélére műbőrt ragasztottak, hogy a labda megtartsa a formáját, ne nyúljon ki. A varrások helyét előre kilyuggatták, a labdás egyszerre két tűvel dolgozik, párhuzamosan rántja át a csikorgóan kemény műbőrön.

– Ki lehet számítani, hány öltés szükséges egy labda elkészítéséhez?

– Ezen még nem gondolkodtunk, de mivel szabványok szerint dolgozunk, meg lehet határozni. Egy ötszögre 40 öltés kell, egy hatszögre 48, a teljes labda 32 szeletből áll, ami azt jelenti, hogy körülbelül 1800-szor kell átrántani a tűt.

– Egy műszak alatt hány labdát varrnak meg?

– Egy tízfős brigádnak 27 darab a normája, de a mostani 24 darab is nagyon jó teljesítménynek számít. Az egyik elítélt szabadulása után beállt egy miskolci bőrdíszmű szövetkezethez varrni, 160–200 százalékot teljesített, egy hónap alatt tönkrevágta a normát, munkatársai fellázadtak ellene.

És valóban megállás nélkül jár a kezük, a műanyag varrószál gyantázva van, hogy ne csússzon vissza, füstöl, ahogy átrántják. A labdatest kifordítva fekszik az ölükben, belülről minden öltést elkötnek, az utolsót különös gonddal és figyelemmel, mert ha ez lazára vagy hibásra sikerülne, a labda néhány rúgás után elszakadna.

– Mennyit kapnak az elítéltek egy darabért?

– Ötven forintot, ez a három munkafolyamat miatt természetesen háromfelé oszlik, a 2,70-es labdás átlagteljesítményt számolva 120 forint jön össze egy műszakra, ebből lejön a rabtartás, napi 47 forintjával.

– És mennyiért adják el a labdákat?

– A bolti áruk ezer forint fölött van, de sok megy exportra.

A kész labdákat benzines ronggyal letörlik, hogy eltávolítsák a fonálról rátapadt gyantát. Az egyikbe kedvemért beletesznek egy belső gumit, és felfújják, az egyik elítélt – szabályszerű, laza lábfejjel – dekázik néhányat.

Nyolc órakor húszperces szünetet tartanak, előkerül a disznósajt, a barna arcokon evés közben is csorog az izzadság. A műszak végére elkészülnek az erejükkel, ha felmennek a körletbe, a felügyelet nem nagyon hajtja, hanem hagyja pihenni őket.

Átmegyek a bőrüzembe. A szabászatban ékszertartó zacskót készítenek az egyik gépen: kék bőrből magát a bugyrot, lilából az összehúzó szalagot, a másik pár marhabőr hasítékot vág ki a munkavédelmi kesztyűk tenyeréhez. A gépek fölött élesen vibrál a neon, mikor kilépek a folyosó nappali világításába, mintha fekete lepkék röpködnének a szemem előtt.

Bent a nagyteremben kettős szálú Minerva varrógépen dolgoznak az elítéltek, megnézem a leltári jegyet, mindegyik gép betöltötte már a tizedik évét. Ha elromlanak, a balassagyarmati anyaüzembe küldik be őket, de sok a panasz a javítások színvonalára. Azt mondják, hogy a gép két hónapig áll a raktárban, aztán úgy kerül vissza, hogy hozzá sem nyúltak, vagy ha mégis megreparálják, olyan felületes munkát végeznek, hogy a gép szállítás közben szétesik. Az elítéltek inkább maguk bütykölik meg.

Megállok egy gépnél, egy alacsony cigány férfi dolgozik rajta, kimeredt szemmel varrja fel a vászonkesztyű kézfejére a bütyökvédőt. Ujjai vastagok, ügyetlenül forgatja a nehéz anyagot.

– Mi volt az eredeti foglalkozása?

– A MÁV-nál dolgoztam, mint váltókezelő.

– Visszavárják?

– Nem. Épp most írtak, hogy a munkaerőhelyzet miatt nem tudják fenntartani a helyemet.

A kísérő nevelő rábólint.

– Általában ez a helyzet. Néha udvariasak és megadják a formát: „…a technológia olyan gyorsan változik, hogy az újonnan felvettek nem tudnának alkalmazkodni hozzá.” De akadnak kevésbé szégyenlősek, egy cég nyíltan megírta: „cigányszemélyeket nem alkalmazunk, különösen börtönviseltet”. Azt pedig nehéz eltitkolni, hogy valaki rabkoszton élt, mert hosszú évek hiányoznak a munkakönyvéből.

– Mit lehet tenni? Tanulhatnak itt bent valamit?

– Régebben itt is tombolt az éberség, egy angol nyelvkönyv nem jöhetett be a börtönbe, mert az illető biztos azért kéri, mivel disszidálni készül. Most próbálunk nyitni, például valaki járatta a Kisállattenyésztők Lapját, és amíg a börtönben volt, vétetett a családjával egy tanyát. Ő, amikor kiment, el tudta kezdeni az életét nutriával vagy valami hasonlóval. Ez persze kivétel, mihez kezdjen egy öt-hat gyerekes, nincstelen analfabéta?

A brigádvezető – sovány, visszafogott indulatú, de állandóan kirobbanásra kész férfi, elismerten a legjobb munkások közé tartozik – engedelmet kér és közbeszól:

– Én Demagos-gépkezelő voltam, 12-13 ezer forintot kerestem havonta. Az biztos, hogy a régi helyemre nem fogadnak vissza, beállhatok a fuvarosokhoz, rakodni a Búza téren. Vagy mehetek maszek kőműves mellé culágernek, feketén, és nekem kevesebbet fog fizetni, mint annak a munkásának, akit bejelent. És akkor még jól jártam, hogy helyet találtam, mert egyre kevesebb ház épül, és az is kalákában, a rokonságból kerülnek ki a segédmunkások.

Valaki morogva hozzáteszi:

– A többiek meg állnak a kocsmában, isznak, ha van miből, és várnak a csodákra.

– Mi lesz ennek a vége?

– Ha mindenki meztelen seggű volna, nem lenne érdekes az egész, de az emberek látják a Mercedeseket, és a feszültség növekedni fog. Egyre többen szorulnak a perifériára, és a periféria veszélyes körzet, mert egyszer csak beér a centrumba, és a társadalom összeomlik.

Ehhez sokat nem lehet hozzátenni, bólintunk, és megyünk a dolgunkra.

A gyártási folyamat végén a meósok leellenőrzik a kesztyűket, annyi áru összegyűlt, hogy alig lehet megfordulni a szűk helyiségben.

– Az átvételt mindig a rendelő vállalat érdekei határozzák meg. Előfordult, hogy minőségi okok miatt visszaküldtek egy egész szállítmányt, egyszerűen azért, mert teli volt a raktáruk. Harmadnap már elfogadták az egészet első osztályúnak, mert sikerült elpasszolniuk közben egy nagyobb tételt.

Itt is érdeklődöm a teljesítmény és kereset iránt. Egy elítélt műszakonként átlagosan 30 pár kesztyűt gyárt, egy polgári üzem munkásai lényegesen kedvezőbb feltétel mellett 22 pár körül teljesítenek. Egy párért 3 forint 10 fillért kapnak, a bolti ár három százalékát, a 90–100 forintos napi bérből persze még levonják a rabtartást. Emellett előírásszerűen össze kell spórolniuk a „koporsópénz”-t, azt a 2500 forintot, mely a szabadulásnál afféle indulópénznek számít majd.

– Ez mindenkinek sikerül?

– A BV-üzemekben nem mindenki dolgozik olyan jól, mint nálunk a labdakészítők vagy a kesztyűvarrók, vegyük a textilipart; ott az 50-60 százalékot sem érik el. Vagy nézzük meg Állampusztát, az elítéltek mondjuk paprikát szednek, és kifognak egy hetes esőt, rá sem tudnak menni a földekre. A rabtartást nekik is felszámítják, minden napot mínusszal zárnak.

Még rosszabbul járnak azok, akik nem dolgozó körletben töltötték le a büntetésüket, vagy sokszor megjárták a fogdát, ami napi 100–200 forint levonást jelent. Nem kizárt eset, hogy valaki tíz év után egy fillér nélkül lép ki a kapun, ha mi nem adnánk nekik pár száz forint szabadulási segélyt, a vonatjegyüket sem tudnák megváltani.

Valamivel a műszak vége előtt, fél kettőkor lépünk ki az üzemből. Az udvar közepén most is ott mered a mozdulatlan toronydaru, egyetlen órára 2500 forint bérleti díjat számítanak fel utána, az egész délelőttös műszak nyolc óra alatt nem keres meg ennyit.

 

Délután átmegyek a „szabad körletbe”, folytatni a beszélgetést, most is dobival kínálnak.

– Valami tartalmasabb ital nincs a közelben? – kérdezem félig komolyan.

– Most éppen nincs, de elő-előfordul, hogy bejut egy üveg pálinka.

– Mi az ára?

– Egy félhavi rabkeresményünk: ezer-ezerötszáz forint.

– Ki hozza be?

– Ki hozhatja be?! Vagy a szabálysértők, akik külső munkahelyen dolgoznak, vagy a smasszer. Az őrt éjszaka ritkán ellenőrzik, senki sem látja, hogy bedug valamit a „tátikán”, az ételbeadó nyíláson. De az az igazság, hogy Miskolcon ritkábban fordulnak elő ilyen üzletek, mert itt kialakult régi őrszemélyzet szolgál, akik nem szívesen kockáztatnak. Pesten viszont a környékre települt smasszerok dolgoznak. Fiatalok, egyszerre akarnak mindent, hajtják a pénzt, ők az élő nyúltól a teherautóig mindent behoznak. Megpróbáljuk pótolni a szeszt ezzel-azzal, régen a spriccelős dezodort befújtuk egy pohárba, és megittuk, de ezt most már nem lehet beküldeni, mert állítólag támadó fegyverként lehet felhasználni az őrök ellen. Azt ajánlom, hogy inkább Szegeden vagy Sopronkőhidán kérdezősködjék erről: ott megisszák az ablaktisztító folyadékot, borotválkozó zseléből szeszt készítenek, feketekávéból sört erjesztenek.

– És a nők mennyire hiányoznak?

Az elítéltek egy vörös hajú, szeplős társukra néznek.

– Ezt te mondd el, Tengerész.

– Maga csakugyan tengerész?

– Á, csak sokszoros visszaeső vagyok, félévenként berángatnak, és nem szeretnénk, ha tudnák a házban a szomszédaink. Szereztem egy nagy tengerészzsákot, és mindig azzal vonulok be a börtönbe. A szomszédok néha megkérnek, hogy hozzak nekik külföldről kocsialkatrészeket, én persze nem vállalom, azt mondom, hogy katonai szállítmányokat viszünk, és ezért nagyon szigorú az ellenőrzés a hajón.

Na már most, ami a nőket illeti, hall majd legendákat. Egy BV-s hadnagynő kikezdett egy írnokkal, bent a börtönben nem mert vele kamatyolni, de adatott neki jutalomeltávozást, kint találkoztak, és bepótolták, amit elmulasztottak. Az ügy kiderült, a hadnagynőt elbocsátották.

– Ez csakugyan megtörtént?

– Nem tudom, nem voltam ott, nem tartottam a gyertyát. A másik, amit mesélnek: valaki betegséget szimulál, felviteti magát a tököli rabkórházba, és ott meg lehet húzni a kalocsai lányokat vagy az ápolónőket. Én nem mondom, hogy ilyen eset soha nem fordult elő, de az biztos, hogy ezer legendából jó, ha egy igaz. Marad a szomorú valóság: a „rejsz”, a „hokizás”, a „magunk szerelme”, vagy tudományosan, az onánia. Ahogy az özvegyember mondta: „…eddig a feleségem volt a jobb kezem, most a jobb kezem lesz a feleségem!”

Tengerész egy kézmozdulattal lecsillapítja a feltörő nevetést.

– Ez nem titok, mindenki látja, hogy egy zárkatársunk fog egy pornóképet, és bevonul a vécébe, egy kis keretet barkácsoltunk köré, nem jön ki a hang. Az illető öt perc múlva kijön, egy kicsit vörös, de senki sem kérdez tőle semmit, megy az élet tovább.

– Homoszexualitás?

– Ez megint nem egy megyei börtönre jellemző, kisidős elítéltekre, előzetesekre, hanem olyan intézetekre, ahol tíz-tizenöt évet is eltöltenek az emberek. Az volna csoda, ha nem melegednének be. Bemennek, mint Rómeó, és kijönnek, mint Júlia, vagy mint Rómeó és Júlia egy személyben. Itt Miskolcon kevés „köcsögölés” fordul elő, leginkább a volt állami gondozottak űzik ezt a sportot, feltűnnek vékony, lányos arcú fiúk, egy hét után már dörgölődznek, akinek van kedve hozzá, elvonul velük a vécébe. Igyekszenek titokban tartani, mert az itteni BV-sek nem szeretik a buziskodást, keményen büntetik, ha kiderül.

– A börtön vezetői mennyire ismerik a maguk kis belső titkait? Sok a vamzer, a spicli?

Tengerész egy diplomatikus kézmozdulatot tesz.

– Itt nincsenek különösebb titkok, miről lehet szó egyáltalán? Lefosztanak egy újonnan érkezett elítéltet, vagy megverik, valaki eladja a pólóját cigarettáért vagy kávéért.

De maga a vamzerekről kérdezett. Ezen a téren sem léphetünk Szeged vagy Sopronkőhida nyomába, Miskolcon az egész besúgórendszert összevissza szervezik, nincs központi irányítás.

– Mégis miből áll a hálózat?

– Van először is egy „operás”, vagyis egy operatív munkát végző rendőrtiszt. Ismerjük őt, a megyei főkapitányságról jár ki, nem tartozik a BV-hez. Neki az a feladata, hogy felderítse azokat a bűncselekményeket, melyeket a nyomozás, a vizsgálat és a bíróság nem tudott feltárni. Ezenkívül kötelessége jelezni, hogy ha az elítéltek szökésre vagy zendülésre, kitörésre készülnek. Én már jártam egypár börtönben, beszálltam néhány balhéba, de még soha nem fordult elő, hogy az operások előre megbuktattak volna minket. Az a magánvéleményem, hogy sokkal inkább a BV-s személyzetre dolgoznak rá: ki iszik, ki kurvázik, ki üzletel közülük.

– Az operások milyen eszközökkel rendelkeznek?

– Az sem titok, néhány zárkát „betechnikáztak”, de nagyon primitív módon csinálják, a rádióba építették be a lehallgatókészüléket, bármikor el tudjuk rontani. Az operás csak a hálózatára támaszkodhat, ha meg akar tudni valamit. Ilyen piti helyen, mint a miskolci börtön, nem tarthat fizetett börtönügynököket, „atákat” – alkalmi titkos adatszolgáltatókat –, ő maga is nyomorog, ha nagymosás van náluk, nincs rajta gatya. Szervezget, ügyeskedik, várja, hogy valaki beessen hozzá árulkodni. Általában azok mennek, akiket még kintről a rendőrségi fogdából ismer, ott voltak a „téglái”, vagy azok keresik meg, akik megharagudtak valamelyik rabtársukra, és feldobják. Fegyőrnek nem mondanák el, de egy rendőrnek igen.

– Maguk hogy védekeznek a vamzerok ellen?

– Nincs szükség semmi rendkívüli trükkre, maguktól lebuknak. Ne képzeljen egyetemi tanárokat, sok az analfabéta cigány köztük, akik meg sem tudják írni a jelentésüket, úgy mesélik el szóban. Amellett valahogy meg is kell fizetni őket, és ilyen kis „házban” nehéz úgy adni kedvezményeket, hogy ne legyen feltűnő. Az operás egy időben minden vamzert kék Kossuth cigarettával jutalmazott meg, ilyet nem árultak a börtönboltban, akinél kék Kossuthot láttunk, arról már nem is kellett többet tudni, elszigeteltük. Az operás ebből tanult, az újonnan beszervezett embereinek elintézett egypár napos büntetésfelfüggesztést.

– Hogy csinálta? Ez börtönparancsnoki jogkör!

– Leszólt a vamzer lakóhelyén szolgáló körzeti megbízottnak: küldjön egy táviratot, hogy haldoklik a vamzer anyja vagy apja, engedjék haza őt. Aztán ezek is elcsúsztak valamilyen narancshéjon.

Egy elítélt közbeszól:

– Még azt is mondd el, Tengerész, hogy minden nevelőnek és fegyőrnek megvan a maga külön vamzerhálózata.

– Igen. A felügyelet a vamzert úgy használja, mint a citromot: kicsavarják és eldobják. A dörzsölt vamzer vigyáz rá, hogy neki is legyenek adui a fegyőrrel szemben, például megjegyzi, hogy mikor nem gyújtott lámpát időben, mert elaludt, vagy mikor követett el valamilyen más szabálytalanságot. Az is szokásos taktika, hogy a vamzer nem adja ki magát egészen, jópofáskodva mesél, mintha csak vicceket mondana, és úgy dob fel valakit.

– Nem érdemes vamzolni – foglalja össze valaki –, már Hitler is megmondta: használd ki a besúgót, aztán taposd el!

 

Késő délután benézek a nevelői szobába. S. főhadnagy egyedül tartja a frontot, a kérelmi lapokat olvasgatja – az elítéltek ezeken terjesztik be kívánságaikat, gondjaikat.

– Belenézhetek?

– Nyugodtan.

Találomra kiemelek kettőt.

 

Kérem a tisztelt nevelő urat, hogy legyen szíves engedélyezni öt nap magánelzárást (kikapcsolódás céljából, vagy ha kérhetném, tegyen bele a hétfői szállításba. Három hónapja gyötrődik ifjúi szívem a szállítózárkában, és úgy érzem, még egy pár nap, és testem-lelkem végleg elmerül ebben az iszonyatosan undorító, förtelmesen bűnös posványban. Kérem tisztelettel a nevelő urat, hogy méltányolja a kérésemet, és nyújtsa felém segítő kezét. Bízom benne, hogy utam végcélja a szegedi „Csillag” lesz, ott végleg megnyugodhatok, és javuló tendenciát mutathatok.

 

Előre is köszönöm nagylelkűségét, tisztelettel:

K. István

Utóirat: az emberek csúnyák és nem bírom a klímát!

 

– Ki ez? – kérdezem.

– Egy többszörös visszaeső, most emberölés gyanújával került be, kalapáccsal agyonverte egy volt fogolytársát, akivel együtt dolgozott a börtön mosodájában.

A másik kérelmi lapot kevesebb költőiséggel fogalmazták meg, de a benne kifejtett panasz annál alaposabbnak látszik. Íróját már egy éve tartják előzetes letartóztatásban, és az ügye közben egy jottányit sem mozdult előre.

– Ilyet, sajnos, sokat találhatsz. A bíróságon nagyon lassan őrölnek a malmok.

A kérelmi lapok mellett az íróasztal sarkán ott sorakoznak a levelek, melyeket továbbíthatatlannak ítéltek, vagy ide címezték őket, de nem javasolják átadásukat az elítélteknek.

– Mi lehet a kizáró ok?

– Ezerféle, például tilos érinteni a börtön belső rendszabályait, különösen a biztonsággal összefüggő témákat. Alapvető szempont az is, hogy az elítélt csak azzal levelezhet, akit a befogadásnál megjelölt, mint kapcsolattartót, vagyis a szűkebb családjával, rokonaival, régi szerelmeivel, ha akar, hét-nyolc személyt is megnevezhet. De nem fogadjuk el az úgynevezett „fidis” ismeretségeket, akiket a körszállításnál szednek fel, vagy más börtönökből közvetítenek nekik a haverok. Akárhogy is lángol a szerelem – felém tol egy levélcsomót –, ha érdekel, olvass bele, az egyik elítéltünk küldte Kalocsára egy ottani fogva tartott nőnek. Szerintem elég jól fogalmaz, vagy pedig valamilyen szerelmi levelezőt használ – esetleg könyvből másolta ki.

 

…Nem érdekel a múltad, lehetsz az utcasarkok rongya, én nem a múltaddal bújok ágyba, hanem Veled. Az én számomra a nagy szavakon Te vagy az ékezet… Boldog vagyok, mert boldoggá tettelek, és a Te boldogságodat látva én magam is boldog lehetek. A Te boldogságodban találom meg önmagam boldogságát is…

 

– Elég „sárkányos”, mi?! Ezt lestoppoltuk, de úgy látszik, valamilyen rejtekúton mégis eljuthatott egy-két levél Kalocsára, mert a nő válaszolt neki. Majd meglátod, hogy ő sem piskóta.

 

…Eszembe jutott az ókori filozófia, mely azt tanította, hogy az ember azonos az istenséggel, jogában áll létének akkor véget vetni, amikor akarja. Ha Te nem volnál, most rögtön megtenném…

 

Majd, hogy feloldja a komor hangulatot, egy játékos versikét idéz:

 

Szeretlek téged, mint virslit a kutya, ha mással meglátlak megüt a guta. Szívemnek szép madara, őrölt kukorica dara. Beléd estem, mint ló a gödörbe, érted könnyezem a moslékosvödörbe. Ha madár volnék, neked vinnék mézet eleségül, s ha egy nagy marha volnék, hozzád mennék feleségül

 

Ez persze csak vicc: tanto ti amo mio amore!

 

– Persze kevés levelezés folyik le ilyen magas szellemi színvonalon – teszi hozzá a nevelő –, általában azt írják le, hogy milyen tüzesen ölelnék meg a szerelmüket és hányszor, a legaprólékosabban részletezik az elképzelt aktust. Egyszer egy olyan levelet találtunk, melyben a papír összeragadt, eleinte nem értettük, mitől, de mikor elolvastuk a levelet, kiderült, hogy az írója onanizált és ráélvezett, alig győztünk kezet mosni utána. Kérnek szerelmi jelképeket: egy vérfoltot a levél sarkába, egy rongydarabot, mellyel a nő megtörölte a nemiszervét. Ebből a témakörből is tudok szolgálni egy levéllel.

 

…Szerelmem, megkérlek egy apró szívességre, légy szíves, küldjél egy kis pinaszőrt. Remélem, eleget teszel a kérésemnek. És megkérlek, legalább hat szálat küldjél, és ha megkérhetlek, az alsó részből válasszál ki, a hosszabbakból. És varrd fel a levélpapírra, előre is köszönöm. Ha már fényképet nem tudsz küldeni magadról, így legalább az alsó szőrzeted helyettesítené.

 

– Adódnak olyan esetek is, hogy az elítélt érdekében kell visszatartani a levelet.

– Mondanál ilyet?

– Jött egy névtelen levél, azt közölték benne az elítélttel, hogy a feleségét látták az Éva presszóban, és egy férfi is feljár hozzá a lakására. Ha a címzett elolvassa, biztos, hogy befalcol, amiért meg kell büntetnünk, most úgy fest, megkapja az egyharmados kedvezményt, de egy fegyelmi után elveszítené minden esélyét.

– Minden veszélyes levelet ki tudtok védeni?

– Sajnos nem, a múltkor majdnem kitört a botrány. Egy elítélt annak a bírónőnek a nevét diktálta be kapcsolattartónak, aki első fokon elítélte őt. Azt állította, hogy az élettársa, lakáscímnek bediktálta a bíróságot, hosszú leveleket írt neki, melyekben régi csókjaikra, ölelkezéseikre emlékeztette a bírónőt.

Madej nyit be, leül mellénk.

– Te csak ebben a százéves épületben kóborolsz? Nem tudod, hogy itt a közelben épült fel Közép-Európa egyik legmodernebb börtöne?

– Kit őriznek ott?

– Egyelőre senkit. Már több mint egy éve átadták, de még mindig nem vették használatba.

– Hogy lehet az?

– Gyere, kiugrunk, megnézzük!

Miskolc szélén, túl a tűzoltólaktanyán is, már a puszta közepén egy új, szürke épület áll, lakatlanul és elhagyottan. Madej sofőrje nyitogatja az ajtókat, a rozsdától csikorognak a zárak. Benyitunk, belülről minden egy modern munkásszállóra emlékeztet, felszereltsége, berendezése majdnem teljesnek mondható, ha bebútoroznák, egy hét múlva talán már fogadhatná is a lakókat.

Átsétálunk a csempézett konyhán-ebédlőn, a szakácsoknak és a többi konyhai alkalmazottaknak külön fürdőt építettek. Minden zárkában kiépítették a központi televíziós antennarendszer csatlakozóit, a 3,40 X 5,20-as szobát hat embernek szánták.

Az orvosi rendelő kézmosó csapja 18 ezer forintba került, és a többi berendezési tárgy is a legmodernebb és a legdrágább. Az aggregátor egymillió forint, a hőkazán több mint hárommilliós ráfordítást igényelt.

De ha tüzetesebben szemügyre vesszük az épületet, elképesztően hanyag munkára valló nyomok tűnnek fel. A vizesszerelvények illesztésénél kilóg a kóc, ahelyett hogy visszanyomkodták volna a helyére, egyszerűen lemázolták. A kézmosókból szanaszét futó tócsák erednek, a tervezett automata mosógépekhez pedig elfelejtették beszerelni a csatlakozó csöveket. A fürdőszobákban a lefolyók fedelét keresztvassal zárták le, hogy a zuhanyozó elítéltek szándékosan el ne dugaszolhassák. Arra nem gondoltak, hogy ha valaki mezítláb rálép a vasra, szétvághatja a talpát. Az elkülönítő zárkában a vécéülőke mögötti betonpilonon kiüt a salétrom.

Általánosságban megállapítható, hogy az alapokat nem szigetelték le megfelelően. Nemcsak az alagsori szobákban hámlik a falról a festék, hanem a magasabb szinteken is egyre feljebb kúsznak a nedves foltok. A körséta végén elképedve kérdezem Madejtől:

– Miért nem használják? Mire szánták egyáltalán?

– Eredetileg a szigorított javító-nevelő munkára ítélteket hozták volna ide, de a közveszélyes munkakerülés vétségét eltörölték. Akik még ezt a büntetést kapták, azok elférnek a martonvásári intézetben.

– Ezek után örökre üres marad?

– Nem. Vannak különféle tervek; tiszthelyettesi iskolát rendeznének be, vagy elcserélnénk a Belügyminisztériummal egy balatoni üdülőért, azt is hallani, hogy szociális otthonnak rendezik be, de egyelőre nem történik semmi.

– Mekkora kárt jelent az, hogy üresen áll?

– Nézd, egy gépnél évi 8 százalékot számolunk fel amortizációnak, nem tudom, hogy szabad-e, de próbáljuk meg erre az épületre is ugyanezt a mértéket alkalmazni. Jelenleg 110 millióra becsülik, számold ki az összeget.

– És nem lehetett volna előre és pontosan megtervezni, hogy mire használnak fel egy ekkora házat?

Madej nem válaszol, szótlanul sétálgatunk a visszhangosan kongó épületben. Szemem megakad egy tányéron: kék mérget raktak ki benne a betévedő rágcsálók ellen.

 

A miskolci fegyőrök többsége a környékbeli kis falvakból, Taktaharkányból, Taktaszadáról, Tiszalucról, Hejőbábonyból jár be. Magatartásuk, szolgálati fegyelmük megfelelőnek mondható, az utolsó húsz évben csak két kiugróan súlyos bűncselekményt jegyeztek fel: M. András pálinkát vásárolt, behozta, leitatta Kanalas Leopoldina előzetes letartóztatottat, és közösült vele, a másik vétkes egy elítélt nővel fogatta meg a nemiszervét a szállítókocsiban. Mind a két fegyőrt kirúgták, több hasonló cselekmény nem történt, vagy legalábbis nem került napfényre.

Feddhetetlenségük ellenére a gárda szellemi színvonalában nem múlja felül a vidéki szakmunkások átlagát, igazi megírni való „figurát” nem találtam köztük. Madej őrnagy egy nyugdíjas fegyőrt ajánlott, akit a többiek maguk között „Öreg”-nek becéztek.

Az Öreg egykor ökölvívó-válogatott volt, mintha még most is ringben állna, nyakát féloldalasan behúzza vállai közé. Reggel fia házának építésénél segédkezett, egyenest a betonkeverő gép mellől rángatták el, nem érti pontosan, hogy mit akarok tőle. Gyanakodva néz rám, inkább csak általánosságokban beszél a bűnözésről:

– Nem igaz, hogy azért van több betörő, mert szegények az emberek. A nyugdíjasoknál nincs nyomorultabb, és ők mégsem nyúlnak a máséhoz. Én tanácstag vagyok, tudom, hogy még a szociális keretünk is megmarad, mert az emberek, akik végigdolgoztak egy életet, restellnek könyöradományt kérni…

Madej félbeszakítja:

– Nem kell ködösíteni, Öreg, nyugodtan beszélhetsz Moldova úrnak.

– Lehet? Akkor tessék kérdezni.

– Milyen nagymenőkre emlékszik a régi elítéltek közül?

– Hát sok furcsa emberrel akadtam össze. Józsa Gyula templomból lopott, és mikor elkapták, azzal védekezett, hogy egy gömbfényben megjelent neki az Isten, és azt mondta: „…gyere, fiam, hozzám, ha kell valami, én majd segítek.” Vagy ott volt a Sillye Dezső azzal a baromi erejével, úgy elcsavarta a láncbilincset a bíró előtt, mintha csak papírból fonták volna.

– Ha akarnám, magára borítanám az asztalt is, bíró úr – mondta neki.

Itt sem bírt a vérével, sokat verekedett, már senki se mert bemenni hozzá. Én nem abban a körletben szolgáltam, de átkértem magam oda.

– Majd én beszegem a fülét. Eresszétek rám!

A többiek kinyitották az ajtót, és már ugrottak is félre. Sillye nekem támadt, tenyéréllel a nyakszirtjére ütöttem, rögtön padlót fogott. Ha maszek kőműves lettem volna, nem vállalom a renoválását, mankóval szabadult.

– Szokott találkozni a régi elítéltekkel?

– Előfordul, hogy a piacon vagy az utcán összefutok valamelyikükkel. Vagy az ő dicséretükre legyen mondva, vagy az enyémre, de mindig köszönnek, és meghívnak valamire. El lehet fogadni tőlük, csak rögtön vissza kell hívni egy másik körre, hogy ne mondhassa: ő fizetett nekem egy üveg sört. Persze nem mindig ilyen békés a találkozás; már bent megígérik egy-egy őrnek, hogy megverik, és kint csakugyan meglesik, megverik. Hallottam már olyan esetet is, hogy egy smasszer hazafelé menet eltűnt, és sohasem került elő többé. Meg kell mondani: veszélyes szakma a miénk, meg kell tanulni a helyes magatartást.

Bent, a börtönben, nem szabad haverkodni a rabokkal. Eleinte mindig csak kis szívességeket kérnek: „Vigye át a haveromnak ezt a cigarettát!” Aztán ha ez sikerül, megpróbálnak levelet küldeni vele. Az én időmben nem lehetett naponta akár kétszer is írni, havonta negyven sort engedélyeztek nekik. Aztán jött a piabecsempészés, és az őr meg sem állt a katonai bíróságig.

Nem szabad engedni nekik a legkeményebb helyzetben sem. Egy rabóval hétpróbás zsiványokat szállítottunk fel a Gyűjtőbe, hátra volt bilincselve a kezük. Egyszer csak mutatja az egyik, hogy ott a kezében a zsilett, és mondja, hogy a társával elvágják egymás csuklóján az ereket. Ilyenkor a legtöbb ember kétségbeesik, elkezd a lelkükre beszélni, hogy ugyan már, gondoljanak a családjukra, a gyerekeikre, én csak legyintettem.

– Józsikám, ne azzal csinálja, mert rozsdás, itt van egy másik! Majd megadja az árát, ha lesz pénze.

Próbált tovább erősködni.

– És akkor mit fog csinálni, ha patakokban ömlik majd a vér?

– Majd szólok a sofőrnek: úgy álljon meg a kocsival, hogy kifelé folyjon a vér, az árokban elfér.

Erre belátták, hogy velem nem mennek semmire, eldobták a pengét, én meg indultam törölközni, mert patakokban folyt rólam az izzadság.

A legnehezebb munka az volt, mikor a halálos ítélet kimondása után fel kellett szállítani a rabokat a Gyűjtőbe, mert ott közölték velük, hogy elutasították a kegyelmi kérvényüket, aztán visszahoztuk ide, mert a kivégzést mindig ott kell végrehajtani, ahol első fokon kimondták a halálos ítéletet. Ha valakit visszahoztunk Miskolcra, én legyintettem.

– Neked már csak ennyi!

Utolsó kívánságnak krémest szoktak kérni, meg húsfélét, bort nem adunk, mert az a szabály, hogy az elítélt az utolsó hirdetésnél az akasztófa alatt is legyen észnél. Az a férfi, aki ledobta a négy gyerekét a tizedik emeletről, azt kérte, hogy láthassa az ötödik gyereket, aki életben maradt. A kivégzésről nem akarok beszélni, ha megy a Gyűjtőbe, ott majd úgyis elmondanak mindent.

Madej megint közbeszól:

– Azért mondjon egypár sztorit, Öreg!

– Hát előfordult, hogy levágtunk egy gombot az akasztott ember sliccéről, és nekiadtuk valamelyik ismerősünknek: amíg ezt magadnál hordod, addig állni fog a Flórián-gyökered.

Az akasztófát és két állandó koporsót fenn tartottuk a padláson, ha nem bírtam egy-egy rabbal, azokkal szoktam ijesztgetni.

– Én nem kínlódok veled tovább, elintéztetem a parancsnok úrral, hogy holnap felakasszanak. Annyira viszont becsüllek, hogy biztosítom neked: tiszta koporsóba tegyenek, menj fel a padlásra, és mosogasd le magadnak!

– Elhitték?

– Hogyne hitték volna, rengeteg a primitív ember. Egy régi vetítőgépre azt mondtam, hogy hazugságvizsgáló, időnként bekapcsoltam a körtét: látod, már jelez, jobb, ha bevallod az igazat. De hogy az előbbit befejezzem: felküldtem a renitens rabot a padlásra, de előbb befektettem a házimunkást, hogy nyúljon ki, és fogja meg a kezét. Az illetővel sohasem volt baj azután.

Az Öreg nézegeti az óráját, nyilván várják vissza a betonkeverő géphez, nem illik sokáig feltartani.

– Mi a véleménye az utódjairól, a mostani őrökről?

– Lehet, hogy a parancsnok úr zokon veszi majd, de én kimondom: nincs meg az a rend, ami régen volt. Az őrök nem segítenek egymásnak, nem figyelik a másik munkáját, és nem figyelmeztetik a napirend megtartására. Így aztán mindenki hajlamos rá, hogy a dolog könnyebbik végét fogja meg. Nézze meg a befogadást, én soha nem fogadtam el, amit egy zsivány magától az asztalra tett. Ha kitett öt darab százast, csak legyintettem.

– És hol az apró?

– Hát ezt is tudta, őrmester úr?! – álmélkodtak.

– Pedig még csak nem is sejtettem, csak gondoltam, mit veszíthetek, ha rákérdezek. Nálam hiába csavarták fel a pénzt a golyóstoll betétjére, vagy nyomták bele a rumot a zöldpaprikába, ott is megtaláltam.

Ismerni kellett a rabok szokásait. Tudtam például, hogy hétfőnként próbálnak variálni a legtöbbet, mert a nevelőknek ilyenkor jön össze a legtöbb munka, nincs idejük foglalkozni a csoportjukkal, én mindig hétfőn tartottam a kötelező hipist. Ismertem a rejtekhelyeket: a kiszedett csempék mögötti üregeket, szétszedettem a vitorlás hajókat, amit barkácsoltak, mert abban is megpróbáltak üzenetet kijuttatni.

De érezni kellett a határt, hogy meddig lehet elmenni, voltak dolgok, amikbe nem szóltam bele. Tudtam, hogy zárás után tükröt raknak fel az ablakra, és az udvari lámpát bevetítik a cellába, ennek a fényénél kártyáznak. Tetoválásnál, ha elvették tőlük a tintát, elégették a cipők gumitalpát, és azzal írtak, „kerálót”, vízmelegítőt gyártottak. Ha más disznóságot nem csináltak, én elnéztem az ilyenek fölött. Egy zsivány egyszer mondta is nekem. „Őrmester úr, mi összetartozunk, mi egymás nélkül nem létezünk!” Ezt sohasem szabad elfelejteni.

 

– Mi történik, ha valakiről kiderül, hogy valakit ártatlanul zártak be? – kérdezem Madejt.

– Napi száz forintot kaphat a „túlélés” minden napjáért, és ha meggondolod, hogy a jogerős ítélet kimondásáig mindenki ártatlannak tekintheti magát, az összes előzetes.

– Milyen hosszú időre terjedhet ki az előzetes letartóztatás?

– Egy évre. Ha túllépi ezt az időt, az ügyét bírói szakban újra kell kezdeni. A Topszolg-ügyben, mely 1984-ben az egész országot megrázta, még mindig nem született ítélet. Most is találni olyat, aki 21 hónapja ül ítélet nélkül, és nem tudnak előbbre jutni, mert két tanút sosem sikerül beidézni a bíróság elé. Ők alkotják az elítélt állomány leggyúlékonyabb rétegét, lényegesen több fegyelmi vétséget követnek el, mint a többiek. De ha érdekel az ügy, összehozlak egy bíróval, pinceszomszédom fenn az Avason.

Az utolsó, Miskolcon töltött estémen létre is jött a találkozás. Álltunk a bíró mélyen hátrafutó pincéjében, gyertyák égtek, mint az eskünél, a házigazda könnyű rizlingszilvánit eresztett a lopóból. Nem ittam, csak forgattam a poharat a tenyeremben.

– Ne haragudj a személyeskedő kérdésért, de milyen érzéssel mondasz ítéletet egy ember fölött?

– Néha nehéz, főleg, ha 10-15 évről van szó, utána meg kell innom egy-két decit. Alapvető dolog nálam, hogy az ítélettel le kell tudnom feküdni, nem riadhatok fel arra éjszaka fél kettőkor, hogy jaj, Istenem, tévedtem.

– Ennyit rólad, mi a véleményed a többi bíróról?

– A tisztességükben nem kételkedem, a képzettségükben annál inkább. A bíróság nem vonzotta a tehetséges embereket, itt nagyobb a munkateher, és kisebb a fizetés, mint a jogi pálya más területein. Az államtitkárunk a múltkor azt mondta, hogy az állomány olyan gyenge, hogy legalább a húsz százalékát azonnal el kellene küldeni. Talán majd a fiatalok, akik most jönnek.

– Egy bíróra hány ügy jut?

– Nálunk, a megyei bíróságon, legalább 35-40. Egy ügynek hat hét alatt kellene befejeződni, mert jönnek az újabb akták. Egy hónap alatt több mint kétezer érkezik, és ami különösen fenyegető, az összes elkövetők 12-13 százaléka fiatalkorú. Növekszik a gyerekkorúak száma is, Borsod megyében 3000–3200 főre ment fel. Mivel egyre primitívebb a bűnelkövető réteg – korai alkoholisták, analfabéták –, egyre több az erőszakos bűncselekmény. A bíróságon majdnem 10 ezer ügy halmozódott fel, legalább a fele a szekrényben vár a sorára.

– Van-e a bíróknak fogalma arról, hogy milyen hosszú lehet egyetlen nap is a börtönben? Főleg ítéletre várva.

– Sajnos sokuknak nincs. Előfordul, hogy egy előzetes letartóztatott ügye hónapokat eltolódik, mert az egyik bíró lusta átrakni az aktát egy másik asztalra, hónapokig nem foglalnak írásba valamit és így tovább.

– Miért nem adnak elsőbbséget a foglyos ügyeknek?

– Elméletileg elsőbbség járna a gyerektartási pereknek, az elhúzódó ügyeknek, és még sorolhatnám, ez magyarul azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincs semmiféle prioritás.

Madej nem bírja ki közbeszólás nélkül:

– A múltkor hallottam, hogy a bíró soronkívüliséget adott egy birtokmegosztási ügyben. Ha ezt megtudják a rabjaim, akik már egy éve várnak a döntésre, éhségsztrájkba lépnek, lehet-e vádolni őket fogolyzendüléssel?!

– Végül is mit lehet csinálni? – kérdezem.

– Nem tudom. A Törvénykönyv büntetéscentrikus, „Feszítsd meg a bűnöst!”, pedig az ítéletnek mindig kisebb visszatartó ereje van, mint a lebukás valószínűségének. Az ügyek ötven százalékában szabadságvesztést szabunk ki, ennek 12-13 százaléka végrehajtható, vagyis jogerős. Pénzbüntetéssel nem nagyon tudunk operálni, kicsik a fizetések, és bevágott a munkanélküliség, nincs miből fizessenek. Semmiféle eszköz nincs a kezünkben, hogy visszaszorítsuk a bűnözést.

A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetet, ismertebb nevén a „Markó”-t a nagy hírű Hauszmann Alajos építette, még a múlt század végén. Hauszmann feljegyzéseiben elmondja, hogy a 3000 négyszögölnyi telekcsoportot a főváros adta első fokú törvényszékek és a velük kapcsolatos fogház céljaira. Fekvése megfelelőnek látszott, de mikor 14 kútaknával felmérték az altalajt, kiderült, hogy az egész területet 2-4,5 méter vastag, részben még erjedőben lévő házi szeméttel töltötték fel. A szemetet kiemelték, száraz feltöltést alkalmaztak, és még egy 0,24 méteres betonréteget is lefektettek az épület helyiségei alá, de a nedvesség még ma is átszivárog a pincesorban levő zárkák padlóján, felkúszik a falakban.

Hauszmann 140 cellát tervezett a fogházépületbe, a következő berendezéssel és térfogattal: „Az ablakok szélessége és magassága 1 méter, a padozattól számítva 1,70 méterre nyílnak. A külső ablakszárny előtti vasrácsok 15 centiméteres, négyszögletes vasrudakból készültek, és befalazásuk az építkezés közben az ablakokkal egyidejűleg történt, minélfogva kifeszítésük lehetetlenné van téve.

A bejáró vasajtók 0,75 méter szélesek és 1,90 magasak, középütt Wertheim-féle zárral, alul-fölül egy tolózárral és lakattal. Ezenkívül ételbeadó ajtócska van alkalmazva, és egy megfigyelő rostély fedőlappal. Minden cella külön vízklozettel és gázvilágítással van felszerelve, a padozat öntött aszfaltból készült, a falsíkok meszeltek.”

A 140 cellának pontosan a fele magánzárka, ez az arány összefüggésben állt a korszak büntetés-végrehajtási elképzeléseivel. „A büntetés elején nagyobb fokú nélkülözéssel kell felkelteni a tudatot az elítéltben, hogy a jogsértés súlyos következményekkel jár, és akaratát alá kell rendelnie egy felsőbb akaratnak.” Az egy évnél hosszabb fogházra, valamint a börtönre és a fegyházra ítéltek büntetésidejüknek egyharmad részét magánelzárásban, azaz mindenkitől elkülönítve, éjjel és nappal egyetlen személyre berendezett zárkában töltik. Az első hetekben az ételilletménynek csak a 2/3 részét kapják, foglalkozásokban nem vehetnek részt, olvasmányul pedig csak az imakönyvet használhatják.

Ennek a fokozatosságon alapuló börtönrendszernek második lépcsőjében már csak éjszakára kellett magánzárkában tartani a foglyot, büntetése utolsó szakaszában közös, 4-6 személyes cellába kerülhetett. A cellákat úgy kellett kialakítani, hogy egy letartóztatottra 20-26 köbméternyi levegő jusson – vagyis az 1980-as évek normájának négy-ötszöröse.

Talán nem kell külön mondani, hogy ezek az elképzelések sohasem jutottak túl a jámbor szándék szintjén. Hauszmann a fogházat eredetileg 320 főre tervezte, ez a szám a gyakorlatban néha a háromszorosára emelkedett. Híres és hírhedt politikai személyiségek egyaránt megfordultak a falai között, Vas Zoltántól Szálasi Ferencig.

 

A foglyok – nevezzük ezen a közös néven az előzetes letartóztatottakat és az elítélteket – a miskolci börtönhöz hasonlóan vagy a rendőrségi fogdákból kerülnek át, vagy behívólevélre jelentkeznek. Tízből átlag heten jönnek be maguktól, hármat a rendőröknek kell előállítani.

– Mit hozhatnak be magukkal?

– Kétnapi élelmiszert, tisztálkodási szereket, cigarettát. Maguknál tarthatják életmentő gyógyszereiket: Nitropentont és hasonlókat.

– Milyen szokatlanabb tárgyakat találnak náluk?

– Egy cigány besurranó tolvajt a piacon fogtak el, épp egy kakast vett, a hóna alá csapta, úgy jött be.

– Mi lett a kakassal?

– Ha ragaszkodott volna hozzá, az ő költségén őrizni lehetett volna, de soknak találta a költségeket, ezért a fogoly aláírt egy nyilatkozatot, melyben beleegyezett, hogy levághassák az állatot, utána ugyancsak írásban elismerte, hogy a kakast sült állapotban átvette, és zárkatársaival elfogyasztotta.

A befogadás 9 és ½ 4 között zajlik le. Mivel a folyamatot már Miskolcon végigkövettem, itt csak keveset időzöm. Feltűnő, hogy a motozást itt is felületesen végzik.

– Nem szemtől szemben kellene végigvizsgálni, hanem forduljon meg a zsivány, így írják elő a biztonsági szabályok is! És figyelje meg: nem meri az ágyéktáját megvizsgálni! Pedig szégyenlős ember nem való smasszernek! – jegyzi meg egy öreg főtörzs, aki távolabbról figyeli a befogadást.

Akármilyen felületes is az ellenőrzés, az egyik bevonuló mégis megbukik; felszakította kabátja bélését, és ott próbált elrejteni egy karórát. Bent a börtönben a rabok nem viselhetnek órát – leszámítva bizonyos feladatköröket betöltő írnokokat, szalagvezetőket. Először azt hittem, így akarják meggátolni a zendülések időbeli összehangolását, a valódi ok sokkal prózaibb: üzletelnének az órákkal.

A beöltözés után az egészségügyi befogadás következik, egy vékony, szőke ápolónő bonyolítja le.

– Kiválasztjuk a betegeket, például azokat, akik akut szívpanaszokkal jelentkeznek, vagy fertőző betegségre gyanúsak. Megnézzük persze az élősdiekkel való fertőzöttséget is, de ez nem gyakoribb, mint a kinti világban. Felírjuk a személyes panaszokat is, például ha egy nő nem tudta elrendezni kint maradt gyerekeinek a sorsát.

A rendelő szokatlanul színvonalasan van berendezve, Sarset márkájú, zárt rendszerű vérvizsgáló rendszert használnak, melyből egy cseppnyi vér sem juthat ki, egyszer használatos fecskendőket alkalmaznak – darabja tíz forintba kerül, de az ápolónő ebben a „szakmailag kulturált” környezetben is szemmel láthatólag rosszul érzi magát.

– Hogy került ide?

– Elváltam, kellett a pénz. A gyerekek miatt nem tudtam több műszakos munkát vállalni, 18 év után otthagytam a régi helyemet. Ott 7400 forint volt a plafon, ide 14 ezerrel vettek át.

– És jól „viseli a börtönt”?

– Nem tudom, kitartok-e, azt mondják, egy fél év a krízis, én még nem értem el ezt a határt. Az az igazság, hogy nem bírom az őrszemélyzet színvonalát, azt a hangnemet, ahogy beszélnek. Félek a raboktól is, megpróbálom elmagyarázni magamnak, hogy ők is emberek, mégis elkezdtem rettegni a világtól. A lányom még csak kilencéves, úgy engedem el az iskolába, hogy minden reggel külön megígértetem vele, nem áll szóba senkivel.

– Azt hiszem, ezt az állapotot nem bírhatja soká, mire számít?

– Külföldi munkát vállalnék. Már dolgoztam három évig Líbiában, most Svájcba szeretnék menni ápolónőnek. Állítólag úgy is elfogadják az embert, ha a gyerekeit magával viszi.

Egy órával később egy nevelőnővel beszélgetek, néhány általános mondat után neki is kicsúszott a száján, hogy csak az anyagiak miatt marad a BV-nél, kislánya beteg, gyógyítása sokba kerül, és csak Pesten oldható meg.

Tapasztalataimat megemlítem a parancsnoknak.

– Jól látom, hogy hivatástudatból kevesen jönnek ide?

– Minden fegyveres testület elveszítette a presztízsét, nekünk meg sohasem volt túl sok vonzerőnk. Csak nyugdíjasokkal tudjuk feltölteni a létszámot. A strapa túl nagy, egy nap bejön húsz ember, egy őrnek kell megmotozni, kísérni ide-oda. Tizennégy különböző bírósághoz kell előállítanunk a fogva tartottakat, minden bíróság délelőttre küldi ki az idézéseket, reggel tízig 50-60 személyt hívnak be, ehhez ugyanennyi őrt kellene biztosítani, csak úgy megy, hogy megnyújtom a műszakjukat.

– A bérezés nem csábító?

– Egy szakaszvezetőt 8800 bruttóval tudunk felvenni, egy érettségizett jelentkezőt pedig 9300-zal, 6 és fél, 7 ezer forint marad náluk tisztán. A béremelés nem éri el az infláció szintjét, évi 8 százalékot kapunk. Csak úgy érdemes megmaradni nálunk, ha valaki munkaengedélyt kap: elmegy segédmunkásnak, vagy otthon a szőlővel foglalkozik. Fáradtan és idegesen jönnek be, itt csapódik le minden. Előfordult, hogy valaki felszerelt, és hat nap után már kérte is az elbocsátását. Főleg az őrszemélyzetnél mutatkozik meg a létszámhiány, egy őrre egyelőre négy fogoly jut, nem túl kedvező arány, de ezt sem tudjuk sokáig tartani. Pedig gondolhatja, nem vagyunk túl igényesek.

A meglevő állománnyal kell gazdálkodnunk. Ha valahová magasabb beosztásba kell egy ember, a házon belül nézek körül, például az anyagi szolgálatnál, mert adminisztrátort és szakmunkást inkább kapok. Ez a mozgás fordítva is érvényes: ha valaki egy fontos helyen alkalmatlannak bizonyult, ezt sem küldjük el, hanem a nevelőkhöz kerül. Nem nézem le ezt a szolgálatot, bár őszintén szólva nem sok nevelnivaló maradt egy harminc-negyven éves bűnözőn, aki az élete felét börtönben töltötte. A „Markó”-ban öt nevelőm van, ebből négy nő, az egyetlen férfi is épp most mondott fel. Szerencsére van egy nyugdíjas nevelőnőm, aki többet ér, mint három férfi, mióta itt dolgozik nálunk, alig fordul elő verekedés és fajtalankodás a körleten. Ma épp bent van, ha akar, beszélhet vele.

 

A nevelőnő „kilós”, vagyis századosi rendfokozatot visel, irodáját különös gonddal rendezte be; a polcokon virágok, örökzöldek, családi fotók és régi neveltjeinek képei sorakoznak. A falon feliratok, nyilván jelszavaknak szánta őket, lopva bemásolok kettőt a noteszomba: „Fordítsd az arcod a Nap felé, és akkor minden árnyék mögéd kerül!”, aztán egy Goethe-idézet: „Nem az tesz szabaddá bennünket, ha senkit sem ismerünk el magunk fölött, hanem az, ha tisztelünk valamit, ami felülmúl minket!”

Nem tehetek róla, de nem kedvelem a közszemlére kitett idézeteket, hivalkodónak éreztem őket, és úgy találtam, hogy előre megrágott szellemi táplálékként a hiányzó fantáziát pótolják velük. Talán ezek a feliratok tették, hogy kezdettől fogva fenntartással fogadtam a századosnő szavait, melyekből olyan idilli börtönkép bontakozott ki, hogy az ember elcsodálkozott: miért nem tolonganak tömegek a bejárat előtt, hogy legalább egy-két évre ők is bejuthassanak ebbe a paradicsomba. Csak a forma kedvéért jegyzetelek.

– Az én szüleim engem csak dolgozni tanítottak, és én soha nem tudtam mást, mint dolgozni. Szerencsére a Büntetés-végrehajtásnál ezt tekintették a legfontosabbnak.

– Aktív korában melyik intézetben szolgált?

– Tökölön kezdtem. 1956 után még politikai foglyokat őriztek ott, tanárokat, írókat hoztak oda, tiszteket letépett váll-lappal, de én mindig az embert néztem bennük. A nagy 1963-as amnesztiával szabadultak ki, de volt egy olyan férfi, aki abban az időben, mikor az ítélet eredetileg lejárt volna, eljött hozzám, és megköszönte, amit tettem érte. Igaz, igyekeztem úgy viselkedni, mintha az anyjuk lettem volna, még arra is vigyáztam, hogy ne legyen túl hosszú a nadrág, amit a raktárban kaptak, leraktam az ágyukra a levelüket, a beszélőengedélyt, hadd örüljenek, mikor bejönnek a munkájukból. Aztán igazgatási szolgálatvezetőnek neveztek ki Tökölön, akkoriban lettem beteg. Először azt hittem, hogy reumát kaptam, aztán kiderült, hogy szívbajban szenvedek. 1981-ben nyugdíjba vonultam, két évet töltöttem otthon az unokámmal, aztán visszatértem Tökölre nevelőnek. Másodszor is nyugdíjba küldtek volna, akkor jöttem ide a Markóba, 1986-ban.

– Milyen nevelői stílust próbál követni?

– Egyke kislányunk volt, és azt hiszem, túlságosan dédelgettük, ebből tanultam, és mint nevelő igyekszem keményebben fellépni.

– Kikkel foglalkozik?

– Itt is a fiatalkorúakkal, éppúgy, mint Tökölön. Hetven gyerek jut rám. Minden harmadik-negyedik állami gondozásban nőtt fel, és az útjuk sajnos egyenesen a börtönbe vezetett. Itt bent is velük van a legtöbb gond, zárkózottak, bizalmatlanok, hiába kérdezem tőlük: mondd, miért nem hagyod magad szeretni?! Néhány hónap kell, amíg közel lehet kerülni hozzájuk, megbízásokat adok nekik, hogy érezzék, nekem is szükségem van rájuk. Olyan is volt, hogy egy lánynak elszakadt a köpenye, és nem akarta megstoppolni, hisztériázott, hogy ő inkább fogdába megy. Erre én szándékosan elszakítottam az egyik régi ruhámat, és behívtam őt: gyere, üljünk le, stoppoljunk együtt. A lányból aztán ápolónő lett, és egy orvos vette el feleségül. Az a meggyőződésem, hogy rossz ember nem születik, senki sem akar eleve gyilkos vagy betörő lenni.

– Mi lett volna magából, ha nem erre a pályára kerül?

– Virágüzletben vagy könyvesboltban dolgoztam volna. Különben hamarosan itt kell hagynom a szakmát, úgy hallom, hogy jövőre már nem alkalmaznak nyugdíjas nevelőket.

Úgy gondolom, kérdeztem már annyit, hogy eleget tettem minden udvariassági követelménynek, megpróbálok a lényegre térni.

– Megnézhetnék egy zárkát?

– Úgy érzi, hogy én nem mondtam el minden fontosat? Kérdezzen tovább!

– Nem erről van szó, inkább csak közvetlen benyomásokat szeretnék szerezni.

Egy fiúzárkába megyünk be. Felnőttkorú elítélt a zárkafelelős, száját vastag harcsabajusz takarja, csak mikor jelenteni kezd, akkor tűnik fel, hogy a felső fogsora szinte teljesen hiányzik. Körülnézek: nyolcan laknak a zárkában, valamennyien húsz év alattiak, fürkészve néznek a századosnőre, aki változatlan anyai hangon fordul hozzájuk.

– Ejnye-ejnye, fiúk! Arról volt szó, hogy megrajzoljátok, milyennek képzelitek a Betlehemet, és sehol semmi.

Nincs válasz, teljesen világos, hogy a századosnő jelenlétében egyetlen szót sem fognak szólni, megkérem a nőt: hadd beszélhessek egy külön szobában a zárkafelelőssel és egy-két általa kiválasztott fiúval.

 

Kántor, a felnőttkorú, egykor első osztályú ökölvívó volt. Harminckét éves, ebből nyolcat töltött börtönben, mint régi menő nyugodtan viselkedik, cigarettára gyújt, engedi beszélni a fiúkat. Először egy szőke, lányos képű, szemüveges fiút kérdezek:

– Mivel kerültél be?

– Haverokkal sétáltunk, leszólítottam egy lányt a Mexikói útnál, aztán a töltésoldalban hatan végigmentünk rajta. A csaj tudta előre, benne volt, akkor nem szólt egy szót sem, de otthon kiderült, hogy elszakadt a kabátja, és akkor feldobott minket a rendőrségen.

– Milyen családban nőttél fel? Merre laksz?

– A szüleim elváltak, a nagymamám nevelt. Szabolcsban élünk, de én feljártam dolgozni Pestre.

– Mikor kezdted a nemi életet?

– Tizennégy éves koromban, azóta csinálom.

– Hol szoktad lebonyolítani ezeket a randevúkat?

– A vasútállomás mögött, buszmegálló várakozójában, focipályán.

– Hányszor feküdtél le nővel rendesen egy szobában, tiszta ágyban?

A fiú elgondolkodik.

– Egyszer, mikor a nagymamámat kórházba vitték, és üres volt a lakás.

– És meg tudod nézni azt a lányt, akivel lefekszel, nem piszkos vagy beteg-e?

– Nem szoktam vizsgálódni, annyi van, hogy otthon megmosdok.

– Milyen ítéletre számítasz?

– Két évet mond az ügyvéd, első bűntényes vagyok.

– És hogy bírod nők nélkül?

– Rejszolunk.

– Önkielégítés – teszi hozzá magyarázólag Kántor, a felnőttkorú –, ha látom, hogy szaladnak szét papírzsebkendővel, már tudom, mire készülnek.

– Milyen formában végzitek?

– Tetszik tudni, a legtöbbször elbújunk a vécé függönye mögött, és ott „verjük el a körmöst”, de rendezünk rejszoló versenyeket is, egy este ki tud többször elmenni.

Sportérdeklődésem legyőzi undoromat, és megkérdezem:

– Mennyi a csúcs?

– Tizenegy. Pedig nem is nézegettünk pornót.

– Bejutnak lapok?

– Azt mondják, hogy be lehet hozatni minden olyan szexlapot, amit a magyar újságos-standokon árulnak, de például az Alt tilos, és az is hetekbe telik, amíg egy Eratóhoz hozzájutunk.

A másik fiatalkorúhoz fordulok, tizenhét-tizennyolc éves pécsi cigányfiú.

– Neked mi a balhéd?

– Kétrendbeli bűnszövetségben elkövetett rablás és kétrendbeli lopás bűntette.

– Hányadszor kerültél börtönbe?

– Ó, már sokadszor! Tizenkét éves koromban már jártam lopni áruházakba, tudja, hogy szoktuk: négy cigány bemegy, kettő feltűnősködik, elejt valami fémtálcát, vagy kamuból veszekedni kezd, a másik kettő pedig leemeli az árut a polcokról. Ahogy nőttem, bekeményedtem, éjfél felé kijártunk a „Kikelet” elé, mintha csak játszottunk volna a barátokkal, mindig jött egy részeg ember, akit „lenyúlhattunk”, elvettük a pénzét meg az óráját.

– Nem kaptak el?

– A bandában az volt a törvény, hogy aki megbukik, az elviszi a balhét, a többit kiejti belőle, főleg a fiatalokat.

A fiú elábrándozik.

– Látott volna akkoriban, hogy öltöztem! Fekete olasz szövetnadrág Gatsby fazonú, fehér Scarpi cipő, fehér Lacoste zokni, Giorgio Armando-öv, ikercsattal, fehér olasz trikó „Americanos” felirattal, de volt úgy, hogy naponta cseréltem a szerelésemet. Ja: fürdőnadrágban a John Player Specialt szerettem.

Szégyenkezve vallom be tudatlanságomat.

– Az nem egy cigarettamárka?

– Fürdőnadrágban is van ilyen.

– Dolgoztál valaha?

– Nem. Apám tűzikovács volt, oda akart venni maga mellé, de én félek a tűztől, még a cigarettaparázs elől is menekülök. Pedig amúgy nem ijedek meg semmitől sem, a kést is tudom pörgetni.

– És ha egyszer kiszabadulsz, mihez akarsz kezdeni?

– Kimegyek Amerikába, már eldöntöttem.

– Milyen nyelven beszélsz?

– Cigányul – mosolyogva hozzáteszi –, az világnyelv.

– És miből élnél kint?

– Bekerülnék ott is valami bandába, és ha szólnának, lelőném az elnököt. Azt biztos megfizetik.

Benyit a századosnő, és elviszi magával a két fiút.

– Attila, Zsolt, gyertek, szeretném, ha segítenétek!

Kántor szótlanul figyelte a jelenetet, csak akkor szólal meg, amikor becsukódott az ajtó.

– Mit szól a „Mamá”-hoz?

Mikor az anyaggyűjtést elkezdtem, megfogadtam, hogy soha senkiről nem mondok véleményt, mert biztos lehettem abban, hogy szavaim eljutnak az illetékesek fülébe. Később elfeledkeztem az elhatározásomról, el-elszóltam magamat, és valóban minden alkalommal „bemószeroltak”. Itt még tartottam magam, vállat vontam, és más irányba tereltem a beszélgetést.

– Mi lesz ezzel a szemüveges fiúval a börtönben?

– Az ilyen fehér seggű, kalácsképű gyerekeket hamar „beütik” a felnőtt buzik. Először csak azzal kezdik, hogy gyere, kend be a hátam, aztán ülj ide az ágyam szélére. Az az igazság, hogy a gyereknek is szüksége van egy ilyen partnerre, megvédi, és minden kapcsolatot pótol.

– Normális nemi kapcsolatok nem is alakulnak ki a börtönben?

– Nagy néha sikerül. A felettünk levő emeleten egy srác kibontotta a mennyezetet az egyik sarokban, és éjszakánként feljárt egy lányhoz.

– Nem bukott le?

– Akkor nem. Már rég elszállították, mikor egy ellenőrzés felfedezte, hogy egy világosabb színű keménypapír lap van beépítve a mennyezetbe, akkor derült ki az ügy. Visszahozták a fiút Szegedről, és a smasszert is megbüntették hatezer forintra, mert nem figyelt. A BV-s bosszúból ki akarta nyuvasztani a srácot, nagyon megkínozta. A fiú leírt mindent, ami történt vele, nem tudta kijuttatni a levelet, ezért „benyelt”, hogy elvigyék a tököli kórházba. Szállítás előtt átkutatták, megtalálták nála a levelet, addig verték, amíg alá nem írta, hogy nem kéri panasza továbbítását. Ez a tiszt aztán másokat is „szadizott”, kirúgták a cégtől.

– Mostanában milyen kapcsolatok alakulnak ki?

– Inkább csak „fidiznek” egymással a fiúk és a lányok.

– Ez mit jelent?

– Beszélgetnek. Nincs az a morze, amiről a könyvekben írnak, nincs rá szükség. A csapon keresztül lehet beszélni a szomszéd zárkával, de csak akkor, ha nincs a csőben melegvíz, vagy a WC-csészéből kipumpáljuk a vizet, akkor az is vezeti a hangot. Vannak megbeszélt jelek, például hogy két vagy három koppantásra menj oda a WC-hez, és beszélgessünk.

– És a gyerekek mivel szórakoznak? Ha éppen nem „versengenek”.

– Én tanítgatom őket verekedni. Az államigondozott-intézetekben csibészverekedéshez szoktak, én a szabályos bokszot mutatom nekik. Bakancsot húznak, hogy ne csússzon meg a lábuk. Felrakjuk a stokikat az ágyra, ketten az ajtó elé állnak, hogy az őr ne láthasson be, ketten az ablak elé, nehogy betörjön, a többiek leülnek és nézik. Vizes törülközőt tekernek a kezükre, cérnával átkötik, ez helyettesíti a kesztyűt, és csak testre lehet ütni. Ha valaki feladja, felemeli a kezét, és azt mondja: jobb vagy. Akkor vége a meccsnek, ha valaki tovább szívóskodna, akkor én közbelépek.

– Maga is gyúr itt bent?

– Vizes vödröt emelgetek, telerakom ruhával a súly miatt, és hogy ne lötyögjön ki a víz, ezzel nyomok le tizenötös sorozatokat tizenötször-hússzor. Az az igazság, hogy mostanában már ellustultam és leromlottam. 46-os karral jöttem be, most 42-es, 120 kilóról lementem 100-ra.

– Ki a legerősebb ember most a Markóban?

– B. Sanyi a II. Házban, a Gyorskocsi utcában. Ezer fölötti fekvőtámaszt lenyom naponta, a két ágy között tolózkodik, 30 tonnát emel délelőtt és 30-at délután, a kar és mellméretei jobbak, mint Tysoné, a nehézsúlyú profi bokszvilágbajnoké.

– Hogy bírja ezt börtönkoszton?

– Rengeteg csokit kap, és ha ügyeskedik, proteinokat is be tud hozatni – Kántor eltűnődik –, lehet, hogy azért, mert magam is bokszoltam, de én nem hiszek a nyers erőben, a faltörő kosokban. Először is azért, mert állcsúcsra nem lehet „gyúrni”, tehát ha valakit egyszer ott eltalálnak, akkor az illetőt vihetik a gödörbe, másrészt a verekedéseknél nem két kar áll egymással szemben, hanem két ember.

Emlékszik Soósra, a rendőrgyilkosra? Ő aztán éjjel-nappal gyúrt, nem is számolta a fekvőtámaszokat, az izmoktól szakadt rajta gatya-ing. Mégis mi történt?! Egyszer a Viola presszóban zsugáztunk, Soós egy Fecske nevű semmi kis vagány mögött kibicelt, és beleszólt a lapba. Fecske megfordult, és bevágott neki egy akkorát, hogy Soós hanyatt esett. Fecske odaállt elé.

– Ezt az egyet nyomd ki, nem az ezret! Állj ki, pakolj fel!

És Soós nem mert felállni. Mikor felkötötték, az akasztófa alatt is összefosta magát. Hiába gyúr valaki, nem biztos, hogy keményebb lesz.

– Az előbb azt mondta, hogy valaki proteinokat is be tudott hozatni. Kivel?

– Az őrséggel. Aki frissen bukott le, az nem meri megkockáztatni, de a visszaesők ismerik a kiskapukat.

– Én csak a miskolci börtönárakat ismerem, itt mennyibe kerül például a tömény ital?

– Egy fél liter keményebb szesz 1000 forint, leginkább vodkát kérnek, mert annak nincs olyan erős szaga.

– Készpénzben kell fizetni?

– Még szép. Olyan nincs, hogy az őr megbízik bennem, majd kint elmegy a haveromhoz, és tőle megkapja az adósságomat. Vagy be kell küldetni a pénzt, vagy eleve be kell hozni magammal. Gondolom, már maga is tudja a trükköket.

– A pénzen kívül mit érdemes még behozni?

– Mondjuk aranyat, van nálam 250 filter tea, az egyikben igazán elfér egy aranylánc.

– Mennyit ér?

– Egy gramm 18 karátos arany most 7-800 forint, ezt át kell számolni tízdekás neszkávéra, ami 103 forint, vagy ennek megfelelően öt doboz füstszűrős Symphoniára. Tehát, hogy egy példát vegyünk, egy tízgrammos medál nélküli aranylánc 70-80 üveg kávét ér.

– De hát kinek kell ez a rengeteg kávé?

– Nagyon sok ember elfogyasztja, én például magam megiszom egy nap 25 deka neszkávét. Az árak persze nem állandóak, minden attól függ, hogy ki mennyire van rászorulva az árura. Akit úgy rántottak be, hogy semmit sem tudott magával hozni, az egy húszezer forintos bőrdzsekit odaad esetleg öt doboz kávéért. A kinti árat itt semmiért sem lehet megkapni, egy Kappa melegítőruha kint 5-6 ezer forint, itt jó, ha 12 kávét megér, de csak azért, mert a márka ritka, egy átlagos melegítőt 10-15 doboz cigarettáért is meg lehet venni.

– A vásárló mihez kezd vele?

– Az előzetes a saját ruháját hordja, egyszerűen felveszi második rétegnek, aztán a tisztaságcsomagnál kiküldi cserének, az nincs sehol jegyezve, hogy a csomag mit tartalmazhat. Vagy vár egy madárra, és visszacseréli vele árura, persze úgy, hogy megtalálja a maga hasznát.

Pénzzel, áruval sokat el lehet intézni a börtönben, persze „villogni” nem szabad. A múltkor egy ürge így mutatkozott be: „Gyuri vagyok a VIII-ból, 260-at rúgok. Húszezer a zsebben, tízezer letétben, alsó ágyat akarok, csicskással!” Aztán a végén kapott egy nagy pofont.

– Sok a verekedés?

– Most már ritkább. A zárkafelelős meg tudja szívatni azt, aki okoskodik. Ő is kényszerhelyzetben van, mert ha felborul a rend, elviszik a zárkából a televíziót, a vamzerok is jelentenek mindent. Én sem engedek meg magamnak nagyobb virbliket, kint másfél liter Puerto Rico rum volt a napi adagom, az elvonásnál fogni kellett a fejemet, hogy kanállal beletaláljak a számba, itt már egy decit sem tudnék meginni.

– A fogai mitől mentek ki?

– A gőzön főtt ételektől, tizenegy fogam hullott ki, nem tudok rendesen rágni, a kakaós csigát is csak eltöröm, és úgy nyelem le nagy darabokban. Majd ha jogerős ítéletet kapok, a letéti pénzemből csináltatok magamnak egy protézist.

– Mivel vádolják?

– A feleségem feljelentett, hogy együtt fürödtem a saját lányommal, és megizéltem. Ez a legbiztosabb módja annak, ha egy nő meg akar szabadulni a férjétől, és szeretné, ha az ő nevére írnák a közös lakást. Én nem akarom agitálni magát, de ha megy más börtönökbe is, figyelje meg, hogy hány ilyen ügyet talál majd. Persze, az is kell, hogy a kislány az anyjához húzzon, és a kedvéért hajlandó legyen bármilyen vallomást tenni. De hát ez természetes.

Kántorral egy fél évvel később találkoztam a Gyűjtőfogházban, körszállításnál, a váci csoportban álldogált.

– Mennyit kapott, Sanyi?

– Hat évet. Most megy Kalocsára?

– Igen.

– Ott a „fidim”, B. Nikolettnek hívják, üdvözlöm, és mondja meg neki, mi történt velem.

 

1989. november elején még a „Markó”-ba jártam, mikor Szűrös Mátyás, az ország ideiglenes elnöke amnesztiát hirdetett. Egy szombati napon kellett szabadulni azoknak, akik kegyelemben részesültek, én már reggel hétkor odaálltam a börtön Nagy Ignác utcai főkapujához – itt, a parkoló igazságügyi kocsik és rabszállító autóbuszok között szokták várni a hozzátartozók a kiszabadulókat virággal, itallal, néha zenével. A falnak dőlve várakoztam egy félóra hosszat, de csak néhány hét végi bevásárló vagy kutyát sétáltató öregasszony tűnt fel a környéken. Mikor elolvastam az újságomat, eluntam magam, és bementem a börtönbe.

Magas, sovány törzszászlós az őrparancsnok, megnyugtat, hogy nem maradtam le semmiről, kávéval kínál.

– Hallottam a rádióban, hogy a Gyűjtőfogházban kétszáz rab megtagadta az étkezést, mert nem kaptak amnesztiát.

Az őrparancsnok legyint.

– Egyrészt, ma reggel már ebből a kétszáz emberből is evett százhetven, másrészt, igaza volt a parancsnoknak, mikor azt mondta: ha valami kifogásuk van a törvény ellen, azt ne velem közöljék, hanem Szűrös úrral vagy a parlamenttel. Nem mi döntöttünk úgy, hogy őket nem engedik ki, ha a smasszerokon múlna, minél több rabot elbocsátanának, hiszen annál kevesebbet kell dolgozni. Itt, a Markóban egyébként nem volt semmilyen zűr, és remélem, nem is lesz.

– Ez az első amnesztia, amin részt vesz?

– Nem, 1985-ben már végigcsináltam egyet.

– Azt milyen alkalomból hirdették?

– Tényleg, mi lehetett az oka?!

Percek telnek el, amíg eszünkbe jut, hogy valószínűleg a „felszabadulás” negyvenedik évfordulójára hirdették meg. Az őrparancsnok eltűnődik.

– Ki gondol már erre?! Kidőlt diófának nem köszön már senki.

– Most hányan szabadulnak?

– Innen a Markóból heten – cédulákat rak elém –, szabálysértők, akiket azért tartunk itt, mert megszöktek Baracskáról, és zárt keretek között kellett őrizni őket. Egyiknek még hatvan plusz harminc napja lett volna hátra, a másikuknak ötször hatvan nap, régi, le nem töltött büntetésekből jött össze, ezt „talon”-nak hívják. Egy rab szabadult az egyes paragrafus alapján, vagyis kegyelemmel. Ő két évet kapott sikkasztás és magánokirat-hamisítás miatt, kiemelkedően viselkedett, emellett súlyos szívbeteg is. Végül a hetedik egy nő, hat hónapot kapott gyermektartás elmulasztása miatt. Igazán nagy hal nincs közöttük.

– Maguknak mennyi idejük jutott rá, hogy végrehajtsák ezt az akciót?

– Alig néhány óra. Csütörtök reggel még nem tudtuk pontosan, kit kell szabadítanunk. Péntek délután olvastuk be a börtönrádióba az amnesztia feltételeit, mindenki felmérhette, hogy beleesik-e a szórásba. Tegnap este kiadtuk nekik a civil ruhájukat, ma estig el kell hagyniuk az intézetet – az őrparancsnok az órájára néz –, az utolsó szabaduló épp most öltözködik át, ha akar beszélni vele, mennünk kell.

Átvágunk a „Doberdón”, a hídszerű átjárón, melyről a fegyőrök a mélyben sétáló rabokat figyelik, elektromos zárak nyílnak és csukódnak előttünk-mögöttünk.

A szabadulózárkában egy szemüveges, középkorú férfi veti le a mákszínű elítéltöltönyt, és húzza fel a civil ruháját. Megszólítom:

– Mi a polgári foglalkozása?

– Egy balesetből kifolyólag nyugdíjas vagyok, azelőtt közgazdászként dolgoztam.

– Mi volt a bűncselekménye?

– A cégnél számítógépekkel foglalkoztam, azzal vádoltak, hogy gépidőt adtam el a saját zsebemre. Két év.

Ilyenkor nem illik megkérdezni, hogy valóban bűnös volt-e, elég annyi, hogy „megállt a balhé”, vagyis jogerősen elítélték.

– Hogy bírta?

– Vegyesen. Írnok voltam, de az emberekkel nehezen jöttem ki, megismertem bennük a legjobbat és a legrosszabbat. Sajnos, rosszat többet kellett tapasztalnom.

Nézem az asztalt: ki van készítve a reggeli, negyven deka kenyér és egy műanyag dobozban lekvár. A szabaduló hozzá se nyúlt.

– Nem eszik?

– Még ha kaviárt tálaltak volna fel, akkor se volna étvágyam. Majd otthon.

– Mennyi pénzzel szabadul?

– Tizenhétezer forinttal.

Meglepődöm az összegen, de nincs időm csodálkozni, mert a szabadulók már felsorakoztak a folyosón. Összefogott szivacs ágybetétet húznak maguk után, benne a börtönben kapott ágynemű. A raktáros átveszi tőlük a holmit, leszedi a huzatot a szivacsról; a derékaljak sarkai már letöredeztek, a legtöbbön mély borotvavágások húzódnak – egykori tiltott kincsek rejtekhelyei. Közben egy-két szót váltok a szabadulókkal, valóban kis halak: egy fiatalkorú felnőtt – ez a börtönben külön kategóriának számít – külföldi rendszámú autóbuszokat tört fel, másikuk asztalosszorítóval vágta fejbe a szomszédját, a többiek is egyszerű „simlisek”, közveszélyes munkakerülők, apró tolvajok.

Az irodában átveszik a letétbe leadott pénzüket, apróbb személyes tárgyaikat. Az őrparancsnok felmutatja az első szabadulónak a lezárt borítékot.

– Ez itt a maga aláírása?

– Igen.

Csak ezután nyitja fel a borítékot, háromszázötven forintot ad át, majd egy kis zöld vászonzacskóból egy olcsó kvarcórát, kulcsokat, villamosbérletet ráz ki az asztalra.

– Mindene megvan?

– Igen, viszontlátásra! Illetve dehogyis viszontlátásra, jó napot!

A következő őrizetes hetven forint ötven fillérrel szabadul, kikel magából:

– De hát hogy lehet ez, törzszászlós úr?! Háromezer forintom maradt lenn Baracskán!

– Lehet, de hozzánk nem küldték fel. Jöjjön be holnap, illetve ne is holnap, hanem a következő munkanapon, hétfőn!

A harmadik szabaduló ötven forintot kap, az ő pénzét is elfelejtették Baracskán.

– Most hova megy? – kérdezem tőle.

– Fonyódra.

– De hát ebből még a vonatjegyet sem tudja megvenni.

– Nekem szabadjegyem van! – és egy T alakú acélidomot mutat fel.

– Mi ez?

– Szakaszkulcs. A vonaton kinyitom a kapcsolófülkét, beállok, és nem talál meg a kalauz.

Mikor kilép, megkérdezem az őrparancsnokot.

– Ez a kulcs szabályszerűen volt a birtokában?

– Nem, becsempészte magával, mikor behozták Baracskáról.

– Milyen lehetett a motozás, ha egy ekkora fémtárgyat nem találtak meg nála?

– Elképzelheti, jó, hogy egy gépágyút nem hozott magával. Nincs jogom elvenni tőle, tegnap még módomban állt volna, de most már szabad ember.

– És ha egymillió forintot húzna elő a zsebéből?

– Akkor sem tehetnék semmit. Legfeljebb akkor intézkedhetnék, ha lőfegyvert vagy drogot találnék nála.

Új rab áll az asztal elé: alig száz forintot kap, és egy vasúti jegyutalványt. Kétségbeesve tárja szét a karját.

– Most mit csináljak? Ki vagyok tiltva Pestről, le kell mennem Békéscsabára, ott él egy nagynéném, ő befogad egypár napra, ha befogad. Aztán újra fel kell jönnöm Pestre, elszámolni. Jöjjek úgy, hogy nem jöhetek, és egyek úgy, hogy nem ehetek?!

Az őrparancsnok széttárja a karját.

– Én nem tehetek róla. Engedje a sort tovább.

Nyolctól fél kilencig lezajlott az egész procedúra, a hét ember felsorakozik és elindul kifelé. Az udvaron megállnak, tekintetükkel megkeresik régi zárkájuk ablakát, van, aki tétova mozdulattal búcsút int. A kapunál egy tiszthelyettes egyenként szólítja a távozókat, megkérdezi a törzsszámukat, figyelmezteti őket, hogy menjenek el a személyi igazolványukért a rendőrségre.

– Nekem nincs személyim – mondja a „maccsos”, vagyis a Budapest területéről kitiltott személy.

– Hová lett?

– Ha az ember már nyolc éve ki van „meszelve” Pestről, mindegy, hogy van-e személyije, sőt jobb neki, ha nincs.

Mindenki bemondja, hogy mennyi pénzzel távozik, leellenőrzik, hogy nem passzolta-e át valamelyik börtönben maradt társának. A volt közgazdászt csak mormogva kérdezik, és ő is alig érthetően felel, ha a többiek megtudnák, hogy tizenhétezer forint lapul a zsebében, talán már a kapu előtt kifosztanák. Hármasával lépnek ki a kapun, egyikük visszaszól:

– Hosszú! A kocsmában várunk!

Mikor becsukódik mögöttük az ajtó, visszamegyünk az épületbe, megkérdezem:

– Nem hivatalosan, csak úgy privátim érdekelne: maga helyesli az amnesztiát, őrparancsnok úr?

– Igen. Hogy úgy mondjam, jó reklám a tisztességes élet mellett. Ha ebből a hét emberből csak egy is megjavul, mi már nem dolgoztunk hiába.

Megállok a folyosón, a szabadításnál közreműködő elítélt írnokokat-raktárosokat kérdezgetem, sokan számítottak rá, hogy amnesztiát kapnak. A bejelentés után nyolc napig reménykedtek, amíg kiderült, hogy a kedvezmény rájuk nem vonatkozik.

– Pedig azt mondták a tévében is, mindenkinek megbocsátunk, akinek lehet.

– Nekem miért nem lehet? Első bűntényes vagyok, három évnél rövidebb ítélettel.

Társa hozzáteszi:

– Még jó, hogy legalább őket kiengedték időben. Előfordult, hogy behoztak egy szabálysértőt négy napra, a hét végén kellett volna szabadítani, de akkor nem volt pénzügyes, átszóltak a bíróságra, felemelték a büntetését nyolc napra.

A dolog valószínűtlenül hangzik, de nem akarok vitatkozni.

– Maguk szerint hányan kerülnek vissza azok közül, akiket most szabadlábra helyeztek?

– Inkább úgy kellett volna kérdeznie, hogy hányan maradnak kint, legfeljebb egy vagy kettő. Nincs semmi esélyük, főleg azoknak, akik ki vannak tiltva Pestről, mintha egy halnak azt mondanák, hogy eredj szépen, és élj meg a sivatagban.

A raktáros veszi át a szót.

– Előfordult, hogy engem három forinttal engedtek ki, ha akarja, utánanézhet, hogy nem hazudok. Azt kérdeztem:

– Mit csináljak vele?

– Arra elég lesz, hogy snóblizzon.

– Tudja mit: legalább hívjon meg vacsorára, őrmester úr – legyint –, olyan volt ez az amnesztia, mint mikor a döglődő cápa a farka utolsó csapásával leteríti a halászt. A régi rendszer most így bánt el velünk, mert tudták, hogy ezután legalább öt évig nem lesz újabb amnesztia.

 

A „Markó” egyik folyosóján a börtönben dolgozó elítélt nőket helyezték el. A „legelegánsabb” zárkába vezetnek, mind a négy lakó legalább érettségivel rendelkezik, egy Commodore-64-es gépen a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának végeznek különféle munkákat. Börtönviszonylatban szokatlanul sokat keresnek, 3-4 ezer forintot havonta, zárkájukban porszívót, hajszárítót, frizsidert, nagy képernyős televíziót tartanak.

– Ezt mind engedélyezték, tiltott tárgyat itt nem talál – mondja a zárkafelelős –, nem kockáztatom a kedvezményemet ilyesmikért.

A nő kér, hogy semmi olyat ne írjak róla, aminek alapján azonosítani lehetne a személyét. Hivatali beosztással való visszaélésért került be, úgynevezett szépséghibás kocsikhoz segítette hozzá ismerőseit, egy Mercedesért 200 ezer „jattot” is kapott. A bíróságon 1.250.000 forintot bizonyítottak rá, a nő kis mosollyal sejteni engedi, hogy ennek az összegnek a többszörösét szedte össze, lányának lakást vásárolt, 17 éves fiának Zsigulija van.

– Hogy tudta ezt a jövedelmet eltitkolni? Nekem biztos nem sikerült volna.

Szeme felcsillan a büszkeségtől, tartózkodása egy pillanatra felenged.

– Nyugodjon meg: a fogdában megpróbáltak mindent a rendőrök. Vamzert raktak be mellém, a „Repülős Elzát”, folyton mesélt, és velem is meséltetni akart. Ismeri Fedor századost a Vizsgálattól?

– Igen.

– Ha legközelebb találkozik vele, mondja meg neki, hogy máskor ügyesebb vamzert állítsanak rám.

Szánalommal nézek vissza a nőre, Fedor volt a legjobb vizsgálótiszt, akivel életemben találkoztam, ha komolyan veszi az ügyet, még az édesanyja tejének vegyi összetételét is kiszedte volna a gyanúsítottból. A bűnözővilág tavaly leróhatta háláját Szent Antalnak, mert Fedor megunta a csöndes nyomást, az állandó járkálást a katonai ügyészségre, és beadta leszerelési kérelmét.

A nő nem bánta meg a bűneit, inkább csak a saját vigyázatlanságát szidja. Egy határidőnaplóba jegyezte ügyfeleinek nevét, címét, a tőlük kapott összegeket, és ezt a naplót véletlenül akkor is magával vitte, mikor a főkapitányságon dolgozó rendőr ismerősét látogatta meg. A tiszt elkérte tőle, és belenézett.

– Valaki már feldobott, de nem tudtak volna bizonyítani, ha én nem szállítom nekik ezt a kész korpuszt.

Körülnézek a zárkában: a mosdó tükre előtt valóságos arzenál sorakozik kozmetikai szerekből, javarészt születésnapi ajándékul kapta elítélt társnőitől.

– Mit érez: sokat öregedett a börtönben?

– Kívülről legalább tíz évet, belülről semmit sem változtam.

– Mikor szabadul?

– Tizenhárom nap múlva, a családom itt vár majd a kapu előtt virágesővel. Már megterveztem az első otthoni ebédünket: Újházy-tyúkhúsleves lesz, gombával töltött borda és somlói galuska, én magam akarom elkészíteni.

Érezhetőleg kitér minden további kérdés elől, így én is egy általánossággal zárom a beszélgetést:

– Mit viselt el a legnehezebben?

– A hétvégeket, a börtönben nincs is igazi vasárnap. Pénteken este ránk zárták az ajtót, és a sétát leszámítva hétfőig ki sem léphettünk a zárkából.

– És mit tanult meg a börtönben?

– A legfontosabb az, hogy fenntartással kell kezelni az embereket. Minden embert.

– Hol dolgozik majd?

– A munkahelyemről azt üzenték, hogy elrakták a régi köpenyemet, de nem hiszem, hogy visszamegyek.

A nő elköszön, megkérem, hogy küldje be a következő beszélgetőpartneremet. Széles vállú, köteges izomzatú, fekete hajú, sötét szemű nő lép be, később megtudtam, hogy a társai „Indián”-nak hívják. Férfias felépítése, mozdulatai nem sok kétséget hagynak hajlamairól. Keze fejére az ismerős börtönjelképet tetováltatta, mely a dominó ötös pontozásához hasonlít:   – jelentése: négy fal között egyedül! Nem érti, hogy mit akarok tőle, vonakodva, meg-megállva meséli az életét.

Kilencgyerekes cigánycsaládban született, anyja otthagyta a szülészeten, már egy hónapos korában állami gondozásba került. Ötéves volt, mikor kiadták vidékre, nevelőszülőkhöz, de nem tudott beilleszkedni a családba, megverte az édeslányukat, ezért visszavitték az intézetbe. Ezentúl ingázott az intézet és anyja lakása között. Mind a két helyen keményen teltek a napjai. „Indián” fekete haját félrehúzva mutatja régi sérüléseit: kulcscsomóval, balta fokával szakították be a fejét. 1969-ben a fóti gyermekotthonban végezte el a nyolcadik általánost, 2,2-es átlaggal.

– Mi volt a kedvenc tantárgya?

Indián elmosolyodik.

– A zene, gitároztam. A fóti zeneiskolában tanultam meg játszani, volt egy saját zenekarunk is, a ROAD-73, a Szlávy utcai intézetbe jártunk ki, hangversenyeket adtunk a fiúknak. Mindig is a fiús dolgok érdekeltek, gyerekkoromban sokszor beálltam focizni közéjük.

– Tudom, hogy semmi közöm nincs hozzá, de azért megkérdezem: lefeküdt valaha is fiúval?

Indián vállat von.

– Ilyen szempontból sohasem érdekeltek, de ez nem téma. 1970-ben elértem a korhatárt, kiengedtek volna, de leütöttem a nevelőt. Rákospalotára vittek, és csak egy év múlva szabadultam.

– Hol dolgozott?

– A Fővárosi Kertészetnél kezdtem, de untam az egész napos vakaródzást fillérekért, beálltam a Téglagyárba, kocsirakodónak. Egy férfibrigádban dolgoztam, 12 IFA kocsit megpakoltunk egy nap, havi 15 ezer forintot kerestem tisztán. Esténként csavarogtam a bandával, beszálltam egy-egy betörésbe, lopásba. Sokáig nem buktam meg, mert amit loptam, azonnal eladtam, korpuszt nem szabad megtartani.

– Mire költötte a pénzt?

– Szerettem a divatos dzsekiket, mindig legalább tíz lógott a szekrényemben, van három keresztfiam, azoknak vásároltam ajándékokat. – Indián felemeli a fejét. – Azt hiszi, hogy hazudok? A legtöbb lány holt csöves, és itt megjátssza, hogy kint milyen gazdagon él, pedig tudja, hogy mijük van?! Nagy nyomoruk.

– Én elhiszem, hogy magának tíz dzsekije volt, Indián, az nem is olyan sok.

– Egyébként mindegy, a cuccomból nem hoztam be semmit. Kalocsán úgyis csak fehér trikót lehet hordani, mire kiszabadulok, minden holmim kimegy már a divatból. Tíz évet kaptam.

– Most miért van a Markóban?

– Tárgyalásra hoztak fel Kalocsáról. Egy nőt négyen megerőszakoltak, azzal vádoltak, hogy én is beszálltam, segítettem lefogni, pedig hozzá sem nyúltam. Rám vernek még egypár évet, de nem érdekel, 2000-ben úgyis vége lesz a világnak. Ez biztos, egy könyvben olvastam.

– Maga vallásos, Indián?

– Gyerekkoromban sokat jártam templomba, de egyszer kátrányos pálcikával pénzt loptam ki a perselyből, azóta nem merek bemenni, mert az Isten emlékszik rám. Nem is imádkozom, pedig aki hisz valamiben, az könnyebben viseli el a börtönt. Én sokat kínlódok, fogom magam: nem falcolok, nem nyelek, régen tetováltam magam, de a legtöbbet kiégettem sósavval, nézze meg, olyan vörös lett a bőröm, mint a rózsa. Az a legrosszabb, ha tudom, hogy igazam van, és nem sikerül bebizonyítani, olyankor verekszem, vagy belerúgok a falba.

– Itt bent, a Markóban, mivel tölti az időt?

Indián szeme felragyog.

– Fidizek, ismerkedek a fiúkkal. Kiállunk az ablakba, és kiabálunk egymásnak, a smasszerek nem tudják megállapítani, honnan jön a hang.

– Mit kérdeznek maguktól?

– Hogy nézünk ki, milyenek vagyunk. Mindenki hazudik, vén banyák azt mondják, hogy Brigitte Bardot-hoz hasonlítanak, meg Lollobrigidához. A fiúk azt kérik, hogy küldjük le a bugyinkat vagy egy fürtöt a hajunkból.

– Hogyan csinálják?

– „Liftezünk”. Egy cérnaszálon leengedjük, és ők behúzzák a rácson keresztül.

– De nem fér ki a kezük a rácson, mert az sokkal sűrűbb!

– Egy villának letörik a fokait, csak egyet hagynak meg, azt meghajlítják, és úgy be tudják húzni, amit küldünk nekik.

– Gondolom, ez a viszony kölcsönös, maguk mit kérnek tőlük?

– Teát szoktunk, vagy kávét. Egy nejlonzacskót vagy -fóliát összehegesztünk a cigaretta parazsával, olyan hurkaformára, azt engedjük le, a fiúk megtöltik, mi visszahúzzuk a cérnán, és nekünk is van csonka villánk, amivel beemeljük.

– Még sohasem buktak le?

– De, előfordult, hogy egy őr észrevette, és meggyújtotta a csomagot, egyszer pedig egy fegyelmi lapot rakott rá a tetejére.

– Hogy szoktak végződni ezek a fidik?

– Aki hazudik, az előbb-utóbb lebukik, mert a házimunkások ismernek minket, és elmondanak mindent, vagy a sétán meglátják a partnerüket, és kiábrándulnak belőlük. De néha kialakulnak kapcsolatok, leveleznek egymással, „édes kis feleségem”-nek meg „kis férjecském”-nek szólítják egymást. Játéknak jó, az a legfontosabb, hogy menjen az idő.

 

A Markó kapui már sok híres és hírhedt ember előtt megnyíltak. Az irodában 1945 óta őrzik a törzskönyveket – a korábbi kötetek, Isten tudja, hová kerültek. Elkérem az 1946-os évfolyamot, a kötet elején az egykori nyilas nemzetvezető törzslapjára bukkanok rá:

„…Szálasi Ferenc

Nagysága: 173 centi

Testalkata: sovány

Fogai: hiányosak.

Anyanyelve: magyar

Foglalkozása: katonatiszt

Magasabb iskolai végzettségei: katonai hadi iskola

Azon bűncselekmény, mellyel terhelve van: politikai

Letartóztató intézetbe való felvétel ideje: 1946. január 24-én 16^h

Mikor szállíttatott el a letartóztatási intézetből és hova: Kivégeztetett 1946. III. 12.”

És a régi írnok egy rózsaszínűre satírozott keresztet rajzolt a lap aljára, ugyanilyen jel zárja le a többi halálra ítélt háborús bűnös törzslapját is.

Kezembe akadt Vas Zoltánnak egy régi könyve is, a Tizenhat év fegyházban, a politikus mint lebukott illegális kommunista 1925-ben néhány hónapot itt is eltöltött.

„…Markó – egyetlen rövid szó, és mégis mily sok szörnyűséget takar; szenvedést, kínt, rabságot jelent… A fogház második emeletén a 12-es számú magánzárkában helyezték el. Ahogy beléptem a zárt ablakú, fojtott levegőjű helyiségbe, a bűztől csaknem elszédültem.

Hossza rendes férfilépésekben öt, szélessége három lépés. Magassága körülbelül két méter.

Tejüveges ablakán keresztben-hosszában vastag acélrácsok feküsznek. Félhomályba burkolják az egész zárkát.

A zárka főbútora az ágy. Rozoga, összecsukható, vasszörnyeteg. A szalmazsák a piszoktól egészen fekete, és lelóg róla a lábam. A takaró átlátszóan vékony. Itt-ott lyukas is. Éjjel didergek alatta.

Az ágy mellett barnára festett asztalka áll, és egy zsámoly. Nem messze az asztaltól, a falon zöldre festett szekrényke függ. A polcán van a csajka. Rozsdás. Undorító belőle enni.

Egészen fent, a mennyezetnél lóg a villany. Gyenge a fénye, alig világít.

Ennyi a zárka berendezése. Nem sok! Mégis a »sok bútortól« mozdulni is alig lehet benne.

A falban, a szekrényke mellett, három négyzet alakú nyílás van a szellőztetés és a fűtés számára. Még nem fűtenek, pedig hideg van.

A zárkát a folyosótól acélajtó választja el. Az ételbeadó ajtócskán éppen hogy befér a csajka. Az ajtócska felett acéllemezzel borított négyzet alakú bevágásban 32 apró lyuk van: a »kukucs«. Ezen keresztül lesnek a fegyházőrök” – írja Vas Zoltán. Ezeket a sorokat olvasva, felmerült bennem a gondolat, hogy érdekes volna összehasonlítani a mostani állapotokkal.

– Megvan még ez a zárka? – kérdezem a felügyelőt.

– Hogyne, a 212-es, előzeteseket őrzünk benne. Ha úgy gondolja, nyugodtan bemehet.

Vas Zoltán egykori magánzárkájában most négyen laknak, szorzok-osztok: még a minimálisan előírt 6 légköbméter sem jut egy-egy fogva tartottra. Az idők változásait csak a radiátorfűtés mutatja, dekorációként egy régi naptár lóg a falon.

A zárkafelelős, egy hatvan körüli férfi összekapja magát, és jelenteni akar, intek, hogy üljenek le. Elmondom, hogy miért jöttem.

– Ismerik Vas Zoltán nevét?

– Nem, kérem, még nem hallottuk.

Röviden elmondom az életét, és részleteket olvasok fel a könyvből:

– Az ajtóba egy ötágú csillag volt vésve, egy halálraítélt azt írta alá: „Meghalok, de él az Eszme!” Maguk szoktak írni az ajtóra vagy a falra?

– Legföljebb olyat, hogy agyonütünk a falon egy csótányt, körberajzoljuk és odaírjuk alá: „itt nincsenek csótányok”, mert a felügyelők mindig azt mondják, hogy itt mindenféle bogarat kiirtottak.

Egy széles vállú férfi hozzáteszi:

– Én voltam őrző halálraítéltek mellett, ők sem írogattak ilyeneket.

– Akkor ez nem stimmel, menjünk tovább! – Lapozok a könyvben. – „…reggelenként kenyérmorzsát szórok a galamboknak. Először rendszerint egy kis bóbitás galamb száll az ablakpárkányra, utána egyre többen jönnek, és én sokáig lesem a galambok kapkodó falatozását.” Maguk is etetik a galambokat?

Felcsillannak a szemek.

– Egy galamb járt be ide, fehér galamb, szerencsét hoz. Egy betörő megetette, és felmentették a harmadik tárgyaláson.

A zárkafelelős felemeli a karját, hozzá akar szólni a témához.

– Én ismertem két cigányt a Gyűjtőfogházban a nem dolgozó körletben, akik megfogták a galambokat.

– Hogyan?

– Ők is morzsákat szórtak ki a párkányra, cérnából hurkot fontak, lerakták mellé, és ha a galamb odaszállt, a lábánál fogva berántották. Egy nagy papírdobozba dugták őket, felhizlalták, aztán megfőzték a vizeskannában.

Fitogtatni akarom frissen szerzett ismereteimet.

– Kerálóval? (Vagyis házilag barkácsolt mélymerülő forralóval).

– A Gyűjtőben nagyon tiltják a kerálót, mert valakit a múltkor majdnem agyoncsapott az áram.

– Akkor mivel főznek?

– Fognak egy csomag vécépapírt, kibontják, vékonyan bekenik zsírral, és újra összetekerik, kis cérnával átkötik, hogy szét ne essen. Egy konzervdobozba teszik, berakják a vécékagylóba, hogy az őr meg ne lássa, meggyújtják, csendesen, füst nélkül ég, mint a butángáz. Rárakják a vizeskannát, és a galamb megfő puhára. Vasárnap szokták, amikor hideget adnak vacsorára, és a smasszer is kevesebb.

Nagyot nyelek, és a könyv vonatkozó részének végére lapozok.

– Vas Zoltánt lázadással vádolták, és azzal, hogy társaival fegyveres felkelésre tett előkészületeket. „Meg akarták semmisíteni Magyarország ezeréves Alkotmányát, forradalmi úton újból ki akarták kiáltani az 1919-ben levert proletárdiktatúrát.” Maguk mivel buktak be?

– Én postás voltam, egy 35 ezer forintos pénzesutalványt saját magamnak fizettem ki, elbocsátottak, és egy év javító-nevelő munkára ítéltek. Most négyrendbeli betöréssel vádolnak, 500 ezer forint értékben.

– Hogy jutott idáig?

– Rászoktam a piára, négy és fél liter bort ittam meg naponta. Ha elfogyott a pénzem, felnyomtam egy autót, egy hajcsattal és egy csavarhúzóval bármilyen zárat ki tudtam nyitni.

– De hogy lett ebből betörés?

– Tálcán kínálták fel. Az úrvezetők az autóban hagyták a lakáskulcsot és a személyijüket a címmel, bűn lett volna otthagyni a pénzt. Ha pedig ketten „dolgoztunk”, az egyikünk lekövette az autóst, hová megy, mennyi időnk jut a balhéra…

Nem akarok belemélyedni a „szakma” rejtelmeibe, felteszem az utolsó kérdést:

– Vas Zoltán úgy tartotta a kapcsolatot a többi kommunista fogollyal, hogy átkiabáltak egymásnak vagy morzéztak. Maguk hogy érintkeznek a többiekkel?

– Mi csak egy primitív morzét ismerünk: három koppanás: a „figyelj”, aztán jön a szöveg, az „a” betű egy koppanás, a „b” kettő és így tovább, de sohasem használjuk. Ahogy mások is szokták: kiállunk az ablakba és átkiabálunk. Ha pedig el akarunk passzolni valamit, kiadjuk a szennyessel a házimunkásnak.

Ezzel befejeztem az egybevetést, elköszönök és kifelé tartok, mikor a zárkafelelős megállít.

– Bocsánat, nem adná kölcsön ezt a könyvet? Hátha van benne valami, ami érdekes nekünk.

Eltöprengek, mert könyvtárból vettem ki a kötetet, aztán úgy gondolom: tartozom annyival Vas Zoltán emlékének, hogy írásainak néhány új olvasót szerezzek. Bólintok, és leteszem az asztalra a Tizenhat év fegyházban-t.

 

A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet két egységből áll, melyeket ugyanaz a parancsnok irányít, adminisztrációjuk és számos más intézményük is közös. Mégis az „Egyes Ház”, a Markó utcai épület lakói lenézik azokat, akik a „Kettes Ház”-ba, a Gyorskocsi utcába kerültek, sokszor hallottam tőlük, hogy ott a bűnözők söpredékét gyűjtik össze.

Kevés magyar börtönbe léptem be szorongás nélkül, ez alól a „Kettes Ház” sem jelentett kivételt. Nem csak a Gyorskocsi utca neve körül szállongó legendák nyomasztottak, hanem az egész, barna téglával burkolt hatalmas épülettömb is, mely a börtönön kívül a Katonai Bíróságot és Ügyészséget, igazságügyi szakértők irodáit és rendelőit, a Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályát is magába foglalja – egy sincs köztük olyan, mellyel szeretném, ha dolgom akadna.

Mint a többi hasonló intézmény, ez is a századfordulón épült, és az utolsó években kevés gondot-pénzt fordítottak rá, a vakolata hullik, külső járdái kigödrösödtek, és a kovácsoltvas láncok is elszakadtak, melyek az arra vetődő járókelőket voltak hivatva távol tartani.

Megnyomom a falra szerelt csengőt, és belépek az óvatosan kinyíló tömör vaskapun, már az előtérben dohos rohadásszag csap meg. A közeli Dunából átszivárgó agresszív talajvíz már rég áttörte a szigetelést, és gyakran elönti az alagsori helyiségeket – lassan a falakat is kikezdi. Ebbe a nedves párolgásba meglepő módon dióillat is vegyül – a rabok régebben diót törtek a csokoládégyárak számára, mostanában már nem érkeznek új szállítmányok, csak a műanyag zsákokban tárolt dióhéj ázik az udvar egyik elkerített sarkában.

– Azt hallottam – mondta később egy elítélt, aki itt dolgozott –, hogy ez a dió Csernobil környékéről érkezett. Az oroszok nem tudták volna eladni Nyugatra, azért küldték át Magyarországra, hogy mi törjük meg és csomagoljuk.

– És maguk nem féltek, hogy sugárfertőzést kapnak?

– Azt hiszi, hogy az atom a mi legfőbb bajunk?! Itt bent lenni évekig, az az igazi atom. Voltak, akik tudták, és mégis kilószámra ették a diót, amíg az orrukon-szájukon nem jött ki.

Ez a pletyka elborzasztott, utánaérdeklődtem, de semmiféle bizonyítékot nem találtam arra nézve, hogy a dió valóban Csernobilből érkezett volna – ez a történet feltehetőleg egyike a börtön homályában születő és továbbszállongó legendáknak.

A kapus kihívja az őrparancsnokot; magas, fiatal főhadnagy jön ki, udvariasan beljebb invitál. A folyosóajtón túl eltűnik a kinti fanyar szagkeverék, mindent elborít a fövő érett káposzta bűze.

Az őrparancsnok meghív egy kávéra az irodájába. Átvágunk a folyosón, tanúja leszek egy szokásos reggeli gyógyszerkiosztásnak: a letartóztatott személyek kinyújtanak egy vízzel teli evőkanalat, ebbe dobják bele a tablettákat – többnyire Belloidot vagy más nyugtatókat. A páciens köteles ott helyben lenyelni, utána száját kitátva kell igazolnia, hogy valóban elfogyasztotta a gyógyszert.

– Így nem tudják összeszedni a halálos adagot, az 50–100 tablettát.

– És ha más forrásból szerzik meg?

– A társak általában jelzik, hogy mire készülnek.

Az egyik zárkán „fertőző” felirat lóg, 19 embert tartanak itt, négy közülük egészen biztos, hogy rühös, de a többi is gyanús. Egy másik elkülönített helyiségben a tetveseket helyezték el. Undorodva kérdezem:

– Honnan szedték össze őket negyvenöt évvel a háború után, a huszadik század végén?!

– Egy részük hozza hazulról. Otthon sátrakban, földbe ásott gödrökben laknak, itt sem akarnak ágyban aludni, inkább a padlóra fekszenek le. Másokba pedig a fogdákban esik bele, a tizenöt-húsz éve nem tisztított pokrócokból és matracokból.

Beérünk az irodába, az őrparancsnok kitölti a kávét.

– Mióta szolgál a büntetés-végrehajtásnál?

– Új fiú vagyok, pár éve jöttem át a honvédségtől. Nem találtam értelmét, hogy ott maradjak. Ide-oda dobáltak az országban, itt egy helyben hagynak, és a pénz is több két-háromezer forinttal.

– Veszi valami hasznát annak, amit a seregnél tanult?

– Ha arra gondol, fegyveres rendteremtésre vagy önvédelmi akciókra nincs szükség, fizikai veszély nem fenyeget minket a börtönben. Egy szempontból jönnek jól a régi helyemen szerzett tapasztalatok. Nálunk őrzik a fegyveres testületekhez tartozó előzetes letartóztatottakat. Övék a második emelet.

– Olyan sokan vannak?

– Régebben az őszi bevonuláskor elárasztottak minket a jehovisták, akik megtagadták a fegyveres szolgálatot. A családjukból már mindenki megfordult nálunk, ki voltak oktatva, hogy mit kell csinálniuk. Legkevesebb 18 hónapra zárták be őket – ennyi volt akkor a katonai szolgálat időtartama, de előfordult, hogy két évet is kaptak. Most az új törvények már mentesítik őket. Jelenleg húsz-egynéhány sorkatonát őrzünk, különféle vétségekért és bűncselekményekért, nagyon sokszor fordul elő homoszexuális erőszak.

– Ez a hadseregben is divatba jött?

– Úgy látszik, főleg az egykori állami gondozottak között. Sokan már az intézetben bemelegedtek, és ha megszöktek, kint a városban mint buzikurvák szereztek szállást és pénzt. Nem is értik, hogy a hadseregben ez miért tilos. A második emeleten van elhelyezve az a két letartóztatott, akik a hivatásos állományba tartoznak: egy törzszászlós, akit saját gyerekének megrontásával vádolnak, és egy rendőr alezredes, akit sokfélével, de azt hiszem, ez elég bizalmas ügy lehet.

Ezt a két foglyot egy szokatlanul lakályosan berendezett cellában találom; a sarokban nagy asztal áll írószerekkel, könyvekkel, a másutt csupasz betonaljzatot itt linóleum borítja, és külön tévét is állítottak be. Később az egyik felügyelő megjegyezte, hogy ez a zárka az egész intézet „kirakata”, a börtönbe ellátogató küldöttségeket okvetlenül elhozzák ide.

Bemutatkozom, a törzszászlós a fejét rázza, nem hajlandó nyilatkozni, rögtön engedélyt is kér, hogy kimehessen a folyosóra. Az alezredes negyven év körüli, joviális férfi, farmer kezeslábasban, mosolyogva fogad, de nem mutatkozik be.

– Ugye, nem haragszik meg érte, de nem tudnám, melyik nevemet mondjam. Én túlszárnyaltam Ságvári Endrét, jóval több mint harminckét nevem volt.

– Hol dolgozott?

– Az ábécé elején. ÁB… Nem az Állami Biztosítónál.

– Az állambiztonsági rendőrségen?

– Igen.

– Hogy választotta ezt a pályát?

– Úgy érzem, hogy a Sors jelölt ki engem erre. Nyolcéves voltam, mikor megmutatták nekem azt az akácfát, ahová majd felakasztják az apámat, mert kommunista. Akkor határoztam el, hogy ha megnövök, a legkeményebb helyre megyek majd, ahol a legtöbbet tehetem. Azóta sokszor mondtam az apámnak: a rendszert ti rontottátok el, én csak védem.

– És mit gondol: csakugyan ők rontották el?

– Erre nehéz felelni. Apám tipikus munkáskáder, a buszsofőrségből emelték ki, előbb külkereskedőt faragtak belőle, majd átvitték külügyesnek. Az indonéziai követségen szolgált – én is ott jártam amerikai iskolába. Az apám egyébként azóta sem változott semmit, még most, 68 éves korában is titkolódzik és konspirál. „Kegyetlen ember vagyok!” – mondja saját magáról.

– És a maga élete hogy alakult?

– Ahogy a magamfajta kádergyereké szokott. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen elvégeztem a jogot, aztán bekerültem a rendőrségre, oda, ahová eredetileg is pályáztam. Aztán, ahogy a „mi köreinkben” illendő, korán meg is nősültem.

– Kit vett el?

– Egy olyan lányt, akiről mindenki azt mondta, hogy éppen hozzám való. Ő is egy külügyes családból származott, a divatszakmában dolgozott; tervező volt egy belvárosi szövetkezetben. Úgy indítottak el minket, ahogy illik: a lakásunkat az apósomék szerezték, az én szüleimnek az új autót kellett megvenni, a régi kocsinkat eladtuk, az árát megtarthattuk startpénznek.

Együtt éltünk hét vagy nyolc hónapig, de ez alatt is állandóan vitatkoztunk. A feleségem nem akarta felfogni, hogy az én szakmám meghatározza az egész életformámat, ha egy titkos találkozóra mentem egy ügynökkel vagy egy hálózati emberemmel, meg volt győződve, hogy nőhöz készülök. Apám látta a bajokat, és adott egy bölcs tanácsot: „Ha kitakartad, fiam, akkor takard is be!”

Én viszont úgy gondoltam, hogy itt már kár takargatni, fellázadtam a feleségem ellen. Bajuszt növesztettem – egy férfinél ez a legbiztosabb módja annak, hogy közölje a világgal: újra szabadnak érzi magát. Hogy is énekelte Aradszky annak idején: „…jöjjön, kinek így is jó vagyok, de kerüljük a tolongást!”

Pillanatok alatt összejöttem a második, egyben utolsó feleségemmel. Otthon bejelentettem, hogy feladtam a partit, és mint mondani szokás, egy bőrönddel eljöttem hazulról. A rendőrségnél nem fizettek túl, mi „öntudatból dolgoztunk”, szerencsére az asszony jól keresett – egy külkereskedelmi cégnél dolgozott –, összehozott már magának egy önálló lakást, volt hová mennem.

Ha a Sors megadta az esélyt, hogy újrakezdhetem az életemet, megpróbáltam jobban és szebben megoldani. Mindenekelőtt gyereket akartunk. Az orvosok nem sok jóval biztattak, a feleségemnek egy női betegség után kiszedték az egyik petefészkét, és allergia miatt hormonkúrát sem tarthatott. Én adattam be magamnak 97 hormoninjekciót, több mint három hónapig minden reggel megszúrtak. A készítmény – amennyit én értek hozzá – egy rész női és két rész férfihormont tartalmazott, később hallottam, hogy könnyen felboríthatta volna a szervezetem belső háztartását. Mindegy, csak egy dolog számított: a feleségemnek sikerült teherbe esni, és megszületett a kislányunk – az alezredes a fényképtartóra mutat: szőke, copfos tizenhárom-tizennégy éves lány néz ránk mosolyogva.

– A lánya most mit tud magáról?

– A feleségem azt mondta neki, hogy Franciaországban tartózkodom, egy hosszabb kiküldetésben. Egyébként a letartóztatásom óta a feleségemet nem láttam, most már engedélyeznék neki a beszélőt, de én nem akarom, hogy odaálljon a rács mögé, kurvák és markecoló cigányasszonyok közé.

– Az apja mit szólt a maga ügyéhez?

– Őt kihagytam a buliból! Halálosan beteg, aortatágulatban szenved, a legrosszabb tünetek mutatkoznak nála: „dobverő ujjak”, a körmei meghajlottak, olyan domborúak, mint az óra üveg fedőlapja. Nem is írok neki, az öreg „hivatásos forradalmár”, belehalna, ha egy olyan levelet kapna, melyet a Gyorskocsi utcai börtönből küldött neki a fia.

Elszánom magam, és megkérdezem:

– Tulajdonképpen miért került ide?

– Mostanában nálunk sokan próbálják megkeresni a kalácsukat azzal, hogy nyilvánosan kiteregetik az Állambiztonság titkait, bár lehet, az illetők csak annyit tudtak, hogy az étteremben milyen salátát szoktak adni a pörkölt mellé. Engem az esküm továbbra is köt, ezért engedje meg, hogy csupán általánosságokban beszéljek. Formailag hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolnak, erről én csak annyit jegyeztem meg a kihallgató nyomozónak, hogy ha ismeri a szakmánkat, tudnia kell: izélni és ugyanakkor szűznek maradni még senkinek sem sikerült nálunk.

Kicsit konkrétabban: volt egy fedőállásom a külkereskedelemben, de lényegében hírszerzéssel foglalkoztam. Az egyik feladatom például az volt, hogy beépüljek több nyugat-európai ország magyar emigrációs közösségébe és itthoni kapcsolataikba. Gondolhatja, hogy az ügynökeim nem szerelemből dolgoztak nekem, az információkért fizetnem kellett. Egy-egy alkalommal 3-400 márkát adtam nekik aláírásra. Ők régi jó magyar szokások szerint úgy érezték, hogy le kell adniuk nekem is a sápot. Magán múlik, hogy hisz-e nekem, de én egyetlen alkalommal sem fogadtam el. Tudtam, hogy ez a halálomat jelentené, és a világ leganyagiasabb hírszerzője sem kockáztatná a fejét bagóért. De a főnökeim egyik csoportja, akik elsősorban talán nem is engem akartak lebuktatni, hanem a főnökeim másik csoportját, rajtam keresztül, rábeszélték a kapcsolataimat, hogy vallják azt: igenis elraktam a pénzt. Még két-három hasonló vádat összeszedtek ellenem, és berendeltek a legfőbb góréhoz.

Egy barátom előre megmondta, hogy mit akarnak tőlem. Nekem abban a pillanatban nyolc különféle útlevél volt a táskámban, mind a nyolcba az én fényképem volt beragasztva, és mind a nyolc abszolút hiteles volt, bármelyik határátkelőn tisztelegtek volna előttem, és felhúzzák a sorompót. A családomat sem lett volna probléma elvinni magammal. Kint pedig megcsinálhattam volna életem nagy üzletét, ha közreadom, amit tudok, százszor annyit kerestem volna, mint azok a kollégáim, akik itthon „terítettek”. Én ennek ellenére sem léptem le, hanem a megadott helyen és a megadott időben percnyi pontossággal jelentkeztem.

1988. május 29-én tartóztattak le, könyvelem az időt, 168 nap telt el azóta, és semmit sem tudtak rám bizonyítani. Ugyanazt hajtogatják: korrupt kellett hogy legyél, mert nagy lábon éltél, szórtad a pénzt. Hiába magyarázom nekik, hogy az volt az én „legendám”, vagyis szerepköröm: a jópofa, könnyelmű pesti vagány, a kapcsolataimat különféle társaságok és barátságok mögé kellett rejtenem. Úgy tesznek, mintha sohasem hallottak volna ilyesmiről, jó, hogy bélyegzőkártyát nem kérnek utólag. Nem hiszem, hogy el tudnak ítélni, ha mégis bekövetkezik, visszaadom a diplomámat, minden diplomámat, amit csak szereztem.

– Személy szerint hogy bántak magával?

– Nagyon keményen kezdtek a fiúk, 77 napig éjjel-nappal magánzárkában tartottak. Egyszer vittek át egy másik cellába, nem volt németül tudó emberük, „reaktiváltak”, nekem kellett a lebukott NDK-sokkal beszélgetnem, titkos irányított kamerák előtt. Ettől vérszemet kaptak, speciális börtönbeli feladatokat akartak adni, de én nem fogadtam el utasítást olyanoktól, akiknek nemrég még én parancsoltam.

Aztán egyszer csak nem foglalkoztak velem többé. Én, mondom, mindent könyvelek: a hétvégeket, ünnepnapokat, sőt még a nyomozók, vizsgálók fizetett szabadságát is leszámítva, 98 napjuk lett volna rá, hogy megdöntsék a védekezésemet, és egy lépéssel sem jutottak előbbre.

Akkor raktak át ide. Annak idején nyolc teli szatyorral jöttem be, ebből ötöt kaptam vissza, a többi kézen-közön elkallódott. Írhattam a feleségemnek is – két hét alatt ért el hozzá a levél, pedig ugyanabban a kerületben lakunk, mint ahol ez a börtön áll. Rendszeresen küldi a tisztasági csomagokat, elsősorban cigarettát, szerencsére épp a napokban esedékes, most fogy el az utolsó doboz Marlboróm. Két ügyvédet is fogadott, eddig már hetvenezer forintot fizetett ki nekik. Bejutott egy óra is, itt tartom a fényképkeretben, a lányom fotója mögött.

Körülnézek.

– Nem fél, hogy valaki hallja, amit mond?

– Nincs a zárkában lehallgató készülék, végignéztem a falakat, és leellenőriztem a rádiót is. Hát szóval így élek.

– Nem telne jobban az idő, ha dolgozna?

– Én szívesen vállaltam volna munkát, de úgy, hogy a saját farmeroverallomat viselem. Rabruhát nem veszek fel, sem „mákosat”, sem posztót. Azt mondták, így nem engedélyezik.

Lassan összerakom a jegyzeteimet.

– Megkönnyítené a dolgomat azzal, hogy mond a végére egy-két összefoglaló mondatot? Lehet teljesen szubjektív is.

– Kérem. Irigylem a bantu négereket, mert meg tudják őrizni az illúzióikat. Én életemben eddig kétszer csalódtam, mind a kétszer végzetesen. Először akkor, mikor az óvodában megtudtam, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza, és most, amikor megbizonyosodtam róla, hogy a kommunizmus tévedés volt, legalábbis az én számomra és ilyen formában.

 

Egy nevelőtiszt kíséretében járom a Gyorskocsi utca épületét, egyre inkább úgy tűnik: igazuk volt az „Egyes Ház” lakóinak, a körülmények itt sokkal rosszabbak, mint a Markó utcában.

A zárkák zsúfoltak, például az ötödik szinten tíz helyiségben 140 embert helyeztek el. Szórakozásukat mindössze három kis képernyős televízió szolgálja.

– A börtön szegény, a szűkös költségvetési kereten belül semmiféle pénzt nem tudunk visszaforgatni a kultúrába, még egy sakk-készlet beszerzése is meghaladja a lehetőségeinket. A könyvtárunk 4800 kötetből áll, java része krimi, szaporulat csak abból adódik, hogy a szabadulók általában itt hagyják a könyveiket. Na de menjünk tovább!

Az általam látott tucatnyi börtön közül a Gyorskocsi utcában áll a legkisebb mozgástér a fogva tartottak rendelkezésére. A betonozott sétálóudvar becslésem szerint tízszer huszonöt méter alapterületű lehet, ebből még leválasztottak egy magas falakkal lezárt külön folyosót – megakadályozandó, hogy a bűntársak találkozhassanak, és hírt válthassanak egymással. A megmaradt mintegy kétszáz négyzetméteren egy időben egy egész szintnek, 100–110 embernek kellene sétálnia és sportolnia. Ez utóbbira két barkácsolt dobóállvány és a sima betonfelületre felfestett kosárlabda-vonalazás szolgál, valójában egy lendületes rövid vágta is életveszélyes volna, mert a futó okvetlenül beleütközne egy sarokba, néhány helyen vascsövek is kiállnak a falból. Szerencsére nincs, aki megpróbálja. Sokan különféle betegségekre hivatkozva a séta alól is kivonják magukat, az eredetileg száz körüli létszámból legfeljebb 15–20 ember járkál körbe-körbe – húsz percig, mert a megadott félórából öt perc elmegy a levonulásra, a másik öt perc pedig a zárkába való visszatérésre.

A konyhán érezhető a kínos törekvés, hogy rendet és tisztaságot teremtsenek, de itt is hiába birkóznak a leromlott környezettel. A nevelő sóhajtva megjegyzi:

– Ha a Köjál egyszer komolyabban körülnézne, bezáratná az egész kócerájt. De ha már benne vagyunk, mindegy, menjünk le a mosodába is.

A mosoda félig a talaj szintje alatt helyezkedik el, napok óta esik az eső, a csatorna visszafelé folyik, a pincében elhelyezett vegyszerraktárt a lépcsőlejárat tetejéig elborította a víz. Két éve egy hasonló alkalommal 4500 kiló szóda ázott el, tanultak ebből az esetből, most csak üvegben tárolható zsíralkoholt és hipót tartanak itt – az első égzengésre ezeket is biztonságba helyezik egy magasabban fekvő raktárban.

A munkatermekben harminc évnél vénebb masinák naponta 8-900 kilónyi szennyes ruhával birkóznak meg. Nemcsak magát a börtönt szolgálják ki, hanem kilenc környékbeli cégtől is felvállalnak munkát. Az orvosszakértő intézet 16 forintot fizet egy kiló ruháért, a BM-szerveket ingyen szolgálják ki – cserében a Büntetés-végrehajtás térítés nélkül használhatja a belügyi telefonhálózat vonalait.

Bent a mosodában a terjengő pára és a mindent elborító savas gőzök miatt alig kapok levegőt.

– Most már istenes, mert egy kicsit szellőzik, régen lemezzel zárták le az ablakokat, amik a sétaudvarra nyíltak, és attól féltek, hogy valaki bekiabál onnan egy tilos üzenetet.

Félig vakon botorkálva közelebb megyek egy Lavatherm géphez. Most szürke, úgynevezett mákos rabruhával töltötték fel, általában ez szedi magába a legtöbb piszkot. A gép megrázkódik, és szürke habos vizet ürít, érintés nélkül is megérezni a forróságát: legalább kilencvenfokos. Mikor a víz lefut, kissé kitisztul a levegő, látni lehet, hogy a gép fölött foltokban rothad le a vakolat. A kezelő egy új adagot készít elő, kiforgatja a zsebeket.

– Szokott találni valamit?

– Ritkán; aprópénzt, csavarokat, cigarettaszipkát.

A ruha útját követve, a szárítóban folytatjuk. Semmiféle szellőzőberendezés nem enyhíti a gépből áradó forróságot, a teremben 40–45 fok körül járhat, az úgynevezett szekrényben túlhaladja a 100–120 fokot.

– Nyáron szétdurran a 90 fokos hőmérő.

A mosoda bv-vezetőjével kihúzódunk a folyosóra beszélgetni.

– Kap ide elég embert?

– Igen, szeretnek itt lenni, bár szerintem egy kicsit jobban meg kellene fizetni őket. Ha levonják tőlük a rabtartást, napi negyven forint marad meg nekik.

– Maga nem jutalmazhat?

– De, adhatok cigarettát, kávét, csokoládét, és a szabadulás előtt javasolhatok külön ezerforintos segélyt.

A nevelőtiszt tehetetlenül vállat von.

– Én nem hiszem, hogy ebben lesz változás. Ha emelik a bért, akkor emelik a tartási költségeket is. A pénz meg romlik, attól félek, hogy hamarosan a „kiétkezést” sem tudják megkeresni.

– Akkor pedig baj lesz! – mondja a mosoda vezetője, és hogy kitérjen a további beszélgetés elől, sürgős munkát talál magának.

Felmegyünk az udvarra, a gőzös mosoda után mélyen beszívom a rothadás bűzén átütő diószagot. Galambok szállnak a zsákokra, csőrükkel feltépik a műanyag szövetet, a dióhéj lehull a kőre.

– Mi lesz ezzel a dióhéjjal?

– Egy téesz hordja el, bedolgozzák valamilyen brikettbe.

 

A Gyorskocsi utcai börtönnek még egy sajátos jellemzője van: itt őrzik a külföldi állampolgárságú előzetes letartóztatottakat. 1989 végén 15 körül járt a számuk: két románt erőszakos nemi közösüléssel, egy szovjet állampolgárt gyilkossággal gyanúsítottak – szeretője apját ölte meg –, a túlnyomó többséget azonban az arab kábítószer-kereskedők teszik ki.

Az arabok rendkívül szervezetten bonyolítják le illegális üzleteiket, mindenki megkapja a maga pontosan körvonalazott feladatát: behozza az árut, vagy szétosztja, eladja, a vételárat átforgatja valutába, vagy különféle trükkökkel tisztára mossa, végül a lánc utolsó szemét alkotó tag kijuttatja az országból. Nehéz tetten érni őket, mert csoportban mozogva biztosítják egymást, ha lebuknak, egyszerűen ledobják a földre a kábítószeres csomagot, derítsék ki a rendőrök, hogy melyiküktől származik.

Bent a börtönben ragaszkodnak valódi és vélt jogaikhoz. Megkövetelik, hogy a zárkájuk ablaka kelet felé nézzen, látniuk kell az eget, hogy eleget tehessenek a Próféta imára szólító parancsának. Hajnali ájtatosságukat három órakor tartják, felriasztva vele a húszfős zárka összes lakóját. Visszautasítják a disznóhúst és zsírt, csak marhahúst és olajjal készített ételeket hajlandók elfogadni. Az arabok gyakran élnek a gyanúperrel, hogy a fegyőrök becsapják őket, próbaképpen kiveszik a húst az ételből, és egy hideg vizes edénybe dobják – ha a konyhán mégis zsírt használtak, az szemcsésen kicsapódik –, ilyenkor botrányt rendeznek, törnek-zúznak a cellájukban.

A külföldiek felsorolásából kihagytam az őrök és a fogolytársak kedvencét, a jugoszláv Dragan Veselinovićot, vele hosszabban is elbeszélgettem. Mielőtt behozták volna, az irodában átnéztem a kartotékját: 38 éves, nős, két gyerek apja, egyetemet végzett, szakképzettsége mezőgazdász, „utolsó foglalkozása: nincs”, csalással-csempészéssel gyanúsítják.

Az adatgyűjtő lap sarkába tűzött fénykép a befogadásnál készült: fiatal, sovány arcú, bajuszos férfit mutat. Veselinović a Gyorskocsi utcában is megtartotta a formáját: az itt szokásos ócska melegítőruha helyett kötött ujjú, fekete bőrmellényt visel, ugyanilyen színű, élre vasalt nadrágot és sportos olasz cipőt, csak sápadt bőrén látszik, hogy őt is megszívta a börtönlevegő. Leül, bocsánatkérően elhárítja a nevelő által felkínált cigarettát, saját Kentjét szívja, összehúzott szemmel, de nem ellenségesen várja a kérdéseimet.

– Dragan, magáról azt mondják, hogy Európa összes börtönében megfordult már.

– Ez azért túlzás, de néhány helyen csakugyan jártam. Voltam letartóztatásban Svédországban, Nyugat-Németországban, Olaszországban a La Speziában, itt, Magyarországon, otthon a Stara Gradiskában és még lehetne sorolni.

– Hol érezte magát a legjobban?

– Minden börtön más. A legkényelmesebb kétségkívül Svédországban volt, hat hónapot kaptam egy 95 ezer koronás csalásért. Malmőben ültem le, egyedül laktam a zárkában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Jugoszláviában nyomorgok, de ilyen szobám otthon sincs. Rádiót, televíziót, olvasólámpát, kvarc- és infrakészüléket, tornaszereket raktak be. A reggelit svédasztal formájában tálalták, végiggurítottak egy büfékocsit a folyosón, fogtam egy tálcát, és azt szedtem, amit akartam. Ha valakinek nem tellett cigarettára, a svéd állam arra is adott pénzt neki.

Bár a börtönben mindig létezik egy bizonyos pszichikai nyomás, a programunkba nem szóltak bele. Épp a büntetésem ideje alatt közvetítették a Los Angeles-i olimpiát, egész éjszaka tévét néztem, és nappal aludtam. A reggelinél bővebben bespejzoltam, és mondtam az őröknek, hogy ebéddel és vacsorával ne zavarjanak. Egyszer egy héten államköltségen hazatelefonálhattam Jugoszláviába, és minden hónapban bejöhetett hozzám a feleségem „ágyas beszélő”-re, azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy az milyen sokat jelent.

Nyugat-Berlin már keményebb hely, állítólag ez a legrégibb börtön egész Nyugat-Európában. Szigorúbb volt a szellem, csak kéthetenként fogadhattunk látogatókat, de például nem írtak elő kötelező hajviseletet, a sétánál nem kellett hátratennünk a kezünket.

– És Olaszország?

Veselinovic arcára széles mosoly ül ki.

– Ó, La Spezia! Ha választani lehetne, mindig csak oda mennék. Ha el lehet mondani, hogy az ember a börtönben is szabad maradhat, akkor ez csak ott lehetséges. Őrrel csak a befogadásnál és az elbocsátásnál találkoztunk.

A televízióban napi huszonnégy órán át vagy ötven csatornát lehetett fogni; hírekkel, filmekkel. Az étel bőséges volt, százféle „pastá”-t raktak ki, az itteni fogolytársaim el sem akarják hinni, hogy mennyi zöldséget és gyümölcsöt kaptunk. Akinek volt pénze, az egy fél liter bort is vehetett az étkezéshez.

– Keményebb bűnözőkkel is találkozott a La Speziában?

– Nem mutatkoztak be nekem, de egy-egy maffiózón lehetett látni, hogy kint sem volt akárki. Nápolyi banditák vártak itt tíz-húsz évekre, mégis törődtek velem, az idegennel, megkérdezték: mivel buktam be, hogy állok anyagilag? Aztán hoztak ételt-italt. Még nem tudtam olaszul, fogtam egy füzetet, rámutattam valamilyen tárgyra a közelben, ők leírták, hogy hívják, 3-400 szót megtanultam.

– Mennyit ült?

– Akkor nem sokat. Ha valaki nem számított visszaesőnek, kérhette, hogy helyezzék feltételesen szabadlábra, úgy mondják, „liberta provisoria”, hárommillió líra óvadékot kellett lerakni. Mikor másodszor is lebuktam, akkor már nem adták meg ezt a kedvezményt, főleg miután az Interpol közölte velük, hogy kilenc néven szerepelek a nyilvántartásukban. Akkor amnesztiával szabadultam, ha Olaszországban nem adnának amnesztiát minden félévben, már az egész ország börtönben volna.

– Ez a kilenc név, amit említett, kilenc útlevelet is jelentett?

– Legalább. Bécsben 7–8 ezer schillingért lehetett kapni egy passeport-ot. Én leginkább jugoszlávot vettem, nemcsak azért, mert szerb az anyanyelvem, és ezen nem bukhatok meg, de azért is, mert ezt lehet a legjobban elkészíteni. Jó papírra nyomták, nyugodtan berakhattam egy lavór vízbe, az igazolványkép leázott, és kicserélhettem a magaméval.

– A jugoszláv börtönöket milyennek találta?

– Minden börtön egy kis tükre az országnak, a jugoszláv börtönökön is meglátszik, hogy a Balkán ötszáz évig török uralom alatt állt. A belgrádi börtön alapterülete 59 ezer négyzetméter, a folyosórendszer 11 kilométer hosszú, és egyetlen cellán sincsen ablak, a föld szintje alá vannak telepítve, egész nap égnek a neonok. Sem állat, sem növény nem bírná ki ilyen körülmények között, csak az ember képes rá. Egy évben kétszer engedélyeznek látogatást, és az ottani smasszerokkal nem lehet vitatkozni, mert azonnal ütnek. Egyetlen előnye van az ottani börtönrendszernek: a vizsgálati foglyok hozathatnak be maguknak ételt, én hónapokat töltöttem benn, és meg sem kóstoltam a börtönkosztot.

– Egyszóval: hazaértünk, Dragan. Otthon milyen körülmények között élt?

– Elvégeztem a közgazdasági egyetemet.

– Az adatlapjára mezőgazdászt írtak.

– Mindegy, gondolták: gazdász gazdász! Aztán 1976-ban kaptam apámtól egy 156 négyzetméteres vendéglőt az autópálya mellett, félúton a tenger felé. „Obzovicá”-nak hívták, az útonjárókon kívül főleg Cetinjéből jártak ki hozzánk vendégek. A pincérek hajtottak, mint az állatok, napi 15 órákat dolgoztak, vagyonokat akartak keresni, és nekem mint főnöknek illett végig ott lenni velük. Egy év után meguntam, és átadtam a vezetést az öcsémnek. Érhet az üzlet vagy 250–300 ezer márkát, valaha biztos megadja.

– És maga mihez kezdett?

– Szórakoztam egy kicsit. Van egy 125 lóerős Johnson sportmotorcsónakom, most is ott áll a bari kikötőben, és vár rám. 80–100 kilométert tud, egész nap kint jártam vele a tengeren. Ősz felé szólt két barátom, hogy menjünk át Olaszországba aranyat lopni – a balhé kedvéért beszálltam. Mindig vittünk magunkkal egy szupercsinos lányt, aki leköti az eladók figyelmét. Egy hét után új ruhában jöttünk haza, két-háromezer márkával a zsebünkben. Sokáig minden rendben ment, az üzletekben még csak nem is gyanakodtak ránk. Később a barátaim elkövették azt a hibát, amit okos ember soha nem enged meg magának: megtartották az aranyat, egy igazoltatásnál átkutatták a kocsit, és lebuktunk.

A szabadulásom után Olaszország felé már nem mehettem, a „nagy utakon” kezdtem dolgozni, bejártam egész Európát. Magyarországra is sokszor eljöttem, a Gellért Szállóban laktam, vagy az Intercontinentalban a kilencedik emeleten.

– Nálunk milyen bűncselekményeket követett el?

– Várjon egy kicsit, ez nekem túl nehéz magyarul. – Veselinović egy papírt vesz elő a zsebéből, és olvasni kezdi: „1985-től különböző nyugat-európai országokból ellopott, illetőleg eltulajdonítási szándékkal tulajdonba vett autók Magyarországra csempészésében, itt hamis okmányokkal történő legalizálásában és értékesítésében vett részt…” Valami ilyesmi.

– Min bukott meg?

– Egy autót hoztam be Csehszlovákia felől, már annyiszor sikerült, hogy elengedtem magam. Az még rendben volt, hogy hamis útlevéllel jöttem, de a jogosítványom sem stimmelt. A csehek nem törődtek vele, átengedtek, de a magyarok visszaküldtek a határról. A kocsit kint hagytam, vonattal feljöttem Pestre. Telefonáltam haza a feleségemnek, hogy utazzon el Csehszlovákiába, és szedje fel a kocsit. De úgy látszik, előzőleg túl nagy felhajtást csináltam, mert a határon ráálltak, „lekövették”, és amikor megérkezett, lecsaptak rám. November 25-én lesz egy éve, hogy letartóztattak, több mint tíz kilót fogytam azóta.

– Milyenek az esélyei?

– Úgy jártam, mint a karácsonyfa; megfogtak, és feldíszítettek mindenfélével. A nyakamba raktak üzérkedést, devizagazdálkodás sérelmét, tiltott határátlépést, irathamisítást. Három és fél ezer márkát fizettem ki az ügyvédemnek, és ha jönnek a haverjaim, mind dug neki még két-háromszázat, de nem sokat tett értem. Soká lesz az, hogy felszállok a Johnson motorra és kimegyek a nyílt tengerre.

– Mivel múlik az idő?

– Fekszem egész nap, és cigarettázom, beszélgetek a többiekkel. Van egy vallási őrült a cellában, az meg akar téríteni, de rám nem hat. Én úgy gondolom, ha van Isten, aki mindent tud kontrollálni, akkor nem létezhetne Ceausescu vagy Fidel Castro, nem lehetne ilyen nyomorult az egész világ.

 

November 18-án vasárnap a „Kettes Házban” beszélőt tartottak az előzetes letartóztatottaknak. Bár az előzetesekre még nem szabtak ki jogerős ítéletet, sok tekintetben keményebb körülmények között őrzik őket, mint a legsúlyosabb, fegyház fokozatú elítélteket. A többi rab asztal mellett ülve, minden elválasztó akadály nélkül fogadhatja a hozzátartozóit, és elfogyaszthatja az általuk behozott ennivalót, az előzetesek csak rácson keresztül beszélhetnek a látogatóikkal.

Ezen a vasárnap délelőttön három csoport, mintegy 170 ember került sorra, 8, ½ 10 és 11 órás kezdettel. Hét órakor már sűrű tömeg lepte el a börtön előtti szabad térséget, a várakozók többsége cigány vagy láthatólag nehéz anyagi körülmények között élő ember. Van, aki egy bolti lépcsőre letelepedve csecsemőt szoptat, a másik kezével egy kisgyereket tart féken – a szabályok szerint egy foglyot két felnőtt és két fiatalkorú látogathat meg egyszerre. Áttöröm magam a tömegen, az őrparancsnok szobájában felhajtunk egy kávét, még le sem csúszott, mikor egy főtörzsőrmester lép be, és jelent:

– A beszélő egység felsorakozott!

A „különítmény” hat fegyőrből áll, a parancsnok eligazításul elismétli az ide vonatkozó előírásokat:

– A látogatóknak magyarul kell beszélniük, ha valami zűr van, szóljatok Emesének, ő tud cigányul. Az intézet belső dolgairól nem adhatnak tájékoztatást, ugyanez vonatkozik a bűncselekményeikre is. Semmiféle tárgyat nem szabad benyújtani vagy átvenni. Indulhattok, fiúk!

Előbb a hozzátartozókat engedik be. A látogatók felmutatják a személyi igazolványukat és a beszélőre kiküldött behívót, az őr egyezteti, aztán a terem felé irányítja őket. A beszélőhelyiségben három ráccsal egy „ketrecet” alakítottak ki, a negyedik oldalt a börtön belseje felé nyíló ajtó és a vele párhuzamos falsík zárja le. A rácsok magassága három méter körüli, alul a padlóba ágyazott sínekhez rögzítik őket, felül pedig vastag rudakkal a mennyezethez.

– Régen csak kétméteres volt a rács, egyszer valaki idegrohamában átkapaszkodott rajta, meg kellett emelni.

A rácsot borító háló szövése sűrű, megpróbálom egy lyukon átdugni a golyóstollamat, de nem fér keresztül. A „ketrec” és a két hosszanti fal között mintegy méternyi széles sáv maradt szabadon, ide állnak be a látogatók. A már tapasztaltak előrerohannak, és elfoglalják a sarokhelyeket, mert itt csak az egyik oldalról állnak mellettük szomszédok, és a kialakuló hangzavarban jobban megértik a rácson túlról érkező szavakat. Egy öregasszony, akinek mostanában műtötték meg a lábát, széket kér, és leül. Az őrség még egyszer ellenőrzi a helyszínt, egy különösen magas termetű tiszthelyettest a „ketrec” végéhez állítanak, onnan át tudja tekinteni az egész terepet. Közben elérkezett a nyolc óra, beengedik a foglyok első csoportját.

A civil ruhát viselő előzetesek katonás alakzatban lépnek be a „ketrecbe”, egy pillanatra megtorpannak, és összehúzott szemmel keresik hozzátartozóikat a rácson túl sűrűsödő tömegben. Régebben egy vörös vonal volt festve a padlót borító linóleumra, úgy kellett megállniuk, hogy cipőjük orra ezen a vonalon belül maradjon, most már előremehetnek, egészen a rácsig. Csókot váltanak feleségükkel, élettársukkal, gyerekeikkel, a drót rajza vörös nyomot hagy sápadt arcukon. Kezüket hátul összekulcsolják, ezen a tartásukon legföljebb addig lazíthatnak, amíg megtörülik az arcukat, ha gesztikulálnak, rájuk szól a két sor között sétálgató őr. A rács túlsó oldaláról vörösre festett körmök hegye és vékony gyerekujjak nyúlnak be.

A látogatók képeket mutogatnak, a kisgyerekek lassan elfáradnak és sírni kezdenek, a nagymamák átveszik és elringatják őket. A hátratett kezek meg-megrándulnak az idegfeszültségtől, aztán mégis hátul maradnak. A beszélgetések egybeolvadnak, egyetlen hangot sem lehet kivenni tisztán.

Órámra nézek, már csak néhány perc hiányzik a beszélő végéhez, de a zsinatolás ritmusa tovább fokozódik, mintha az emberek most akarnák kiadni magukból minden bajukat-keservüket. Két radiátor fűti a termet, bár a bejárati ajtó nyitva maradt, lassan elfogy a levegő.

– Ilyenkor már gyakran összeveszik egy-egy pár – mondja az őr –, persze a többiek is oda tódulnak, felborul a rend. Most úgy látszik, megússzuk kravál nélkül.

Kilenc órakor őrült hangerővel megszólal a csengő. Egy búcsúcsók következik most a rácson keresztül, az előírások szerint legközelebb két hónap múlva találkoznak újból. Egy kisgyerek még visszakiabál:

– Szia, apu!

A szűk folyosón lassan elvonulnak a hozzátartozók, kint az utcán hideg van, egy cigányasszony szorosabbra köti a fejkendőjét. Az előzeteseket felsorakoztatják a „ketrec” mögötti szűk térben.

– Van-e valaki, aki átvett valamit?

– Én. Egypár jó szót.

– Aha, szellemeskedik! – mondja az őr, de nem törődik vele tovább.

A csoport felvonul a körletbe, a menet ritmusában nyílnak-csukódnak a vasajtók. A rabok csendesen mesélik az élményeiket:

– Azt kérdezte a gyerek: apu, mikor jössz haza? Taxival gyere!

– Én megcsókoltam az ujjait, azt mondta: még, még!

A zárkájuk előtt egy szál gatyára vetkőznek, a zoknit is levetik, mezítláb állnak a kövön, az őrség gyorsan végigmotozza őket. Bármilyen sűrű fonatú is a rácsot borító háló, gyakran előfordul, hogy pénz vagy tiltott tárgyak jutnak keresztül rajta. A hipis most hamar véget ér, az őröknek össze kell szedni és le kell vinni a következő csoportot.

A bejáratnál már igazoltatják a fél tízre beidézett látogatókat. Kiderül, hogy egy öregasszony hiába jött föl vidékről, a fiát hétközben elszállították Állampusztára, értesítették, de nem kapta meg a táviratot.

– Kedves hadnagynő – mondja –, szeretnék írni neki egypár sort, ha volnának olyan szívesek, és utánaküldenék! Az én fiam hajlamos a jóra is, a rosszra is, sajnos, a rosszra hajlamosabb. Utoljára is másfél órát töltött szabadon, aztán már jöttek is érte a rendőrök.

A kérelem a szabályok szerint nem volna teljesíthető, de a hadnagynő bólint, az öregasszony írni kezd, közben felnéz.

– Mindig azt mondja: nem tudok egyedül megállni a lábamon, de hát ki az, aki mindig mellette lehetne?

Ez a második elítéltcsoport, úgy tűnik, a börtönélet magasabb szintjén áll, öntudatosabbak, elegánsabbak, egy cigány férfi például fehér cipőt, alpakaöltönyt és széles amerikai nyakkendőt visel.

– Még a nyáron hozták be, hogy ilyen vékony ruhát visel?

– Lehet, de nem biztos. Ha valaki beszélőre vagy tárgyalásra megy, a zárkája kiöltözteti, összedobják neki a legjobb cuccaikat. Az elegancia a börtönben talán még többet számít, mint a külvilágban; rézből csinálnak gyűrűket, műanyagból fülbevalót, a lányok mínusz tíz fokban is csak egy pulóverben mennek le a sétára, hogy a fiúk lássák az alakjukat a zárkaablakból.

Az elegáns cigány férfi egyébként is önmagára adó, komoly jelenség, tagoltan diktál valami szöveget, felesége a rács túloldalán fogja a golyóstollat, és jegyez. Az őrparancsnok belehallgat a szövegbe, aztán int, hogy fejezzék be.

Egy előzetes két kézimunkát szorongat, letépett lepedődarabokra varrta ki, hogy „emlékül”, és az anyag szélére virágokat hímzett. Engedélyt is kapott, hogy kiadhassa a családjának, de senki sem jött el a beszélőre. A felindulástól és a nehéz levegőtől rosszul lesz, kiviszik a folyosóra, és leültetik.

Kint a börtönépület sarkánál a felhők közül kibukkan a téli nap, bántja a szemem, inkább a fal felé fordulok. Előttem egy díszes tábla lóg: „A letartóztatottaknak bármit átadni, illetve tőllük átvenni szigorúan tilos!” A felirat precízen kirajzolt betűit figyelve, az a homályos gyanúm támad, hogy a rajzoló szándékosan követte el ezt a durva helyesírási hibát, és a markába nevetett, mikor a fegyőrök így átvették tőle.

– Ki készítette ezt a táblát? – kérdezem az őrparancsnokot.

– Egy Nyujtó nevű elítélt, bent van az „Egyes Házban”.

Néhány perc múlva elköszönök, a börtön előtt egymás után fékeznek le a taxik, már hosszú sor várja a fél tizenegyes beszélőt. Egy férfi kiáll az épület sarkára, és felkiabál egy rácsos ablak felé – háborítatlanul teheti, a Büntetés-végrehajtás illetékessége csak a börtönkapun belül kezdődik, az őrségnek nincs joga intézkedni utcai incidensekben.

Érdekel ez a táblaügy, szeretnék beszélni a rajzolójával, hazaszólok a családomnak, hogy ne várjanak ebédre, és átmegyek Pestre.

 

Az „Egyes Házban” az ügyeletes tiszt ismeri Nyujtót; az írnokok körletében lakik, most vasárnap délelőtt biztos bent találom a zárkájában. A tiszt személyesen kísér át.

– Majd szólok egy őrnek, hogy figyeljen magára.

– Miért?

– Ebben a házban mindannyian potenciális túszok vagyunk.

Megértem, hogy nem engem félt, hanem önmaga fél, de azért megköszönöm, hogy elkísért. Mutatja egy táblán, hogy minden rabot számon tartanak büntetésfokozat szerint is; például az elzárásosokat barna, a fiatalkorúakat kék színnel jelzik.

– Mennyi esélye van egy rabnak a szökésre?

– Nagyon kevés. Falat kifelé nem bonthat, mert a szélső zárkák utcára nyíló falait annak idején külön lebetonozták. Az épületen keresztül pedig nem sikerülhet.

– Hány ajtón kellene átjutnia a szökevénynek?

– Először is a zárkaajtón, ezzel, mondjuk, egy ügyesebb ember elboldogul, de aztán jön a körletszintet leválasztó ajtó, ahol többnyire már őr is áll, majd az egész körletet lezáró kapu, amely zsiliprendszerű, két helyről kell kinyitni elektromos úton. És ha az illetőnek mindez sikerül, még mindig csak a zárt belső udvaron van, és nem az utcán – a kísérőm bocsánatkérő mozdulatot tesz –, ne haragudjon, tovább nem folytatom, ne adjunk tippeket senkinek.

A „rabminiszterek”: írnokok és házimunkások körletét is rács zárja le, mögötte a folyosóról jobbra-balra cellák nyílnak, a háttérben egy televízió áll, az elítéltek ingujjra vetkőzve néznek valamilyen filmet. Míg előkerítik Nyujtót, a falitáblát olvasgatom, melyre az elítéltek öntevékeny szervezetének tisztségviselőit rakták ki, az esetleges változásokra gondolva, kicserélhető cédulákkal. Lőrinc, egy ismerős írnok áll meg mellettem.

– Ezzel kár rongálnia a szemét, Moldova úr, nincs jelentősége. Régebben még voltak jogaink, ellenőrizhettük a konyhásokat, kulturális előadásokat rendezhettünk, most már nem tehetünk semmit, Mókus őrs lettünk. Bejön egy kávéra hozzánk? Nyujtót majd ide hívják.

A zárkaajtó fölött egy viszonylag nagyméretű akváriumot helyeztek el, mellette, az ágyak vasvázára állva egy öregebb férfi épp az elburjánzott vízinövényeket ritkítja, Lőrinc rászól:

– Ne simogasd már a halaidat, mert egyszer berakok egy kerálót, és halászlét csinálok az akváriumodból.

– Az nem nehéz, próbálj meg egyszer egy halászléből akváriumot csinálni.

– Szeretik a halakat maguk körül? – kérdezem.

– Nem erről van szó; az akváriumban ég egy lámpa, és éjszaka, mikor lekapcsolják a fényeket, ez akkor is világít.

Jöttöm hírére egymás után nyitnak be a zárkába a „rabminiszterek”; Sanyi, a raktáros, Bunyó, egy zárkafelelős, egy liftes, akinek a nevét sem ismerem – mindannyian a börtön „kemény mag”-jához tartoznak. Nyujtó is előkerül, elmondom neki, hogy a Gyorskocsi utcai beszélő falán láttam az általa készített feliratot.

– Szándékosan írta két l-lel a „tőllük”-öt?

Nyujtó boldogan elmosolyodik.

– Észrevette? Lepetéztem a gyönyörűségtől, mikor így átvették. Sopronban volt egyszer egy ilyen dobásom. A nevelőm, Szabó százados Szegedre járt, a Juhász Gyula Pedagógiai Főiskolára, földrajz szakra. Én írtam meg az összes házi feladatát, ezért kaptam tőle cigarettát, pluszbeszélőket. Egyszer aztán részegen jött be, gorombáskodott velem, gondoltam: ezt nem hagyom szó nélkül. Már csak heteim voltak hátra a szabadulásig, olyan nagyon nem tolhatott ki velem. Az év végi vizsgára a Naprendszer makettjét kellett elkészíteni, Szabó persze ezt is rám lőcsölte. Én csak annyi falsot adtam bele, hogy a Plútó helyét összekevertem a Mars pozíciójával, gondoltam, ennyi elég lesz. És tudja, mi történt?

– Kirúgták Szabót.

– Ötöst kapott, azzal jött vissza, hogy meg is dicsérték. Azt mondta: „Egy szavamba került volna, és ott maradhattam volna tanársegédnek, csak tudja, nincs türelmem a tanításhoz.”

Lőrinc elém teszi a kávét, arcomat a bögre fölé hajtva, óvatosan körülnézek, a tekintetekből úgy látom, hogy ez a „kemény mag” talán hajlandó szóba állni velem. Jólesik nekik, hogy kísérő nélkül ültem be hozzájuk a zárkába, és a múlt heti közkegyelemnél két jó pontot is szereztem náluk: egy újságban megírtam, hogy amnesztiára valójában nem került sor, és az egyik szabadulónak adtam száz forintot útiköltségre. A túlzott célratörés elrontaná a hangulatot, közömbös hangon kérdezem meg:

– Magának, Lőrinc, mi a balhéja?

– Kajfer voltam, orgazda. Lopott magnókat, hifiket vettem, elektromos szakmában dolgozom. Mikor megbuktam, mindent magamra vállaltam, nem mondtam meg a betörők nevét, olyan személyleírást adtam róluk, amivel semmire sem mehetnek.

– De ismerte a nevüket?

– Maga tudja, hogy hívják a rokonait meg a barátait?

– Nem járt volna jobban, ha „terít”, és mindent bevall? A feltáró jellegű vallomásokat általában enyhítő körülménynek veszik.

– Nekem is mondta a nyomozó: én írom a jegyzőkönyvet, és ha segítesz nekem, úgy írom, hogy te gyere ki jobban az ügyből. De mind hülye, aki elfogadja ezeket a piti kedvezményeket, mert egyre beljebb rángatják a mocsárba, és végeredményben csak veszíthet az ügyön. Vegyük az én esetemet: ha kiadtam volna a partnereimet, és lebuknak, én is rosszul jártam volna, mert bosszúból „bevesznek” olyan betörésekbe, ahol nem is én vettem meg a zsákmányt, és mivel önmagukra is terhelő vallomást tettek, én hiába tagadok, nekik hittek volna.

– És nem próbált meg védekezni?

– Maga tudja, hogy a rendőrségen már nem lehet védekezni. A városban mindenütt ott vannak az embereik, a „kapitányok”. A kurvák, ha azt akarják, hogy békén hagyják őket, jelentik, hogy kinél láttak komolyabb pénzt. A szórakozóhelyeken sem tagadhatja meg a személyzet, hogy nekik dolgozzon.

– Mi történik, ha egy pincér vagy portás mégis megpróbálja?

– Akkor félóránként razziáznak náluk, egészen addig, amíg a vendégeik el nem szoknak tőlük.

Sanyi, a raktáros közbeszól:

– Vagy vegyük az úgynevezett „kiválasztásos felismerés”-t, ahol a tanúnak meg kell mutatni a tettest. Hiába állítanak be tizenkét ember közé, előtte egyszer bilincsben elvezetnek a tanúk előtt, persze akkor is felismernek, ha soha életükben nem látnak.

– Dolgoznak beépített ügynökök, akik már a fogdában rád szállnak, és megpróbálnak kiszedni belőled valamit. Aztán vannak, akik mindenre képesek, csak megihassanak egy fél üveg whiskyt, az anyjukat elárulnák.

Bunyó emeli fel a kezét.

– Itt van az én esetem, ülöm a jogerős büntetésemet, de most újra felhoztak, és négy évvel ezelőtti betöréseket is megpróbálnak rám verni.

– Milyen alapon?

– A bűntársamat megdolgozták, és hajlandó együttműködni a rendőrökkel.

– Mit ígértek neki?

– Taxizott, és szabadulása után visszaadják az engedélyét. Most sorra elviszik a régi betörések színhelyére, és ő már a lakásajtóban mondja, hogy igen, ott a hátsó szobában áll egy üveges tálalószekrény, rajta egy táncosnő szobra. Ezer balhét csináltunk közösen azelőtt és azóta is, el tudja képzelni, hogy visszaemlékszik ilyen részletekre?! Csak úgy lehet, hogy odafelé a kocsiban odaadták neki a jegyzőkönyvet, és mire kiértek, bemagolta.

– Persze, amit már rád bizonyítottak, azt nem érdemes tagadni. Egyrészt azért, mert a megbánás vagy a megbánás látszata minden kedvezmény alapja, másrészt, ha a nyomozó igazolva lát két-három balhét, amit tagadtunk, akkor megpróbálja a többit is ránk verni. Csak jól ki kell választani azokat az ügyeket, amiket elvállalunk.

Lőrinc látja, hogy az emberek „elbeszélnek” egymás mellett, az indulatok kezdenek elszabadulni, és olyan szöveg is kicsúszhat, amelynek komolyabb következményei lehetnek. Csillapítólag felemeli a kezét.

– Nyugi, a panaszdélelőtt véget ért – felém fordul –, tessék, kérdezzen tovább.

– Vegyük úgy, hogy a rendőrség már végzett, továbbadta magukat a bíróságnak. Ott milyenek az esélyeik?

– Mint egy falónak az ügetőn. A magyar törvénykezés mindenképpen ítéletet akar kihozni, mert csak úgy tudja bizonyítani, hogy jól dolgozik. Anyám egyszer hallotta, mikor egy bírónő azt mondta a kollégájának: „Na, ma még kiosztom a mohácsi vészt, vagyis 1526 évet, aztán vége a napnak!” Lehet, hogy a bírónő akkor csak viccelt, de lényegileg erről van szó.

– A büntetett előéletűekre, és mi vagyunk többségben, külön is rászállnak. Mondjuk egy többszörös visszaeső egy betöréses lopásért kap nyolc évet, egy első bűntényes pedig egy gyilkosságért csak hatot. Pedig az első bűntényes általában veszélyesebb az emberekre, mint a profi, hamarabb elhúzza a fegyver ravaszát, mert nem tudja még, hogy mi következik utána. Őket direkt felbátorítják az ilyen kedvezményekkel.

– Lépjünk még eggyel tovább: megszületik az ítélet. Mikor érdemes fellebbezni?

– Az ügyész viselkedésétől függ. Ha ő súlyosbítást követel, akkor nem számíthatunk enyhítésre, de ha az ügyész megnyugszik az ítéletben, akkor fellebbezni kell, mert tovább már biztos nem emelik, legrosszabb esetben szinten marad.

Zörgetnek a zárkaajtón, csajkákban hordják szét az ebédet: zöldséglevest és rakott krumplit.

– Velünk eszik, Moldova úr?

– Szívesen. Milyen a koszt?

– Az elítéltek főznek a konyhán, csak néha szállnak be a smasszerok. Amit mennyiségileg előírnak, azt általában bele is rakják, de sok a tészta meg a kávé, persze nem babkávéból főzik, hanem cikóriából, bikatej a neve. A leves is teli van tésztával, ha marad reggelről szalonna, beledarálják a főzelékbe.

– Inkább az étel elkészítésével van bajunk, egy nokedli akkora, mint az öklöm, és csak ijesztgetve van a hússal vagy a tojással. Az is előfordult, hogy kukacot találtunk benne.

– Ilyenkor novemberben még gyöngébb a koszt, most már előre spórolnak a karácsonyi menüre: rántott húst kapunk, és bejglit.

– Milyen itt a karácsony?

– Állítanak egy nagy karácsonyfát, és minden zárkába beadnak egy fenyőágat, amit feldíszíthetünk magunknak. Azzal együtt én nem tartanék a börtönökben háromnapos karácsonyt, mint az idén is lesz, mert az emberek ilyenkor viselik el a legnehezebben, ha be vannak zárva.

Mire az étel eljutott idáig, már rég kihűlt, senki sem eszi meg az egész adagot; vagy belefordítják a vécébe, vagy félig tele adják ki a csajkákat. „Desszertnek” megint kávét főznek.

– Maguk mint írnokok, zárkafelelősök vagy más tisztségviselők tulajdonképpen hová húznak: a felügyelethez vagy az elítéltekhez? Mi az álláspontja, Lőrinc?

– Ezt kérdezte tőlem a nevelőnő is, mikor kineveztek írnoknak, azt feleltem, hogy én itt egy rabközösség tagja vagyok, és nem is akarok más lenni. Nagyon zokon vette tőlem, nevelőírnok létemre többet tartózkodtam kint a folyosón, mint bent az irodában, mert ha valamilyen bizalmas ügyet tárgyaltak a kollégáival vagy egy másik rabbal, nem akarták előttem megbeszélni. De hogy én így döntöttem, ez az én saját ügyem, van olyan írnok, aki behódol a felügyeletnek, és sok embert bevamzol. A közösségvezető eleve kötelezve van arra, hogy hangulatjelentéseket írjon, nem adhat be üres papírokat, valamit össze kell szednie. Lebukhat, ha kiderül, hogy nem jelzett előre valamilyen akciót, vagy negatív irányba viszi a közösséget.

– Honnan ismerik fel a besúgókat?

– Néha apró jelekből is lehet következtetni. Mondjuk: kérek tőle egy kis ceruzahegyet, másnap ad egy akkora grafitot, hogy szét kellett hasítani érte egy egész ceruzát. Honnan szerezte? Vagy elejtek előtte egy abszolút alaptalan hírt, mondjuk, hogy valaki szökni készül, és egy fűrészlapot őriz a matracában. Ha egypár napon belül hipist tartanak ebben a zárkában, nem lehet vitás, hogy ki jelentette az ügyet.

– Hogy védekeznek ellenük?

– Ezt mindig a helyzet határozza meg. Ha valakit súlyos bűnök terhelnek, azt meg is ölhetik; Sopronkőhidán egy vamzert fejjel előre bedobtak egy szövőgépbe.

A „Markó” állóvíz, ekkora ügyek nem fordulnak elő, keményebb megoldásokra nincs szükség nálunk. Vagy a saját trükkjével döntjük meg a vamzert, bejelentjük, hogy ő az, aki szökni akar, ha kell, száz tanút is hozunk, megfenyítik, és egy hét múlva viszik Szegedre vagy Sátoraljaújhelyre. Néha lehet értelmesen beszélni velük, én egyszer még a rendőrségi fogdában megvettem egy vamzert. Mondtam neki: nézd, én tudom, hogy rám állítottak, mondd meg, hogy mennyit ígértek neked kedvezményben, én megadom a dupláját készpénzben. Menj el a feleségemhez, mondd meg neki, hogy kerültem ide, hogy élek, és ő ki fog fizetni. Meg tudtam egyezni vele, eltette a levelet a sapkájába, és nem csapott be.

– Milyen a kapcsolatuk az őrséggel, felügyelettel, nevelőkkel?

– Valaki azt mondta, hogy a börtönökben lehet legjobban megérteni a Kádár-apparátus lényegét. Azt, hogy a funkcionáriusok miért hihették magukat mindentudóknak, sőt hibátlanoknak. Abszolút hatalom van a kezükben, egyetlen döntésüket sem kifogásolhatjuk, mindenki hízeleg nekik, még ha szentek volnának, előbb-utóbb akkor is a fejükbe szállna. És nem szentek.

De hogy a kérdésre feleljek: embere válogatja, milyen viszonyt alakítunk ki vele. Az őrök között sok az olyan, aki csak azért jár be a börtönbe, hogy ne otthon egye meg a tízóraiját, olyan trehányak, hogy hámot lehetne akasztani a nyakukba. Némelyik üzletelget, bukott le már smasszer azon, hogy Diana sósborszeszes üvegek hullottak ki a táskájából.

Az eddig türelmesen hallgató elítéltek indulatba jönnek.

– Ne szépítsd a dolgokat, Lőrinc, a legtöbben élvezik, ha kitolhatnak velünk, főleg a leveleinkkel szórakoznak. Én küldtem egy lapot egy volt barátnőmnek, megkértem, hogy ne írjon nekem többé, mert ha a családi életemet ingatagnak találják, nem fogják megadni a kedvezményt, és töröltettem őt a kapcsolattartóim közül. A nő mégis küldött egy levelet a névnapomra, a nevelő, bár tudta, mi a helyzet, mégis felbontotta és elolvasta. Ezzel szerintem megsértette a barátnőm személyi jogait.

– És jó, ha egyáltalán megkapod. A képeslapokat vissza szokták tartani, és odaadják a fiatalkorúaknak, hogy készítsenek belőle összeállítást falidísznek.

– Van az a törpe zászlós a Gyorskocsi utcában, neki meg egy időben az volt a mániája, hogy ha az ember írt a feleségének és a barátnőjének is, akkor kicserélte a borítékokban a leveleket. „Tiszta erkölcsöket kell tanulniuk!” – mondta, mikor panaszkodtunk, hogy mind a kettőnél lebuktatott minket. Ami a nevelőket illeti, egy sem világosban végezte el az iskoláit, hanem levelezőn vagy estin.

– Nincs is rendes smasszer?

– Dehogy nincs, ott van például a „Kalóz”, az a zászlós, aki most a rácsnál ül. Ő szigorúan tartja magát a szabályzathoz. Ha az állna benne, hogy a rabokat minden reggel seggbe kell rúgni, akkor végigjárná a zárkákat, és mindenkit úgy seggbe rúgna, hogy a Rókusban szednék a cipőjét. De amit lehet, azt megadja nekünk. A múltkor romlott, zöld tojást főztek a konyhán, az egészségügyis engedte volna kiosztani, de Kalóz kidobatta az egészet. Persze, ebből a típusból van kevesebb, a „Markó” a többi börtönhöz mérve is nagyon lassan demokratizálódik.

Lőrinc gyufát gyújt, és végigperzseli nadrágján a varrás kilógó szálait.

– Engem egyébként már az egész nem érdekel túlságosan, három hét múlva szabadulok.

– Vannak a börtönben a szabadulással kapcsolatos szokások?

– Az ember meghívja a barátait és a cellatársait egy kávéra, és ha kap a boltban piskótát és csokoládét vagy pudingot, akkor „süt” egy tortát. Én minden holmimat szétosztom majd, csak a borotvámat és a fogkefémet viszem el, ezt is csak babonából, mert azt tartják, hogy az ember így nem bukik vissza.

– Kint mi várja?

– Papíron megmaradt mindenem: a családom, az állásom a szövetkezetben, egyébként semmit sem tudok, hiába nézek naponta televíziót. A börtön konzerválja az emlékeket, az ember ugyanúgy lép ki, mint ahogy bejött, ezért van az, hogy kint aztán minden változás megrázza.

Sanyi, a raktáros veszi át a szót:

– Az az igazság, hogy kevesen távoznak el olyan elegánsan, mint Lőrinc fog, mert az emberek nagyon szegények. Nemhogy a fogkefét és a borotvát, de még a reggelre kapott fél adag Rama margarint is elviszik magukkal. Mi olyan helyen dolgozunk, hogy minden elítélttel vagy előzetes letartóztatottal találkozunk, mi látjuk a legjobban, hogy mennyire lepusztult a világ. A pénzbüntetéseket nem tudják kifizetni, inkább leülik, és nemcsak a csövesek. Egy mezőgazdasági mérnököt fogadtunk be a múltkor, 6000 forintra büntették, napi százforintos tételekkel, és leülte, nem büszkeségből, hanem mert nem volt pénze. Naponta jelentkezik két-három ember, és jó, ha egy fél oldal szalonnát hoznak magukkal, tavaly még legalább három tömött nejlonzacskót szorongattak a hónuk alatt.

– Ezek az emberek háromszorosan is ráfizetnek: kiesnek a polgári beosztásukból, mivel csak harminc-hatvan napos büntetést kapnak, itt sem állhatnak munkába, és meg kell téríteniük a rabtartást is. Itt bent is úgy élnek, mint Toldi Miklós lova a szeméten, ma már egy rendes csomagot nem lehet ezer forint alatt kiállítani, aki három gyereket hagyott kint, az még cigarettát sem kér a családtól.

– És hiába lép ki innen, út akkor sem vezet vissza az életbe. „Pártfogót” kap, bekerül az igazolványába egy pecsét. Dolgozik az illető valahol rendesen, azt hiszi, már rég elfelejtettek neki mindent, aztán a pártfogó felhívja telefonon, véletlenül más veszi fel a kagylót, megkérdezi, milyen ügyben keresik az illetőt, és mindenki megtudja, milyen lyuk van az életrajzán.

– Ezt nem lehet kikerülni?

– Nem, még akkor sem, ha maga a katolikus egyház vállal érte kezességet.

– Ilyen is előfordult?

– Igen, egy sekrestyés bukott be, aki berakta a zálogba a templom aranytárgyait.

Lőrinc már korábban elhatározta, hogy nem szól közbe többé, most mégsem tudja megállni.

– És a priusz elkísér mindenhová, elmondok erről egy esetet. Egypár bebukás után eluntam a börtönt, keményen elhatároztam, hogy jó útra térek. Dolgozni mindig is dolgoztam, ezzel nem volt probléma, találtam egy rendes kislányt is, az elején nem akartam mesélni neki az életemről, úgy gondoltam, majd később „begyónok”. Egyszer mondja a lány, hogy menjünk le a Balatonra négyesben, a barátnőjével és a barátnője udvarlójával, egy rendőrtiszttel. Örültem már jobban is életemben, de rendben van, menjünk. Nagyon kellemesen múlt az idő, az egyik este piáltunk, és a rendőr elkezdett dicsekedni, hogy szokott túljárni a bűnözők eszén, milyen trükkökkel veri át őket, erőszakra nincs is szükség, ő például még soha nem ütött meg senkit. Ezt normális ember nem hiheti el, én sem szóltam, csak elkezdtem hunyorogni, hogy csípi a szememet a szöveg. Észrevette, felkelt az asztaltól, és elment, egy fél óra múlva visszajött, és lerakott egy papírt a barátnőm elé. Tudja, mi volt rajta? Az én priuszom, lekérte a bűnügyi nyilvántartóból, persze hogy a barátnőm ott helyben kirúgott. Na jó, ma ez volt az utolsó szavam, beszélj tovább, Sanyikám.

– Az ideiglenes személyi igazolványt sem cserélik ki éveken keresztül, hiába írja elő a törvény, az ember így nem kaphat állandó munkát. A razziánál okvetlenül fennakadunk a hálón.

– Két éve nem dolgozik?! Ne mondja már, hogy ennyi idő alatt nem követett el valami balhét! Na, ki vele!

És ha tagad, megverik, mint talján a majmát, de csak azért, mert visszaeső bűnöző, egy civillel nem mernék megtenni, mert hátha kiderül, hogy az illetőnek van valami összeköttetése magasabb körökhöz.

– Én megpróbáltam kilépni a körből – töri meg a csendet szándéka ellenére Lőrinc –, villamosmérnök akartam lenni. Jelentkeztem egyetemi előkészítőre, de a felvételhez erkölcsi bizonyítványt kellett volna mellékelnem. Kértem felmentést, de nem adtak, a bírónő azt mondta, hogy egy bűnöző ne tanuljon tovább, mert minél többet tud, annál veszedelmesebb.

Nyílik az ajtó, egy fiatal, de már elhízott, gondosan fésült, fekete hajú elítélt jön be, elfogulatlanul leül az ágyra, és cigarettát kér. Sanyi szólna, de aztán elhallgat, és ujjával jelentőségteljesen pöcögteti a fülét, megértem, hogy a jövevényt besúgónak tartják. Felemelkedek a helyemről, és kinézek az ablakon: a kora téli időben kint már alkonyodik. Elköszönök.

– Minden jót, uraim! Ha maguknak is megfelel, jövő vasárnap folytatjuk.

– Minket itt biztos megtalál.

 

A következő vasárnap délelőtt nagyjából ugyanaz a társaság várt rám, mint az első alkalommal, alig egy-két új arcot láttam az ágyon üldögélők között. Egyikük bemutatkozott: V. Pálnak hívták, társai érezhető tisztelettel viseltettek iránta. Mivel a múltkor engem láttak vendégül, most én vittem a kávét és a cigarettát, kiraktam középre a dobozokat.

– Parancsoljanak! Uraim, ma a „szakmáról” szeretnék hallani: autólopásról, „itt a piros, hol a piros”-ról, de mindenekelőtt a betöréses lopásról, mert mégiscsak ez a legdivatosabb bűncselekmény mostanában.

– Mi érdekli belőle?

– Szeretném megismerni a technikát és egynéhány trükköt a végrehajtásban. Megígérem, hogy mindazt, amit mondanak, nevek említése nélkül fogom leírni!

Vendéglátóim összenéztek, hogy ki kezdje, végül az újonnan érkezett V. Pál köhintett egyet, és megszólalt:

– A betöréses lopásról nehéz általában beszélni, mert mindenki más módszerekkel dolgozik. Én csak a saját ügyeimet említhetem, az megfelel?

– Tökéletesen.

– Akkor tessék kérdezni!

– Először is: hogy választja ki a célt? Nem fordul elő, hogy „árnyékra vetődik”, vagyis nem talál semmit a lakásban?

– Ez a felderítésen múlik. Sokan habókra elindulnak az első link tippre, és le is buknak vele. Én mindig magam járok utána az ügyeimnek, előfordult, hogy egy házassági hirdetésre válaszoltam, úgy szereztem meg a címet. Ha kiválasztok magamnak egy házat, esténként, lehetőleg rossz időben, többször is terepszemlét tartok, felmérem, hányan laknak benne, tudnom kell ugyanis, hogy reggel hány ember távozását kell kivárnom. Aztán keresek a házon egy ablakot, ahová az egyik szomszédból sem lehet rálátni, ha nem találok ilyet, inkább felhagyok az egésszel.

– Gondolom: nem egy józsefvárosi bérkaszárnyában szokott próbálkozni, egy budai környezetben nem kelt feltűnést, hogy maga többször is arrafelé sétálgat?

– Én a legelegánsabb helyeken sem tűntem fel, mert mindig adtam a külsőmre. Öltönyt szoktam viselni, és nyakkendőt.

– A legtöbb budai házban kutyát tartanak, az sem jelez, hogy idegen járkál arra?

– Az a lényeg, hogy az ember oda merjen menni a kutyához. Ha ezt megteszem, magamhoz tudom szoktatni, elfogadja tőlem az ételt, és altatóval be tudom etetni. Szóval a terepszemle után hazamegyek, és felkészülök. Tudom, hogy a rendőrségen számítógépre vitték, hogy melyik betörő milyen módszerekkel nyit, „modus operandi”, ugye, így mondják?

– Igen, ha kiszabadul, elmehet latintanárnak.

– Abból indulnak ki, hogy ha egy betörő a falbontásos technikát szokta alkalmazni, az akkor is falat bont, ha nyitva van előtte az ajtó. Vagyis a helyszínelő nyomozók csak ránéznek egy lakásra, amibe riglihúzással mentek be, lekérik a gépről a riglihúzók névsorát, és már sejtik is, hogy merre kell elindulniuk.

Önkéntelenül közbe akartam szólni, hogy bár ilyen egyszerűen menne, de nem akartam megtörni V. elbeszélésének lendületét.

– Én nem akartam megkönnyíteni a dolgukat, mindig más módszert választottam: álkulcsot, riglit, falbontást padláson keresztül. A legapróbb dolgokra is vigyáztam, például ha úgy döntöttem, hogy álkulccsal nyitok, mindig plexiből reszeltem ki, és nem fémből, mert ha igazítani kell rajta, a reszelés zaja nem hallatszik olyan messzire. Egy nejlonzacskóban mindig vittem magammal egy marékra való cigarettacsikket.

– De hát úgy látom, hogy maga nem dohányzik!

– Éppen ez volt benne a trükk, a munkahelyemen a szaktársaim, otthon a szomszédjaim is mind úgy ismertek, hogy el sem bírom viselni a füstöt. A betörés színhelyén viszont mindig rágyújtottam egy-két csikkre, és eldobtam – ez aztán az igazi „forró nyom”. Nem nagy trükk, de ha a rendőrök bevették, egy-két százalékkal több esélyem lett, hogy kívül maradok a körön.

– Hogy választotta ki a társát?

– Mindig egyedül dolgoztam, kiküszöböltem azt a veszélyt, hogy valaki feldobjon.

Bunyó felsóhajt:

– Bár nekem lett volna ennyi eszem, most nem ülnék itt! A bűntársam úgy „énekelt”, hogy még a vizsgáló is undorodott hallgatni. Azt kérdezi tőlem: „Bunyó, mikor tört meg a bűntársa jelleme?” „Azé – feleltem – amikor megszületett.”

– Ha nem vett be senkit a betörésbe, akkor ki „figyelt”? Ki biztosította magát, hogy „munka” közben ne lepjék meg?

– Ezt én másképpen oldottam meg. Ha kinyitottam a kapuzárat, az ajtót újra bezártam, és IS gyorsragasztót nyomtam bele a kulcslyukba, ez pillanat alatt megdermed, de nem keményedik meg. Ha közben valaki hazajött a családból, simán berakhatta a kulcsot, de elfordítani már nem tudta, amíg ő kínlódott, és azon töprengett, hogy melyik gyerek szórakozik vele, én időt nyertem. De térjünk vissza a betörés előtti estére. Mikor mindent összeraktam, csörgőre állítottam az órát, ügyeltem rá, hogy legalább nyolc órát mindig aludjak, egy bárból félrészegen nem lehet elindulni.

Kint, a helyszínen kivártam, amíg mindenki elmegy a házból, elaltattam a kutyát, és bementem a kertbe.

– Előfordult, hogy ilyenkor valami olyan jelet fedezett föl, amitől meggondolta magát? Milyen kockázatot érdemes elvállalni egy betörésnél?

– Több dologtól is függ, például attól, hogy mennyire vagyok rászorulva. Ha otthon stokkol a pénz, akkor elég egy horog a lakásablakon, ami riasztókészüléknek néz ki, és én már fordulok is vissza, de ha minta sincs a forintból, akkor megjátszom az esélyt. A másik dolog: mekkora fogás ígérkezik? Kétmillió forintot még egy tojásgránátról is leszedek, és ha találok egy betonba ágyazott széfet, tele kósersággal, szerzek egy háromlábú emelőt, és az egészet kitépem a padlóból. De inkább beszéljünk egy átlagos esetről.

– Rendben.

– Megkeresem azt a szomszédok elől eltakart ablakot, amit még az előző napokban kiválasztottam, ott a helyszínen felszedek egy lécet vagy követ, és egy méterről belevágom az üveg közepébe. Minél erősebb az ütés, annál kisebb a zaj. Akkora rést kell nyitnom, hogy a kezem beférjen, középről az alsó és a felső kilincset is elérem. Az ajtófeszítést mindig igyekeztem elkerülni, mert erős nyikorgással jár.

Többen is közbeszólnak:

– Attól függ, hogy milyen szerszámot használsz.

– Milyennek kell lenni a jó szerszámnak? – tudakozódom.

– Legyen minél kisebb és minél keményebb. Szerintem nincs párja a kis körmös pajszernek.

– Megengeditek, hogy folytassam? – húzza fel a szemöldökét V. – Szóval mikor bejutottam a lakásba, körülnézek, és nyitok egy menekülős nyílást. Biztosítom a hátamat; szekrényt, asztalt, polcot tolok az ajtó elé.

– Hol kezdi a kutatást?

– A nappaliba ritkán raknak be komolyabb értéket, mert ott sok a vendég, idegen is megfordulhat, a hálószoba ígéri a legtöbbet. Körülnézek, valami jelet keresek; amit gyakrabban ki szoktak nyitni, az mindig másképp néz ki, mint amihez nem nyúlnak, valami elhasználódási nyomnak, kopásnak, fényesedésnek kell lenni rajta, arra indulok.

Egyszer az tűnt fel, hogy két tévékészüléket tartanak egy szobában, leszereltem róluk a műanyag hátfalat, és ott találtam az egyikben a pénzt. De a régi trükköket is felderítette már az ember: nejlonba csomagolják a pénzt, és beledugják a zsírosbödönbe vagy az edények közé, azt hiszik, hogy a betörő nem borogatja fel őket.

– Mindig pénzt keres?

Mindenekelőtt. Az adóztatás miatt sokan nem a takarékba rakják a zsozsót, mert félnek, hogy az OTP bejelenti, hanem otthon tartják. A pénz viszont nem olyan dolog, amit leraknak valahová, és évekig ott hagyják, gyakran hozzá kell nyúlni, ezért olyan helyre nem teszik, hogy öt-tíz percig kelljen tologatni a bútorokat, vagy hogy fel kelljen szedni a parkettát, ezért túlságosan bonyolult rejtekhelyekre nem kell számítani. Húsz perc alatt mindig megtalálom, amit érdemes, még ha a linóleum alá rakták a pénzt, és rátolták a szekrényt, akkor is.

Sokan számítanak rá, hogy betörnek hozzájuk, a tulajdonos betesz 3–4 ezer forintot a ruhák közé, ezt afféle „engesztelő áldozat”-nak szánják. Sok betörő örül, hogy egyáltalán pénzt talál, de egy profi tudja, hogy tovább kell kutatnia, egy „Gidá”-t például még kétszázezer forinttal sem lehet leállítani. Ahol ennyi van, ott még többnek is kell lenni.

A pénzen kívül csak aranyat szabad elvinni, a többi nem éri meg. Az igazán értékes ezüsttárgyak (például egy kupagyűjtemény) ezer helyen fel vannak jegyezve, pontos leírással, csak lebukni lehet velük. Beolvasztani nem bóni; a felszerelés, az energia többe kerül. Képhez, szoborhoz nem nyúlok, mert nem értek hozzá, kivéve azt az esetet, ha valakitől megrendelést kapok, és pontosan megmondják, mit hol találok. Ruhát, kacatot nem érdemes összeszedni. Videót valamirevaló betörő sohasem hoz el, akkora darab, hogy feltűnést kelt, haza kell vinni, sok időt vesztünk, és aznap már nem tehetünk még egy fordulót.

– A video azért is veszélyes, mert pontos műszaki leírást tudnak adni róla a körözésnél.

V. finom mosollyal utasítja vissza társai közbeszólását.

– Azért semmi sem olyan egyszerű. Szerintem a műszaki cikkeket is el lehet hozni, csak megtartani nem szabad. Arra jók, hogy az ember elterelje magáról a gyanút. Én be szoktam rakni egy táskába, kivitetem magam a Keletibe, és felszállok egy vonatra. Keresek egy Lombroso-képű figurát, leülök mellé, a cuccot felrakom a hálóba. Tíz perccel az indulás előtt lemegyek újságot venni, megkérem a szomszédomat, hogy vigyázzon a holmimra, aztán hagyom elmenni a vonatot. Lombroso bátyánk vár egy kicsit, aztán meggyőződik róla, hogy lemaradtam, magához veszi a cuccot, és hazaviszi. Előbb vagy utóbb pénzzavarba kerül, és el akarja adni a videót, de akkor már az egész országban körözik a gépet, és a rendőrségen majd elmagyarázhatja, hogy ő csak úgy találta a vonaton, nagy érdeklődéssel fogják hallgatni. Egész biztos megpróbálják a nyakába varrni az egész betörést, és én a körön kívül kerülök.

– Hogy lehet értékesíteni a lopott holmit?

– Ezzel nagyon kell vigyázni, mert a legtöbb kajfert, vagyis orgazdát a rendőrség már rég beszervezte; szabadon üzletelhet, ha időnként „feldob” valami fontosat.

Körülnézek.

– Elmondaná valaki egy lebukását?

– Inkább beszéljünk általánosságban, jó? Valaki lopott egy személyi igazolványt, és a kölcsönzőből kivett írógépeket. Felhívott egy kisiparost, akiről tudta, hogy vásárol „dűtött” holmit. A kajfer veszélyt érzett az ügyben, úgy gondolta, most szerezhet jó pontokat. Azt mondta: rendben van, találkozzunk ekkor és ekkor a Pálma eszpresszóban, aztán beszólt a rendőrségre, hogy aki mellette ül majd, az valami balhét követett el. A rendőrök hagyták elmenni az orgazdát, nehogy lebukjon mint besúgó, aztán csak úgy véletlenül rendeztek egy razziát, és bevitték a srácot.

– Nem lehet fészket rakni a lopott pénzből, luxusholmikat vásárolni, nagy lábon élni, aki megpróbálja, az csak déltől harangszóig marad szabadlábon, vagyis rögtön lebukik.

– Utólag kiderül, hogy a betörések nagy részét nem volt érdemes elkövetni, húsz-harmincezer forintot találtunk. Ha pedig véletlenül bejön egy komolyabb összeg, olyan büntetést kapunk, hogy nem éri meg, egymillió forintért kiszabhatnak négy évet is. Ha zöldséget árul valaki, többet keres ennyi idő alatt.

– Úgy tűnik, hogy azok, akiknek van féltenivalójuk, mostanában már komolyabban védekeznek a betörések ellen. Modern biztosítóberendezéseket szerelnek fel, rejtett széfeket építenek be. Lehet, hogy befellegzett a maguk szakmájának? – kérdem.

– Úgy látja, hogy csökken a betörések száma, vagy több betörőt kapnak el, mint régen?! Nekünk egy brosúrával mindig előbbre kell járnunk, és ez az előnyünk most is megvan.

– Maga, V. úr, milyen trükkel próbálkozna egy olyan helyen, ahová a régi módszereivel már nem tudna bejutni?

– Ha holnap kiszabadulnék, jó órában legyen mondva, én azzal kezdeném, hogy vennék magamnak egy rendőrruhát, szereznék egy farkaskutyát, és úgy csengetnék be. Maga nem engedne be egy rendőrt? Ott bent aztán előkapnám a stukkert.

– De ez már nem betörés, hanem rablás!

– Igen, a dolgok keményednek. Az igazi menők nem fogják azzal tölteni az idejüket, hogy keresgélnek a lakásban. Behatolnak, elkapják a házigazdát, és a halántékához teszik a fegyvert: add elő a pénzt és a fukszokat, vagy megdöglesz! Nagyon kevesen fogják azt mondani, hogy nem, akkor a gyerekét vagy a feleségét kell elkapni, és ez a kemény fiú is be fogja adni a derekát. Védtelenek az üzletek is, egy ékszerboltban nyolc kiló arany van kirakva, és egy férfi meg egy női alkalmazott vigyáz rá.

– Amit maguk mesélnek, az egyre inkább hasonlít a nyugati bűnözésre. Nem gondolnak arra, hogy lelépnek, és valahol másutt folytatják?

– Őszintén? Csak a szökősöknek érdemes elmenni, nekik mindenképpen. Egyébként az a helyzet, hogy gazdagnak lenni külföldön jobb, a közepes és a szegény bűnöző viszont jobban megél itthon.

– De hátha pont maguknak sikerülne „karriert” csinálni?!

– Nagyon kevés embernek van esélye bejutni a nyugati alvilágba. A külföldieket sehol sem engedik „dolgozni”, annak idején nálunk is hiába próbáltak bekerülni a placcra a lengyelek, összefogtunk ellenük, kiraboltuk és átadtuk őket a rendőröknek. Bécsben ugyanezt csinálnák velünk a jugoszlávok, akik sokkal keményebb gyerekek, mint mi.

– És a módszereink is kőkorszakiak. Ott kint azzal már nem lehet megélni, hogy vállal benyomunk egy ajtót. Méhesiék kint Németországban megpróbáltak ugyanúgy srenkelni, mint otthon: tippet szereztek, beosontak a lakásba, csak épp azt nem vették észre, hogy az egész utcát kamerák figyelik, a rendőrök végignézték, hogy mit csinálnak, akár egy tévéfilmet. Kiküldtek két kamiont, lezárták az utca két végét, és ahogy Méhesiék kijöttek, autóstul együtt beterelték őket az egyik nyitott kamionba.

– És aki nem az utcán akarja megkeresni a pénzt?

– Annak komolyabb tőkét kell összeszedni az induláshoz. Én már próbáltam tájékozódni az árakról. Öt-tízezer dollár itthon komoly pénznek számít, kint ennyivel labdába sem rúghat valaki. Százezer dollárért kap egy tétel kokaint Mexikóban, amit már érdemes továbbcsempészni. Nyugodtan utánaérdeklődhet, nagyon kevés olyan magyar menőről fog hallani, akit külföldön is jegyeznek, a legtöbbet már Ausztriában vagy Olaszországban elkapja az Interpol, és visszaadja.

– Hallottam, hogy Floridában működik egy „magyar maffia”.

– Ma már ők sincsenek rajta a térképen. Jávor Bandi állítólag köpött, a saját fürdőszobájában lövették le Lakatos Bélával, Bélát meg az FBI „vágta haza”, utólag raktak a zsebébe hasist, hogy kábítószerekkel üzletelt. Jobb nekünk itthon, elvagyunk magunkban, mint a befőtt.

Kintről nyüzsgés zaja hallatszott be, a házimunkások hordták körbe az ebédet. Csak most fogtam fel, hogy már dél körül jár az idő, szedelőzködni kezdtem. Bunyó csodálkozva kérdezte:

– Ma nem eszik velünk, Moldova úr?

– Nem lehet, mert a végén még kibeszélnek, hogy a rabkoszton híztam meg. Haza kell mennem, mert kitör otthon a háborúság, hogy sohasem látnak.

– De hát a „kis szakmákról”: a zseblopásról, autófeltörésről, „itt a piros, hol a piros”-ról még nem is beszéltünk.

– Majd a jövő vasárnap folytatjuk, uraim. Viszontlátásra!

 

A legközelebbi alkalommal csak Sanyi, a raktáros várt rám a „megszokott” cellában.

– Ne haragudjon, de a többieket felrendelték egy TIT-előadásra, az elítéltek jogairól beszél egy ügyvéd.

Körülnézek.

– Nincs kedve sakkozni, amíg visszajönnek a fiúk?

– Nagyon szívesen, mibe játsszunk? Egy doboz Chesterfield?

– Én nem dohányzom.

– Akkor egy doboz Chesterfield árába – és kivillant a zsebéből egy zöld ezerforintost.

Néhány húzás után kiderül, hogy Sanyi kevés megnyitáselméletet tud, és bár erős gyakorlati játékos, figyelmemből jut a beszélgetésre is.

– Mikor szabadul?

– Még három hónap.

– Asszony?

– Volt, de lelépett, minden attól függ, hogy a nő milyen partnert talál magának, és neki bejött. Én rögtön éreztem, hogy mi a figura, és nem is törtem magam utána.

– Más kapcsolatok?

Sanyi felnéz.

– Ugye, maga is meg van győződve, hogy itt benn a börtönben mindenki buzi lesz?

– Miből gondolja?

– Mert mindenki azt hiszi. Mikor jövök vissza eltávról, a tisztek mindig megkérdezik: na, hozott be magával vazelint? Bántja az önérzetemet, és ha kiszabadulunk, minden esélyünket tönkreteszi ez a híresztelés.

– De nem akarja azt mondani, hogy itt bent nincsenek homokosok?!

– Maga sem azt, hogy kint hiánycikk?! Az utolsó évben Lőrinc tíz bevallott buzit regisztrált a bebukottak közül, és egyik sem a börtönben „melegedett be”.

Sanyi indulatában elnéz egy tisztet, homlokát a tenyerébe támasztva keres valamilyen kiutat a bajból, közben illedelmesen kopognak, kopaszodó, vastag szemüveget viselő férfi lép be. Sanyi összesöpri a figurákat.

– Egy Chesterfield árával jövök, most fizessek?

– Ráér majd kint.

– Hadd mutassam be Jackie Stewartot, az autós szakértőnket. Ülj le, Jackie, Moldova úr szeretne kérdezni tőled egypár dolgot.

A szemüveges férfi készségesen bólint.

– Kérem, parancsoljon.

– Hogy tudom megakadályozni, hogy ellopják a kocsimat?

– Erre egyetlen mód van: tessék eladni! Más védekezés nincs, amit százszázalékosnak lehetne mondani. Szerelhet rá riasztót, olyat, ami működik, vagy kamut, ami csak villog, nem számít. Ha egy tolvajnak kell, így is, úgy is elviszi, persze nem rólam van szó, mert én életemben nem nyúltam idegen autóhoz, csak rám fogták a rendőrségen, aztán sajnos a bíróság is bedőlt a vádaknak. Kérem, tekintsen kívülállónak.

– Jó, akkor nevezzük ezt a tolvajt doktor Kováchi Szaniszlónak, ez megfelel?

– Kitűnő. Szóval, ha ez a doktor Kováchi Szaniszló, mondjuk, Fiat „specialista”, és valaki egy hároméves szürke színű Polski Fiatot rendel nála, akkor elindul körülnézni. Tegyük fel, hogy önnek pont ilyen kocsija van, akkor minden körülmények között el fogja lopni öntől. Ha az ön ismerőse – ugye, jól értettem, doktor Kováchi Szaniszlónak hívják? – igazi profi, akkor a rendőr szeme láttára is kinyitja a kocsit, egy perc alatt, ebbe az időbe még az is belefér, hogy egy másik rendszámot pattintson fel a régi helyére.

Aztán vannak primitívebb módszerek is, tudni persze nem tudom, csak úgy hallottam felőlük, két kanállal nyitják ki a pillangóablakot, úgy hatolnak be, mások Z alakú kulcsot vagy fűrészlapot alkalmaznak. Aztán, mint közismert, lefűrészelik a kormányzárat, rövidre zárják a gyújtást. Az is előfordul, hogy ha végképp nem tudják elindítani, akkor kihívatnak egy autómentőt, és azzal vitetik el. 10–15 ezer forint „jatt”, és az autómentő nem kérdez semmit, nem emlékszik semmire.

– És ha a garázsban tartom a kocsit?

– Doktor Kováchi Szaniszlónak ez sem lehet akadály, legföljebb arról lehet szó, hogy egy zárral többet kell kinyitnia. És ha ön valamiért úgy döntene, hogy körben behegeszti a garázsa ajtaját, akkor egy Zillel áll oda, és drótkötéllel tépi fel.

– Ha nincs külön megrendelés, milyen kocsikat szoktak kiválasztani a tolvajok?

– Mindig a legújabb rendszámút. Ennek több oka is van: egyrészt, ezért adnak legtöbbet a „kajferek”, másrészt, majdnem biztos, hogy még nem szereltek fel rá biztosítóberendezést.

– Melyik típus elvitele jár a legtöbb kockázattal?

– A Mercedes a legveszélyesebb, ezt az ön ismerőse, doktor Kováchi Szaniszló is meg fogja erősíteni. Az alvázába öt helyen ütöttek be azonosító jelzést, ezt mindet külön át kellene hegeszteni, nem éri meg a fáradságot, és amellett röntgen alatt így is ki lehet mutatni a machinálást.

– Mégis lopnak Mercedeseket.

– Igen, ezek feltehetőleg úgy okoskodnak, hogy csak akkor bukhatnak meg, ha a rendőrség előzetesen bejelentést kapott. Mi érdekli még, uram?

– Ha mondana valamit arról az ügyről, mellyel önt most gyanúsítják.

– Erre kár sok szót vesztegetni, mert meg vagyok győződve, hogy a vád magától elesik majd. Tudnia kell, hogy van egy kis szerelőműhelyem, ahol apróbb javításokat végzek, tavaly például vettem két ócska Polski Fiatot, és összehoztam belőlük egy használhatót. Tisztában voltam vele, hogy az egyik rendszámtáblát vissza kellett volna vinnem a rendőrségre, de hát önnek nem kell magyaráznom, hogy mostanában milyen elfoglaltak az emberek, én is napról napra halogattam, hogy bemenjek a kapitányságra.

Egyszer beállít hozzám egy régi barátom, egy csupa szív-lélek ember, verseket is ír. Egy Fiat Argentával járt, pillanatnyi pénzzavarban szenvedett, szerette volna eladni a kocsiját. A gép úgy le volt pusztulva, hogy a piacon 400 ezernél többet nem adtak volna érte, viszont ha totálkáros lesz, a biztosító 570 ezret fizet. Megkérdezte, hogy mint szakember nem tudnék-e segíteni neki, és ki tud nemet mondani egy régi barátnak?! Rendeztünk egy karambolt, a Fiat Argenta úgy összetörött, hogy az autómentő csak kampóval tudta kinyitni az ajtózárat.

A barátomnak kifizették a pénzt, de aztán valaki beárult minket, és a rendőrség nyomozni kezdett. Hiába erősítgettem, hogy részemről csak egy apróbb baráti szívességről volt szó, letartóztattak, és házkutatást is rendeztek nálam. Megtalálták a műhelyemben a régi Polski Fiat-rendszámtáblákat, kiderült, hogy lopott kocsikat vásároltam. Ki gondolhatott erre? Beláthatja, hogy egy magamfajta embernek ilyesmi meg sem fordulhat a fejében. Én bízom is a független magyar bíróságban, hogy kiderítik az ártatlanságomat.

Jackie befejezte, és rám néz, látja, hogy nincs több kérdésem, egy bólintással elköszön. Sanyi eltűnődve összevonja a szemöldökét.

– Mire is volt még kíváncsi, Moldova úr? Az „itt a piros, hol a piros” nem komoly szakma, valaha én is csináltam. Egy piros szivacsgolyót kell kihozni a három gyűszű alól az asztal vásznán csúsztatva, a játékosok órák hosszat gyakorolnak a tükör előtt. Mindig csapatban kell dolgozni; kellenek, akik „hesszelnek”, vagyis jelzik, ha razzia közeleg.

– Mi a jelzés?

– Általában cigányul beszélnek: áven a roviara! Jönnek a nyomozók! Aztán kellenek „nyulak”, akik nyernek, legjobb terhes anyákat kiválasztani, velük rokonszenvezik a tömeg.

– Azért nyernek, hogy kedvet csináljanak a többi játékosnak?

– Ez is így van, de még fontosabb, hogy elvigyék az összegyűlt pénzt. Nemcsak a vesztesektől kell félni, hogy visszakövetelik, négy-öt „haver” mindig leszereli őket, de előfordul, hogy a rendőrök lecsapnak a játékmesterre, és jobb, ha ilyenkor üres a zsebe. Ennyit erről a szakmáról. Ugye, még egy „zsebes” kellene magának, kit hozzak ide, kik a nagy nevek? – Sanyi mormolva sorolja magában: – Ottó, Tralala, Bogi, Kis Malac, Káli, Valika, Gomba, egy Pálma nevű fiú és egy Pálma nevű lány, Milla, Andor, a Feka lány, ők most „póteron”, vagyis szabadlábon vannak.

– Akkor ezt hagyjuk?

Sanyi szeme felcsillan.

– Most jut eszembe, itt van nálunk Bubaj, megőrzéses, egypár napra hozták fel tárgyalásra.

– Elő tudja keríteni?

– Megpróbálom.

Sanyi elmegy, néhány perc múlva egy harminc év körüli, hajlott hátú cigány férfival tér vissza.

– Sziopjár, siess! A doktor úrnak nincs sok ideje ránk.

– Hajlandó beszélgetni velem? – kérdezem.

A jövevény a mellére teszi a kezét.

– Nézze, doktor úr, én Sanyival testvériséget fogadtam, ha ő megbízik magában, akkor én is elmondok magának mindent, kérdezzen nyugodtan.

– Maga egészséges ember, Bubaj?

– Nem, tüdős vagyok, idén is jártam már Tökölön a rabkórházban.

– Nem tudják meggyógyítani?

– Én nem is akartam olyan nagyon, hogy meggyógyítsanak, sokkal jobb volt nekem betegen. Leszázalékoltak, ha igazoltattak, nem kellett foglalkozást felmutatni, hogy ne vigyenek el közveszélyes munkakerülésért, a betegekre a rendőri felügyeletet sem verhetik rá, és ha megbuktam, mindig átkérhettem magam Tökölre pihenni. Persze azért meghalni nem szeretnék.

– De milyen az állapota valójában, mit mutatnak a röntgenfelvételek?

– Azok nem számítanak, kérem szépen. Egy-két órával azelőtt, hogy röntgenezni visznek, az ember lekapar egy kis ólmot a vízvezetékről. Mikor összegyűlik egy-két gramm, akkor a keze fejére szórja, és belélegzi a szervezetébe. Ha ólomhoz nem jut hozzá, a neszkávé is megteszi. A röntgenfelvétel kavernát fog kimutatni. De gyerekkoromban csakugyan volt tébécém, és a szüleim nem kezeltettek. Végig gyenge gyerek voltam, azért is lettem zsebes.

– Mikor kezdte a szakmát?

– Állami gondozott voltam, de tizenhárom éves koromban a családom elszöktetett a nevelőszüleimtől, még így nyivásztán is kellettem. A cigányoknál egy fiú mindig többet ér, mint egy lány, részt vesz a családok közötti verekedésben, menyet hoz, aki segít a mamának, gyereket csinál, minél többet, és minél hamarabb. És ami a legfontosabb: beszáll a bűncselekményekbe. Velem nem sokra mentek, nemcsak gyönge voltam, de ügyetlen is. Hiába próbáltam végig mindent: rézgyűrűket árultam, loptam, „nyúltam”, semmi sem sikerült.

Bubaj mutatja a bal kezét; hiányzik a középső ujja, csak egy forradás látszik a helyén.

– Így születtem, torzultan.

– Hol vágták le az ujját?

– A kőhidai fegyházban orsózógépre raktak dolgozni, nem tudtam csinálni, állandóan szétestek a csomagok. El akartam kerülni onnan, ezért pengével bekarcoltam az ujjamat, mintha a gép vágta volna meg. A smasszerek nem fogadták el, azt mondták, vigyázzak jobban, bevágtam egészen csontig, akkor végre levettek az orsózóról. Söpörtem egy darabig, de az arcbőröm nem bírta a koszt, kisebesedtem tőle. Átvittek a mosodába, ott aztán végképp tönkrement az ujjam, bevittek a soproni kórházba, és levágták. De, esküszöm, nem zavar a munkában.

– Végül is hogy tanult bele a zsebelésbe?

– A nagypapa segített. Azt biztos tudja, hogy ebben a szakmában öreg ember már nemigen dolgozik, ő a kedvemért még egyszer beszállt. Indulás előtt bedobtunk egy fél vodkát, ahogy ő mondta: pia varisza tovel ande mandel zor – italt, hogy összeszedjük a bátorságunkat. Megtanultam tőle, hogy zsebelés közben a bal kezemet mindig takarni kell, mindegy, mivel: újsággal, nejlonszatyorral vagy leggyakrabban a levett zakómmal.

– Meséljen el egy esetet!

– Vegyük úgy, hogy bemegyek egy boltba, a bal kezemre ráteszem a kiskabátom, és körülnézek.

– Nem kelt feltűnést?

– Soha. Én mindig elegánsan öltöztem, „digó” stílusban. Kiszemelek egy nőt, aki épp a pultra támaszkodva válogat, a karján ott lóg a retikülje. Melléje játszom magam, előredőlök, a jobb kezemmel mintha csak meg akarnám fogni a balt, de tovább nyúlok, a zakó eltakar. A jobb kezemmel kiszedem a szajrét a retikülből, de rögtön átrakom a balba.

– Miért?

– Mert ha a nő rájön, hogy meglopták, és kiabálni kezd, akkor észrevétlenül el tudom dobni a cuccot – a kabát megint takar –, mintha csak a nő ejtette volna el. Így nem leszek „hazer tréfli”, vagyis nem bukom meg a helyszínen. Aztán ha minden sikerült, kisétálok a boltból. Ott a közelben soha nem nézem meg, mi sikerült, hanem elmegyek egy távoli kapu alá, és ott nyitom ki. Csak pénzt és ékszert tartok meg, a többit behányom a kukába.

– Egy útlevelet is?

– Az útlevelet régen megvették két-háromezer forintért, de én akkor sem adtam el, hanem bedobtam a postaládába, hogy a külföldi megkaphassa, és minél hamarabb elmehessen Magyarországról. Amíg itt van, fennáll a veszély, hogy emlékszik rám, és felismer a nyilvántartóban. Most jönnek divatba a kreditkártyák, én nem tudok külföldiül, ha kezembe kerülnek, fogalmam sincs, hogy mennyit érnek. Ha gyanúsnak látszanak, bemegyek az „Amigó”-ba, és ott eladom őket, ha női névre szól, 3500 forintért, a férfit 5500-ért. Ha fantáziát érzünk benne, van négy testvérem, valamelyikük öt perc alatt kipattan Bécsbe, és megpróbál vásárolni vele. Az aranyat az algíroknak szoktam elpasszolni, és a pénzből frankó ékszereket veszek, amikről számlát is adnak.

– A zsebeseknek milyen becsülete van a bűnözők között?

– Mindenki irigyel minket. A mi szakmánk azért jó, mert nincs helyszín, mint például a rablásnál, ahol nyomok maradhatnak, amellett nem vagyunk kötve sem helyhez, sem időhöz.

– Mostanában ki a legjobb?

– Szerintem a Pálma. Babonás, gyertyák előtt esküdött meg, hogy béna embereket vagy gyerekeket nem lop meg, de csodálatos keze van. Ahová benyúl, mindig 30–40 ezer forintot talál, én öt-hat tárcából szedek össze annyit. Valaha a feleségem is nagymenő volt, tőlem tanult, és együtt is dolgoztunk, de aztán elkurvult, és túladtam rajta.

– A szakmabeliek összetartanak? Keresik egymás társaságát?

– Lehet mondani, tíz-tizenöt zsebes mindig egymás között szokott kártyázni. A tétek felmennek 50–100 ezer forintra, és hiába mondják, hogy a kártyában nincs szerencse, csak utána kell keverni, és rögtön megszűnik, ilyen magas alapon sokat lehet veszíteni. Egyik hónapban Volvo kocsim van, színes tévém, hetvenezer forintos videóm, a másik hónapban a cipőm mellett járok, úgy le vagyok égve. Egyszer egy egész kiló aranyat elbuktam, ott tartottuk az ágyfiókban, a párnák között. Aztán a következő héten visszanyertem a dupláját.

– Most itt a börtönben hogy áll?

Bubaj kérdő pillantást vet a barátjára, Sanyi kezét felemelve egy pillanatnyi türelmet kér, kinéz az ajtón; senki sem közeledik, megnyugtatólag int.

– Mondhatod a doktor úrnak.

– Mindenki azt hiszi, hogy le vagyok égve, én erre rá is játszok. Látja, nem is kész cigarettát szívok, hanem vettem hüvelyt és dohányt, töltök magamnak, úgy, mint szegény apám 1947 körül. De magának megmondom, hogy itt bent is meg tudnám venni kilóra az összes Pofa Jenőt, aki játssza a nagymenőt.

– Megkérdezhetem, hogy mije van?

– Van pénzem, egy tollal egybeépített órából kiszedtem a szerkezetet, annak a helyén hoztam be, forintot is, márkát is.

– Milyen a márka árfolyama?

– Egy kicsit magasabb, mint kint az araboknál, de nem sokkal. Aztán van nálam arany is.

– Nem létezik.

Bubaj elmosolyodik.

– Azt hiszi, hogy át akarom verni magát, doktor úr? – zsebébe nyúl, és a tenyerébe szorítva egy gyűrűt mutat fel. – És ez nem trombitaarany, hanem 18 karátos. Ha akarja, szerezhetünk az iparosoktól királyvizet is.

– Hogy került magához?

– A zalaegerszegi törvényszéken tárgyalták az ügyemet, a szünetben megkértem az őrt, hogy engedje oda hozzám az anyámat. Leült mellém, és az étellel együtt átadta ezt a gyűrűt is.

– De hogy tudta behozni? Mert ha jól értem, több helyre is magával vitte.

– A „szütyőben”, a rabtarisznyában, biztos látott már ilyet. Minden okosabb elítélt varr magának bele egy rejtekhelyet, én a szárában rekesztettem el egy részt, azon a helyen, ahol a vállamra vetem. Ha az őr átkutat, jobb kézzel itt megfogom, bal kézzel még segítek is az őrnek motozni.

– Mennyit ér ez a gyűrű?

– Itt bent semminek sem lehet pontosan megmondani az árát, 4–6 ezer forint között mozoghat, persze kávéra vagy cigarettára átszámítva. Spejzolás után, mikor az emberek feltankolták az árut, többet is lehet kapni érte.

– Ki veszi meg az ilyen tárgyakat?

– Vagy az őrség, vagy a kis idősök, akik nemsokára szabadulnak, és ki akarják menteni, amit itt bent összeszedtek.

– És magával mi lesz, ha kiszabadul?

– Még olyan sok időm van hátra, hogy nem lehet kiszámítani. Mindenütt nagyok a változások, a mi családunkban is. Apám meghalt, rám hagyta a lakást, a család eladta, nem tudom, mibe fektették a pénzt.

– A zsebes szakmát folytatja majd?

– Azt hiszem, nem. Úgy hallom, hogy a régi zsebesek most mind áttérnek a kábítószerre, nagyobb a fantázia benne.

A lépcső felől lábdobogás közeledik, Sanyi felkapja a fejét.

– Véget ért a TIT-előadás, jönnek a többiek, lehet, hogy a „Mama” is benéz. Bubajkám, egyelőre fejezzük be, ehhez a beszélgetéshez nem kellenek tanúk, a doktor úr a jövő héten is meglátogat minket, akkor majd folytatjátok.

– Kérlek, Sanyikám, ahogy gondolod. Viszontlátásra, doktor úr!

A következő vasárnap hiába kerestem Bubajt, Sanyi széttárja a karját. – Hirtelen elszállították, én sem tudtam találkozni vele, csak egy búcsúlevelet hagyott. Ha érdekli, elolvashatja – és egy papírt nyújt felém.

1989. november…

Markó utca

Reggel 5¹⁰-kor

Kedves Drága Fogadott Testvérem – Sanyi!

Megyek el, s zavarban vagyok, mert valamit szeretnék mondani, de nem tudom kifejezni. Valami szépet, ami erőt és kitartást sugallhat, olyan mit tudom én, hogy milyet. Amiben cigánykodás nélkül van hála, köszönet és Testvérség, mint a szívemben.

Most csöngettek, valószínű értem jönnek. Befejezem az írást, Sandro! Krisztusi erőt, örök és teljes egészséget, szabad és baj nélküli, gazdag, hosszú életet kívánok neked, mint a Te Szent Anyud számára is, valamint olyan boldog és békés életet, mely örökké a lélek fölé tornyosul!!! Devlam kadé tal! – jelentése: Istenem, úgy legyen, azaz Ámen!

A Te tisztelő „zsebes” barátod

Bubaj

 

Visszaadom a papírt.

– Szép levél. Kint találkoznak majd?

– Nem hiszem. Kint minden más.

Úgy gondolom, ha belépek egy lakásba, mindenekelőtt a házigazdának kell köszönnöm, mintegy engedélyét kérve, hogy ott tartózkodhassak. Ennek mintájára távol áll tőlem minden riporteri titokzatoskodás – ha valahol anyagot gyűjtök, mindig bemutatkozom a terület „gazdájának”. A sopronkőhidai fegyházban is először a parancsnokot, Pados József alezredest kerestem meg.

Pados éppen tárgyal, néhány percre leülök az előszobájában. Sorra lépnek be a börtön magasabb beosztású tisztjei, itt isszák meg a reggeli kávéjukat. Egyikük elfogódottan fogja a csészét, és néha kényszeredetten felnevet: nemrégiben még függetlenített párttitkárként dolgozott, és ebben a méltóságában jogában állt részt venni ezen a szertartásos kávézáson, de most őrparancsnokként szolgál, és ebben a minőségében már nem tartozik az elithez. Szánalommal nézem a zavarát, és megértek valamit az új idők szelleméből.

Kinyílik az ajtó, Pados elbúcsúzik látogatójától, aztán kezet nyújt, és befelé invitál. Szemüveges, enyhén őszülő férfi, beszéd közben arca néha idegesen megrándul, igyekszik pontosan és választékosan fogalmazni – távolról sem tűnik katonás jelenségnek.

– Már megbocsáss, hogy lett belőled „smasszer”? – kérdezem tőle.

– A büntetés-végrehajtás nekem a második szakmám, eredetileg textilipari technikumot végeztem, 1963-ban érettségi után mint művezető kerültem ide a fegyház szövödéjébe. Szüleimnek nem tellett volna rá, hogy tovább taníttassanak, a BV küldött egyetemre. Öt évig ösztöndíjjal, nappali szakon jártam a Műegyetemre, diploma után visszakerültem, 1970-ben öltöztem be egyenruhásnak. Először az üzemet vezettem mint főmérnök, aztán neveztek ki az egész intézet parancsnokának.

– A családod hogy szokta meg?

– Ha este hét óra után megszólal a telefon, a gyerekek összerezzennek, és ha behívnak egy rendkívüli eseményre, néha éjfélkor is ébren várnak. De gondolom, nem azért jöttél, hogy az én életemről beszélgessünk.

Vége a privát szövegnek, felütöm a blokkomat, és jegyezgetem Pados eligazító adatait.

– Sopronkőhida, mint a magyar büntetés-végrehajtási intézetek általában, vegyes szerkezetű; a 89% fegyházbüntetését töltő mellett ötszázaléknyi börtönöst és ugyanennyi nem jogerősen elítéltet is befogad. A maradék egy százalékot a szabálysértők teszik ki, az épületen belül és kívül tevékenykednek: utat tisztítanak, rendezgetnek a BV itteni minilakótelepén, megismerheted őket a barna posztóruhájukról.

– Mennyi a börtön befogadóképessége?

Pados tekintete elbizonytalanodik.

– Megmondom, bár lehet, hogy ez biztonsági szempontokat is érint: 1480 főt tudunk elhelyezni.

– Most hány embert őriznek Kőhidán?

– 1310-et. Az amnesztiával itt is csak két elzárásos szabálysértő szabadult, és egy fegyházas.

– Ő hogyan?

– Perújrafelvételt kért, és a zalaegerszegi bíróság épp akkor mentette fel a saját lánya ellen elkövetett megrontás vádja alól. A számláján csak egy gondatlan országúti veszélyeztetés maradt, ez viszont amnesztia alá esett.

Ilyen eset már a „Markóban” és a Gyorskocsi utcában is felmerült, de most éppúgy megráz, mint első alkalommal.

– Furcsák az ilyen ügyek. Ha az illető csakugyan bűnös volt, akkor miért engedik ki, ha pedig nem követte el a bűncselekményt, hogy számolnak el vele a leült évekért? Elképzelhető, hogy valahol most is fogva tartanak ártatlan embereket?

– Elméletileg nem kizárt, az ítéleteket nem mi hozzuk, és nem áll módunkban felülbírálni, de őszintén szólva meglepne, ha az elítéltjeinket tucatszámra kellene szentté avatni. Sopronkőhidára a szándékos köztörvényes bűnelkövetőket hozzák; negyven százalékukat emberölés vagy rablás miatt. Sok a vagyon elleni erőszak, majdnem harmincszázalékos, a nemi erőszak pedig 24 százalékkal szerepel, erőszakos közösülés, fajtalanságok.

Ha más szempontból nézed az összetételt, akkor is láthatod, hogy keményedik a helyzet. 71 százalék a többszörös visszaesők aránya, 13 százalék a sima visszaeső, és csak 16 százalékot képviselnek az első bűntényesek. Sajnos az átlagos életkor is csökken, alig több harminc évnél, ami azt jelzi, hogy a fiatalok és a fiatal felnőttek között egyre nagyobb teret hódít a bűnözés. Az ítéletek átlagos hossza 4,6 év…

Megszólal a telefon, Pados felveszi, hosszan figyeli a kagylóból áradó szöveget, aztán felém fordul.

– Az orvosunk, Sárdi doktor azt mondja, hogy ismer téged.

– Honnan?

– Valaha fociztatok egymás ellen, állítólag kemény, de sportszerű hátvéd voltál. Azt kérdezi, nincs-e kedved átmenni hozzá a rendelőbe – Pados az órájára néz –, szívesen veled tartok, kényszerétkeztetés lesz, és ilyenkor nekem is illik ott lennem.

– Ez az, amit régen mesterséges táplálásnak hívtak?

– Igen, érdekel?

– Ha lehetne, szeretném megnézni.

A „szeretném” nem egészen pontos kifejezés, mert a gyomrom már előre forog az elképzelt látványtól, de mindent meg kell néznem. Átmegyünk a kórházi körletbe. Egykori futballellenfelemre, Sárdi doktorra éppúgy nem emlékszem, mint ahogy feltehetőleg ő se énrám, de azért hosszan elbeszélgetünk a régi összecsapásainkról. Aztán rátérünk a kényszerétkeztetésre.

– Mikor kell elrendelni?

– Azt már biztos tudod, hogy ha az elítélt megtagadja az étel felvételét, fegyelmi vétséget követ el. Elkülönítik, és fogdába kerül. Minden étkezésnél újra megkínálják, de tegyük fel, hogy továbbra sem hajlandó enni. 72–120 óra múlva az anyagcseréje felborul, szervezete nem jut szénhidráthoz, leheletében jól érezhetően megjelenik az acetonszag. Ez csak akkor marad el, ha a fogdás rabok titokban táplálják; így vagy úgy ételt juttatnak neki, és ő elfogyasztja. De maradjunk a tiszta eseteknél, nekem jogom, de kötelességem is elrendelni a kényszerétkeztetést, mivel én felelek az elítélt életéért. A magyar büntetés-végrehajtási jogszabályok így rendelkeznek, de tudok róla, hogy sok országban az elítéltnek jogában áll meghalni. Egy elfogott ír szabadságharcos állítólag 56 napig bírta.

– Gyakran előfordul ilyen éhségsztrájk?

– Évente egy-két alkalommal, de akkor járványszerűen elterjedhet az egész börtönben, az elítéltek „tippet kapnak”.

– Orvosi szempontból nehéz feladat?

– Nem különösebben: a vezetőápoló nyomja le a csövet, én csak kontrollálom, hogy ne a légcsőbe kerüljön. Egyébként egy nap csak egyszer kerülhet rá sor.

– Miből áll a táplálék?

– Kérlek, diktálom a receptet: végy egy liter tejet, egy fél vajat, vagyis öt dekát, egy tojást, tíz deka cukrot, kávéskanálnyi sót, és az egészet keverd össze langyos állapotban. Az első alkalommal tíz ampulla negyvenszázalékos glukózt is adok be neki.

– A mai páciensedet hogy hívják?

– Birgési Sándor.

– A nagy „Gida”?

– Hallottál már róla? Kemény fiú, október 28-án reggel evett utoljára, és ma, ugye, már november nyolcadika van. Már több alkalommal is meg kellett etetni.

– Hogy bírja?

– Szerencsére jók a garatreflexei.

Közben az ápoló megkeverte az ételt – sárgásfehér színű, mint a madártej.

– Kezdhetjük, menjünk át a kezelőbe.

Pados, a parancsnok felemeli a kezét.

– Én majd később benézek.

Birgési, a delikvens már vár ránk egy fehér műbőrrel bevont ülőkén. Alacsony, vékony, inkább suhancnak tűnő férfi, ártatlanul tágra nyitott szemekkel, meglepődöm, hogy ez az ember az ország legveszélyesebb és legdörzsöltebb betörőinek egyike. Ellenkezés nélkül tűri maga körül a kényszeretetés előkészületeit; fogolytársa az ételt tartalmazó üvegedényt elhelyezi egy magasabb állványon, egy kendőt körnek a nyakába. Csodálkozva kérdezem tőle:

– Maga azzal, hogy éhségsztrájkba lépett, a szembenállását akarta kifejezni a börtönviszonyok ellen?

– Igen.

– Akkor most miért nem lázad fel az ellen, hogy megetetik?

Birgési vállat von.

– Mi értelme volna? Rám húznák a kényszerzubbonyt – egy ízekből összerótt, mozgatható páncélujjra mutat –, azzal a szerszámmal kifeszítenék a számat, és úgyis megtömnének.

Egy negyven centi hosszú gumicsövet nyel le, és ezen keresztül töltik be az ételt szinte közvetlenül a gyomrába. Birgési arca mindvégig szenvtelen marad, nem lehet tudni, hogy mit áll ki.

Vas Zoltán, a már említett Tizenhat év fegyházban című könyvében így írja le a mesterséges táplálást:

„…Kipeckelt számon keresztül az orvos kíméletlen komiszsággal gumicsövet taszított a gyomromba. A hosszú, hajlékony csőből egyszerre csak keveset lehetett átnyomni a torkomon, és minden taszítás külön-külön kínt okozott.

Utána a gumicső tölcsérén át fél liter tejet öntöttek belém. Eleinte fulladoztam a tejtől, majd az volt az érzésem, a gyomrom pattan szét tőle. A gumicső kihúzásakor is szenvedtem. Ráadásul most még a cső után kívánkozott a tej is. Tartós hányingert okozott…

Ezután visszakísértek a zárkámba, ahol két fogházőrrel zártak össze. Figyelték, nem hányom-e ki a mesterségesen belém tömött táplálékot. Ebben az esetben elölről kezdődött volna a táplálás. Szerencsére nem kellett megismételni.”

Birgési kemény „combos” vagány, mikor kihúzzák a csövet a torkából, feláll, arca elsápadt, összeharapja a fogát. Az orvos rászól:

– Sóhajtson mélyeket!

Nem tudom, honnan jutott az eszembe, de kicsúszik a számon egy rossz poén:

– Talán meg kellene büfiztetni.

Birgési indulatosan felém kapja a fejét, nem szól, de én elröstellem magam. Tudom, hogy megsértettem egy alaptörvényt: a világ legnyomorultabb szabad embere is százszor jobb helyzetben van, mint a legjobb körülmények között élő elítélt – és ezzel az előnnyel sohasem szabad visszaélni. Szégyenemben visszahúzódok, nekidőlök a falnak.

Pados, a parancsnok most lép be, egy pillantással felméri a helyzetet, megkönnyebbülve konstatálja, hogy a kényszeretetés már lezajlott, Birgésihez fordul.

– Nos, Sándor, folytatja tovább?

– Igen, amíg a kérelmemet nem intézik el. Négy hónappal ezelőtt írtam Kulcsár úrnak, és még mindig nem továbbították.

– Ez igaz? – kérdezem elképedve.

Pados bólint.

– Én sem akartam elhinni, de kiderült, hogy sajnos igaz.

– Hogy fordulhatott elő?

– Te még nem tudod, milyen hosszú az út az egyik íróasztaltól a másikig. Ne felejtsd el, hogy ez a börtön is Magyarországon van.

A parancsnok az elítéltre néz.

– Én személyesen ígérem meg magának, hogy elküldjük a levelét.

– Én szeretném megvárni a választ is, az intézkedéseket. Még egy dolgot kérek, parancsnok úr: a Reform című lapnál dolgozik egy újságírónő, aki börtönügyekről ír. Sajnos, a nevét nem tudom, de szeretnék kapcsolatba lépni vele!

Előlépek a faltól, és bemutatkozom.

– Talán én is megfelelek.

Birgési végigmér.

– Rendben van, ha úgy gondolja, keressen meg a fogdában.

 

Néhány nappal később lementem a fegyelmi zárkasorra, Birgésit a legbelső cellában helyezték el, hogy minél kevesebb esélye legyen kapcsolatokat teremteni. A helyiség berendezése és felszerelése a szabályok értelmében csak a legszükségesebb tárgyakra szorítkozik: rögzített, kemény fekhely, a két takarót kint a folyosón tárolják, és csak éjszakára adják be, a „stoki” lábait is lebetonozták a padlóba, vécécsésze, egy mosdókagyló, rajta néhány egyszerű tisztálkodási szer. Bár az ablakon besüt a délelőtti nap, összeborzongok a hidegtől. Tudtam, hogy a fegyelmi zárkára ítélteket a dohányzástól is eltiltják, ezért vittem magammal egy doboz Kossuthot. Birgési elfogadta a kínálást, de szemrehányóan nézett rám.

– Az a „büfiztetés” nem volt szép magától, Moldova úr. Nem a vicc érdekelt, de egy kisgyerekem van otthon, és ő jutott az eszembe erről.

Széttárom a karomat.

– Birgési úr, őszintén sajnálom, de olyan rossz természetem van, hogy egy poénért az anyámat is eladom.

– Jól van, felejtsük el az ügyet – Birgési mélyet szív a cigarettájából –, mi érdekli?

– Kezdjük egypár személyes adattal.

– Negyvenegy éves vagyok, nőtlen…

– Az előbb egy gyerekről beszélt.

– Igen, de az élettársamat nem vettem el feleségül, így akartam neki védettséget biztosítani, anyagilag és erkölcsileg. Ha az én nevemet viselné, nem hagynák élni őt.

– Szakma?

– Nincs, elektroműszerésznek tanultam, de ez kútba esett. 1964-ben, 16 éves koromban meg akartam pattanni, de Győrben elkaptak, egy évet kaptam tiltott határátlépés kísérletéért. Onnantól geráde idáig. Kocsikat nyitottam, jó kezem van: egy meghajlított kerékpárküllővel benyúltam a szélvédő mellett. Hamar lebuktam: lopásokért, jogtalan használatért 3 év 9 hónapot töltöttem el Tökölön. 1968-ban újra megpróbáltam disszidálni. Az Orient expressz reggel 9 óra körül indul a Keletiből, tudtam, hogy éjszaka kint tárolják a külső vágányon. Megvártam, amíg a takarítók leszállnak, és felmásztam. Ismertem a kocsi szerkezetét: az álmennyezet és a tető között van egy rés, ahol kényelmesen elfér az ember, a peron fölött leszedtem a lemezt, és bebújtam. Ki kellett volna jönni velem egy barátomnak, aki alulról visszacsavarozza a zárólapot, de valamiért elmaradt, ezért egy leszakadást gátló gurtnival húztam fel magam után, így annyi esélyem volt az átjutásra, mint Gandhinak a hízásra. Akkor másfél évet kaptam.

– Ugorjunk a végére; most miért ül?

– Tizenhét évet kaptam 23 rendbeli, bűnszövetségben elkövetett betörésért, ezt megfejelték egy évvel szökési kísérletért. Ismeri az ügyet?

– Igen, egy busz alvázán szökött meg a Csillagból, és a rugók eltörték a bordáit, úgy kapták el Kecskeméten a rendőrök.

– Ez az. Még öt évem van hátra, egy hónap híján, hogy leülhessem, életben kell hogy tartsanak. Mesterséges táplálással körülbelül két évet tudok kibírni.

– Kibírja a torka és a nyelőcsöve?

– Egy idő után már kisebesedik, akkor orron keresztül ledugnak egy vékony csövet, állandóan benntartják, és azon keresztül táplálnak, injekciós tűvel nyomják bele a táplálékot, naponta többször is.

Most harmadik hete csinálom, hatvan kiló vagyok, január végére lemegyek negyvenre. Hiába „tömnek”, a kaja egy része vizesen átfut rajtam, rendes székletem hetente, kéthetente van, aztán teljesen elmarad, a szervezet igyekszik minden anyagot visszatartani. Amíg az ember hasán vagy bármelyik testrészén van zsír, addig könnyebb, az sokkal rosszabb, ha már az izmok is kezdenek lebomlani, mert azok rostos szerkezetűek, több fájdalommal jár. Nekem elhiheti, hogy így fog történni, nem először csinálom.

– Mondja meg őszintén, nem adom tovább, csakugyan nem eszik semmit? Titokban sem?

– A háziak próbálnak beadni ételt, a múltkor például mákos kalácsot, de nem szabad elfogadni. Nem azért, mert az ember lebukhat rajta, hanem mert így nem lehet végigcsinálni egy akciót. Ezért inkább csak ülök, és gondolatban főzök, legtöbbször bablevest csülökkel, de ezzel vigyáznom kell, mert ha túl sokat „főzök”, felbuzog a gyomorsavam. Látja: az ablakon szimpla az üveg, napközben ott állok a radiátornál, és próbálom feltölteni magam energiával, a testhőmérséklet fenntartásához 2000–2500 kalória kellene, és ezt igyekszem egy kis meleggel pótolni.

– Éjszaka, úgy tudom, nem fűtenek, nem fázik?

– A két pokrócból hálózsákot készítek, az egyiket hosszában kétszer összehajtom, a másikkal betakaródzom, a fejemre húzom, így a lélegzetem is melegít. Utálom, ha a priccs deszkája hozzáér a bőrömhöz, ezért a portörlő rongyot kirázom, és az arcom alá szoktam tenni.

Már dél körül jár, kinyílik a tátika, és beszól rajta a házimunkás:

– Kérsz enni, Gida?

– Kösz, nem kell.

Birgési a becsukódó tátikára néz.

– Szolidaritásra nem számítok, beérem azzal, ha nem tesznek hozzá a bajaimhoz. Akadt olyan házi is, aki kijelentette, hogy neki kötelessége beadni az ételt, és lerakta a kőre a „griffmadarat”, mert szerintem az itteni csirkepörköltet abból főzik. Nem akartam szagolgatni, bevágtam a vécébe az egészet, a végén én jártam rosszul, mert kiszedették velem, és a kagylót is ki kellett mosnom.

– Meddig akar kitartani?

– Vagy a szabadulásig, vagy a halálig, ezt nekem elhiheti. Nem fognak megtörni vagy beugratni.

– Ott, az orvosi rendelőben nem értettem pontosan, tulajdonképpen milyen okok vezérlik?

– Mikor letartóztattak, egy sor milliós betörést a nyakamba akartak varrni, én nem „vittem el” egyet sem, a rendőrséget és a bíróságot bizonyítási kényszer terheli, és ők semmivel sem tudták alátámasztani, hogy én csakugyan ott tartózkodtam a bűncselekmények színhelyén. Már a börtönből beadtam egy perújrafelvételi kérelmet; el nem követett balhékért is elítéltek, és igazságtalanul súlyos a többi cselekmény minősítése is. Bevittek a Gyorskocsi utcába, és a rendőrök megpróbálták visszavonatni velem a beadványt. Kiabáltak velem:

– Ez itt még mindig az ÁVH, itt maga mindent alá fog írni!

Gyógyszerízt éreztem az ételen, rögtön betagadtam az étkezést. Most is azt hiszem, hogy raktak bele valamilyen „kokszot”, mert elkezdtem patkányokat látni, nem tudtam magamról, hogy ki vagyok, fejjel nekirohantam a falnak.

A rendőrök is „bekeményítettek”, azzal fenyegettek, hogy ha továbbra is makacskodok, letartóztatják az élettársamat is, és a fiamat állami gondozásba adják. Akkor aláírtam a papírt, délelőttől estig, aztán másnap reggeltől éjfélig jegyzőkönyveztek, ezeket is aláírtam, aztán az első adandó alkalommal mindent visszavontam. Arnóti őrnagyot biztos ismeri, ő foglalkozott velem, a harmadik emeleten volt az irodája, felhúzta előttem az ablakot.

– Nesze, ugorj ki! Leszedetem a rácsot.

– Miért én? Ugorj ki te!

Kettesben voltunk, mégis hozott négy tanút, hogy megsértettem őt, ezért külön hat hónapot kaptam. Folytattam az éhségsztrájkot, nyolcvan kilóról lementem negyvenre, a rendőrök már szabadulni akartak tőlem. Végigfényképezték a testemet, hogy sehol sincs rajtam külsérelmi nyom, ők nem bántottak, és megpróbáltak visszaadni a BV-nek. Ilyen állapotban sehol sem fogadtak be, éjszaka vittek be az Igazságügyi Elmemegfigyelőbe, hogy hirtelen roham tört ki rajtam.

Itt tisztességesen foglalkoztak velem, az orvos meghallgatta a panaszaimat, és adott mentolt is, hogy „méregteleníteni” tudjam az ételeket. Elhittem és újra ettem. Utána másodfokon is elítéltek, Szegedre vittek, és a Csillagban úgy kezeltek, mint az ország első számú közellenségét. Ezt a „játékot” még egyszer nem fogják végigcsinálni velem.

– Már csak épp azt az egyet nem tisztáztuk, amit kérdeztem: most miért kezdett éhségsztrájkba?

– Augusztus 15-én elítélttársaim, akikkel együtt dolgoztam a konfekcióüzemben, megkértek, hogy írjak egy levelet Kulcsár miniszter úrnak a visszaesők ügyében. Tudnia kell, hogy 1974-ben két rendeletet hoztak az ügyünkben, egyet a szigorított őrizetről, ezt tavaly feloldották, egy másikat pedig arról, hogy a visszaesők ítéletére a bíróság hivatalból rátesz ötven százalékot. Mondjuk, ha egy bűncselekményért az első bűntényes két évet kap, mi hármat, ha ő nyolcat, akkor mi tizenkettőt, amellett ki vagyunk zárva a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségéből is.

Én megírtam a levelet: tisztelettel kérjük, hogy szíveskedjék felülvizsgálni a Btk. 97–98. paragrafusát, melyek a visszaesők elbírálásával foglalkoznak. Hivatkoztam a tervezett alkotmány C változatára, ebben szerepel egy pont, hogy egy bűncselekményt csak egyszer lehet megbüntetni. A rabtársaim ki akarták kapni a kezemből a levelet.

– Hol lehet aláírni?

– Most még sehol, előbb megmutatom a nevelőtisztemnek. Csak olvassátok el, hogy egyetértetek-e vele.

Az egyik rabtársam kezében meglátták, ő persze rám vallott, hogy szervezkedek. Kihallgattak, én az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának nyolcadik cikkére hivatkoztam, mely szerint „minden személynek jogában áll, hogy az alkotmányban vagy a törvényben biztosított alapvető jogait sértő eljárások ellen a bírósághoz vagy egyéb, jogi felügyeletet ellátó személyekhez jogorvoslatért folyamodjék” – azt hiszem, pontosan idéztem. Megbilincseltek, Polgár, a parancsnokhelyettes harminc nap fogdát adott, utána leraktak a nem dolgozó körletre, nem kereshettem pénzt, hogy spejzolni tudjak, és el is különítettek a többiektől. Akkor határoztam el, hogy betagadom az étkezést.

Félnek tőlem, mert amit azzal a levéllel elkezdtünk, az mozgalommá fog válni. És az emberek nem éhségsztrájkkal harcolnak majd, hanem munkamegtagadással, ami elviszi a börtönvállalatok sokmilliárdos nyereségét és a smasszerek prémiumát.

– De magát nyilván személyes célok is mozgatják, nemcsak közösségi elvek!

– Igen, a Legfelsőbb Bíróság elé akarok kerülni, perújrafelvételt kérek olyan ügyekben, melyeket soha nem bizonyítottak rám. Ha ezeket leveszik rólam, jövő októberben szabadulok. Én csak azt akarom kiharcolni, ami megillet engem, semmi mást.

Nem lett volna értelme jogi vitába bocsátkozni Birgésivel, aki egy gyakorló ügyvéd szintjén ismerte a törvényeket, bűncselekményeinek részleteit pedig elvből nem akartam tovább firtatni. Nem játszottam nyomozót vagy vizsgálót: ha valaki hazudott nekem, én szó nélkül tudomásul vettem. Úgy gondoltam, a bűnözők annyiban hasonlítanak a politikusokhoz, hogy a hazugságaik éppúgy kifejezik az egyéniségüket, mintha az igazat mondanák.

– És mihez kezdene, ha sikerülne kiszabadulnia?

– Ha januárban megindulna a magyar tőzsde, ott játszanék, ha ez nem jön össze, akkor a fuvarozási szakmába szállnék be. Vennék, mondjuk, egy-két teherautót.

– Van annyi pénze?

– Igen, maradt annyi.

– Hogy lehet az, hogy a nyomozók nem találták meg?

– Egy nyomozó, aki havi nyolcezer forintot keres, az nem fog kutakodni milliós veszteségek után, hanem arra törekszik, hogy minél kevesebb munkával lezárja az ügyet.

– Nem kérdezem magától, hogy hol, milyen „bunkerban” őrzi a pénzét, tudom, hogy nem illik ilyeneket firtatni. Inkább csak általában mondjon egy jó helyet, ahová biztonságos módon el lehetne rakni egy komolyabb összeget.

– Személynek nem szabad hinni, ha valakire rábízom, soha nem tudhatom, hogy visszakapom-e tőle, a rejtekhely mindig biztosabb. Például látom, hogy valahova éppen most ültetnek csemetebokrokat, oda érdemes lerakni, mert azt a környéket egy darabig biztosan nem bolygatják.

Elköszöntem Birgésitől, de személye később is gyakran felmerült. Egyik bűntársa a szegedi Csillagban azt állította, hogy a betöréseknél csak a „faltörő kos” szerepét játszotta.

– Az osztozkodásnál is át lehetett verni. Mikor elhoztuk Piliscsabáról az antik ezüst-gyűjteményt, elhitte, hogy nem tudjuk értékesíteni, és még annak is örült, hogy törtezüst-árban kifizettük az ő részét. Filléreket keresett, egy jó inge sincs, nemhogy „bunkere” milliókkal.

Egy rendőrtiszt, aki gyakran szembekerült Birgésivel, nem fogadta el a bűntárs véleményét.

– Csak azért próbálta meg egy primitív nímandnak beállítani, mert azt hitte, hogy szolgálatot tesz neki, te továbbadod, valamelyik naiv smasszer elhiszi, és nem törődnek vele annyira, kevésbé figyelik. Birgési a legkeményebb bűnözők közé tartozik, és ha ő azt állítja, hogy van neki bunkera, és ott komoly tartalékokat rakott le, azt minden további nélkül elhiheted neki.

 

Németh Gyula BV-s alezredes főiskolai vizsgadolgozatként megírta a sopronkőhidai fegyház történetét, az intézet múltjának megismerésében ez volt a legfontosabb forrásom.

A börtön egy régi cukorgyár helyén létesült, 1886. november elsején nyílt meg. Kívülről bástyafal veszi körül, kezdetben 600 méter hosszúságban – a szövöde beindulása után 250–300 méternyi új falat kellett emelni. A falak hatvan centi szélesek, átlagban két méter magasak, a tetejükre nyolcsoros szögesdrótot feszítettek ki. Bármilyen félelmetes látványt is nyújtanak, laikus véleményem szerint a börtön nincs biztosítva egy esetleges külső támadással szemben, melynek valószínűsége a bűnözés térhódításával arányosan növekszik. Nem akarok tippeket adni a merénylőknek, de például egy szomszédos épület lapos tetejéről könnyűszerrel be lehet jutni, csak egy létrát kell keresztülfektetni a szögesdrótokon. Nem osztom a parancsnok önbizalmát, hogy hiába kerülnének a falakon belül, az őrök könnyedén elbánnának a betolakodókkal. Az állomány hadra foghatósága igen kétséges; egy évben egyszer vesznek részt lőgyakorlaton, akkor is csak öt töltényt kapnak személyenként.

Magának az épületnek az alaprajza egy nagy H betűhöz hasonlít, két fő- és egy összekötő szárnnyal; a főszárnyak hossza 97,32, az összekötőé pedig 40,22 méter. A szárnyakat több helyen is lezárják, mintegy szakaszokra osztják, az összes általam látott börtön közül a sopronkőhidai tűnt a legszigorúbbnak, az elítéltek életformáját szabályozó keretek itt a legkeményebbek, a mozgások a legkorlátozottabbak.

A börtönépület háromemeletes, minden szinten körbejáró folyosón, úgynevezett trepnin lehet közlekedni – innen 686 zárka nyílik. A zárkák kialakításánál itt is kifejezésre jutott a századforduló büntetés-végrehajtási szemlélete, mely szerint a fegyencnek büntetése első harmadát éjjeli-nappali magánelzárásban kell eltöltenie, a második szakaszban pedig éjszakára kell egyedül maradnia. Ezt a magánzárkajelleget tükrözik a méretek is, hosszuk egyformán négy méter, a szélességük pedig 208, illetve 156 centiméter – jelenleg két vagy négy elítélt lakik bennük.

A cellákat csak 1961-ben látták el mosdókagylókkal és vízöblítéses WC-kkel, mint a gondos Németh Gyula megjegyzi: ez a korszerűsítés 1.027.000 forintba került.

A szigorú elhelyezési körülményeket elmélyült hitélettel próbálták ellensúlyozni. Bibliát már a magánzárka büntetését töltő elítélt is kaphatott, a mostani fonalraktár helyén eredetileg templom állt. A papok a nap bármely órájában beléphettek a börtönbe, még éjszaka is lelki vigasztalásban részesíthették a betegeket, vagy feladhatták az utolsó kenetet. Hittant is oktattak, egy-egy alkalommal sok száz ember hallgatta az igéket. A fegyencek karácsonykor műsort adtak, az elítéltekből álló zenekar vallásos műveket játszott.

A rend fenntartásában hasonló fontos szerepet kapott az elítéltek jól megszervezett munkáltatása is. A takácsok már a század elején mintegy 30 ezer méter nyers kalikóanyagot gyártottak évente. Az üzem fokozatosan fejlődött, 1926-ban már 100 mechanikus szövőgép termelt, áruit szívesen fogadta a piac.

A háború után a szovjet katonai parancsnokság működtette a szövödét, polgári személyzettel, tőlük a Magyar Textilipari Vállalat vette át. 1953. október elsején megszűnt a gyár önállósága, a Soproni Pamutiparhoz csatolták 2. számú telepét, és mint hasonló esetekben történni szokott, kifosztották: a jó gépeket elvitték Sopronba, de Pápára és Kőbányára is jutott belőlük. 1955 februárjában leállt a termelés, és csak az októberi események után indult be újra.

Itt is részt veszek a foglalkoztatás első lépcsőfokán: a munkába állítási bizottság ülésén. Ma gyenge a „felhajtás”, a fegyőrök mindössze tizenkét embert sorakoztatnak fel a folyosón. Nézegetem az anyagokat: szinte valamennyien visszaesők.

Az elnöklő nevelési szolgálatvezető egyenként szólítja be a várakozókat. Az elsőnek belépő civilben mezőgazdasági gépszerelőként dolgozott, őt könnyű elhelyezni; a garázsba kerül, megköszöni a beosztást, sarkon fordul és eltávozik. Utána nehezebb alanyok következnek. Egy 18 éves cigány fiút erőszakos nemi közösülés kísérletéért ítélték el, 1996-ban szabadul – két testvére is itt Sopronban tölti a büntetését. Szakmája nincs, írni nem tud, olvasni is alig. A bizottság összenéz.

– Hová küldjük?

– Menjen szövőtanulónak.

A cigányfiú lapátnyi tenyerére nézek, és kétségek támadnak bennem, hogy mennyire lesz alkalmas erre a munkára, de annyit már megtanultam, hogy nem érdemes szólni.

Egy szobafestő gyenge szeme miatt nem dolgozik a szakmájában, régi helyéről, a labdavarrásból is kivették, mert egy műszak alatt csak 3-4 szeletet készített el. Az elnök vállat von: nincs mit tenni vele, menjen a nem dolgozó körletbe.

A következő belépőt az egész bizottság ismerősként üdvözli:

– Á, Béla, Isten hozta! Mennyit töltött szabadlábon?

– Majdnem nyolc hópapot, tisztelettel.

– Folytassuk a konfekcióban, ott, ahol tavaly abbahagyta? Melyik műszakhoz is tartozott?

– Mind a kettőben megfordultam. Jelentem, ha lehetne, az A műszakba tessék beosztani, mert a Pálfi úr keze alatt szeretnék dolgozni, a B műszakban különben is sok az ellenségem.

– Meglesz, Béla.

Mikor becsukódik mögötte az ajtó, egy öreg BV-s megjegyzi:

– Akadnak ilyen visszatérő bűnös lelkek! Ismernie kellett volna az öreg Hrabovszkyt, civilben szövőmester volt, legalább húsz évet nyomott le nálunk. Ha letelt a büntetése, kiment, néha 30 ezer forinttal a zsebében, két nap alatt elmulatta. Aztán a Rákóczi úton fényes nappal bevágott egy Közért-ablakot, találomra kikapott belőle valamit, úgy csinált, mintha menekülni akarna, de öt lépés után hagyta elfogni magát. Mindig azt kérdezte a nyomozóktól: milyen balhét vigyek el, fiúk, hogy visszakerülhessek Sopronba? A franc akar „póter”-on maradni, bent a börtönben császár vagyok. Itt is halt meg szegény.

A következő elítélt, egy volt rendőr, nem zárkózik el a munka felvétele elől, de ahogy kérdezgetik, kiderül, hogy semmire sem alkalmas. Szomorúan vonom le a következtetést: egy igazi rendőr csak rendőrnek való.

Utolsónak egy elragadó figura, egy nyilvánvalóan elmebeteg, folyton mosolygó, öreg cigány ember lép be. Előrejön az asztalhoz, és rákönyököl, szóhoz sem hagyja jutni a bizottság elnökét.

– Dehogy megyek én maguknak dolgozni, majd ha hülye lennék. Inkább az unalom öljön meg, mint a munka – megmondta Lenin.

– Jól van, Kökény, elmehet.

Az öreg tánclépésben távozik, a bizottság gondterhelten rakosgatja össze a dossziékat.

– Mindig ilyen emberanyagot kapnak?

– Mostanában, sajnos, igen. Egyre több az analfabéta és a szimuláns, aki nem akar dolgozni. A legfontosabb helyekre nem tudunk kit állítani, a szövödéből legalább harminc ember hiányzik: rojtvágók, lamellázók, géptisztítók, és a konfekciót sem tudjuk feltölteni.

 

A szövödével kezdem a sort, már évekkel ezelőtt szerettem volna megismerni, hogy legalább egy olyan magyar textilüzemet lássak, ahol viszonylagos fegyelem uralkodik.

Mikor belépek a szövőirodába, a művezetők épp a reggelijüket fogyasztják. Valamennyien szürke egyenruhát viselnek, a hivatásos állományt csak a rendfokozatukat jelző váll-lap különbözteti meg a polgári alkalmazottaktól. Gumibotot egyikük sem csatolt fel az oldalára, feltehetőleg zavarná őket, ha szükség esetén be kell mászniuk a gép alá.

– A textiles szakmában Kőhida és a többi BV-s üzem milyen munkahelynek számít?

– 1974-ig legalább harminc százalékkal többet kerestünk, mint egy külső gyárban dolgozó művezető, tolongtak nálunk a jelentkezők. A pamutipar, a selyemipar haragudott ránk, mert elszipkáztuk a legjobb embereiket. Mára ez az anyagi különbség csökkent, és létszámhiánnyal küszködünk. Ha egy termelésirányítónk kiesik, nem tudjuk kivel pótolni, most is legalább három helyünk nincs betöltve.

Egy ősz hajú művezető rábólint.

– Ha kint a városban alakul egy új kft., a fiatalabbak azonnal itthagynak minket, és átlépnek, mert több pénzben reménykednek. És azt se felejtse el, hogy egy kőhajításnyira fekszik Ausztria, aki keresni akar, beáll egy kőműves rokona mellé culágernek, ötvenschillinges órabérért.

Megpróbálok túllépni ezen a témán.

– Hogy tudják összeegyeztetni magukban a szakembert a BV-sel?

– Hiába van mindannyiunknak textilipari végzettségünk, egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy egy börtönüzemben dolgozunk. Nincs pardon, azt szokták mondani: a raboknak itt az életükről van szó, nekünk az állásunkról. A fiatalok már megsértődnek, hogy újra és újra figyelmeztetem őket: éljetek kint az elítéltek között, mert csak így tudhatjátok meg, hogy mi történik körülöttetek. Ha nem informálódtok, okvetlenül bajba kerültök.

Megkockáztatok egy megjegyzést:

– Azért mégsem lehet folyton vigyázzban állni.

– Ez igaz. Elismerem, hogy mi is fusizunk, műveljük otthon a kertjeinket, de ha a figyelmünknek legalább a kilencven százalékát nem összpontosítjuk ide, a munkahelyre, a rabok azonnal észreveszik. Ha egy művezető szórakozott, és elmegy valamilyen szabálytalanság mellett, az elítélt ezt megjegyzi, még többet megenged magának, és így halmozódnak a bajok. Szóval itt nem lehet lazítani, az állandó feszültséget a családunk is megérzi, sok a válás. De erről jobb nem is beszélni.

Rosszkedvűen csomagolják el az asztalkendőbe reggelijük maradékát. A részlegvezető mellé szegődöm, és elindulunk, hogy bejárjuk a szövödét. Először az oldalfolyosón meghúzódó tanterembe megyünk, itt képezik az újonc szövőket. Az asztalokon a textilipari oktatásban használatos „varázsszerkezetek” állnak: az a bizonyos tábla, amelynek fémgombjaira egy zsineget kell feltekerni, számokkal jelzett irányt követve, a falap, melynek részeibe megfelelő méretű tűket kell elhelyezni és más kézügyesség-fejlesztő eszközök. Egy dobogón használatból már rég kivont gépet helyeztek el, az újoncok ezen gyakorolják a befűzést, kötözést.

– Mennyi ideig tart a betanulás?

– Három-négy hét alatt belejönnek.

– Ez mit jelent? Elérik egy kinti szövőtanuló lány színvonalát?

– Mi nem vehetjük át, mondjuk, a Rábatext vizsgáinak időnormáit, mi eleve másfélszeres szorzót alkalmaztunk, tíz másodperc helyett tizenötöt engedélyeztünk egy műveletre.

– És így milyen eredményeket értek el?

– A gyakorlatokat egymás után ötször kellett szintidőn belül teljesíteni, ez jelentett volna 30 pontot, a túllépésért levonás járt, a vizsgázóink 0 és 14 pont között produkáltak.

– Mennyi az a minimum, amivel valakit be lehet engedni a gépek közé?

– Eleinte húsz pontban szabtuk meg, de aztán le kellett mennünk tizenegyre.

– És hogy állják meg a helyüket a termelésben?

– Harminc százalékukat minden további nélkül ki lehetne söpörni a szövödéből, mert félig vagy egészen süketek, akkor is hallanak zajt, ha nem megy a gép. Csak az a baj, hogy nem tudnám kivel pótolni őket.

Elmosolyodok, mert a részlegvezető beszéd közben tágra nyitott szemmel figyeli a számat, onnan próbálja leolvasni, mit válaszolok, intek, hogy menjünk tovább. Elindulunk a gépsor mellett, az üzemben most mullszövetet, vagyis kötözőpólyát gyártanak, évi 20–22 millió négyzetmétert.

Saját fonoda nem szolgálja ki a szövödét, tehát nem a nyers gyapottal indul a termelési folyamat. Külső cégektől vásárolják az 50-es numerometrikus finomságú fonalat, de utána minden műveletet itt végeznek el, egészen a szállításra becsomagolt késztermékig. Jártam már néhány textilüzemben, ahol szinte csak nők dolgoztak, most furcsának tűnik, hogy leselejtezett, zöld katonazubbonyt vagy atlétatrikót viselő férfiak állnak a láncorsózó vagy az angol felvető mellett.

Itt, az úgynevezett szövő-előkészítőben az élet sokkal nyugodtabb mederben folyik, mint más börtönmunkahelyeken. A ritmus lassúbb, megenged bizonyos megállásokat, beszélgetéseket, a vele járó mozgás levezeti a lappangó idegességet is. A felügyelet sem zavarja a dolgok menetét, tapasztalatból tudják, hogy ha valakit megpróbálnak hajtani, az bosszút áll, szándékosan selejtet termel, nem törődik vele, hogy megbüntetik, és kevesebb pénzért spejzolhat – társai szolidárisak vele, és kisegítik kávéval-cigarettával.

Benyitunk a szövőterembe, a gépek dübörgése szinte végigvág rajtunk. A fül az engedélyezett nyolcvan decibeles szintet is nehezen viseli el, de a zaj itt jóval száz fölött jár. Körülnézek: a hatalmas csarnokban 250–300 gép áll, egy részüket vászontakaró fedi, jelezve, hogy nem termelnek. Egy-egy elítélt 6-7 gépet kezel – a polgári üzemek átlagos szövőnői 18-at, 20-at. A részlegvezető a fülemhez hajol, és kiabálva magyaráz:

– Látja, ez az! Nem akarják megérteni, hogy ha csak a harmadát termeljük meg az országos normáknak, akkor nem fizethetünk többet.

A termelékenységet tovább rontja, hogy eleve gyönge minőségű fonalat használnak, kiütközik az előkészítőben végzett munka felületessége is, aránytalanul sok a szakadás. A kék atlétatrikót viselő, tetovált karú, elítélt szövők mélyen a gép fölé hajolnak, de úgy tűnik, nem nagy meggyőződéssel kötözgetik a szálakat.

– Akad köztük olyan, aki töri magát, mert pénzt akar hazaküldeni, vagy karácsonyi ajándékot a családnak: könyvet, lemezt, de a többség pontosan kiszámolja, hogy meddig érdemes hajtani. Keresetükből először a rabtartást vonják le, utána a soros kiétkezésüket kell biztosítani, ennyi kijön 3000–3500 forintból. Ha ennél többet keresnek, jönnek a levonások: gyerektartás, bűnügyi költségek, kártérítés, ezek pedig ritkán sarkallják őket több munkára.

Benézünk a mosdóba, melynek előtere kijelölt dohányzóhelyül szolgál. Nyolcan-tízen álldogálnak itt, cigarettával a kezükben. Jöttünkre a csoport hirtelen változtat eddigi laza elhelyezkedésén, összetömörülnek a sarokban, mintha el akarnának rejteni valamit. A részlegvezető nem kutat és nem is kérdezősködik, csak egy átható pillantással igyekszik megjegyezni az arcokat. Egyetlen tapasztalt rendőr vagy smasszer sem kezdeményez akciót, ha egyedül áll egy tömeggel szemben.

– „Dobiztak”! – mondja, mikor kilépünk a folyosóra.

– Tilos teát főzni?

– Bent, a zárkájukban, tőlem azt csinálnak, amit akarnak, de itt, az üzemben, nem engedem. Negyven-ötven filterből főztek egy pohárnyit, ebben a harmincfokos meleg, párás levegőben valósággal elkábultak tőle. Harminc fölé emelkedett az ujjcsonkolásos balesetek száma, mióta betiltottuk a „dobi”-t, sikerült a régi szintre visszamennünk.

– De úgy látom, most is főznek.

– Sajnos. A filtereket behozzák reggel a kenyérben, „kerálót”, forralót pedig itt szerkesztenek.

– Honnan szereznek áramot?

– A konnektorokat figyeljük, ezért egy dobozfedélbe dugják be a két kábelt, vagy a szövőgépben lebontják a csatlakozást, ahol az áram bejön, és ott kötnek rá. Ha összeszedjük tőlük a kerálókat, akkor is tudnak főzni: a gépekben vannak műanyag fogaskerekek, melyek hirtelen és korom nélkül égnek, ezeket ellopják, lehetőleg az utolsó félórában, hogy ne vegyük észre, és ezzel fűtenek az edény alá. Most is ezt a műanyagszagot éreztem a mosdóban, azért figyeltem annyira.

Az elkészült mullszövetet „werkenként” nagy tekercsekben ellenőrzik. Fut az átnézőasztalon a fehér anyag, felülről is fehér neonfény vetődik rá, a gépkezelő szeme vérben úszik az állandó megerőltetéstől.

– Mennyi az első osztályú anyag részaránya?

– Több mint 95 százalék.

– Ez nagyon jó arány, nem?

– Ha közelebbről is megnézzük, már nem olyan szép a menyasszony. Egyrészt a szabvány előírásai nagyon türelmesek, másrészt az ellenőrző átnézők összejátszhatnak a szövővel, egypár doboz cigarettáért elnézik a hibákat, minden „werk”-jét első osztályúnak minősítik, ha pedig kikerült már az üzemből, senki sem fogja vizsgálni a minőséget.

Megszólítok egy átnézőt:

– Mivel került be?

– Csalásért, tisztelettel. Híradás-technikai gépeket javítottam maszekban. Ha nem sikerült megszereznem valamilyen alkatrészt, kivettem a kölcsönzőből egy ugyanolyan gépet, és kiszereltem, a rossz darabot pedig visszaraktam. Aztán, ahogy lenni szokott, lebuktam, de ha holnap kiszabadulok, újra kellene kezdenem valami hasonlót.

– Miért?

– Négy gyerekem van, a feleségemet leszázalékolták, másfél fizetésből élünk hatan – hirtelen kibuggyan belőle –, most sem engem büntettek meg, hanem a családomat.

Elköszönök, és lehajtott fejjel indulok tovább, a részlegvezető sokallja az arcomra kiülő részvétet.

– Nem kell a szívnek meghasadni, a túlzott humánum sem kell, mert összeomlik az ország.

Szótlanul bólintok, így el tudok kerülni egy hosszadalmasnak ígérkező vitát, másrészt nem énrám bízták a börtönszemélyzet érzelmi nevelését. A mullszövet mellett az üzem magasabb hasznot ígérő cikkekkel is próbálkozik. Másfél millió folyóméter munkaruha-alapanyagot gyártanak, és hat, viszonylag modernnek mondható SZTB-szövőgépen zöld kórházi lepedőt készítenek, a gyártási folyamat végén, a kikészítőrészlegen most épp ez fut.

A fehérítőben a hőmérséklet eléri a hatvan fokot, a levegő páratartalma pedig a 90 százalékot, a gőzben az ember az orráig sem lát. A legendák szerint egyszer lelátogatott ide az igazságügyi államtitkár, és eltévedt a sűrű párafelhőben, kísérői hiába keresték, már azt hitték, hogy merényletet követtek el ellene, és mozgósították az őrszemélyzetet. A pára felszáll a mennyezetig, lecsapódik, és forró cseppekben hull vissza, még a vastag pulóveren keresztül is égeti a bőrömet.

Mintegy kárpótlásként a mostoha körülményekért, a munkaritmus itt kényelmesebbnek tűnik, mint a szövödében – ott mindent meghatároz egy abszolút teljesítménymutató: a vetésszám per gépóra –, itt egy vegyi folyamatot nem lehet percre beállítani. A gépek ritmusa sem hajtja a kezelőket, használt állapotban, könyvjóváírással kerültek át ide, értékük már rég leíródott nullára, minden porcikájukban elhasználódtak. Kísérőmnek feltűnik, hogy a szárítógép oldalán rúddal támasztottak be egy ajtót.

– Miért rakták oda ezt a rudat?

– Menet közben kirázódik a fedél.

– Még ha akarnák, sem tudnák kirázni – fordul felém –, nem szabad elhinni nekik semmit, így egyszerűen kényelmesebb, kevesebb helyen kell ellenőrizni.

A gépet kezelő elítélt szó nélkül veszi tudomásul a dorgálást, tudja, ha válaszolna rá, fegyelmi lapot kapna. A napló teli van olyan esetekkel, melyeket nehéz volna egyértelműen értékelni: „osztályos – vagyis nem első osztályú – árut termelt”, „megszegte az üzemi technológia előírásait”, vagy csak egyszerűen, „hanyag munkavégzés”.

– Meg kell őket fogni, mert kint, a civil életben, egyáltalán nem dolgoztak, nem is szokhattak hozzá a rendhez.

 

A börtönüzemekben általában azokat a könnyűipari ágazatokat vezették be, melyek a külső világban „elnőiesedtek”, vagyis javarészt női munkaerőt foglalkoztatnak. Ez a gyakorlat a férfi elítéltek számára kettős hátránnyal is jár: szabadulás után esélyük sincs, hogy az itt begyakorolt munkakörben helyezkedjenek el, másrészt a nőknél kevésbé türelmesen viselik el a szalagszerű kötött és monoton robotot – nem tekinthető kivételnek a sopronkőhidai konfekcióüzem sem.

Az üzemben jelenleg pamut alapanyagú munkaruhákat varrnak, itt is végigjárom a termelési sort. A folyamat első lépcsőjeként a laborban elkészítik a szabásmintákat – egy-egy rendelési tételhez 25-30-féle matricát. A műszaki nátronpapírból kivágott tekercseket a sorozat lefutása után is gondosan megőrzik, mert később egy azonos jellegű munkánál újra fel lehet használni őket.

– Sajnos, a múltkori tűznél legalább háromszáz sorozat matricánk elégett.

– Hogy történt?

– 1989. november elsején este 10 óra után a munka végeztével az A műszak szabályszerűen elvonult. 11 órakor a tűzbiztonsági járőr erős füstöt és lángokat észlelt a szabászaton, akcióba léptek, de csak külső segítséggel sikerült eloltaniuk a tüzet. A keletkezett kár elérte a négymillió forintot.

A helyszínelők megállapították, hogy a tűz egyszerre három fészekből indult ki. Elektromos rövidzárlat nem okozhatta, mert az egész üzemet már korábban áramtalanították, feltehetőleg szándékos gyújtogatás történt. Olyan pletykák terjengenek, hogy az elítéltek égő cigarettacsikkeket rejtettek el, de a tetteseket senki sem ismeri.

– És arról sincs feltételezés, hogy miért gyújtogattak?

– Sokan úgy gondolják, hogy így akartak tiltakozni a beígért amnesztia elmaradása miatt.

– Minek köszönhető, hogy nem égett le az egész üzem?

– Mert az a szövet, amivel dolgoztak, 90 százalék pamutot és 10 százalék viszkózát tartalmazott, az ilyen összetételű anyag csak ott lobban lángra, ahol levékonyodik, egyébként csak izzik. Mindegy, az ügy előbb-utóbb tisztázódik majd, a tapasztalat azt mutatja, hogy valaki mindig elszólja magát.

Ez a téma túlságosan is messzire vezetne, visszatérünk a matricakészítés fogásaihoz. A labor vezetője mutatja, hogy próbálják az adott anyagot a leggazdaságosabban, a legkevesebb „esedékkel” kihasználni. A nátronpapírból nem vágják ki a mintát, csak sűrű lyukasztással jelzik a körvonalakat.

Átmegyünk a szabászatra. A hosszú asztalok két oldalán egy-egy pár szaladgál, nehéz szövetvégeket cipelve, és mintegy ötven réteget terít egymás fölé. Mikor a „teríték” elkészült, ráhelyezik a matricát, fehér festékkel lefújják, a lyukakon keresztül a szövet felületére jut, és élesen kirajzolódnak a munkaruha kívánt alkatrészének kontúrjai.

A durva darabolást egy függőlegesen mozgó elektromos kés végzi, aztán egy fűrészgép vágja szabatos méretre az anyagot. A gépkezelő puszta kézzel tolja be a kötegeket, és forgatja meg a végtelenített fűrészlap körül, csak Isten különös kegyelme őrzi meg ujjainak épségét. Nem tudom megállni, hogy ne szóljak a művezetőnek, de ő csak vállat von.

– Adtunk ki nekik lánckesztyűt, de egyikük sem hordja, azt mondják, zavarja őket a munkában. A polgári üzemekben sem használják a szabászok.

Minden darab sorszámot kap, hogy össze ne keveredjen más típusú és méretállású részekkel, egy kopaszra nyírt elítélt stemplizi őket, pecsétjét meg-megnedvesítve egy fehér festékkel leöntött párnán.

– Egy műszak alatt hány darabra kell rányomni a számot?

Válasz helyett csak morog valamit a fogai között, a művezetővel számoljuk ki, hogy nyolc óra alatt 24 ezer leütést teljesít.

– Civilben mi volt a szakmája? – kérdezem tőle.

– Hullaszállító.

– És azelőtt?

– Azelőtt is hullaszállító. – Majd megkönyörül rajtam, és hozzáteszi: – Kőműves.

A többiekben sem buzog a jókedv, a takarító napjában ezerszer végigtolja maga előtt a partvist, feje közben idegesen rángatódzik. Szidalmak csattannak fel, veszekedésbe mennek át, senkit sem érdekel, hogy a felügyelet ott járkál a gépsorok között. A tapasztalat azt mutatja, hogy főleg a szabaduláshoz közeledő elítéltek válnak mind agresszívabbá.

Átmegyünk a varrodába, négy szalag dolgozik itt, egyenként 40-50 fővel, ha a munka szervezése megköveteli, a szalagok összevonhatók. Meglep, hogy a szervezésben nem érvényesül a szalagrendszer logikája, a gépeket kezelő elítéltek nem a technológiai sorrendben ülnek, következésképpen nem a szomszédjuknak adják tovább a kötegeket, melyeken elvégezték a maguk munkáját, hanem a szállítók hordják át a következő fázishoz. Az I-II. szalag vattaöltönyt, a III-IV. munkaruhát készít.

A varrodát viszonylag modernebb felszereléssel látták el, mint a szövödét, a varró- és a többi alapgép Textima márkájú, vagy magyar cégek újabb gyártmányai közé tartozik. A művezető bólogatva figyel egy Csepel reteszelőt, kétpedálos: az egyik megemeli a talpat, ami alá becsúszik a munkadarab, a másik pedál pedig magát a gépet működteti.

– Csak egy baja van! – jegyzi meg.

– Mi?

– Hogy nem az enyém. Meg lehetne élni belőle.

A „sztár” egy japán Brother lyukazógép, gomblyukat üt, és körbe is varrja. Most éppen áll, nincs megfelelő munkája.

Az elítéltek feszített tempóban, de nem kapkodva dolgoznak, némelyikük 700 munkadarabon végez el egy vagy két fázist, kiszámolom: egy műszak alatt 28 ezer öltést kell varrnia. Aki selejtet gyárt, az könnyen tetten érhető, mert a munkadarabokat megszámozták, a hibás árut egy kárfelvételi lap kíséretében visszaadják neki. A delikvens a legszerencsésebb esetben is időt veszít a javítással, ha nem tudja helyrehozni a hibát, megbüntetik, egy elrontott kabátért napi keresetének húsz százalékát is levonhatják.

– Milyen színvonalon működik ez a varroda?

– A munkatempó eléri a polgári üzemekét, a teljesítmény alatta marad. Az elítéltek nem jutnak el a betanított munkás szintjére sem, ezen nincs mit csodálkozni, ha számításba vesszük, hogy sokan közülük gyakorlatilag analfabéták, és egy év alatt szinte az egész állomány kicserélődik. Legfeljebb néhány „nagy idős” emelkedik ki közülük, aki esetleg egy évtizedre ül le a gép mellé. A fizetések természetesen arányban állnak a teljesítménnyel.

– Az elmúlt hónapban ki keresett a legtöbbet?

A művezető egy fizetési listát vesz elő.

– Az első húszat írtam fel, Fábián Lajos áll az élen 6013 forinttal, ehhez jön még a 20 százalékos műszakpótlék, de ő ritka jelenség, ahogy mondani szokás, ő nem a varrásra született, hanem a varrást találták ki neki. A második helyezett már csak 4416 forintot keresett, a huszadik 3185-öt, mielőtt soknak találná, vonja le belőle a 1800–2000 forintos rabtartást.

– Prémium jár nekik?

– Az első tíz helyezett jutalomként százforintos bont kap, amit levásárolhat a boltban, a második tíz nyolcvan forintért spejzolhatott külön. A brigádvezetők keresetéhez is hozzáteszünk 100–200 forintot, de ők felelősséggel tartoznak mindazért, amit a beosztottjaik tesznek. Egyiküket most váltották le, mert szerintünk tudott arról, hogy az emberei étkezésbetagadásra készülnek, és ezt nem jelezte nekünk előre.

Most az év végén mindenki kap jutalmat – az összeg ötszáz forinttól három-négyezerig terjed majd –, de sajnos ez a pénz csak az elmaradt alapbéremelést helyettesíti.

– A felügyelet nem részesül külön juttatásban?

– Aki közvetlen kapcsolatban áll az elítéltekkel, az 600 forint „veszélyességi pótlék”-ot kap, ezt is csak az utóbbi években vezették be, miután a szegedi Csillagban Richter Richárd megölte azt a három felügyelőt. Úgy tudom, előbb 400 forintot akartak adni, csak később emeltek.

Végigmegyek a befejezőrészlegen, ahol eltüntetik az anyagról a foltokat, lecsípik a kiálló szálakat, ellenőrzik a kész ruhákat. A minőségi kontroll szigorú; egy nadrág belső korca varrás közben elcsúszott, és másfél milliméterre kilátszik, a hiba az előírt időn belül nem javítható, az árut leminősítik, és a figyelmetlen munkást megbüntetik. Az elfogadott árut fóliába csomagolják, és előkészítik a szállításra.

– Mibe kerül egy ilyen munkaruha?

Egy középkorú, szemüveges elítélt válaszol:

– A termelői áruk 581 forint, kint a boltban 1000 forintot kérnek érte, de szerintem már nem sokáig fogjuk gyártani. Kuba és Vietnam a magyar piacot is elárasztja munkaruhával, és a mi áraink felét kérik. Az árba foglalt munkabérhányad még a mi börtönkeresetünknél is alacsonyabb.

Az elemzést olyan pontosnak találom, hogy önkéntelenül bólintok.

– Ön civilben mivel foglalkozik?

– Közgazdász vagyok. – Később kiderült, hogy a sopronkőhidai börtönben ő az egyetlen elítélt, aki felsőfokú végzettséggel rendelkezik.

– Miért került be?

– A vádirat szerint visszaéltem a beosztásommal, és egy sor tenderen, vagyis versenytárgyaláson csúszópénzt fogadtam el.

– Mennyit?

– A bíróság 1 millió dollárt és 11 millió forintot állapított meg, de ez érdektelen, mert egy fillért sem tudtak behajtani – mondja, és mosolyra húzódik a szája.

– Ezek szerint több volt?

– Valamivel. A 11 millió, mint szám, önmagában stimmel, csak nem forintot kellett volna utánaírni, hanem egy más pénznemet. Öt évet ülök, de meg kell mondanom, nem rossz órabérért. És még itt bent, a meón is keresek 17 forintot óránként.

Úgy érzem, hogy megcsillan előttem egy nagy riport lehetősége, rákérdezek:

– Volna kedve beszélgetni velem?

– Készséggel, de nem itt és nem most. Valamikor 1993 októberében, a napot és az órát majd később pontosítjuk.

Belemegyek a játékba.

– És hol találkoznánk?

– Meghívom egy kávéra Zürichbe, a Bahnhof strassén, a Svájci Nemzeti Bank mellett van egy kávéház, a nevét nem tudom, de gondolom, odatalál majd. Ha kések, nyugodtan rendelhet bármit, lesz nálam pénz, hogy kifizessem.

Elítélttársai szórakozva néznek össze a háta mögött, egyikük ujjával a homlokára mutat.

 

November 11-én a konfekcióban dolgozó B műszak az esti bevonulás után betagadta az étkezést, vagyis nem volt hajlandó felvenni a vacsorát – azzal senki nem törődik, hogy az elítélt elfogyasztja-e az ételt, vagy úgy, ahogy megkapta, belefordítja a vécébe, de felvenni köteles.

Azonnal riadót rendeltek el, a parancsnok otthon éppen vendégeket fogadott, a vacsora közepén állt fel, még a személyi sofőrje is egyenruhába öltözött, berendelték a művezetőket és egy orvost is.

Pados, a parancsnok kiérve a fegyházba, először az ellenszegülők számát mérte fel; 161-en sorakoztak fel a függőfolyosó trepnijén. A parancsnok és két helyettese felosztotta egymás között a szinteket, és sorra járta a zárkákat. Pados felolvasta a Btk. 246-os paragrafusának első bekezdését, mely a hasonló magatartást zendülésnek minősíti, a résztvevőkre egytől öt évig terjedő büntetést ró ki, a szervezőkre pedig kettő-nyolc évet. Ez a gesztus meglepte a tömeget, akadt olyan elítélt, aki elkérte a parancsnoktól a törvénykönyvet, a saját szemével akart megbizonyosodni, hogy a hivatkozott helyen csakugyan ez áll. Utána Pados parancsnok mindenkit visszaküldött a zárkákba, hogy ott gondolkodjon. Ez kivételes taktikai szerencsének bizonyult, mert egy emelettel feljebb az ott ténykedő parancsnokhelyettes úgy fogalmazta meg az alternatívát, hogy aki hajlandó felvenni a vacsorát, az lépjen vissza a cellába, mivel felsőbb szinten álltak, látták, hogy a Pados által eligazított tömeg egyöntetűen bevonul, azt hitték, hogy valamennyien felhagytak az ellenállással, ők maguk is meginogtak.

Utána egyéni kihallgatások következtek, személyes meggyőzésre törekedve. Sokan visszaléptek, volt, aki azt állította, hogy csak azért csatlakozott a mozgalomhoz, mert fél a társaitól, akadt olyan is, aki hajlandó volt közölni, hogy kik kezdeményezték az akciót. Megjegyzendő, hogy a háttérben megbúvó irányítók hamar felmérték: a vállalkozás nem kecsegtet sikerrel, és már az első lépcsőben visszahúzódtak. Hogy a gyanút elhárítsák magukról, még a vacsorát is felvették. Mindez nem sokat segített rajtuk, a parancsnokság kivárta, amíg a nyugalmi helyzet kialakul, és sorra leváltotta őket beosztásukból – többnyire írnokként vagy üzemi szalagvezetőként dolgoztak. Nem dolgozó körletbe helyezték őket, és néhány hét múlva mindegyiket átszállították egy másik börtönbe, végképp elvágva kapcsolataikat az általuk mozgatott tömeggel.

Ahogy felkelt a nap, az ellenállás lendülete egyre alább hanyatlott. A fegyelmezőkörlet folyosóján állva hallgattam, ahogy az elkülönített rabok átkiabálnak a szemközti cellába:

– Csucsu, felveszed az ebédet?

– Mindenki felveszi, én is.

Egy harmadik zárkából közbeszóltak:

– Mocskosok! Nem ez volt megbeszélve!

Mások is próbálták fenntartani a feszültséget, az elmaradt amnesztia jelszava helyett politikai szövegeket terjesztettek. Füzetlapra írt, indigóval sokszorosított röpcédulákat szórtak szét a folyosón: „Elítélt Társaim! Tiltakozzunk A Kizsákmányolás Ellen! Tartsunk Össze!” A kiáltvány szerzőjét percek alatt megtalálták és elkülönítették.

Délelőtt már el lehetett engedni a riadóra mozgósított tiszthelyetteseket, művezetőket. Beálltak a börtönnel szomszédos kocsmába, engem is meghívtak egy sörre.

– Az elmaradt amnesztián kívül volt-e más kiváltó oka is a zendülésnek?

– Egy Szilvási nevű elítélt hígítóval leöntötte a ruháját, és felgyújtotta magát, biztos a váci példa nyomán, csak ő jobban vigyázott.

– Hogy történt?

– Munkába vonultak, a harmadik emeletről jöttek lefelé, amikor a földszintre vivő utolsó lépcsőfokokon fellobbantotta a ruháját, arra is ügyelt, hogy csak a hátára öntse a hígítót. És „véletlenül” épp ott állt mellette két társa pokrócokkal, rögtön eloltották, és vitték a kórházba, csupán a hátán égett meg a bőr. Mondtuk is éjszaka az étkezést megtagadóknak: mekkora rokonszenvet kelt maguk iránt, ha kiderül, hogy egy „fal”-öngyilkosságot végrehajtó, többszörös visszaeső bűnöző mellett álltak ki? Sokan elgondolkodtak ezen.

– Ha valóban komoly akciót akartak volna végrehajtani, sokkal keményebb eszközökhöz is nyúlhattak volna. Csináljanak csak annyit, hogy meggyújtják a laticelmatracokat, ennek mérgező a füstje, ki kellett volna üríteni az egész börtönt.

– Maguk szerint a közeljövőben sor kerülhet egy hasonló zendülésre?

Az egyenruhások eltűnődnek ezen, aztán egyikük elszánja magát a válaszra:

– Az volna furcsa, ha nem lenne több ilyen. Tudja, mit láttak a múlt héten a tévében? A berlini fal lerombolását, persze a zsiványoknak is kedvük támad, hogy megpróbálják.

– Csak akkor mi már nem leszünk itt. Ha a Büntetés-végrehajtás jövőre csakugyan polgári szervezet lesz, egy művezetőt sem lehet többé éjszaka felkelteni, hogy baj van, gyere be! Azt mondja majd: semmi közöm hozzá, én ledolgoztam a nyolc órámat, a többi nem rám tartozik. Nem tudnak összeszedni annyi embert, hogy a kezükben tudják tartani a börtönt. És már nincs munkásőrség, határőrség, ahová fordulhatnának, rendőr sincs.

– Még a börtönőrökre sem számíthatnak, úgy lesz, mint Franciaországban: sztrájkba lépett a börtönszemélyzet, a rohamrendőrök verték szét a tüntetőket. Bár tévednék, kedves uram, mi örülnénk neki a legjobban.

Késő délutánra már csak egy ember tartott ki. Nevelőírnoki beosztásban dolgozott, és véleménye szerint igazságtalanul váltották le. Tiltakozása jeléül mindenképpen betagadta volna az étkezést, a tömegmozgalom csak kapóra jött neki. A parancsnok benéz hozzá.

– Nem gondolta meg magát?

– Nem. Ma az étkezést tagadtam be, hétfőn pedig a munkát fogom. Nyolcvan napom van hátra, mit csinálhatnak velem? Adhatnak húsz nap fogdát, aztán még húsz napot, aztán lassan letelik.

– Nem akar beadni egy kérelmi lapot?

– Nem, mert úgysem jut el az Országos Parancsnokságig.

A parancsnok felhagy az agitálással.

– Rendben van, magával foglalkozzon már a szakszervezet.

A hullámok elsimultak, a B műszak délután már dolgozott is volna, de a parancsnok úgy döntött, jobb lesz, ha a mai munka elmarad, sőt a sétát sem engedélyezte nekik.

– Ebből csak botrány lehetne, a többiek lekiabálnának nekik az ablakokból: mi van, elindultatok, aztán beszartatok?! Egyelőre jobb a békesség.

 

A felügyelet általában hetenként-kéthetenként tart hipis-t, végigkutatja a cellákat tiltott tárgyak után. Az ellenőrzés most a szokásosnál szigorúbb, a parancsnokság titkos forrásból olyan hírt kapott, hogy több elítélt is szökésre készül, megszerezték és maguknál rejtegetik a börtönépület alaprajzi vázlatát.

A szűk cellában nehezen mozog a hipiselő felügyelő, mikor felkapaszkodik a felső ágyra, vagy a fekhelyek alá betolt ládákat húzza elő, keze-lába a falba ütközik. Nem akarom azzal zavarni, hogy én is odaállok mellé, kint a folyosón nekitámaszkodom a korlátnak, onnan figyelem: mit szednek össze.

Egy fémdobozban ragasztó kerül elő, szipózáshoz használhatják. A módszer közismert: a fejükre nejlonzacskót húzva beszívják a kábító párát, amiről kevesebben tudnak: a szipósok néha annyira elszédülnek, hogy nem tudják leszedni a zacskót, és megfulladnak. További dobozok is kikerülnek a folyosóra: lakkal, nitrohígítóval – szükség esetén ezek helyettesítik a ragasztót.

– A nitrohígítóra nagyon kell vigyáznunk – mondta a felügyelő –, mert robbanószernek is alkalmazhatják.

Szemem jólesően megpihen egy barnuló kukoricacsövön, úgy érzem, mintha a kinti késő őszi mezők küldték volna el üzenetüket a betonfalak és vasrácsok közé, az elítéltek lemorzsolják a szemeket, és galambokat etetnek az ablakpárkányokon.

Valami koppan mellettem a folyosó kövén, egy feltehetőleg seprűnyélből levágott fadarabot dobtak ki.

– Ez mire való?

– Erőfejlesztéshez használják: ráakasztanak vizeskannákat vagy vödröket, és órák hosszat emelgetik. Kőhidán tilos a „gyúrás”.

Több cellából is előkerülnek hasonló erőfejlesztő eszközök. A legkülönösebb közülük talán egy nagyméretű nejlonszatyor, legalább harmincöt liter víz elfér benne. A szatyor végét elkötötték, és hogy ki ne szakadjon a tetemes súlytól, egy vászonból varrt zsákba rakták, a tetejére spárgából egy fogót szerkesztettek. A cella előtt álldogáló elítéltek negyven centi körüli karbősége jelzi, hogy gyakran használták. Volt, aki egy sorozatban kétszázszor nyomta ki a 35 kilós súlyt.

A felügyelő egy szemetesvödörbe dugott nejlonzsákban reszelt almát talál, a már barnuló „katyvaszt” cukorral hintették be, és a radiátor mellé húzták, mert a melegben hamarabb megerjed, egy-két hét után alkoholtartalmú levet lehet leszűrni róla. Vigyázni kell, hogy a zsákot és az edényt lehetőleg légmentesen zárják le, mert a rászálló muslicák elárulják a titkos műveletet. Almaborig ritkán hagyják megérni, már murci korában megisszák. Céklát, befőttet is erjesztenek, ha sikerül, élesztőt vesznek a szakácsoktól, ha nem, akkor kenyeret használnak helyette, ezt háromnaponként cserélni kell, mert elrothad.

A hipiselő keresgél az egyik elítélt ládájában, kiemel egy naplót, találomra beleolvas, aztán átnyújtja nekem.

– Nézze meg!

– „…Kitartás, 1993-ban szabadulok, kibírom ezt a négy évet, addig két lépés előre, egy lépés hátra…”

„…Ártatlanul kaptak el, bosszút állok azon a büdös szájú zsidó bírónőn, aki elítélt…”

„Nem sikerült az étkezésbetagadás. Most kellene egyszerre húsz falcolás, nyolc-tíz látszatakasztás, de nem lehet rábírni őket…”

A felügyelő megírja a fegyelmi lapot, leszól az őröknek, és elviteti a napló tulajdonosát.

– Mi történik vele? – kérdezem.

– Szerintem semmi, fenn az Országos Parancsnokságon babusgatják a zendülőket. Legalább azt a huszonhatot meg kellett volna büntetni, akik a múltkori étkezésbetagadásnál második napon sem vették fel az ételt, Pados parancsnok javasolta, de ehhez nem járultak hozzá. Így teljesen elbizonytalanítják az állományt.

A kutatók módszeresen haladnak az ablaktól az ajtó irányába, rutinszerűen végigkopogtatják a falat, előfordult, hogy valaki a csempék mögött alakított ki egy rejtekhelyet, melyet azután az elítéltek hosszú nemzedékei használtak. Hosszan elidőznek az asztalnál, kihúzzák a fiókokat, és megnézik, nem ragasztottak-e rá valamit a lemez aljára. Megütögetik az asztallábakat – ügyes kezű emberek meg szokták fúrni, a kikerülő forgácsot elnyeli „Zsuzsi”, a vécékagyló, és a résben elfér néhány bankjegy vagy aranyholmi, a kimeneteli nyílást kenyérbéllel eldolgozzák. Megnyomogatják a díszdobozok tetejét, felrázzák a só- és paprikaszórót is.

A polcon tárolt tisztálkodási szereket is egyenként kézbe veszik. A felügyelő felmutat egy Barbon márkájú nyomós borotvahabot, a börtönben mindenféle spray használata tilos, mert elvakíthatják vele a zárkába belépő őrt – érthető, hogy a felügyelő felemeli a hangját.

– Ez kié?

Egy elítélt előrelép a folyosón.

– Az enyém.

– Hogy került magához?

– Kaptam.

– Értem, és akitől kapta, az már természetesen szabadult. Azt tudja, hogy ezért írhatnék egy fegyelmi lapot?!

Az elítélt vállat von.

– Tudja mit? Írjon hozzá egy magyar nótát is.

A felügyelő nem bocsátkozik további vitába, de a szeme villanásán látszik, hogy megjegyezte magának a kötekedőt. Utoljára a folyosón álldogáló elítélteket vizsgálja át, tetőtől talpig végigmér mindenkit. Egyikük az előírt fekete, lapos sarkú lábbeli helyett egy barna, fehér betétes cipőt visel – feltehetőleg valamelyik beszélőn jutott be a börtönbe. Ez már kirívó szabálytalanságnak számít, a felügyelő leül, és megírja a fegyelmi lapot, a trepnin álló elítélteken ellenséges sustorgás fut végig.

– Be vannak szarva, azért keménykednek.

Továbbsétálok a folyosón, a többi kutató is csak szegényes zsákmányt rakott ki: egy fonott hálót látok, zsebkendőket, civil inget, egy üvegben ecetsav – állítólag ételízesítésre használták. A zárkák megőrizték titkaikat – ha egyáltalán vannak ilyenek.

 

A hipis után felmegyek a parancsnokhelyetteshez, Polgár őrnagyhoz.

– Az embereid nem találtak semmit, ahogy az elítéltek mondják: árnyékra vetődtek.

– Úgy látszik, rossz „fülest” kaptunk.

– Általában: mit tudtok a rabok magánéletéről, mi történik köztük azután, hogy rájuk zárjátok az ajtót. Van egy fővezérük vagy egy vezető csoport, amelyik szervez, és a kezében tartja az irányítást?

– Egy fővezér nincs, és nem is lehetne, mert a börtön alaprajza annyira széttagolt. Az informális, vagyis titkos kapcsolatok az írnokokon és más szabadon mozgó rabokon keresztül bonyolódnak le, ilyen például a könyvtáros, az újságmegrendeléseket összegyűjtő káder, a fürdőkezelő, aki napjában többször átsétálgat valamelyik hőközpontba. Ehhez jönnek még a házimunkások, akik ledolgozzák a műszakukat például a varrodában, és munka után „másodállásban” ételt osztanak vagy ruhát cserélnek. A börtönben minden üzlet, melyet a körülmények megkönnyítése érdekében kötnek. A rabminiszterek okvetlenül megcsinálják a maguk kis seftjeit, lehetőségeik egyenesen arányosak a felügyelet lustaságával vagy korruptságával. Tudnak keresni az ételen, aki megfizeti őket, nagyobb adagot kap, keresnek a tévén…

– Azt hogy csinálják?

– A zárkákba nem jut tévékészülék, a folyosók egy-egy sarkát kerítettük le „tévéterem”-nek, itt kevesen férnek el, egy elítéltre hetenként egyszer-kétszer kerül sor. A műsor alapján a nevelőtiszt előre megcsinálja a beosztást, és odaadja az írnoknak, ő kiválaszt valakit, aki már amúgy is ki lett jelölve, csak még nem tud róla, és odamegy hozzá.

– Te öreg, el tudtam intézni, hogy megnézhesd a kupadöntőt – aztán mellékesen hozzáteszi: – megkínálnálak egy cigarettával, de épp most fogyott el az utolsó…

Persze hogy kap az illetőtől egy dobozzal.

Ha a felügyelő lusta, és rábízza az írnokra a zárkacserét, azzal is manipulálni fog, és keres rajta.

Ezek a „rabminiszterek” viszonylag ritkán cserélődnek, egészségügyileg mindet meg kell vizsgáltatni, hogy betölthesse a feladatát, és az sok időt vesz igénybe. Ők olyan embereket keresnek maguk mellé, akiket még a szabad életükből ismernek, vagy már korábban is együtt raboskodtak. Például egy időben a konyhán csak pesti fiúk dolgoztak.

– Ezeket az írnoki állásokat meg lehet vásárolni?

– Elméletben nem, a gyakorlatban sajnos igen. A börtönben a pénznek elvileg nincs értéke, de kísértést jelent az őrökre és a felügyeletre. Még a jól megfizetett állomány is válhat korrupttá, mit lehet várni az olyanoktól, akiknek jövedelme napról napra veszít az értékéből? Tudjuk, hogy időnként bejut szeszes ital, szárnya nincs, berepülni nem tud, valaki behozza, az árakat ismered, egy Bartókot kap érte.

– Hogy jut be a pénz?

– Számtalan trükköt kitalálnak. Például előírás, hogy a borítékokat és a bélyegeket dupla falú értéklevélben kell beküldeni, és a két réteg közé beragasztanak egy ezrest. A beszélőnél is átadhatnak nekik pénzt. Alufóliába takarják, és berakják a hús közé, az elítélt lenyeli, fent a cellájában megiszik két-három liter vizet, kihányja, és ott van a markában a pénz. De ilyeneket más intézetekben is hallasz majd. Ha sok a pénz, mindig tiltott csatornák működésére kell gondolnunk.

– Mennyi pénz gyűlhet össze egy-egy embernél?

– Ötszáz forinttól néhány ezerig, ennél nagyobb összeg igen ritka.

– Gyakran kaptok ilyen bejelentéseket?

– A rabminiszterek általában önként vamzolnak, mert ezzel a pozíciójukat erősítik. Ezt az ügyet egyébként erősen felfújják: egy háromfős zárkában ketten megesküsznek, hogy a harmadik elítélt besúgó. Kiközösítik, nem szólnak hozzá, nem osztják meg vele a csomagot. Fizikai erőszakot ritkán alkalmaznak, inkább arra kényszerítik azt a társukat, akit vamzernek tartanak, hogy kérje át magát egy másik zárkába.

– A börtönön belül erős a feszültség?

– Az elítéltek jellegzetesen konformisták, alkalmazkodnak a körülményekhez, a hőzöngőket elkerülik. Te is láthattad, hogy milyen könnyen le lehetett szerelni most az étkezésbetagadást, és Birgésinek sem akadtak követői az éhségsztrájkban. Az elítéltek és a felügyelet között fennáll egy hallgatólagos megegyezés, a nevelés mégis szinte megoldhatatlan.

A leépülés már abban a pillanatban megkezdődik, amint valaki belép a börtön kapuján. Elveszik a civil ruháját, és ez nem csupán a biztonsági érdekeket szolgálja, hanem a lelki megtörést is. Egész életvitelét, minden pillanatát meghatározzák a szabályok, az agya feleslegessé válik, többé nincs min gondolkodnia. Az elítélt mozgástere alapvetően leszűkül; egy nyolc négyzetméteres zárkában három-négy embernek kell élnie egymás mellett, a munkahelyek is túlzsúfoltak. Láttad, hogy például a varrodában milyen sűrűn telepítették a gépeket – a fegyelmi büntetések nagy részét nem véletlenül osztják ki éppen itt.

Most képzeld el, hogy egy kicsit is kulturáltabb személy kerül be ide, ahol a testek szinte összeérnek, az illető egy hónap után úgy érzi, hogy nincs tovább. Ha ilyenkor bevadul; betagadja a munkát, vagy elkövet egy öngyilkossági kísérletet, akkor mindvégig baj lesz vele. Ha ezen a krízisen túlesik, akkor viszonylag kezelhető marad a következő krízisig, ami legkésőbb a büntetése félidejében következik be, a második félidő pedig már krízisek láncolatából áll.

A szabadságvesztés lényegében embertelen intézmény, és ezt emberséges eszközökkel megvalósítani szerintem alig feloldható ellentmondás.

– Mit lehet csinálni?

– Töltjük az időnket, mint a rabok mondják, végezzük a mindennapi munkánkat; bizonyos dolgokra kimondjuk, hogy kötelező, és azt elnevezzük nevelésnek. Például elrendeljük, hogy a negyven évnél fiatalabb elítéltek kötelesek elvégezni az általános iskolát. A törvény erre senkit sem kötelezhet, de ha egy analfabéta cigány a börtönben nem hajlandó tanulni, fegyelmi vétséget követ el.

Az őrnagy lemondóan legyint, mintha azt akarná kifejezni, hogy erről többet tudna mondani, de mást aligha.

– Hány évet lehet a börtönben kibírni?

– Nincs határa. Tudunk olyan elítéltről, aki több mint harminc évet töltött benn, igaz, nem egyfolytában, hanem megszakításokkal.

– Ma, 1989 novemberében kinek van a leghosszabb letöltendő büntetése Kőhidán?

Polgár átszól a nyilvántartóba, perceken belül a kezemben tartok egy papírt.

 

„AA 62-01 számú elítélt Kanalas Pál (Kaposvár, 1961. 08. 12., anyja neve Karakas Mária)

Szabadságvesztés tartama: 18 év

Bűncselekmény: hivatalos személy ellen elkövetett emberölés kísérlete, fegyveresen elkövetett rablás, fegyveresen elkövetett szökés

Büntetés kezdete: 1985. 04. 17.

Szabadul: 2003. 04. 16.”

 

– Szép idő.

– És hozzáteszem, hogy csontig le fogja ülni, mert többszörösen visszaeső, különösen veszélyes bűnöző. Ha akarsz beszélni vele, menj fel a körletbe, és ülj be egy nevelő irodájába. Addig én felszólok a felügyeletnek, és átkísértetem.

A bűncselekményből kiindulva egy hatalmas termetű, kövér „Kolompár Lalá”-ra számítottam – a börtönben ez a primitív cigánybűnözők gúnyneve –, meglepődtem, mikor az őrök egy harminc év körüli, alacsony, vékony csontú, halánték fölött „intelligensen” kopaszodó férfit vezettek be. Intettem, hogy üljön le, cigarettát raktam elé.

– Hol él, Pali? Van-e családja?

– Nagykanizsán lakunk, három gyerekem van, de nem én vagyok az apjuk, csak a nevemre vettem őket. Az asszony most összeállt egy másik férfival, de én megértem, nem várhat rám tizennyolc évet.

– Hogy történt a „balhéja”?

– 1984-ben hívtak be katonának, otthon, a kanizsai laktanyában szolgáltam. Mivel már voltam büntetve, fegyvert nem akartak a kezembe adni, a disznóhizlaldához osztottak be. Engem ez nem érdekelt volna, mindegy, hol tölti az ember az idejét, de rám szálltak, mert cigány vagyok, és még azért is megbüntettek, ha egy hajszálat találtak a moslékban. Egyszer csak meguntam a szívatást, és a fogdán elhatároztam, hogy disszidálni fogok. Leütöttem az őrt, elvettem a fegyverét, egy AMD géppisztoly volt nála, csőre töltöttem, és elraboltam az ügyeletes tisztet. Kihozattam vele a parancsnoki kocsit.

– Ha nem engedelmeskedik, lőtt volna?

– Azt hiszem, hogy lőttem volna. Biztos, hogy lőttem volna. Addigra én már végiggondoltam, hogy fegyveres rablást követek el, és azzal a pénzzel megyek ki külföldre. Én hiszek a gonoszságban, vagyis hogy az emberek elérik a céljukat, ha komolyan akarják.

Utasítottam az ügyeletes tisztet, hogy hajtson a Vágóhíd utcához – ez kivezet a lőtérre, az erdő szélén engedtem lelépni. Ahogy ment, reszketett a térde, azt hitte, utánalövök, ilyen majrés embereket vesznek fel mostanában tisztnek.

Otthagytam a kocsit, és elindultam homlokegyenest ellenkező irányba, a polini részen akartam lelépni. Elbújtam egy romos házban, és vártam két napot, amíg elül a csatazaj, tudtam, hogy csak ímmel-ámmal keresnek, mert azt hiszik, már rég átmentem a határon. Én viszont arra számoltam, hogy a következő héten vásárokat tartanak a környéken, és ott szerezhetek pénzt.

A romos házban előttem csövesek laktak, hagytak ott rossz göncöket, felhúztam a katonaruhára, és előjöttem tájékozódni, ki kivel van, merre van. Egy barátom jutott az eszembe, aki pénzért hajlandó lett volna eladni az anyja lelkét is, gondoltam, ha beígérek neki tíz-húszezer forintot, ad szállást és valami startpénzt is.

Elindultam a város felé, ahogy kiléptem az erdőből, hirtelen üldözőbe vettek minden irányból: helikopterek, dzsipek, kutyák. Szemből határőrök lőttek rám, de csak azért, hogy lefeküdjenek, úgy céloztam, mint egy pancser. Rengeteg embert meg tudtam volna ölni, de a saját társaim is ott voltak köztük, akikkel együtt húztunk surranót.

A város felé szorítottak, hirtelen két tűz közé kerültem, rendőrök és katonák közé, lőttek egymásra, több sebesülés is történt. Megijedtem, hogy ezt is rám kenik, én nem bízok a törvényben, sem a törvénykező emberekben. Inkább magamra vontam a tüzet, mintha csak locsoltak volna, egy tár 5-6 másodpercig tartott náluk, hallottam, ahogy belökik a helyére az új tárat.

Elértem egy ismerős átjáróházig, ha ott átjutok, leráztam volna őket. Akkor lőtt meg egy nyomozó, a farokcsigolyánál talált el, olyan erővel, hogy elöl jött ki a golyó. Visszafordultam, és a teljes tárat ráküldtem, szerencsére, már nem tudtam célozni, ha megölöm, engem is felakasztanak.

Összeestem, és nem tudom, hogy mi történt ezután, szirénákra emlékszem, mocskolódásokra, meg egy rendőrre, aki a cipője orrával emelte meg a fejemet. Kaphatok még egy cigarettát?

– Tessék. Még egy dolgot akarok kérdezni magától, Pali. Itt a börtönben egy óra is sok, hogy fog kibírni 18 évet?! Most még húsz nap van hátra novemberből, másfél hónap az 1989-es évből, több mint egy év az évtizedből. Ahhoz jön egy másik hosszú évtized az ezredfordulóig, és maga még mindig nem szabadul, hosszú éveket kell lehúznia. Nekem elképzelhetetlen az egész, maga fel tudja fogni?

– Igen, arra kell vigyázni, hogy az ember ne feszítse haza magát. Semmit se vigyen túlzásba, annyit egyék, hogy éhen ne haljon, a többi felesleges.

– Gondolt arra, hogy megszökik?

– Nem, én nem lépek meg, még ha tálcán hozzák, akkor sem. Pedig most már tudom, hogy kellene megölnöm nagyon sok embert. Még egyszer nem kapnának el.

– És az öngyilkosság soha nem fordult meg a fejében?

– Nem.

– Gondolom, hogy nincs is hozzá eszköze.

– Milyen eszköz kellene ahhoz?! Az artériámba benyomok egy tűt, leragasztom leukoplaszttal, hogy ne vegyék észre, a vér biztos, hogy elviszi a szívemig. Vagy mondjak még egyszerűbbet?! Leemelem maga mögött azt az ablakszárnyat, a fejemmel beütöm, aztán körbefordítom a nyakamon, a szilánkok elvágják az ütőereket. Ha meg akarnék halni, az Isten sem tudná megakadályozni.

– Jó, hagyjuk, elhiszem. Hogy múlnak a napjai?

– A varrodában dolgozom, a lyukazógépen, békén hagynak, tudják, hogy én nem akarok semmit, csak élek. Mi van még? A beszélő körül érdekesebbek a napok, a családom mindig eljön – a magyar rokonság már eldobott volna, a cigányokban erősebb a közösség. Ezenkívül arról is meg szoktam emlékezni, ha letelik egy-egy kerek év.

– Még tizennégy évet kell lenyomnia, 2003-ban szabadul, mit gondol, milyen lesz akkor a világ?

Kanalas elgondolkodik.

– Épülnek házak, meghal az apám, öreg lesz az anyám. Különben minden olyan lesz, mint most – egy pillanatra elhallgat, a levegőbe bámul, és hozzáteszi: – nem, egy kicsit jobb lesz.

Ezen a novemberi hétvégén is tartanak beszélőt Kőhidán, már az elsőként érkező látogatókat is látni szeretném, szombaton reggel hét óra körül megállok a kapu előtt. Elszámítottam magam, még kihalt a környék, csak az utca túloldalán, a bolt előtt áll néhány helybeli kocsi és kerékpár.

Hogy töltsem az időmet, az emléktáblát nézegetem az épület falán.

 

Mártírhalált haltak a fasizmus elleni küzdelemben

1944. december 24-én

Bajcsy-Zsilinszky Endre…

 

Bent a börtönben nem emeltek neki emlékjelet, azt sem derítették ki pontosan, hol végezték ki, utána sorakoznak a többiek. Olvasmányaimból emlékszem rá: jórészt kommunisták voltak. A „mártír” elnevezést olyan könnyen adják és veszik el, Isten tudja, mikor és kinek jut eszébe eltávolítani ezt a táblát is, amíg a helyén van, felírom a névsort:

 

…Dalos György

   Deutsch József

   Fisch Emil

   Kreutz Róbert

   Németh János

   Pataki István (itt még pontos i-vel, később, hogy „emeljék a tekintélyét”, y-ra változtatták)

   Pesti Barnabás

   Telczer Lajos

   Topa János

   Zsebe János

 

A tábla alatt egyetlen ázott koszorú hever a földön, leveleit fehéren belepte a korai hóharmat, ujjaimmal megérintem a márványtábla szélét, és elfordulok. Szárnyak rebbenését hallom, a bejárat fölött galambok fészkelnek, egy kerek résen ki-kidugják a fejüket, a télies hidegben gyakran felröppennek.

Közben Sopron felől befutnak az első taxik, csikorogva lefékeznek, alig szállnak ki az utasok, már fordulnak is vissza, újabb fuvar reményében. A beszélők napján aratnak a soproni taxisok; telezsúfolják a kocsijukat, és sokan minden személytől külön megkérik a viteldíjat, 150–200 forintot számítanak fel a mintegy hat kilométeres útért.

A látogatók többsége cigány – ez természetes, ha figyelembe vesszük, hogy az elítéltek hatvan-hetven százaléka is közülük kerül ki. A bajuszos, ünnepiesen kiöltözött férfiak kint maradnak a börtönnel átellenes réten, pálinkás üvegek járnak kézről kézre. Most a hűvös reggelen nehezebben száll a fejükbe az ital, nyáron sokszor előfordul, hogy várakozás közben lerészegednek, az őrök be sem engedik őket. Lefekszenek az út menti fűbe, és elalszanak.

Az asszonyok csecsemőiket magukhoz szorítva, nagyobbacska gyerekeiket kézen fogva bevonulnak az elhanyagolt várakozóépületbe. A lerobbant házat egy vaskályha fűti, túl sok szenet raktak rá, orrán-száján ömlik a füst, de a fáradt asszonyok így is a közelébe húzódnak, ott melegszenek. Sokan majd hatszáz kilométeres utat tettek meg, személyvonatokon zötyögve, egy nagycserkeszi asszony tegnap délután indult el, és most hajnalban ért ide, gyerekei szinte eszméletlenül alszanak a fal melletti székeken. Én is odaállok a kályha mellé, egy öregasszony megszólít:

– Maga is a börtönhöz tartozik?

Nincs kedvem magyarázkodni, rábólintok.

– Nagy parancsnok vagy kicsi?

– Egészen kis parancsnok vagyok.

– Nekem mindegy, én mindenkit úgy hívok, hogy rabőr bácsi. Tessék nekem elmagyarázni, miért nem kaptak az emberek amnesztiát?

Elmondom, amit tudok az ügyről, de nincs megelégedve a felvilágosítással.

– És hogy van az, hogy aki autóval gázolt, az megússza?!

– Azt gondatlan bűncselekménynek minősítik, és kiterjed rá a közkegyelem.

– Nem igazság! Aki embert ölt, annak meg kell halnia, mert elvette egy asszony férjét, és annak egyedül kell nevelnie a gyerekit.

Nehéz volna vitatkozni vele, inkább fordítok a témán.

– Hány gyereke van?

– Tizenkettőt szültem, öt meghalt, három már elment a háztól, még négy van otthon. Minél öregebb vagyok, annál könnyebben szülök.

– Most kihez jött Kőhidára?

– A legnagyobbik fiamhoz, „nemeses közösülésért” került be, vagy hogy is szokták mondani?!

– Mennyibe került ez a látogatás?

– Drága az út meg a csomag is, egy pár tojás öt forint, egy csirke háromszáz, és nekünk mindent pénzért kell vennünk, mert mi nem tartunk majorságot. Legalább kétezer forint elmegy, és az uram hatezer forintot keres a Kendergyárban.

A többi várakozó asszony is hasonló vagy még magasabb összeget említ. Az elítéltek között rangot jelent, ha a család minél több és drágább ételt hoz be a beszélőre, ezért leveleikben előre bejelentik a kívánságaikat.

– Nem sokáig bírjuk kiállítani. Majd úgy rendezzük, hogy egyszer eljövünk, egyszer csomagot küldünk.

Már csak néhány perc hiányzik a nyolc órához; elköszönök, és bemegyek a börtönépületbe, szeretnék körülnézni kezdés előtt. Az ügyelet már felkészült a látogatók fogadására.

– Hány beszélőcédulát küldtek ki?

– Mára 87-et, hetven százalékuk általában el is jön. Három időpontra vannak elosztva.

A Gyorskocsi utcai börtön „rácsos beszélője” helyett itt „asztali beszélőt” tartanak, de az átlagosnál szigorúbb körülmények között. Az elítéltek nem a mindennapos raböltözékükben jönnek le, hanem az erre a célra rendszeresített látogatási ruhában: fehér, nyak nélküli vászoningben és mákosszürke nadrágban. A beszélőről visszatérve levetkőznek, és átkutatják őket, a ruha pedig visszakerül a raktárba. Ugyancsak biztonsági célokat szolgál az a furnérlemez, mely az asztallap aljától egészen a padlóig ér – megakadályozva, hogy a szembekerülő elítélt és felesége-élettársa megérintse egymás altestét, vagy hogy titokban bármilyen tárgyat átadhassanak.

Az ügyeletes századosnő még egyszer végignézi a helyszínt, a nagy teremben 18, a két kis teremben kétszer 8 fő fogadhat látogatókat, eligazítja az asztalt takaró fehér lepedőket, intézkedik, hogy töltsenek vizet a sárga műanyag kancsókba – a hozzátartozóknak semmiféle italt nem szabad behozni, az üdítő, a kávé és a tea is tilosnak számít. Mikor itt végzett a századosnő, lesiet a kapuhoz, ahol már összetorlódva várakoznak a látogatók, és megtartja a szokásos eligazítást, ő is külön kiemeli, hogy végig magyarul kell beszélni.

A karaván a fegyőrök vezetésével elindul befelé, közvetlenül a börtönépület mellett haladnak el, csak egy drótsövény zárja le az utat. Az egyik ablakrács mögül valaki lekiabál:

– Magdi!

Az őr hátrafordul, és jelzi, hogy semmilyen módon nem szabad válaszolni. A beszélő színhelyén, melyet hét közben iskolának használnak, a felügyelet ellenőrzi az ételeket; befőttet, főzött vagy kelt tésztát nem engedélyeznek – ezekbe állítólag könnyű belecsempészni valamilyen kábítószert. Az ellenőrzés persze csak szúrópróbaszerű lehet, például nincs idő egy szál kolbászt centis karikákra vágni, hogy meggyőződjenek: nem rejt magában ráspolyt vagy fóliába takart ezerforintosokat.

A látogatók két tálcára pakolnak, és átrakják az ételt a túloldalra, az elítéltek egyelőre még üres helyére. Az egyik tálcára sült csirke kerül, rántott szelet, oldalas, libacomb és más húsfélék, a másik tálcára az édességek: torta, banán, bolti csokoládé. Összefut a számban a nyál, az őrök mosolyogva magyarázzák.

– A beszélőre idegennek csak úgy szabad bejönni, ha előtte alaposan bereggelizik.

Bár még csak november közepén járunk, feltűnik egy-egy Mikulás-figura és fenyőág is, ebben az évben már nem találkozhat a család.

A többség nem először jár itt, sokan maguk is ültek börtönben, ismerik a rendtartást, egy tájékozatlan öregasszony felállna a helyéről, de a szomszédja visszanyomja. A csendben egy közeledő csapat lépteinek szabályos koppanása hallatszik, az arcok a bejárat felé fordulnak.

Az ajtóban megjelennek az elítéltek, sokan bajuszt viselnek, régi paraszti viseletet idéző, nyak nélküli fehér ingükben egy fellépésre készülő népi táncegyüttesre emlékeztetnek. Kezükben magukkal hozzák a poharukat, megkeresik a hozzátartozóikat, és leülnek velük szemben, a felügyelet engedélyez egy csókot, a tizennégy éven aluli gyerekek az apjuk ölébe ülhetnek.

Egy négy-öt éves kisfiú is elindul a túlsó oldal felé, az egyforma öltözetű férfiak között nem ismeri meg az apját, akit két hónapja vagy még régebben látott utoljára, elmegy mellette, úgy kell visszahívni.

Utána mindent elborít az élénk zsongás, a látogatók beszélnek, és képeket mutogatnak.

– Ilyen nagy haja van már a kislánynak…

– Az esküvőjükön készült…

Az elítéltek bólogatnak, és szótlanul esznek, az egyhangú rabkoszt után most egyszerre kívánnak meg minden hiányzó ízt, a húshoz banánt vagy csokoládét harapnak. Néha átnyújtanak egy csirkecombot a túloldalon ülő gyerekeknek.

Körbesétálok, nézegetem a falra kirakott iskolai szemléltetőtáblákat, az egyikre az alsó osztályosok helyesírási mintaszavait írták ki: „üdül, gyönyörű, bűvölet” – keresve sem lehetne találni ide illőbb fogalmakat.

Egy elítélt jelentkezik a századosnőnél, engedélyt kér, hogy egy babát, melyet a felesége hozott be magával, átvehessen, és odaadhassa a kislányának karácsonyi ajándékul – mintha ő vásárolta volna neki. A századosnő biccent, elfordulok, nehezen viselem el a jelenetet.

Letelt az engedélyezett egy óra, csak öt ember maradhat a teremben, akiknek külön jutalomként egy fél óra hosszabbítást engedélyeztek. A zárkákba tilos ételt felvinni, a hozzátartozók elcsomagolják a maradékot – hazafelé a hosszú úton majd elfogyasztják –, a levegőben ott marad a fokhagyma, a narancs, a füstölt hús szaga. Az őrök elharsogják a búcsúmondatot:

– Tessék elköszönni!

Az elítéltek még egy csókot adnak a hozzátartozóiknak, aztán felállnak a helyükről, és elvonulnak. A látogatók is csoportba verődnek, egyszerre kell elhagyniuk az épületet. Elkísérem őket, a kapuból utánuk nézek: a börtön előtt már ott várakoznak a taxisok.

– Visszafelé megint keményen megvágják az utasokat – mondja a kapus. – De nem is ez a legnagyobb buli nekik, hanem az, ha valaki szabadul, és taxival viteti haza magát. Kifizet egypár ezrest, és Pesten még ebédre is meghívja a taxist.

 

A börtönt késő délután találtam a legelviselhetőbbnek, a lámpák ilyenkor még küszködnek a félhomállyal, a rácsok éles körvonalai kissé feloldódnak. A délelőtti műszak már megebédelt, ejtőzködnek, szabad foglalkozást tartanak. A folyosón elítéltek vonulnak, oszlop alakzatban, iskolába tartanak. Ha egy szürke egyenruhás jön velük szembe, az első sor jobb szélén menetelő rab az előírások szerint megemeli a sapkáját, és a társai nevében is jó napot kíván.

Én is többnyire ilyenkor tartottam a „panasznapomat”. Ha valaki beszélni akart velem, felírtam a nevét, és megkértem, hogy ilyen idő tájt keressen meg. Beültem valamelyik üres irodába, és az asztal túloldalán egymást váltották a páciensek. Most a jegyzőblokkjaimat böngészve feltűnik közülük egy-két jellegzetes arc.

Kontha száz kilón felüli, magas, kopaszra nyírt férfi, még a legnagyobb méretű rabdzseki is repedésig megfeszül a vállán. 1978-ban és 1979-ben birkózásban országos ifjúsági bajnokságot nyert – igaz, akkor még alig haladta meg a nyolcvan kilót.

– Miért került be?

– Egyik éjszaka, mikor kijöttünk a diszkóból, belém kötött egy társaság. Aki a legközelebb jött, azt megütöttem, hanyatt esett, szétcsapta a fejét. Nem hitték el, hogy véletlen volt, tizenhárom évet kaptam érte.

Már tudom tapasztalatból, hogy a börtönben kétféle ember létezik, az első azt állítja, hogy ártatlan, a másik elismeri ugyan, hogy elkövette a cselekményt, de arról panaszkodik, hogy aránytalanul súlyos büntetést mértek ki rá – vitatkozni egyikükkel sem érdemes.

– Mióta ül?

– Már a nyolcadik évet töltöm itt, kedvezménnyel 1992-ben szabadulok.

– Hogy tudta megőrizni a kondícióját?

– Gyúrok, harmincöt kilóval félkarozok, fekve kinyomom a zárkatársaimat, tolódzkodom a felső ágyon.

– És ezt lehet bírni börtönkoszton?

– Hogy lehetne?! Mi hizlaljuk a malacokat, de nekünk csak a feje jut. Néha csak ülünk, és találgatjuk, mi lehet az az étel, amit elibénk raknak.

– Akkor honnan szerzi be a kalóriát az erőfejlesztéshez?

– Lepotoválom, magyarul megvesztegetem a szakácsokat. Kapok tőlük sárgarépát, almát, tejet, sőt vitaminokat is. Tojáshoz is hozzá szoktam jutni, úgy nyersen megeszem.

– És mit kell adni érte?

– Pénzt, tisztasági szereket. A múlt hét végén 20 doboz neszkávét hozattam be, ötezer forintért, abból is csúsztattam nekik.

– Mennyit keres egy hónapban?

– Négyszáz forintot tisztán.

– Abból hogyan tudott ötezerért vásárolni?

Kontha elmosolyodik.

– Jól be kell osztani a pénzt.

– Az nem zavarja, hogy a maga külön ételeit a szakácsok a többi rabtól lopják el?

– Nem érzek közösséget velük. Kőhidán a bűnözők söpredéke gyűlt össze, ők sem tartanak meg semmiféle szolidaritást, itt mindenki magának él.

– Mi az, amit még el tud érni pénzzel?

– Nem tűröm meg a zárkában a vamzerokat. Mindegyik forró drót az operatív tisztekhez. Lefizetem az írnokot, és eltétetem az illetőt magam mellől.

– És mi az, amihez itt a pénz is kevés?

– Az, hogy megváltoztassam magam körül az életet. A pokróc, amin fekszem, legalább húszéves, és még nem látott mosóvizet, csak mi rázzuk ki belőle a port. És a bőrbetegek, buzeránsok ágyneműjét is mi örököljük, márpedig hiába különítik el őket, ha a cuccuk itt marad a cellánkban.

Nem tarthatok személyes tárgyakat. Emlékezetből lerajzoltam a menyasszonyomat, de eltépték, mert csak fényképet engedélyeznek, és a rajz nem fénykép. Tudom, hogy őket is meg lehetne venni, de én smasszerokkal nem alkuszom, mert nekik az a céljuk, hogy minél hamarabb megtörjék az elítélteket, és eltorzítsák a jellemüket.

– Van valami távolabbi célja? Hiszen nemsokára szabadul.

– Igen, szeretnék kijutni a barcelonai olimpiára.

– Feltételezem: ki tudja fizetni a társasutazás költségeit.

– Én nem mint néző akarok ott lenni, hanem mint versenyző.

– Ezt komolyan gondolja?

– Teljesen komolyan. Tíz évvel ezelőtt senki sem volt jobb nálam a korosztályomban, és azóta sem tűntek fel itthon nagy nevek. Én itt a börtönben többet dolgozom, mint bárki a világon, csak a versenyrutin hiányzik. Ha visszaminősítenek börtönfokozatba, egy évvel hamarabb szabadulok, marad időm, hogy technikailag összeszedjem magam – és mániákusan csillogó szeme nem hagy kétséget, hogy mindent feltett erre a lapra. Önkéntelen tisztelet támad bennem.

– Ha ez sikerül magának, én is kiutazom Barcelonába, és végigszurkolom a versenyeit.

– Előre is köszönöm, a viszontlátásra!

A birkózóbajnok helyét két szerény kérelmező foglalja el. Képregényeket terveztek, és tusba mártott tűkkel, kihegyezett gyufaszállal, ceruzacsonkokkal meg is rajzolták őket. Megmutatták munkáikat, átlagos detektív- és westerntörténeteket rajzoltak meg átlagos színvonalon.

– Mit segíthetek? – kérdezem.

– A „küblicejtungban”, vagyis a börtönújságban már leközölték egy sorozatunkat.

– Hogy is hívják magukat?

Összenéznek.

– Az a helyzet, hogy nem a mi nevünkön jött le. Eladtuk az anyagot egy rabtársunknak, az ő felesége Kalocsán ül, és azt akarta, hogy büszke legyen rá, amiért az újságban szerepel. De ezt ne tessék terjeszteni.

– Legalább rendesen megfizette?

– Nem panaszkodhatunk. Most csak azt szeretnénk kérdezni, hogy ha beküldenénk valamit a Fülesbe, volna-e esélyünk a megjelenésre?

– Mindenképpen meg kell próbálni.

Hálálkodva elvonultak. Később jó néhány elítélttel találkoztam, akik közölték velem, hogy feljegyezték élményeiket, levél formájában kijuttatták, és szabadulásuk után papírra vetik azt a börtönregényt, melyet az olvasóközönség már oly régen vár. Ilyenkor mindig a régi mondás jutott az eszembe: egy jó könyvet mindenki írhat: a saját életrajzát, de a legtöbben ezt elrontják, vagy hozzá sem látnak. Ez a két ember viszont őszintén meghatott, hiszen ezt a néhány tucat képet mégiscsak egy börtöncella asztalán vázolták fel és rajzolták meg.

Minden börtönben önkéntelenül is kiválasztottam a magam kedvenceit; akikkel hosszasabban elbeszélgettem, apróbb szolgálatokat tettem nekik: könyvet, újságot hoztam, megpróbáltam könnyebb munkakörbe helyeztetni őket. Kőhidán Somos Gyuri állt hozzám a legközelebb. Gyuri bűnlajstroma oldalakat tett ki, a betörések százaitól a magánokirat-hamisításon át a tiltott határátlépés kísérletéig terjedt, keményen „megmérték”: 12 év fegyházat kapott, mégis hiányzott belőle a profi bűnözők sunyisága, fennhordta a fejét, sohasem hódolt be az erőszaknak.

– Az én bátorságom abból származik, hogy szeretem az életet, és nem hagyom, hogy egy darabját is elvegyék tőlem. Soha senkit nem csicskáztattam, de magam fölött nem tűrtem meg a terrort.

Mikor lehoztak Kőhidára, egy nagy zárkába kerültem. Mivel nem tetoválom magam, nem kunsztozok az erőmmel, a „zárkamenő” azt hitte, hogy úgy kezelhet, mint egy pancsert szokás. Nem járt még a Mester utcában, ahol elmagyarázták volna neki, hogy ki vagyok.

Én nem szóltam semmit, tudtam, hogy egyszer úgyis meg kell verekednünk, de az a szokás, hogy a „menő” határozza meg, mikor áll ki. De egyre jobban bántotta a szememet, hogy délben, mikor a napos leteszi az asztalra a csajkákat, a „menő” figyel, és mikor úgy gondolja, hogy jobb adagot már nem raknak le, elveszi azt az edényt, amelybe a legtöbb hús került, sőt még a másik rab porciójából is lecsíp.

Nem bírtam a szövegét sem, esténként mindig arról ábrándozott, hogy ha kiszabadul, elmegy egy vidéki kocsmába, félreállítja az öregeket, és az összes többi férfit-nőt megveri.

– Miért? – kérdeztem.

– „Mert ők mulattak, amíg én itt a börtönben »gályáztam«.” Utálom ezt a fajta cigány bűnözőt, aki egy nejlonszatyorért megöl egy öregasszonyt. Ha én valaki lennék, ők már biztos, hogy nem lennének.

– Azt hiszem, túlzásokba esik, Gyuri.

– Lehet, soha nem hordtam magamnál patikamérleget. Aztán egyszer eljött az alkalom. Meg van szabva, hogy reggel milyen sorrendben kell mosakodni a csapnál, a „menő” az utolsó, mert így ő fekhet a legtovább, és aztán a kedvére pancsolhat. Aznap én álltam oda utolsó előttinek, nem siettem, direkt lassan borotválkoztam, éreztem, hogy dühében majd szétfújja a hajamat. Megfordultam. „Valami baj van?” „Te nem tudod, hogy nálam jobb rab nincs a házban?” „Nálad? Az egyik kezem a seggembe dugom, akkor is hülyére verlek.”

Nem kapott levegőt. „Lent, a szövő vécéjében találkozunk.”

Én jobb szerettem volna egy szállítófolyosón verekedni, mert én az utcai verekedésekhez szoktam, és kedvezőbb terepnek számított volna, mert szabadon elmozoghatok, de ő nem engedett vitatkozni, be is húzódott a WC-be. Kilenc órakor már zsúfolt volt az előtér.

Mikor bementem, ő már meztelen felsőtesttel fogadott, valamilyen filmben láthatta, hogy így kell kiállni. Erős volt, egymásra támasztott tenyérrel 2-300 fekvőtámaszt lenyomott esténként. De én nem féltem tőle, ha beszállok egy verekedésbe, felcukkolom magam, meg akarom ölni az ellenfelemet, és ez felszabadít minden gátlás alól. „Most aztán megkapod a magadét – mondtam neki –, mert tényleg hülyére verlek!”

Azt hittem, hogy bokszolni fogunk, két egyenest ütöttem, mert minden cigánynak így szoktam bemutatkozni, de ő átment „csibészverekedésbe”, birkózni kezdett. Ekkor jobban állt, de nekem az az erősségem, hogy ki tudok jönni a hátrányos helyzetekből. Kicsúsztam a fogásból, ellöktem magamtól, és megkínáltam egy balegyenessel, még a fal is véres lett.

„Na, már az enyém vagy!” – gondoltam magamban.

Addig vertem, amíg kenni lehetett, mint a sajtot. A földre került, nem látott a vértől, de még mindig tovább akart verekedni, valósággal könyörgött: „Ne hagyj itt!”

Ha otthon, a Mester utcában „szólózunk”, szétrúgom a fejét, de itt meg kellett fognom magam, mert bűnvádit kapok. Inkább otthagytam, a tömeg is eloszlott.

 

– Jelenleg ki a leghíresebb elítélt a sopronkőhidai fegyházban? – kérdezem Pados alezredestől reggeli kávézás közben –, ki az a bizonyos „első számú közellenség”?

– Itt mindenki egyforma, a büntetését tölti. Talán csak egy kivételt lehet említeni: Bárdos Gabit.

Derengeni kezd, hogy ezt a nevet hallottam már.

– Ő az, aki megszökött a szegedi Csillag börtönből, és egy fél évig nem tudták elfogni?

– Igen, nekünk is kijelentette, hogy Magyarországon még nem épült olyan börtön, amiből ő ne tudna meglépni. Itt bent is próbál kapcsolatot teremteni a társaival, a könyvtári könyveken keresztül betűszurkálással küld üzeneteket. Nemrégiben jutott tudomásunkra operatív úton, hogy egy Viskaldix nevű gyógyszert akar behozatni, amely szívrohamhoz hasonló tüneteket produkál. Megbeszélt időben beveszi, itt a börtönben nem tudják ellátni, be kellene vinni a soproni kórházba, és a társai még azon az éjszakán kiszabadítanák. De az ő ügye hosszú mese, ha érdekel, itt az anyaga, nézd át.

Beülök az üres nagy terembe, és kinyitom a vaskos dossziét. Az adatnyilvántartó lap közepéről egy harmincöt év körüli, sötét hajú, elgondolkodó tekintetű férfi képmása néz vissza rám, a homlokán három mély párhuzamos ránc húzódik keresztül. Annyira másnak képzeltem az „első számú közellenség” arcát, hogy önkéntelenül is sokáig bámulom. Felírok néhány adatot: Budapesten született, középiskolai érettségivel rendelkezik – később kiderül, hogy csak két gimnáziumot végzett, a befogadásnál nem nagyon firtatják az ilyen mellékes körülményeket, aztán egy mély sóhajjal nekilátok feljegyezni Bárdos bűncselekményeinek hosszú rendjét:

 

„1. Üzletszerűen, bűnszövetségben, dologi erőszak útján, különösen nagy értékre elkövetett lopás bűntette, egy esetben kísérlete, egy esetben tettesként, a többi esetben társtettesként.

2. Fogolyszökés bűntettének kísérlete

3. Hivatalos személy elleni erőszak bűntette

4. Kétrendbeli közokirat-hamisítás bűntettében tettesként

5. Méreggel való visszaélés vétsége

6. Üzletszerűen, bűnszövetségben nagyobb értékre elkövetett devizagazdálkodás megsértése bűntettében tettesként, továbbá okirattal való visszaélés vétségében tettesként…”

 

(Közbevetőleg szereznék tisztázni néhány fogalmat. A „nagyobb érték” 10-100 ezer forintot jelent, a „jelentős érték” 100 ezertől l millióig terjed, a „különösen nagy érték” pedig 1 milliónál kezdődik – legalábbis 1990 elején.)

 

„7. Egyrendbeli fogolyszökés bűntette

8. Egyrendbeli hivatalos személy elleni erőszak bűntette (ez éppúgy hangzik, mint a 2. pont, de két különböző időben elkövetett bűncselekményről van szó)

9. Tizenegy rendbeli nagyobb értékre, üzletszerűen, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntette

10. Tizenhárom rendbeli jelentős értékre elkövetett lopás bűntette

11. Tizenhárom rendbeli jelentős értékre elkövetett lopás bűntettének kísérlete

12. Egyrendbeli jelentős értékre elkövetett lopás bűntette

13. Egyrendbeli különösen nagy értékre elkövetett lopás bűntette

14. Egyrendbeli devizagazdálkodást különösen nagy értékre elkövetett megsértésének bűntette

15. Egyrendbeli devizagazdálkodás megsértésének bűntette…”

 

Ezekért a bűncselekményekért – melyek közül talán csak a legendás „hifelo”, a hirtelen felindulásból elkövetett lopás hiányzik – Bárdos 17 évet és 6 hónapot kapott, 1997. január 10-én szabadul.

Az eltelt tíz éve alatt végigjárta az országnak szinte mindegyik fegyházát: a budapesti Gyűjtőt, Vácot, Szegedet, ide Sátoraljaújhelyről került. Ezt a „váltógazdálkodást” az indokolja, hogy Bárdost meg akarták gátolni kapcsolatainak kialakításában, mert egy pillanatra sem tett le szökési szándékáról. Vácon állítólag 100 ezer forinttal vesztegetett meg egy nevelőt, hogy csempéssze ki a levelét, az eset több lehet puszta legendánál, mert a nevelőt elbocsátották. Sátoraljaújhelyen kanálszámra ette a sózott zsírt, abban reménykedett, hogy sárgaságba esik, és kijuthat egy polgári kórházba. Kijutott levelei is arról tanúskodnak, hogy keresi a szökés útját, nem szűnt meg hangoztatni, hogy joga van hozzá, mert „egy bűnös társadalomban még mindig a bűnöző a legbecsületesebb ember”.

Sopronkőhidán 1958 óta nem fordult elő fogolyszökés, Bárdost tehát fokozott óvatossággal fogadták. A parancsnok külön elhelyezési és őrszolgálati szabályzatot állított össze, a biztonsági előírások az én látogatásomra is vonatkoznak, őrök kísérnek végig az utamon.

Már kívülről megállapítható Bárdos tartózkodási helye, a II-es körletről egy mozgatható kamera irányul a homlokzat egyik szakaszára, melyet a környezettől eltérő színű festés emel ki, és két nagy teljesítményű higanygőzlámpa világít meg. Működik a beltéri kamera is, mely a zárkaajtókat ellenőrzi. Az ablakok alatt időnként rúdacél elektromos mágnest húznak végig, ha vasreszeléket szed fel, akkor kiderül, hogy valaki a rácsok átvágásával próbálkozik. Szóba elegyedek az őrökkel:

– Bárdos mennyi többletmunkát jelent maguknak?

– Gondolja meg, hogy egy fegyőr száz rab sétáját is felügyeli, Bárdost és a három társát, akit mellé raktak, két embernek kell biztosítani. Bent a cellájukban a felügyelet óránként megnézi őket, és akkor még ott van az a rengeteg külön előírás. Én attól félek, hogy ez a sok megkülönböztetés nem vezet jóra, a többi elítélt látja, és imponál nekik, aztán mindegyik olyan akar lenni, mint Bárdos.

Elindulunk a lakózárka felé, a főfelügyelő menet közben előkeresi a kulcsokat.

– Ha Bárdos meg akarna szökni, milyen akadályokat kellene leküzdenie?

– Feltételezem, hogy a hátsó kapun próbálkozna, ahol a teherautók járnak be; két elektromos záron, egy kulcsos kapun és négy felügyeleti poszton keresztül juthatna el odáig. Ha csak valami rendkívülit ki nem talál.

– Például mit?

– Vannak itt ügyes kis emberek! Sok évvel ezelőtt a garázsban dolgozott egy elítélt, a világon minden műszaki munkát el tudott végezni, megbecsülték, szinte önálló műhelyt kapott, senki nem ellenőrizte. Egyszer egy öreg smasszernek feltűnt, hogy valami gépezetet fabrikál, jelentette, a parancsnok lement és körülnézett. Kiderült, hogy a mi barátunk egy egyszemélyes helikoptert épít, már nem is járt messze a befejezéstől. Később mérnökök megvizsgálták a szerkezetet, és megállapították, hogy simán átrepülte volna vele a bástyafalakat. Egy másik zsivány pedig oxigénpalackokkal akart rést robbantani az utca felé.

A főfelügyelő és a beosztottja egymásnak adva a kulcsokat, kinyitják a folyosórészt lerekesztő ajtó zárát, mikor beléptünk, újra bezárják. Oldalukon ösztönös mozdulattal megtapogatják a gumibotot, lőfegyvert ők sem tarthatnak maguknál. Először a munkáltatózárkába nézünk be, ahol Bárdos és három társa dolgozik, dél körül jár, a helyiség üres, csak elszállításra váró lábtörlőkötegeket látok. Ez a munka valószínűleg kifutott, az elítéltek már mással foglalkoznak, az asztalon halomban állnak a esőrögzítő „bilincsek” alkatrészei.

Átmegyünk a másik zárkába, a „lakókörletbe”. A négy elítélt most fejezte be az ebédjét, jöttünkre felállnak, és a zárkafelelős előírásos módon jelent, Bárdost megismerem az anyagához csatolt fotóról, csak a szeme és az arcbőre sötétebb, mint a képen. Vastag nyakával, széles vállával kitűnik vézna társai közül, de a tartása ellanyhult, komoly túlsúlyt szedett fel.

Bemutatkozom Bárdosnak, elmondom kőhidai látogatásom célját, és megkérdezem tőle:

– Van-e kedve beszélgetni velem?

Bárdos elgondolkodva néz vissza rám, szinte hallani, hogy kattognak a kerekek az agyában, végül bólint.

– Elkezdhetjük, de előre megmondom, ha nem tetszik az ügy, akkor abbahagyom. Ne haragudjon érte!

– Miért haragudnék? – A főfelügyelőre nézek. – Hol ülhetnénk le?

– Csak a munkáltatókörletben lehet, és a beszélgetésnél nekem is jelen kell lennem.

Majdnem kicsúszik a számon: megígérem, hogy én nem fogom bántani Bárdost, de aztán belátom: a tiszt csak a szabályokhoz tartja magát. Átmegyünk a másik zárkába, előveszem a jegyzetblokkomat.

– Ha írok magáról, említsem meg a valódi nevét, vagy változtassam meg?

Bárdos újra eltöpreng.

– Jobb volna, ha egy más nevet adna. Így is túl sokan ismernek.

– Ahogy kívánja. – Ezzel bevallom az olvasónak, hogy a „Bárdos Gábor” a fedőneve a riportalanyomnak.

– Tessék kérdezni akkor.

– Milyen családból származik?

– Az édesapám zeneszerző volt.

– Mi volt? – kérdezek vissza megdöbbenve.

– Zeneszerző. Ő írta például a Minden asszony életében van egy pillanat… című számot. Anyám 24 évvel volt fiatalabb nála, csak azért ment hozzá, mert dizőz akart lenni, és abban reménykedett, hogy az apám majd segíti őt. Nem sikerült bevágódnia a szakmába, éjjel-nappal veszekedtek. Én akkor már útban voltam, de azt hiszem, hogy csak az abortusztilalom miatt születtem meg.

1956-ban kétéves voltam, mikor apám disszidált, Bécsben telepedett le, anyám pedig összeköltözött egy új élettárssal – neki sem kellettem. A nagymamám vett magához, ő 1964-ben meghalt, állami gondozásba kerültem. Szőlősgyörökön kezdtem, aztán az egyik intézetből a másikba küldtek. Több verést kaptam, mint ételt, persze, ahogy alkalom adódott, mindig megszöktem. Feljöttem anyámhoz, adott egy kis pénzt, moziba jártam, olvasgattam, aztán a rendőrök elfogtak és visszavittek.

– Mikor követte el az első bűncselekményét? Mert valami azt súgja, hogy már nem járhatunk messze tőle.

– 1968-ban. Akkor is szökni akartunk, nem volt pénzünk vonatra, hárman felnyomtunk egy zöldséges boltot, nem volt egy nagy fogás, rám 36 forint jutott. Ott helyben lebuktunk, két hónapot a Szőlő utcai átmeneti otthonban töltöttem, nyolc napot Aszódon. Másodfokon felmentettek, és kiadtak nevelésre a nagyapámnak.

Beálltam a boyszolgálathoz háromforintos órabérért és borravalóért. Egyszer elmentem anyámhoz, épp egy cserépkályhás dolgozott nála. Beszélgetni kezdtünk, arra kért, hogy váltsak be neki a bankban tízezer lejt. Ez szabálytalan volt, de én boyegyenruhában jártam, és a kályhás abban bízott, hogy tőlem nem kérnek majd igazolványt. Én bólogattam, zsebre tettem a pénzt, megígértem neki, hogy rögtön jövök, aztán kimentem a Rákóczi térre, és eladtam a lejt a cigányoknak. Úgy okoskodtam, hogy a kályhás is balkézről szerezhette a valutát, nem mer botrányt csapni, de annyira feldühödött, hogy elment a rendőrségre, és feljelentett.

1969 januárjában idézést kaptam bűnügyben a Tolnai Lajos utcába, tudtam, miről van szó, nem engedelmeskedtem. Sürgősen kiléptem a boyszolgálattól, és csöveztem pincékben-padlásokon, amíg el nem kapott a Gyivi, a rendőrség ifjúságvédelmi osztálya. Megint bíróság elé állítottak, nyolc hónapot kaptam felfüggesztve, és beutaltak a Makarenko utcai intézetbe.

Az igazgató nem bírt, irigyelte, hogy az apám rendszeresen küld nekem pénzt, azt terjesztette, hogy ő egy „burzsoá korcs”, és a zenéjével a nyugati életformát dicsőíti. Én meg akartam mutatni, hogy hiába fűrészel, mégis viszem valamire, beiratkoztam a Vörösmarty Gimnáziumba.

Én most is azt hiszem, hogy le tudtam volna tenni az érettségit, de az igazgató keresztbe tett nekem. Bezáratott tíz napra a betegszobába, nem engedett el az iskolába, ez alatt összejött 33 igazolatlan óra, ami után automatikusan kicsapnak. Kértem, hogy adjon egy mentesítő papírt, de a pofámba röhögött, és áthelyeztetett a Béke Nevelőotthonba. Másnap megléptem az intézetből, ismerősöknél húztam meg magam, tejesüvegeket loptam a boltok elől.

1971. július 15-én a Bakáts téren „kinyitottam” egy trafikot, nem figyeltem eléggé; egy darabon lezuhant a vakolat, a lakók észrevették, és kihívták a rendőrséget, lebuktam. Első fokon három évet kaptam, aztán összbüntetésbe foglalták a régi balhéimmal, kijött három év és tizenegy hónap.

Tökölre vittek, a fiatalkorúak börtönébe, gondolom, oda is elmegy, és látni fogja, mi folyik ott: csicskáztatás, buziskodás. Volt, aki direkt szeretett dörgölődzni a menőkhöz, én nem hagytam parancsolgatni magamnak, nem adtam oda a jó cuccaimat, ha megtetszett nekik. Kiálltam velük akkor is, ha nyolcan támadtak rám, és ha százszor a padlóra küldtek, százszor felálltam, és megpróbáltam tökön rúgni valamelyiket. Senki sem szereti az örökös harcot, ha látják, hogy valakit nem tudnak betörni, azt előbb-utóbb békén hagyják.

Az EVIG-be jártunk ki dolgozni, a csoportunk villanymotorokat tekercselt, hamarosan belejöttem, én vettem át a kész munkákat. A szabadidőmet sem töltöttem el marhaságokkal, sokat olvastam, leginkább a történelem érdekelt, és az atomfizika.

Már nyitottabbá váltak a határok, apám gyakran átjött Bécsből, és meglátogatott Tökölön. Sokat beszélgettünk, de egyetlen szóval nem mondta, hogy gyógyíthatatlan rákos.

Megkaptam a negyedet, 1973. november 23-án kellett szabadulnom. Már az utolsó centiket vágtam, mikor meghalt az anyám. Több mint két év után úgy léptem ki a világba, hogy odakint senki sem várt.

Már korábban be voltam jelentve anyámhoz, megkerestem a tanácsot, kértem, hogy utalják ki nekem a lakást, csak annyit üzentek: adjam be az igénylésemet, hat hónapon belül válaszolnak rá, addig rajta marad a pecsét. Visszamentem a büntetés-végrehajtási bírónőhöz, segítségért fordultam hozzá, ő kijárta nekem, hogy megkapjam az egyszoba-konyhát.

Szabadulás után sokáig nem találtam állást, mert nem vállaltam el sem rosszul fizetett, sem nívótlan munkát. Végül a Kontakta-gyárba kerültem tanulónak, automata esztergapadokat állítottunk be.

Egyik nap táviratot kaptam Bécsből, haldoklott az apám. Lefordíttattam a német szöveget, bevittem az Ibuszhoz, és útlevelet kértem. Belenéztek az anyagomba, mikor kiderült, hogy büntetve voltam, és most is csak feltételesen helyeztek szabadlábra, azt tanácsolták, hogy be se adjam, mert csak a pénzt költöm vele. Újra felkerestem a bírónőt, de most ő sem tudott segíteni. Úgy temették el az apámat, hogy nem állhattam oda a sírja mellé. Megint elgondolkodtam, hogy érdemes-e betartani a játékszabályokat, ha mindig az veszít, aki tisztességesen próbál játszani. Aztán kaptam egy levelet a bécsi közjegyzőtől, apám kint nem nősült meg újból, így én lettem az egyetlen örököse: négy festményt hagyott rám, az írógépet, és több részletben átutaltak 254 ezer forintot.

A saját lakásomban éltem, feljártak hozzám az ismerőseim, beszélgettünk, elmeséltem nekik, hogy mi történt. Az egyik fiú elolvasta az irataimat, azt mondta, most kellene beszállnom egy balhéba, akármennyit találunk, nyugodtan költhetek, mert tudom igazolni, honnan származik a pénz. Az Aranyhordó vendéglőt ajánlotta, úgy tudta, hogy legalább félmillió forintot tartanak egy rossz vaslemez szekrényben. Belementem.

– Nem voltak erkölcsi fenntartásai? Hogy úgy mondjam: nem bántotta a lelkiismerete?

Bárdos láthatóan mulatságosnak találta a kérdést, elmosolyodott, de nem emelte fel rekedtes hangját.

– Miért bántott volna a lelkiismeretem?! Itt mindenki lop, tehát nekem is szabad. Nem okoztam vele kárt senkinek: a magánembernek mindent megtérített a Biztosító, az állami vállalatok pedig egyszerűen leírták a veszteséget. Sokat beszélhetnék magának erről, de egy a lényeg: a börtönbe csak a kis bűnözők kerülnek be, a nagyok kint maradnak. Én az egész „állami tulajdon”-t nagy kamunak tartom, nekem Amerika imponál, ott ha valaki telefonálni akar egy japán vagy olasz ismerősének, akkor nem a munkahelyérő1 hívja fel, mint nálunk szokás, hanem hazulról, a saját költségére.

A főfelügyelő közbeszól:

– Úgy gondolja, hogy ezeket az ügyeket magának kell megoldania?

– Szerintem ha ég a város, teljesen mindegy, hogy a polgármester vagy az utcai bolond kiabálja, hogy tűz van.

Megpróbálok békíteni:

– Ne agitálják egymást. Egyébként hogy sikerült a betörés az Aranyhordóba?

– Elnéztünk egy riasztóberendezést, és lebuktunk. Én első fokon 3 év 2 hónapot kaptam, ezt másodfokon felemelték négy évre. A csapatunkat szétszállították az egész országba, én is bejártam négy börtönt: a Markót, a Gyűjtőt, Balassagyarmatot, Fehérvárt.

A főfelügyelő az órájára néz.

– Ne haragudjon, uram, de meg kell zavarnom a beszélgetésüket. A napirend szerint az elítéltnek már rég meg kellett volna kezdenie a munkát. Majd egy más alkalommal folytatják.

Bólintok, és zsebre vágom a jegyzőblokkomat. Távozóban még egyszer bemegyek a műhelynek kinevezett cellába, leemelek egy lábtörlőt a halom tetejéről, Bárdos szemével követi a mozdulatomat.

– Igaza van, ezt érdemes megnézni. Negyven forintért árulják a boltban, és tudja, mennyibe kerül a börtönnek az anyag, a bér, az energia, a szállítás? A múltkor kiszámoltam: legalább hatvan forintba. Már javasoltam is a főfelügyelő úrnak, hogy ha mindenáron dolgoztatni akarnak minket, ami egyébként törvénytelen, mert a munka nem kötelesség, hanem jog, akkor adjanak inkább négy deszkaládát, egyet mindenkinek. Naponta ötször-hatszor szétszednénk, aztán újra összeszögeznénk, sokkal olcsóbb volna, mint ezek a lábtörlők.

A főfelügyelő természetesen hallotta Bárdos megjegyzését, de nem felel rá. Bezárja az ajtókat, aztán elkísér egy darabon, mikor tisztes távolba kerülünk a zárkától, végre megszólal:

– Az iskolán azt tanultuk, hogy nincs nehéz rab, csak hanyag őrizet, de Bárdos megcáfolja ezt a mondást. Túl azon, hogy a nap felében leköt két külön embert, akik egyébként egy egész szárnyat ellátnának, állandó rendet és időbeosztást sem lehet kialakítani körülötte. Séta közben fej- és kézmozdulatokkal többször is feljelzett az emeletre, másik helyet kellett keresnünk, és a séta időpontját is megváltoztattuk. Nem tudom, észrevette-e, hogy rosszak a fogai, kezelésre jár a börtönfogászatra, ha átvisszük, akkor az előírások szerint nemcsak a rendelőhelyiséget ürítjük ki, hanem az egész útvonalat biztosítanunk kell.

– Az „őrzők”, Bárdos cellatársai nem segítenek?

– Nehéz megfelelő embereket találnunk. Egyszer kaptunk mellé egy értelmes elítéltet, de őt is kihasználta, rajta keresztül közölte velünk minden kérését. Az illető hamar megunta, és elkérte magát.

– Beszélhetnék az illetővel?

– Nem tud. Biztonsági okokból azonnal el kellett szállítanunk Kőhidáról, nehogy átadhassa a börtönben Bárdos üzeneteit. Most három primitívebb bűnöző lakik vele, más nem vállalja.

– Nem lehetne felszámolni ezeket a különleges rendszabályokat, és besorolni Bárdost a többi elítélt közé?

– Nem, ez megengedhetetlen. Túl a szökés veszélyén, Bárdos körül már kialakult egy mítosz, és ha visszaengednénk, okvetlenül vezéregyéniség válna belőle. Az étkezésbetagadást sem úsztuk volna meg ilyen könnyen, ha ő ott van a többiek között.

A főfelügyelő az őrépület előtt elköszön, itt már nem kell kulcs, számkombinációra nyílnak az ajtók, megmondja a jelenleg érvényes háromjegyű számot.

– És mi lesz, ha elfelejtem? – kérdezem bizonytalankodva.

– Kérdezze meg a házimunkásokat, már mindegyik elleste a kódot. Még szerencse, hogy havonta változtatjuk.

 

A következő alkalommal Bárdos kérésére a lakózárkában beszélgettünk – a főfelügyelővel hármasban, társait átvitték a műhelybe.

– Ne haragudjon, főfelügyelő úr – kezdte Bárdos –, de nem értem, hogy oszthattak be mellém ilyen nívótlan vamzerokat?

– Mi a baja velük? Az, hogy cigányok?

– Én nem vagyok fajgyűlölő…

– Úgy is mondhatná, hogy a cigányoknál csak a fajvédőket utálja jobban.

– Nem, komolyan nincsenek előítéleteim, bár a Carmenben benne van, hogy a nem cigány embereket mindig be lehet csapni, de én ezzel nem törődök. Nekem az a bajom velük, hogy primitívek, az egyikük itt a börtönben látott először zuhanyrózsát. – Bárdosnak hirtelen ötlete támad. – Tegye meg nekem, Moldova úr, hogy megkérdezi bármelyiküket: hány megyéje van Magyarországnak, és ha egyikük is fel tud sorolni legalább hármat, akkor én egy évig beszéd helyett huhogok.

Szóval négy év után 1978. november 9-én jöttem ki a Gyűjtőből, a zsebemben 1300 forinttal és három villamosjeggyel. A lakásomat közben rendbe hozattam és berendeztem, mert az apai örökségemből folyamatosan érkezett a pénz, és az ügyvédemen keresztül tudtam intézkedni.

Elfelejtettem megemlíteni, hogy közben, még a börtönben megnősültem. Korábban együtt éltem egy állami gondozott lánnyal, felkaroltam, de nem voltak különösebb terveim vele. Mikor lecsuktak, az ügyvédem azzal riogatott, hogy bűnelkövető életmódom miatt elvehetik tőlem a lakást. Akkor levélben megkértem a lány kezét, és a Markóban elvettem feleségül, az anyakönyvvezető undorral adott össze minket, épp hogy nem köpött ki elénk. Mikor hazamentem, szakítottunk, máig is sajnálom, hogy nincs rendes családom, gyerekem.

Bent a börtönben megkeményedtem. Gyilkosok közé raktak, akik könnyen leakasztottak egy-két pofont, nem kellett félteniük a kedvezményüket, nekik nem nagyon számított egy év ide vagy oda. Hozzám nem mert nyúlni senki, mert rögtön visszaütöttem. Mikor kiszállítottak pótnyomozásra, egy rendőr szórakozni próbált velem, a saját gumibotjával vertem meg.

Ami a szabadulás utáni életemet illeti, az lett az alapelvem, hogy amelyik zárat be lehet csukni, azt ki is lehet nyitni. Gondolom, átnézte az iratokat, ismeri az ügyeimet, legalábbis azokat, amiket bizonyítani tudtak. Megmondom őszintén: nem szívesen beszélek a „szakmáról”.

– Kár, mert biztos sok érdekeset mondhatna! Azt hallottam, hogy maga volt az első betörő Magyarországon, aki talkie-walkie-val, rádió adó-vevővel biztosította a helyszínt.

Bárdos szerénykedve tárja szét a karját.

– Ha az emberbe szorult egy kis technikai érzék, időnként kipróbál néhány új dolgot.

– Hát ha erről nem hajlandó mesélni, akkor ugorjunk egyet időben, mikor bukott meg?

– 1980-ban „feldobott” egy orgazda. 93 napig tartottak a Tolnai Lajos utca első szintjén, végig láncban és bilincsben. Éjszakára sem vették le rólam, ilyenkor a kezem a testem alá csúszott, ettől összébb szorult a bilincs racsnija, feldagadt a csuklóm.

Később megpróbáltam megszökni, de elfogtak, persze még jobban megvasaltak. Koppányi alezredes, aki akkor a vizsgálati osztályt vezette, bejött hozzám a zárkába, és megkérdezte:

– Mi van, Gabi, te élsz még?!

Ezt egy életre megjegyeztem magamnak. Évek múlva, mikor sikerült megszöknöm a Csillagból, megszereztem Koppányi címét, egy éjszaka be akartam kopogtatni hozzá, csak azért, hogy megkérdezzem: „Mi van, Pista, te élsz még?!”

Mikor lebuktam a házkutatásnál, megtalálták nálam a papírt, amire a lakáscímét írtam, ezért külön megmázsáltak. Érdekli a tárgyalásom?

– Igen.

– Egy szadista bírónőre osztották ki az ügyemet. Úgy látszik, már rég nem izélték meg, mert abban élte ki magát, hogy minden balhét rám akart verni.

A főfelügyelő közbeszól:

– Figyelmeztetem, hogy nem nyilatkozhat így egy bírónőről!

– Kérem, ha a főfelügyelő bírónőnek tartja az ilyet, akkor visszavonom. Jöttek sorra a károsultak, az egyik beadott egy egymillió-negyvenezer forintos kárigényt, lehet, hogy tudta: egymillió fölött „különösen nagy érték”-nek minősítik, és keményebben büntetik. Átnéztem a jegyzéket, a legtöbb tétel stimmelt, csak egy aranytálra nem emlékeztem, ezt megtámadtam. Szerencsém volt, a károsult elismerte, hogy a tál megkerült, csak azért nem találta, mert a betörés időpontjában éppen zálogban volt, nyolcvanezer forintra volt értékelve, így a kár lement egymillió forint alá.

Volt, aki egy bélyegalbumot jelentett be, de a teljes katalógusanyagot felsorolta: az 1938-as Szent István-sortól az „árvízkárosult” bélyegekig. Ő maga 140 ezer forintra becsülte, a szakértő levitte a felére. Ezt az egészet letagadtam, mert az albumot eldobtam, nekem is volt bélyegkatalógusom, tudtam, hogy nem érdemes kínlódni vele.

Előállt egy öregasszony, hogy én 18 karátos aranytárgyakat vittem el tőle.

– Hol tetszett vásárolni?

– Az Óra-Ékszernél.

– Akkor nem stimmel, mert ott csak tizennégy karátos cikkeket árulnak.

Ezeket mind feljelentettem rágalmazásért. Úgy látszott, hogy megúszom néhány évvel, úgy hittem ebben, hogy ha nyitva hagyják a börtönajtót, akkor sem mentem volna ki rajta. És akkor közbelépett a bírónő. Egy sima lopást rablásnak minősített, erőszakos bűncselekménynek, ettől az egész ügy megbillent ellenem. Tizenegy évet kaptam, és ehhez élből hozzászámíthattam még öt év „puttony”-t, szigorított őrizetet, melyet akkoriban mindenkire kiróttak, akit a társadalomra veszélyes bűnözőnek minősítettek. Huszonhetedik évemben jártam, ezzel az ítélettel addigi életem felénél többet kellett börtönben töltenem. Egy kis Nysa busszal levittek Vácra, beraktak tíz cigány közé, és nem engedték, hogy felkészülhessek a tárgyalásokra. Egy hónap múlva meglett a másodfok, helybenhagyták a tizenegy évet.

Szegedre kerültem, ráírták a lapomra az összes betűt, a KV-t, a T-t, ez „támadós”, Sz-t, ez „szökős”. A kárpitosműhelyben dolgoztam, gurtnikat szögeztem a székekre. Mindenki más szabadon járkálhatott a munkahelyen belül, én fel sem állhattam a helyemről, a műhelyiroda ablakából külön lesett rám egy smasszer.

Úgy döntöttem, hogy ha jogi úton nem sikerült elérnem semmit, akkor én magam veszem kézbe az ügyemet. Egy évig vegetáltam, és a szökésen gondolkodtam. Sokszor előkerült a téma, mindenkitől azt hallottam, hogy a Csillag börtönből lehetetlen kijutni, ilyen még nem fordult elő, csak egy rab emlékezett rá, hogy állítólag az 1930-as években Szálasit vagy Szálasi fiát sikerült megszöktetni. Én hallgattam, és vártam az alkalmat.

Az Alföldi Bútorgyárból, a börtön bútorüzeméből úgy szállítják el a kész garnitúrákat, hogy a kamion beáll a raktárba, előbb a pótkocsit pakolják meg a rabok, a sofőr oldalt húzza, aztán a motoros kocsi következik. Az őrök még a fiókokat is megnézik, hogy nem bújt-e el bennük valaki, de a megrakott és leellenőrzött pótkocsit nem lakatolják le – fel lehetett surranni rá.

– Segítség kellett hozzá?

– Kellett, de remélem, erről nem akar kérdezni. Kevéssel a szökésem előtt egyszer már feljutottam egy szállítmányba, de valamiért aznap nem indították útnak. Biztos lebukás lett volna a kocsiban tölteni az éjszakát, úgy gondoltam, elhalasztom máskorra.

– Fegyvere volt?

– A börtönben még a smasszeroknak sincs fegyverük, honnan szereztem volna?! Csak egy csavarhúzót loptam ki a műhelyből, és egy autós atlaszt vettem magamhoz.

Ezen a napon Dévaványára vitték a bútorokat, felmásztam a pótkocsiba, és elbújtam, a fiúk eligazgatták mögöttem a rakományt. Öt perccel később rákapcsoltak a motorosra, és elindultunk. Arra gondoltam, hogy rögtön kiugrok, és valahol ellopok egy autót, de a sofőr nem kanyarodott ki az országútra, hanem bement a Volán-telepre. Észrevette, hogy a börtönben nem zárták le a pótkocsit, rárakott egy lakatot.

A sofőr, gondolom, elintézte a papírokat, újra beszállt, kimentünk Röszkére, itt lakott, kaját vett magához, csak aztán fordultunk Dévaványa felé. Itt már akcióba léptem, a csavarhúzót beakasztottam az ajtó sarkába, és megnyomtam, de a szerszám fémrésze csak félig volt beütve a nyélbe, a feszítéstől elpattant. Egy széklábbal folytattam, Mezőberényig tartott, amíg sikerült kihajlítanom az ajtót. Egy vasúti kereszteződésnél megállt a kocsi, kiléptem.

Begurultam egy árokba, a rabdzsekit és -sapkát elástam, de augusztus 25-e volt, tombolt a nyár, attól féltem, hogy az embereknek feltűnik a börtönlevegőtől fehér arcom, és a háromcentis hajamat is furcsának találhatták. Ötszáz forintot hoztam magammal, vettem egy üveg kólát, félrehúzódtam vele, és körülnéztem: itt nem lophattam sem autót, sem motorkerékpárt. Elindultam gyalog Szarvasra, gondoltam, az már mégiscsak egy város, inkább akad valami, éjfél után értem be.

Egy Wartburgot választottam ki, mert ebben nincs kormányzár, kinyitottam és elindultam vele, de nem vette be a rükvercet, ahogy rázkódott, újra rövidre zárt, és leégett a motor. Loptam egy másik Wartburgot, szerencsére fel volt töltve a tankja, kitartott egészen Pestig.

Ruhát viszont nem sikerült szereznem, reggel negyed hatkor egy pokrócba burkolódzva állítottam be Budakeszire, egy haveromhoz. Ő is csak egy pólót tudott adni, aztán a szomszédjától kért nekem egy farmernadrágot. A Wartburgot leraktam, nem mertem lopott kocsival közlekedni.

– Mikor megszökött, milyen célt tűzött ki maga elé?

– Távlatilag le akartam lépni az országból, de egyelőre semmi esélyem nem volt rá. Kimentem Gyálra, egy régi szegedi börtöntársamhoz, végig gyalogoltam, a lábamon hólyagok nőttek. A barátom azt ígérte, hogy egy héten belül szerez autót, jogosítványt, pénzt.

– Majd visszaadod, ha tudod.

Közben ránk esteledett. A barátom pártfogói felügyelet alatt állt, bármikor kaphatott ellenőrzést, ezért nem akarta, hogy nála aludjak. Átküldött a nővéréhez, a harmadik-negyedik házban laktak, éppen bulit tartottak, én nem akartam beszállni, megnéztem a tévéhíradót; még nem köröztek, lefeküdtem a verandán, rögtön el is aludtam.

Arra ébredtem fel, hogy két rendőr rázza a vállamat, és a személyimet kéri. Később kiderült, hogy a haverom nővére csak albérlő volt a lakásban, a háziak éjfél után megunták a tamtamot, összevesztek vele, és kihívták az URH-t.

Persze nem tudtam igazolni magam, valamit hadartam, hogy csak a bulira ugrottam át, mindent otthon hagytam, de ők megbilincseltek, és beraktak a kocsi hátsó ülésére. A járőrparancsnok visszament a házba, mert a lányok meghívták egy sörre, engem rábízott a társára, egy fiatal kezdő rendőrre. A bal csuklómra erősen rászorult a racsni, én adtam az ártatlant, mint aki még sohasem látott bilincset.

– Ez biztos automata, meg lehet lazítani, nagyon nyomja a kezem.

– Nem, ez kulcsra megy – és levette a bal perecet úgy, hogy a „mancsova” csak a jobb csuklómon lógott –, amíg helyre nem jön a vérkeringése, addig nem rakom vissza, de tartsa úgy magát, hogy a kollégám ne vegye észre.

– Rendben van, köszönöm, őrsmester úr.

Visszajött a parancsnok, ahogy elindultunk, én rögtön kiugrottam a hátsó ülésről, és elkezdtem futni a menetiránnyal ellentétesen. Lőttek utánam, de nem találtak el. Átugrottam a kerítésen, egy körrel visszakanyarodtam a régi szegedi börtöntársamhoz, de csak a szüleit találtam otthon.

– Szerezzenek nekem egy vasfűrészt!

Nem akartak beleavatkozni, inkább hazahívták a barátomat, de ő is úgy félt a rendőröktől, hogy nem mert segíteni.

– Legalább azt mondd meg, hogy melyik irányban fekszik Pest!

Ezt sem mutatta meg, eltűnt, mint a kámfor. Elindultam találomra, mikor világosodni kezdett, elbújtam egy útszéli kukoricásban. Lefeküdtem, egyszer csak csörtetést hallok, és egy öregember majdnem rálép a kezemre, épp kukoricát lopott. Rám nézett, rögtön fölfogta, mi a helyzet.

– Hozd a zsákot utánam! – mondta.

Beálltunk egy pincébe, két másik csöves is ott dekkolt, lefűrészelték rólam a bilincset. Mikor átugrottam a kerítésen, a szögesdrót eltépte az ingemet, ahelyett is adtak egy rossz BKV-s zubbonyt. Bementem a Nagyvárad térre, megkerestem egy barátomat. Nyomoznom kellett utána, mert nem volt bejelentkezve a lakásba, ahol élt, de végül is megtaláltam. Nála ápoltam magam egypár napig.

Egyik este együtt néztük a Kék fényt, már köröztek, sőt a rendőrök bejelentették, hogy értékelhető adatokat is kaptak a tartózkodási helyemmel kapcsolatban. Mindenki más megijedt volna, és elküld magától, a barátom csak arra kért, hogy minél kevesebbet mutatkozzak a ház lakói előtt.

Vett nekem ruhát, szerzett igazolványt, elkezdhettem „dolgozni”. Hirdetéseket néztem az újságban, és ha egy olyat találtam, hogy „szeszárusítási joggal vendéglőt vennék”, tudtam, hogy ott stokkol a pénz. Felhívtam:

– Aktuális még a hirdetés?

– Igen.

– Nekem volna egy komoly ajánlatom, felkeresem önöket. Legyen szíves megadni a címét!

El is mentem hozzájuk – persze akkor, amikor nem tartózkodtak otthon. Biztos tippnek számítottak az újlipótvárosi doktorok és ügyvédek is. Kezdtem világszínvonalon öltözködni, mozogtam a városban, ismerkedtem. Két olyan emberrel is találkoztam, akivel érdemesnek látszott belemenni nagy közös betörésekbe. Egyikük gazdag hozománnyal érkezett – megszerzett egy mikrofilmet, az összes budapesti titkos telefonszám jegyzékével. A végén harminc betörést bizonyítottak ránk, hatmillió forintos kárértékkel, hogy mennyi volt valójában, azt, gondolom, nem fogja megkérdezni.

Elköszöntem a barátomtól, aki befogadott, és a Római-parton béreltem egy önálló lakást. Ha nem hajtottunk végre valami akciót, az egész napot otthon töltöttem, csak moziba jártam el hetente kétszer.

Volt tizenkét személyi igazolványom, leginkább fejlesztési mérnöknek szerettem kiadni magam, mert a technikához csakugyan konyítottam egy kicsit. A veszélyes helyekre egy rendőrigazolványt vittem magammal. Alezredesi rendfokozatra szólt, kissé fiatal voltam hozzá, ezért beosztásnak gyógyszerészt írtam, mert úgy gondoltam, hogy ők gyorsabban haladnak előre a ranglétrán, és az ilyen alkalmakra feltettem egy aranykeretes szemüveget is.

Készültem kifelé: beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra, és gyűjtöttem a valutát; félreraktam mindet, amit a lakásokban találtam, és a forintom egy részét is erre költöttem. A pénzemből egy másik célra is tartalékolni kellett, különben az egészet beváltottam volna.

– Miről volt szó?

– Nem egyedül akartam lelépni, meg akartam szöktetni az egykori bűntársamat Szegedről. Annak idején együtt buktunk le, később, mikor nekem sikerült megszöknöm, akkor is sokat segített. Úgy éreztem, annyival tartozom neki, hogy nem hagyom magára.

– Úgy gondolta: csak pénz kérdése, hogy valakit meg lehessen szöktetni a Csillag börtönből?

– Igen, mindenkinek megvan a maga ára. Ha valakit egyedül és fegyvertelenül odaállítanak gyilkosok, rablók közé, azt az embert meg kellene fizetni, hogy tisztességes maradhasson, de ők épphogy megélnek. Az őrök fele megvesztegethető. Már megvettünk egy őrt, aki vitte-hozta a csomagokat és az üzeneteket, rajta keresztül az egyik kapust is beszerveztük – Bárdos a főfelügyelőre néz –, lehet, hogy nem hiszi el, főfelügyelő úr, de ha a barátom kilépett volna mellette, a kapus elfordítja a fejét. És végig tudtuk volna vinni az egész vonalat.

– Mikor lebukott, mennyire állt a céljától?

– Lehet mondani, már csak néhány hónap hiányzott. 15 ezer dollárt már a kezemben tartottam, és legalább ugyanennyit kifizettem előre. Már készülődtem, fel akartam adni a római-parti lakást, mert túl sokan tudtak róla; a partnereim, egy-két orgazda, az a nő, aki kibérelte nekem. Csak a januári Kék fényt akartam megvárni, hátha kiderül, hogy milyen erővel keres még a rendőrség. December 22-én már fel volt díszítve a karácsonyfa, mikor elkaptak. Korábban is többször úgy éreztem, hogy követnek, néha igazoltattak, de mikor meglátták, hogy magam is rendőr vagyok, mégpedig gyógyszerész alezredes, tisztelegtek és továbbengedtek.

December 22-én este, mikor hazamentem, két palit láttam sétálni a házunk előtt, rögtön sarkon fordultam, de egy Zsiguli követett, leelőzött, aztán visszafordult, és újra közeledett felém.

Az út felé nem menekülhettem, átdobtam magam a kerítésen, és elbújtam egy kertben. A Zsiguli is megállt, egy civil rendőr szállt ki belőle, fel-alá járkált, már majdnem elveszítette a nyomomat, mikor kijött egy öregasszony a kertbe, és rám kiabált:

– Fiatalember, maga mit keres itt?!

A rendőr rögtön odalépett.

– Gabi, maga az?

Előkaptam egy gázpisztolyt, úgy nézett ki, mint egy valódi fegyver, ráfogtam.

– Menjen előttem, és hívja ide a társát is! Szükségem van a kocsira.

A rendőr odaszólt a kollégájának.

– Te, a Gabinál fegyver van, add oda neki a kocsit, szüksége van rá!

A másik rendőr egyből lőtt, én próbáltam viszonozni, de a gázpisztoly már napok óta csőre volt töltve, és most besült. Megpróbáltam újra ráhúzni, de a fegyveres rendőr kiugrott a kocsiból, és három lépésről rám célzott.

– Ne játszd meg a „jasszem linket”! Nem kell elszámolnom az életeddel!

A szövegével nem törődtem, de számoltam, hogy addig ötöt lőtt, legalább még egy tölténye maradt a tárban. Ha hatot lőtt volna, nem adom meg magam, hanem megjátszom az esélyt, és meglépek. Megbilincseltek, odavittek Gyuricza ezredeshez, az egész akció vezetőjéhez.

– Mondd meg, melyik lakásban bujkálsz, a házszámot tudjuk.

Ilyenkor már lehet játszani, én is kérdeztem:

– Mennyi a házszám? Ha megmondják, akkor én is „nyitok”. Csakugyan tudták, ezek után nem volt értelme tovább tagadni. Ha megmotoznak, úgyis megtalálják a kulcsot, és addig próbálgatják, amíg beleillik valamelyik lakás zárába.

A főfelügyelő megint jelzi, hogy lejárt az időnk, Bárdos feláll, és fegyelmezetten bólint.

– Tudtam valamit segíteni? – kérdezi tőlem.

– Igen, köszönöm. Nem fogok úgy elmenni Kőhidáról, hogy el ne búcsúzzak magától.

 

Az utolsó napokban úgy intéztem a dolgaimat, hogy még egyszer beszélhessek Bárdossal:

– Hány évet ült le eddig?

– Tizenhét évet és négy hónapot, még hét évem és négy hónapom van hátra.

– Ki fogja bírni?

– Hogyne. Mindig kézben tartottam a dolgokat, vigyáztam az idegrendszeremre. Gyerekkoromban ideges voltam, de az intézetben megneveltek.

– Fizikailag hogy áll?

– Az emésztésem tönkrement, elmúlnak hetek, hogy egy szál zöldséget, egy szem gyümölcsöt nem kapunk, savtúltengés lép fel, gyomorhurut, felfúvódás. A soproni víz agresszív, megtámadja a fogakat, ehhez jön még a gőzön főtt étel, az alumíniumüstökből melegítés közben kioldódik valami, és bekerül a mi szervezetünkbe. Nem ér minket a nap, D-vitamin-hiányban szenvedünk. Tíz kiló fölösleg rakódott le rám, főleg a derekamra, ha elkezdek gyúrni, talán egy fél év alatt sikerülne ledolgozni.

– Aludni hogy tud?

– Sokszor álmodok. Rendőrök keresnek, menekülök előlük. Máskor vécére kellene mennem, de valaki megakadályoz, ez biztos a rossz emésztéssel függ össze.

– Szép álmai nincsenek?

– Néha a nagyanyámat látom. Ő állt hozzám a legközelebb, ha egész nap rágondolok, éjszaka álmomban újra él.

Ideje elköszönnöm, még megkérdezem:

– Ha kiszabadul, mihez kezd?

– Vállalkozni fogok, vagyonvédelmi vonalon – mondja Bárdos rezzenéstelen arccal.

– Nem megy Nyugatra, mint ahogy korábban tervezte?

– Minek menjek? Idejött a Nyugat.

 

„A börtön a társadalom temetőkertje” – állapította meg valaha egy széplélek, hozzátehette volna, hogy ennek is megvan a saját temetője. A rabokkal beszélgetve egyszer hallottam egy legendát, hogy hiába hal meg valaki bent a börtönben, teste akkor sem szabadul, csak akkor adják ki, mikor a büntetése letelik, az ítéletet a föld alatt is le kell töltenie.

– Így van ez? – kérdezem az igazgatási ügyeket vivő tisztektől.

– Nem. Ha valaki meghal, kötelező a boncolás, a rendőrorvos végzi el, bent a városi kórházban, ő adja ki a temetési engedélyt is. Ha a hozzátartozók akarják, kikérhetik a holttestet, különben mi temetjük el államilag, a legolcsóbb formában, ez jelenleg 3400 forintba kerül. Néha megoszlanak a költségek, például az utolsó halottunk nővére a temetést ránk bízta, de papot kért hozzá, a temetést mi fizettük, a papot a hozzátartozó.

– Hová teszik le őket?

– Kint a jánostelepi rabtemetőben, arra esik, amerre a soproni út fordul. Másokat is leraktak oda 1956-ban.

A tiszt újságcikkek fénymásolatait és egy gépelt lapot tesz ki elém.

– Ha érdekli az ügy, én összeszedtem a dokumentumokat az 1956 utáni megtorlás áldozatairól. A kőhidai börtönből vezényeltek ki elítélteket a jánostelepi temetőbe, sírokat ásattak velük, senki sem tudta, kinek, aztán másnap hajnalban Győrben kivégeztek tizenegy embert. Elítélésük és haláluk körülményeiről nem sokat tudunk, hirtelen történhetett az egész, az áldozatok egyike, Földes Gábor azt mondta a börtönben: „A népi demokráciában az akasztófa számít az első figyelmeztetésnek.” Leponyvázott teherautón szállították ide és deszkaládában temették el őket. Most októberben kopjafát állítottak az emlékükre, de a testüket még nem exhumálták.

Szerettem volna megnézni a temetőt, a vasútállomás felé tartva megkértem Lacit, a sofőrt, hogy tegyen velem egy kerülőt. A temetőben, mely valaha egy János nevű gazdálkodó majorjának területéhez tartozott, az idők folyamán legalább 350 sírt ástak már.

Elöl a kopjafák lábához lerakott koszorúk, csokrok, Nagy Imre-képek emlékeztetnek az októberi gyászünnepségre, a kis belső teret fekete és nemzetiszínű szalagból font kordon keríti körül, sűrű cseppekben áztatja az eső. Fejet hajtunk, és beljebb megyünk.

Végig halottak fölött járunk, a sírhalmok két hosszanti széle magasabban áll – mikor a koporsó teteje beszakad, a föld középen megsüpped fölötte. Régen a rabok kijártak gondozni a temetőt, feltöltötték ezeket a gödröket, de ma már senkinek nincs erre gondja. Mindent benőtt a szívós akác, ágait félrehárítom a kövek fölül: némelyikre hatjegyű, másokra háromjegyű számokat véstek – egykori nyilvántartási számukat. Látni olyan sírokat, melyek fölé nem raktak sem követ, sem keresztet, a háborús időkben, ha egy nap ketten haltak meg, két ember került közös gödörbe, ha hárman, akkor három.

Lejjebb egy régi kőkereszt áll, téglaalapzata már rég megroskadt, a vigasztaló felirat betűi elmosódtak rajta.

– Ez is összedűl már szegény, lassan elpusztul itt minden – mondja Laci, a sofőr –, én sajnálom ezt a temetőt, ezen a környéken születtem. Gyerekkoromban sokat kijártam ide Liliom Petinek, a régi rablóvezérnek a sírjához, ő is Kőhidán végezte.

Elhallgatunk, a szélben fémhangon zörögnek az akác termésének hosszúkás, száraz hüvelyei.

Engedélyt kértem, hogy a rabokat szállító autóbusszal utazhassak le következő „állomáshelyemre”, a szegedi Csillag börtönbe. Hétfő reggel kellett jelentkeznem a Gyűjtőfogházban, ezen a napon bonyolítják le az országos körszállítást, sokszor hat-hétszáz elítélt és előzetes letartóztatott változtat helyet. Egyes csoportok – elsősorban a budapesti vagy a fővároshoz közeli intézetekből: a Markóból, Tökölről – már pénteken beérkeztek, és a hétvégét a Gyűjtő szállítókörletében töltötték. Hétfőn nyolc óra után a távolabbi járatok is befutnak, a folyosó megtelik a szállítmányokat kísérő fegyőrökkel, csoportokba verődve kávéznak, beszélgetnek, magát a munkát jórészt egy alacsony, de roppant energikus rab bonyolítja le, hívjuk őt benti becenevén Pumuklinak.

Pumukli teli torokból, határozottan kiáltja az elektromos zárakat kezelő poszt felé, hogy melyik zárkák ajtaját kell kinyitni, ellentmondást nem tűrő hangon hívja ki vagy küldi be a rabokat. Arca valahonnan ismerősnek tűnik, kiderül, hogy kint, a civil életben az Országos Rendező Irodánál dolgozott, különféle pénzügyek miatt bukott meg annál a cégnél, ahol mások tízszer akkora összegeket vágtak zsebre büntetlenül.

– Tudja, hogy van ez, Gyuri bátyám, a nagyok tisztelik egymást, a pitiáner palik pedig mehetnek a levesbe.

A nyomába szegődöm, be-benézek a zárkákba. Egy kisebb kétszemélyes cellába tíz-tizenöt embert zsúfoltak össze, a nagyobbakban néhol negyven is szorong. Az elítéltek maguk is megtesznek mindent, hogy a körülmények végképp elviselhetetlenné váljanak: nyílt tüzet raknak, és kávét főznek, vagy vizeskannában teát melegítenek. Letépik a WC Shell-csapjának műanyag csövét, ha lenyomják a fémnyelet, a lezúduló víz egyenest a földre folyik, hamarosan bokáig ér a latyak, az elítéltek a cella távolabbi, magasabb részébe húzódnak, a WC-csészében pedig halomba gyűlik az ürülék. Az ajtófélfákat körben telefirkálták üzenetekkel, jelszavakkal, előveszem a blokkomat, és csak úgy találomra feljegyzek néhányat – az elítéltek meglepően széles körből merítik jelképeiket, gondolataikat.

 

MTHT – Magyar Tolvajok Hazája Tatabánya

 

A kézírásból és a helységnévből következtetve ugyanettől a szerzőtől származik a börtönköltészet következő remeke – ismeretlenül is elnézést kérek az alkotótól, ha esetleg pontatlanul idézem, de a piszkosszürke festéken elkenődtek a ceruzasorok.

 

Dalolj, ha belül fáj is, nevess, ha zokogni kell, tanulj meg szenvedni szépen, akkor boldog leszel! Ha majd egyszer rám gondolsz, ha levelet nem is, legalább írj egy könnyet! Írd meg nekem, hogy mással jobb Tenéked, vagy velem ér többet az Élet. Hagyd a barátokat, hagyd a züllött nőket, és kerüld el messze a régi bűnözőket! Így intettél Te engem mindig jóra, de én sosem hallgattam az intő szóra. Most a négy fal között csak azon gondolkodhatok, hogy leszünk-e mindig igazán boldogok? Szeretlek, Marika!   O. Ottó   Tatabánya

 

Persze a börtönköltészet – mint napjaink magyar poézise általában – nem egyetlen húron játszik, egyes alkotók idegenkednek a fenti érzelgős stílustól, keményebben fogalmaznak, és Villon modorában nem vetik el a megdöbbentő hatáselemeket sem.

Itt járt Kola, mindennek ő az oka. Lehúzott már ezer évet, most várja a másik ezret. Volt már néki gyorsbaszás…

 

(Az erőszakos nemi közösülést hívják így. M. Gy.)

 

…nagymosás és meggyónás,    betörés és kitörés,    agyvízcsere, rendőrverés.    Kola most új pályára lépett,    rettegjetek!

 

Néhányan az epigramma műfaját választják – íme egy csokor belőle:

 

Dolgozni kell rendesen, mert a munka egyszer már embert formált a majomból!

 

Egy perc hosszúsága mindig attól függ, hogy az ajtó melyik oldalán állasz.

Ne idegeskedj, faszi, nem te vagy bezárva, hanem a zárkaajtó!

 

A legtöbb felirat persze üzenetet tartalmaz – meghatározott személyeknek vagy magának a közvéleménynek címezve:

 

Meghalsz, köcsög Adél, ha hazamegyek – a bikáddal együtt!

 

A felkelés már nincs messze. Fogjunk össze, zsiványok!

 

Brecht–Weil: Alabama Song. Doors. Megyek Szegedre.

 

Az új Magyar Köztársaság tiszteletére buktam meg. Az Isten verje meg!

 

Liberta, de (így volt írva, M. Gy.) la Morte! Szabadság vagy halál!

 

Persze börtön- és kinti lakáscímeket is írnak, szabadulási időpontokat abban a reményben, hogy a következő szállításnál lányok kerülnek a zárkába. Mint az ívfény húz át a tömegen a nemi vonzalom, a mozgatással járó elkerülhetetlen zűrzavarban – néha az írnokok közreműködésével – cédulák cserélődnek, kapcsolatok szövődnek, hosszú és kiélést helyettesítő levelezgetések indulnak el a férfiintézetek és a kalocsai női börtön elítéltjei között.

Telik-múlik az idő, az elítéltek türelmetlenkednek, egy ceruzával belülről felnyomják a cirklit, és kinéznek, mi történik kint a folyosón. Dél körül sorakoztatják fel az első csoportokat. A soproni szállítmány tagjai vonulnak le a lépcsőn, egyikük menet közben benyúl a szájába, és egy borotvapenge-darabot emel ki az ínye mellől, mutatja Pumuklinak.

– Péter, csak miattad nem falcoltam be, de nyugodj meg, lent Sopronban biztos, hogy „tepsibe” kerülök.

– Ne hülyéskedj, Sanyikám! – mondja Pumukli, és megöleli a másikat, később elmondta, hogy valaha együtt bokszoltak a Dózsában.

Benézek a zárkába, az oszlop végén állók még kivizelik magukat a hosszú út előtt, ki a WC-csészébe, ki a földre végzi el a dolgát, irtózatos húgyszag árad mindenfelől. A várakozás néhány órája alatt a berendezés minden hozzáférhető elemét tönkretették, az ágyakat szétszedték, a merevítőket elhajlították, a csempét összetörték a falon. A padlót borító szennyes lébe konzervdobozokat, üres üvegeket, rongyokat hajítottak, egész kenyereket tapostak bele. Valaki egy könyvet is itt hagyott, megnézem a címét, Jules Verne: Az acélváros titka. Később láttam, hogy egy-egy szállítás után egész brigádok órákig takarítják a körletet, az anyagi kár néha eléri a százezer forintot is.

Mikor az oszlop hármas sorokba igazodva feláll a folyosón, a kísérők átveszik az irányítást Pumuklitól. A szegedi részleget hárman biztosítják, mindannyian fegyvert viselnek: a szállítmány parancsnoka és a beosztott őr géppisztolyt, az autóbusz vezetője pisztolyt – természetesen az előírásos gumibot és könnygázszóró palack mellett.

Felolvassák a névsort, a rabok válaszként elhadarják azonosítási számukat, aztán kiosztják az egynapi hideg élelmet, egy fő három tízdekás húskonzervet, két minilekvárt és fél kiló kenyeret kap. Az elemózsiát ajánlatos mindenkinek a kezébe adni, a balassagyarmati őrök megengedték, hogy az elítéltek maguk osszák szét – tíz adag el is tűnt.

Az elítélteket párosával megbilincselik, ez alól csak a három nagyfai beutalt jelent kivételt – ők is velünk jönnek, és Szegedről szállítják tovább a „Hubertus Intézetbe”. Az őrök nem lágyszívűek a bilincselésnél, sok rabnak már a beszállás előtt elkékül a csuklója, a kísérők abszolút biztonságra törekszenek. Minden elítéltnek az előre kijelölt helyre kell ülnie, egyikük jelentkezik.

– Őrmester úr, szeretnék egy sorral hátrább ülni, ide nagyon bevág a huzat!

– Nem engedélyezem. Ha így fél a huzattól, nem kellett volna ide jönni.

– Nem is jöttem, hoztak – zárja le a vitát az elítélt melankolikusan, és megbilincselt bal kezét magasba tartva leül társa mellé.

A vezetőfülkét, ahol a kíséret foglal helyet, egy plexilap választja el az autóbusz belsejétől, majd két széksor után egy rács zárja le a teret – amögött helyezkednek el az elítéltek. Rövid szócsatában kiharcolom, hogy a rács előtti sorban ülhessek le, így útközben tudok beszélgetni az emberekkel.

Elsőnek Izsáki Laci, egy harminc év körüli férfi foglal helyet a rácson túli „gyóntatószékben”, mikor kinyitja a száját, feltűnik, hogy felül minden foga kitört, csak alig néhány milliméteres csonkok állnak ki az ínyéből.

– Hol veszítette el a fogait?

– Egyszer egy smasszer hátulról rácsapott a nyakamra gumibottal, visszaszóltam neki: „Vedd le a bilincset rólam, és úgy próbáld meg még egyszer!” Úgy látszik, bikaszart reggelizett, mert nagyon erősnek érezte magát, levette a bilincset. Adtam neki egy akkora pofont, hogy majdnem nyulat fogott. Kiabált segítségért, erre öten nekem estek, levertek a kőre, és vagy negyven méter hosszan végigrugdostak a fogdáig. Nem érdekelte őket, hol találnak el, lehet, hogy direkt a számat célozták.

Nincs jogom kétségbe vonni Izsáki állításait, hiszen nem voltam jelen a történteknél, de tapasztalataim alapján az eset valószínűtlennek tűnik. A börtönben valóban elcsattannak pofonok, dolgozik a gumibot, de nem a nyílt folyosón, ahol parancsnokok, elítéltek járnak, sőt idegenek is megfordulhatnak – csupa lehetséges tanú a katonai bíróság előtt.

A leszámolás leggyakrabban a fogdában történik, négy zárt fal között, ahol csak az őr kollégái vannak jelen, és készséggel bizonyítják, hogy az elítélt támadott, és társuk jogszerűen élt a kényszerítő eszközökkel. A szólásmondás szerint a tapasztalt smasszer egyik kezében gumibotot tart, a másikban golyóstollat, hogy rögtön megírhassa az igazoló – néha önigazoló – jelentést.

Az elbeszélésnek az az eleme is gyanús, hogy ütöttek a gumibottal, ehhez az őrök ritkán folyamodnak, mert az ütés könnyen azonosítható nyomokat hagy, hanem váratlanul gyomorszájon szúrják vele az ellenfelüket, és mikor az a kíntól előregörnyed, felrántott térddel belenyomnak a fejébe. Izsáki észreveszi, hogy bizonytalankodva fogadom a szavait, és a profi bűnözők hatodik érzékével kitalálja ki nem mondott gondolataimat is, rögtön támad:

– Az emberek azt hiszik, hogy itt bent szigorú rend uralkodik; erkölcs meg mindenféle kóserságok, pedig higgye el: őrnagytól lefelé mindenki megvásárolható. Én már a rendőrségtől megszöktem. Mikor letartóztattak, bevittem magammal egy platinagyűrűt, megért egy félmilliót, de kővel befelé forgattam, és úgy nézett ki, mint egy vásári darab. Bent a fogdán eladtam 200 ezer forintért, megvettem a kulcsot egy rendőrtől, és kisétáltam az utcára.

– Ez a börtönben is lehetséges?

– Igen. Mondjuk kétezer dollárért találok olyan őrt, aki szerez egy BV-s egyenruhát, és odaadja a színes fényképes betétet a smasszerigazolványából. Az ember talál bent annyi műbőrt, hogy megcsinálja hozzá a tokot, a kapunál úgyis csak az egyenruhát és az igazolvány csíkjait figyelik.

– Itt a Gyűjtőben is volt pénze?

– Igen.

– Hol tartotta?

– Villanyszerelőként dolgoztam, beraktam a lóvét a magasfeszültségű kapcsolószekrénybe, ide az őrök nem mertek benyúlni, mert nem tudták, hogy kell áramtalanítani. De eldugtam pénzt egy májkonzervben is, a dobozt lecsavarható fedéllel száz forintért megcsinálják a börtönbeli esztergályosok. Teljesen üres, de úgy néz ki, mint az originál gyári, senkiben sem kelt gyanút.

– Miért nem próbálta meg felhasználni a pénzt itt a Gyűjtőben?

– Belekevertek az étkezésbetagadásba, ki akartam várni, amíg nem figyelnek rám, de túl hirtelen szállítottak el. Semmi baj, majd meglépek Szegedről.

– Én azt hiszem, ez nagyon kemény dió.

– Nem is bentről, a Csillagból akarok megszökni. Feljelentetem magam egy haverommal, mondjuk, Mátészalkán, és mikor kivisznek a tárgyalásra, ott a nyílt terepen megyek el az őröktől. De újra mondom, meg fogom találni a magam partnereit.

Barna arcú, mosolygósan hunyorgó, jókötésű férfi veszi át Izsáki helyét a „gyóntatószékben”.

– Szerintem Laci kicsit túloz, a nagy akciókban mindig sok a reszkír, nem lehet tudni, hogy az őr mikor „dobja fel” az embert. Igazgatási vonalon sokkal többet elérhetünk. Ha megvesszük az írnokot, ő például „kijavíthatja” a büntetésfokozatunkat, Hypóval vagy más szerrel eltünteti a „fegyház”-at, és beírja azt, hogy „börtön”, és ez rengeteg kedvezménnyel jár. Hallottam már olyat, hogy a büntetés időtartamát is lerövidítették a nyilvántartási lapon, van esély rá, hogy átmegy: a nevelő lusta utánanézni, a büntetés-végrehajtási bíró pedig ritkán ellenőrzi azokat az adatokat, amiket a börtönben elébe raknak.

– Jók ezek az ötletek, de mindegyikhez pénz kell, sok pénz, és biztos, hogy a legtöbb elítéltnek nem tudnak kívülről beküldeni. Nem így van?

– De igen, ezért kellenek az „okosságok”, az üzlet. Mondjuk, van ötszáz forintom, ezen behozatok az őrrel egy fél liter vodkát, kimérem decinként kétszáz forintért, én is megiszom egy decivel, és mégis maradt háromszáz forintom. Én 90 ezer forintot gyűjtöttem össze hasonló trükkökkel, kijuttattam, fél év múlva szabadulok, és fel tudok öltözni ebből a pénzből. Induló tőkét pedig majd adnak a haverok, kint már várnak rám.

– Milyen vonalon „dolgozik”?

– Ó, én már sok hangszeren játszottam. Tizenhat éves koromban összeálltunk néhányan, és rászálltunk a buzikra. Lementünk az utcai vécékbe, benéztünk a fülkék alján, és ha láttuk, hogy valaki térdel vagy négykézláb áll, akkor már tudtuk, hogy mi újság. Elfoglaltuk a két szomszédos fülkét, és átmásztunk az elválasztó falon, elkaptuk a buzikat, akik 12-13 éves gyerekeket vittek le magukkal.

– Na, vetkőzz le! – mondtuk neki.

Némelyiknek még a farkára is aranylánc volt tekerve. Lefosztottuk, aztán felírtuk a nevét, címét, és megfenyegettük, hogy ha be mer menni a rendőrségre, ráuszítjuk a kisgyerek szüleit. Aztán az egyik mégiscsak összeszedte a bátorságát, és feljelentett minket. Elkaptak, bevittek a Kürt utcai kapitányságra. Tudták, hogy sok „komálósom”, vagyis barátom van az alvilágban, be akartak szervezni spiclinek, de én nem vállaltam. Onnantól kezdve rám szálltak, hatszor voltam büntetve.

– Mielőtt most bebukott volna, mivel foglalkozott?

– Májer voltam, vagyis lányokat futtattam.

Ránézek: beszélgetőpartnerem hajába már sűrű ősz szálak vegyülnek, óvatosan rákérdezek:

– És úgy gondolja, ha kiszabadul, tovább tudja majd folytatni?

– A májerkodásból nem lehet kiöregedni, legföljebb az ember változtat a módszerein. Én úgy tervezem, hogy fogok egy öreg kurvát, biszexet nevelek belőle, aztán úgy használom, mint egy horgot. Összeszedetem vele a szökött állami gondozott lányokat, a „melegekhez” jobban vonzódnak, ő szobáztatja majd a lányokat, és nekem adja le a pénzt.

Félúton megállunk egészségügyi pihenőre a kecskeméti börtönben, az elítélteket bekísérik az épület belsejébe, én a parancsnoknál megiszom egy kávét, félóra múlva a fehérre festett ablakú busz folytatja az útját Szeged felé.

Sajbán Gyuri ül a „gyóntatószékbe”, ő még csak harminc év körül jár, de az elismert menők közé tartozik. Hogy ne tudja megszervezni a rabok börtönbeli ellenállását, esetleg zendülését, intézetről intézetre vándoroltatják.

– Azt mondják magáról, Gyuri, hogy a priusza a térdéig ér, mikor bukott meg először?

– Még a katonaságnál kezdtem. Én nem bírtam a kitolásokat, ha egy tiszthelyettes szórakozni próbált velem, rögtön ütöttem. Előbb a fegyelmező zászlóaljhoz kerültem, aztán betelt a lista, leszereltek, és húsz hónap civil börtönt kaptam.

1982-ben, mikor kiszabadultam, normális életre vágytam. Beálltam egy szövetkezetbe segédmunkásnak, reluxákat szereltünk, 3-4 ezer forintot kerestem havonta, ehhez jött a borravaló. Nem ittam, nem kártyáztam, mégsem jutottam semmire. Egy jó nadrág már akkor is 1500–2000 forintba került, anyámmal laktam együtt egy másfél szobás lakásban, arról nem is ábrándozhattam, hogy egyszer saját kéglim lesz. Egy év után belefáradtam, hogy tartsam a markomat, és próbáljam kitalálni, mennyi jattot raknak bele a megrendelők. Sötéten láttam mindent, pénzhez akartam jutni, de nem tudtam, hogyan kell.

A Váci utcában összefutottam egy régi katonatársammal, Nagy Zsolttal. Ő is elégedetlen volt a helyzetével, de többet tudott a dolgokról, már ült is köztörvényes bűncselekményért. Azt ajánlotta, hogy próbálkozzunk meg betörésekkel. Ráálltam, kiléptem a munkahelyemről, Zsoltnak nem kellett, mert már rég nem dolgozott.

Kezdetnek kinéztünk egy lakást egy belvárosi ház legfelső emeletén. Zsolt figyelt, hívogatta a liftet, én benyomtam a vállammal az ajtót. Nyolc- vagy tízezer forintot találtunk. Három hasonló akció sikerült, szerettünk volna egy milliós fogást, de nem jött össze, így is kezdtünk egy kicsit jobban élni, mint az átlag.

Bevettük a buliba egy harmadik régi katonatársunkat is, és egy lengyel fiút, aki egy szövetkezetnél dolgozott mint tolmács. Együtt követtük el a betöréseket, és együtt jártunk szórakozni is, leginkább a Műszaki Egyetem klubjába, itt egy hétvégén két-háromezer ember is megfordult, senki sem figyelte, mit csinálunk, mennyit költünk.

Itt, a bulikon csapódott hozzánk Tóbi, egy magas, szőke, korunkbeli fiú. Én úgy találtam, befolyásolható, kissé zavaros, de rafinált gyerek, ő is hajtott a lányokra, felosztottuk egymás között a női mezőnyt.

Soha nem kérdeztem Tóbit, hogy hol dolgozik. Egyszer felmentem egy lánnyal a lakására, ösztönösen kinyitottam a szekrényét, és megláttam, hogy egy rendőregyenruha lóg a vállfán. Nem szóltam róla, ő sem hozta elő.

Egyik hétvégén odajött az asztalunkhoz egy nő, Tóbit kereste, de aznap este nem láttuk. A nő panaszkodott rá, hogy felcsinálta, és most nem akar adni kétezer forintot küretre, bujkál előle. Hallgattam, de úgy éreztem, felcsillant előttünk egy komoly esély.

Megkerestem Tóbit, adtam neki párezer forintot, hogy kimászhasson a slamasztikából. Beszélgetés közben, csak úgy véletlenül, elejtettem egy megjegyzést: tudom róla, hogy rendőrtiszt. Ő mentegetődzött, hogy csak tiszti iskolás, egyáltalán nem biztos, hogy a rendőrségnél marad, az apja kényszerítette oda. Csak legyintettem: barátok között az ilyesmi nem számít.

Megittunk egy üveg pezsgőt, Tóbi akkor ajánlotta fel, hogy költözzek oda hozzá, mert így kétfelé oszlik a lakás rezsije. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy hónapokig én tartottam el, tőlem kapott pénzt rendes ruhákra, egy kis Polskira is én adtam kölcsön.

Érdekelni kezdte, hogy mivel foglalkozom, kérdezősködött, de én csak azt feleltem, hogy ügyeskedek, üzletelek. Először nem értette, miről van szó, a lelkemre próbált beszélni: vigyázz, Gyuri, én a „Cégen” belül vagyok, tudom, hogy nagyon figyelik az ilyen ügyeket, ne csinálj nagyobb marhaságot!

Egy idő után látnia kellett, honnan származik a pénz, az ő pénze is. Tóbi először megdöbbent, aztán beállt a csoportba ötödik embernek. Ez főnyereménynek számított, mert ha egy rendőrrel járunk az éjszakában, igazoltatásnál nem rángatnak minket, nincs lebukás.

A betörésekhez nem kellett nekünk Tóbi, annyi szükségünk volt rá, mint a gólyának csipeszre, ha békát akar fogni, de ő, ha tehette, mindig eljárt velünk, mert a szabályok szerint így nagyobb részt kapott a zsákmányból.

– Tehetséges betörő volt?

– Meglátszott rajta, hogy a rendőrségnél hozzászoktatták az éles helyzetekhez, nem remegett, ez nagyon fontos, mert a félelem átragad a többiekre is, amit rábíztam, azt teljesítette. Többnyire „hesszelt”, kint figyelt a lakás előtt, a „nyitást”, magát a betörést soha nem engedtem át neki, mint ahogy másnak sem.

– Tippre, megadott címekre indultak?

– Nem, az akciók célpontját mindig én választottam ki. Mentünk a kocsival a városban, hatvan-hetven kilométerrel, bámultam ki az ablakon, egyszer csak megláttam egy házat, és már megérzéseim támadtak, hangok szólaltak meg bennem: na, ez kell nekem.

– Beváltak ezek a sugalmak?

– Félig-meddig. Negyven-ötvenezer forintonként jött össze a pénz, 600 ezren felüli fogásunk kettő-három akadt. A bíróság nyolcmillió forint körüli kárértéket állapított meg, amikor lebuktam. Nem költöttem el minden pénzt, egymilliót tartottam a „bunkerban”, a nyomozás során anyám odaadta a rendőröknek. Aztán sírt nekem a beszélőn: – „Azt mondták, hogy ezzel segítek rajtad, kisfiam!”

– Ne rohanjunk előre, Gyuri!

Sajbán udvariasan bólint.

– Ahogy gondolja. Tóbinak más tekintetben is hasznát vettük. Lent a Balatonnál összehozott engem egy rendőr hadnagy barátjával, ez később nagyon fontos kapcsolatnak bizonyult. Olyan információkat kaptunk a rendőrtől, amiket ő első kézből, a hivatalos munkája során szerzett, például megadta egy orgazda címét, aki feltehetőleg sok aranyat halmozott fel a lakásán. Más alkalommal jó híreket hallottunk egy újpesti kisiparosról, hogy legalább hárommillió forintot tart otthon, próbáltuk lekövetni, de a pontos címét nem tudtuk megszerezni, a rendőr hadnagy kereste ki nekünk a belső nyilvántartásukból.

– Ő kapott pénzt maguktól?

– Egyszer százezer forintot kért kölcsön, de nem állapodtunk meg a visszafizetés időpontjában, és nem számoltunk fel kamatot. Később még egy rendőr századossal is kapcsolatba léptünk, tízezer forintért elintézte, hogy beírjanak a személyi igazolványomba egy formális munkahelyet.

A Sajbán mellett ülő elítéltek érdeklődve figyelték a beszélgetést a rácson keresztül, és észrevették az arcomra kiülő megdöbbenést, elmosolyodtak, és közbeszóltak:

– Min csodálkozik?! Azt hiszi, hogy csak egy vagy két olyan rendőr akad, akinek itt volna a helye közöttünk?!

– Menjen el a katonai bíróságra, és kérje el annak a rendőrnek az aktáját, aki egy halálos autóbalesetnél a csomagtartóból kilopta a kocsi pótkerekét.

– Egy járőr egyszer letartóztatott egy „itt a piros, hol a piros” játékost, az illetőnek egy félmillió volt a zsebében. A rendőrök berakták a „meseautóba”, elvitték egy darabig, aztán egy téren, ahol nem volt tanú, kifosztották, és kirúgták a kocsiból.

Sajbán leintette őket:

– Ne keverjétek a dolgokat; ez a két rendőr csak annyira volt bent a buliban, amennyire elmondtam.

Két évig virultam, volt olyan napom, hogy négy nővel feküdtem le. Sajnos, sokan tudták rólam, hogy jól élek. Egy fiú a csapatból megérezte a veszélyt, és lelépett, én nem vettem komolyan, hogy lebukhatunk.

– Hogy történt?

– Lementünk a Balatonra, Csopakon szállást kerestünk, a Coopturistnál ajánlottak egy címet. Körülnéztem a villában, és megszólalt bennem az a bizonyos belső hang: itt rengeteg pénz fekszik valahol. Intettem a fiúknak, hogy köszönjünk el.

Hogy kívül maradjunk minden gyanún, a túlsó parton, Fonyódon vettünk ki egy lakást, éjszaka onnan indultunk ki, és „megcsináltuk” a villát. Egy gikszer csúszott be; útközben elveszítettük a bérelt lakás kulcsát, kifizettük, nem törődtünk vele. Nem tudtuk, hogy ezt a fajta mágneses zárat csak Sátoraljaújhelyen készítik az Elzett-gyárban. Egy buzgó zsaru bejárta a környéket, megtalálta a kulcsot, és puszta rutinból írt az Elzettnek: ha valaki jelentkezik náluk, hogy egy ilyen pótkulcsot akar rendelni, értesítsék a rendőrséget.

A szezon végén a fonyódi bérelt lakásunk gazdája küldött is egy levelet, a szám stimmelt, az Elzett azonnal jelzett. A rendőrök kiszálltak a helyszínre, a vendégnyilvántartó könyvben megtalálták a nevünket – a többi már csak kézügyesség dolga volt.

A nyomozók nem akarták elhinni, hogy egy rendőr is részt vett a bulinkban, de amikor bebizonyosodott, nagyon keményen bántak Tóbival, nem tudták lenyelni, hogy a saját bajtársuk támadta hátba őket.

– Maga, Gyuri, hány bűncselekményt ismert el?

– Talán ötvenre volt a kezükben korpusz, ezeket vita nélkül el kellett vinni, de még vagy nyolcvan ügyet szerettek volna a nyakamba varrni. Beszéltem az ügyvédemmel: mit csináljak, azt mondta, nagyjából mindegy, ugyanazt a büntetést kapom majd. Akkor felajánlottam egy zsarunak, akiben megbíztam, hogy kössünk üzletet. Ha egypár órát együtt tölthetek a feleségemmel, elvállalom a többi balhét is. Kivittek a lakásunkra, „pótnyomozásra”, ahol megejtettük az asszonnyal az utólagos nászéjszakát, és én is álltam a szavamat.

Később kiderült, hogy az ügyvédem rosszul jósolt: tizenkét év fegyházat kaptam. Eddig öt évet töltöttem le, végig piros laposként: csak a legrosszabb munkahelyekre kerülhettem, dobáltak ide-oda, mindenütt az volt a cél, hogy megtörjenek. Szerintem a társadalomnak nem lehet érdeke, hogy megnyomorítsa az embereket, mert ezek egyszer ki fognak kerülni oda, ahol a többiek sétálnak.

– Lehetek őszinte, Gyuri? A társadalom helyében én sem tudnám, hogy mit csináljak magával.

Bár a fehérre festett ablakokon nem lehet kilátni, az utcai zajok felélénkülése jelzi, hogy beértünk Szegedre, lassan készülődni kell.

– Járt már valaki a Csillagban? – kérdezem.

Többen is felemelik szabad kezüket.

– Hogy zajlik le a befogadás?

– Levetkőztetnek minket meztelenre, meghipiselnek, hogy nem dugtunk-e el valamit, aztán beraknak a szállítási zárkákba, ott tartanak holnap délig. Érdemes volna megnézni ezeket a zárkákat, talán az egész országban csak itt állnak háromemeletes ágyak, és az emberek még a háború előtti matracokon fekszenek.

Az autóbusz lelassít, balra elkanyarodik, aztán hátramenetbe kapcsol. Hallani, hogy egy nehéz ajtó kinyílik előtte, a dörej élesebben visszhangzik, zárt falak közé kerültünk.

 

A Csillagot kétségtelenül az ország legkeményebb börtönének kell tartanunk. A mintegy 1500 elítélt közül 1300 tartozik a fegyházas kategóriába, a bíróság öt éven felüli ítéleteket szabott ki rájuk, erőszakos, többnyire életellenes bűncselekményekért – az utolsó évtized felderített gyilkosságainak szinte minden elkövetője itt ül.

Mindamellett a Csillag a magyar büntetés-végrehajtási intézetek többségéhez hasonlóan nem egyetlen feladatot lát el, börtönfokozatú elítélteket is befogad, és a falain belül helyezkedik el a megyei börtön, ahol szabálysértőket, előzetes letartóztatottakat őriznek.

A legenyhébb fokozatnál, az úgynevezett „Megye I”-ben kezdem az ismerkedést. Először egy férfizárkát nyit fel az őr előttem; mindkét „lakóját” eredetileg pénzbírságra ítélték, de nem tudták kifizetni, így változtatták át büntetésüket elzárásra – egy-egy nappal, keresetüktől függően, 100–200 forintot tudnak le. Megszólítom a hozzám közelebb álló öregembert:

– Mit követett el?

– Hát izé, az utcán egy kirakat elé pisáltam, 2000 forintra ítéltek, azért ülök most húsz napot.

Másikuk középkorú, kopott bőrdzsekit viselő férfi.

– Én ittas vezetés miatt kerültem be.

– Először van itt?

– Ugyan, én már annyi büntetést fizettem, hogy felöltöztettem egy rendőrt.

– Most hány napot kell ülnie?

– Tizenegyezer forintot szabtak ki rám, ez napi kétszázas tétellel 55 napot jelent.

– Ha jönne valaki, és kifizetné maga helyett a pénzt, kimehetne?

– Még ma, de nem jön senki. A családi életem felborult, a feleségem elvált tőlem.

– Mi a foglalkozása?

– Agronómus voltam, aztán egyszer bementem egy napraforgótáblába, melyet előző nap Gaunter foszforsavészterrel permeteztek le, azóta roncs vagyok. Ezt nem tudtam elviselni, keményen inni kezdtem, ezt viszont a feleségem nem tolerálta – és a bőrdzsekis elfordul, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést.

A szomszédos zárkában három nőt helyeztek el. Kettőt a bíróság kényszer-alkoholelvonóra ítélt, Nagyfára szállítják őket, a harmadik: vékony, őszülő nő, gyerektartás elmulasztása miatt került ide.

– Mikor az apja elvitte tőlem a gyereket, előre megmondta, hogy börtönbe juttat. Mikor az első részlettel elmaradtam, azonnal feljelentett. A bíróságon adtak határidőt, de én nem tudok törleszteni.

– Hol dolgozik?

– A Népművészeti Vállalatnak varrok otthon, de mostanában kevés munkát kapok. Magamat sem tudom fenntartani, mégsem adnak felmentést a fizetés alól. Mondtam is, hogy kár kiengedni, mert biztos, hogy visszakerülök.

Tehetetlenül biccentek, és vonulunk tovább. Ebben az épületszárnyban működik a börtönkórház is, benézünk a kórterembe. Jelenleg hárman tartózkodnak a fényesre felvikszolt, egyébként is makulátlanul tiszta helyiségben, egy negyven év körüli férfi botra támaszkodva fel-alá sétál, és félhangosan szitkokat dörzsöl el a szája szélén, két öreg társa az ágyat nyomja. Az első öregember, akit megszólítok, megijed civil öltözékemtől, nem tudja, ki lehetek és mit akarok, még fektében is megpróbálja vigyázzba kapni magát.

– Hány éves tetszik lenni?

Szemén látszik, hogy próbálja összeszedni a gondolatait, de az ijedtségtől nem forog az agya. Segítségkérően néz a botra támaszkodó férfira.

– Hány éves vagyok? Ugye, nyolcvanöt?

– Nem, még csak hetvenöt. Miért nem jegyzi meg?!

– Hetvenöt vagyok.

– Milyen bűncselekményt követett el?

– Emberölést, tisztelettel. Az apámat öltem meg, mert élte a feleségemet. Eltűnődöm magamban: hány éves lehetett ennek az öregembernek az apja, mikor bitorolta a menyét, aztán tovább kérdezek:

– És mikor szabadul?

Megint a társára néz, de az hátat fordít, jelezve, hogy nem hajlandó segíteni neki.

– Nem tudom, kérem, de az biztos, hogy az urak fenn számon tartják, és szólnak majd, ha letelik.

A másik ágyon is egy vénséges vén elítélt ül, pizsamája felcsúszik csontig elsorvadt lábán, szódavizes üveg talpára emlékeztető, vastag szemüveget visel.

– Maga miért került ide?

– Emberölésért. Leszúrtam egy asszonyt, mert nem adta vissza a pénzemet.

– Hány évet kapott?

– Először húsz évet, vagyis hogy jobban mondjam, életfogytiglant, de öt évet levettek belőle. Jövő februárban szabadulok.

– Hová megy?

– Éppen ez az, kérem, amin gondolkodom. A családomtól már régen elszakadtam, több mint tíz éve nem látogattak meg. Volt egy saját lakásom Miskolcon, de lebontották, mert egy nagy raktárt építettek arrafelé. Énrám nem gondoltak, mert akkor már a büntetésemet töltöttem. Az a legvalószínűbb, hogy szeretetotthonba visznek majd – az öregember rám emeli a vastag szemüveg mögött összeszűkülő pillantását. – Tetszik ismerni a parancsnok urat? Bent az Országos Parancsnokságon.

– Igen, szoktam beszélni vele.

– Megkérem rá, említse meg neki az én dolgomat. Szeretnék itt maradni, ha lejár az ítélet, a börtönben én már megszoktam, jobb itt nekem, mint a szeretetotthonban.

 

Az elítéltek orvosi ellátása természetesen nem korlátozódik ezekre a kis börtönrendelőkre és néhány ágyas kórtermekre, fenn Tökölön működik a BV központi gyógyintézete. Ha sürgős szakorvosi beavatkozásra, azonnali operációra van szükség, kiviszik a rabot a megfelelő városi kórházakba. Csak a legszükségesebb ideig hagyják őket a civil kórtermekben – a polgári betegek irtóznak vagy félnek a közelükben fekvő elítélttől, mindegyikben egy-egy gyilkost vagy homoszexuális AIDS-fertőzöttet gyanítva. A büntetés-végrehajtás is igyekszik minél rövidebbre szabni a külső ápolás tartamát, mert egyetlen kórházba kihelyezett rab őrzése – figyelembe véve a műszakbeosztást, szabad napokat – nyolc embert köt le, ahogy mód nyílik rá, a beteget felszállítják Tökölre.

Egy félig-meddig egészségügyi feladatot viszont teljes mértékben az intézetekre hárítottak: az úgynevezett gyógyító nevelést. Néhány intézetben külön körletbe telepítették az alkohol- és narkószenvedély-betegeket, valamint azokat a személyiségzavarban szenvedő, beszűkült tudatú elítélteket, akiket az IMEI – az Igazságügyi Elmemegfigyelő Intézet – hosszabb-rövidebb vizsgálat vagy kezelés után alkalmasnak talált a börtönélet elviselésére.

Először Kőhidán találkoztam gyógyító-nevelősökkel. Egy harminc év körüli vézna férfi teljes komolysággal állította, hogy ő egy ufóval érkezett a Földre, és csak azért ment be egy nyitott lakásba, mert vihar támadt, mikor leszállt – az illetékesek ezt tévesen betörésnek fogták fel. Az első pillanatban azt hittem, hogy valamilyen „sitibohóccal”, börtön-jópofával állok szemben, aki be akarja csapni a hozzám hasonló naiv civileket, megpróbáltam én is átvenni az évődő hangot.

– És meddig szándékozik itt maradni?

– Nem sokáig, de miért érdekli ez magát?! – kérdezett vissza gyanakodva.

– Több okból is. Például most január elején népszámlálás lesz, és szeretném tudni, hogy felvegyük-e a lajstromba. Mert roppant kellemetlen volna, ha beírnánk, aztán maga meg elrepül az ufóval. Hogy számolnánk el egy emberrel.

A férfi elgondolkodott.

– Ne tessék rám számítani.

A nevelője elmondta, hogy az illető kint a polgári életben keményen ivott, annyira telítődött szesszel, hogy csak egy évvel a lebukása után delirált – addig futotta a szervezetében felhalmozódott tartalékokból.

– Nemcsak játssza ezt az ufós szerepet?

– Lehet, hogy az elején csak „kamuzott”, de most már komolyan hisz benne.

Másikuk egy éjszaka ellopta a temetőből az anyósa hamvait tartalmazó urnát, és hazavitte. Otthon megpróbálta áttölteni egy Seguin konyakos üvegbe, a földi maradványoknak csak a fele fért bele, a többi az urnában maradt. A konyakos üveget a díszpolcra tették, az asszony kötött rá egy kis ruhafélét, és az üveg szájára rátett egy babafejet, melyet nagy gonddal fésülgetett, még be is sütötte a haját.

Egy évig tartották maguknál. Mikor a férfi lebukott egy hosszú betöréssorozat után, a házkutatásnál a rendőrök csodálkozva faggatták a kidíszített konyakos üvegről.

– Ez mi?

– Az anyósom.

Bevallom: sokáig úgy éreztem, hogy ezekből a sorsokból nem hiányzik a „fekete humor”-nak egy erős árnyalata, de a torkomon akadt a szó, mikor egy személyiségzavaros cigány elítélt elmondta nekem József Attila: „Talán eltűnök hirtelen…” kezdetű versét. Olyan átérzéssel szavalt, hogy úgy éreztem, meg kell jutalmaznom, a táskámban tartott összes cigarettát, csokoládét neki adtam.

A nevelő, maga is tehetséges költő, rábólintott.

– Igen, József Attila értette, mit jelent az, ha az embernek soha senki nem mondta, hogy: „te jó vagy”. És nincs utunk a világba vissza.

– Mégis, mit lehetne kezdeni velük?

– Nem tudom. Ha volna valahol egy magángazdaságom, egy csomó embert magamhoz vennék közülük.

Külön szerencsének kell tekintenünk, hogy a büntetés-végrehajtás legképzettebb és legodaadóbb nevelői épp ezen a területen dolgoznak. A soproni, tököli, kalocsai intézetek gyógyító-nevelői gárdájából inkább csak egy-egy pedagógusszemélyiség emelkedik ki, a Csillagban viszont egy nevelőtisztből, pszichológusból, pszichiáterből álló, jól összeszokott „csapat” dolgozik, működésük-példájuk a szegedi börtön egész belső életét befolyásolja.

Elméletileg mindenki elismeri, hogy a börtönpszichológusnak az orvos szintjén kellene állni, de tekintélyük a gyakorlatban nem éri el a nevelőkét, fizetésük néhány száz forinttal kevesebb, mint egy főtörzsőrmesteré. Szükséges vagy inkább szükségtelen rossznak tekintik őket, Sopronkőhidán nyolc évig nem volt betöltve ez az állás, és senki sem hiányolta. A pszichológus irodáját mintegy jelképesen egy félreeső alagsori helyiségben helyezték el, véleményét ritkán kérik ki, arra sincs módja, hogy az újonnan érkező elítélteket munkába állítás előtt megvizsgálja.

A pszichológusok többnyire beletörődnek a rájuk kiosztott szerepbe, sokan csak ebédelni bújnak elő az irodájukból. Itt Szegeden doktor Kovács Zsolt nem fogadta el azt a döntetlent, melyet a kialakult szokások kínáltak fel a hivatástudatának. Eleve magasabb szintről indult, nem a Debrecenben végzett „gyorstalpaló” gárdába tartozik, ő nappali szakon szerzett klinikai pszichológus diplomát. Amennyire én meg tudom ítélni, megtalálhatók benne a hivatás legfontosabb elvárásai: értelmes, bírja az érzelmi terhelést, a munkában komoly célok vezérlik.

– A börtönpszichológus azokhoz a kék sisakos ENSZ-katonákhoz hasonlít, akik a két ellenséges haderő közti demarkációs vonalon teljesítenek szolgálatot. Céljaink egybeesnek mindkét „hadviselő fél” érdekeivel: a belső rendet kell támogatnunk, és távlatilag meg kell teremtenünk a társadalmi beilleszkedésnek legalább az elemi lehetőségét. Nem felejthetjük el, hogy az elítéltek egyszer kilépnek majd a börtönből, és közöttünk fognak élni.

Mi eleve hátránnyal indulunk. A bűnözés elleni harcot nem a börtönben kellene kezdeni, hanem a külső világban.

– Maga hisz abban, hogy megváltoztathatja a bűnözőket?

– A pszichológus nem szüntetheti meg a bűnözést, csak foglalkozhat a bűnözőkkel. A jelenségen nem segíthet, az emberen megpróbálhat. Roppant erőfeszítésünkbe kerül, hogy ezt a leépült és megalázott embercsoportot távol tartsuk a robbanástól, a legtöbbjük olyan formában veszélyes, mint egy sérült elektromos vezeték, mely áram alatt áll. Elismerem, hogy ez a tevékenység kevéssé látványos, inkább csak a hibáiban válik feltűnővé. Olyan, mint a háziasszony munkája, ha jól dolgozik, azt senki sem veszi észre, de ha két hétig nem takarít, elkoszolódik az egész környezet.

– Mit tekint a munka lényegének? A főnökük Ezekiel prófétát idézte: „…menj el, menj be a foglyok közé, és szólj nekik”.

– Én nem prófétának jöttem ide. Az én célom, hogy az időt megszervezzem, mert az emberi tudat nem tűri el a bizonytalanságot, a lebegést. Orvosilag is veszélyt jelent, ha valaki elmerül egy körül nem határolt irreális világban. Nem szabad arra gondolnia, hogy 2004-ben szabadul, a mával kell foglalkoznia; a jövő heti csomaggal, a hónap végén esedékes beszélővel. A tévé kikapcsolásáig hét-nyolc óra áll a rendelkezésemre, ezt az időt végig kell hajtanom.

– Az alkoholistákkal is maguk foglalkoznak?

– Igen.

– A magyar börtönökben teljes az alkoholtilalom, akkor is, ha olykor kijátsszák, de mint említette, az elítélt kiszabadul, és újra kezdheti, hogy próbálják megváltoztatni az alapállását?

– Reménytelen volna arra törekedni, hogy egyszer s mindenkorra leszoktassuk őket az alkoholról. A bűncselekmény előtt egy átlagos hétköznap a következő adagokat vették magukhoz: egy fél liter töményt, öt-hat üveg bort vagy egy láda sört, ha nem telik másra, három-négy üveg Diana sósborszeszt, ehhez jön még két-három csomag cigaretta vagy más drog. Az útjuk nem is vezethetett máshová, mint a börtönbe vagy a temetőbe, mert egy húszforintos kocsmai verekedésben valaki egyformán válhat gyilkossá vagy áldozattá. A teljes absztinencia helyett az alkohollal való értelmes együttélésre próbáljuk oktatni őket. Felkészítjük a veszélyekre, hiszen már az első pillanatban, mikor kiszabadulnak, és belépnek a kocsmába, a pincér rögtön megérzi rajtuk, hogy most jöttek a sittről, és megpróbálja átverni őket.

– Mik azok a feladatok, amelyek kiemelkednek a napi rutinból?

– Állandó készenlétben kell állnom, hogy egy váratlan krízis esetén közbeléphessek. Hadd említsek meg egy múltkori esetet. Egy elítélt a fegyelmezőkörletben töltötte a büntetését, mikor megtudta, hogy a szülei közlekedési balesetben meghaltak. A felügyelők jelentették, hogy öngyilkosságra készülődik, bementem hozzá beszélgetni.

– Ilyen esetben milyen érvekkel tud hatni?

– Érveket nem tudok felhozni, mert, mondjuk, egy púpos embernek nem lehet és nem is szabad azt megígérni, hogy holnaptól nem lesz púpos. Nekem meg kell próbálnom távlatot nyitni előtte.

– Ha valakinek meghaltak a szülei, annak mit mondhat?

– Azt magyaráztam neki, hogy még csak 27 éves, ilyen fiatalon nem szabad eldobni magától az életét. Annyit értem el nála, hogy megígérte: megvárja a testvére levelét, amelyben részletesen elmeséli a történteket, addig nem próbálkozik öngyilkossággal.

– Sokszor előfordulnak öngyilkossági kísérletek?

– A valódi szándék ritka, gyakoribb a haszonelvű, mikor valaki bizonyos előnyöket akar elérni ezzel a fenyegetéssel.

– Könnyű megkülönböztetni a két típust?

– Az úgynevezett „cry for help”, a segítségkérő levelek és beszélgetések mindig elárulják, hogy melyikről van szó.

– Egy klinikai pszichológus nem számít „smasszernak”, ilyen irányú képzést, gondolom nem is kapott. Mennyire ismerte meg a börtön belső életét?

– Amennyire csak a módomban állt, ha nem nyújtogatom a csápjaimat, az egész munkám hatástalan marad. Felmértem a börtön belső erővonalait, tudtam, hogy létezniük kell ilyeneknek. Az ember egy rangsorképző teremtmény, ha bárhonnan összeszedünk egy tucatnyi egymás számára ismeretlen embert, és berakjuk őket egy terembe, egy órán belül elrendeződnek, mindenkinek meghatározzák a helyét. Itt a börtönben két párhuzamos vonal fut: egy formális rangsor, kiemelkedő munkát, tiszteletteljes magatartást és más ideális rabtulajdonságokat figyelembe véve, ugyanakkor fennáll egy belső titkos hierarchia is, más értékek alapján. A fizikai erő például pajzs és kard egyszerre; megvéd a támadásoktól, és segít keresztülvinni a szándékokat. Számít az intelligencia, ami persze nem azonos az iskolai végzettséggel, eligazodási készség, kapcsolatteremtő képesség és így tovább.

A kétfajta értékrendszerben a legtöbb elítélt hamarosan kiismerhetetlenné válik, mást tud róla a művezető, a nevelő, az őrök, a társai. Nálam többnyire a valódi arcukat mutatják, itt a százötven százalékig dörzsölt rab is kienged, számukra az én szobám „egy sziget a szárazföldön”. Ha ezt a kiindulópontot nem sikerül elérnem náluk, okvetlenül kudarcot vallok.

– Ennyire szükséges az elítélt szándéka, hogy hajlandó legyen együttműködni magával?

– Alapvetően. Ha ő nem mozgósítja a saját tartalékait önmaga megmentésére, elutasít minket, nem tudunk mihez kezdeni vele. Olyan, mintha a süllyedő hajó kapitánya tüzet nyit a helyszínre érkező mentőcsónakokra.

– Ezzel, azt hiszem, eljutottunk az érzelmekig. A börtön mint életforma hajlamos rá, hogy elpusztítsa vagy legalábbis visszaszorítsa az érzelmeket, maga mint pszichológus milyen veszélyt lát ebben?

– A végsőkig lepusztult ember, aki senkit sem szeret, és akit mások sem szeretnek, szörnyű dolgokra képes. Szerencsére az effajta jelenség igen ritka, a szeretet vágya többnyire talál magának valami tárgyat.

Évekkel ezelőtt történt. Egy elítélt fogott egy pókot, és berakta egy gyufásdobozba. Ott tartotta, adott neki legyeket, dédelgette, beszélt hozzá. Mindenki azt hitte róla, hogy bolond, a csoportfoglalkozásokon jobbra-balra üresen maradtak mellette a székek. Egyszer valaki megkérdezte tőle:

– Lehet, hogy ez a pók a te barátod?

– Igen, persze, mi is lehetne más – mondta az elítélt, felment a gyufásdobozáért, és lerakta maga mellé a székre. Ettől fogva elfogadták őt, mert megértették, hogy a maga módján az egész közösség szeretetéhségét fejezte ki.

A beszélgetésünk már jócskán belenyúlt az estébe, a pszichológust várta otthon a családja, néhány hónapos kisgyermeke, már csak egy összefoglaló kérdés erejéig tartottam fel.

– Van-e jogunk azt mondani, hogy a börtönbeli gyógyító nevelés egész ügye többé-kevésbé reménytelen?

– Nincs jogunk. Véleményem szerint a társadalom élete olyan futóverseny, ahol csak akkor szabad megállítani a stopperórát, ha az utolsó ember is beért a célba.

 

A gyógyító-nevelő csoport a Csillag második emeletén található, mint az egész intézetben, itt is állandó félhomály dereng, naphosszat égnek az éles fényű neon világítótestek. A betegeket öt, egyenként tizenöt főre méretezett zárkában helyezték el, két kisebb helyiség a kis csoportos nevelői munkát, a szabadidő eltöltését szolgálja. A zárkák ajtaja napközben nyitva van, a betegek kedvük szerint mozoghatnak – egészen a körletet lezáró vasajtóig.

A túloldalról és a magasabb szintek közlekedőfolyosóiról akadálytalanul belátni, irigykedő tekintetek figyelik a betegek viszonylag szabadabb életformáját. A felügyelők is sűrű fenntartásokkal élnek.

– Ez bizonyos tekintetben érthető – mondja doktor Majzik százados, a gyógyító-nevelő részleg vezetője –, mivel az intézetek megítélésénél az az egyik legfőbb szempont, hogy mennyi és milyen rendkívüli esemény fordul elő: szökés, lázadás, eltorlaszolás, étkezésmegtagadás. Ezért a parancsnokok megpróbálnak minden, az intézetben folyó tevékenységet az ellenőrzésük alá vonni és a lehetséges veszélyforrásokat a minimumra csökkenteni. A mi munkánk viszont nehezen kontrollálható, és a célkitűzéseink is eltérőek, mi nem arra törekszünk, hogy az elítélteket beillesszük az intézet már kialakult konformista rendjébe, hanem arra, hogy meggyógyítsuk, és amennyire lehet, alkalmassá tegyük őket a közösségi életre, ezért eleve gyanúsak vagyunk.

A százados kíséretében végigjárom a körletet. Minden lehetséges helyre virágokat, képeket, saját készítésű dekorációkat raktak ki.

– Mi még a Szovjetunió című lapot is felhasználjuk, montázst készítünk a képekből. A kreatív foglalkozásainkra összesen húszezer forintot kapunk, máshová viszont a milliókat sem sajnálják. Például a régi parancsnok átfestette sárgára a külső bástyafalat, két év múlva az új parancsnoknak nem tetszett, átmázoltatta az egészet egy másik sárga árnyalatra.

Most sem juthat ide elegendő pénz, a szépítő igyekezet nem tudja eltakarni a leromlás jeleit. A környezet még lepusztultabb, mint az alsó szinteken – ide ritkán vetődnek el külföldi küldöttségek vagy más illusztris látogatók, maga a parancsnok is csak egyszer járt itt az utolsó hónapokban, mikor a tájékozódni kívánó püspököt kísérte el.

Benézek a zárkákba, a betegek egy része dolgozni ment, szabályos műszakot teljesítenek a bútorgyárban vagy a börtön egyéb munkahelyein.

– Minden alkotómunkát kedvvel végeznek. Sajnos a legtöbb helyen csoportbérben fizetik őket, ami erkölcstelen, mert a szorgalmasak hiába hajtanak, a lógósok az ő teljesítményüket is lerontják. Végigdolgozzák az egész hónapot, jutalmat is kapnak, és jó, ha spejzolni tudnak belőle. Az is előfordult, hogy csak 170 forintot kaptak kézhez.

Az itthon maradottak ülnek vagy fekszenek az ágyon. Egyikük hivatalos embert sejtve bennem, elém vágódik, és panaszt tesz, hogy mesterségesen elzárják a külvilágtól, leveleit nem továbbítják, és több mint egy éve hazulról sem kapott hírt. Szavai olyan meggyőzően hangzanak, hogy döbbenten nézek Majzikra, ő megnyugtatóan hunyorog vissza, később elmondja, hogy az illető súlyos személyiségzavaros, „fabulál”, vagyis különféle történeteket talál ki.

A kultúrkörletben néhány elítélt fúr-farag, karácsonyi ajándékokat készítenek.

– Azt tapasztalom, hogy az ünnep ígéretében könnyebben elviselik a hétköznapokat, ezért mindig megpróbálok becsempészni valami rendkívülit. Először a kis csoportos foglalkozások végén teát főztünk, az egyébként tiltott villanyrezsón. Aztán halottak napjára ők maguk öntöttek gyertyát paraffinból, én szóltam néhány szót a halottak emlékéről, és néztük a fényt.

Persze a karácsony a legnagyobb ünnep. Mi, a nevelők is bejövünk, összedobunk egy kis pénzt, és veszünk annyi narancsot, hogy mindenkinek jusson belőle egy darab. Kezet fogok az emberekkel, mondok nekik néhány személyre szabott szót, aztán beszélek a karácsonyfa előtt.

Tortát készítenek vízben oldódó porból, megkenik csokoládéval, felvágják, aztán rendeznek valami kis műsort: szavalnak, zenélnek. Meg is ajándékozzák egymást, a szegényebbeknek nincs semmijük, így a tehetősebbek többel szállnak be. Összegyűjtjük az ajándékokat, becsomagoljuk, és egy papírdobozban a karácsonyfa alá tesszük – aztán a szükségletek szerint kicsit manipulálva kiosztjuk köztük.

Visszatérünk a nevelői szobába, egy kisebb társaság fogad minket, Majzik kollégái; gyógyító-nevelők, orvosok, akik egy pedagógiai rendezvényre látogattak el Szegedre, és ha már itt jártak, benéztek a Csillagba is.

Élve a szerencsés véletlen találkozással, próbálom szóra bírni őket. Mindannyian hajlandók válaszolni kérdéseimre, de attól tartanak, hogy nyilatkozatuk nyílt vagy burkolt megtorlást vonhat maga után, ezért arra kértek, hogy ne említsem a nevüket, beosztásukat és szolgálati helyüket. Nem bántam, hogy így alakultak a dolgok, mert ilyen formában én is szabadon tehettem fel a kérdéseimet.

– Az őrök, felügyelők milyen mértékben segítik a nevelést?

– Kezdettől fogva élnek bennük olyan előítéletek, melyek zavarják a munkánkat. A felügyelet fenntartja magának azt a jogot, hogy a társadalmat ért sérelmeket megtorolja, holott a bíróság ezt már megtette az ítélet kihirdetésével. Gyűlölik az elítélteket, és azt hangoztatják, hogy az a jó börtönőr, akit az elítéltek is gyűlölnek, mert az biztos nem játszik össze velük. Ha az elítélt értelmes, tanult, akkor eleve gyanús és veszélyes, mert túljárhat a felügyelet eszén, ha önérzetes, akkor nyilvánvalóan tiszteletlen, ha küzd az igazságért, akkor konok, szembeszáll a renddel, ha megértésre, bizalomra van igénye, túlérzékenynek, kényeskedőnek tartják

Egy idősebb nevelő emeli fel a kezét.

– Az 1970-es évek közepén, mikor a régi, begyepesedett fejű fegyőrök nyugdíjba mentek, reménykedtem, hogy egy fiatalabb, szabadabb szellemű gárda lép a helyükbe.

– És mi történt?

– Hetek alatt átvették az elődeik stílusát. A börtönben minden őrnek naponta egy tucatszor kellene önállóan dönteni, de ez kényelmetlen és kockázatos, egyszerűbb továbbítani a parancsot, mert a felelősség ilyenkor azt terheli, aki a parancsot kiadta.

– És emberi tulajdonságaikban is gyengék, ez már akkor nyilvánvalóvá válik, mikor börtönőrnek jelentkeznek. Remek szakmunkások is akadnak köztük, akik civilben vagyonokat kereshetnének, miért választják mégis ezt a pályát? Mert nem szeretnek dolgozni, és ki akarják élvezni a hatalmaskodó ösztöneiket. Az elítélteket tilos megalázniuk, még letegezni sem volna szabad, de ők ötven-hatvan éves embereket elküldenek a kurva anyjukba, és ha valaki meghal, azt mondják: na végre, eggyel kevesebb. Nem szeretnek zárkát nyitni, intézkedni, a kiétkezéseknél a gyógyító-nevelősöket utolsóknak engedik le a boltba; bolondok, úgyis ráérnek. Nem értik meg, hogy egy ordítva kiadott parancs, egy szándékos kitolás tönkreteheti hosszú hónapok, évek munkáját.

– És a parancsnokok hogy tűrik ezt a magatartást?

– Ők a humánumot mindig is a rendetlenséggel azonosították, tisztelet a kivételnek. Némelyikük szemében az a legjobb felügyelő vagy nevelő, aki a legtöbb fegyelmi lapot állítja ki. Büntetni mindig lehetett, akár naponta kétszer is, jutalmat viszont csak két évvel az esetleges fegyelmi büntetés után lehetett adni, ebben csak az újabb idők hoztak változást.

– És maguk nem próbálnak közbelépni?

– Mi hiába magyarázzuk, hogy például egy agresszív pszichopatára nem lehet büntetéssel hatni, hiába verik laposra gumibottal, csak annál nagyobb gyűlölettel támad majd.

– Miért nem fogadják el a tanácsaikat?

– Jogi doktorok, pszichológusok néha nyolc általánost végzett parancsnokokkal álltak szemben, akik persze nem vállalták a vitát, hanem kiadták az ukázt: nem szabad tudományoskodni, az egész tevékenységünket megpróbálták adminisztratív munkává degradálni. Nem szeretik, ha valaki sokat tud, azt gondolják róla, hogy fölfelé törekszik a ranglétrán.

– Mindent összevetve: a gyógyító-nevelés idegen test volt és az is maradt a börtönben, itt bent virágokat ültetünk, és dekorációkat rakunk ki, kint pedig vár a gumibot és a spray.

– Miért nem választják külön a gyógyító-nevelős körzeteket a börtön egészétől? – fordulok vissza az eddig hallgató Majzikhoz.

– Igazság szerint nem is gyógyítókörleteket kellene kialakítani, hanem önálló gyógyítóintézeteket. Majláth professzor szerint minden elítélt lényegében nyílt vagy rejtett pszichopata, kóros lelki elváltozásban szenved. Ez az állítás tartalmaz egy jó adag túlzást, de tény, hogy csak ebből a börtönből minimum 300 embert ebben a pillanatban behozhatnánk ide, anélkül hogy a felvételi normáinkon lazítani kellene. A helyzet az ellentétébe fordulhatna: a börtön lehetne a gyógyító-nevelés kiegészítő részlege.

 

Mintegy igazolva Majzik százados feltételezéseit, néhány nap múlva egy különös eset történt a Csillag börtönben. Az egyik elítélt a következő szövegű levelet nyújtotta át nevelőjének, kérve a továbbítását:

 

T. C.

B. M., K., K. A. V., KEH CSOP.

Közlöm a Főparancsnok Elvtárssal, hogy a teljes listát tegnap elküldtem az Op. Csop.-nak.

43 fő    + 891 122

BM 6310 891 122

Elhárításnak!

Kérem, függesszék fel Nagy István alezredest és Hegyes őrnagyot a beosztásából!

Veszélyesek. Nem megbízhatóak.

Jelzés: „öntő-bányász!”

1989-11-22.

6310 „R” SOS! SOS!

Vétel

Vétel

Hűség a Néphez! Hűség a Párthoz!

B6 606 294 „R” ezredes

A B. M. Különlegesen Kiképzett Államvédelmi Katonai Elhárítás Akciócsoport Főparancsnokának és a B6 606 294 Elhárító „R” ezredes jelentem.

Tárgy: az MSZMP és az SZKP által rám bízott feladatot „A Hazáért” fedőnévvel legjobb tudásom szerint elvégeztem, melyet 1989. V. 07-én foganatosítottam. A továbbiakban várom a Kommunista Párt utasítását. Egyidejűleg kérem állomáshelyemre való visszarendelésemet.

Kelt 1989. november 21. BV. Szeged

Elvtársi üdvözlettel:

B6 606 294

BM ezredes”

 

Az illetőt külön kocsival szállították fel az Igazságügyi Elmemegfigyelőbe, én csak azon tűnődtem el: meddig tartották volna szabályos börtönzárkában ezt a nyilvánvaló őrültet, ha nem írja meg a levelét.

 

A Csillag elnevezés nem az egész szegedi intézetet jelöli, hanem az elítéltek elhelyezésére szolgáló épületre vonatkozik, mely az úgynevezett „csillagelv” alapján épült fel. Egy sokszög alakú középpontból, mely toronyszerűen fut fel az üvegezett kupoláig, négy szint nyílik, mindegyik négy szárnyfolyosóval – az így keletkező forma valóban csillagra emlékeztet. A felépítés alapvető előnye, hogy a középpontban álló őr mind a négy szárnyat megfelelően át tudja tekinteni.

Újabb idők vívmánya, hogy az őrök munkáját két „kezelőállomás” segíti – ezek a leginkább űrkompokra hasonlító üvegfalú megfigyelőposztok benyúlnak két-két szint közé, s elektromos úton innen nyitják-csukják a zárkákat. Az ellenőrzés többkörű – nemcsak a kezelő pultján mutatja egy jelző a nyitást, hanem a zárka fölött is folyamatosan ég egy lámpa, mely csak az ajtózár kattanására alszik el.

Míg a sokszög alakú középponti rész tetővilágításával egy templom belsejére emlékeztet, a belőle nyíló szárnyfolyosókon állandó félhomály uralkodik. A természetes fény nyomasztó hiányát fokozza; hogy a járótrepnik padozata fekete, és a meszelt falak alját is szürkére festették.

Egy-egy szinten átlagosan 250–300 elítéltet őriznek, ők többnyire azonos munkahelyen dolgoznak, így például a harmadik emeletre a bútorgyár géptermének és úgynevezett kárpitrészlegének állományát telepítették.

A legkisebb zárka négyszemélyes, a legnagyobb tizennyolc elítéltet fogad be. A kialakult elhelyezési renden csak biztonsági vagy más fontos szempontok alapján változtatnak, elméletileg előfordulhat, hogy valaki ugyanabban a cellában, esetleg ugyanazon az ágyon tölti le tíz-tizenkét éves büntetését.

 

Ha belülről, a parancsnoki épület lépcsőjéről leereszkedve közelítjük meg a Csillagot, a kapu előtti kis belső udvaron találjuk meg a kiszolgáló létesítményeket. Innen lehet lejutni a konyhába, ahol a börtön lakóin kívül a rendőrségi fogdában őrzött gyanúsítottakra is főznek, étkezésenként mintegy 1600 adagot készítenek.

Bevallom, nem minden előítélet nélkül botorkáltam le az alagsori helyiségbe – még frissen éltek bennem sopronkőhidai emlékeim.

A konyha a kőhidai intézet neuralgikus pontja, és csak a Köjál nemtörődömségének vagy különös jóindulatának köszönhető, hogy egyáltalán engedélyezik a működését. A különféle csővezetékek csöpögnek vagy folynak, ennek nyomán időnként sűrű pára borítja el az egész helyiséget. Alul rothad a kövezet, amerre elmentünk, lépteink alatt mozogtak a járólapok. A nedvességtől állandóan vedlenek a falak, mire végeznek a mázolók a festéssel, már kezdhetik is elölről a munkájukat. A raktárat az egykori fürdő helyén alakították ki, az itt tárolt árukészlet is igazolta az elítéltek panaszait: zöldséget vagy gyümölcsöt alig lehetett látni a polcokon.

A kőhidai konyha felszereltsége sem alkalmas az elítéltállomány ellátására, például sem tojás-, sem zöldségmosóval nem rendelkezik. Ilyen körülmények között a szakácsok annak is örülnek, hogy egyáltalán el tudják készíteni az ebédet, kevés figyelmük jut az olyan „mellékes” feladatokra, mint a betegek diétája. Emlékszem, egy Horváth nevű, gyomorral négyszer műtött, elítélt kímélő menüként lebbencslevest és tepertős pogácsát kapott.

A szegedi börtön is hasonlóan csekély, napi ötven forint körüli összegből kell, hogy kigazdálkodja a nem dolgozó elítéltek 2200–2600, illetve a nehéz testi munkát végzők 3500–3900 kalóriáját – az ellátás mégis lényegesen jobbnak mondható. A nyári szezonban, mikor olcsóbb a piac, egész évre beszerzik a gyümölcsöt és zöldséget, savanyúságot raknak el, ecettel és sóval tartósítva. A kívülállónak úgy tűnik, hogy többet áldoznak a konyha higiéniájára és technikai felszerelésére, mintha a főzés egész folyamatát logikusabban szervezték volna meg.

Kérésemre behívják a konyha vezetőjét, egy alacsony, kövér, szemüveges elítélt jelentkezik. Bemutatkozásnál ösztönösen kezet nyújtok, de ő megrázza a fejét.

– Nekünk tilos kezet fognunk szabad emberekkel.

– Értem. Milyen beosztásnak számít a konyhán dolgozni?

– Nehéz fizikai munka és rosszul is fizetik, 53 forint a műszakbér. Különösen ilyenkor télen nyomasztó, mert itt lent, az alagsorban hosszú a sötétség.

– Ön civilben mivel foglalkozott?

– Szakképzett szakács vagyok, Budapesten egy főiskola menzáját vezettem.

– Remélem, nem azt, ahol a diákok bojkottot hirdettek.

A szakács elmosolyodik.

– Nem, azt hiszem, hogy az én főztömmel általában meg voltak elégedve.

– Milyen bűncselekmény miatt került ide?

– Megöltem a kislányomat.

Megdöbbenésemben kicsúszik a számon.

– Miért tette?

A szakács váratlanul kitör magából, szemüvege alól könnyek csurognak ki.

– Senkinek semmi köze hozzá! Engem egyszer már megbüntettek ezért.

Mély lélegzetet veszek, és elkönyvelem magamban, hogy óvatlanul közeledtem egy emberhez. Kísérőm arcán viszont azt látom, hogy nehezményezi a szakács viselkedését, és ha így távoznánk el, később valószínűleg felelősségre vonná. Hogy feloldjam a feszültséget, felteszek még néhány sablonkérdést a szabadulás időpontjáról, hogy vissza kíván-e térni régi munkahelyére; mikor a szakács indulatai lecsillapodtak, elköszönök, és megyünk tovább.

Benézünk a közeli mosodába, itt kevés az új látnivaló, minden a már ismert módon és színvonalon folyik. Naponta 10-12 mázsa szennyest tisztítanak, a téli viselet nehezebb, ha ez kerül sorra, akkor többet. Az egyik gép mellől megszólítanak:

– Nem ismer meg, uram?!

– Találkoztunk már? – kérdezem bizonytalanul.

– Személyesen még nem, de már írt rólam. Állítólag egy szolnoki vendéglőben rátámadtam egy rendőrre, „és aki kezet emel egy rendőrre, annak le kell törni a kezét…” – jól idézem?

– Igen, és én most is így gondolom.

– Csak az a bökkenő, hogy az egész ügy nem volt igaz. Ha nekem nem hiszi el, higgye el az embereknek: a szolnoki taxisok ingyen hozzák el a feleségemet a beszélőre, mert tudják, hogy ártatlan vagyok.

Közeledik felénk a mosoda vezetője, régi „ügyfelem”, biccent, és visszahúzódik a gépekből áradó gőzfelhőbe. Elfog a kétség, arra gondolok, hogy minden ügynek utána kellene járni, egészen a lehetőségek szélső határáig, és még akkor sem biztos, hogy eljutnánk az igazsághoz.

Néhány szót váltok a főnökkel, ő a legrégibb részlegvezetők közé tartozik.

– Huszonegy éve vagyok a szorítóban, ez egy kitöltött életfogytiglannak felel meg.

Oldalán gázspray és gumibot lóg.

– Hányszor használta már?

– Egyszer sem. Úgy kell alkalmazkodni, hogy mindig jó legyen. Egyik kollégámtól egyszer azt hallottam, hogy az állattal nehéz bánni, mert nem tudja, hogy mit csinál, de a bűnöző még rosszabb, mert tisztában van azzal, hogy mit követ el, és mégis megteszi. Ez a kollégám nagyon is nyers-nyakasan bánik az emberekkel, de azok is ott tolnak ki vele, ahol csak tudnak.

– Maga miből indul ki?

– Ő az állatokról vette a példát, én is eleget foglalkoztam állatokkal, tudom, hogy nincs olyan fenevad, melyet meg ne lehetne szelídíteni rendes bánásmóddal. És az elítéltek mégsem állatok. Ha pedig egy embert meg akarunk javítani, akkor ne szidjuk őt, hanem hitessük el vele, hogy olyannak tartjuk őt, amilyennek a valóságban lennie kellene.

– Meddig csinálja még?

– Már nem sokáig, lejárt a szerkezet. Hazafelé elalszom a buszon, felébredek és újra elalszom.

Átvágunk az udvaron, és becsöngetünk a „csillagot” bezáró kapun. Szokatlanul hosszú ideig kell várni a nyitásra, önkéntelenül is fülelni kezdek; mintha valami éles zörgést hallanék bentről. Akkor nem tudtam mire vélni ezt a zajt, később az elítéltek elmagyarázták, hogy napközben a felügyelők gyakran elhagyják a felállítási helyüket, behúzódnak valahová beszélgetni vagy kávézni, csak a legalsó szinten szolgálatot teljesítő társuk figyeli a parancsnoki épület felől érkező esetleges ellenőrzést. Ő is keresztrejtvényt fejt a Fülesből, a csengetésre felnéz, golyóstollát végighúzza a rácson, ez a csikorgás az egész épületben visszhangzik, a többi felügyelő előrohan, és összekapja magát.

Belépünk a „csillag” középpontjába vezető folyosóra, balról egy ajtó látszik.

– Ide érdemes benézni, ez a „cégünk reklámja”.

Egy szabászműhelybe nyitunk be, az elítéltek kék munkaköpenyeket varrnak a Szegedi Ruhagyárnak. Az átlagosnál feszítettebb munkatempón kívül semmi különöset nem veszek észre – igaz, nincs is sok időm nézelődni, a művezető alig burkoltan érezteti velünk, hogy zavarjuk a termelést, elköszönünk. Kint a folyosón kísérőm megkérdezi:

– Hány arcot ismert fel?

– Egyet sem. Kit kellett volna?

– Itt mindenki híres ember. Itt dolgozik F., aki megölte és kirabolta a Váci utcai nádazó kisiparost. „Tuskó”, Soósnak, a rendőrgyilkosnak volt a jobbkeze, az ítélet szerint ő „vágta haza” Patakit, a fináncot. Látta azt a vékony fiút a sarokban? Ő M. Peti, a gödöllői emberölés tettese, halálra ítélték, már a siralomházban ült, de kegyelmet kapott. H., akiről azt írták az újságok, hogy egy lengyelországi kempingben vízbe fojtotta a feleségét, mert fel akarta venni utána a biztosítási pénzt.

Megüti a fülemet a finom különbségtevés.

– Miért hivatkozik az újságokra? Magának más a véleménye?

– Nézze, én jogász vagyok, láttam az iratokat, egyetlen perdöntő bizonyítékot sem találtam arra nézve, hogy valóban elkövette volna. Igaz, hogy G. mellett sem szól semmi, de a jog azt mondja: „in dubio pro reo” – kétség esetén a vádlott javára kell dönteni –, és szerintem ebben az ügyben nem így jártak el.

Láthatta még azt a cseh katonatisztet, aki pár évvel ezelőtt átszökött a határon, megerőszakolta és megölte a nőket, napokig egész Magyarországot rettegésben tartatta.

– Ki a legkeményebb fiú?

– H., ő volt az, aki a Rádiónál leütötte a szolgálatban levő rendőrt, és elvette a fegyverét. Itt bent tizenöt évvel kezdte, erre már rájött vagy hat szökési kísérlet, őrök elleni erőszak és így tovább, ha folytatja, csak lábbal előre kerül majd ki.

– Miért rakták össze ezeket az embereket?

– Mert olyan súlyos minősítést kaptak, hogy az őrzési utasítások szerint egyikük sem hagyhatja el a „csillag”-ot, nem mehetnek át például a bútorgyárba. Akkor rendeztük be nekik ezt a szabóműhelyt.

– Beszélhetnék velük?

– Amelyikkel akar. Ami az értelmi színvonalukat illeti, az ő intelligenciahányadosuk messze a legmagasabb az egész börtönben. Minden szellemi csapatversenyt – legyen szó sakkról vagy műveltségi vetélkedőről az életellenes bűnözők háromtagú válogatottja nyeri. Tehát ha akarnak, tudnak beszélni, az más kérdés, hogy hajlandók lesznek-e szóba állni magával. Csak az amatőr bűnözők szeretnek szerepelni, a profik tudják, hogy a saját későbbi esélyeiket rontják, ha túlságosan is forgalomba kerül a nevük és az arcuk. Általában csak akkor szólalnak meg, ha valamilyen taktikai célt akarnak elérni, például perújrafelvételt vagy a körülményeik javítását. Azoknál, akik itt a szabóműhelyben dolgoznak, még egy szempontot számításba kell venni; ha most felkelnek a varrógép mellől, kiesnek a munkából, és ez meglátszik a keresetükön is. Nekik pedig hajtani kell a pénzre, mert csomagot szinte soha nem kapnak, csak a spejzolásnál vásárolhatnak cigarettát vagy kávét. Persze azért megpróbálhatjuk, kit hívjak át?

– Ha lehetne, M. Pétert, akiről azt mondta, hogy eredetileg halálra ítélték, és már megjárta a siralomházat is.

M. átjön, sapkáját levéve fegyelmezetten megvárja, amíg hellyel kínálom, kísérőm magunkra hagy minket. Futó pillantást vetek rá, keresem azokat a született bűnözőre valló külső jeleket, melyeket a nagy hírű Lombroso állapított meg: az arc két felének részaránytalanságát, az alacsony homlokot, az erőszakosságra valló keskeny ajkakat, de csak egyetlen dolog tűnik fel: törött porcogójú füle. M. valaha első osztályú szinten birkózott. Cigarettával kínálom, a fejét rázza.

– Nem dohányzom, teát és kávét sem iszom, mert kicsinálja a gyomromat. Tejport veszek, és kis vízzel feleresztem.

Nincs miért felpumpálnom magam, a testmagasságomhoz képest megfelelő a súlyom, a pluszizmok pluszkalóriákat követelnek. Épp csak karbantartom magam, a rabszütyőbe kristálycukrot teszek, azt emelgetem.

– Úgy látom, egy kicsit különctermészetű, hogy fogadják be magát a többiek?

– Én soha nem gyűjtöttem a barátokat. Kint, amikor minden diós-mákos volt, könnyen haverkodtak az emberrel, de én akkor is válogattam. Csak a kajferommal voltam jóban, egy öreg zsidó orgazdával. Órákat gyűjtött, egyszer megnéztem nála egy első kiadású schaufhauseni zsebórát, észrevette. „Tetszik?” „Igen.” „Legyen a tiéd.”

Később kiderült, hogy egy Mercedes árát éri. Ő volt az egyetlen, aki ide is küldött be nekem pénzt. Rég hallottam róla, biztosan meghalt, mert különben életjelt adott volna magáról.

Ide, a börtönbe olyan emberek kerülnek, akikkel kint még vízért sem mentem volna el, én szeretek mindent üzleti alapon intézni velük. Például tavaly rendeztek egy házi sakkversenyt, az első három helyezett beszélőt, csomagot kapott, én nyerhettem volna, de kintről nem várhattam semmit, inkább eladtam a partit egy ötszáz forintos spejzolásért.

– Ellenségei vannak?

– Azt hiszem, nincsenek. Én még a buzikkal is kijövök, sőt az átlagnál jobb zárkatársaknak tartom őket, könnyebben alkalmazkodnak a többiekhez.

Úgy érzem, megérett a helyzet arra, hogy rákérdezzek a „nagy balhéra”, a gödöllői kocsmáros megölésére. Már több mint öt évvel az esemény után, régóta jogerős ítélettel a háta mögött M. még mindig nem vállalja, hogy ő követte volna el a bűncselekményt. Az unokatestvérét vádolja a gyilkossággal, aki most szintén a szegedi börtönben ül, őt a bíróság csak bűnsegédnek minősítette, és feleannyi büntetést sem szabott ki rá, mint M.-re.

– Jó beosztásban dolgozik, brigádvezető, üzenget, hogy most már mindegy, béküljünk ki, citromot, narancsot küld, de én nem állok szóba vele. Ő az enyhe büntetését azzal vásárolta meg, hogy énrám hárította a gyilkosságot. A feleségét is rábeszélte, hogy ellenem valljon.

– Mikor letartóztatták, gondolt rá, hogy halálra ítélhetik?

– Nem, még a legrosszabb esetben is csak egy fekvő nyolcasra számítottam.

– Mi az?

– A végtelen jelzése a matematikában, a börtönben így hívják az életfogytiglant. Csak akkor fogtam fel, hogy mi vár rám, mikor géppisztolyos katonák és kutyás rendőrök kezdtek kísérgetni mindenhová, egyikük azt mondta nekem: te is megkapod, amit Soós Lajos.

Igaza lett, a bíróság „nyakkendőt” adott, és akkoriban még nem vicceltek a halálos ítéletekkel, mint mostanában szoktak. Közvetlenül előttem négyen ültek a Gyűjtőben, a halálos zárkasoron, mind a Kisfogházban végezte, és még utánam is felakasztottak két elítéltet. Kinyithatom az ablakot?

– Tessék.

M. szélesre tárja az ablakszárnyakat.

– A halálraítéltek most nyugodtan hizlalhatják a seggüket, és szemtelenkedhetnek az őrökkel, mert tudják, hogy már nem küldik akasztófa alá őket.

– Ismerte őket? Milyen fajta emberek?

– Nem először ülök börtönben, sok gyilkossal találkoztam már. Az a véleményem róluk, hogy nagyszájú, öntelt fráterek, másról sem tudnak beszélni, mint hogy hányszor vágták bele a kést az áldozatukba, és azzal dicsekszenek, hogy ma is megcsinálnák. Annyira szédültek, hogy még a saját biztonságukkal sem törődnek. Egy Nahaly nevű férfira a bíróságon nem tudták rábizonyítani az emberölést, megúszta a kötelet, csak a kisebb balhéiért ítélték el. Itt bent, a Csillagban viszont kifecsegte, hogy valóban ő követte el a gyilkosságot. A besúgók jelentették az operatívoknak, pótnyomozást rendeltek el, így, hogy előre tudták a végeredményt, könnyebben megoldották az egyenletet, találtak bizonyítékot, és Nahalyt felakasztották.

Ha valami jót elmondhatok magamról, én megőriztem a tartásomat, pedig kilenc hónapot töltöttem el halálos zárkán. Egy szóval sem beszéltem az ügyemről, nem kiabáltam, hogy ártatlan vagyok, és még sétára sem mentem, mert nem akartam, hogy pórázon rángassanak a két vezetőbilinccsel.

– Milyen az a halálos zárka?

– Az alapterülete a szokásos, 1,70-szer 4 méter, az ablakot lemez takarja le, csak apró lyukakon jön be egy kevés fény. Két vaságy áll benne, a lábaikat lebetonozták a padlóba, az egyiken én ültem, a másikon két „őrző”, négy váltásban követték egymást. Ők önként jelentkező elítéltek – a legmagasabb rabnapibért kapják, 91 forintot. Általában szemét alakok, ha a rádióban meghallották, hogy valakit halálra ítéltek, dörzsölgették a kezüket.

– Jaj de jó, megint lesz kire vigyáznunk!

– Mi a feladatuk? – kérdezem.

– Meg kell akadályozni, hogy a „halálos” rátámadjon a felügyeletre, szökni próbáljon, vagy felgyújtsa a cellát. Azért is ők felelnek, hogy ne kövessen el öngyilkosságot, és ne tegyen magában olyan kárt, amiért el kellene halasztani a kivégzést.

– Előfordulhat ilyesmi?

– A Gyűjtőben nehezen tudnám elképzelni; ott még a levest is megszűrik, hogy ne kerüljön bele csont, amivel be lehetne falcolni, a sétálóudvart külön ellenőrzik; egy szög vagy egy üvegdarab sem maradhat ott. De egy vidéki börtönben esetleg előfordulhat, bár itt ritkán akasztanak. R. Richárdról tudok, aki megölte a három fegyőrt, azt akasztották fel Szegeden. Látta a kivégzőhelyet?

Bólintok, már jártam a mintegy nyolcszor hat méter alapterületű, zárt, belső udvarban, ahol két bitófa számára alakítottak ki rögzítő aknákat. Falait zöldre-sárgára festették, az udvar fölött egyetlen világítótest szórja a fényt.

Hallottam az R. Richárdról szóló történeteket is. Hozzátartozói mérget akartak bejuttatni neki a siralomházba, mert nagy családi szégyennek tekintették, hogy egy rokonuk az akasztófán végzi. Ugyancsak őróla mesélik, hogy mikor a dühöngőbe, vagyis a „Kék Szalon”-ba vitték, hátrabilincselték a kezét, de ő a körmeivel kikaparta a falat borító kemény műbőrt, kihúzott a keresztlécből három szöget, és magába szúrta szív- és májtájékon. Kórházba vitték, sok ezer forintot kellett rákölteni, amíg annyira rendbe hozták, hogy fel lehetett akasztani.

– Szóval az „őrző” raboknak az a feladatuk, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő – folytatja M. –, emellett elbeszélgetnek a halálossal, kártyáznak, sakkoznak vele, vicceket mesélnek, éjszaka pedig virrasztanak mellette. Én nem törődtem velük, ha szóltak hozzám, úgy tettem, mintha nem hallanám.

Több jelből is úgy láttam, hogy engem nem akarnak másodfokra engedni, mert nincs a kezükben elég bizonyíték. Legyógyszereztek, és az egyik „őrző” próbált átadni egy pengét. „Pajtás, biztos, hogy felkötnek, ne szerezd meg nekik azt az örömet, hogy lógni látnak. Vágd el a nyakad!”

– Én úgy hallottam, hogy ezt pengével nem lehet megcsinálni – szólok közbe –, a vérnyomás nem engedi.

– De igen. Az ember úgy tesz, mintha egy képzeletbeli súlyt próbálna felemelni, akkor a levegő kinyomja a nyaki ütőeret, és hozzá lehet férni. Tudtam, hogy ez az ötlet a pengével nem az „őrző”-nek jutott az eszébe, hanem valakinek fenn, ő a saját rizikójára nem merte volna felajánlani. Attól kezdve még jobban vigyáztam magamra. Csak a reggeli teát ittam meg, spejzoltam hozzá cukrot és citromlevet, engem már nem lehetett étkezésmegtagadásért megbüntetni, a kilenc hónap alatt 87 kilóról lefogytam 47-re. Végül megkaptam a jogerős életfogytot, április 8-án lesz négy éve.

– Belenyugodott az ítéletbe?

– Maga belenyugodott volna abba, hogy ha ártatlanul megbüntetik? Viseljek magamon egy gyilkosságot, amit nem én követtem el?! Küldeném a beadványokat egymás után, 60–100 oldalakat állítok össze, de nem továbbítják, megy az egész a „hatos aknába”, vagyis a szemétkosárba.

Láttam, hogy intéződnek a dolgok, megpróbáltam másként csinálni. Írtam egy levelet egy híres ügyvédnek, akit még egy régebbi balhémból ismertem, ezt már nem adtam oda a nevelőnek, hanem felvágtam egy vastag könyv fedelét, és elrejtettem benne, amíg biztonsággal ki tudom juttatni. Valaki megláthatta és jelentette, mert két nap múlva fogdába kerültem, és mire kijöttem, a könyv eltűnt levéllel-borítékkal együtt. El tudja képzelni, hogy valamelyik őrnek vagy elítéltnek véletlenül éppen akkor éppen az a könyv kellett?

Bólintok – minden meggyőződés nélkül. Sokért nem adnám, ha a lelkekbe láthatnék, és eldönthetném, hogy ezek a történetek egy álmodozó fantáziájának szüleményei, vagy valóban az igazságot hallom. Csak egész halkan súgja valami, hogy az igazság ritkán ilyen színes.

– Negyvenegy éves vagyok, nem fogom végigülni az életfogytot, ha a perújrafelvétel nem sikerül, majd másképp segítek magamon.

Megértem, hogy az álmok lebegő világába értünk, ahová idegennek nem illik belépni, az órámra nézek.

– Sajnálom, Péter, hogy ilyen sokáig feltartottam. Ennyi idő alatt biztos, hogy egy halom pénzt keresett volna a műhelyben.

M. rándít egyet a vállán.

– Nem számít, én mindig megtermelem a normám kétszeresét, a különbözetet eladom a többieknek, tőlem úgyis levonnák a pluszkeresetet, mert sok a letiltásom, nekik viszont kell a teljesítmény.

Búcsúzóul dedikálom az egyik könyvemet, és M.-nek adom, forgatja a kezében.

– Köszönöm, mivel senkinek sem szeretek adósa maradni, készítek magának egy totókulcsot, fogadja tőlem olyan örömmel, mint ahogy én fogadtam az ön könyvét.

– Előre is köszönöm. Profi módon ért a totóhoz?

– Az egyik fegyőrnek szombaton leírtam a tippeket: 7 háromesélyes, 4 kétesélyes vezetéssel, zárja be a fiókjába, és hétfő reggel vegye elő. Tizenhárom találatot értünk volna el. Az őr akkor belelkesedett, elkezdtünk játszani közösen, én is betettem a fele pénzt – volt annyi tartalékom, én adtam a tippeket, a fegyőr vállalta, hogy kitölti a szelvényeket. A következő héten egy tizenkettesünk volt, és öt tizenegyesünk, 25 ezer forintot fizetett volna, de a partnerem azt mondta, elfelejtette feladni és benyelte a pénzt. Azóta csak itt bent a börtönben játszom.

– Itt is rendeznek totót?

– Igen, persze, csak illegálisan, mert minden szerencsejátékot tilt a szabályzat. Mi, elítéltek választjuk ki a meccseket, egy tipposzlop egy doboz cigarettába kerül. A mi játékunk annyival is becsületesebb az állami totónál, hogy nálunk nem ötven, hanem száz százalék a nyereményalap, a múltkor kétszáz doboz cigarettát nyertem, egy ruháskosárban hozták át nekem a házimunkások. Én nem dohányzok, egy darabig milliomos voltam.

Közben belép egy nevelő, aki eddigi kísérőmet váltja le.

– Akar még beszélni valakivel?

– Igen, azzal az emberrel, akit a felesége megöléséért ítéltek el.

– Küldje be Herczeget – mondja a nevelő M.-nek, aztán előrehajol, és ujja hegyével forgatja a hamutartót az asztal lapján.

– Rossz napja van ma? – kérdezem résztvevően.

– Ma?! Itt nem egy-egy rossz napja van az embernek, hanem csak rossz napjai vannak.

– Szívesen elmenne innen?

– Akár holnap, de hová? Testnevelés-magyar szakot végeztem, itt 9500 forint a bruttóm, nem sok, de kint 6000-et sem kapnék.

– A munkája nem vonzza?

– 112 embert bíztak rám, ennek a háromnegyed része cigány, és erőszakos, többnyire életellenes bűncselekményért kerültek ide. Primitívek és rafináltak. Van, aki szimulál, hogy ne kelljen dolgoznia; vérhányást produkált úgy, hogy leszívott a karjából egy-két deci vért, és azt vette a szájába. A másik puszta viccből bevezette az áramot a stokiba, és nedves terítővel letakarta, magyarul: újra feltalálta a villanyszéket.

– Sikerélmény nem akad?

– Néha valakit rá tudok beszélni a tanulásra, és „levelező tagozaton” elvégzi a középiskolát. Ide jár be hozzá a tanár korrepetálni, a vizsga után jutalmat adatok neki, de az ilyesmi ritkán fordul elő. Inkább a teljes leépülés az általánosan jellemző, van, aki lenyom tizenöt évet, és utána ki kell kísérni az állomásra, mert nem tudja, hogy kell a vonatra jegyet váltani.

Kopognak, a nevelő kiszól:

– Jöjjön be, Herczeg! Én akkor elvonulok, ha végeztek, telefonáljon át.

Herczeg leül, arcán feszült gyanakvást látok, de mikor elmondom, hogy több bévéssel is beszéltem, akik kételkednek a bűnösségében, modora az alázatosságig udvariassá és szolgálatkészre válik.

– Én a magam részéről nem kívánok foglalkozni az ügyével – bocsátom előre –, csak annyit szeretnék tudni, hogy mikor történt, és mi következett utána.

– 1981-ben halt meg a feleségem, engem 1982-ben tartóztattak le. Első fokon kötél általi halálra ítéltek, de egy pillanatig sem hittem, hogy csakugyan felakasztanak. Másodfokon húsz évet kaptam, ezt nem tudtam elviselni, mert ártatlannak érzem magam, a börtönben eltöltött nyolc év alatt kilencszer kíséreltem meg öngyilkosságot.

Falcoltam, kinyitottam az ereimet, és levegőt pumpáltam bele, de a legtöbbször akasztással próbálkoztam. A múlt hét keddjén nem bírtam az idegeimmel, őrjöngtem, bevittek a fogdába. Mikor rám zárták az ajtót, beáztattam a kapcámat, mert a nedves anyag szívósabb, csíkokra téptem, átvetettem a vízvezeték csövén, és hurkot kötöttem a nyakamba. Két búcsúlevelet írtam, egyet a bíróságnak, egyet a gyerekeimnek, már lógtam, mikor az őrök benéztek a cirklin, és levágtak a kötélről. Hogy ne próbáljam meg újból, igyekszem folyton a gyerekeimre gondolni, az egyik 12 éves, a másik 14, egyszer talán még segíthetek nekik.

– Kivel maradtak a gyerekek?

– A nagymamánál. Ő már nyugdíjas, egy évig kellett perlekedni, hogy családi pótlékot kaphasson a gyerekek után. Ebből persze nem tudnak megélni, én innen a börtönből is támogatom őket.

– Mennyit tud kiküldeni?

– Varrok, és a minőségi ellenőrzést is elvállaltam a műhelyben, havi 4700 forintot keresek. Kértem a bíróságon, hogy minél magasabb gyerektartást ítéljenek meg, mert így nem vonják le a pénzt kártérítésre, perköltségre. Először 150 forintot engedélyeztek egy-egy gyerekre, ma már 2000 forintot tudok feladni a családomnak. Azt nem tudom, hogy időben megkapják-e, a börtönnek el kellene számolni, de nem törődnek vele.

– Amennyire én a magyar börtönöket ismerem, itt bent a Csillagban is sok pénz foroghat; totóznak, kártyáznak, üzletelnek, maga is részt vesz ezekben a bulikban?

Herczeg nem válaszol, nyugtalanul körülnéz a nevelői irodában, próbálom követni a tekintetét.

– Attól fél, hogy lehallgatnak minket?

– Ó, az nem érdekes. Egyszer az egyik rabtársam a fogda falába beépítve talált egy „poloskát”, primitív darab volt.

– Mit csinált vele?

– A tápegységet lenyelte, a mikrofont pedig eldugta a végbelébe, hátha lehet még használni valamire.

– Én nem hiszem, hogy ez az iroda be volna „technikázva”, mitől tart?

– Azt hiszem, jobb volna erről a témáról a zárkában beszélgetni. Már úgyis letelt a műszak, ebédelünk, üljön be hozzánk, szívesen látjuk, és a többiek is hozzá tudnak szólni a témához.

Megértem: Herczeg nem utasítja vissza a kérésemet, de azt nem vállalja, hogy a saját nevében beszéljen. Mint minden igazán tapasztalt börtönlakó, ő is el akar tűnni a tömegben, mert így elkerülheti a későbbi személyes felelősségre vonást. Én elmegyek, ő itt marad, méltányolnom kell az indokait, bólintok.

– Rendben van, menjünk. Ha meghívnak, magukkal is ebédelek.

Talán a különleges őrzési utasításokkal függ össze az is, hogy a szabóműhely munkásgárdáját közös zárkákban helyezték el, a 209-esben – ha jól emlékszem a számra – tizenegyen laknak. Mint vendégnek, átengedik nekem az asztal melletti stokit, és elébem rakják az ételt: húslevest és mákos gubát.

– Biztos tudták előre, hogy maga ma velünk eszik, hétköznap nem szoktak ilyen ebédeket adni.

Körülnézek: a falakon sehol sem látni a börtönben megszokott színes női aktokat.

– A nevelők levétetik velünk, mert erkölcstelennek tartják. Én a múltkor csak úgy brahiból kiraktam egy néger férfi képét, akkora farka volt, hogy kétszer a dereka köré csavarhatta volna, azért nem szólt senki. Úgy látszik, azt szeretnék, ha mind „bemelegednénk”, egy buzival könnyebb bánni, leköti a szerelem.

Hiába kínlódom a levesben főtt óriási csirkecombbal, ehetetlenül kemény, akár a kőhidai „struccpörkölt”, eszem néhány villányit a mákos gubából, aztán megköszönöm az ebédet, és leteszem a csajkát. Újra felteszem a kérdést:

– Hogy lehet pénzt keresni a Csillagban?

Lehet, hogy csak én látom úgy, de az elítéltek nem lepődnek meg a provokatív nyitástól, egymásra néznek, végül az egyik belevág:

– A kamionosoknál dolgoztam, ott könyveltük, hogy ha kint egy dollárt áruba fektetünk, itthon hány forintot kapunk érte. Itt a börtönben is hasonló a helyzet, mondjuk, kétszáz forint induló tőkéből kétezret kell kihoznunk.

– Ez, ha jól számolom, kilencszáz százalékos haszon, hogy lehet összehozni?

– Sokféle trükköt kitalálhat az ember. Mondjuk, behozatok a felügyelettel egy pornókönyvet, ők már eleve a dupláját kérik a bolti árnak, ezt is be kell számítanom. Szétszedem a könyvet lapokra, és úgy adom el, egy közösülés egy „zseton”-t ér. Az elítéltek többnyíre cigarettával fizetnek, ezt félreteszem, és spejzolás előtt dobom piacra, mikor mindenkinek elfogyott a dohánya, megállapodunk, hogy spejzolás után hármat kapok vissza.

– Ez nem uzsora?

– Kint lehet, hogy annak számít, de itt bent ez a szokásos kamat.

– Mindenki megadja a tartozását?

– Szántszándékkal senki sem akar becsapni, mert tudja, hogy soha többé nem kap kölcsönt, esetleg meg is veretem valakivel, de százdoboznyi nyereségből így is húszat-harmincat le kell írni veszteségnek.

(Hogy mennyire komolyan kell venni a tartozások kiegyenlítését, arra a tököli börtönben láttam egy tanulságos példát. Egy fiatalkorú, akit szorongattak a hitelezői, éjszaka betört a börtön boltjába, kávét, cigarettát próbált lopni. Inkább elvállalta a bűnvádi eljárást, mint hogy magára vonja társai haragját.)

A mellette ülő elítélt jelentkezik, szintén gyakorlott „mocsári hajós”.

– Én mondok egy másik üzleti lehetőséget. A bútorgyári tűz után betiltották a teafőzést, mert elektromos zárlattól tartottak. Addig én is pornóval foglalkoztam, de akkor átálltam a teára. A felügyelet korábban kétszáz forintért szállított egy dobozt, most, hogy megnőtt a kockázat, ők is stejgeroltak, felmentek négyszázra. Én a dobozt szétbontottam és filterenként árultam, egy zacskóért öt-tíz „láda” Symphoniát is megkaptam.

– Azt hiszem, hogy ilyen méretű üzletelést már nem lehet csak úgy kézből kézbe lebonyolítani, száz és száz doboz cigarettának raktár kell. Hová teszik az árut, itt a cellában tartják?

– Saját környezetében csak primitív ember dugja el a cuccot, mert ha egy kutatásnál megtalálják, az egész zárkát megbüntetik. Ezért úgy kell szétszórni a holmikat, hogy ha valamelyik őr felfedezi, akkor se verhesse rá senkire.

– De ha az áru nincs szem előtt, könnyebben elveszhet?

– Ezt a rizikót vállalni kell.

– Mindegyik üzlethez, amit említettek, alaptőkére van szükségük, hogy kerül be a pénz a börtönbe?

– A primitív cseleket, gondolom, már ismeri: dupla falú borítékban elrejteni, beszélőnél lenyelni az étellel, bár ez elég meredek ügy, mert itt fenn tíz ember előtt kell kihányni, olyan, mintha a rádióba mondatná be. Új trükköket meg nem szívesen adunk ki, mert maga megírja, és többé nem tudjuk alkalmazni.

– Csak egyet-kettőt mondjanak a példa kedvéért!

– Azt biztos észrevette, hogy mostanában mekkora bélyegeket gyártanak, már nem is a bélyeget ragasztják a borítékra, hanem a borítékot a bélyegre. Ha egy-két ezerforintost apróra összevasalnak, elfér egy ilyen nagyméretű bélyeg alatt.

A másik trükk inkább lélektani: csomagot küldenek be nekem, és a tetejére rátesznek egy levelet. Ez szigorúan tilos, a smasszer okvetlenül elolvassa, az anyám direkt olyanokat ír benne, hogy „fiam, fogadj szót a felügyelő úrnak, mert ő csak jót akar neked” – és így tovább –, nincs a világnak olyan smasszere, aki nem hatódik meg ettől: „Na, látja, hogy az anyja is mit tanácsol, becsülje meg magát!” – és biztos, hogy nem kutatja tovább a csomagot, benne lehetne a Rockefellerék összes pénze.

– És az üzleti hasznot hogy lehet kijuttatni?

– Annak is ezer és egy módja van. Például rendeznek a börtönben könyvvásárt, veszünk egy könyvet, ez a mi tulajdonunkban marad. Felnyitjuk a fedelét, oda eldugjuk a pénzt, egy idő után beadjuk a könyvet személyi letétbe, amit a család is átvehet.

– De a pénz inkább itt kell a börtönben, az ember egy kicsit könnyebbé teszi vele az életét, vásárol egy jobb beosztást, pár nap pihenőt.

– Vagy megpróbál fordítani a sorsán; kiharcolni egy perújrafelvételt vagy a körülményei javítását. Ismertem egy elítéltet, aki ötezer forintot adott valakinek, hogy személyesen vigye ki egy levelét Bécsbe, az Emberi Jogok Bizottságához.

– Kinek adta?

– Mondtam már: valakinek.

Egy házimunkás nyit be, a szokásos péntek délutáni fürdéshez szólítja a zárkát, az elítéltek felsorakoznak és elvonulnak. Magunkra maradunk Herczeggel, széttárja a karját.

– Nagyjából én is ilyeneket mesélhettem volna. Mi érdekli még, mert aztán nekem is kell mennem a többiek után.

– Mennyire sikerült egybetartani a családját?

– Én mindent megpróbálok. A feleségem képét behoztam magammal, és úgy nézek rá, mintha élne, mindig megbeszélem vele, hogy mit írjak a gyerekeknek. Rengeteg jutalmat kapok a munkámért, választhatnék csomagot, kiétkezést, de én mindig beszélőt kérek.

– Nem kerül túl sokba? Hallottam olyan kéréseket, hogy vonjanak össze két beszélőt, mert túl sokba kerül az utazás.

– Az apám vasutas volt, szabadjegye van, és mindig hozza magával a gyerekeket. Úgy beszélgetünk, mintha csak otthon lennénk, nem vádolnak semmivel. Itt bent a nevelőmtől tudtam meg, hogy a két fiam kegyelmi kérvényt nyújtott be az ügyemben, nekem nem is szóltak róla.

 

A bútorüzemből épp most vonul be a délelőtti műszak, mintegy hatszáz ember, ősz és kopasz fejek villannak ki a menetből, itt sincs felső korhatár. Beérve az épületbe az elítéltek leveszik a vállukról csíkos szövött táskájukat, a rabszütyőt – tízóraijukat és cigarettájukat hordják benne –, és egyesével áthaladnak a fémet jelző detektoron. A készülék érzékeny, nemcsak az operált végtagokba beépített platinapótlásokat, hanem a cigarettásdobozok vékony fóliáját is kimutatja.

– Csak egy dolgot nem jelez; a lakkot, amit behoznak magukkal. Kábítószernek használják: egy rongyot meglocsolnak vele, és az arcukra terítik.

A „csillag” középponti, sokszög alakú térségében négy-öt felügyelő és polgári ruhás alkalmazott várja a bevonuló csapatot, szúrópróbaszerűen kiemelnek a sorból egy-egy elítéltet, és megmotozzák. Kissé oldalt húzódva figyelem a hipist, eltűnődöm, mi történne itt egy hirtelen kirobbanó zendülésnél. Mögöttünk áttörhetetlen rácsok zárják le a menekülés útját, a nekünk zúduló tömeg a puszta súlyával úgy szétpasszírozna minket, hogy még a csontjaink sem kerülnének elő.

– Azért nem adnánk olcsón az életünket! – mondja egy felügyelő, aki valaha a határőrségnél szolgált.

Meg kellett várnunk a műszak teljes elvonulását, mert a bútorüzembe egy hosszú, de keskeny és zárt folyosó vezet át, senki nem vállalja azt a kockázatot, hogy a rabok közé vegyüljön. Bár az átjárót állítólag végigpásztázzák a figyelő kamerák – egy váratlan tömeges merényletnél az őrség meg sem kísérelhetné a közbelépést.

Az Alföldi Bútorgyár még az 1950-es években létesült „Kömi”-s (közmunkára internált) munkahelyként. Lőszeres ládákat, konyhabútort készítettek – később tértek át a politúrozott garnitúrák gyártására.

Az üzem az 1960-as évek elején magas képzettségű munkaerőhöz jutott; 1956 utórezgéseként katonatisztek, majd gazdasági bűncselekményekkel lebukott volt főkönyvelők kerültek be, és viszonylag sok szakmunkás. Az akkori színvonalra jellemző, hogy az egész magyar bútoriparban először itt kísérleteztek poliészterek felhasználásával, még 1962-ben.

Napjainkban, mint a börtönüzemek többségében, az Alföldi Bútorgyárban is jórészt képzetlen, sőt írástudatlan munkások dolgoznak. A cigányok részaránya eléri a hetven százalékot, az egyik felügyelő emlékszik olyan időszakra, mikor egyszerre tizenhét Kolompár vezetéknevű elítélt szerepelt a lajstromban. Ugyanilyen nyomasztó tünet, hogy az átlagos életkor is csökken, mind fiatalabb bűnelkövetők jelentkeznek.

Ezek a körülmények eleve meg kell, hogy határozzák a termelés egész felépítését, a termékek kiválasztásától a munkaszervezésig. A gyártószalagok mellett haladva még az én tapasztalatlan szememnek is feltűnik, hogy az egyes műveleteket sokkal egyszerűbb sablonokra bontották le, mint egy civil üzemben, az elítéltek nehezen tanulnának meg bonyolultabb fogásokat. A benyomást az egész munkafolyamat kézműves jellegéről csak tovább erősíti bennem, hogy a gépek körül valóságos kiszolgáló csapatokat látok, egy húsz-huszonöt kilós deszkát négyen emelnek a fűrész alá, és a háttérben további tartalék erők várakoznak a falnak dőlve.

– Hogy használják fel az élő munkát egy külső cégnél?

– Sokkal kisebb a részaránya. Például a bajai Bácska Bútoripari Vállalat talán harmadannyi fizikai dolgozót alkalmaz, mint egy ugyanolyan méretű börtönüzem – mondja a kísérőm. – Mi olyan technikát kell, hogy válasszunk, amely lehetőleg biztosítja a teljes foglalkoztatást. Így is túl sokan üldögélnek a nem dolgozó körletben, és napi 24 órán azon törik a fejüket, hogyan bosszanthatnák fel az őröket.

Bármi legyen is a nevelési szándék, az ország általános gazdasági nehézségei nem torpannak meg a börtön kapui előtt, és egyre nehezebb kivédeni a hatásukat. Annak a részlegnek, mely a bútorok favázát szabja le és állítja össze, 100–120 garnitúrát kellene előre elkészítenie a kárpitosüzem számára – ez mintegy kétnapos tartalékot jelent. A szükséges fenyő fűrészáru azonban beszerezhetetlen hiánycikké vált – a rendelkezésre álló mennyiséget nem a börtönöknek tartogatják – , ezért menet közben kellett átállni olyan termékekre, melyekhez össze tudják szedni a megfelelő anyagot. Az elromlott targoncákat és egyéb kiszolgáló berendezéseket sem tudják pótolni, és tovább lassítja a termelés ütemét.

– Mit tudnak tenni ilyen körülmények között?

– Elővettük a vörös ceruzát.

– Az mit jelent?

– Csökkentettük a tervet.

Egy-egy váratlanul adódó üzlet javítja az egyenleget, például NSZK megrendelésre dohányzóasztalokhoz készítenek becsavarható lábakat – évi 20 millió forintot kellene kitermelni belőle, mert ennyivel egyenlíthetnénk ki a hitelbe vásárolt német elszívóberendezés soros részletét.

A közállapotok enyhülésével javultak a munkakörülmények is. Az 1960-as években az elítélteknek tilos volt gyufát behozni, az úgynevezett rágyújtó készülékeket lakat zárta le, és csak az őrök nyithatták ki, nem engedélyezték a teaivást sem. Ma már minden WC-ben szabad dohányozni, a bojlerből lehet venni forró vizet neszkávéhoz vagy teához, szódavíz-automatákat is beállítottak.

Az üzemben szállongó porral sajnos mindmáig nem tudtak mit kezdeni. Működik egy elszívóberendezés, de ez súlyos balesetek forrása lehet. A fenyőfa deszkákban gyakran benn marad egy-egy szög, csavar vagy akár háborús lövedék, a fűrész alatt szikrát vet, és az elszívóban keringő fűrészporszemcsék olyan erővel robbanhatnak, mint a bányában a sújtólég. Ez a veszély főleg a reggeli műszak kezdetén fenyeget, mikor a gépek hirtelen indulása felkavarja a port, ezért külön szigorú utasítás határozza meg az esti takarítás rendjét.

Körülnézek a teremben: az elítéltek igyekezetét egyetlen korholó szó sem érheti. Tudják, hogy a mindennapi cigarettájukért, kávéjukért hajtanak, ezért minden percet igyekeznek kihasználni, még az ételüket is kikészítik maguk mellé a deszkalapra, és falatonként fogyasztják el.

– Ha létezne még sztahanovista mozgalom, itt a fele nép élmunkás lenne.

Egy felügyelő csatlakozik hozzánk, mielőtt egyenruhába öltözött volna, a faiparban dolgozott, szükség esetén bármelyik munkafázisba be tudna lépni helyettesítőként. Régi ember, ismeri a keze alatt dolgozó elítélteket.

– Vannak „liblingjei” köztük? – kérdezem.

A felügyelő elhúzza a száját.

– Hogyne, van egy kedvenc gyilkosom. 1982-ben megfojtott egy kisgyereket, aztán összeharapdálta a nemi szervét. Végig drukkoltam, hogy felakasszák, mert különben ide kerül Szegedre, de úgy látszik, rosszul imádkoztam. Az első időben a fél szememet folyton rajta kellett tartanom, mert a gyerekgyilkosokat a többi rab is gyűlöli, a legszívesebben elpusztítaná. Aztán megtalálta a helyét: „köcsög” lett, csak úgy lepik a fiúk. A dicséretére legyen mondva, hogy nagyon ügyes a munkában, ha egy új gépre rakom, két-három óra alatt betanul, másoknak egy hónap is kevés hozzá.

– De én komolyan kérdezem: akad olyan elítélt, aki közelebb áll magához?

– Egyszer bekerült egy ember, akivel annak idején együtt tanultuk a szakmát. Azt hittem, megpróbál haverkodni, de ő lesütött szemmel járt előttem, mintha sosem találkoztunk volna. Lételeme volt a munka, tíz év alatt egyszer sem kellett rászólni. Aztán kiszabadult, a családja nem fogadta vissza, két nap után felakasztotta magát. Őt sokra tartottam. A mostani gárdából talán „Csicsó” ér a legtöbbet – a felügyelő az órájára néz –, nemsokára szünetet tartunk, ha akar, beszélhet vele. Üljön le az irodában, majd odaküldöm.

Kisvártatva alacsony, de széles vállú cigányember nyit be. Kérdezni sem kell, minden gátlás nélkül, természetes humorral mesél a múltjáról; 33 éves korára már 14 évet töltött börtönben.

– A mostani büntetéséből mennyi van még hátra?

– Már csak két hetem van, már úgy értem, hogy 1997 meg 2007.

– Civilben mivel foglalkozott?

– Gyógynövényeket gyűjtöttem, leginkább fagyöngyöt. Elmentem az erdőre a családdal, négy nap alatt összeszedtünk 11 mázsát, 27 ezer forintot kaptunk érte. Sosem lett volna semmi baj, ha nem szeretem annyira a „vadvizet”, és úgy gondoltam, hogy amíg másnak pincéje és bora van, addig én sem halhatok szomjan. Egyszer „megcsináltam” egy vendéglőt, italt kerestem, de találtam 500 ezer forintot, azt sem hagytam ott. Megtaláltak, „megmázsáltak” három évre.

Mikor kiszabadultam, visszamentem gyógynövényt gyűjteni, de akkor már nem azért a rongyos pár ezer forintért, amit kereshettem, hanem mert szabadon járkálhattam, könnyebb volt felderíteni a terepet. Öt hónapig voltam „póteron”, ez alatt 650 malacot loptunk. A bíróságon hiába magyaráztam, hogy azt hittem, engedi a törvény, mert a rendőr is részt vett a buliban. Megint négy év, az is letelt.

Reggel hatkor kiengedtek a börtönből, felszálltam a vonatra hazafelé. Ki akartam menni a vécére, a peronon belém kötött egy részeg, lerúgtam a vonatról. Hogy esett, hogy nem, azt nem tudom, de elég az hozzá, hogy országos körözést adtak ki ellenem, öt nap után visszakerültem hét és fél évre. Akkor már nem akartam vonaton hazamenni, üzentem a rokonoknak, hogy jöjjenek értem kocsival.

Én akkor már lehiggadtam volna, de minden rendőr rám szállt a környéken, nem hagytak nyugton. Addig ingereltek, amíg a kocsmában megcsaptam az egyiket. 2008-ban szabadulok, addigra már a pina is bakelitből lesz. De engem nem érdekel, én már csak a börtönben érzem jól magam.

Most először a Gyűjtőbe vittek, az ottani bútorgyárba, de ott sok bolond cigánnyal kellett együtt dolgoznom. Egyikük felmászott a kazánkémény tetejére, úgy könyörögték le onnan mindenféle ígérettel, aztán mikor már lent volt, persze bevágták egy külön zárkába, ahol papírt vágott egész nap. Együtt ültem azzal a csapattal is, amelyik kifosztotta a Batthyány-múzeumot vagy mauzóleumot, nem tudom, hogy mondják, azok meg folyton arról panaszkodtak, hogy mostanában mindenki elégeti magát, miből fognak ők megélni. Meguntam az egész hóbelevancot, addig ügyeskedtem, amíg bekerültem a szegedi szállításba.

Itt csak a csótányokat nem bírom, régi a ház, belül lyukasak a falak, nem tudják kiirtani. Láttam olyat, hogy kipermetezték a szert, egy csótány felfordult a tócsa közepén, de még maradt annyi ereje, hogy megszülje az utódokat, és azok kimásztak a szárazra. Megnőnek akkorára, mint egy egér, és éjszaka szaladgálnak az ember arcán. Én újságpapírral végigégettem a szekrényt és az összes sarkat, a réseket meg begipszeltem, most egy darabig békén hagynak.

– Az ital nem hiányzik?

– Tessék elhinni, hogy ha nagyon akarom, kint is le tudtam volna szokni róla, itt bent eszembe sem jut. Erős teát iszom helyette, egy nap három-négy liter is lecsúszik.

Az ötperces pihenő már letelt, Csicsó engedélyt kér, hogy visszatérhessen a gépéhez, mi is folytatjuk az utunkat, átmegyünk a kárpitrészlegre.

A munkafolyamat elején egy Kőhidáról már ismerős kép fogad. A szövetet egy 22 méter hosszú szabászasztalra kell felteríteni, ketten hengergetik a végeket, egy műszak alatt 150–200-szor futják le a távot oda-vissza. A szabás komoly szakértelmet és figyelmet igényel; az asztal szélére ragasztópapírral, cédulákkal, ceruzavonásokkal különféle jeleket tettek, így tudják bemérni a megfelelő hosszakat. Csíkos szövetet csak ollóval lehet levágni milliméternyi pontossággal, mert a csíkoknak szabályosan kell feküdniük a kész bútoron. Figyelem az ollót kezelő elítéltet: minden negyedik csíkot kimetsz és félredob. Arcára töprengő feszültség ül ki, a selejtért felelősséggel tartozik, és például a plüss folyómétere 700 forintba is belekerül. Egy évben 200–210 ezer méternyi anyag fut át a szabászok keze alatt.

A befejező soron már a kész garnitúrákat állítják össze. Egy cigányfiú cirkuszi ügyességgel szegez: a szájába vesz egy félmaréknyit, szinte odaköpi a megfelelő helyre, és még a levegőben megüti a kalapácsával.

– Szereznek ezek az emberek valamilyen képesítést?

– Igyekszünk szakmát adni a kezükbe: targoncavezető-, asztalos-, kárpitosvizsgát tehetnek, de a legtöbbjük egy életre megutálja a bútoripart.

Benézek még az egész üzem legveszélyesebb részlegébe: a lakköntőbe.

– Ha régen belépett ide az ember, már az ajtóban csurgott a könnye a kipárolgástól, nem lehetett tovább tűrni. Az olaszoktól rendeltünk egy modern gépsort, össze is szedtük a pénzt, már csak egy aláírás hiányzott a papírról, mikor bejött a valutastop, és visszamondtuk az üzletet. Jobb híján Szolnokról vettünk meg egy 16 éves gépsort, és olyan légcserét biztosítunk, hogy a levegő telítettsége a robbanási fok alsó határának negyven százalékát sem érheti el, ha mégis előállna ilyen töménység, el sem lehet indítani a gépeket.

Én nem ismertem a korábbi helyzetet, de úgy találom, hogy a mostani körülményeket is nehéz elviselni. Megcsap a tömény lakkpára, szeszhez hasonlóan kábít, és ingerli a gyomromat, a gépsor mellett dolgozók arca még a szokásos „börtönfehérnél” is sápadtabbnak tűnik.

Maga a munka viszont látványos, kétszer késelt furnérral dolgoznak, melyet különféle exótákból, ritka fák lemezeiből ragasztottak össze. Előbb egy vékony lakkréteget visznek fel, ami megköti a szálakat, aztán az egész felület hőkezelést kap.

– Mi történne itt egy tűz esetén? – kérdezem kifelé tartva. Kísérőm a mennyezetre szerelt fekete fémlapokra mutat.

– Azok a lemezek rögtön kioldódnának és leereszkednének, lezárnák a tűzfészkeket, és a mérges gázok a nyitott tetőn keresztül eltávozhatnának, átszellőzne az egész üzem.

– És az elítéltek hogy viselkednének?

– A múltkori tűz idején a tűzoltókocsik miatt nyitva kellett hagyni a kapukat. Bár megszerveztük az őrzést, a raboknak jó esélyük lett volna a kitörésre, de meg sem próbálták. Az életüket kockáztatva mentették a társaikat, és védték az üzemet.

Utolsó állomásként belátogatunk az üzem készáruraktárába.

– A mi termékeink a közepes keresetű vásárlórétegeknek készülnek. Itt van például ez az öttagú Fesztivál szekrénysor, 40 ezer forintért adjuk, ugyanebbe az árkategóriába tartozik ez az ülőgarnitúra, a Domus Áruházban a hasonló bútorok 55 ezer forintba kerülnek.

Közelebbről is megnézem a mintadarabokat, itt is, ott is apróbb hibákat látok, a régi római közmondás jut az eszembe: „a rabszolga munkája szükségképpen hanyag”.

 

A bútorgyár főkönyvelőjének asztalán egy újságcikk fekszik, mely a börtönüzemekkel foglalkozik. Csak úgy fél szemmel elolvasom a bevezető sorokat: „Frankó Jocó négy évet húzott le az ötvenes években a sopronkőhidai fegyházban. Ezalatt annyi pénzt spórolt össze börtönkeresményéből, hogy szabadulása után vásárolt magának egy Opel Kadettot…

A történet több szempontból is gyanút kelt: a nevet „jópofáskodva” választották ki, nem jelöltek meg vételárat, és az öreg, sokat tapasztalt elítéltektől sem hallottam hasonló eseteket – viszont kiváló ürügyül szolgál, hogy rákérdezzek a jelenlegi állapotokra.

– Most egy szabaduló rab, négy év után, tudna venni akár egy Trabantot is? Mennyit keresnek itt és most?

– Az 1988-as évben nálunk, vagyis az Alföldi Bútorgyárban foglalkoztatott fogva tartottaknak átlagosan évi 31 288 forintot fizettünk ki. Nem számítottam túl sokra, de ezt az összeget hallva mégis elakad a lélegzetem.

– De hiszen ez a havi kétezer forintos szintet sem éri el.

– A kép egy kicsit csalóka, mert a statisztika úgy számol, mintha minden elítélt végigdolgozta volna az egész hónapot, valójában sokan szabadultak időközben, vagy kerültek át más intézetekbe. Az sem tűnik ki belőle, hogy hány betanuló újonc kapott csökkentett bért, hány selejtet termelő vagy fogdával fenyített elítélt maradt elszámolási mínuszban, a különbségek egybemosódnak.

– Gondolom, ezzel az összeggel Szeged az utolsó helyen áll.

– Sajnos, ki kell ábrándítanom, a mi gyárunk ezzel az összeggel felülmúlja az összes büntetés-végrehajtási vállalatot, Sátoraljaújhelytől egész Sopronkőhidáig, általában az évi 30 ezer forintos átlagot sem érték el.

– Az árbevétel hányadrészét tekinthetjük bérhányadnak?

– Az elmúlt 1988-as évben 15,46 százalékot.

Ez a szám túlságosan magasnak tűnik, megpróbálom elemeire bontani.

– Ez a pénz hogyan oszlik meg?

– A szabad létszám: 293 fő, vagyis az összes munkavállaló mintegy tizennyolc százaléka kapta az összeg hatvan százalékát, a 82 százalékot kitevő 1355 elítélt pedig a fennmaradó negyvenet. Elismerem: ebben mutatkozik egy bizonyos aránytalanság.

– Egy kinti vállalatnál mennyivel magasabb a bevétellel arányos bérhányad?

– Sokkal alacsonyabb, mint nálunk.

– Hogy lehet az? Hiszen négyszer-ötször annyit fizetnek, mint a börtönüzemekben!

– Ez igaz, de lényegesen kevesebb élőmunkát végeztetnek. Több alkatrészt vagy félkész terméket vásárolnak, mi pedig „piramis techniká”-val dolgozunk. Ők egyszerűen megrendelik a kész csavarokat, mi csak a vasat vesszük meg, és magunk vágjuk ki belőle, de ugyanez a helyzet az epedarugóval és még lehetne sorolni tovább.

Valójában nem is lehet párhuzamot vonni, annyira más a két termelési rendszer egész felépítése. Mondjuk a győri Cardo-gyárban a szakmunkások részaránya legalább ötvenszázalékos, nálunk legfeljebb 3-4 gyakorlott asztalos dolgozik, a többi alacsony képzettségű betanított munkás. Meg tudnék nevezni olyan munkafolyamatot, melyet Győrben két ember végez el, nálunk pedig hatvan. Az ő költségvetésüket nem terhelik az őrzéssel és biztonsággal kapcsolatos kiadások sem, nálunk például a délelőtti műszakra 21 felügyelő vigyáz, az ő fizetésüket is ki kell termelnünk.

Ennek ellenére mi mindent megteszünk, ami csak telik tőlünk, idén már 15 százalékkal emeltük a béreket, és az év végén egyszeri jutalmat is adunk az embereknek.

– De hát ez a tizenöt százalék nem elegendő, a hivatalos inflációval sem tart lépést, nemhogy a gyakorlatival! – Belenézek a jegyzeteimbe. – És ez folyik már évek óta! 1978-ban egy elítélt munkás 21724 forintot keresett az Alföldi Bútorgyárban, ami annyit jelent, hogy tíz év alatt 43,7 százalékkal nőtt meg a keresetük, ez is csak látszólag, mert közben párhuzamosan emelkedett a rabtartás összege. A mostani napi 60 forintos átlagkereset egyszerűen elfogadhatatlan, már cigarettára sem elég, legalább 35-40 százalékkal meg kellene emelni. Úgy tudom, az elítéltek is ennyit követelnek.

A főkönyvelő apró számológépet vesz elő, és nyomogatni kezdi a gombokat.

– Ne az 1988-as adatokból induljunk ki, hanem a jelenleg kifizetett összegből. Számoljunk csak 30 százalékos bérfejlesztést, havi 770 forintot, ez egy évben 9200 forintot tesz ki, ezt szorozzuk meg 1300-zal, az elítéltek számával, ez durván 12 millió forintot tesz ki. Ha ennyivel csökkenne a nyereségünk, mert ezt a pénzt csak onnan tudnánk elvonni, a termelésünk valószínűleg veszteségesbe fordulna. Hiteleket kellene felvenni, a mostani magas kamatok mellett elviselhetetlen terheket jelentene. És országos viszonylatban is ez a helyzet, ha az elítéltek napi keresményét csak tíz százalékkal, vagyis 6 forinttal emelni szeretnénk, 80-90 millióra volna szükségünk. A mai piaci viszonyok között ezt nem tudjuk kigazdálkodni, a klasszikus rabmunkák: a gézkészítés vagy az ágyneművarrás alig hoz hasznot.

– Mit lehetne tenni?

– A jelenlegi körülmények között, mikor a teljes foglalkoztatottságra kell törekednünk, nem látok megoldást. Talán mostanában megváltozik ez az alapállás, végre mi is célszerűen szervezhetjük meg a termelésünket, ahová csak három ember kell; oda nem kell nyolcat állítanunk. A kulcsfontosságú helyekre, melyeket a saját gárdánkból nem tudunk betölteni, jól képzett polgári dolgozókat vehetünk fel. Ez jelenleg csak álom, mert az őrség különféle összejátszásoktól tart. Egyelőre a biztonsági szempontokat a legmerevebben alkalmazzák, hiába tudjuk egy elítéltről, hogy kiváló lakatos, ha „szökős” minősítést kapott, az őrség nem engedi dolgozni nálunk. Korszerű gépeket is be kellene szereznünk.

– Láttam néhányat maguknál, például a komputeres szabászgépet.

– Ez egyelőre, sajnos, kivételszámba megy, sok a kezdetleges színvonalú vagy nullára leírt berendezés. Így nem állhatjuk a versenyt a polgári vállalatokkal.

Később számos üzemben láttam, hogy a főkönyvelő nem túlzott a technikai lemaradást illetően. Jellemző adatként maradt meg bennem, hogy a Gyűjtőfogház bútorüzemében a legjobb gép értéke is hatmillió forint alatt marad, a győri Cardo-gyárban viszont nem megy ritkaságszámba egy 20 milliós szerkezet.

Egyre gyakrabban csörög a telefon, és a titkárnő is mind sűrűbben néz be az ajtón, megértem, hogy a rám szánt idő lejáróban van. Elköszönök, búcsúzásnál elkérem az asztalon levő újságot, melyben a börtöngazdaságokkal foglalkozó cikket láttam. Visszafelé tartva átböngészem, a legtöbb megállapítása ismerősnek tűnik, de a szemem hirtelen megakad egy kitételen: „Vannak börtönvállalatok, ahol a rabok csak külső bérmunkát végeznek – írja a cikk szerzője, Hajnóczy Árpád –, munkaerejükkel szabályos kereskedelem folyik. Ki ad többet érte alapon a vállalatok viszik-hozzák az elítélteket, jóval 100 forinton felüli óradíjért. A Debreceni Konzervgyár 100 forintot, a Csepeli Autógyár 150 forintot fizet, és még buszokat is ad a szállításhoz. Ez naponta 800–1200 forintnak felel meg, a börtönvállalat ebből 60 forintot fizet ki az elítéltnek – ehhez jön még a 43 százalékos társadalombiztosítási járulék. A többit pedig akár a börtönvállalat tiszta nyereségének is nevezhetnénk. Ezért manapság börtönigazgatónak lenni jövedelmező állás, az évi 3-400 ezer forintos prémium sem megy ritkaságszámba.”

Kétségtelen, hogy a büntetés-végrehajtás jól megfizeti az embereit, mégis naivság feltételezni, hogy a vállalatok hasznát a „smasszerok” egymás között osztják szét. A polgári vállalatokhoz hasonlóan őket is nyereségbefizetésre kötelezik, a pénznek csak egy töredéke áramlik át a börtönbe, rezsiköltség és szociális hozzájárulás formájában. Az elvonás drasztikus méretű, ha az elítéltek fizetését a polgári átlagnak akár csak az alsó határára emelnék, csak nagyon kevés üzem maradna talpon.

 

És hogy élnek azok, „akiknek nem jut kapanyél”, vagyis a nemdolgozó körletben fogva tartott elítéltek? Egy részük nemrégiben még diót tört és válogatott, a munkát börtönviszonylatban jól megfizették, a munkásoknak négy és fél ezer forintjuk maradt tisztán. Aztán a cirill betűs zsákokban érkező diószállítmányok végképp elapadtak, a brigád a „kakasülőre” került. Az egykori brigádvezető, magas, fekete hajú, negyvenes férfi most zárkafelelős, jelent a kísérőmnek, aztán mosolyogva felém fordul.

– Gyuri bácsi, hogy tetszik lenni?

– Honnan ismer engem? – kérdezem bizonytalanul.

– Tessék engem tegezni, az aszódi javítóintézetben volt a nevelőm, még 1963-ban. Nem emlékszik rám? G. Nándinak hívnak.

– Rémlik valami. Szép, egyenes utad lehetett Aszódtól idáig. Majd később beszélgetünk.

Sorra kérdezem a többieket, miért kerültek be. A hangadók kigyúrt, tapasztalt börtönmenők, a kemény maghoz tartoznak: egyiküket azzal gyanúsítják, hogy fel akarta gyújtani a bútorgyárat, másikuk állítólag zendülést szervezett. Körülöttük alacsony, vézna fiúk álldogálnak lehajtott fejjel, a menők csicskásnak és „köcsögnek” használják őket, vagyis naphosszat takaríttatnak velük, és rajtuk elégítik ki homoszexuális vágyaikat. Képtelenek szembeszállni a fizikai erőszakkal, ha bántják őket, „benyelnek”, vagy felvágják az ereiket – egy ilyen önpusztító akció után egyikük jobb kezén megbénult négy ujj. Az őrség fokozott éberséggel figyeli ezeket az eseteket, egymás után teszik a bűnvádi feljelentéseket „kajak baszás”, erőszakos nemi közösülés miatt.

Még megmutatják B.-t, a debreceni börtön egyik túszszedőjét, társával egy szolgálatot teljesítő felügyelőt fogtak el, nyakának kést szegezve próbáltak kijutni a falak közül, csak a csodaszámba menő véletlen mentette meg a kétgyerekes férfi életét. A szegedi fegyházban, ahol még elevenen él R. Richárd hármas őrgyilkosságának emléke, különösen bizalmatlanul kezelik a túszszedőt.

– Egy szót sem szólnak hozzám, ha nem muszáj – mondja B. letargikusan –, majd tizenöt év múlva megkérdezik, hogy vagyok, és ha nem tetszik, amit felelek, kaphatok még öt évet.

A kísérőmet nehéz meghatni, nincsenek illúzióik B.-ről és a hozzá hasonló elítéltekről.

– Egy percig sem lehet lazítani. Még itt szolgálnak Szegeden azok az őrök, akik annak idején lelőtték Keresztest, a csepeli postarablót. Ha úgy gondolja, keresse meg őket: Balás Tibor főhadnagy és Eigner Ede főhadnagy.

 

A napirend szerint munkaszüneti napokon 12 és 13³⁰ között kiosztják az ebédet és a hideg vacsorát, kialakítják a körletrendet, majd létszámellenőrzés és zárás következik. Az ügyeleten üldögélek, és figyelem az eseményt: 3 mozgó és 4 merev kamera pásztázza végig az épületet; sorra mutatják a börtön- és fegyházszinteket. Az őrök zárkáról zárkára járnak, vonulásuk nyomán kihalttá válnak a folyosók. Egyetlen kapu, ajtó vagy rács sem maradhat nyitva – ha mégis megtörténne, az ügyelet jelzőtábláján zöld fény villog figyelmeztetőleg.

Az egyik kamera kitekint az udvarra is, látni, hogy a szeméttárolónál és a bástyafalak melletti biztonsági sávban patkányok grasszálnak.

– Ez már a sokadik generáció, megszokták a mérget – mondja Eigner főhadnagy, az őrparancsnok –, a fűtőcsövek mentén is összevissza rágják a falat.

A zárás befejeződött, az ügyelet élesállapotba helyezi a biztonsági jelzőrendszert, Eignernek jut ideje leülni egy kávéra. A főhadnagy magas, katonás külsejű férfi – apja, sőt már a nagyapja is a belügynél szolgált. Ő a karhatalomnál töltötte sorállományú éveit, utána hívták rendőrnek, de nemet mondott.

– Nem akartam „lószarrugdosó” lenni, inkább a büntetés-végrehajtást választottam. A jogi pálya volt a célom, és tudtam, hogy innen könnyebben bejuthatok az egyetemre.

– A negyedik nemzedék, a maga fia is fegyveres testületnél fog szolgálni?

– Lehet, hogy már én sem itt fejezem be, az emberből lassan kihal a hit. De beszéljünk inkább Keresztes ügyéről. Kemény és tapasztalt bűnöző volt, máig sincs meg az a pénz, amit elrabolt a csepeli postáról. Nagy ítéletet kapott, de előre megmondta, hogy nem fogja végigülni az idejét; ha csak egy hetet tölthet kint szabadon, és utána meghal, neki akkor is megéri – egy papírt nyújt felém –, összegyűjtöttem, hogy hány alkalommal és honnan próbált megszökni:

„I. 1971. június 15-én a XXI. kerületi bíróság tárgyalóterméből,

II. 1972. december 14-én a Győr-Sopron Megyei BV-intézetből, kórházba szállítás közben,

III. 1974. július 15-én Sopronkőhidáról a tököli kórházba való szállítás közben,

IV. 1978 júliusában a Szegedi Fegyház és Börtönből,

V. 1979. július 22-én a XVIII-XIX. kerületi Bíróságra történő előállítása során.”

– Ez volt az a bizonyos végzetes alkalom?

– Igen, valamilyen polgári perben idézték fel a bíróságra, ha jól emlékszem, vagyonmegosztási ügyben. Mivel a tárgyalás időpontját előre meghatározták és nyilvánosságra hozták, Keresztesnek módjában állott külső segítséget kérni, ezért nekünk, a kíséretnek a legnagyobb óvatosságot kellett tanúsítanunk.

Tudtuk, hogy fizikailag rendkívül erős és mozgékony, valaha országos bajnokságot nyert ökölvívásban, emellett számtalan trükköt képes bedobni: egy kétélű acéltőrt rejtegetett a zárkájában, a WC-csésze talpán, úgy, hogy csak tükörrel lehetett megtalálni. Az egyik szökési kísérletnél pedig szappanból pisztolyformát öntött, cipőkrémmel bekente feketére, és azt szegezte az őrségre.

Mi figyelmeztettük, hogy tőlünk ne próbáljon meg lelépni, mert „ez a harc lesz a végső”! Keresztes bólogatott, szolgálatkészen viselkedett, csak később derült ki, hogy az egyik levelében citrommal írt üzenetet küldött ki a haverjainak.

Bent a bíróság épületében WC-re kéredzkedett, természetesen beengedtük a fülkébe, de a vezetőbilincset nem vettük le róla. Mikor elvégezte a dolgát, kezet mosott, közben a nadrágjából hirtelen előrántott egy műanyag flakont, és szalmiákkal szembefröcskölt előbb engem, aztán az őrtársamat, Balás Tibit.

– Hogy kerülhetett hozzá a szalmiák? Hiszen mielőtt elindultak volna, biztos, hogy alaposan megmotozták.

– Valaki előre bekészítette néki a WC-fülkébe, ha történetesen sósavat rak be helyette, akkor pechem van, 26 éves koromban fehér bottal járok. A szemem így is megérezte, ma is „legyeket” látok.

A folytatást Balás főhadnagy mondta el:

– Keresztes kitörte az ablakot, és karján a vezetőbilinccsel kiugrott a bíróság udvarára. Rettenetesen fájt a szemem, de nem adtam fel, megpróbáltam elébe kerülni. Mivel neki egy félkört kellett befutnia, a kapuban találkoztunk. Kifutott az utcára, én utána kiabáltam, figyelmeztetésül a levegőbe lőttem. Keresztes nem állt meg, ekkor célzott lövéseket adtam le. Már harminc méterre járt, csak foltokban láttam, szerencsém volt, hogy sikerült eltalálnom, a vizsgálat szerint oldalirányú haslövés és hátulról érkező mellkasi lövés érte.

– Milyen érzés volt élő célra lőni?

– Tulajdonképpen nem is voltam magamnál, csak arra gondoltam, hogy ezt a veszélyes bűnözőt nem szabad elengedni, sok embert megölhetett volna.

– Később sem okozott lelki problémát?

– Nem, nekem ez volt a feladatom. Mikor Keresztes összeesett, kifutottunk hozzá, mentőért telefonáltunk, még egy hétig élt, állítólag azt mondta: „ezt is akartam”. Vártam, hogy a családja majd jelentkezik nálam, hiszen nem maradt titokban, hogy én lőttem le, de senki sem keresett meg.

– És magával mi történt?

– Bevittek a szemklinikára, a szaruhártyám kétharmad részben leégett, az orvosok szerint nagy szerencsém volt, hogy a szalmiákot vízzel felhígították. Aztán a szegedi kórházban ápoltak két hónapig, de már sohasem lesz tökéletes a szemem.

Az aszódi javítóintézetben 1963-ban megismert fiúk közül később sokkal találkoztam, ha másutt nem, a napilapok bűnügyi rovatában. Láttam a képüket vastag betűs felirattat: „elfogták a templomok kegyszertolvaját”, vagy „rendőrkézen a józsefvárosi betörőkirály”. Ilyenkor, nem tagadom, egyfajta meghatott büszkeség fogott el: lám, nevelői munkám magvai nem hullottak terméketlen talajra, csak vitték valamire a fiúk, ilyen fiatalon bekerültek az újságba. Később is sokan megállítottak az utcán, vagy felkerestek a lakásomon – dicséretükre legyen mondva, mindig nappal és olyankor, mikor otthon tartózkodtam –, eltöltöttünk együtt egy-két jó órát. Itt Szegeden is igyekeztem úgy alakítani a dolgok menetét, hogy a nemdolgozó körletben fogva tartott G. Nándival is beszélhessek. Nándi megkért, hogy magával hozhassa régi aszódi társát, Dezsőt is.

– Mi történt a régi aszódi csapattal? – kérdezem. – Kivel találkoztatok?

– Az az igazság, hogy az aszódi „javcsisok” kívül maradtak a világon, a legtöbbjükkel összefutottam itt a börtönben – mondja Dezső remegő hangon, keze is reszket, idegi alapon cukorbajt szedett össze. – Emlékszik, Gyuri bácsi, L. Jenőre az első szakaszból, ő már akkor „gyúrt”, mikor másnak még eszébe sem jutott, és nagyobb fegyelmet tartott a körletben, mint két nevelő, ő is bebukott betöréses lopásért. 17-18 esetet tudtak rábizonyítani, négy évet kapott, aztán részt vett a totóbotrányban, és újra bekerült. Tetszik emlékezni „Kásá”-ra, aki a főszerepet játszotta a Makarenko-darabban, Az új ember kovácsá-ban? Megölte a feleségét, és ő is „tepsiből szabadult”, itt halt meg a szegedi börtönben. Nem sok szerencsénk volt.

– Pedig a mai fiatalok a cipőnket sem köthetik meg – teszi hozzá Nándi. – Emlékszik rá, mikor becsempésztünk egy lányt, és ott rejtegettük a hálóteremben? Fiúruhában járt, és a létszámellenőrzésnél az ágy sodronyába kapaszkodott alulról. Ha összevesztünk, kihívtuk egymást „szólózni”, és ment, amíg vér nem folyt. És milyenek most? Már gyerekkorukban olyan „melegek”, hogy a gesztenye megsül a markukban, és ha valakivel bajuk van, nem szemből támadnak rá, hanem hátulról, öten-hatan nekiesnek, és leütik egy széklábbal. Hol jöhetnek ezek hozzánk?! Mi csibészséget tanultunk, nem szemétséget.

– Hagyjuk a nosztalgiát, fiúk! Hogy kerültetek ide?

– Én víz-, gáz- és központifűtés-szerelést tanultam – mondja Dezső –, mikor beszálltam egy betörésbe, megbuktam, és soha többé nem tudtam talpra állni. Összeszedtem a cukorbajt, naponta négyszer kapok inzulint, azért is kerültem most Szegedre, mert minden cukrost ide hoznak. Mikor kiszabadultam, hiába jelentkeztem bárhol, a másfél év lyukat a munkakönyvben még ki tudtam dumálni, de ahogy az orvosi vizsgálatnál levették a vért, rögtön kiugrott a cukorbajom, rám néztek. „Uram, mit akar maga itt? Hegesztőpisztolyt vesz a kezébe, aztán közben bekómál, és összeégeti magát?”

– És te, Nándi, hogy jutottál ide?

– Én szobafestőnek tanultam, de nem volt szerencsém, mint Weisz Gizinek a jámbor élethez. Előbb egy évet kaptam betörésért, aztán másfelet, 1980-ban pedig 13 évre ítéltek emberölés kísérletéért, pedig nem is bántottam az öregasszonyt, csak orrba gyűrtem. Mondtam is a bírónak: „Ön csak vizsgázott jogból, de én a saját bőrömön tanultam meg.”

De folyton magunkról beszélünk, mi érdekli, Gyuri bácsi?

– Mondj valamit a börtön belső életéről, mégiscsak más, ha első kézből tudja meg az ember. Ki az úr itt?

– A világ összes börtönét a rabok irányítják, a smasszerok legföljebb tudomásul veszik, ami történik. Amikor én bekerültem ide, akkor sem a börtönparancsnok volt az úr azzal a tengerimalacfejével, hanem egy Lajos nevű körletírnok. Kint, civilben a rendőrségnél szolgált, egyszer arra ér haza, hogy a szomszéd épp csempészi be a „mennyei kanócot” a feleségének. Letérdepeltette a párocskát egymás mellé, és mind a kettőt főbe lőtte, tizenöt évet kapott.

Lajos mindenféle munkához értett, ő csinálta meg a parancsnok páncélszekrényét, a tisztek is behozták javítani az elektromos készülékeket. Jó külsejű fiú volt, a smasszernők mind bele voltak esve. Szóval Lajos járt-kelt, és mint egy igazi rendőr felszedte az adatokat. Mindent tudott a smasszerokról: ki hozott be vodkát tejeszacskóban, ki mit lopott a Teréz utcai bévés ház építkezésénél, egyszóval az egész börtönt a kezében tartotta.

Egyszer átvágott az udvaron, mikor a Doberdóról, vagyis a magaslesről rákiabál az őr: „Hová megy, Lajos, csak úgy kíséret nélkül?!” „Őrmester úr, jelentem: a mosodába küldtek.” Megy a kurva anyjába! Lajos nem szerette ezt a hangot, felmutatott a Doberdóra: „Húsz nap fogda!” És ismerte annyira az őr üzleteléseit, hogy csakugyan be tudta csukatni húsz napra. „Ebből tanulhat!” – mondta az őrmesternek, mikor legközelebb találkoztak.

Ugyanakkor Lajos a legjobb barát volt, aki csak létezett. Egyik este szólok neki:

– Szeptember 17. van.

– Na és?

– És nyolc óra.

– Még mindig nem értem.

– Tíz órakor szeretném megünnepelni a születésnapomat. Tíz órára behozatott az őrökkel egy liter pálinkát.

– Jók a történetek, Nándi, de térjünk vissza a börtönéletre. Hogy illeszkedtél be?

– Mikor bekerültem, „piros laposként” a nemdolgozó körletbe raktak, itt vett észre egy brigadéros, szólt az írnoknak: „Bejött egy „komálósom”, ki kell venni?”

Beosztottak a karbantartókhoz, ez nagy rang, mert aki szakmunkásként kerül be a Csillagba, az általában jó mester, megbecsülik. Én is meg akartam mutatni, hogy mit tudok. A folyosófalakat kellett rendbe hoznom, kiadták az utasítást, hogy kenjél mindent börtönszürkére a trepnitől egész a mennyezetig. Én festettem egy olajlábazatot, fölötte világos színekkel, és a tetőre csináltam egy kazettás tükörmennyezetet. Lekapartatták velem, a parancs az parancs, de tulajdonképpen mindenkinek tetszett, befogadtak a felső kasztba.

Átraktak az autószerelő műhelybe, itt dolgozott az „agytröszt”, innen mozgatták az üzleteket az egész házban. A polgári alkalmazott sofőrök hordták be az árukat; az italt termoszban, a teát a hátukra ragasztva, az egyik elítélt szerelő Szegeden lakott, ismerték, őrá bízták az elosztást. Egy darabig csak néztem, mint kajla a moziban, de figyeltem, hamar belejöttem a konspirációba. Nekem mindig Canaris, Hitler kémfőnöke volt az ideálom.

Megtanultam, hogy a börtönben mindennek ára van, és minden eladható. Egyszer valaki lopott a börtönkórházból egy doboz injekciót, senki sem tudta, mire lehet használni, mégis akadt rá vevő. És ugyanez vonatkozik az őrökre és a felügyeletre is: mindenkit meg lehet vásárolni, de nem mindenkinek és főleg nem mindenkor.

A felügyelettel ki tudtunk jönni; megcsinálták a maguk üzleteit, és az elítélteket békén hagyták. Előfordult, hogy az egyik őr látott zsugázni minket, de nem szólt, beállt, megnézte a lapomat.

– Adok érte – mondta, és letette a pénzt.

– És ha elbukom?

– Fizetem a felét.

– És ha nyerek?

– Viszem a felét.

Csak egy-egy „szálfatermetű”, másfél méteres smasszer kiabált velünk:

– Ne pofázz, mert szájba verlek!

Nem szóltam vissza, beláttam, szükségük van a magas hangra, mert így akarnak tekintélyt szerezni maguknak.

Mikor Illovszky ide került parancsnoknak, megkeveredtek a dolgok. Hozott magával egy Bátori nevű századost. Ez a Bátori kiépítette a „smúz”-hálózatot, nagy előnyöket adott a besúgóknak; törölte a fegyelmijüket, és az utolsó két évre kihelyezte őket az átmeneti intézetbe.

El kell ismerni: jól dolgozott, minden második kisegítőt be tudott szervezni. Addig, ha az embernek volt pénze, tatárbifszteket is rendelhetett a konyhán, megcsinálták neki rendesen nyers tojással, fűszerekkel, most már azt is befújták, ha valaki egy szem pörkölttel többet kapott. Az őr ilyenkor szólt nekem, hogy mi újság, készüljünk fel a vizsgálatra, de az „eseményt” továbbítani kellett, mert ha nem jelenti, őt vonják kérdőre.

De ez a világ nem tartott soká, szerencsére a börtön teli van gyűlölködéssel, ellentétes érdekekkel. Ha az ember átlátja ezeket, le tudja daráltatni a vamzerokat. Minden tiszt kiépíti a maga besúgóhálózatát, és igyekszik leszámolni az ellenfele kádereivel. Én is megtaláltam a magam bizalmi emberét, bárkit elfűrészelhettem. Mondtam a „füleknek”: „Mikor ti elindultok az ajtón befelé, én akkor már jövök kifelé!”

Akit a tisztekkel nem sikerült elintéztetni, azzal elbánt az őr, a vamzer az ő köreit is zavarta. Az őr maga nem intézkedhetett, mert gyanússá válik, hogy elfogult, de szólt egy másik őrnek, és az kinyírta az illetőt. A lebukott vamzerért pedig soha nem áll ki senki, mert a csontja velejéig blamálná magát.

Bátori százados úr is hiába kapaszkodott, a börtön egy idő után visszasavanyodott, én is nyugodtan dolgozhattam tovább. Brigádvezető lettem a Csajkovszkij-brigádban.

– Mi ez a Csajkovszkij-brigád? – kérdezem.

– Több műveltséget néztem ki magából, Gyuri bácsi, hát a „diótörő”! A bolondokat és az analfabétákat vettem magam mellé, őket két jó szóval meg egy doboz kávéval úgy fel tudtam dobni, hogy dolgoztak, mint a megszállottak. Akadt köztük olyan is, aki egy műszak alatt 25 kiló diót megpucolt.

Nagy szemű, papírhéjú diót szállítottak nekünk, a próbatörésnél több mint 30 százalék tiszta belet ki tudtunk hozni, de jöttek az őrök egymás után: „Nándikám, adjál egy kicsit, az asszony diós tésztát akar főzni!” aztán elvittek négy-öt kilót. A piacon akkoriban 360 forintba került, ha lebuknak, még bűnvádi eljárás is indulhatott volna ellenük. Ezt a veszteséget is be kellett számítani, a kihozatalt levittük 28 százalékra, így is jól kerestünk. Elgondolkodtam: nálunk aztán éppen eleget lopnak, mégis milyen szépen teljesítünk, mennyit kell lopni a külső üzemekben, hogy így tönkremennek?!

Mint brigádvezető abszolút „menő” lettem, mondtam az embereimnek: „Csak akkor nem tehetek semmit érted, ha hallgatsz. Ha szólsz, olyan bajban nem lehetsz, hogy ne tudnék segíteni rajtad.”

A művezetők írták nekik a fegyelmi lapokat, én összetéptem, és a vécébe dobtam. Ha érdeklődtek, hová kerültek, azt feleltem, hogy már átküldtem a Csillagba. Talán túl népszerű is voltam már, sokan tartottak tőlem, de én nem állítottam le magamat.

Valamelyik brigádtagom azt kérte, hogy minősíttessem őt vissza fegyházfokozatosból börtönösre, mert egy évvel korábban szabadulna. A saját nevelője nem hitt benne, hogy sikerülhet, én mégis ki tudtam járni neki.

– Magadnak mit tudtál elintézni?

– 1984-ben meghalt az anyám, büntetésfelfüggesztést kértem, hogy elmehessek a temetésére. Mióta ez a börtön áll, nagyidős fegyházast, tizenhárom évvel a feje fölött, még sohasem engedtek el. Az egész vonalon megvétózták a kérelmi lapomat, de végül a parancsnok a saját felelősségére aláírta. Az igaz, hogy nem éltem vissza a jóindulatával, két órával a határidő előtt már csöngettem a börtön kapuján.

Aztán csináltam tovább a magam kis üzleteit, kijött belőlem a családi negyedrész zsidó vér. Kis alakú fényképeket bevontunk poliészterrel, és bizsukat gyártottunk: gyűrűt, medálokat. A haszonból behozattam egy Superstar tévét, a nevelőnk úgy kezelte, mintha az intézeté lenne, és csak állandó használatra adta volna ki az én zárkámnak. A hírműhelyünkben tévéjátékokat készítettünk hozzá, és egész este nyomogattuk a gombokat.

Aztán az egyik „beszállítóm”, egy őrmester hozott be valami jelentéktelen tételt: egy 250 forintos teát, mikor átvettem, „hazer tréfli” lettem, a helyszínen megbuktam vele. Bevittek az irodába, hogy mondjak el mindent, de én nem szarok oda, ahol eszem. Bűnvádit kavartak az ügyből, kaptam egy évet, és elvették a három év három hónapos kedvezményemet. A jövő februárban szabadultam volna, így csak 1993. január 10-én fogok.

Leváltottak a brigádvezetésről, ott állnak bosszút, ahol csak bírnak, nem felejtik el, hogy valaha a markomban tartottam őket. De engem nem tudnak tönkretenni. A börtönben az veszít, aki elfogadja, hogy ő most rab és semmi más, feladja az érdeklődését az új dolgok iránt, én pedig mindig keresek-kutatok. Aszódon a javítóban maga sokszor olvasott nekünk Petőfit, egy sorra jól emlékszem: „lobogómmal még találkoztok!” – Dezsőhöz fordul. – Milyen cigarettád van, Kisnyúl?

Nándi rágyújt, és elgondolkozva fújja a füstöt.

– Biztos meséltek már magának Keresztesről, a postarablóról. Én ismertem: ő azért halt meg, mert nem volt veszélyérzete, és az ilyen a börtönben eláshatja magát, beleveri a fejét a falba. Ha én vertem bele a fejemet a falba, most nem képletesen szólva, annak megvolt a miértje, lent Balassagyarmaton csak úgy tudtam megúszni a bűnvádit. Nem szabad magunkat tönkretenni, hanem meg kell őrizni távolabbi célok érdekében.

– Milyen távolabbi célod van? Le akarsz lépni?

– Az nem volna gond, és egy magamfajta Nulla Károlyt biztos nem keresne az Interpol. De nem hagyom itt a fiamat, tizenkét éves, az anyja állami gondozásba adta, kiveszem majd, és elindítom, ha hajlik rá, jó felé.

 

Mikor megtudtam, hogy az egyik gyógyító-nevelő harmadéves hallgató a katolikus teológián, csodálkozva kérdeztem az indítékait.

– Mikor a jogi doktorátusomra készültem, itt bent nem tudtam annyit dolgozni, mint régebben. Attól féltem, hogy visszaesés következik be a körletemben, főleg az öngyilkosságok megszaporodásától tartottam. A legnagyobb csodálkozásomra semmilyen tekintetben nem következett be látványos romlás. A már kialakult közösség működött tovább, felvállalták, meghallgatták és támogatták a rászorulókat, ezt nem lehetett másként felfogni, mint a szeretet gyakorlati megnyilvánulásaként, mely önmagától is létezik. „Hoppá – mondtam magamban –, erről már beszélt valaki vagy kétezer évvel ezelőtt!”

Családi kapcsolataim révén megismerkedtem egy teológiaprofesszorral, és elbeszélgettem vele, amit hallottam tőle, megpróbáltam a börtönbeli nevelés szempontjából értelmezni. Úgy találtam: az egyház szerepe főleg a nagyidősök között lehet fontos, és ezek száma a halálbüntetés feltételezhető eltörlésével csak növekedni fog. Túl azon, hogy a szentmisék feloldják a mindennapok elviselhetetlen szürkeségét, a vallás mással nem pótolható értékeket teremt. Mi legfeljebb az élet végéig adhatunk célokat, a hit túl tud mutatni a halálon, és ezzel magát az életet is elviselhetőbbé, tartalmasabbá teszi.

Itt, Szegeden, november negyedikén tartották az első misét, az előzetes felmérésnél 264 ember jelentkezett, 74-en jöttek el, de meg kell jegyeznem, hogy ezen a szombaton a bútorgyár rendkívüli műszakot tartott, és ez sokakat elvont. Ezen a hétvégén már negyedik alkalommal szolgáltatnak szentmisét, a résztvevők száma, úgy gondolom, száz körül lesz.

– Mit szólnak hozzá a parancsnokok? Nem félnek a fegyelem fellazulásától?

– A bejáró papok tisztelettel viseltetnek a börtönrezsim iránt, nem tévesztik el szem elől, hogy az itteni híveik nem egyszerű emberek, hanem súlyos bűnelkövetők. Az egyikük, Havas Géza atya maga is hosszabb időt töltött börtönben, ő épp ma tart lelki gondozást, ha kívánja, összehozhatom vele – a nevelő az órájára néz –, le kell mennem elé a kapuhoz, az őrök még nincsenek hozzászokva az ilyen látogatókhoz. A múltkor bejött egy tanárnő, beállították a rabok közé, hiába tiltakozott: „Kérem, én tanárnő vagyok!” „Kint tanárnő voltál, de itt bent te is csak egy »kendermagos« leszel!” A szürke rabruhára céloztak vele.

Kisvártatva egy alacsony, szerény öregember jön föl a lépcsőn, a nevelő érezhető reverenciával fogadja. Én is bemutatkozom, és megkérem, hogy beszélgessünk néhány percet, Havas Géza szívesen rááll.

– Hogy él, mivel foglalkozik?

– Mikor betöltöttem a 75. évemet, elmentem nyugdíjba. Itt élek Szegeden egy másfél szobás magánlakásban, egy nyolcvanéves nővér mos rám, egyébként el tudom látni magam. A Rókus-kápolnában szolgálok mint kisegítő, mikor az ottani káplánt kinevezték segédlelkésznek, felajánlottam, hogy segítek neki. Talán hasznosítani tudjuk munkánkban az én régi börtöntapasztalataimat.

– Mikor és hogy került börtönbe?

– 1961-ben összefogtak tizenkét ifjúsági lelkipásztort, azzal vádoltak minket, hogy az államrend megdöntésére törekedtünk elitnevelés útján, vagyis hogy egy új vezetőréteget próbáltunk felkészíteni, amely egy rendszerváltás esetén rendelkezésre áll majd. Február 6-án egyszerre nyolcszáz helyen tartottak házkutatást, engem letartóztattak, és a Gyorskocsi utcai börtönbe vittek.

– Mit gondol, miért hoztuk be? – kérdezte a kihallgatóm.

– Nem tudom, uram.

– Magát nem a hitoktatásért fogják elítélni, hanem szervezkedésért. Mert maga volt a „spiritus rector”, ugye, így mondják?!

Nem lehetett vitatkozni velük, de én természetesen nem vállaltam el semmi olyat, amit nem követtem el, hosszú hónapokra magánzárkába csuktak. Május elsején csönd volt a házban, és az ünnep tiszteletére kinyitották a zárkaajtókat, még a saját társaim is ezt kérdezték akkor:

– Géza bácsi, ki volt a szervező?

– Senki. Hát nem értitek, hogy mese az egész?!

Június 16-ára tűzték ki a tárgyalást, előtte behívatott magához egy Szegedi nevű őrnagy. Akkor már ismertem a vádiratot, kérdezem tőle:

– Őrnagy úr, miért engem neveztek ki elsőrendű vádlottnak?

– Mert maga a legnagyobb név a csapatban, ha jól tudom, pápai káplán is volt. De nyugodjon meg: nem maga kapja majd a legsúlyosabb büntetést.

A tizenkét letartóztatott közül egyet kivontak a vád alól, a megmaradtak közül hetet nem ismertem, soha nem is láttam, tehát mindenki tudta, hogy én semmiféle szervező nem lehettem. Ennek ellenére öt és fél évet szabtak ki rám.

– Megnyugszik az ítéletben? – kérdezték.

Tudtam, nincs értelme vitatkozni, bólintottam.

– Igen.

Az ügyész nem emelt kifogást, az ítélet jogerőre lépett. Nem tudtam, hogy fogom elviselni ezeket az éveket, egy régebbi operációnál eltávolították a fél gyomromat, a börtönkoszt minden falatja kínokat okozott. Egy ideig még ott tartottak a Gyorskocsi utcában, tanúként kellett szerepelnem a többiek ügyében, 1962 tavaszán szállítottak el Márianosztrára.

Társaim és én akkor már hatvan év körül jártunk, a labdavarrókhoz vagy a kötélverőkhöz nem tehettek minket, egy külön teremben perzsaszőnyeget szőttünk. Hagytak minket dolgozni békében, és elmondhatom, hogy olyan jó papi társaságba, mint ott, azóta sem kerültem.

1962. október 8-án hívatnak a parancsnoki irodába, ott ült Hermann őrnagy, a politikai rendőrség vizsgálati osztályáról.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi a véleménye az állam és az egyház viszonyáról. Gondolja meg a válaszát, ha másért nem, saját maguk érdekében.

– Mi a profilja a jelenlegi magyar rendszernek? – kérdeztem vissza.

– Proletárdiktatúra.

– Akkor nem lehet szó viszonyról, legföljebb helyzetről. Addig megyünk, amíg a hurok engedi.

Az őrnagy az 1950-es püspöki megállapodásra hivatkozott, de én ezt semmisnek tekintettem, mert az állammal kardinális ügyekben csak maga a Vatikán egyezhet meg. Itt vitának helye nincs.

– Szeretném, ha leírná az álláspontjukat – mondta Hermann, mikor elváltunk –, pártkongresszusra készülünk, ahol számos dolgot tisztázni szeretnénk, és a kormányt érdekelné a maguk véleménye is.

Én annak rendje-módja szerint el is készítettem egy beadványt, lelkésztársaim megijedtek, mikor elolvasták, és azt tanácsolták, hogy inkább tépjem el, de én átadtam az operatív tisztnek, a végén egy jutalombeszélőt kaptam a munkámért.

Rabságom huszonnyolcadik hónapját kezdtem meg, amikor 1963. április 4-re meghirdették a közkegyelmet. A többi politikai fogollyal együtt szabadultam, formális amnesztia vagy rehabilitáció nélkül. Szegeden a belvárosi plébánián szolgáltam mint kisegítő 1968 őszéig, akkor Ijjas püspök úr kitaposta, hogy plébános lehessek Újszegeden.

A becsületem „helyreállításáért” nem tettem egy lépést sem, mivel az Isten színe előtt sohasem sérült meg. Tizenöt év után kértem a priuszom törlését, olyan gyakorlati okok miatt, mint hogy az útlevélkérelem kitöltésénél mindig be kellett írnom, hogy büntetett előéletű vagyok – Havas elmosolyodik –, és most nagy kerülővel mégis visszatértem a börtönbe.

– Hogy történt?

– A káplán, fiatal és tapasztalatlan ember, megkért, hogy kísérjem végig a zárkákon, és énrám bízta az egyéni foglalkozásokat. Hetente kétszer járok be, ilyenkor igyekszem addig kitartani, amíg az erőmből telik, mert az elítélteknek az a legfontosabb, hogy kibeszélhessék magukat. Így is csak 2-3 emberrel tudok foglalkozni, pedig több mint kétszázan jelentkeznek.

– Mit tud adni nekik?

– Nyitott szívet és egypár baráti szót. Amit hallok tőlük, azt természetesen úgy kezelem, mint a gyónási titkot, így csak általánosságban említem meg, hogy szinte mindenki azt bizonygatja, hogy ártatlanul ítélték el. Semmiképpen sem szabad nyugtalanságot kelteni bennük, különben sem vonhatom kétségbe a Törvényt, azt tanácsolom nekik, hogy ha valóban ártatlan, ragadjon meg minden törvényes eszközt. Ez minden. Varázsszavakat nem tudok mondani, a vallás primitív vigaszait pedig nem használom.

– Ez mit jelent?

– Például: nyugodjon meg, Isten akaratából van itt! – mert biztos, hogy nem Isten akaratából került be, hanem a saját vétkei miatt.

Egyébként készen állunk minden, a hivatásunkkal összefüggő szolgálatra: keresztelésre, hitoktatásra, utolsó kenet még nem fordult elő, de ha valaki erre tartana igényt, éjszaka is bejönnénk, a parancsnok úrtól állandó belépőt kaptunk. Az általános szabályokhoz itt is ragaszkodnunk kell; például az elváltak nem bocsáthatók a szentségekhez.

– És mi történne, ha egy halálraítélt üzenne magáért?

– Irtóznék attól, hogy egy kivégzésnél asszisztáljak; a siralomházban töltsem az éjszakát, és felkísérjem a szerencsétlent az akasztófa alá. Mondom: nem szívesen tenném.

– De azért elvállalná?

– Ha kell, természetesen – az öreg pap bocsánatkérően veszi a kalapját –, ne haragudjék, de fent már várnak rám. Ha érdekli, szeretettel várjuk a szombat délelőtti misénkre.

Ezen a hétvégén két vallás is tartott istentiszteletet a Csillagban: a katolikusok és a Jehova tanúi, de a résztvevők aránya nem érte el az elítélt létszám nyolc százalékát sem. A felügyelők alig titkolt ellenérzéssel fogadták az eseményt, sok helyen ki sem léptették a zárkából a jelentkezőket, másutt megtették, de „keresetlen” szavak kíséretében:

– Az Isten f…ra sorakozó!

Magukban az elítéltekben is éltek fenntartások, egyikük azt mondta, hogy a gyóntató pap az operatív tisztnek dolgozik, és inkább a tévénézést választotta.

A Jehova tanúi kilenc órára hirdették meg istentiszteletűket, de a prédikátor már nyolc után megérkezett – negyven év körüli, gondosan öltözött férfi, mozdulatait-szavait nehezen visszafojtott indulatok feszítik.

– Hány emberre számít?

– Előzetesen tizenegyen iratkoztak fel, de ennél többen jönnek majd.

– Ők a civil életben is a maguk felekezetéhez tartoznak?

– Ide nem kerül be Jehova tanúja, mert a közösség eleve kiveti magából a bűnözőket, csak érdeklődők jelentkeznek, de biztos vagyok benne, hogy a szabadulásuk után sokan közénk fognak állni.

– Bocsásson meg a kérdésért: ön mikor és hogyan tért meg?

– 1970-ben nehézgépkezelőként dolgoztam Deszken, és egyszer a munkából hazafelé menet megszólított egy asszony: „Szokott-e imádkozni, fiatalember? Tudja-e, mit jelent a Miatyánkban a »szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod«?” Elröstelltem magam a tudatlanságomért, elkezdtem olvasni a Szentírást, és megtaláltam azt a választ korunk bajaira, melyet addig hiába kerestem. Megismétlődnek Krisztus eljövetelének előjelei: eluralkodik a nyomorúság és a bűn, pusztítanak a járványok, az emberek gyönyörkedvelőkké, pénzsóvárakká válnak, mint Pál apostol is ír erről a Timóthoz intézett levelében.

A Földet a felrobbanás veszélye fenyegeti, és az Isten azokat fogja elpusztítani, akik el akarják pusztítani a Földet. Mert Isten a Földet nem hiába teremtette, hanem számunkra lakóhelyül, és a szelídek fogják örökölni. Az emberiség két csoportra oszlik most: van, aki fél, és van, aki felemeli a fejét, mert érzi, hogy közel a szabadulás és a megváltás!

– Ön, úgy gondolom, a második csoportba tartozik, harcos híve a felekezetének.

– Mindannyian azok kell, hogy legyünk, mert a gesztus gesztust szül, a béke pedig békét. Mi, a Jehova tanúi, felosztottuk magunk között a területet, oda is elmegyünk, ahová mások be sem mernek lépni, én például a rendőrkapitányságon is megpróbáltam téríteni. A „bekopogás” népszerűtlen dolog, de Máté 19/28 alapján meg kell győznünk és meg kell tartanunk az embereket. Nemrégiben leszázalékoltak a munkahelyemen, azóta minden időmet a küldetésemre fordíthatom.

Kopognak, és nyolc-tíz elítélt óvakodik be a terem ajtaján.

– A többiek hol vannak?

– Ők később jönnek, nem készültek el időre a körletrenddel.

A prédikátor kiosztja a magával hozott Bibliákat – mozdulatai során feltűnik, hogy a keze feje tetoválva van, ez éles ellentétben áll gondos öltözékével, tekintélyt keltő szemüvegével. A beszélgetés kezdetén megtárgyalják az előző imaóra anyagát, egy vörös hajú, felfűtött indulatú elítélt ragadja magához a szót:

– Én gondolkoztam azon, amit mondtál – a büntetés-végrehajtási szabályok ellenére a prédikátor és az asztal mögött ülők tegezik és keresztnéven szólítják egymást –, a pszichológiai dolgokat elhiszem, a biológiaiakat nem. Én boncmester is voltam, tudom, hogy még egyetlen halott sem ült fel. Én nem hiszek a feltámadásban, teszerinted hogy csinálná az Isten?

– Gondolj azokra a televíziós filmekre, ahol olyan színészek is szerepelnek, akik már régen meghaltak. Mégis látod az arcukat, hallod a hangjukat. Ha pedig egyszerű emberek is képesek ilyen dolgokat megőrizni, magnóval vagy képmagnóval, miért okozna nehézséget Istennek, hogy emlékezetében megtartsa az egykor élt emberek vonásait, és újrateremtse őket?!

A vörös hajút nem lehet leállítani, folytatná a vitát, de a többiek rászólnak:

– Hagyd már abba! Inkább a mestert hallgatnánk, mint téged.

– Ó, I am sorry, uraim! Ich bin kein partteil! – „villog” tovább.

A prédikátor végre rátérhet a mondanivalójára. Úgy tűnik, hogy az előadását nem egy logikailag következetesen végiggondolt vázra építi fel, ehhez, feltehetőleg, kevéssé iskolázott, inkább hatásosnak vélt gondolatokat sorakoztat fel egymás után, minden rendszer nélkül. Hogy még jobb benyomást keltsen, gyakran citál a Szentírásból, hallgatóságát minden esetben felszólítja, hogy ellenőrizzék az idézet szó szerinti pontosságát.

Az asztal mögött ülők nagy része írni-olvasni alig tudó cigány ember, életükben először kaptak a kezükbe Bibliát. Ha nem értenek valamit, közbe-közbeszólnak, a beszélgetés rendje gyakran felborul. Akárhogy figyelek, csak összefüggéstelen mondatokat tudok feljegyezni:

– Az emberi uralmak soha nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, de a Biblia kiállta az Idők viharát…

– Amit látok, azt már nem kell hinnem. Szó és elme csatájában az elmének kell felülkerekednie, mert a szó és a szív csalárd jószág…

– A „szerintem” szót mi kizártuk a szókincsünkből, mert nem a saját gyönge lábunkon állunk, hanem óriások vállára támaszkodunk. Épp azért tartanak minket ellenszenvesnek más vallásbeliek, mert mi az írásból és a logikából kiindulva lerántjuk a leplet az olyan feltételezésekről, mint a Szentháromság vagy a pokol…

Egy öreg cigány nem törődik sem az előadással, sem a fel-felcsattanó vitával, lassan, betűről betűre haladva olvasgatja a könyvét:

– „A bűn zsoldja a halál…”

Egy biccentéssel elköszönök, és átmegyek a kultúrterembe, ahol a misét tartják. Hetven-nyolcvan ember üldögél a padokon, van, aki magába roskad, mások félhangosan dúdolják a zsoltárokat. Fenn az emelvényen egy fiatal férfi játszik hordozható orgonán.

– „Uram, irgalmazz!…”

A hátteret a rabokat szabadító Vasas Szent Péter képe foglalja el: a Szent éppen a lehullott láncokat nyújtja Jézus felé. Az 1950-es évek elején ezt a képet is eltávolították a börtönből, a Rókus-kápolnában őrizték, és csak most, a rabok kívánságára került vissza régi helyére.

Az oltárnak szánt asztalon ezüstfeszület áll, körötte cserepes virágok, a szokásos kehely hiányzik – ide, a börtönbe még áldozáskor sem lehet bort behozni. Ma nem Géza atya prédikál, hanem a káplán, fiatal, sportosan rövid hajú férfi. Még láthatóan tapasztalatlan, nem tudja például, hogy egy szónok csak a vállmagasságig emelheti fel a karját, különben a gesztus hatástalanná válik, de jó ösztönnel ráérez arra, hogy ezt a hallgatóságot a példázatok vonzzák, elvont fejtegetések helyett inkább mesélni próbál nekik.

Szent Ágoston legendáját idézi a gyerekről, aki egy maga vájta kis gödörbe próbálta átmerni a tenger vizét, ezzel szemlélteti, hogy a véges emberi ész milyen nehezen fogja fel a Szentháromság mibenlétét.

Utána egy válóperes bíróról beszél, aki azt állította, hogy a házasfelek elhidegülése mindig kis dolgokon kezdődik: ki hol nyomja meg a fogkrémes tubust, alul vagy középen. Ebből minden kapcsolatra érvényes következtetéseket von le, békéről, önzetlenségről beszél – itt, ahol az emberek csak a legkeményebb önzéssel tarthatják a felszínen magukat.

A beszéd véget ér, az elítéltek felállnak, és hol mormogva, hol fel-felcsapva felhangzik a közös ima:

– ”…és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…”

A börtönparancsnokok régi nagy nemzedékének tagjaival én már csak alkalmilag találkoztam. Néhányan egészségük megromlása miatt vonultak vissza időnap előtt, mások épp 1989 derekán adták be nyugdíjkérelmüket – attól tartva, hogy a tervezett új nyugdíjrendelet hátrányosan érinti majd őket.

Be kell vallanom: egyikük sem tett rám mélyebb benyomást, bár lehet, hogy én már erősen leépült állapotban láttam őket. Általában a rendőrségtől, az államvédelemtől vagy egyszerű börtönőri beosztásból indultak el, még az 1950-es évek elején. Igyekeztek képezni magukat, az idő múlásával a legtöbben a zubbonyukra tűzhették a „vaspinát”, a főiskolai végzettséget jelző, trapéz alakú jelvényt, de elméleti ismereteik, szakmai hitvallásuk alig terjedt túl a primitív általánosságokon. „Bármilyen társadalomban rendnek és fegyelemnek kell uralkodnia”, „az elítélt is ember”, „a smasszer ne a börtönben mutassa meg, hogy ő az úr, hanem otthon a feleségének” – hallani tőlük. Nem véletlen, hogy magasabb irányítói beosztásba kerülve szinte valamennyien megbuktak, alkoholistákká váltak.

A következő generáció, a jelenleg szolgáló börtönparancsnoki gárda már eleve jobb pozícióból indult: a főiskolai végzettséget szinte belépőként várták el tőlük, és a büntetés-végrehajtás szelleme is oldottabbá vált az eltelt évtizedek alatt. Az összkép ennek ellenére vegyesnek tűnik. Néhányan nemhogy nem születtek smasszernek, de évtizedes parancsnoki működésük során sem lettek azzá, egy óráig sem volna szabad meghagyni őket egy intézet élén. Ez nemcsak az én laikus véleményem, a felső vezetés is ugyanígy gondolkodik, de feltehetőleg személyes, érzelmi okokból egyelőre nem akarja elmozdítani őket beosztásukból.

Akadnak viszont tehetséges, sőt elhivatott vezetők is, a szakmai közvélemény a Budapesti Fegyház és Börtön – közhasznú nevén: a Gyűjtőfogház – parancsnokát, doktor Kozma András ezredest mindenképpen ezek közé sorolja. Ezt az értékelést személyes tapasztalat alapján én is szívesen osztom: egy év alatt tucatnyi börtönben jártam, de az elítéltek csak a Gyűjtőben kértek meg, hogy hozzam össze őket egy beszélgetésre az intézetparancsnokkal, ismerték Kozmát, és megbíztak benne.

Többször kellett találkoznunk, és alkalmanként hosszabb ideig elbeszélgetnünk, amíg megértettem, hogy az ötvenes éveit taposó, mozgékony, vendégeit kirobbanó jó kedéllyel fogadó Kozma valójában túlhajtott, az értékek rendjében állandóan kételkedő, egészségileg is megviselt ember. Elmerül a mindennapos börtönfeladatokban; nemcsak egy szökésért vagy zárkabeli öngyilkosságért felel saját személyében, a börtön mellett működő bútorgyárat, a falakon belül folyó új építkezéseket is neki kell irányítania, még az is az ő vállát nyomja, ha egy cső bekötése miatt vízhiány lép fel a harmadik emeleten. Ha egy műszerfalra ki lehetne vetíteni a reá háruló terheléseket, a mutatók állandóan a veszélyes „piros” övezetben ingadoznának.

Mint számos más bévés parancsnok, Kozma is Sátoraljaújhely környékéről származik. Szülei nyolc hold földön gazdálkodtak, később beléptek a helyi termelőszövetkezetbe, de a család így is nyomorgott. Kozma előtt egyetlen lehetőség kínálkozott, hogy feljebb juthasson, élt is vele: 1962-ben felvételét kérte a Büntetés-végrehajtás kötelékébe.

Ő is a „faltól indult”, vagyis külső őrként kezdte, de már tizedeskorában rábízták a sátoraljaújhelyi börtön raktárát, később a teljes anyagi ellátás vezetését. Kozma megemlítette, hogy munkájában sokat segített neki egy író, aki 1956-os tetteiért kirótt büntetését töltötte a börtönben.

Akkor még érződött az a légüres tér, mely az 1945-öt követő elbocsátások nyomán állt elő a testületnél – előbb a háború előtti parancsnokokat küldték el, később az altiszteket építették le –, új erőkre volt szükség, felettesei fantáziát láttak a fiatal tizedesben, és tiszti iskolára küldték.

Az akadémián megszerezte a képesítést, ott tartották nevelőtisztnek, de két év után Sátoraljaújhely visszakérte. A költségvetési munkák vezetőjeként 120 ember tevékenységét irányította. Itt sem maradhatott soká élete folyamán annyit kellett költöznie, hogy családi bútorai hamarosan darabokra hullottak szét.

Az akkor érvényben levő szokásokkal ellentétben már negyvenéves kora előtt börtönparancsnok lett Gyulán. Reformjai még ma is érvényben vannak, és hatnak az intézet munkájára. Egyszer azonban munkája úgy hozta, hogy elmulasztotta a börtön kapujában személyesen fogadni a Büntetés-végrehajtás látogatóba érkező országos parancsnokát, ezért egy ideig feketelistán tartották. A testület azonban nem bővelkedett irányításra alkalmas emberekben, a körülmények hamarosan megkövetelték, hogy küldjék vissza Kozmát Sátoraljaújhelyre – parancsnoknak nevezték ki oda, ahol néhány évvel korábban külső őrként kezdte a pályáját.

Innen már csak egy lépcső vezetett felfelé, Kozma bekerült a minisztériumba hivatalnoknak, a Büntetés-végrehajtás személyzeti osztályát vezette – ez volt életének első olyan beosztása, melyet nehezen viselt el. Hosszú és szívós küzdelem után sikerült „megfúrnia magát”, visszatért a gyakorlati munkába. 1986. október 15-én lépte át a Gyűjtőfogházban jelenlegi irodájának küszöbét.

– Több mint egy negyedszázadot töltöttél el ezen a pályán, mi változott benned ennyi idő alatt?

– Fizikailag már nem bírok annyit, mint régen. Az örökös stresszben élve idegi alapon ischaemiát, szívpangást szedtem össze, ízületeim megkoptak, a csontjaim lassan elmeszesednek, de azt hiszem, mégis jobb „smasszer” vagyok, mint régen, és örömömet találom a munkámban.

– Szóval te mégis smasszernak születtél?

– Azt hiszem, ha másfelé vitt volna a sorsom, akkor is megállom a helyem; akármi van befogva a satuba, én szívesen dolgozom rajta. Kimutatok az ablakon, a hóban elmerülő közeli sírkertre.

– Ilyen alapon a temető vezetését is elvállaltad volna?

– Nem, mert ott nincsenek emberek. Szeretem látni, ahogy egy szervezet működik és átalakul a munkám nyomán. Beindítottam egy mozgást itt a Gyűjtőben, ahol mindenki megtalálta a helyét, kialakult egy belső egyensúly. Te ismered a körülményeket: csak egy hipnotizáló parancsnoki ráhatás tarthatja egyben a börtönt.

– Néhány kollégád más receptet követ, azt, amit a görög bölcsek tanácsoltak a diktátoroknak: a sorból kiálló fejeket vágd le, a kilógó kezekre verj rá, és akkor mindig rend lesz körülötted.

– Nekem más a „smasszerfilozófiám”. Szerintem minden ember egyforma esélyekkel születik, utána két tragédia érheti: vagy ő nem tud megfelelő kapcsolatot teremteni a társadalommal, vagy a társadalom feledkezik meg róla, és ez a bűnelkövetés lehetséges kiindulópontja. Ezért én nem azt vállaltam, hogy lelkileg tönkreteszem az embereket, hanem fegyelmezni és segíteni akarom őket.

– A börtönt jelenlegi formájában alkalmasnak tartod erre a célra?

– Jobb eszközt sajnos még nem találtak ki. Milyen értékei vannak egy embernek: élete, szabadsága, vagyona, társadalmi kapcsolatai, a börtön ezek gyakorlásában korlátozza. Mi mással tudsz hatni rá? Egyen mindennap krumplilevest?!

– És a beosztottaid mennyire azonosulnak a te felfogásoddal?

– Az az alapelvem, hogy mindig meg kell győznöm azt az embert, akivel a szándékomat végre akarom hajtatni. Időt engedek neki, érjen meg benne a szándék, hozza elő ő az ügyet, legyen a személyes részese.

– Mi történik akkor, ha nem sikerül?

– Ha nem megy, nem várhatok a végtelenségig, egyszerűen kiadom parancsban, a beosztottjaimat megfizetem, tehát többet követelek tőlük, mint a raboktól.

– A jelenlegi körülmények között ez az egész „magasztos” célkitűzésed nem lehet több jámbor szándéknál.

– Igen, a helyzetet alapvetően megnehezíti, hogy jelenleg nyolcvan fő hiányzik a létszámból, és a meglevők egy része is a kontraszelekció folytán került hozzánk. Azt szoktam mondani, hogy a jó smasszer legyen olyan, mint a liba: tudjon egy kicsit futni, egy kicsit úszni, egy kicsit repülni, vagyis értsen valamit a joghoz, a pedagógiához, a karatéhoz és így tovább, de sajnos sokan csak a szellemi képességek tekintetében emlékeztetnek a libára. Félretéve a viccet: ide többnyire az jön, aki nem válhatott igazi értelmiségivé vagy jó szakmunkássá, a polgári életben csak a sor végére állhatott volna, itt viszont személyes jelentőséghez jutott, és hatalmat kapott a kezébe.

– Ez azt jelenti, hogy az őrszemélyzet egy részének színvonala nem sokkal múlja felül az elítéltekét?

– Sajnos, gyakran így állunk. De meg kell mondani, hogy ennek a leosztásnak éppúgy megvannak a maga előnyei, mint a hátrányai. A nyolc osztályt végzett felügyelő fél a diplomás rabtól, mert attól tart, hogy kijátssza, viszont kiválóan meg tudja találni a hangot Kolompár Lalával. Ez ellensúlyozza a nevelők arisztokratizmusát, ők egy magasabb képzettségű rabbal egy órát beszélgetnek, Kolompár Lalával viszont jó, ha öt percet.

– Ilyen személyi adottságok mellett hogy tudod fenntartani a börtön biztonságát?

– A mostani állomány arra elegendő, és arra alkalmas, hogy normális körülmények között elfogadhatóan ellássa a feladatát. A külső őrhelyeken nem lehet csökkenteni az előírt létszámot, a falakon belül kockáztatunk, luxuriára törekszünk, vagyis feltételezzük, hogy nem következnek be negatív események. Például bízunk benne, hogy nem nő meg ugrásszerűen a kábítószer-fogyasztás, mert tehetetlenek lennénk vele szemben, meg kell jegyeznem, hogy a drogosokkal a nagy nyugati börtönökben sem tudnak mit kezdeni.

A tapasztalat egyelőre azt mutatja, hogy az elítéltek önként felállítanak bizonyos korlátokat, és ezeken nem lépnek túl, nem áll érdekükben, és a börtönben mindent az érdekviszonyok mozgatnak. Néha megpróbálnak rávenni másokat, hogy hágják át ezeket a korlátokat, de az ilyen akciók ritkán jelentenek veszélyt, mert kevés az igazi vezéregyéniség, és az elítéltek nem tartanak össze. Talán az sem túlzás, hogy jobban gyűlölik egymást, mint az őreiket. „Nem nehéz a rabság, de szörnyűek a rabok!” mondta nekem valaki Tökölön.

Abból indulunk ki, hogy ha egy felügyelő megfelelő kapcsolatot épített ki az elítéltekkel – oszd meg és uralkodj! –, látó- és hallótávolságon belül biztosítani tudja a rendet. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a felügyeletet ne ingassuk meg szakmai biztonságérzetében, olyan szabályokat kell szerkeszteni, melyeket száz százalékig betarthat és betartathat. Ha úgy tapasztalja, hogy a szabályok tíz százaléka nem megvalósítható, a többi kilencven százalékot sem veszi komolyan. Ez minden vonatkozásban érvényes; ha egy fegyelmi vétségért húsz nap fogda járna, és a parancsnok nem szabja ki az elítéltre, akkor a felügyelő azt mondja magában: így is jó, ezután majd én magam büntetek! A Büntető törvénykönyv betűit az őrök töltik meg tartalommal, és nem a minisztérium.

– Te mennyire avatkozol bele a dolgukba?

– Sohasem használom ki azt a hatalmat, melyet a parancsnoki beosztás biztosít nekem, mert aki lefelé az urat játssza, az felfelé okvetlenül szolgává válik. Én arra tanítom őket, hogy a jogszabályokat úgy kell értelmezniük, mintha önmagukra alkalmaznák. A panaszokat mindig kivizsgáljuk, félévenként leülünk beszélgetni a teljes elítéltállománnyal.

– Tudom, hogy gyakran kérnek tőled személyes találkozót. Ilyenkor milyen döntéseket hozol? Mondjál egy-két példát!

– A múltkor megkeresett az egyik elítélt felesége. A nő már 48 éves volt, de még gyereket akart az urától. Mindenféle kúrákat és előkezeléseket vállalt, hogy teherbe eshessen, és arra kért, hogy a megtermékenyülés legmegfelelőbb időpontjára adjak az urának büntetésfelfüggesztést, engedjem ki néhány napra, nemzési szabadságra – nem rossz, mi? Nem tudom, te hogy döntöttél volna a helyemben, én aláírtam a lapot. „Asszonyom, vigye a férjét, használja tetszése szerint – mondtam neki –, de itt a kapuban akarom visszakapni, és úgy, ahogy átadtam.”

Másik eset. Bekerült hozzánk egy Lólé nevű cigány, aki betört az OTP-be, és akció közben meg is lőtt valakit. Irtózatosan el volt telve önmagától, szószóló akart lenni, de mi szándékosan nem vettünk tudomást róla. Üzent értem, de nem kerestem meg, mikor üvöltözött, megfenyítettük, akkor sem én, hanem a helyettesem, nehogy túl sokat képzeljen magáról.

A fogdán Lólé befalcolt, öngyilkossági kísérletet követett el, akkor lementem hozzá, de akkor is úgy, mintha csak véletlenül vetődtem volna oda.

– Ki ez? – kérdeztem az őrtől, Lólé jelenlétében.

– Senki. Egy primitív zsivány a sok közül.

– Hogy mondhat ilyet? Én vagyok a postarabló!

– Na és? Van valami baja? Ha nincs, akkor töltheti tovább a büntetését.

És otthagytam faképnél. Ha akkor elfogadom, hogy ő a „nagy Lólé”, soha többé nem bírtunk volna vele.

Kozma felkel a karosszékből, a szekrényhez lép, hátat fordít nekem, csak sejteni lehet, hogy gyógyszert vesz be.

– Hogy bírod erővel? – kérdezem.

– Azt szokták mondani, hogy a BV-nél a nagy testű, erős palikból és a magamfajta kis termetű agresszívekből lesznek a parancsnokok, de a kicsik tovább bírják. Hol vannak már azok, akikkel annak idején együtt kezdtem?! Idegileg egy kicsit nehéz: 3500 ember él és dolgozik a börtön falain belül, mindegyikért én felelek, és a lakásomon nincs telefon! Egy rendkívüli eseménynél ki kell küldeni értem az ügyeletes kocsit. Ezer dolog adódhat, este minden csöngetésnél elkezd a szívem szabálytalanul verni. Na de hagyjuk; a rabok is azt mondják, hogy mindenkinek a saját büntetése a legsúlyosabb. Inkább arról beszéljünk, hogy hol akarod kezdeni a munkád.

– Még nem tudom, mit ajánlasz?

– Itt nálunk vannak összegyűjtve az értelmiségi bűnelkövetők, a tervezőirodában, a központi nyilvántartóban és más belső munkahelyeken dolgoznak, ezt a típust csak nálunk találhatod meg. Nézd meg, mondjuk, a tervezőirodát, felhívatok valakit, aki átkísér.

Alacsony, szemüveges, anorákot viselő férfi jön fel értem, átható dohányszag árad belőle. Képzettségét tekintve mérnök, polgári alkalmazottként az iroda egyik vezetője.

– Hogy kerültél ide? – kérdezem.

– Húsz évig dolgoztam tervezőmérnökként a ATI-nál, a Pest megyei tervezőnél, átlagosan kerestem – ez magyar viszonyok között tudod, mit jelent?! Nem kellett utolsó cseppig kinyomnom a fogkrémes tubust. Egy gyerekkori barátom hívott:

– Gyere át a V-hez, itt jobb pénzt kapsz!

Mindig azt feleltem, hogy még nem végeztem el a feladatomat, amire vállalkoztam. Aztán 1980 körül kezdtek leállni az építkezések, jó, ha naponként három órát töltöttem benn az irodában, az ebédidőt is beleszámítva. 1982-ben gondoltam egy merészet, és átjöttem ide. Indulásnál 20-25 százalékkal kerestem többet, mint a régi helyemen, mostanra már kiegyenlítődött a pénz.

– Megbántad az elhatározásodat?

– Nézd: az tény, hogy itt meg kellett tanulnom „bévéül”, de kint sorra épülnek le a nagy tervezővállalatok; a fele mérnöki gárdát kirúgják, a másik fele annyit keres, hogy megveszi a céget, és nem tudhatom, hogy én melyik csoportba kerültem volna.

– A jelenlegi munkahelyeden hány diplomás dolgozik?

– Az irodavezetőnk egyenruhás, gépészmérnök, alezredesi rendfokozattal, rajta kívül négyen vagyunk polgáriak, a helsinki egyezmény itt is szabályozza a fegyveresek arányát.

– És az elítéltállomány kikből áll?

– Papíron hozzánk kellene irányítani minden felsőfokú műszaki végzettséggel rendelkező rabot, de rájuk más intézetek is hajtanak. Tizennyolc főt tudnánk foglalkoztatni, de most is csak tizenöt helyünk van betöltve, építészekkel, épületgépészekkel, elektrikusokkal. 1983-ban ide helyeztek egy vízvezeték-szerelőt, olyan jó keze volt, hogy hamarosan belejött a rajzba.

– Mivel foglalkoztok?

– Új építkezések, helyreállítások, épülettoldások terveit készítjük, van egy árelemzőnk, aki a költségeket kalkulálja ki. Héttől négyig dolgozunk, ötnapos munkahétben, az elítéltek a költségvetési kategórián belül a legmagasabb napidíjat kapják: száz forint körüli összeget.

– Kint mennyit keresnének?

– Személye válogatja. Néhány egészen kiváló, elismert szakember is bebukott már ide: építési igazságügyi szakértő, egy szövetkezeti főmérnök, kint arannyal fizették meg minden ceruzavonásukat, de a többiek is elérik egy tervezőintézet dolgozóinak átlagszínvonalát. Valaha a tervezők az épület értékének három százalékát is kérhették, ha úgy vesszük, hogy évente 70-100 millió értékű munkát végeznek, az ő részesedésük 2-3 millió forintnak felelt volna meg. Az árak pedig közben megugrottak, gondolj csak a lakótelepekre, ahol kevés munkával nagy összegeket lehet kihozni, vagy arra, hogy maszekban 200 ezer forintot is kérhetnek egy családi ház tervezéséért.

– Hogy érzik magukat az embereitek?

– Eleinte élvezik a nyugodt körülményeket, a normális bánásmódot. Beállítottunk nekik egy villanyrezsót is, amelyen egész műszak alatt főzhetnek. Gyakran igénybe veszik; akadt olyan elítélt, aki nem ette meg a börtönkosztot, itt készített magának ebédet. Aztán lassan kinyílik a szemük, rájönnek, hogy választhattak volna jobban is, az ő képzettségükkel lehettek volna írnokok vagy raktárosok is, akiknek minden mozdulatukért leesik valami „potova”, ők itt legfeljebb papírt tudnak lopni.

Értékes emberek lévén, fokozottan rosszul érzik magukat a börtönben. Beletemetkeznek a munkába, nem napokban mérik az időt, hanem azon, hogy hol tartanak a feladatuk megoldásában. Felviszik magukkal a szakkönyveket, és műszak után tovább spekulálnak. Szerencsének tartják, hogy nem kell keveredniük a többiekkel, a bal csillagban, egymás melletti zárkákban helyezték el őket – a mérnök az órájára néz –, nemsokára letelik a műszakuk, gyere, nézzük meg őket a helyükön.

Az irodában összetettebb munka folyik; mint képzeltem; nem mindenki rajzol, néhányan fénymásolják a kész terveket, az irattárat kezelik, vagy gépelnek. Megszólítok egy rajzállvány mellett dolgozó fiatal, bajuszos férfit:

– Miért került be?

– Őszintén? Nem tudom. 1985-ben, mikor letartóztattak, azt mondták nekem a rendőrök: maga vállalkozott, tehát bűncselekményt követett el. Most meg Németh Miklós, a miniszterelnök kijelenti, hogy csak a vállalkozás mentheti meg az országot. De nekem már mindegy, csak az idő meg ne álljon, mert már nem sokáig bírom.

– Mit tűr a legnehezebben a börtönben?

– A percre beosztott napirendet. Hónapról hónapra ugyanakkor csöngetnek, ugyanakkor hozzák az ételt. Ma még csak kedd van, de én már pontosan tudom, hogy például vasárnap délután fél háromkor levelet fogok írni.

– Mint tanult embereknek milyen tekintélyük van a börtöntársadalomban?

– Semmilyen, inkább hátrányban érezzük magunkat. Mi csak a tisztjeinkkel állunk kapcsolatban itt a tervezőirodán, ők pedig délután négy órakor lelépnek, ha utána történik valami, senkinek sem tudunk panaszt tenni. A felügyelők a börtönviselt rabokkal haverkodnak, akik ismerik a csíziót, a cigányok akkor mennek ki a szintrácson, amikor akarnak, minket az őrség rögtön bezár. Nem tartanak megbízhatónak, mert túl okosak vagyunk nekik. „Tervező urak, ha a seggemben volnának, a Dunába szarnám magukat!” – mondják nekem olyanok, akiknek kint egy kalapácsot sem adtam volna a kezébe, hogy „Józsi, hozd utánam!” Mi is volt annak a régi színdarabnak a címe? Az ész bajjal jár? Ezt itt a Gyűjtőben is nyugodtan be lehetne mutatni.

– Melyiküket viseli meg leginkább a börtön? – kérdezem.

Egy csontig lesoványodott, ötven év körüli férfira mutatnak – arcára állandó félmosoly ül ki az idegcsillapítóktól. Gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolják: szívbeteg felesége a fürdőkádban ülve hirtelen rosszul lett, ő, állítólag, nem sietett a segítségére, és az asszony belefulladt a vízbe. Az ügyét még nem zárták le, nem született ítélet benne.

– Már ötödször cáfolom meg a vádat. Harmincnégy hónapot töltöttem eddig bent, és a Legfelsőbb Bíróság most dobta vissza az ügyemet első fokra. Előfordulhat, hogy még rendőri pótnyomozásra is sor kerül, csak azt nem tudom, hogy szegény, rég elporladt feleségemet hogy vizsgálják meg újból?!

Keze beszéd közben is állandóan mozog, egy pillantást vetek a rajzpapírra.

– Most min dolgozik?

A férfi gépiesen húzogathatja a vonalakat, nem érdekli különösebben munkájának célja, a felső sorokba rótt feliratról kell leolvasnia, hogy éppen mit tervez.

– A miskolci börtön alaprajzát készítem, valamilyen felújításhoz kell.

Kis csoport alakul ki körülöttem, a munkaidő lassan letelik, nyújtózkodnak, cigarettára gyújtanak.

– Ne higgye azt, hogy az ő esete rendkívüli – mutat valaki a csendes, idegileg megroppant tervezőre –, az a bíró, aki az én ügyemet tárgyalta volna, elment tíz nap szabadságra, ezért módosították a tárgyalás határidejét. Tudja, hogy végül mennyivel csúsztak el? Egy évvel, és ezt nekem ülve kellett kivárnom, a teljes bizonytalanságban.

– Én már a második évemet töltöttem bent, mikor kint még élt az ellenem kiadott körözés. A rendőrök valósággal betörtek anyámhoz, és feldúlták a lakását, hiába mutatta szegény a leveleket, amiket a Gyűjtőből írtam neki.

Egy szemüveges, de vastag nyakú, vehemens elítélt valósággal kirobban magából:

– Én tudom, hogy van ez, én is belügyis voltam! A garázsban dolgoztam, elpasszoltam két lefutott kocsit, és öt évet kaptam. De megmondtam a bírónőnek, hogy ne velem foglalkozzon, hanem a miniszterrel meg a truppjával, akik minden reggel már nyolc órára úgy berúgtak, mint az albán szamár, ők vitték züllésbe az egész magyar rendőrséget, és most is szabadon sétálnak, veszik fel a magas nyugdíjakat. A bírónő letorkolt: ő ilyen témákról nem tárgyal egy vádlottal! Nem? Ő ezt csak képzeli! Jövő évben szeptember negyedikén szabadulok, negyed hatkor, mikor kilépek a kapun, taxiba vágom magam, elmegyek a bírónő lakására, és becsengetek.

– Itt vagyok. Ha úgy gondolja, most már megbeszélhetjük a témát.

Alighogy kimondta az utolsó szót a szemüveges férfi, kisiet a folyosóra, bevágja maga mögött az ajtót, az egyik elítélt felsóhajt:

– Ez az ember plusz egy év büntetést jelent nekünk, olyan nehéz elviselni őt!

– Könnyen vissza tudnak illeszkedni a régi környezetükbe?

– Aki egy hónapnál többet tölt el letartóztatásban, az már sohasem mossa le magáról a stichet, három év után pedig akkor is bűnözőnek tartják, ha hófehér paripán lovagol ki a börtönből. Mindenképpen el kell mennünk abból a városból, ahol addig éltünk.

Eljött a négy óra, az elítéltek vállukra veszik a rabszütyőt, és felsorakoznak a folyosón, a sorban utolsók hozzák az üres ételhordó edényeket. Ahogy távolodnak az irodától, alakjuk lassan elmerül a télhomályban.

A tervezőiroda után felkerestem a kivitelező iparosok körletét. Először a két festő-mázoló zárkájába nyitottam be.

– Első bűntényesek?

– Nem, visszaesők vagyunk.

– Most miért buktak be?

– Én utoljára egy kocsmában dolgoztam mint pultos és kidobóember. Bejárt hozzánk a refes Schneider család, csendben eliszogattak, nem bántam. Néha benézett hozzánk a razzia, le akarták tartóztatni őket, mert rendőri felügyelet alatt álló személyeknek tilos nyilvános szórakozóhelyre járni. Mondom a zsaruknak: ne csináljátok! Igyátok meg a kávétokat, konyakkal vagy amivel jólesik, és hagyjátok békén Schneideréket. Ismerem őket, ha intézkedtek ellenük, először össze fogják törni a berendezést, rossz hírét keltik a vendéglőnknek, aztán felvágják az ereiket, csupa vér lesz a kocsitok, mire beviszitek őket. Később sem lesz semmi „boni” kihívhatjátok a mentőket, és éjjel kettőig gépelhetitek a jelentést, aztán ha minden jól megy, egy év múlva rájuk verhettek harminc napot a ref szabályainak megsértéséért. Nem jobb a békesség?

Ezt a szöveget minden standbeli rendőr megértette, és elment szó nélkül, aztán jött egy buzgó mócsing, és feljelentett bűnpártolásért.

– Engem verekedésért hoztak be. A kocsmában belém kötöttek, én megijedtem, és késsel „megjelöltem” az illetőt. Három év tíz hónapot kaptam, ebből tíz hónapot adtak a késelésért, a három évet pedig a priuszomért. Nem volt elég baj, hogy engem megbüntettek, még az asszonynak is el kellett jönnie a munkahelyéről, mert a rendőrök úgy keresték ott, mint egy gyilkos feleségét, és ezt mindenki hallotta. Azóta sem tért magához, a múltkor hazamentem eltávozásra, és nem tudtam megdugni, úgy összeszűkült a kaliberje. Mi lesz, ha megunja, hogy évekig várjon rám, és bedobja a törülközőt, mihez kezdek?!

A festők munkáját az egész börtönvilágban ismerik és elismerik. A sopronkőhidai fegyházban ők tapétázták ki az irodákat – „ígértek érte mindent, a végén nem kaptunk semmit, csak egy beszélőt” –, a Gyűjtőben ők mázolták ki a halálos zárkákat, jelenleg a kisfogház melletti építkezésen dolgoznak.

– Öt kőműves nem tud úgy haladni előttünk, hogy utol ne érjük őket, pedig minden munkát kézzel kell elvégeznünk, egy két és fél mázsás rácsot is ketten emeltünk be. A fizetésnél viszont úgy számolnak, mintha végig gépeket használtunk volna, havi 1200–1300 forintunk marad.

Egy spicli feljelentett minket, hogy manipulálunk az anyaggal, pedig az az igazság, hogy legalább egymillió forint értéket megspóroltunk az intézetnek. Az ablakkeretnek azt a felét, amelyik úgyis belemegy a falba, nem mázoltuk le. Mások CMC-vel és modellgipsszel alapoznak, mi egyszerű meszes glettel úgy lesimítottuk a falat, hogy olyan lett, mint az üveg, három réteg diszperzit helyett csak kettőt kellett felvinni rá.

Pedig látná, hogy milyen nyomorult körülmények között dolgozunk. Az épületet egy külső ember, egy öreg mérnök tervezte, és ő vezeti a munkát. Egyszer bejött, és körülnézett a barakkunkban, látta, hogy hiányoznak a munkavédelmi eszközök és felszerelések, felháborodott: „De hát ezek az emberek mérgező anyaggal dolgoznak, az életük forog veszélyben!” „Nem baj, a zsiványnak csak a csontjával és a bőrével kell elszámolnunk” – mondta „Göring”, az a nagy hasú őr, és a többiek sem bánnak különbül velünk: Kozma parancsnok úr az egyetlen, akiben megbízunk.

– Kaptam hazulról egy levelet – veszi át a szót a másik festő –, dől ki a házunk oldala, akkora repedések tátonganak rajta, hogy ki lehetne köpni az utcára. Állami ház volt, nem a miénk, de az Ingatlankezelő nem akarta megcsináltatni, legföljebb a szükséges anyag árát állta volna. Büntetés-felfüggesztést kértünk mind a ketten, mert a társam is kijött volna segíteni. Oda sem akarták adni Kozma úrnak; hogy képzelik maguk, ilyen ürüggyel bárki hazamehetne, de ő az első szóra elengedett minket.

Tíz napig dolgoztunk otthon, még éjjel lámpafényben is. Új falat húztunk fel az alaptól egészen a plafonig, belül kifestettünk, kimázoltunk, ahol kellett, kicseréltük a vezetékeket is. Mire elköszöntünk a családtól, olyan szép lett a lakás, mint újkorában sem volt.

Tizenhármunknak kellett megadott időre visszatérni, de csak a három munkás jelentkezett, mind a tíz írnok lelépett. Mi nem hoztunk szégyent a parancsnok úrra.

A festők meghívnak egy kávéra, míg óvatosan kortyolgatjuk a nyelvet égető, forró keveréket, a régi elítélt mesterekről beszélnek. Az öreg börtönlakók még emlékeznek rájuk, és továbbadják legendáikat. A hagyományok szerint a Gyűjtőfogházban számtalan találmány született; az egyik műhelyben egy rab mérnök kísérletezte ki, hogy lehetne kiküszöbölni a szovjet Kalacsnyikov géppisztoly szerkezeti hibáit, és így született meg az új AMD-típus. Ugyancsak egy elítélt találta fel a magyar börtönökben jelenleg is használatos elektromos zárrendszert, a fáma úgy tartja, hogy jutalmul mind a ketten kiszabadultak – egyéni kegyelemmel.

– Mostanában már nem akadnak ilyen emberek? – kérdezem. – De, jelenleg is dolgozik nálunk egy feltaláló: Zámbó Gyula.

– Hogy került ide?

– Hosszú történet. A hadseregben kezdte, műszaki tiszti iskolát végzett. Szaladt vele a szekér, önálló parancsnokká nevezték ki, zsongtak körötte a nők meg a haverok, elkezdett inni. A felesége kérte, hogy hagyja abba, de volt már a világon olyan piás, aki hallgatott volna a családjára?! Elváltak, Gyula ment a maga útján lefelé, odáig jutott, hogy leszereltették. Egy MÉH-telepet vezetett vidéken, kellett a pénz, kéz alatt rezet, bronzot adott el kisiparosoknak, megbukott rajta. Öt évet kapott, aztán két héttel a szabadulása után összeverekedett a rendőrökkel, újra megmérték öt évre. Itt a Gyűjtőben halálos őrzőként kezdte, mert erős volt, mint a csírabika, aztán látták rajta, hogy lehiggadt, átrakták épületgépésznek, javította a gépeket, hegesztett.

Mikor elkezdtük ezt az új épületet a kisfogház mögött, kiszámolták, hogy 93 tonna acélt kell beépíteni a falakba, és ezt a rengeteg anyagot mind meg kell hajlítani és méretre kell vágni. Kézzel nem lehetett volna győzni, a főnökök kerestek valamilyen gépet. Akadt volna egy olasz szerkezet, mely mind a két műveletet tudta, de sok ezer dollárt kértek érte, és hónapokig kellett volna várni, amíg leszállítják. Akkor próbáltak külön hajlító- és külön vágógépet venni, négy és fél millióba került volna; mind a kettő akkora szörnyeteg volt, hogy nem lehetett rendesen szállítani őket, és saját betonalapot igényeltek. Gyula elkérte a rajzokat, egy éjszaka gondolkodott rajta, számolgatta, milyen erőt kell kifejteni a 6-20 milliméter vastag betonacél hajlításához és vágásához, reggel azt mondja a főhadnagy úrnak:

– Ha adnak nekem vaslemezeket, és vesznek a roncstelepről egy MTZ traktort, én ki tudok hozni belőle egy ilyen gépet.

– De vállalja a felelősséget?

– Különben nem mondanám.

Gyula az MTZ hidraulikájából kiemelt bizonyos alkatrészeket, a többit, ami kellett neki, maga bütykölte össze, kéziszerszámokkal építette a gépet. Biztatták, hogy siessen, szabadságot ígértek neki, visszaminősítést alacsonyabb büntetési fokozatba. Már a munka háromnegyed részénél tartott, mikor egy írnok felszólította, hogy vegye be őt is a buliba.

– Milyen alapon?

– Olyan alapon, hogy én vagyok az írnok!

Gyula beintett neki, erre egy hét múlva betettek a zárkájába egy fűrészlapot, a felügyelők persze azonnal meg is találták, húsz nap fogdát kapott, erre rögtön leállt a gépgyártással. A főnökök nem törődtek vele.

– Már nehogy azt higgye, hogy mi nem tudjuk befejezni!

– Igen? Sok szerencsét hozzá, a magam részét ajándékba adom!

Le-föl járó volt, vagyis naponta rendesen felvette a munkát, műszak után pedig visszavitték a fogdára. Egyszer összetalálkozott Kozma úrral, elpanaszolta, hogy mi történt vele, a parancsnok úr megsemmisítette a fegyelmi határozatot, és Gyula folytathatta a munkát. Három hónap alatt készült el a géppel úgy, hogy közben elvégezte a napi feladatait, és néha még az anyagokra is várnia kellett.

Az egyik festőnek hirtelen eszébe jut:

– Nem akar inkább személyesen beszélni vele? Azt hiszem, már feljött a műszakról.

Átmegyünk Zámbó zárkájába, csakugyan a helyén találjuk. Az alacsony, zömök férfi épp rántottát készít a villanyrezsón, ennek használata tilos, de ő engedélyt kapott, hogy néhány extra berendezést tarthasson magánál, külön színes tévét is beállítottak neki. Mikor meghallja, hogy a gép érdekel, abbahagyja a főzést.

Egy dossziét vesz elő, és szerződéseket, rajzokat mutat. Az egyik megállapodást a Büntetés-végrehajtás kötötte vele: Zámbó a találmány minden jogát fenntartotta magának, az intézetnek csak legföljebb három gép időleges használatát engedélyezte. Feltalálói díjként a gép értékének hat százalékát kérte, és az egy év alatt legyártott anyag megmunkálási költségének ugyancsak hat százalékát. Zámbó tájékoztatásul megemlít egy adatot: egy tonna acél hajlítása-vágása 16 ezer forintba kerül.

A hivatalos szerződő partner el is fogadta a kérését, de mikor a kész megállapodás első változatát elébe rakták, kiderült, hogy tízezer forinttal alacsonyabb összeget írtak be.

– Mi ez? Másban állapodtunk meg! – mondta Zámbó.

– Mi még egyszer átszámoltuk, és úgy találtuk, hogy ennyi pénz jár magának.

– Én ezt nem írom alá.

– Akkor megsemmisítjük a gépet, és nem kap egy fillért sem.

– Nagyon helyes, ne is bízzák másra, majd én szétverem.

Akkor visszakoztak, megírták a második szerződést, az eredetileg kialkudott részesedéssel.

– Ez augusztus 30-án történt, most már az év vége felé járunk, de még azóta sem utalták át a letétemhez. Tudom, hogy a „Cég” szereti felvenni az elítéltek letéti pénzének a kamatait, de ezt velem nem fogják eljátszani. Szabadulásom idején – és ez nem lesz túl soká – tételes elszámolást kérek arról, hogy mi történt a pénzemmel, már ügyvédhez is fordultam ebben az ügyben.

Zámbó mutatja a gép műszaki rajzait. Első ránézésre egy nagy konténerhez hasonlít a szerkezet, a téglatest formáját alig néhány nyílás bontja meg. Megkockáztatok egy megjegyzést:

– Nagyon masszívnak tűnik, mintha a maximális biztonságra törekedett volna a tervezésnél.

A feltaláló bólint.

– Én mindenütt láttam, hogy próbálnak spórolni a biztonság rovására. Az új hőközponthoz szükséges anyagok másfél millióba kerültek volna, ezt soknak találták, és most feljavított tolózárakat akarnak beszerelni, mert ezek persze olcsóbbak, mint az újak. Tíz bar nyomást kellene elviselniük, majd meglátjuk, hogy bírják-e. Én nem akartam kockáztatni, négyszeres biztonságra törekedtem a gépemnél, ha szakemberek kezelnék, nem lett volna szükséges ekkora rátartás, de gondolnom kellett arra, hogy ha én elmegyek, műszakilag iskolázatlan emberek állnak majd mellé.

– Ez a fokozott biztonság nem csökkenti a gép működésének gazdaságos voltát?

– A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem. A 90 tonna acélt három garnitúra késsel vágtam le, másfél hónapja dolgozunk javítások nélkül.

– Gondolkodik valami új találmány tervén?

– Már mondtam, hogy nemsokára szabadulok, de még egy speciális szerkezetet szeretnék megépíteni. Kozma parancsnok úr kért meg rá, és én nem felejtem el, hogy mindig fair módon viselkedett.

Zámbó egy rajzot nyújt át, tanácstalanul forgatom.

– Ez milyen célt szolgál?

– Zárkatorlaszokat lehet felszabadítani vele. Ha valaki az ágyat, a szekrényeket az ajtó elé húzza, és rögzíti valahogy, a smasszerek félórákig kínlódnak, amíg felszámolják az akadályt. Én olyan készüléket terveztem, mely hat tonna nyomást tud kifejteni, pillanatok alatt összenyomja a barikádot. Két ember egy perc alatt ki tudja nyitni az ajtót, esetleg még sikerül megmenteni egy öngyilkos életét, le tudják vágni a kötélről.

Az őr, aki benéz hozzánk, legyint Zámbó szavaira.

– Nem ez volna a nagy találmány, hanem az elektromos terhességmegszakító gép.

– Az hogy működne?

– Egyből agyoncsapná a nőt. Nem kellene tartásdíjat fizetni.

 

A parancsnokhelyettessel benézünk a Gyűjtő pénzügyi szakszolgálatára, kérdezgetem, mennyi pénzt őriznek letétben. Strasszer Ottó, az elítéltekből álló írnokbrigád vezetője válaszolgat – a szolgálatnál láthatólag nem a parancsnokló tiszt, hanem ő tart a kezében minden szálat.

– Előfordultak már 26-30 ezres letétek is, a csúcsot 126 ezer forint jelenti, egy hagyatékot fizettek be valakinek a nevére.

– Maga mennyi pénzt vinne magával, ha ebben a pillanatban szabadulna?

– 11948 forintot, de én nem erre alapozom az indulásomat. Kint vár rám egy 39 négyzetméteres önálló rendelkezésű lakás, a szüleim meghaltak, egy nyaralót és takarékkönyveket is örököltem utánuk. Harminchat éves korukra kevesen érik el ezt a szintet, nekem akkor jár le a büntetésem.

Strasszer udvarias és visszafogott hangnemben beszél, modorával egy első osztályú vendéglő üzletvezetőjére emlékeztet. Tudatában van beosztása fontosságának, ezt a posztot régebben is a legképzettebb politikai foglyok töltötték be.

Körülnézek: a két helyiségből álló iroda folyosó felőli részén áll a brigádvezető íróasztala, az eltelt évek alatt Strasszer már a maga képére formálta. Az olvasólámpán egy felirat lóg: „Ez van, ezt kell szeretni!”, hátul pedig egy kis táblát támasztottak neki a falnak, kalligrafikusan kirajzolt szöveggel:

 

1979. évi TVR (törvényerejű rendelet, M. Gy.)

IV. fejezet 21. § 1. pont

 

– Ez a pont mit tartalmaz, Ottó?

– „Az elítéltet emberi érzékenységében megbántani nem szabad!” Ha valaki helytelen hangot használ velem szemben, vagy kiabál, rá szoktam mutatni erre a táblára.

– Mennyi időt töltött már benn?

– Kilenc évet. Ez alatt egyszer ütöttek meg, egy szállításnál, és háromszor sértettek meg, mind a háromszor tisztek. Én személyes sértésnek tekintem azt is, ha kint a folyosón vagy itt az irodában káromkodnak, és néha megpróbálkozom, hogy dialektikusan neveljem őket. Azt mondják például, hogy: „a kurva Isten faszát!” „Nem értem, őrmester úr – mondom neki –, ha az Isten kurva, akkor nőnemű kell hogy legyen, ebben az esetben viszont miként rendelkezhet fasszal?!” Ezen elgondolkodnak, és egy darabig vigyáznak a szájukra.

Strasszer egész stílusa annyira ellentétben áll a helyzetével, hogy össze kell szedni a bátorságomat, amikor rákérdezek:

– Milyen bűncselekménnyel bukott be?

– Kémkedéssel. 18 és 27 éves korom között a CIA-nak dolgoztam – egy oldalpillantást vet a mellettem álló parancsnokhelyettesre –, de itt a börtönben ezt nem éreztetik velem, megkaptam minden lehetséges kedvezményt, fegyházfokozatról visszaminősítettek börtönösnek, ez azzal jár, hogy több mint egy ével hamarabb szabadulok majd…

Megértettem, hogy kísérőm jelenléte zavarja Strasszert, elköszöntem tőle, és a következő vasárnap délfelé a zárkájában látogattam meg. Az írnok most is gondosan kiborotválva, vasalt ingben ült az ágyán – mögötte a falon egy szétnyomott csótány látszott. Strasszer egy ölében tartott füzetbe írogatott – épp egy angol nyelvű szakkönyvet fordított a brit királyi börtönök szervezeti felépítéséről-, az elítéltek rendkívüli kedvezményként havi 16 órás kereten belül vállalhatnak különmunkát.

– Ha nem akar hazavinni valamilyen bogarat, akkor a stokira üljön le, Moldova úr.

Letelepszem a támla nélküli kis székre.

– Ottó, én szeretnék kérdezni valamit, ha akar, válaszol rá, ha nem, akkor nem, nincs harag.

– Tessék, parancsoljon.

– Maradt magának valami összeköttetése a CIA-val? A mai viszonyok között, azt hiszem, már ez sem elképzelhetetlen.

– Ha más tenne fel ilyen kérdést, azt felelném neki, hogy: most provokálsz – vagy provokálsz? Tudnia kell, hogy a világ minden kémszolgálata leírja a lebukott embereit, ez a CIA-ra is vonatkozik, a legőszintébben mondom, soha semmiféle formában nem jelentkeztek nálam.

Kezdhetem messziről? Térben és időben egyaránt. Édesapám a legjobb operátor sebészek közé tartozott, mikor az egyik „baráti” afrikai ország elnöke beteg lett, és magyar orvost kért, őt küldték ki. A műtét sikerült, az elnök hálából egy ötéves szerződést adott az apámnak, olyan fizetéssel, hogy mi is kimehettünk utána az anyámmal.

Kint egy palotában éltünk, tíztagú néger személyzettel, én is ott tartottam a zsebemben azt a hívókészüléket, mellyel bármikor odarendelhettem a sofőrt a kocsival, az amerikai klubba jártam teniszezni.

Apám kiküldetése a vége felé közeledett, szüleim nem szándékoztak visszatérni Magyarországra. Erdélyi szászok voltak, Nyugat-Németországban akartak letelepedni. Engem inkább az USA vonzott, próbáltam tapogatódzni a teniszpartnereimnél: tudnának-e segíteni abban, hogy kijussak? Felajánlották, hogy ha dolgozom a számukra, néhány év után megkaphatom az amerikai állampolgárságot. Meg kell hogy mondjam, nem kellett sokáig győzködniük, akkor még hittem abban, hogy a Nyugat harca a kommunizmus ellen a Jó küzdelme a Rossz ellen. Csak később fogtam fel, hogy egy kémszervezet sohasem képviselheti a Jót.

Adtak egy próbamunkát, elég undorítót: a kinti magyar követség tagjairól kellett készítenem személyes jellemzéseket, olyan volt, mintha az ember a saját fészkébe csinálna. Leadtam az anyagot, meg voltak velem elégedve. Hazatérőben megálltam Görögországban, ott képeztek ki, és ott kaptam meg a felszerelésemet is, ugyanazokat a tárgyakat, melyekről bármelyik kémregényben olvashat.

Az volt a feladatom, hogy próbáljak meg beépülni a Belügyminisztériumba vagy a Honvédelmi Minisztériumba, de a hosszú külföldi tartózkodás miatt sehol sem találtak elég megbízhatónak, csak az OTP-nél sikerült elhelyezkednem. Nem tudtam különös anyagokat szállítani: a Vietnamba kiküldött magyar szakértők dollárszámláinak a listáját adtam át, vagy mint pénzügyi szakértő szereztem egy másolatot a szovjet hadi építkezések acélszerkezeti elemeiről.

Be kell vallanom, ritka tehetségtelen kém voltam, eleve lebukásra ítélt, az egész tevékenységem nem ér meg két szót. A feleségemnek elárultam, hogy kint beszerveztek, aztán mikor el akartam válni tőle, bánatában berúgott, és feljelentett a körzeti megbízottnál. Azt hiszem, én voltam az első CIA-ügynök a világon, akit egy rendőr őrmester fogott el. Miután letartóztattak, oktatófilmet készítettek rólam a Belügyben, valószínűleg azért, hogy a magyar elhárítás önbizalmát növeljék. Tizenkét évet kaptam, ez később a negyeddel lement kilencre.

– Hogy viselte el?

– Mikor megvertek a rendőrségi fogdán, nagyon rossz állapotba kerültem, mint a japánok mondják: elvesztettem az arcomat. Akkor leültem magammal megbeszélni, hogy mit csináljak. Legyek-e öngyilkos, láttam erre példákat: egy elítélt egy facsavart tekert a fejébe, egészen be az agyáig, a másik egy kanállal vágta fel a hasát, és a markában vitte a beleit, de én a túlélést választottam. Úgy döntöttem, hogy mintarab leszek. Betéve tudom a szabályzatnak mind a tizennyolc oldalát, ezt egyetlen őr sem mondhatja el magáról, ha minden paragrafust betartatnék velük, az őrületbe kergetném őket.

– Jelenleg hány kémkedéssel vádolt embert őriznek a Gyűjtőben?

– Én inkább úgy mondanám, hogy politikait, mert négy-öt embernek semmi köze nincs a hírszerzéshez, eredetileg izgatásért kerültek be, és azt hitték, hogy jól járnak, ha hozzánk csapódnak. Engedje meg, hogy egy példával jellemezzem a szellemi színvonalukat. Egyikük bedobott egy üzem udvarára néhány röpcédulát a szokásos szöveggel: „Ki az oroszokkal, halál a kommunistákra!” és aláírta: Gonosz. A rendész jelentette, kijöttek a rendőrök, és körbejárták a közeli kocsmákat, az egyik pulton ott könyökölt egy férfi, az alkarjára ötcentis betűkkel rá volt tetoválva: Gonosz, nem kellett Einstein logikája a rendőröknek, hogy megoldják a problémát. Így, mindenkit beleszámítva, tizenhárman vagyunk.

– A maga véleménye szerint hányan kémkedtek közülük?

– Nem ismerem mindenkinek az ügyét teljes alapossággal. Annyit ki merek jelenteni, hogy öt embert valóban beszerveztek, hárman a CIA-nak, ketten a német Biztonsági Szolgálatnak dolgoztak. Van, aki tagadja, van, aki büszke rá, a szociális skála is széles: katonai attasé éppúgy akad köztük, mint mozdonyvezető.

– És a többiek?

– Az egyik fiú, akit magam mellé vettem a pénzügyi szolgálatnál, véleményem szerint teljesen ártatlan. Kint egy hadiüzemben dolgozott – nevezzük Pestvidéki Csokoládégyárnak –, ahol szovjet típusú repülőgépeket szereltek össze. Ő hobbiként is szerette a szakmáját, írt a nagy nyugati cégeknek, prospektusokat kért, és a szakcikkeket lefűzte dossziékba, erre alapozták a vádat ellene, négy évet kapott.

Egy társunk lehet, hogy bolond, azt állítja magáról, hogy kanadai állampolgár, tévedésből került ide, véletlenül rossz repülőgépre szállt fel, írja a leveleket a nagykövetségnek; vigyék már haza Montrealba. Kitalált magának egy francia nevet, doktor Philippe Aubert, és csak erre hallgat, egy alkalommal ő gépelte le nekünk a fizetési listát, arra is így írta be magát. Ha egyszer találkozik vele, meg fogja ismerni, mert a magyar börtönökben ő az egyetlen elítélt, aki szakállt visel, hiába tiltják a szabályok, ő nem törődik vele. Különben magasan képzett mérnök, három nyelvet tud felső fokon, az üzemeknek ő fordítja le a műszaki leírásokat.

– Maga, Ottó, szokott beszélgetni vele?

– Nem, ő a munkaidőn kívül nem áll szóba senkivel. Úgy képzeli, csak azért akarnak a bizalmába férkőzni, hogy kirabolják és megöljék. Márpedig ha valaki a börtönben magába süpped, az le fog épülni a nyomtatott a betűig.

Ha Philippe Aubert csak gyanús az elmebajra, egy másik társunk, I. viszont biztos, hogy bolond. Szürke baglyokról fantaziál, melyek jönnek, és elragadják a gyerekeit – az őrök egymás között csak szürke bagolynak hívják őt. Délben a főzeléket vagy a tésztát beöntötte a vécécsészébe, és onnan ette meg – egy idő után át is rakták a gyógyító körletbe. I. civilben mérnök, komputeres anyagokat juttatott ki külföldre, de akármilyen intelligens, azt hiszem, nincs remény a gyógyulására, az ilyen fokú szorongással nem tudnak mit kezdeni az orvosok.

Aztán itt vagyunk mi, akik úgy nézünk ki, mintha normálisak volnánk Strasszer elmosolyodik –, vagy úgy gondolja, hogy ez erős túlzás?! Még mivel szolgálhatok?

– Én úgy emlékszem, hogy a politikai elítéltek mindig erős közösséget alkottak a börtönben, maguk is?

– Ez sajnos ránk nem áll, a mi csoportunkat meg tudták osztani az operatívok, megtalálták köztünk a maguk embereit. Mikor az egész körletben kávétilalmat rendeltek el, az egyik társunk elővett két doboz neszkávét, és igencsak büszkén bejelentette, hogy az operásoktól kapta, gondolhatja, hogy nem a két szép szeméért.

Kiderítették, hogy ki kivel nem szimpatizál, és az ellenségeket szándékosan közös zárkába tették, persze hogy aztán mentek panaszkodni a másikra. Talán csak a két „német” kémet nem tudták összeugrasztani, azokat nehéz lett volna, mert apa és fia.

A fegyelmet erősnek szánják, a körletnaplóba minden mozgást be kell vezetni, pontosabban csak kellene, mert a slamposság itt is enyhíti a diktatúrát. Az elődöm, egy régi írnok mesélt egy jó esetet. Még sok évvel ezelőtt hoztak be egy csapatot, abszolút titkosan kezelték őket, még a nevüket sem volt szabad listába venni. Az elődömet érdekelte a kilétük, fogott egy darab papírt, és bement hozzájuk.

– Aki könyvet szeretne kérni, az írja alá ezt a lapot.

És öt perc múlva a kezében volt a teljes névsor.

Strasszer elhallgat, megértem, hogy befejezte a mondanivalóját, az utolsó anekdotát már csak azért iktatta be, mert mint minden igazi előadó, ő is poénnal akarta lezárni a szavait. Még egy kérdést felteszek neki:

– Ottó, ha kiszabadul innen, fog politizálni?

– Hogy mondta Salamon Béla? Kifaggatni nem hagyom magam. 1990 nyarán találkoztam Strasszerrel a Moszkva téren, már rég eltűnt arcának fehéres börtönszíne. Megálltunk néhány szóra, elújságolta, hogy egy francia-magyar vegyes vállalatnál dolgozik, nősülés előtt áll, szemem közben megakadt farmerzakóján, a hajtókáján pártjelvényt viselt.

 

Bár a Gyűjtő is természetesen az Igazságügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, területén működik egy olyan létesítmény, melyet a Belügyminisztérium irányít; ez az úgynevezett „Speciál” üzem. Mint ahogy a tervezőiroda magához szippantja a bebukott diplomásokat, úgy választja ki a „Speciál” a legjobb szakmunkásokat. A szállongó legendák szerint titkos berendezéseket gyártanak itt, többek között azokat a készülékeket, melyekkel az elhárítók el tudják olvasni a gyanús leveleket, anélkül hogy fel kellene bontaniuk a borítékokat.

Mielőtt lemennék az üzembe, végiglapozom az ott dolgozók személyi anyagát. Esztergályos – életveszélyt okozó testi sértésért két évre elítélve, karosszérialakatos – különösen nagy kárt okozó gondatlanságért, három évvel. Megtalálom „doktor Philippe Aubert”-t is – kémkedésért hat év hat hónapot kapott, az ő munkáltatási könyvén nagy A, „államellenes” jelzés áll.

– Elvhű dolgokért egy sem került be, vagy erőszakos bűnöző, vagy a pénzt hajtotta. Mit gondol, miért volt régebben az a sok kém? Mert nem lehetett valutát szerezni, és ők így hozzájutottak – mondja dohogva az irodát kezelő öreg tiszthelyettes, és kiemel egy kartont –, ez a híres debreceni túszfogó, a társát láthatta lent a Csillagban. Nézze meg: csukott szemmel van lefotózva, nem volt hajlandó kinyitni a szemét, így vezetgették az őrök, mindig húzta őt a fal. Az egyik felügyelő kipróbálta, mennyire veszi komolyan; ebédnél fordított sorrendben rakta elé az ételt, a főzeléket közelebb és a levest távolabb, a leveshez nyúlt előbb. Aztán az ítélet kihirdetésénél kinyitotta a szemét.

– Őt miért küldték a „Speciál”-ba?

– A debreceni börtönben egy felügyelő torkának szegezték a kést, és ezt az itteni bévések nehezen tudják megemészteni, megpróbálnának „törleszteni”, a „Speciál”-ban viszont rendőri felügyelet alatt áll. Lehet, hogy lent az üzemben majd találkozik vele.

A szokásosnál is több ajtó nyílik és csukódik, amíg bebocsátanak a „Speciál”-ba. Az üzemvezető az irodájában fogad, és egyáltalán nem tűnik biztosnak, hogy beljebb is juthatok.

– Hogy tarthatnak fenn a börtönben egy belügyi intézményt?

– Ez még abból az időből maradhatott meg, mikor még a BM rendelkezett a börtönökkel. Az egykori szocialista országokban bevett gyakorlatnak számított, hogy a belügyi kutatórészlegek terveit a börtönüzemekben készítették el.

– Vagyis a rendszert szolgáló legfontosabb biztosító munkákat a rendszer ellenségeivel végeztették el.

Az üzemvezető legyint.

– Nem tudom, én nem vagyok smasszer, sőt még zsarut sem akarok játszani. Korábban tervezőként dolgoztam, ezt a beosztást azért vállaltam el, mert itt önálló munkát végezhetek. Mikor bevezettem nálunk a védővázas hegesztést, az kifejezett sikerélményt jelentett a számomra, alumíniumot is tudtunk hegeszteni ilyen módon. Azt is hozzátehetem, hogy az elítéltekkel jobban kijövök, mint a régi tervezőkollégáimmal. Néha kivételes képességű szakembereket is találok köztük, például egy Fullajtár nevű lakatos a mesterség minden titkát ismerte, ha az elgondolásaimat nem tartotta elég nívósnak, engem is leszidott.

Sajnos, az általános színvonalat nem az ő példája jellemzi, az embereket sorra le kell cserélnem a szakmai hiányosságaik miatt. Kiderül, hogy az iskolában csak bizonyítványt kaptak, és nem valódi szaktudást. Előfordult, hogy valaki hegesztővizsgával rendelkezett, és be sem tudta gyújtani a hegesztőpisztolyt. Másokat pedig azért küldtem el, mert fusiztak: rézgyűrűket esztergáltak, emléktárgyakat készítettek. Azt kell mondanom, hogy a „Speciál”-ra bízott feladatokat egy feleekkora létszámú civil üzem is teljesíteni tudná…

Nem tudom megállni, hogy közbe ne szóljak:

– Ahol viszont ötször vagy tízszer annyit keresnek az emberek.

– Ez nem ránk tartozik, az itt dolgozó elítélteket nem a BM fizeti, hanem a börtön, a rabtartás levonása után átlagosan napi hatvan forintjuk marad. Nem tudom: ez helyi viszonylatban soknak vagy kevésnek számít, de annyi biztos, hogy mindenki szívesen jön ide. Előfordul, hogy még a szabadságos körletből is lekérik magukat munkára. Az az igazság, hogy az igazi nevelőmunkát nem a nevelők vagy a felügyelők végzik, hanem a mi munkáltatóink. Elintézik az elítéltek személyes és családi gondjait, hogy azoknak legyen kedve és hangulata dolgozni. Nem az ő feladatuk, de megteszik, hogy a munka jobban menjen.

Vitatkozni sem módom, sem jogom, de nincs kedvem továbbra is ezen az ösvényen haladni, elrakom a jegyzetblokkomat.

– Megnézhetem az üzemet?

– Kérem, de sajnos rögtön letelik a műszak, és zárunk, nem lesz túl sok ideje.

Úgy látom, hogy a „Speciál” körül szállongó legendák erősen túloznak; egy, az átlagosnál valamivel jobban felszerelt tmk-s műhely színvonalán áll. Viszonylag sokféle művelet elvégzésére képes: esztergálásra, forgácsolásra, galvanizálásra, gravírozásra és így tovább.

Benézek egy irodába, bent már ég a lámpa, fényében egy szemüveges, sovány elítélt rakosgatja az iratokat, szakállt visel, tehát csak a legendás „doktor Philippe Aubert” lehet. Megszólítom és bemutatkozom, ő bólint.

– Ismerem magát a Lukács uszodából. Jó hely, mi?

Legjobb tudomásom szerint harminc éve nem jártam a Lukácsban, de ilyen helyzetben felesleges vitatkozni.

– A legjobb, ami létezik. Nincs kedve beszélgetni valamikor?

– Nem beszélek, mert itt meg akarnak ölni.

– Esetleg később?

– Később már nem leszek itt, kanadai állampolgár vagyok, jogtalanul tartanak fogva. Kétmillió dollár kártérítést követelek.

Próbálom a munkája felől megközelíteni.

– Látom: fordít. Hány nyelven beszél?

– Minden nyelven tudok, amin csak kell! – válaszol most már ingerülten a zaklatástól. – Fejezzük be, mert lehallgatnak az írógépen keresztül, nézze meg: ki van húzva a papírtartó.

Itt már nem nő fű nekem, továbbmegyek. Még sikerül találkoznom N. Gáborral, a debreceni börtön túszfogójával, fiatal férfi, talán még a harmincadik évét sem töltötte be. Megállunk beszélgetni egy műhelyajtóban.

– Hogy mert ilyen merényletre vállalkozni?

– Bepörgettek, cukkoltak, rám szálltak. A nevelő, aki mellett dolgoztam mint írnok, keményen ivott. Valaki bemószerolta a parancsnoknál, azt hitte, hogy én tettem, onnan kezdve nem volt megállásom előtte. Ez volt a kezdet. Aztán egyszer elromlott az őrség tévékészüléke, lehívtak, hogy javítsam meg, mikor sikerült, megkínáltak pálinkával: „Igyon, Gábor!”

Nem fogadtam el, attól tartottam, hogy provokálni akarnak, megsértődtek, és ők is kikezdtek. A feleségem tanítónő, bejött hozzám beszélőre, mikor vittek fel, az őr megkérdezte: „Legalább jól megfogdosta az asszonyt?” – N. vádlóan rám néz. – Maga mit szólt volna?!

– Én mindent elhiszek magának, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy egy kétgyerekes családapának el akarják vágni a torkát. Még akkor sem, ha az illető smasszer.

– Most már sajnálom.

– Mennyi büntetést kapott?

– A túszejtésért 16 évet, összbüntetésbe foglalták, 2001. december hetedikén szabadulok. De higgye el: nemcsak én tehetek róla, hanem azok is, akik ilyen helyzetbe hoztak.

A műszak már felsorakozott a bevonuláshoz, elköszönök N.-től, és kifelé indulok, közben nosztalgiával gondolok az öreg szegedi gyilkosokra, akik tettükre nem kerestek bonyolult lélektani indítékokat, hanem nyíltan bevallották: „Igen, kérem, én »vágtam haza« az illetőt.”

A Gyűjtőben fogva tartott rabok többsége nem a „Speciál”-hoz hasonló polgári színvonalon álló munkahelyen dolgozik, hanem a börtönhöz tartozó bútorgyárban, labdavarró műhelyben vagy külső vállalatoknál: az Ikarusnál, a Fegyver és Gázkészülék Gyárnál, a Csepel Vasművekben – ez utóbbiról hallottam a legtöbbet, ide látogattam ki.

Az elítélteket öntvénytisztításra alkalmazzák, ez az alapvető fontosságú művelet, ha kimaradna, a gyártmány eladhatatlan volna. Piszkos és nehéz munka, az utóbbi években senki nem jelentkezett felvételre, a létszámhiány miatt egy-egy nagyobb szállítmánynál néha még a vezetőknek is be kellett állniuk.

– Az a baj, hogy nincs 4-500 ezer rendes analfabéta Magyarországon – mondja a munkavezető –, most csak kirafinált analfabéták vannak; bejönnek, megnézik a munkát, és elmennek.

Pedig az öntvénytisztítást viszonylag jól fizetik; a Csepel Vasművek átlagórabére 55 forint körül jár, nálunk 70 forintnál kezdődik, és papíron elérhető a 140 forint is. A rabok itt is csak a töredékét kapják a szabad munkavállalók keresetének, órabérük nem haladhatja meg a 20-22 forintot, bár ez is jóval több a belső börtönüzemek átlagánál.

A munkáról olyan rossz hírek terjengenek, hogy a jobb kereseti lehetőségek ellenére is csak azok vállalkoznak rá, akik mindenáron komolyabb pénzre törekszenek, általában sokgyerekes cigányok, akik támogatni szeretnék a családjukat. A jelentkezőket tovább rostálják; csak erős fizikumúak jöhetnek szóba, büntetésük nem haladhatja meg a három év börtönt vagy öt év fegyházat, melyből három évet már le kellett tölteniük. A munkába állító bizottság ritkán tud annyi embert kiválasztani, amennyit a Csepel Vasművek igényel.

A két üzemcsarnokot, ahol az elítéltek dolgoznak, rácsos kapuk zárják le, és szürke egyenruhás bévések őrzik, csak külön engedéllyel és kísérővel engednek be. Ahogy belépek és körülnézek, rögtön megértem, miért kerüli el ezt a helyet mindenki, aki csak teheti.

A csarnok mintegy kétszáz méter hosszú, a magyar ipar középkorát idézi. Nem tudom, hogy pontosan mikor épült, de azt hiszem, a gyár régi tulajdonosa, néhai báró Weiss Manfréd ma is kiismerné magát benne. A rácsokon túl, kint az udvaron éles délelőtti nap süt, de itt a magasan elhelyezett szennyes ablakokon alig dereng be valamennyi fény. Félhomályban botorkálunk, ajánlatos a lábunk alá néznünk, mert a padlót bokáig elborítja a homokkal keveredő aprószemcsés acél- és grafithulladék, egy-egy benne megbúvó vasdarabban könnyen orra bukhatunk.

Fenn a tető alatt két daru szállítaná a tisztításra váró szürke nyersöntvényeket: forgattyús házakat Rába motorokhoz, Ikarus autóbuszokhoz, de csak az egyik daru kezelőfülkéjében ül ember, a másik mozdulatlanul vesztegel. A munkaerő hiánya mindenütt érződik, a termelősoron tíz fő helyett csak heten dolgoznak, pedig az év végi hajrá magasabb teljesítményeket követelne.

A forgattyús házak még melegen kerülnek át az öntödéből, felületük mocskos, éleik sorjázásra várnak, belsejükben rögökben ott maradt a homok – ebben a csarnokban az úgynevezett durva tisztításon mennek át.

A soron mindenki csak egy-egy munkafázist végez, minden új művelet betanítása hosszú heteket venne igénybe, és a művezetők el akarják kerülni az időt rabló menet közbeni szerszámcseréket is.

Először acélszemcsékkel leveretik a grafitot és a port az öntvény felületéről, aztán befogják a darabot az élköszörűgépbe, a kezelő megnyomja az indítógombot, sivító hanggal tűzijátékhoz hasonló szikraeső száll fel. A gép már több mint tízéves, a könyv szerinti értékét rég nullára írták le, gyakran elromlik benne egy-egy alkatrész, és a javítása mind tovább tart. Valaha bizonyára kielégítő biztonsággal lehetett dolgozni rajta, de a védőberendezések már megkoptak, kilazultak, nekem úgy tűnik, hogy minden, a géphez közelítő mozdulat balesettel fenyeget, de a kezelődobogón álldogáló elítélt egykedvűen végzi a munkáját, szája sarkából cigaretta lóg.

Ez az ember vagy nem tudja, mit kockáztat, vagy ami még rosszabb: nem törődik vele. Pedig ha a gép bekapná a kezét, szinte bizonyosan őt tennék felelőssé érte. Abban a pillanatban, ahogy megsérül, gyakorlatilag is visszaminősülne egyszerű rabbá, jogilag mindvégig az maradt. Mintha egy percet sem dolgozott volna a Csepel Vasművekben, táppénzre sem tarthatna igényt, mint ahogy az itt töltött időt a nyugdíjába sem számítják bele.

Ha az elítélt sérülése maradandó testi vagy szellemi károsodással jár, és le kell százalékolni, ezt a vizsgálatot már polgári orvosok végzik el, és a jogszabályokban előírt pénz illeti. Az eljárás során azonban sok függ attól, hogy a sérült bizonyítani tudja: megtartotta a munkavédelmi előírásokat, és így vétlen a balesetben. Ez a rendelkezés valószínűleg a szándékos öncsonkítók manipulációit kívánta megakadályozni, de később szélesebb körben is alkalmazták, sajnos, nem mindig korrekt módon.

Bent, a Gyűjtőfogházban találkoztam egy negyven év körüli elítélttel, aki a Fegyver és Gázkészülékek Gyárában dolgozott fröccsöntőként. Egyik alkalommal olyan gépre tették, melyen a védőajtó nem működött; egy fogásnál egy centi hosszú, négy milliméter széles alumíniumszilánk vágódott a szemébe.

Az ügyet a Luca-szék építéséhez hasonló lassúsággal vizsgálgatták – májustól a következő év elejéig nem készült el a sérült által kért jegyzőkönyv, az illetékesek tudták, hogy hamarosan szabadul majd, gondolták: viaskodjon kint az SZTK-val. A férfii jobb szemére még foltokat sem lát, magából kikelve panaszkodott nekem:

– Tetőfedő vagyok, fél szemmel hogy menjek fel?

Akkor megpróbáltam közbelépni, megkerestem az illetékes parancsnokhelyettest, lehívattam a munkavédelmi felelőst, szembesítettem a sérülttel, de csak annyit értem el, hogy egy parázs veszekedés tört ki a Gyűjtőfogház közepén, a boltban épp spejzoló rabok füle hallatára. A tetőfedő annyira felizgatta magát, hogy egy csillapító injekciót kellett belenyomni, de az ügy egy lépést sem haladt előre. Most kísérletet sem teszek, hogy figyelmeztessem az élköszörűgép kezekét. Megtanultam, hogy kár beszélni: az elítéltek mindig a kényelmes munkafogásokat alkalmazzák – akármilyen veszélyesek is, a felügyelet pedig szemet huny fölötte.

Továbbsétálunk a csarnok hosszában, a kézi tisztítók sora mellett. Az elítéltek szemüvegben dolgoznak, és porvédő álarcban, mely a gázmaszkokhoz hasonló porszűrő betéttel van ellátva, nehezen kapnak levegőt, ezért, ha nem figyelik őket, lecsúsztatják az arcukról. Csiszolókorongokkal, öt-hat kilós kalapáccsal és más szerszámokkal sorjázzák le az öntvények belső részét és hajlatait, melyekhez a nagy gépek nem fértek hozzá. Ha munkájuk úgy kívánja, néha le-letérdelnek, és derekukat meggörbítve előrehajolnak, vagy más kicsavart testhelyzetet vesznek fel.

– Milyen betegségeket okoz ez a munka? – kérdezem a művezetőtől.

– Mint egy száraz bánya: szilikózist, vibrációs ártalmakat, ízületi kopásokat, kevés ember nyom le itt harminc évet. A mostani elítéltek félnek, hogy kint nem kapnak munkát, jelentkeztek, hogy szabadulás után is itt maradnának a gyárban, tizenötezer forint nettó fizetésért. „Jó fiúk – mondtam nekik –, hol lesz már akkor ez a munka?! Kifutott a típus, az Ikarusnak már nem kellenek majd ezek a forgattyús házak, leáll az egész buszgyártás, tízezer darab helyett már csak hatezret készítenek, és jövőre még kevesebbet.”

Átmegyünk a másik részlegbe, a „finomtisztítóba”, itt is rács zárja le a bejáratot. A helyiség kisebb, így a gépek zúgása felerősödik a szűk térben. A csarnok elején a kohászatban használatos kokillákat köszörülnek, a kiálló nagyobb sorfadarabokat kalapáccsal ütik le. Szikrák és acélszilánkok pattannak szerteszét, az egymás mellett dolgozókat egy-egy jurtaszerű alakzat védi a sérülésektől.

Feljebb nyolc-tíz embert vontak össze – munkaruhaként a régi zöld katonai uniformist viselik. Nem látom át rögtön, hogy mit csinálnak, közelebb lépek, kiderül, hogy az öntödéből egy tömbben kikerült varrógépfejeket és munkahengereket bontják szét, egy-egy tömb négy fejet, illetve nyolc hengert tartalmaz. Előbb kalapáccsal verik szét a halmazt egybefogó, vastag drótra emlékeztető acélszálakat, aztán függőleges köszörűvel folytatják a munkát, a tömböt darabokra kell lebontani mielőtt neki lehetne látni a csiszolásnak.

– Piramistechnika – mondja a művezető megvetőleg –, ha a Weiss Manfréd visszajönne, megütné a guta ettől a szervezetlenségtől és kosztól.

A már szétbontott darabokat tovább adják megmunkálásra, a varrógépfejek közönséges szürke vasdaraboknak tűnnek. Egyik-másik csiszoló kezében szikrázik a kő, de nem halad a munkával, nyilvánvalóan amerikázik. Az őr is látja, de nem szól, csak széttárja a karját.

– Felesleges fegyelmi lapot írni neki, mert úgysem tudják megbüntetni. Csomagelvonásra ítélik? Már öt éve bebukott, és még egyszer sem kapott csomagot, pont most fognak küldeni neki? Legfeljebb a cigarettát tilthatom be, de akkor még kevesebbet dolgoznának.

Az őrők rosszkedvűen járkálnak fel s alá, az ajtórácsok mögött magukat is bezártnak értik, egyikük alig tud elnyelni egy ásítást.

– Korán kelt? – kérdezem.

– Nagykátán lakom, hajnali műszakban fél háromkor szól otthon a csörgő, délután ötre érek haza, és keresek összesen 12 ezer forintot.

– Nem talál jobb helyet?

– Nem is kereshetek, HB-s vagyok, honvédelmi bizottmányos, nem töltöttem le a katonaidőmet, hanem aláírtam öt évet a Büntetés-végrehajtáshoz. Még hátra van belőle kettő, le kell nyomnom, különben újra behívnak a seregbe.

Csöngetés jelzi a negyedórás munkaszünetet, a rabok levetik a szikrafogó bőrkötényt, és kezet mosnak. Előszedik táskájukból a tízórait, a művezető is kiosztja az üzem által adott kalóriapótlékot: két szelet sajtot és néhány karika parizert. Az őr bólogat feléjük, jó étvágyat kívánva.

– Sok köztük a „visszajáró lélek”, legalább negyven százalék visszaeső – int az egyik öregebb cigány elítélt felé –, őt tartom a legtöbbre, jól is dolgozik, ad is magára, nem fogja elhinni, de ő szoktatta rá a zárkatársait a fogmosásra.

Mennem kell, a művezető kikísér a Vasmű I. kapujához, menet közben körbemutat.

– Az 1950-es években még 45-50 ezer ember dolgozott itt, most talán hat-nyolcezer, a rabokkal együtt.

– Veszteséges a gyár?

– Talán még nem, de kevés idő kell hozzá, és az lesz. Tudja, nem is a munkások hiányoznak igazából, mert ha tudunk pénzt adni, megkaphatjuk a legjobb emberanyagot is, nemcsak rabokat. Azok a régi vezetők kellenének, akik legalulról kezdték, és végigjártak minden lépcsőfokot. Ha bejött egy frissen végzett mérnök, hat hónapot fémöntő munkán töltött, megtanult mindent, a homok felfrissítésétől a magkészítésen át az öntvény tisztításáig. És ha nem volt jó a forma, amit készített, beletapostak a közepébe. Az ilyen vezetők tudtak aztán követelni.

 

Bármilyen nehéz körülmények fogadják is az elítélteket Csepelen, a Gyűjtő mindenáron fenn akarja tartani ezt a kapcsolatot.

Mind kevesebb gyár hajlandó együttműködni a Gyűjtőfogházzal, itt is megszűnt a diótörés, a Fegyver és Gázkészülékek Gyára sok millió forintos munkabérrel tartozik, és előreláthatólag az Ikarus is visszalép. 1989 végén 140 főt kellett nem dolgozó körleten tartani, ez a szám a következő év áprilisában már a duplájára emelkedett.

Az amnesztia feltehetőleg enyhít majd a helyzeten, de ez a megkönynyebbülés általános vélemény szerint csak átmeneti „véres hányás” lesz, a gondok hamarosan feltámadnak – még nyomasztóbb formában. A bűnözési hullám növekedésével a zárkákat hamarosan benépesítik majd az újonnan bebukottak, a leépült gyárak pedig még kevesebb elítéltet tudnak foglalkoztatni, de ne bocsátkozzunk hosszú távú jóslatokba. Annyi biztosan elmondható, hogy a többi intézethez hasonlóan, itt is minden nem dolgozó rab felér egy élesre állított, robbanásra kész pokolgéppel.

Végigsétálok a jobb csillag – a fegyházas körlet – harmadik emeletén, ahol a nem dolgozó zárkák helyezkednek el. Az előírások szerint az ajtókat zárva kellene tartani, az elítélteket csak a felügyelők engedhetnék ki, de a bicskával agyonfaragott, szétvert zárszerkezetű ajtókat egy keskeny fém- vagy műanyag lappal is játszva ki lehet nyitni, egy erősebb ember kívülről akár ököllel is beütheti.

A kék ruhás rabok elfogulatlanul sétálgatnak a folyosón, sőt más cellákba is átlátogatnak beszélgetni, üzletelni, kártyázni. Akkor sem zavartatták magukat, mikor az igazságügyi államtitkár szállt ki a Gyűjtőbe, és magas rangú parancsnokok kíséretében megjelent a körleten. A felügyelő figyelmeztetéseire vaskos gorombaságokkal válaszolnak, letegezik, elmondják mindenféle „köcsögnek”. A szürke egyenruhás emberke olyan vézna, hogy ha egy kétforintost tennének alá, egy-húsz kilátszana belőle, fél visszaszólni nekik, és fegyelmi lapokat sem mer kiállítani. Időnként elvonul, és valahol iszik egy kortyot, ha a leheletét gyanúsnak találják, azt állítja, hogy éppen savanyúságot evett.

Találomra szóba elegyedek egy-két emberrel, kérdezgetem őket mindennapjaikról. Arról panaszkodnak, hogy nincs víz, az épületben a nyomás olyan gyenge, hogy itt fenn a harmadik emeleten csak a hétvégeken tudnak mosdani, mikor a környező kőbányai üzemekben szünetel a munka. Lejárnak fürödni az alsóbb szintekre, de a vízhiány néha az egész börtönre kiterjed, mert ahogy a fagy felenged a talajban, a százéves csövek szétrepednek, és hiába javítják meg az egyiket, pár napon belül tönkremegy a másik. Az elítéltek jogi tanácsokat kérnek tőlem, leveleket mutatnak hazulról érkezett rossz hírekkel, a forgatagba belekábulva már mennék tovább, mikor egy magas, szőke, fehér garbót viselő cigányfiú megállít.

– Tessék bejönni hozzánk, újságíró úr, megyek előre – mondja, és elindul, időt sem engedve a töprengésre. A nyomába szegődöm, és menet közben próbálom felmérni az emberemet.

– Hogy hívják?

– Kalános Józsefnek, de tessék csak Jóskának szólítani, és nyugodtan lehet tegezni is.

– Mi a bűncselekményed?

– Utoljára egy butikot „nyomtam fel”, de többszörös visszaeső vagyok, és a rendőrök már akkor is engem kapnak el, ha a cirkuszból eltűnnek az oroszlánok. Rám rakták a „kávét” is, a „különösen veszélyes” minősítést, mert két éve adtam valakinek egy pofont, és azóta sem vették le rólam. De azért nem kell félni tőlem – megállunk egy ajtónál –, ez a 319-es a miénk.

A zárkában elképesztő rendetlenség uralkodik; egy iromba macska jár nyújtózkodva tel s alá, nagy papírdobozban hurokkal fogott galambokat tartanak.

– Az egyiket Csibésznek hívják, a másikat Pityunak.

Az asztalt és a padlót elborítja az ételmaradék, cigarettacsikk és egyéb hulladék. Az idő már tíz óra felé jár, de még nem ágyaztak be, a lepedő foltos és koszos, állítólag már frissen felhúzva is inkább szürke volt, mint fehér, mert szennyes vízben szokták kimosni.

Nem értem, hogy a felügyelet miképp tűrheti el ezt a szembeszökő felfordulást. A cigányfiú elmondja, hogy a felügyelők a reggeli és esti szemlénél be sem lépnek, csak benéznek a cirklin, valamelyik elítélt az ágyán fekve felemeli három vagy négy ujját, jelzi, hogy ennyi ember tartózkodik a zárkában. A felügyelők tudomásul veszik ezt a tájékoztatást, és a maguk részéről befejezettnek tekintik az ellenőrzést.

– Néha csinálnak egy kamu körletrend-értékelést, az eredménytől függ, hogy melyik zárkába teszik a televíziót, és ki mehet le a vetítésre. Mindig az nyer, aki előre tudja, hogy mikor jönnek ellenőrizni, nekünk a múltkor nem szóltak, nullát kaptunk.

– Egy kicsit azért összekaphatnátok magatokat.

– Jó, nem mondom, de az az igazság, hogy igazi rendet itt nem is lehetne tartani. A múltkor lemértük a zárkát, egy 2,50-szer 1,25-ös alapterületen kell élni négyünknek és a csótányoknak.

– Sok a bogár?

– Ellepnek mindent, a múltkor valaki sárgaságot kapott, mert az ételét is megmászták – Kalános rám néz. – Mi érdekli még, újságíró úr? Szívesen elmondok mindent.

– Milyen kapcsolatok alakulnak ki a zárkákon belül?

– Sok a rokon, főleg a cigányok között, ezek összetartanak. Tudom, mert én is cigány vagyok. Vannak aztán szorosabb kötések is, úgy összebarátkoznak emberek, hogy vérszerződésre lépnek egymással. Ezt többféleképpen szokták csinálni; mind a ketten vágnak egy mély sebet a karjukon, és összeérintik, ez azt jelenti, hogy ezután közös vér kering bennük. A sándorházi börtönben pedig az volt a módja, hogy injekciós tűvel leszívtak magukból egy-egy deci vért, beleengedték egy lábosba, megsütötték és megették – ez mindennél szigorúbb kötés.

A folyosón elterjedt a hír, hogy egy idegen beszélget a 319-es zárkában, néhány elítélt beszállingózik, egyikük felkapja a „stokit”, és rávág vele a zárra, ettől a szerkezet végképp deformálódik, és nem lehet ránk csukni az ajtót. Egy alacsony, szomorú tekintetű cigányfiú is beóvakodik, rövidre nyírt hajába a halánték fölött már mély ékek nyomultak be. Szorosan Kalános mellé ül le, combját hozzáérinti társa testéhez, csodálkozó tekintetemre Kalános elneveti magát.

– Ő „Betti”, az én szeretőm! Mutasd meg az újságíró úrnak, hogy milyen didid van!

„Betti” vonakodva lehúzza az ingét, karja viszonylag vékony, de almányi nagyságú, szabályosan fejlett, nőies mellei vannak.

– Ez hogy alakult ki?

– Mellre gyúratjuk, hogy nőjön neki, fekvőtámaszokat csinál, és az ágytámlákon szokott tolódzkodásokat végezni.

„Betti” felveszi az ingét, aztán engedelmesen bemutatja a szóban forgó gyakorlatokat.

– Én mindig úgy alszom el, hogy fogom a mellét – mondja Kalános. – Én szabadulok hamarabb, de küldök neki csomagokat, és ha ő is kijön, magamhoz veszem, és együtt fogunk élni.

Fürkészve nézek körül – sohasem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy be akarnak ugratni, de az elítéltek teljes komolysággal tekintenek vissza rám. „Betti” siránkozva szólal meg:

– Nem elég, hogy naponta háromszor megizél, még rodáznom is kell neki, pénzt keresni.

Önkéntelenül is visszaváltok magázásba Kalánossal.

– Maga futtatja „Bettit”?

– Igen, kint is „buzimájer” voltam, egy csomó fiú dolgozott nekem, 14-16 évesek. Azt hallottam, hogy Csepelen megnyílt egy homokos kupleráj, hivatalosan nem engedélyezték, de a rendőrök nem zavarják, majd oda akarok menni felhajtónak.

Bár számos cikkben, hivatalos és magánlevélben támadtak már érte, én továbbra is nehezen viselem el a homoszexuálisok nyílt vallomásait, most is kényszeríteni kell magamat, hogy folytassam a beszélgetést. „Bettihez” fordulok.

– Hol melegedett be?

– Tökölön, a fiatalkorúak börtönében. Szólózni kellett, én gyenge voltam, levertek, és a padlón maradtam. Nem tudja elképzelni, hogy mit kínoztak. Széklábbal ütöttek, a bőrömön oltották el a cigarettát, beküldtek az ágy alá, és onnan kellett ugatnom. Nincs olyan ember, aki kibírja a mindennapos verést. Választani kellett: vagy csicska leszek, vagy „köcsög”. Sokan eljárták Tökölön a köcsögtáncot.

A falnál álldogálók közbeszólnak:

– Ne dumálj mellé, sok embert nem tudtak betörni!

– Te akkor bemelegedtél, és soha többé nem hűltél le. A hideg radiátor felforr tőled!

„Betti” nem törődik velük.

– A „bikám” nagyon jó volt hozzám, megvédett a többi menőtől, és takarított is helyettem.

– Hogy szeretkezett magával, milyen szereket használt?

– Borotvahabot spriccelt a farkára, nekem meg a végbelembe.

Kalános gúnyosan legyint.

– Primitív dolog, nézze meg, újságíró úr, nekem milyen választékom van – kivesz a szekrényéből egy Panatta krémes dobozt –, ez az „akciókrémem” – majd egy Bayolin kenőcsöt mutat fel –, ez pedig a „gyorstüzelő krémem”.

„Betti” továbbra sem hagyja zavartatni magát.

– Sokan kérdezték tőlem, hogy mi jóság van benne, igazi nőnek érzem-e magamat? Én eleinte nem élveztem, csak olyan melegség fogott el közben, később aztán nekem is örömet okozott.

Azt mondogattam magamban, hogy az egész nem számít, csak addig tart majd, amíg az ítéletem letelik. Ha kiszabadulok, normális életet fogok élni, annyi ember elfelejtette már az ilyen ügyeket. Tököl után én is meg nősültem, de nem érdekelt a feleségem, hozzá se tudtam nyúlni. Kint azért még nem foglalkoztam fiúkkal, de ahogy bebuktam, a börtönben rögtön újrakezdtem. Én csak a magam örömére akartam csinálni – újra Kalános felé mutat –, de ő kiküldött rodázni, és ha nem akarok menni, képes leütni. Megmondom a szemébe, úgyis tudja mindenki.

– Mennyit kér egy „fuvarért”?

– Általában két doboz kávét, de csak az egyik marad az enyém, a másikat Jóska elveszi tőlem.

– Azt hiszem, a börtönben két kávé nagy értéknek számít, sokan hajlandók megadni ezt a tarifát?

„Betti” nem szerénykedik:

– Szerintem megéri, mert nagyon jól szexelek.

A dicsekvés felingerli a hallgatókat, valaki közbeszól:

– Mit tudsz te? Legfeljebb olyan vagy, mint a jó kályha, alulról-felülről lehet tölteni.

– Csak maga rodázik itt, vagy más is „űzi az ipart”? – kérdezem.

– Ezen az emeleten hatan vagyunk, akiket a „bikák” futtatnak. Néha összeállunk, mi, szegény köcsögök, és egymással szerelmeskedünk, ezt szeretem a legjobban.

– A többiek hogy váltak homoszexuálissá?

– Még gyerekkorában melegedett be mind. Egyiket a nagyanyja szoknyába öltöztette, és úgy árulta a férfiaknak. A másiknak az anyja pedig Soósnak, a rendőrgyilkosnak volt a szeretője, és Soós hol a mamát használta, hol a fiát.

Eszembe jut egy párhuzam a külső világgal, Kalánoshoz fordulok.

– Az igazi stricik kint a Rákóczi téren vagy a szállodákban teli vannak pénzzel, egy-egy hónapban százezreket is leadnak nekik a lányok. Maguk, börtönbeli „buzimájerek” szintén jól keresnek?

Kalános legyint.

– Mióta felnőttem, nekem mindig sok pénzem volt.

– Hol dolgozott?

– Két napig egy nyúlvágó hídon, aztán mindig beírattam a személyimbe egy fal munkahelyet.

– Kétnapos munkaviszony?! Nem sok.

– Le merném fogadni, újságíró úr, hogy maga még egy órát sem dolgozott nyúlvágó hídon.

– Ez igaz, de honnan jött akkor a pénz? Csak betörésekből, májerkodásból?!

– Nem, az apámtól is kaptam. Ő kibérelt az államtól egy szeméttelepet, csak neki volt joga ott guberálni. Felfogadott négy-öt „csorrókát”, lezüllött magyarokat, akik kosztért és napi egy liter pálinkáért túrtak neki, építettek egy kis bódét, kint is laktak a telepen. Apám vett egy mikrobuszt, és azzal szállította el a fémet, a papírt meg a rongyot, amit összeszedtek. Dőlt hozzá a pénz, és ő nem gizdáskodott, ha kértem tőle egy ezrest, adott kettőt. Most is küld be kiétkezésre minden hónapban, sokkal többet, mint amennyit „Betti” összerodázik nekem.

– Mire költi a pénzt?

– A börtönben is emelkednek az árak, egy fél liter töményt: vodkát vagy konyakot ezer forintért hoznak be, szipózáshoz egy Pálma ragasztó 3-400 forintba kerül. Esténként zsugázunk a többi májerrel: kilencest, pinkát.

– Milyen tétekben játszanak?

– Egy „Mihály”-nál (ezerforintos M. Gy.) kezdődik. A múltkor 24 ezer forintot buktam, most náne lóvé, náne máró, nincs se pénzem, se kenyerem.

Azt hittem, hogy Kalános túloz, nem tételeztem fel, hogy ekkora összegek foroghatnak a börtönben, de mikor utánakérdeztem, a nevelők lehetségesnek tartották. Egy százados elmesélte, hogy valaki panaszra jött hozzá, mert karácsony este 27 ezer forintot elvesztett, csalással vádolta partnereit. A százados csak egy kérdést tett fel: miből? – és fogdára küldte a panaszkodót, a többi kártyás is harminc nap elkülönítőt kapott.

Nyílik az ajtó, beszólnak, hogy egy új elítéltcsoportot hoztak fel a körletbe, Kalános és két másik „májer” szinte egyszerre pattannak fel, és kisietnek a folyosóra: hátha bejött valami használható „portéka”, akit be lehet szervezni. Egy széles vállú, sötét arcú cigány ott marad, és simogató pillantásokat vet a mellette álló szeretőjére; egy alacsony, gumószerűen alaktalan fejű, szétfolyó mosolyú, láthatólag debil, szőke fiúra.

– Én nem futok senki után, tőlem jöhet akárki, én csak őt szeretem.

– Mikor kerültek össze?

– Már két éve együtt élünk. Egyszer elvittek tőle; összejött a munka Csepelen, kellett az ember, látták, hogy bírom, engem is kijelöltek. Nem akartam vállalni, de addig szekíroztak, amíg muszáj volt mennem, dolgozókörletbe raktak. Amúgy jobb dolgom volt, mint itt: pénzt kerestem, mozoghattam, de én vissza akartam jönni Andreához.

– Andreának hívják? – kérdezem a szőke fiút, de az csak báván mosolyog. A fal mellől megint elhangzik egy megjegyzés:

– Egy köcsögnek nem kell értelmesnek lennie. Lyuk az lyuk, csak egér ne legyen benne!

A cigány férfi legyint.

– Ti ehhez nem értetek, nektek nincs senkitek. Szóval vissza akartam jönni Andreához, de tudtam, hogy a smasszerokat hiába kérném, nem engednék, csak kigúnyolnának érte. Lefújtam a lábamat klórral, és olajat öntöttem rá, ettől begyulladt és megdagadt. Két hónapig feküdtem a kórházban, majdnem le kellett vágni mind a két lábamat, de azt mondom, megérte, mert visszaengedtek mellé.

– És mit szólna, ha elvinnék magától?

– Sokan rászállnak, kapott már csábító leveleket is, de aki hozzányúlna, azt felültetem a felhő szélére.

Kalános jön vissza a zárkába, arcán látszik, hogy a kísérletezése nem járt sikerrel, ingerülten csapkod maga körül.

– Megjátssza magát a sok szüzike, de majd betörjük őket.

Szerettem volna megtudni, hogy mennyire kell komolyan venni ezt a fenyegetődzést. Megkérdeztem a Gyűjtőfogház orvosát: az elítéltek gyakran felkeresik-e olyan panasszal, hogy megerőszakolták őket? Az utóbbi évekből csak egy ilyen esetre emlékezett.

– Akármi is történik, az áldozat csak személyes bosszúból tesz feljelentést; vagy fájdalmat okoztak neki, vagy nem kapta meg a beígért jutalmat: cigarettát, kávét.

– Úgy gondolom, a sérülésük hasonló ahhoz, amit egy kemény széklet okoz, megállapítható-e, hogy erőszak történt?

– Közvetlenül az aktus után igen. A végbélnyílásnál a bőrön számos mikroszkopikus finomságú hámzászlócskát találhatunk, ezek egy erőszakos behatolás nyomán egy ideig befelé hajlanak.

 

Az elítéltek kényszerközösségét uraló belső terror megőrzi a homoszexualitás titkait is: kialakulását, arányszámait, a hozzá kapcsolódó szokásokat. Néhány ember – Kalánoshoz, „Betti”-hez hasonlóan – kitárulkozik ugyan, de olyan anyagot nehéz összeszedni, mely alkalmas volna arra, hogy átfogó következtetéseket vonjunk le belőle. Mikor megtudtam, hogy a sopronkőhidai fegyház pszichológusa, Molnár József már évek óta folytat kutatásokat ezen a területen, nála próbáltam tájékozódni.

– Milyen lehet a homoszexuálisok aránya az elítéltek között? – kérdezem.

– A rendelkezésre álló hivatalos magyaradatok szerint a börtönlakók 2-3 százaléka érintett ebben a vonatkozásban, de ez olyan nyilvánvalóan alacsony szám, hogy maguk a közzétevők sem gondolhatják komolyan. A polgári életben is legalább ötszázalékos az arány.

– Talán csak a nevelési munka eredményességét akarták igazolni vele. Más országokban mit mutatnak a statisztikák?

– Például az USA-ban folytatott felmérések azt tanúsítják, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben a férfiak 40-60, a nők 80-90 százaléka folytat rendszeres vagy alkalmi homoszexuális tevékenységét.

Bólintok; azok az elítéltek, akiket megkérdeztem, úgy vélekedtek, hogy nagyjából nálunk is ezek az arányok érvényesek.

– Vannak-e a homoszexualitásnak felismerhető külső jelei?

– Létezik egy népszerű elképzelés, hogy minden homoszexuális férfi nőies testalkatú, lányos szemléletű, modoros vagy gyenge karakterű. Ezt a felfogást semmiféle vizsgálat nem igazolta eddig, akár a testmagasság, akár a csípő- és a vállszélesség adatait vették figyelembe.

– Mit mondhatunk a lélektani jellemzőkről?

– A klinikai pszichológusok kidolgoztak néhány felmérési módot, egyik-másik nem több puszta játéknál, például a „Rajzolj egy személyt”-teszt. A férfiak és nők többsége erre a felhívásra saját nemének megfelelő alakot rajzol, ha egy férfi mégis női figurát választ, feltételezték róla, hogy homoszexuális vonzódású. Ennél alaposabb az úgynevezett MMPI Mf-skála, mely a férfias, illetve nőies érdeklődés arányát méri az adott személyiségben. Ez a kísérlet sok száz tételből áll, én a magam munkája során hatvanat választottam ki közülük, természetesen magyar viszonyokra alkalmazva.

– Megnézhetném a listát? – Parancsoljon.

Molnár egy felmérőlapot nyújt át. A kísérleti személyeknek – adott esetben férfi elítélteknek – a felsorolt állítások mindegyikére az „egyetértek”, illetve a „nem értek egyet” szöveg aláhúzásával lehetett válaszolni.

Néhány tétel meglehetősen célratörőnek tűnik, mint például az, hogy „mindig nő szerettem volna lenni”, vagy épp ellenkezőleg: „szívesen lennék katona”, de java részük szerény laikus véleményem szerint az újságok lelkiző játékaira emlékeztet: „az utcán vigyázok arra, hogy a járdakövek közötti részeket átlépjem”, „ha újságíró tennék, szívesen írnék színházi beszámolókat”, vagy „hiszek abban, hogy a túlvilágon ördög és pokol van”.

– Lehet bizonyító erőt tulajdonítani az ilyen teszteknek?

– Néhány általános következtetést le tudunk vonni belőlük. Például a legtöbben nem férfiatlan, nőies jellemvonásaik miatt „melegszenek” be a börtönben, hanem ilyen módon is lázadó alapállásukat fejezik ki. Eltiltják őket a normális nemi élettől, ezért ők a társadalmi és börtönnormák tiltása ellenére szabálytalanul, homoszexuális kapcsolatokkal elégítik ki a vágyaikat. Persze a táptalaj egyébként is adott a Büntetés-végrehajtás jelenlegi rendszerében, mely az elítélteket hosszú évekre egynemű intézetekbe zárja, és megfosztja minden külső kapcsolatától. A falon kívüli világgal a rabok nagy része csak a beszélőkön érintkezhet – teljes idejének 11 ezred részében, a fegyházfokozatosoknál, akik csak ritkábban fogadhatnak látogatót, ez az arány 4-5 ezrelék.

– Hogy alakulnak ki a homoszexuális párok?

– Készítettem erről néhány interjút vegyes alanyokkal, olyanokkal is, akik már civilben túlestek az első tapasztalatokon, és azokkal is, akik „szűzen” kerültek be – Molnár beleolvas a feljegyzéseibe:

– 1. „Állami gondozott voltam, az intézet után egy kisiparoshoz kerültem betanított munkásként. Egyik este a mesterem sürgős munka miatt bent tartott túlórázni, a késői időben előkerült az ital és a video, a filmeket a mester úgy választotta ki, hogy kedvet csináljon a buzisághoz. Az ital és a kíváncsiság hatására létrejött az első ilyen kapcsolatom… A börtönbe kerülve hamar társra találtam, igaz, kerestem is az alkalmat. Állandó partnerem van, akivel jól megértjük egymást…”

2. „…A börtönben teljesen magamra maradtam, hozzátartozóim, barátaim hosszú ideig nem látogattak meg a balhém miatt. Azt vettem észre, hogy a fürdőben egyre többet nézem a társaimat. Éjszakánként többször is álmodtam az egyik szőke sráccal, aztán össze is jöttünk, nagyon jó vele, igazi profi. Nem közös zárkában vagyunk, a munkahely mellékhelyiségében bonyolítjuk le szexuális kapcsolatunkat…”

3. „…Állami gondozott voltam 18 éves koromig. Lánnyal nem jártam, homoszexuális kapcsolatom sem volt. Sokat csavarogtam, rengeteg balhéba beszálltam, így jött össze a bűncselekményem is. A börtönbe kerülve még magányosabb lettem, levelezést, kapcsolatot senkivel nem tartottam. Ezért jó érzéssel töltött el, mikor az egyik srác közeledett felém. Megosztotta velem a csomagját, többször cigit is adott. Együtt, egy műszakban dolgoztunk, ha lemaradtam a munkában, segített. Egyik este rettenetesen fájt mindenem, ő megmasszírozott, nagyon jólesett, és ezt a társam is észrevette. Kezdeményezett, én pedig nem tiltakoztam. Azóta szinte teljesen együtt élünk. A szerepeket cserélgetjük, az ő szavaival élve: a körülményekhez képest ez számít változatosságnak…”

– Ez az utóbbi példa mennyiben általános? El lehet-e különíteni az aktív és a passzív, vagy fogalmazzunk egyszerűbben, a férfi- és a női szerepet?

– A kifejezetten aktív típus erőszakos és férfias a szeretkezésben, sportol, fitogtatja az erejét, a passzív szelíd, engedékeny, kedveli, ha „ráhajtanak”, nőies, mesterkélt szokásokat vesz fel. De igen sokan, talán a legtöbben közülük, előnyben részesítik a kölcsönösséget, melyben egyik fél sem meghatározó. Az aktív vagy passzív szerepet aszerint veszik fel, ahogy a helyzet megkívánja. Sokan az aktív szereppel kezdik, mivel azt hiszik, hogy így nem lesznek valódi „homokosok”, míg végül passzív szerepbe kerülnek, hogy jobban tessenek a fiatalabb partnereknek. Mások pont ellenkezőleg, passzív szerepből aktívba váltanak, ahogyan öregszenek.

A szexuális szokásokat egyébként sokkal inkább a hagyományok határozzák meg, mint az egyéni ízlés. Az Egyesült Államokban a száj-nemi szerv érintkezést a homoszexuálisok előnyben részesítik a szodómiával szemben, viszont egyes mohamedán börtönökben még a legalacsonyabb rendű férfi prostituált is visszautasítja ezt a formát.

Ha kutatásaimat statisztikailag is összefoglalhatom: az általam vizsgált csoport 35 százaléka már a bebukás előtt szerzett homoszexuális tapasztalatokat, arányszámuk itt bent a börtönben 65 százalékra emelkedett. Kapcsolataikat öntudatosan vállalják, szabadulásuk után ugyanezt az életformát akarják folytatni, részben biszexuális, részben egyértelműen homoszexuális kötődésben.

 

A nem dolgozó körletbe lehelyezett rabokat leginkább az a fenyegetés nyugtalanítja, hogy létszámfölöttinek nyilvánítják és elszállítják őket. A Gyűjtőből csak rosszabb helyre kerülhetnek, valamelyik távoli intézetbe, ahol a börtönrezsim keményebb, és a család is nehezebben tud kapcsolatot tartani velük. Például Sátoraljaújhelyen nem munkaszüneti napokra írták ki a beszélőket, hanem hétközbe – azzal az indokkal, hogy vasárnap külön személyzetet kellene berendelni, és nem telik túlórákra. A látogatni szándékozók nagy része nem tud szabadságot kivenni, és legföljebb egy levelet küld.

Természetesen a Gyűjtő vezetése is tudja, hogy milyen hatásos és jogilag megtámadhatatlan eszközt tart a kezében, de inkább csak súlyos fegyelmi vétségek esetén él vele, ha elrettentő példákat kíván állítani.

A szállongó hírek szerint így került el doktor Gálhidi a központi nyilvántartó részlegből – az ország szélén, a sátoraljaújhelyi börtönben találkoztam vele.

Gálhidi negyven év körüli, magas, bajuszos, raböltözékben is rendezett külsejű férfi. Az utolsó betűig megtartja az előírásokat, de ő sem enged a jogaiból, például létszámellenőrzésnél a Gálhidi névre nem hajlandó jelentkezni, csak ha doktor Gálhidiként szólítják. Kijelentette, hogy ő nem a piacon vásárolta a diplomáját, hanem sok évig tanult, amíg megkapta. A nevelői szoba karosszékébe is olyan elfogulatlanul ül le, mintha csak a saját hivatali foteljében foglalna helyet, és inkább csak udvariasságból kér engedélyt, hogy rágyújthasson.

– Feltételezem, hogy ismeri az ügyeimet. Először 1974-ben, még egyetemista koromban ültem egy évet izgatásért, kevesebbet mondtam, mint ma egy mérsékelt lap vezércikke. Másodszor csalásért, sikkasztásért, valutaügyekért buktam be, ez sem titok, annak idején a Kék fényben is szerepeltettek.

Bent a Gyűjtőben a központi nyilvántartóba kerültem, azt hiszem, az összes írnok közül egyedül engem érdekelt az a munka, amit végeznünk kellett. A polcokon ott sorakozott mindenkinek a kartonja, akit 1945-től mindmáig letartóztattak, és bármelyik Büntetés-végrehajtási intézetben legalább egy napot eltöltött. Egy alkalom – egy karton.

1989-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közzétette az 1956-os kivégzettek névsorát, hogy ezt hivatalossá nyilváníthassák, nekünk is vissza kellett keresni a felsoroltakat. Én gépeltem le a listát, fel kellett tüntetnem a nevet, születési évet, az anya nevét, az ítélet számát, az ítéletet hozó bíróságot, a kivégzés idejét és helyét, az eltemetés helyét, ebben az utolsó rubrikában semmi sem szerepelt a kartonokon. Hogy mégis felderítsük, merre találhatók a csontok, összevetettünk két nyilvántartást: a Fővárosi Temetkezési Vállalatét és a Gyűjtőét. Komoly eltérések mutatkoztak köztük, az adatok szerint néhány sírban ketten-hárman is feküdtek. Az öt nagy egyéniségről, Nagy Imréről, Maléterről, Gimesről, Losonczyról, Szilágyiról pedig semmiféle nyomot sem találtunk, pedig vegye figyelembe, hogy ez volt a „top secret”, a legtitkosabb feljegyzések gyűjteménye. Aztán maga a temetés ott zajlott le szinte a börtön kapuja előtt, persze nem láthattunk belőle semmit.

Én intéztem a társadalombiztosítási ügyeket; mikor valaki elérte a nyugdíjkorhatárt, és szedte össze az éveit, írt nekünk, a BV központi nyilvántartójának, igazoljuk neki, hogy mennyi időt töltött börtönben.

Ekkortájt kezdtek nyugdíjba menni az egykori internáltak, tőlük is sorra érkeztek a kérelmek. Mindegyikre azt válaszoltuk, hogy az ön neve a mi nyilvántartásunkban nem szerepel, tessék a Belügyminisztérium illetékes osztályához fordulni.

– Ott vezettek kimutatást az internáltakról? – kérdezem.

– Nem kizárt egy ilyen párhuzamosság, tudniillik nálunk igenis nyilvántartották az internáltakat. Az egyik asztalon öt fiók nagyságú doboz feküdt, ebből háromra azt írták, hogy „internáltak”, kettőre pedig azt, hogy „katonák”.

– Miért nem rakták fel ezeket is az elítéltek neveit őrző polcokra?

– Nem tudom, csak feltételezem, hogy nem akarták összekeverni a két különböző büntetési kategóriát.

– És miért nem zárták be egy szekrénybe?

– Úgy gondolhatták, hogy felesleges, minden elítélt írnok úgyis csak azzal foglalkozik, amivel muszáj neki, és semmi más nem érdekli. Én viszont kíváncsi voltam. és egy óvatlan pillanatban belelapoztam. A dobozokban körülbelül tízezer személy nevét találtam, 1950 és 53 között internálták őket Tiszalökre, Kazincbarcikára, Kistarcsára és más táborokba. A kartonjaikat elég szűkszavúan töltötték ki: név, anyja neve, egy időpont, hogy mikor internálták, aztán további bejegyzések, mikor vitték tovább és hová.

Nem tudtam, mennyire tekinthetem hitelesnek az adatokat, próbaképpen kikerestem egy ismerős katonatiszt nevét; a dobozban megtaláltam a kartont az internálásban eltöltött idejéről, a Dexion-Salgó-polcokon pedig a letartóztatás utáni szakaszét – a két lap pontosan illeszkedett.

– Mit gondol, a Büntetés-végrehajtás vezetői ismerték ezeknek a dobozoknak a tartalmát?

– Szerintem igen, azért nem hozták nyilvánosságra, mert ezzel tovább gyöngítették volna az akkori kormány helyzetét. Én viszont azt szerettem volna, hogy ha mindenki megismeri ezt az anyagot. Összeálltam egy másik elítélt írnokkal – nevezzük őt Kornélnak –, és nekiláttunk, hogy lemásoljuk ezt a tízezer nevet. Tízesével-húszasával vettük ki a kartonokat a dobozból, betettem az íróasztalom fiókjába, és üres időnkben gépeltünk. Három példányt készítettünk, és eldugtuk a Dexion-Salgó polcok poros rekeszei közé.

– Mit akartak kezdeni vele?

– Kettős célt tűztem magam elé. Először is: át akartam adni a kéziratot a Fidesznek vagy az SZDSZ-nek, velük rokonszenveztem, többek között azért is, mert sok köztük a jogász kolléga. Ezenkívül azt is terveztem, hogy kijuttatom Nyugat-Németországba is, mert az internáltak jelentős százaléka német ajkú volt, 1951 februárjában gyűjtötték be őket. Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, némelyikük sohasem szabadult, mindenki megértheti, hogy ez mit jelent. Más lapokat pedig olyan megjegyzés zárt le, hogy: „1953-ban átadva Nyugat-Németországnak”. A németeket mindig is foglalkoztatta vérrokonaik sorsa, gondoltam, ez is érdekelné őket, leközli egy újság.

– Meddig jutottak el a munkában?

– Háromszáz oldalt gépeltünk le, egyre harminc-negyven név jutott. Már a harmadik doboz vége felé tartottunk, nekem decemberre volt beígérve a rövid tartamú eltávozásom, addigra el is készültünk volna. Kornél, a társam, hamarabb kint járt, és csináltatott egy skay sporttáskát, kibéleltette szivaccsal, és mögé rétegenként be lehetett volna csúsztatni a lapokat. Ki tudtuk volna vinni, ha nem dobnak fel minket.

1989. október 6-án reggel vonultunk át dolgozni a nyilvántartóba, de mindenütt zárt ajtók fogadtak minket. Smasszer tisztek jöttek-mentek a folyosón, vizsgálat kezdődött. A folyosón sorakoztattak fel minket, arccal a fal felé fordulva, nem válthattunk szót egymással, mindenkit külön hívattak be. Én tizediknek kerültem sorra, rögtön megláttam a papírjainkat egy főhadnagynő kezében.

– Milyen céllal jegyezte fel ezeket?

– Érdekelnek a különös esetek.

– Kitől kért engedélyt rá?

– Senkitől. Nem oktattak ki rá, hogy titkos, nem kellett aláírnom sehol. Magunk között legyen mondva, egy ilyen nyilatkozatot semmiképpen sem írtam volna alá, mert tudtam, hogy az államtitkok ismerői csak nehezen vagy egyáltalán nem juthatnak útlevélhez.

Elkülönítettek, és fegyelmi elé állítottak, egy őrnagy vezette a tárgyalást, rögtön azzal kezdte:

– Ezer bizonyítékunk van rá, hogy ezeket az adatokat maga ki akarta csempészni külföldre, azt is tudjuk, hogy mennyiért akarta eladni, de könnyít a sorsán, ha magától bevallja.

Ő nem is látta az íveket, csak blöffölt, én sem vettem azt a fáradságot magamnak, hogy kitaláljak valami mesét, hallgattam. Nem mertek bűnvádit indítani ellenem, mert ha bíróság elé állítanak, okvetlenül napvilágra kerül, hogy rejtegették az internáltak nyilvántartását. Tizenhét nap fogdát kaptam, ez éppen október 23-án telt le, ezen a napon elmaradt a körszállítás, 24-én hoztak le Sátoraljaújhelyre.

Egy tizenhat személyes zárkába kerültem, az újoncok általában valamelyik felső fekhelyen kezdik, nekem kijelölték az ágyamat – alul az ajtóval szemben, hogy ha a smasszer benéz, pont rám lásson.

– Milyen a társaság?

– A Gyűjtőben el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen létezhet, az angol azt mondja rájuk: „dropped out people”, a világból kiesett népek. A kilencven százalékuk cigány, írni-olvasni alig tudnak, már a családjuk is elfelejtette őket, a tizenöt emberből négyen-öten kapnak csomagot. Én kezdettőt fogva külön állok, elfordulok az elítéltektől és a smasszerektől egyaránt, sem szívességet, sem kegyelmet nem kérek senkitől.

A börtön uniformizál, legszívesebben azt is előírnák, hogy minden elítélt köteles 175 centi magas lenni, és aki több ennél, abból levágnának egy darabot, én ezt nem vagyok hajlandó tudomásul venni. A múltkor kértem be a barátnőmtől cserszömörcés szájvizet, a nevelőtisztem nem értette.

– Minek kell magának ez a szájvíz?

– Két okból is, nevelő úr; a maguk vitaminhiányos kosztjától kilazultak a fogaim, amellett jó érzéssel tölt el, ha nem büdös a szám.

Igyekszem megakadályozni a szellemi leépülésemet, mindennap tizenöt-húsz oldalas levelet írok – nemcsak a gondolataimat akarom megörökíteni, de nem szeretném elveszíteni a szókincsemet sem, mert itt a környezetem legföljebb háromszáz szót ismer, és ebből ötvenet használ. A munkahelyemen is folyamatosan beszélek magamban.

– Min dolgozik?

– Leültettek a varrógép mellé, és az első három hónapban fel sem engedtek kelni. A dunnahuzat szélébe varrok egy fonalat, állításokat csinálok, de most már hamarosan letelik.

– Kint mihez kezd? Visszatér a bankszakmába, vagy más jogi beosztást keres?

– Erre egyelőre nem gondolhatok, nem engedélyeznék, hogy magánügyvédi irodát nyissak, a többi nem érdekel. Azt hiszem, nem is tudnék visszailleszkedni a régi környezetembe. Itt a börtönben visszafogom magam, kénytelen vagyok mindent eltűrni, mert féltem a kedvezményemet, de ha kint találkozom a kollégákkal, és látom, hogy velem kapcsolatban csak a Kék fényre emlékeznek, nem tudnám megállni, hogy ne mondjak nekik valami gorombát.

De tegyük fel, hogy a keblükre ölelnének, én akkor sem akarok haverkodni velük. Magyarországon minden hozzám hasonló nagy keresetű embernek volt egy „túlfogyasztásos” időszaka. Megkerestük a pénzt, de nem nyílt lehetőség, hogy értelmesen befektessük, ehelyett drága nyugati autókat vettünk kéz alatt, buliztunk és piáltunk. Én is ittam keményen, aztán egyszer csak rájöttem, hogy kezdek túl sokat beszélni. Most sem biztos, hogy ellent tudnék állni, ha meghívnának egy-két-kilenc whiskyre, és egy gödörbe elég egyszer beleesni.

Úgy tervezem, beállok egy kórházba, és mintha csak húszéves lennék, kitanulok, mondjuk, műtősnek. Nemzetközileg is érvényes szakmát szeretnék, egy jó műtőst még Afrikában is szívesen látnak.

– El akar menni Magyarországról?

– Nem okvetlenül. Ha itt végül kialakul egy értelmes rend, akkor nyitok egy ügyvédi irodát az orvosi műhibák áldozatainak képviseletére, és ott is hasznát veszem majd a műtős ismereteimnek.

 

„Ha az ellenfeleim megdicsérnek, elkezdek gondolkozni, hogy mit csináltam rosszul!”– mondta állítólag egy német filozófus. – Beck Géza őrnagy, a Gyűjtőfogház parancsnokhelyettese ritkán kényszerülhet ilyen önvizsgálatra. Nemcsak a saját intézetében, hanem az egész BV-ben félelmetes hírnevet szerzett – mivel a Gyűjtőben gyakorlatilag minden rab megfordul.

Beck átfogóan ismeri a börtönök felszín alatti életét, felfedett már titkos mozgolódásokat, még mielőtt kirobbanhattak volna, vállalja a nyílt összecsapást az elbizakodott menőkkel. Bár jártában-keltében ontja a vicceket, a kérlelhetetlenségig keményen megköveteli a fegyelmet – „ha ő azt mondja valamiről, hogy három, az nem lehet négy!” A legendák szerint a folyosón találomra rámutatott egy felgyűrt ingű elítéltre:

– „Hajtsa vissza!” – és az ingujjból állítólag négyezer forint került elő. Beck a Gyűjtő anyagi ügyeit irányítja, az őrzésbiztonság és a nevelés nem hozzá tartozik, megengedhetné magának, hogy akár az egész munkaidejét az íróasztala mellett töltse el. Mint egykori birkózó az aktív sportolás befejeztével felszedett magára jó néhány kilót, derékfájással küszködve, sokszor a járás is nehezére esik, de ő szenvedélyesen rója a börtön folyosóit.

Reggel a kávénál gyakran megkérdezte, hogy aznap merre készülök, és ha ideje engedte, elkísért. A folyosón baktatva tettem fel Becknek azokat a kérdéseket, melyeket kényesnek gondoltam:

– Mennyire átfogóan építetted ki a hírszerző szolgálatodat a rabok között?

– Azt talán elhiszed, hogy nem kerülne nagy fáradságba beszervezni valakit, elég az, hogy egy órával később tér vissza a büntetésfelfüggesztésről, és én elnézem neki, már „hálás” volna, de nekem nincs szükségem vamzerokra. Nem érdekelnek az apró seftelések, hogy valaki az üres samponosflakonokat feltölti kutyulékkal, és úgy árulja, mintha eredeti volna, ha valakit be tud csapni vele, akkor csapja be. Én megmondtam az elítélteknek, hogy csak azt jelentsék, amiből vagy nekik, vagy nekem bajom lehet, azt viszont okvetlenül. Mert mondjuk, arról, hogy fel akarják gyújtani a bútorgyárat, mindenképpen tudnunk kell.

– Azt mondják, hogy külön vadászol az üzletelő smasszerokra, akik szeszt vagy más tiltott árut próbálnak becsempészni.

– Ez igaz, elborul az agyam, ha meghallom, hogy egyesek milyen piti összegekért adják el a becsületüket, egy komolyabb pénzért talán a kést is belénk mártanák! – Beck egy kis ideig dohog magában, aztán felém fordul. – Itt a szabadulózárka, benézünk?

A nyitott ajtajú, viszonylag kényelmesen berendezett helyiségben jelenleg hárman töltik utolsó börtönóráikat. Két cigányfiúnak feltűnően zavaros a tekintete, imbolyognak, szinte állva alszanak. Beck szakértő pillantást vet rájuk.

– Szóval bedobtátok a „viri”-t, gyerekek?!

– Az mi?

– Koktélt kevernek nyugtatókból, néha tíz Pipolphent és öt-hat Diphedált is beszednek. Pedig ez nem olcsó mulatság, egy tabletta egy doboz cigarettába kerül. A büntetés legvégét általában már nem bírják cérnával; vagy lenyugtatják magukat, és egész nap alszanak, vagy épp ellenkezőleg, törnek-zúznak, megtagadják a parancsokat, évekig szűz volt a fegyelmi lapjuk, és a végén a fogdáról szabadulnak.

– Miért olyan nehéz elviselni ezt a pár órát a végén? – kérdezem tőlük.

– Azért, mert a lelkünk már kint van, és a testünk még nem mehet utána.

Beck bólint.

– Ezt szépen mondtad. Feküdjetek le, fiúk, nyugodtan, majd szólunk, ha letelt.

A zárka harmadik lakója egy középkorú férfi, aki vállalkozási csalásért került be, 240 ezer forintos kárösszegért két év hat hónapot kapott, kiszámolom, hogy ez havi 8 ezer forintos keresetnek felel meg.

– Bizony gyenge pénz – mondja a szabaduló –, különösen úgy, hogy a főnököm helyett csuktak be.

Ez sötét és meredek utca, kár volna belemenni, másfelé terelem a beszélgetést.

– Vár valaki magára?

– Lesz egy élettársam. Elvált emberként kerültem ide, innen a börtönből jelentkeztem házassági hirdetésekre. Tizenöten is válaszoltak, tetszik tudni: „az alvilágnak van romantikája”, de egy-két levél után elmaradtak. A jövendő élettársam kitartott mellettem, csomagokat küldött, járt a beszélőkre. Szőke, kék szemű nő, még csak 32 éves, majd megpróbálom pótolni, amit itt kihagytam.

Elköszönünk, és befordulunk a fogdafolyosóra. Dél körül jár, a halálraítélteknek is épp most adják be az ételt. Jelenleg két személy tartózkodik a „halálos zárkákban”: egyikük egy gyereket ölt meg, a másik egy egész családra gyújtotta rá a tanyát.

– Akarsz beszélgetni valamelyikkel? – kérdezi Beck. – Szenzáció volna, nem?

Az igazi szenzációt számomra mindig is az átlagos életvitelű, keményen dolgozó emberek jelentették, és nem a feltűnő, kirívó esetek, de nem utasíthatom vissza a felkínált lehetőséget. Szerencsére a „halálosok” nem hajlandók szóba állni velem, egyikük még ki is oktatja Becket, jogainak sérelmét emlegeti. Az őrnagy legyint.

– Ne tanítson! Amikor, maga elkezdte vakarni a tökét, az enyém már fényes volt.

Beülünk egy kávéra a felügyelők szobájába, Becket a régi életellenes bűnözőkről kérdezgetem, akik megfordultak a keze alatt.

– Márton, a kétszeres gyilkos is itt ült nálunk, megúszta a kötelet, 18 évet kapott, levitték Szegedre. Támogatni akarta a családját, szorgalmasan dolgozott, küldte ki a pénzt az apja nevére. Egy év után megtudta, hogy az öreg „benyelte” a pénzt. Márton jelentkezett az operatív tisztnél, és bejelentette, hogy az apja tervelte ki a gyilkosságokat, és részt is vett a végrehajtásukban. Perújrafelvételt rendeltek el, Márton be is tudta bizonyítani az állításait, az öreget felkötötték.

Gelei, egy másik gyilkos nem kapott kegyelmet, utolsó nap lehívatott engem, és bejelentette, hogy könnyíteni akar a lelkén, vallomást tesz. Az áldozatnak eltűnt egy vastag arany karkötője, Gelei azt állította, hogy ő levitte Pécsre, és ott berakta egy bank széfjébe, megadta a fiók kódjának első három számát. A rendőrök lementek és körülnéztek; egyetlen pécsi bankban sem használtak ilyen kódot

Geleinek volt még egy dobása. Bent a börtönben összeismerkedett egy cigánylánnyal, az utolsó este őt kérette be, elbeszélgettek, és a búcsúzásnál azt mondja neki:

– Nyugodj meg: gondoskodtam rólad! Menj el a Jóskához, tőle kapsz 150 ezer forintot, a Lajostól pedig 200 ezret.

Az őrök elvezették, a szegény roma lány pedig kétségbeesetten kiabált utána: „De ki az a Jóska és ki az a Lajos?! Nem ismerem őket!”

Megittuk a kávét, felcihelődünk, összeszedem a bátorságomat, és megkérdezem

– Megnézhetem a Kisfogházat, ahol a kivégzéseket tartották?

Beck lemondóan legyint.

– Tudtam, hogy ez is énrám marad majd. Tavaly a BV engem küldött ki a 301-es parcellába az 1956-os áldozatok exhumálásához. Igyekeztem olyan udvarias lenni, ahogy csak kitelik tőlem, de a hozzátartozók rajtam vezették le az egész megvetésüket a Büntetés-végrehajtás iránt. Senki sem fogott kezet velem, ha kávét hoztak, nem kínáltak meg, pedig a Nagy Imre-per idején én még általános iskolába jártam, sok közöm nem lehetett az ügyhöz. Rendben van, majd holnap mindent elmagyarázok.

 

– Meddig ismered ezt a procedúrát? – kérdezi másnap Beck őrnagy a kisfogház épülete felé tartva.

– Odáig elmesélték, hogy valakit elítéltek, bekerült a „halálos zárkába”, és a kegyelmi kérvényét felterjesztették az akkori Elnöki Tanács elé.

– Akkor folytassuk innen! Egy vagy két hónap múlva összegyűlt a Tanács, és meghozta a döntését, a mi példánkban elutasította a kérelmet, ezzel az ítélet jogerőssé vált. A Tanácstól telefonon leszóltak hozzánk a börtönbe, de mi nem közöltük az elítélttel, hanem felkísértük az orvoshoz. Meg kellett vizsgáltatnunk, nem áll-e fenn olyan körülmény, amely miatt el kellene halasztani az ítélet végrehajtását, utána a rabot visszavittük a zárkájába.

Általában 14-15 óra között megjelent az elítéltnél az első fokon eljáró bíróság tanácsvezető elnöke, az ügyész és a jegyzőkönyvvezető. Hivatalosan közölték, hogy az Elnöki Tanács a kegyelmi kérelmet ilyen és ilyen számú határozatával elutasította, és az ítéletet másnap reggel öt órakor végrehajtják. A rabot ezután kéz- és vezetőbilincsben, különösen veszélyes egyéneket lábbilincsben, átvitték a kisfogházba.

Mintegy párhuzamosan haladva az elbeszélt eseményekkel, közben mi is megérkeztünk a kisfogház elé. Az épület egy részét most is használják, például az Igazságügyi Elmemegfigyelő Intézet, mely a Gyűjtő falain belül működik, afféle elfekvőrészleget rendezett be itt, de az egykori siralomház és kivégzőhelyiség változatlanul tabu maradt, a küszöbét egyetlen elítélt sem lépheti át, a Büntetés-végrehajtás emberei is csak különleges engedéllyel. Ha valaha lebontanák az épületet, külső vállalatra bíznák a munkát. Beck kulcsot keres elő, és kinyitja az ajtót, nedves levegő csap az arcunkba.

– Mikor volt az utolsó kivégzés?

–1988. július 7-én, Vadász Ernőt akasztották fel.

– Mit követett el?

– Börtönből szabadult akkor is, pénzt akart szerezni. Egy fizetési napon lesben állt a társával, egy munkásembert lerántottak a bicikliről, kirabolták, aztán páros lábbal ugráltak a mellkasán, amíg a szó szoros értelmében lapos nem lett a szerencsétlen.

– Ki volt a hóhér?

– Ne haragudj, nem adhatom ki a nevét, nem kíván szerepelni.

– És mi a hivatalos besorolása: állami ítélet-végrehajtó?

– Nem, előbb nevelői státusban tartották nyilván, aztán átminősítették ügyintézővé, a mostani beosztása őrparancsnok. Mostanában nem teljesít szolgálatot, a lakásán tartózkodik.

– Igaz-e az a legenda, hogy a hóhért minden kivégzés után elítélik, mert embert ölt, de rögtön fel is mentik, mert parancsra tette?!

Beck legyint.

– Te elhiszed ezt a hülyeséget?! Az viszont igaz, hogy kezet fogattak egy főorvossal, utána kinevették az illetőt: tudod, hogy kivel paroláztál? „Tudom – mondta a főorvos –, egy kollégával, neki is joga van ölni, nekem is.”

Az ajtón belépve közvetlenül a kivégzőhelyiségbe jutunk, innen bal kéz felé lépcsők visznek fel a siralomházba, mivel az elítélteket is erre vezették, mi is ezt az utat követjük. Két zárkát is berendeztek siralomháznak, mi az elsőben ülünk le, ezt használták gyakrabban.

Az ablakot lyuggatott rácsok fedik, alig szűrődik be fény, lámpát kell gyújtani. Körülnézek: a helyiségbe alig raktak be bútorokat, egy asztalt és egy széket építettek be a falba. A sarokban vécéülőke áll, fölötte egy csőrepedés emlékeként rozsdafolt terjeng a falon. Utolsó fekvőhelyül egy szivacsmatracot vetettek a puszta betonpadlóra.

– A siralomházba érve leveszik a bilincset, és az elítélt átöltözik, civil pantallót vesz fel, inget, esetleg pulóvert, a raböltözékből csak a papucs marad rajta. A keze szabaddá válik, levelet írhat vagy végrendelkezhet.

A falba beépített asztalkán most is ott fekszik néhány ív sima fehér levélpapír, rég nyúltak hozzá, a nedvességtől felhajlik a lapok sarka.

– A végrendelkezés után újra felrakják a kéz- és lábbilincset. Lejön egy parancsnok, és megkérdezi az illetőt: akar-e valamit enni? Palacsintát, sült húst szoktak kérni, egyszer valaki füstölt kolbászt kívánt, a konyhában éppen nem volt, kimentünk, vettünk neki a boltban. Cigarettával, kávéval végig ellátjuk, szeszes italt nem kaphat.

A következő kérdés, amit felteszünk neki: kivel szerezne beszélni? Csak a közvetlen hozzátartozók vagy kapcsolattartók közül választhat. A rendőrség útján vagy a legközelebbi börtönön keresztül értesítjük a hozzátartozót, ha éjfélig megérkezik, beengedjük a kapun. Csak egyetlen emberre emlékszem, aki nem volt kíváncsi senkire, Kriminárnak hívták.

– Utolsó kívánság?

– Ez csak a regényekben szerepel, mint jogintézményben sehol nincs rögzítve.

– Az elítéltek hogy viselkednek?

– Mikor lehozzák ide őket, jószerivel azt sem tudják, hová kerültek, aztán oldódik a stresszes állapot, és fellép egy beszédkényszer, nem bírják elviselni a csendet. Két őr vigyáz rájuk, egyikük bent ül a zárkában, annak mesélnek. Némelyik kiönti a lelkét, mások még az utolsó percekben is hazudnak. Egyikük azzal dicsekedett, hogy vadászrepülő volt, „sztálini sólyom” és egy LI-2-sel kiszökött Olaszországba. Éjfél után kezd esni a görbe, a legtöbben lefekszenek és elalszanak.

Öt órakor vagy felébrednek maguktól, vagy felkeltik őket. A kivégzőhelyiség előterében már összegyűlt a bizottság egy fehérrel letakart asztal mögött; a törvényszék részéről a tanács elnöke, az ügyész és a jegyzőkönyvvezető. Oldalt állnak a Büntetés-végrehajtás emberei, általában a börtön parancsnoka, a helyettese, az igazgatási szolgálatvezető – az ő feladata, hogy megállapítsa az elítélt személyazonosságát –, a biztonsági szolgálatvezető és öt-hat fő biztosító, akik éjszaka az őrséget adták óránkénti váltásban.

Ketten kihozzák az elítéltet, és a tanácsvezető bíró elé állítják. Az elnök még egyszer közli, hogy a kegyelmi kérvényt elutasították, és elrendeli az ítélet végrehajtását. De nézzük meg a helyszínt.

Végigmegyünk a folyosón, megkérdezem:

– Az ítéletek kifejezetten kötél általi halálra szólnak?

– Nem, papíron a lőfegyvert sem zárják ki, de az utolsó huszonöt évben itt biztos, hogy nem használtak puskát. Azt hallottam, hogy régen a háborús bűnösök kivégzésénél alkalmazták, jutalomként, mert őszinte, feltáró jellegű vallomást tettek. A golyó egyébként még szörnyűbb, Bárdossynak egyszerűen elrepült a feje.

A kivégzés színhelyéül szolgáló termet egy fekete műbőr függöny osztja ketté, Beck félrehúzza: mögötte ott áll az akasztófa a nekitámasztott létrával és a lábánál egy háromfokos deszkalépcsővel. A környezet szegényes, és valamiért mesterkéltnek is tűnik, mintha csak a Koldusopera harmadik felvonásának díszletét látnám egy vidéki előadásból. Megnézem az akasztófát; 20 X 20-as keresztmetszetű fenyőfa gerenda, hosszában végigrepedt, az anyagban benne maradtak a kettévágott görcsök.

– Az elítéltet megfogja két őr és két hóhérsegéd, akik váll-lap nélküli szürke munkaruhát viselnek, szinte felemelik a levegőbe, és felállítják a lépcsőre – a térd fölött egy kötelet kötnek a lábára, és egy csigán áthúzzák, felkészülnek. Maga az ítélet-végrehajtó fenn áll a létra hetedik fokán, egy madzagot fog két hurokkal, beakasztja egy gömbvasból készült kampósszegbe, aztán az elítélt nyakába teszi, és egy hirtelen mozdulattal elfordítja a fejét. A hóhérsegédek megrántják a kötelet, és az elítélt atlaszcsigolyája elszakad. A kéz- és lábbilincs még egyet húz rajta, a teste megnyúlik, hét-nyolc centit is állítólag, ha eredetileg púpos volt, kiegyenesedik. Ha előző este sokat evett, összecsinálja magát.

– Kiabálás, ellenszegülés nem fordul elő?

– Nem, még az is ritka, hogy valaki azt mondja: ártatlan vagyok, bár előzőleg majdnem mindegyikük tagadásban volt. Az egész aktus rövid idő alatt játszódik le, ahogy az elnök kiadta az utasítást, 30-40 másodperc múlva jelentik, hogy végrehajtották az ítéletet.

A vezető hóhér letépi az elítélt ingét: a szív még dobog a bordák alatt, 10-12 percig lüktet. Aztán két orvos megvizsgálja, konstatálja a halál beálltát, és jelentik a tanácsvezető bírónak. Még egy félórát lóg a fán, aztán egy hordágyra teszik, így jön el érte a Fővárosi Temetkezési Vállalat brigádja. Ennyit tudok, érdekel még valami?

– Nem, mehetünk – mondom, és elindulunk kifelé. Pálinkát szeretnék inni, vagy valamilyen erős szeszt.

A tököli fiatalkorúak börtönével még a Gyűjtőfogházban kezdtem meg az ismerkedést. Hétfő reggel a körszállítás előtt megkértem Pumuklit, az írnokot, hogy engedjen be a tököli különítmény cellájába. Pumukli szó nélkül kinyitotta az ajtót, de mielőtt rám zárta volna, az előtérben felszerelt „vamzercsengőre” mutatott.

– Ha valami baj van, nyomja meg!

A tágas helyiségben még csak ketten álldogálnak: egy „Mackó” nevű kispesti cigányfiú, aki már tizenhét éves korára túlgyúrta magát, behízott nyakával, az oldalbordáitól messze elálló vastag karjaival túltömött, levegő után kapkodó libára emlékeztet.

A másikuk „Jenki”, negyven körüli, hivatalos szóval felnőttkorú, fekete, oldalt fésült hajú férfi, a börtönkonyhán dolgozik. Mind a kettőjüket bírósági tárgyalásról szállítják vissza Tökölre. Rutinszerűen rákérdezek a bűncselekményükre, Mackó mély torokhangján kinyögi, hogy rablás, de Jenki csak a fejét rázza.

– Ezt ne kívánja tőlem, uram, sohasem szabad megmondani, hogy mit csinál az ember. Sokáig jártam egy vendéglőbe, mindig fűszeres Ampelost ittam, és a fizetésnél mindig „olasz” borravalót adtam. Egyszer a pincérnő megkérdezte:

– Ne haragudjon, de mi a foglalkozása?

– Kicsit magasan dolgozom, de jól lehet keresni – feleltem.

– Hol?

– A hármas számú hegyi horgászoknál vagyok csalétekirányító. Én kérdeztem magától, hogy mindig pincérként dolgozott?! Újra mondom, gyónni csak a templomban szabad.

Mackó közbeszól:

– Mit beszélsz itt templomról?! Te életedben nem jártál templomban.

– Én?! Dehogynem. Egyszer még rám is szólt a pap: „Fiam, legalább a keresztet hagyd ott!” „Mit beszél, atyám?! Ne zavarjon a munkában!” Jenki az igazi „szövegládák” biztos stílusérzékével még rárak egy poént. Szerencsére csak egy öreg kutyája volt, nem látott, egy macska vezetgette ide-oda.

Jenki tovább ontja történeteit arról, hogy milyen bajokkal járhat, ha valaki nem tanúsít kellő éberséget, én, mint mindig, ha vérbeli mesélővel akadtam össze, most is tátott szájjal, börtönről, rácsokról elfeledkezve hallgatom.

– A „Mézga Géza” és a „Hosszú Ödön” aztán igazán tudták a szakmát, ha kellett, egy perc alatt megbontották a kétsoros téglafalat, és mégis ráfáztak, mert nem nézték meg, hová teszik le a lábukat. Egyszer egy Franyó Vili nevű orgazda adott nekik egy tippet, egy villát ajánlott: „Nyugodtan »megcsinálhatjátok«, ismerem a tulajdonost, elutaztak nyaralni.”

Az orgazda előre kiment a helyszínre, és a csillárba betett egy apró kamerát, mikor Géza és Ödön kinyitották az ajtót, magától bekapcsolt, és felvette az egész jelenetet, aztán az orgazda elment a gépért.

A betörők hozták a tippadónak járó húsz százalékot; Franyó Vili elrakta, megkínálta őket itallal, és azt mondta:

– Nem akartok egy kicsit videózni? Állati jó pornókat kaptam.

– Dehogynem.

Vili levetítette nekik a betörést, persze kirakta maga elé a pisztolyt, nehogy valami „hancúr” legyen.

– Jól van, gyerekek, adtok még ötszázezer forintot, és én elégetem a filmet! – mondta és le is tejelték neki a pénzt.

– Magát még nem csapták be, Jenki?

– Én valaha fociztam az MTK-ban, azt mondták rólam, hogy még a fülemben is gömbérzék van. Az ifiből felvittek az első csapat keretéhez, Bukovi Marci bácsi keze alá, tőle tanultam meg, hogy a pályán látni kell és nem futni. És ez az egész életre érvényes. Mikor engem valaki megszólít az utcán, még ki sem nyitotta a száját, én már tudom, hogy mit fog mondani, és tizenhétféle válaszom van rá készen. Vagy vegyünk egy másik példát? Ha találok a postaládámban egy letéti cédulát, hogy „pénzküldeménye vagy csomagja érkezett”, soha nem mentem el érte, mindig a „gádzsimat”, az élettársamat küldtem el, mert hátha rendőrök várnak bent a postán, akik így akarnak elkapni.

– Már megbocsásson, hiába vigyáz ennyire, mégis újra és újra lebukik.

– Higgye el, uram, nem az a csoda, hogy lebukok, hanem az, hogy közben szabadlábon is vagyok egy kicsit. Na de nem akarok dicsekedni.

Közben lassan megtelik a tököli szállítózárka: nemcsak fiatalkorúak érkeznek, hanem a különféle úgynevezett költségvetési munkákra irányított felnőtt elítéltek; műhelyekben, kertészetben, börtönüzemekben dolgoznak majd, a harmadik réteget a tököli központi büntetés-végrehajtási kórházba beutaltak alkotják.

A börtönvilágban már komolyabb rangot kiharcolt „krém” Jenki köré csoportosul, a zárka mélyébe húzódnak, és forró vízzel neszkávét készítenek maguknak, Jenki ivás közben is állandóan figyeli a környezetét.

– Mit néz ilyenkor?

– A szállítózárkában sokszor összefutnak régi ellenségek, akik itt akarják lerendezni a számlájukat egymással. Nem szabad hagyni.

– Miért fontos ez magának?

– Mert ha kitör egy balhé, annak senki sem látja a végét, a smasszerek engem is belekeverhetnek, én pedig vigyázok a kedvezményemre.

– És ha valaki most mégis felemelné a kezét?

– Abból nem verekedés lenne, hanem verés. Úgy megverném, hogy két perc alatt ötször szarja tele a cipőjét.

Mackó, a felpumpált izomzatú cigányfiú leteszi a kávéscsészét, és lassú léptekkel elindul. A tömegből kikeresi a tizenhat-tizenhét éves vézna, láthatólag újonc gyerekeket, és szétterpesztett lábbal megáll előttük.

– Mid van? Mutasd!

A megszólított a csendes, de öntudatos erőszaktól szinte hipnotizáltan átnyújtja a nejlonszatyrot, melyben személyes holmiját hozta magával: váltás fehérneműjét, tisztasági szereit, kávét, filteres teát. Mackó lassú, ráérős mozdulatokkal kutatgat, a márkás szappant, neszkávét, csokoládét kiveszi és odadobja kincstárnokának, egy benyomott homlokú, kényszeredetten mosolygó fiúnak, aki a fűtőtesten üldögél.

– Tedd el, Köcsög!

Ugyanerre a sorsra jut két pár új zokni is. A reklámtáska alján Mackó egy fehér garbót talál, felemeli, és a kávézgató „menők” felé mutatja:

– Kinek kell?

Egy elítélt, aki a Markóból érkezett, felpróbálja.

– Pont jó, megtartom. Kösz, Mackó.

A megapadt nejlonszatyrot visszaadja, megnézi a fiú cipőjét.

– Hányas lábad van?

– 38-as.

– Biztos? Vedd le!

Felpróbálja, de nem megy rá a cipő, ledobja a kőre, és megy tovább. Mackó még három gyereket foszt ki, hidegen hagyja, hogy én, az idegen is látom, csicskája lábánál három zsákmánnyal megrakott nejlonzsák hever már. Egy szőke, idegesen rángatódzó arcú fiút választ ki ötödik áldozatnak.

– Klassz a dzsekid, cseréljük el, adok érte egy pulóvert.

– Nem kell, nem akarok rongyokban szabadulni.

– Mackó kinyújtja a kezét.

– Azt mondtam, add ide, itt a pulóver.

– Told fel anyádnak!

Mackó ütne, de Jenki figyelmeztető pillantására visszakozik.

– Majd lenn, Tökölön megbeszéljük. Elszállsz, mint egy sóhaj.

– Kit fenyegetsz? Olyan merev vagy, mint egy telefonfülke, ha eltalállak, ezer forintért rád se néz az orvos.

– Ezért a kezedbe adom a fejedet! – mondja Mackó, felveszi a nejlonzacskókat, és hátralép a zárka mélyébe.

Lassan telik az idő, Jenki elővesz egy pakli kártyát.

– Ki akar sportolni? Versenyfutás száz méteren; én a célban állok, ti indulhattok.

– Ismer kártyatrükköket?

– Hogyne – feleli Jenki rezzenéstelen arccal –, az Állatkertben dolgoztam, a papagájoknál voltam cseh-lengyel tolmács, a Cirkuszból átjárt egy bűvész, az foglalkozott velem.

– De én komolyan kérdezem.

– Nincsenek trükkök, csak úgy általában, mindenki kialakítja a maga kódéját.

– Például?

– Vannak, akik azt képzelik, hogy ki lehet tapintani a kártyán a figurákat, ezek úgy lecsiszolják a bőrüket, hogy ha ujjlenyomatot vesznek tőlük, az ujjuk közepén egy üres folt marad. Én ebben nem hiszek, én, mondjuk, lesmirglizek egy-két millimétert a kártyák széléből, csak a négy királyhoz és a négy ászhoz nem nyúlok. Ha megfogom a paklit, és kettéhúzom, ezek kijönnek, az ütőlap alulra kerül, és nekem fájerom marad kézben.

– És aki nem hajlandó a maga paklijával játszani?

– Ő is azzal játszik, persze kint, a civil életben. Megveszek ötven pakli kártyát, lecinkelem mindet, és visszaragasztom rájuk a celofánt, aztán leadom a környékbeli trafikokban. Mikor találok egy verebet, mondom neki: „Gyere fel zsugázni egy kicsit, nincs új kártyám, vegyünk útközben!” Bemegyünk egy trafikba, az eladónő már ismer, és csak az én cinkelt paklijaimat rakja le a pultra, a veréb „választhat”.

Beszól Pumukli:

– Indulás, fiúk, a váci buszon van hely, elvisz titeket!

A tömeg hirtelen meglódul, most is szétvert berendezést és bokáig érő szennyes latyakot hagyva maga után a zárkában.

 

A busz a „kertek alatt”, a város peremén fut ki Csepelre, és ott ráfordul a tököli országútra. Feltűnik egy-egy nevezetesebb építmény: „a peches kocsmáros fogadója”, aki a tervezett 0-s körgyűrű bejáratánál építette meg vendéglőjét-penzióját, az átmenő forgalomra számítva. A körgyűrűt aztán áttervezték, a lejárat hosszú kilométerekkel arrébb került, így a vendéglő most olyan hídhoz hasonlít, mely alól elterelték a folyót.

Aztán elhaladunk a tököli szovjet repülőtér mellett, 1956-ban itt csalták tőrbe Malétert és a felkelés többi katonai vezetőjét, emlékükre kopjafákat állítottak, nemzetiszínű szalagok lobognak rajtuk.

A busz kisvártatva megáll egy szürke betonfalba ékelt bejárat előtt, oldalt tábla jelzi: „Fiatalkorúak börtöne és fogháza”. A busz „bezsilipel” – emelkednek és csukódnak a hatalmas tömör vagy rácsos acélkapuk, a befogadókörlet előtt kiszállok, és átsétálok az intézet parancsnokához, Vincze Tamás ezredeshez.

Jobbra-balra forgatom a fejem, az az első benyomásom, mintha egy vidéki laktanyában járnék. A belső udvaron futballpályát alakítottak ki, díszkertet medencével, az utakat betonfedés borítja, kétségtelenül ez a Büntetés-végrehajtás legtágasabb és legrendezettebbnek látszó intézete.

A négyszög alakú központi teret szemben az iskola, kétoldalt régi földszintes barakkok és egy újabb emeletes elhelyezési körlet zárja le, az utca felőli frontot pedig a különálló központi kórház és a parancsnoki épület. Amennyire fel tudom fogni a börtönök biztonsági elveit, ez az elrendezés súlyos veszélyeket rejt magában: a parancsnoki épület nyitott a börtön felé, védtelen egy esetleges zendülőcsoport rohama ellen, húsz elszánt elítélt túszul tudná ejteni az intézet egész vezérkarát. Aztán úgy döntök magamban, hogy gondolkozzon rajta az a kétszáz ember, aki ebből él.

Vincze ezredes távolról sem hasonlít a parancsnokok eddig megismert modelljéhez. Diplomáját nappali egyetemen szerezte, a börtönbeli nevelés legjobb elméleti szakértői közé tartozik, tudományos társaságok munkájában vesz részt, de gesztusaiból, egész magatartásából árad a bizonytalanság. Az a homályos érzés fut át rajtam, mintha nem ez a korán őszült, halk szavú ember tartaná kezében a dolgok gyakorlati irányítását. Több mint egy hónapot töltöttem el Tökölön, de egyszer sem fordult elő, hogy Vinczével „kint a fronton”, az elítéltek körletében találkoztam volna. Az első útbaigazítást azonban természetesen tőle kaptam.

– A falaink között először egy lovassági laktanya működött, nem tudom, láttad-e a két keresztbe feltett szablyát a kórházépület homlokzatán, még azokból az időkből maradtak fenn. Később internálótáborrá alakították át, 1956 után sok embert őriztek itt. A fiatalkorúak börtöne 1963-ban került ide.

– Mennyi a korhatár?

– A bűncselekmény elkövetésekor betöltött 14-18 év. Akit még fiatalkorúként ítélnek el, az 21 éves koráig itt marad, a V-bíró akkor dönti el, hogy hová helyezzék át.

Az átlagos életkor inkább a tető felé közelít: 17-18 év. A bíróság gyerekeket ritkán ítél végrehajtható szabadságvesztésre, valaki egyszer kiszámolta, hogy addig legalább hat lépcső vezet: többszöri figyelmeztetés, dorgálás, javítóintézeti beutalás, felfüggesztett ítélet, aki megmászta ezeket a lépcsőket, az már komoly bűnözőkarriert futott be.

– Mivel „buknak be”?

– Az esetek kétharmadában erőszakos bűncselekményt követtek el, sok a betörés, rablás, a nemi erőszak, de előfordulnak gyilkosságok. Vegyünk egy régebbi évet, 1985-ben negyven életellenes elítéltet őriztünk itt, ők általában Szegeden, a Csillagban folytatják. A túlsó véglet: valaki elvisz öt pár galambot, azért is ide kerülhet. Ennek megfelelően a büntetési tételek három hónaptól tizenöt évig terjednek.

– Hány személyt tudtok befogadni?

– Az 1980-as évek derekán 1200 fiatalkorút tartottunk fogva, ennyi embert csak cipőkanállal lehetett bepréselni, a tízágyas zárkákba tizenkét gyereket raktunk. Most a létszám 600 körül jár, ehhez jön még 300 felnőtt elítélt. Ők adják a kórházi kisegítő személyzetet, intézeti karbantartó munkát végeznek, javítják a BV-s buszokat, a rabüzemekben azokat a gépeket kezelik, melyeken fiatalkorúak nem dolgozhatnak.

– Úgy hallottam, néhányan a fiatalkorúak zárkáiban laknak, és afféle segédfelügyelői beosztást töltenek be.

– Ezt kevesen vállalják, felelősségteljes munka, amellett jelentési kötelezettséggel jár, tehát „vamzerkedés” gyanújába keveredhetnek. Összességében, azt hiszem, vegyes sikerrel dolgoznak.

Később úgy találtam, hogy Vincze ezredes szerfölött diplomatikusan fogalmazott. Én úgy figyeltem meg, hogy alig egy-két olyan segédfelügyelő akad, aki ösztönös pedagógiai érzékére támaszkodva, megfelelően látja el a feladatát. Néhányan olyan züllöttek, hogy leisszák az alkoholt a szertárban őrzött preparált állatokról. Fizikailag gyengék, a gondjaikra bízott növendékek egyszerűen „köcsög”-nek használják, lefogják és megerőszakolják őket. Magam is hallottam a fenyegető kórust az ablakrácsok mögött: „jó, érett hús, nagykorú, megb...unk!”

A másik végletet pedig a kigyúrt, deltás elítéltek jelentik, akik beosztásukból a koncentrációs táborok kápóihoz hasonló teljhatalmat alakítanak ki: ütnek, fajtalankodnak, sarcot vetnek ki, a kényesebbje még rendszeresen masszíroztatja is magát a gyerekekkel.

– A mostanában bebukott fiatalkorú elítéltek milyen nívón mozognak? Javul vagy romlik a színvonal?

– Azt tudod, hogy a bűnözés nagyságrendje növekszik, viszont a jogpolitika arra törekszik, hogy csökkentse a szabadságvesztésre ítéltek számát. Aki ezen a szűkebb lyukú rostán is átesik, az már eleve keményebb fiúnak számít.

Növekszik a különböző, társadalmilag egyébként is veszélyeztetett rétegek aránya. Nem készítünk statisztikákat, de az irányzat szembeszökő. Becslésem szerint az elítélteknek legalább tíz százaléka állami gondozásban nőtt fel. Sok a gyógypedagógiás, az értelmi fogyatékosság határát súroló eset, külön körletet kell fenntartanunk nekik.

A cigányszármazásúak részaránya 55-60 százalék körül jár – ez még a büntetés-végrehajtási intézetek országos átlagát is meghaladja, legfeljebb a nőknél: Mélykúton vagy Kalocsán találhatsz magasabb számokat. Némelyikük kilenc-tíz gyerekes családból származik, nagy közösségben él, bűnelkövető életmódjukkal szélesebb környezetet fertőznek meg. Ebből kiindulva, megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a különböző cigány szervezetekkel, kértük, hogy vállaljanak részt a nevelőmunkánkból. Egy-két alkalommal kijöttek, szidták a többi cigányegyesületet, aztán el-elmaradoztak.

– Más külső támogatást nem kaptok?

– A társadalmat csak odáig érdekli az ügy, hogy a rendőrség fogja el a bűnözőt, utána nem törődik az egésszel, segítségre csak szórványosan számíthatunk. Például csütörtök esténként bejár hozzánk a halásztelki plébános, elbeszélget a fiúkkal. Vagy egy másik kezdeményezés: megkeresett minket egy debreceni fogorvos a Gyermekvédő Liga nevében, felajánlotta, hogy segít állást keresni a szabadulóknak. Néhány gyereket csakugyan el is helyeztek különféle debreceni vállalatoknál, de egy hónap sem telt bele, és mindannyian eltűntek a munkahelyükről – külön bejelentés nélkül, munkakönyvüket, tartozásaikat hátrahagyva. Az illetékes igazgatók aztán megkérték a Gyermekvédő Liga képviselőjét, hogy többé ne is próbálkozzon náluk ilyesmivel. A fogorvos úr egyébként továbbra is bejár hozzánk, felvilágosító előadásokat tart, igyekszik megszervezni, hogy azok a fiúk, akik kint elkezdtek valamilyen szakmát, letehessék a szakmunkásvizsgát – sokszor megfordul nálunk, biztos, hogy találkozol vele. Ezeket az elszánt vállalkozásokat leszámítva, csak a saját erőnkre támaszkodhatunk.

– Ti is hasonló gondokkal küszködtök, mint például a Gyűjtőfogház?

– Nem az elfogultság mondatja velem, de Tököl kiemelt helyet kellene, hogy elfoglaljon az egész magyar büntetés-végrehajtáson belül. Mit lehet kezdeni Szegeden vagy Sopronkőhidán egy sokszorosan visszaeső betörővel vagy rablóval? Legfeljebb annyit lehet elérni nála, hogy veszteg marad, amíg tölti az idejét. Mi viszont még fiatal emberanyaggal dolgozunk, kell lenni esélynek, hogy tisztességes embert faraghassunk belőlük.

– Ne haragudj, de én azt tapasztaltam, hogy a legkeményebb bűnözők, a legzüllöttebb szélhámosok és betörők, a legocsmányabb homoszexuálisok és buzikurvák mind itt, Tökölön, kezdték a pályafutásukat, valóságos börtönegyetemet jártak ki. Valaki azt mondta, hogy náluk a gonoszság pótolja az életkort.

– Tömeges megváltásra mi sem számítunk, már azt is nagy eredménynek tartjuk, ha száz esetből egyszer sikerül…

Szeretném megkérni Vinczét, hogy mutassa meg ezt a bizonyos egy esetet, de még idejében leállítom magam, és nem szólok közbe.

…A feltételeink jobbak, mint a többi intézetben, sok helyen 100–120 fő jut egy nevelőre, nálunk 30-40. Külön pszichológiai laboratórium működik, felsőfokú végzettségű szakemberekkel. Minden nevelői posztot be tudunk tölteni, sőt négy-öt diplomás jelentkező most is sorban áll, hogy bekerülhessen hozzánk.

Megint előtolakodna bennem „az ördög ügyvédje”; mielőtt elindultam volna Tökölre, próbáltam előzetesen tájékozódni, megkértem egy magasabb beosztású parancsnokot, hogy mondjon nekem néhány nevelőt, akivel érdemes volna beszélgetnem. A parancsnok válaszképpen elmosolyodott, és széttárta a karját. Bár sikerül csendben maradnom, véleményem kiülhet az arcomra, mert Vincze a ki nem mondott kérdésemre is reagál:

– Én nem akarom azt állítani, hogy minden nevelő feladata magaslatán áll.

A múltkoriban levelet kaptam az egyik gyerek szüleitől, panaszkodtak, hogy a fiuk nem ír nekik. Odaadtam az egyik nevelőnek, hogy válaszoljon rá. Két hét múlva megjött a második panasz, továbbra sem érkezett semmiféle jelentés. Felrendeltem a nevelőt. „Miért nem írtad meg a levelet?!” „Még nem telt le az előírt harminc nap.” „De miért kell megvárnod a harminc napot, mikor egy óra alatt is elintézhetted volna.”

Na de inkább folytassuk! Működik nálunk egy kulturális-közművelődési csoport, mely az iskolával, a betanítottmunkás-képzéssel és a szervezett programokkal: videózással, rádióműsorokkal foglalkozik.

A 14-16 éves korosztálynak kötelezően el kell végeznie az általános iskola nyolc osztályát. Ha ez nem sikerül, vagy már elmúltak 16 évesek, mikor bekerülnek, és kihelyezzük őket valamelyik üzembe, akkor a szokásos dolgozók iskolája rendszerben tanulnak tovább. Negyven órát dolgoznak, és heti négy alkalommal mennek iskolába.

– Hova járnak dolgozni?

– Létrehoztunk egy saját üzemet, a Dunai Vegyesipari Vállalatot, mely a börtön falain belül működik. A százmilliós árbevétel egyharmadát a betonelemgyártás hozza: kerítésoszlopokat öntünk, járólapokat és egyéb, út- és lakásépítéseknél, kertekben használatos cikkeket készítünk.

Három kooperációs üzemben is dolgoznak a fiúk. A Csepeli Autógyárnak csöveket húznak és szerelvényeznek, Ócsán a FÉG-nek ponthegesztést végeznek, présgépeket kezelnek, besegítenek a festőüzemben. A Taurus részlegét a börtön területén helyeztük el, három műszakos termelés folyik; teherautók gumiabroncsaihoz készítenek merevítő acélkarikákat. Majd nézz be hozzájuk!

– Mennyit keresnek?

– A külső vállalatok erősen beszámítják, hogy fiatalkorúak, az előírások szerint néhány géptípuson nem dolgozhatnak, ezért csak 80 forintos órabért adnak.

– Ez 13 ezer forint körüli összeget jelent – számolok utána –, ők mennyit kapnak kézhez belőle?

– 2500–3000 forint jön ki nekik havonta. Ők elégedettek a fizetésükkel, inkább a felügyelettel van bajuk. Néhány újonnan belépett tiszthelyettesünk alig idősebb náluk, úgy érzik, hogy tekintélyt kell szerezniük az elítéltek előtt, a legegyszerűbb módot választják: a fegyelmezetlenségnél odaütnek.

Önfegyelmem meginog, és nem tudok visszatartani egy megjegyzést:

– Azt hallottam, hogy ez nemcsak a kezdőket jellemzi. Mesélik, hogy a felügyelők azt szokták kérdezni a renitensektől: mit akarsz? Fegyelmi lapot vagy egy picsást a gumibottal?

– Előfordulhatnak ilyen esetek, de mi természetesen megengedhetetlennek tartjuk, és küzdünk ellenük. Jött ide egy főmérnök, azt hitte, hogy neki kell itt rendet teremtenie, csapkodott-sértegetett. Egy év próbaidőt adtunk neki, hogy változtasson a magatartásán.

Kint besötétedett már, de az udvarias Vincze nem szól, hogy lejárt a munkaideje, és menne haza – Újpesten lakik, 40-50 kilométerre a börtöntől. Én állok fel az asztal mellől, megállapodunk, hogy másnap reggel kijövök a Markó utcából induló BV-s iránybusszal, és megkezdem az önálló ismerkedést az intézettel.

Együtt megyünk ki a kapuig, a portánál benyomjuk a jelzőgombot, míg nyitásra várunk, a börtönfalakat nézegetem: egy-egy szakaszon valóságos bástyára emlékeztetnek.

– Az 1980-as évek elejéig alig került sor technikai fejlesztésre, a biztonságot egyesek csak úgy tudták elképzelni, hogy még magasabbra emelik a falakat, és még több őrt állítanak be. Aztán átestek a ló túlsó oldalára; mindent műszaki berendezésekkel akartak megoldani, ahány delegáció csak járt az NDK-ban vagy Csehszlovákiában, ez mind hozott valami csodaeszközt. A mostani biztosítóhálózatunkat a hadseregtől vettük, ne haragudj, de nem magyarázhatom el neked részletesebben a működését. A lényege, hogy egy elektromos térerő rendszert hoz létre, ez más eszközökkel kombinálva azonnal jelzi, ha közeledik valaki a falhoz.

– Szükség van rá?

– Igen, a fiatalkorúak ellen tilos a fegyverhasználat.

 

A fiatalkorúak elsőfokú ítéletüket többnyire a megyei börtönökben várják be – hónapokat töltenek ott, későbbi büntetésfokozatuknál súlyosabb körülmények között. Szembesülnek a „sittes” törvényekkel, saját bőrükön tapasztalják a testi erő rangot teremtő szerepét, gyakran válnak csicskává vagy homoszexuális erőszak áldozatává. Eleve leépülten és depressziós lelkiállapotban jutnak le Tökölre, leszoktak a beszédről is, némelyik fiút hetekig nem lehet szóra bírni.

Az érkezők civil holmiját letétbe veszik, aztán ellátják őket az előírt rabruházattal és felszereléssel. A visszaesőkre nem sok időt vesztegetnek, néha már érkezésük másnapján munkába állítják őket, az újoncokat, zömében első bűntényes fiúkat a befogadó csoportban a B–10-es körleten helyezik el. Itt kerül sor a különféle vizsgálatokra; orvos, pszichológus foglalkozik velük.

A beosztott nevelők igyekeznek felmérni a jövevények személyiségét és családi körülményeit – e célból részt kell venniük a beszélőkön, ha ezt kevésnek találják, be is kérethetik a hozzátartozókat – az útiköltséget az intézet fedezi. Megpróbálják beszerezni a szükséges iratokat – ítéletmásolatokat, iskolai és szakmai bizonyítványokat –, ez igen ritkán sikerül nekik, mert a fiatalkorúak már a személyijüket is rég elveszítették, és egy új kérőlap kitöltése sokszor az egész család szellemi képességeit meghaladja. A felnőtt börtönökhöz hasonlóan a nevelők itt is kénytelenek a szóbeli közléseket elfogadni.

(Máig is emlékezetes börtönlegenda, hogy jutott egy legföljebb nyolc osztályt végzett elítélt, nevezzük Kovács Jánosnak, doktori címhez. Valamilyen lényegtelen ügyben küldött egy levelet az Igazságügyi Minisztériumba, melyet úgy írt alá, hogy doktor Kovács János – a szignó elkerülte a levelet ellenőrző nevelő figyelmét. Az Igazságügyi Minisztérium hivatalból válaszolt – az aláírásból kiindulva, természetesen doktor Kovács Jánosnak címezve. Az elítélt a hivatalos borítékot felmutatta a nevelőjének, hogy íme, az ő doktorátusát még a minisztériumban is „elismerik”, bevezettette a személyi anyagába, majd „képzettségének” megfelelően „rabminiszteri” beosztást követelt magának.)

Az adatgyűjtés így nem terjed túl az általánosságokon, legfeljebb arra alkalmas, hogy a munkába állító bizottságnak némi támpontot nyújtson.

A kartotékokat lapozgatva kevés vigasztaló jelenséget találunk. Sok az analfabéta, és mint ahogy Vincze ezredes jelezte, az átlagnál magasabb a cigányok részaránya. Mikor rákérdeztem, az egyik nevelő hetven, a másik kilencven százalékot mondott, utána – Isten tudja, mitől tartva –, mind a ketten külön-külön megkerestek, és visszavonták a becslésüket, így közelítő számot is nehéz volna meghatározni.

Az utolsó években egyre több „fehér” értelmiségi családból származó fiú is bekerül – általában jármű önkényes elvitele vagy lopások miatt. Többnyire gimnáziumba vagy szakközépiskolába jártak, egyiküket néhány hónappal az érettségi vizsga előtt hozták be, mert egy házibulin eltulajdonított egy bőrkabátot. A nevelők részvéttel emlegették, hogy az ítélet valószínűleg tönkretette a fiú egész életét. A börtönben töltött idő biztos lebomláshoz vezet nála, kiszabadulása után aligha lesz ereje befejezni a gimnázium negyedik osztályát és ismét nekifutni az érettséginek. Nem mondtam ellent a nevelőknek, de magamban nem vonhattam kétségbe a bíróság jogát, hogy mindenkit egyenlő mértékkel mérjen; egy bőrkabát ellopásáért egy analfabéta legalább ugyanekkora büntetést kapott volna. Ezek a „bukott angyalok” keresik egymás társaságát, egy zárkába kérik magukat, és lehetőség szerint elkülönülnek a többiektől.

Az újoncok néhány hetet, legfeljebb egy hónapot töltenek a B–10-es körleten. Ezalatt nem kötelesek dolgozni, de önkéntes elhatározásból vállalhatnak takarítást vagy más körletrendezési munkát. Akad olyan, aki az engedélyezett havi 24 óránál is többet teljesít, abban reménykedik, hogy jó pontnak számít a továbbiakban, és egyébként sem tudná mivel eltölteni az idejét.

A tévékészülékek rosszak, javításuk néha évekig is elhúzódik, a „könyvtár” egy szekrényre való leselejtezett kötetből áll. Kevés a játék, izomfejlesztő gyakorlatokat csak a tornateremben lehet végezni, a zárkákban tilos – hogy valamivel lefoglalják magukat a fiúk, egész nap cigarettáznak.

A lakókörnyezet állapota még nyomasztóbbá teszi a hangulatot. Maga a körlet két földszintes barakkból áll, melyek egy közös belépőből nyílnak. Az épületek értékét már az 1970-es évek elején nullára írták le, állaguk azóta a nyomortanyák szintjéig züllött le. A zárkákban vaskályhával fűtenek, átható széngázszag terjeng, a pára lecsapódik a kopott vaságyak merevítőin és más fémtárgyakon. Mindent ellepnek a szívós csótányok, általános vélekedés szerint ezek a bogarak az atomháborút is túlélnék. A folyosók sötét falai mentén néha átsuhan egy-egy menekülő hosszú farkú patkány, a rágcsálók megjelenését a felügyelet a fogva tartottak számtájára írja.

– Beleöntik az ételmaradékot a WC-be, és ott jön föl a patkány. Nem tudom, mennyire helytálló ez a magyarázat, annyi bizonyos, hogy ilyen pazarlás csak itt, a befogadóban fordulhat elő. Itt még kitart a hazulról hozott vagy a törvényszéki tárgyaláson átvett elemózsia: kolbász, sült hús, édesség. A többi, állandó jellegű körletben az ellátás a fejlődő fiatal szervezetek minimális igényeit is alig fedezi.

A fal mellé húzódva végignézek egy ebédosztást a B–10-esen. A fiúk sorban állnak a tálaló előtt, egyik edényükbe gulyáslevest, a másikba sárgaborsó-főzeléket kapnak, mivel mind a két kezük foglalt, a feltétként adott két főtt tojást a házimunkás a zsebükbe rakja. Megszólít Müller, a nagykorú írnok:

– Jöjjön be hozzánk, és egyen velünk!

Beülök a zárkába, macskák kergetődznek az ágyak között. Szabadon tenyésznek a kinti moslékon, de emberi társaságra vágyva be-beugranak a rácsos ablakon, fészket raknak, néha bele is kölykeznek a szekrényekbe. Elhullott szőrszálaik előttem is megcsillannak az asztalon, de legyőzöm az undoromat, és megkóstolom a levest. Bár láthatóan beleraktak mindent, ami szükséges: húst, zöldséget, csipetkét, az étel mégis szinte ehetetlen.

– Ma nem az Emilio főzött! – mondják az elítéltek.

Később elbeszélgettem az említett Emilióval, a börtön egyetlen képzett rab szakácsával, panaszai egybecsengenek a többi intézetben tapasztaltakkal.

– Hiába hizlalunk disznót, a rabkonyhára csak a lába, füle, farka vagy a hasaalja kerül. Ha egy-egy ünnep előtt mégis karajt vagy színhúst küldenek, „útközben” leveszik a sápot, egy kilóból jó, ha negyven deka eljut idáig.

– Hogy lehet ez? Ki veszi el?

Emilio széttárja a karját.

– Keressen egy öngyilkosjelöltet, majd az elmagyarázza magának. Nézze, uram, maga elmegy, én itt maradok, beszélgessünk inkább az ételekről.

– A többi cikkből milyen az ellátás?

– Zöldséget, gyümölcsöt is keveset kapunk, tele vagyunk pattanással, a festékhiánytól foltos a bőrünk.

– Kint sem telik az embereknek rá.

– Az más kérdés, a társadalom, ha rabokat tart, köteles ellátni őket. Vagy engedjenek haza minket, nincs igazam?!

Nem akarok vitatkozni, visszatérek eredeti témánkhoz.

– Szóval itt végül is mindegy, hogy egy szakács mit csinál?

– Hogy volna mindegy?! Tudja, mit mondott a nagy Brillat Savarin, egy cipőtalpat is el lehet ízletesen készíteni, minden a mesterségbeli fortélyokon múlik.

Én is éppolyan hatodosztályú törmelék anyagokból dolgozom, mint a váltótársaim, de megpróbálom kihozni belőle, amit lehet. Vegyünk egy olyan közönséges ételt, mint a csurgatott tojásleves. Az adagolás szerint egy fél tojást számolhatok egy emberre, ez olyan kevés, hogy egyszerűen elveszne az íze, feldúsítom liszttel, és három kiló tejport keverek a kilencszáz adagba. Az ecetet viszont nem szabad előre beletenni, mert szétviszi az egész étel zamatát. Ugyanígy a borsót sem szabad előre berántani, mert kicsapódik az íze.

A cérnametéltnek elég egy perc főzés, aztán felnyitom az üstöt, és kipárologtatom, így nem esik szét.

Ami viszont nem megy, azt nem szabad erőltetni, mint Lenin elvtárs tanította. A mi konyhánkban például nem lehet tésztát keleszteni; mert nálunk a légkondicionáló készüléket a kereszthuzat pótolja, és a légvonatban összeesik a tészta, olyan lapos és tömör marad, mint a lepcsánka.

A többi kollégám, mondom, ezt nem érti vagy nem törődik vele, szója liszttel sűrítik a pörköltet és így tovább. Azokon a napokon, amikor nem dolgozom, nem eszem meg a főtt ételt.

Az udvariasság kedvéért lenyelek egy falatot a sárgaborsó-főzelékből, aztán eltolom magam elől az evőcsészét. Müller, az írnok, aki a nagykorú szerepét is betölti a zárkában, le sem ült az asztalhoz, evés helyett kis házi akváriumával szöszmötöl.

– Milyen halakat tart? – kérdezem.

– Guppikat, nem hiszem, hogy ismeri ezt a fajtát. Solton, ahol a rabközösségben vezetőhelyettes voltam, 114 pár pintyet neveltem. Érdekel a fogságban tartott állatok viselkedése, foglalkozom vele, most is hozatok be magamnak könyveket erről a témáról.

– Mi érdekeset talál benne?

– Például azt, hogy a ketrecbe zárt majmok eszközökkel kommunikálnak. Ha az egyik narancsot kap, a másik banánt, felmutatják egymásnak a gyümölcsök héját. Vagy egy másik dolog, amit érdemes megfigyelni: a belső feszültség hogy indít el az oroszlánnál egy ritmusos, visszatérő mozgássort, mely időnként megtörik. Az állat ilyenkor nemcsak a mozgásigényét éli ki, hanem gondolkodik is járás közben, képeket „vetít” magának, az izgalmi állapotot jelzi, hogy ilyenkor szünetel a nyálelválasztás is.

– A viselkedésük mennyire hasonlít a fogságban tartott emberekéhez?

– Azt hiszem, a különbségek feltűnőbbek, ez magából az alaphelyzetből következik: egy oroszlánt vagy egy majmot nem büntetésből tartanak fogságban. Egy bezárt állatot 90 százalékban kedvező hatások érnek, egy embert nagyrészt negatívak. Az állatban a jó és kellemes dolgok rögződnek: az evés, a gondozó személye és így tovább. Az őrök nem próbálják meg kifordítani alaptermészetéből, hanem közelebb akarják hozni magukhoz, hogy meg tudják simogatni és taníthassák. Itt senki sem mondja, hogy gyere közelebb, és elmagyarázom neked, hogy lehet elviselni vagy túlélni a bezártságot. A börtön tárgyakra szabott világ, és az emberek, ha bekerülnek, maguk is tárgyakká válnak – ezt egy állattal lehetetlen volna elfogadtatni.

(Szívesen közbeszólnék, hogy egyetlen állat sem követett el törvénybe ütköző bűncselekményt – de egy ilyen megjegyzés a beszélgetés végét jelentené.)

– Természetesen mutatkoznak hasonlóságok is – folytatja Müller. – Az előbb említett narancs- és banánhéj mutogatásához hasonlóan a rabok is használják a „néma beszédet”, ilyen módon érintkezik például két bűntárs a bíróságon, mert erre bilincsben és az őr jelenlétében is képes.

Ugyanilyen egybeesés, hogy bizonyos tárgyakat leteszünk egy helyre, aztán minden felfogható ok nélkül arrébb tesszük, talán a költözést, a menekülés vágyát szimbolizálva. Például egy rab egy szekrénytetőre rakja ki a családi fotóit, aztán hirtelen áttelepíti őket máshová, a majom ugyanígy tolja arrébb időnként a ketrecében a játékszerül berakott autógumit.

Párhuzamos jelenség továbbá az is, hogy a fogságban tartott ember és állat hirtelen kitör a szabályok keretéből, és magatartása pusztító erőszakossá válik. Az állat harap, egy kétdiplomás rab pedig a szemem láttára felrúgta a vödröt, melyben az ingét áztatta, és magát az inget darabokra szaggatta.

Ha mindent összevetek: nekem sokkal rokonszenvesebb az állatok világa: ha az ember megsimogat egy kutyát, az nyüszít örömében, ha belerúgok, nekem támad, a viselkedése természetes, nem manipulált. Az emberi társadalomban viszont mondvacsinált, kiszámíthatatlan változások zajlanak le. Ha kiszabadulok, az állatkertbe megyek dolgozni.

– Mennyi van még hátra?

– Még egy év, de ez nehezebben telik, mint az előző hat.

– Mivel bukott be?

Müller vállat von, láthatólag szívesen kitérne a válasz elől.

– Nézze: ide senki sem került azért, mert visszautasította a francia becsületrendet. Itt kevés ártatlan embert talál.

A fogalmazás megüti a fülemet.

– De úgy gondolja, hogy néhány azért akad?

– Én csak egy „leosztást” tudok elképzelni. A cigány bűnözők ki szokták számolni, hogy egy-egy balhéért a családtagok közül ki mennyit kapna. A fiatalok általában kevesebbel megússzák, ezért előfordul, hogy a gyerek vállalja el a bűncselekményt, és ő ül az apa helyett. Egyébként nem akarok bujkálni: okirat-hamisításért, csalásért ítéltek el, de ne kívánja, hogy itt és most kiteregessek mindent, rögtön bejönnek a fiúk az alaki foglalkozásról, és az én ügyem nem tartozik rájuk.

A betóduló csoportból egy fiú ismerősnek tűnik, de a kék rabruha minden egyéni vonást összemos.

– Találkoztunk már? – kérdezem tőle bizonytalanul.

A fiú távolabb tőlünk megáll, kényszeredett mosoly merevedik az arcára.

– Igen, a Gyűjtőfogházban a körszállításnál.

Leveszi a sapkáját, középen benyomott homlokáról felismerem benne Mackó „kincstárnokát”. Ott ült a zárka fűtőtestén, és vigyázott a szappanokra, filteres teákra, ruhadarabokra, melyeket a kigyúrt cigányfiú elrabolt az újoncoktól. Az is eszembe jut, hogy „Köcsög”-nek szólították. Müller int neki.

– Gyere ide, Frédi, maradt egy kis gulyásleves!

A fiú leül, automatikus mozdulatokkal kanalazza az ételt, merev mosolya evés közben sem oldódik fel.

– Mióta vagy itt? – kérdezem.

– Most már egy éve.

Úgy tudtam, hogy a befogadókörleten legfeljebb egy hónapot lehet eltölteni, Müller ad magyarázatot:

– Nem lehetett kiengedni őt innen, egy keményebb helyen, például a B–II-esben egyszerűen szétszedték volna.

Frédi arrébb teszi az üres evőcsészét, megtörli a helyét az asztalon, tekintetét rendezkedés közben is rajtunk tartja.

– Milyen családból származol? Mivel foglalkoznak a szüleid?

– Apám diplomata, kereskedelmi attasé. Sokat utaznak, most is írtak Washingtonból.

Mutatja a képeslapot, a Fehér Házat ábrázolja, déli irányból felvéve, megfordítom: néhány szavas, sablon üdvözlő szöveget írtak rá.

– Hogy neveltek? Te is külföldön éltél a szüleiddel?

– Apám akkor még itthon dolgozott a minisztériumban. Van egy bátyám, jól tanult, érettségi után kiküldték Moszkvába a Külügyi Főiskolára, a szüleim szerették volna, ha én is sokra viszem. Rövid pórázon tartottak, reggel kocsival vittek el az iskolába, meg kellett mondanom, hogy mikor végzek, időre értem jöttek, még moziba sem engedtek el. Egész délután tanulnom kellett volna, de én csak ültem az asztalnál, és bámultam ki az ablakon. A nyolcadik végén csak kegyelemből engedtek át, kettes bizonyítvánnyal gimnáziumra nem is gondolhattam, apám ismert egy szállodaigazgatót, elintézte, hogy felvegyenek szakácstanulónak.

A szüleim folyton a bátyámat emlegették, és hogy mennyire csalódtak bennem, de én nem bántam, hogy így alakult, mert végre egy kicsit szabadabban élhettem. Munka után eljártam csavarogni a többiekkel, megismerkedtem egy hetedikes fiúval, ő lett az ideálom.

– Mi tetszett rajta?

– Olyan más volt, mint én, mindent meg mert csinálni, ami az eszébe jutott. Gyümölcsöt lopott az utcán az árus szeme láttára, a villamoson krétával ráfirkált az emberek hátára. Egyszer felhívott a lakásukra, levette a nadrágját, és azt mondta, hogy verjük ki együtt. Én is lehúztam a cipzárat a sliccemen, és akkor belépett a barátom apja, azonnal telefonált a rendőrségre.

– Jöjjenek gyorsan, mert seggbe akarják izélni a fiamat! Letartóztattak, és bíróság elé kerültem megrontásért. Első fokon egy év tíz hónapot kaptam, én fellebbeztem, ennek már nyolc hónapja, és még mindig nincs jogerős ítéletem.

Mikor lehoztak Tökölre, a szállításnál összekerültem a „menőkkel”: Mackóval és Rómeóval. Kérdezték, hogy mi a balhém, én nem mertem bevallani, azt mondtam, hogy egy betörésnél buktam le. Aztán itt bent egy fiú, aki tudott az ügyemről, felismert. Mackó pofon vágott, Rómeó szájba rúgott, amiért be akartam csapni őket, és Zsán Mári lettem a zárkában.

Azt hiszem, hogy ez az elnevezés Jean Marais-ra, a nagy francia színészre utal, értetlenül kérdezem:

– Mi közöd van neked a színészethez?

Tájékozatlanságomat a fiúk kitörő nevetéssel fogadják, még Frédi arcán is feloldódik kissé a lárvaszerű mosoly.

– Ennek semmi köze a színészethez, annyit jelent, hogy az illető nappal Zsán, éjszaka Mári, vagyis csicskás és köcsög egy személyben a „menők” mellett.

– És ezek a „menők” mind homoszexuálisak?

Müller közbeszól:

– Kevés köztük a „sütő buzi”, aki már kint bemelegedett. Itt ha valaki megkeféli a másikat, vagy leszopatja magát vele, az azt jelenti, hogy legyőzte az illetőt. Minden zárkán belül kialakul egy értékrend, mondjuk egytől tízig, amit szigorúan be kell tartani. A pszichológus megpróbálta ellenőrizni, listákat készíttetett a fiúkkal, előbb a szépség, aztán az okosság, majd az ügyesség alapján, és mindig ugyanazt az eredményt kapta.

– A köcsögöt lenézik, megverik. Ha megunja a nyomorgatást, és fellázad, feljelenti a „bikát” a nevelőnél, akkor sem menekülhet. Az egész környezet zárt, hiába helyezik át egy másik blokkba, a „füles” megy utána, és egy másik „menő”, gyakran az előbbi rokona megbosszulja az árulkodást.

Frédihez fordulok.

– A szüleid mit szóltak az ügyedhez?

– Akkor már kint éltek külföldön, hivatalos kiküldetésben, tudták, mi történt, de haza sem jöttek a tárgyalásra. Egy nagynénémre bíztak, ó azt terjeszti rólam, hogy tébécét kaptam, és az orvosok szanatóriumba utaltak.

– A szüleid egyáltalán nem tartják veled a kapcsolatot?

– Anyám egyszer küldött karácsonyra egy ajándékcsomagot, pontosabban egy kis zacskót, megszámoltam: 12 szem bonbont és 14 darab apró csokoládét rakott bele. Itt én vagyok a legszegényebb, nincs semmim, a zárka tart el.

– Nem próbálod megbékíteni a rokonaidat?

– Ha nagyon elkeseredek, írok egy könyörgő levetet a nagynénémnek, de szerinte kávét és cigarettát rendes fiú nem kér, mert azok luxuscikkek. A soros csomagba három halkonzervet, két Amo szappant és két Ludas Matyit rakott be, szerettem volna, ha küld egy szál kolbászt, de azt üzente, hogy mostanában nem lehet kapni. A beszélőkre sem jön el, inkább ír helyette. – Frédi előveszi a dossziéját, és kiszed egy borítékot. – Itt van az utolsó levele, nézze meg.

Találomra beleolvasok:

 

…Úgy viselkedj, ahogy kell, és akkor továbbra is tudok a szeretetről jelen időben beszélni veled kapcsolatban. Még mindig van számodra szeretet bennünk, vigyázz, hogy maradjon is!

Megrendült a hitünk abban, hogy csak neveléssel sikerül belőled embert faragni. Ehhez Te is kellesz! (Tudod, rossz minőségű anyagból még egy jó bablevest sem lehet főzni…)

Nagypapa agyvérzést kapott, gyufaszálakat rakosgat, hogy gyakorolja magát…

Felnézek az olvasásból.

– Szereted a nagyapádat?

– Nagyon, ha kiszabadulok, hozzá akarok menni.

 

…a leveledet elégetem, nehogy Andrea vagy más rokonunk kezébe kerüljön. Isten őrizz, hogy a család megtudja, hol tartózkodsz!

Gyöngyi néni

(A „néni”-t kis n-nel írják, nem nagybetűvel ahogyan te tetted.)

 

Szótlanul visszaadom, eszembe jutnak azok a Sopronkőhidán vagy Szegeden olvasott primitív, de szeretettől áradó levelek, melyeket a betűket alig ismerő cigányasszonyok küldtek börtönben raboskodó uruknak. Csak még egy kérdést teszek fel:

– Hány éves leszel, mikor szabadulsz?

– Ha megkapom a kedvezményt, tizenhét.

 

Mint már Vincze, a parancsnok is említette, a tököli börtönben egy önálló lélektani laboratórium működik, 600 elítélt fiatalkorúra hat szakképzett pszichológus jut – ez az arány az egész országban egyedülállóan kedvezőnek tekinthető.

Az indulásnál nem járhatott különösebb nehézségekkel, hogy elegendő számú és megfelelő színvonalú szakembert találjanak. Az 1970-es évek elején az egyetemek levelező szakán százszámra képeztek pszichológusokat, és ha valaki közülük a bűnözők lélektanával akart foglalkozni, az többnyire Tökölt választotta. Sokan azonban amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is távoztak: vagy nem bírták elviselni a rácsok mögötti életet, vagy csalódtak illúzióikban, rosszabb esetben ezt a helyet eleve csak ugródeszkának tekintették egy pesti státus felé. Tököl újra és újra rákényszerült, hogy feltöltse a gárdát. G. Lajos, a legjobban képzett pszichológusok egyike is ennek az igénynek a nyomán került az intézetbe.

Mikor megkerestem, G. készséggel vállalkozott egy beszélgetésre, szobájában elromlott a központi fűtés, így egy nevelő irodájában telepedtünk le. Az asztal üveglapja alatt ott sorakoztak a távollevő házigazda kedvenc jeligéi, mikor kitettem jegyzőblokkomat, a szemem sarkából elolvastam őket:

 

Haladjunk együtt – kés a kézben!

Éljen! – ki tud.

Ha rövid az élet, toldd meg egy ballépéssel!

A munkával nem sietni, hanem haladni kell.

Az emberek ki vágják a fákat azért, hogy bolondházat építsenek azoknak, akik megőrültek, mert kivágták a fákat!

Adj esélyt magadnak!

 

Felsóhajtottam, és életemben már sokadszor emlékeztettem magam, hogy nincs jogom megítélni más emberek ízlését. G.-hez fordulok.

– Annak idején hogy fogadtak Tökölön? Feltételezem, hogy itt egy pszichológust eleve többre becsültek, mint egy átlagos büntetés-végrehajtási intézetben.

– Harmadmagammal jöttem az egyetemről, szupernevelőknek, csillagjósoknak tartottak minket; amivel az átlagnevelők hiába kínlódnak, azt mi majd ránézésre megoldjuk. Aztán egy idő után látták, hogy nem mi vagyunk, akikre vártak. Akkor megpróbáltak minket a nevelés egyik mellékes területére szorítani: benyomnak egy gombot, és kijön egy szakvélemény. Az őrök sem engedtek dolgozni minket, és direkt módon nem utasíthattuk őket, nehogy fizetett ellenségnek tekintsenek.

Egyetlen célszerű taktikát választhattunk, be kellett épülnünk az intézet egész rendszerébe, például el kellett érnünk, hogy egyetlen fegyelmi határozat se léphessen életbe pszichológusi hozzájárulás nélkül. Értsd meg: nem a hatalom kellett, döntési jog, hanem szakvéleményt akartunk adni. A helyzetünk akkor szilárdult meg, mikor néhány jelenséget megjósoltunk, és ezek csakugyan be is következtek.

– Szóval most már szilárd alapokon álltok?

– A börtönlelkészek jobb pozícióból indulnak, mert ők legalább a túlvilágot tudják ígérni a híveiknek. Én nem mondhatom a fiúknak, hogy ha rendesen dolgozol, meg tudsz élni, lakást, autót vehetsz – mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy nem igaz. Viszont mégsem vehetjük a dolgokat passzív módon tudomásul. Hadd idézzek egyetlen adatot: Magyarországon 120 ezer olyan fiatal él, aki nem tanul és nem is dolgozik. Ez a szám csak emelkedhet, mert a vállalatok korábban még felvettek úgynevezett vattaembereket, hogy sakkozni tudjanak a fizetésekkel, ez a gyakorlat megszűnik. Ez a fiatalkorú tömeg vagy legalábbis egy részük, előbb-utóbb elkövet valamilyen bűncselekményt, és lekerül hozzánk Tökölre, a feladataink megsokasodnak.

– Mit kezdhet a börtön velük, azon kívül, hogy megbünteti őket? Senkit, de különösen egy gyereket nem lehet a szabad életre felkészíteni a szabad élettől ennyire eltérő körülmények között.

– Itt mégis fontos tényezők segíthetik a változásokat. A fiatalkorúak általában bűncselekmény-sorozat után kerülnek be, a szabadságvesztés mindenképpen megszakítja ezt a sorozatot. Különféle iskolákba járnak, bármilyen alacsony színvonalon is folyik a képzés.

– Helyette elvégzik a „börtönegyetemet”.

– Tökölön nem sokat tanulhatnak egymástól, mert például a betörések új technikai eszközeit, módszereit egyikük sem ismeri még. Legfeljebb „filozófiai” téren fejlődnek: a társadalmi törvényeket az emberek megtévesztésére találták ki, tehát szembe kell szegülni velük – és így tovább. De beszéljünk inkább a nevelés kedvező hatásairól: sokan életükben először itt kezdenek dolgozni, és kár fanyalognunk azon, hogy ezek a börtönmunkahelyek büdösek, piszkosak, mert Magyarországon a munka általában büdös, piszkos és zajos környezetben folyik.

– Ebből a feladatból, a talpraállításból mi hárul a pszichológusokra?

– Nem tudunk egész életre szóló tartást adni az embereknek, ez fölötte áll a lehetőségeinknek, de itt és most, adott kis küzdelmekben segíteni tudunk. Tegyük fel: egy fiú alkalmazkodási zavarokkal küszködik, másik zárkába vagy munkahelyre szeretne kerülni. A nevelőket hiába kéri, megpróbálja a pszichológuson keresztül elintézni. Másik példa: egy depressziós elmebeteget rá tudunk beszélni arra, hogy csak holnapig bírja ki, aztán megint holnapig és újra holnapig – amíg végül letelik a büntetése. Bár ebben a tekintetben óvatosnak kell lennünk, mert ismereteink igencsak behatároltak. Arra megtanítottak, hogy egy kataton tudathasadásos személyt miképp kell kihozni a sodrából, de arra már nem, hogy ilyenkor mit lehet kezdeni vele.

– Ezt miért említed? – kérdezem megdöbbenve. – Kerülhetnek ide elmebetegek is?

– Két szempont ütközik össze: az igazságszolgáltatásé és a nevelésé. A bíróságot az érdekli, hogy a fiú a bűncselekmény elkövetésekor beszámítható állapotban volt-e, nekünk viszont az a fontos, hogy a börtöntűrése elfogadható szinten áll-e? Azt a debilis Kolompár Lala is tudja, hogy lopni nem szabad, tehát a bíróság érvényesíti vele szemben a tettarányos büntetés elvét, de itt bent kiderül, hogy Lalát hiába ítélték el, nem bírja elviselni a börtön zárt kereteit. Törni-zúzni kezd, ezért is több nálunk az erőszakos jellegű fegyelmi vétség, mint más intézetekben.

– Mi volna a megoldás?

– Az amerikai igazságszolgáltatásban a pszichológus beleszólhat a büntetési tételekbe, sőt a letöltés módjába is. Továbbá kellene egy átmeneti fokozat a börtön és az elmegyógyintézet között.

– Végül is: alapvető célotokat, hogy az elítélt fiatalkorúak jobb esélyekkel térhessenek vissza az Életbe, mint ahogy kiléptek onnan, sikerül megvalósítanotok?

– Sajnos nem, állandó történelmi időeltolódásban dolgozunk. Mikor „érdemes” lett volna nevelnünk, mert a társadalomban élt a fogadókészség, akkor nem volt szabad, most viszont hiába próbálkozunk, a külső világban minden kapu bezárul a fiúk előtt – a pszichológus elmosolyodik –, egyszer valaki azt mondta, hogy minden úgy szar, ahogy van, de mindig másképp, mint ahogy maguk elképzelik.

 

A pszichológusi munka legnehezebb területének én a gyógyító-nevelést tartom, a felnőtt börtönökhöz hasonlóan Tökölön is felkerestem ezt a körletet.

Nem látok a közelben kulcsokat őrző felügyelőt, így csak próbaképpen lenyomom a kilincset a gyógypedagógiás részleget a folyosótól elválasztó rácsos ajtón, meglepetésemre enged – később megtudom, hogy ezt az ajtót valószínűleg hangulati okokból napközben nyitva hagyják.

Amerre elhaladok, a zárkák jobbra-balra üresen tátonganak, lakóikat nagy csoportos foglalkozásra vonták össze a kultúrterembe. Besettenkedek, egy kézmozdulattal bocsánatot kérek a foglalkozást irányító szemüveges pszichológusnőtől, és leülök az asztal sarkába.

A tévében épp egy videotekercs fut, egy kövér és érzelgős tanárnő József Attila Mikor az utcán átment a kedves című versének áttetsző finomságú erotikus tartalmát elemzi olyan hallgatóknak, akik többnyire már 12 éves korukban elveszítették a szüzességüket. Mikor a tanárnő harmadszor is elzengeti a „szép kötelesség” kifejezést, ásítok, és a szemem sarkából végignézek a társaságon.

Szinte csak cigányfiúk foglalnak helyet az asztal mellett, néhányan kopaszra vágatták a hajukat, fejbőrükön a világító tarkók régi ütések, sérülések nyomait őrzik. Ők is unatkoznak, cigarettás dobozok járnak kézről kézre.

Új előadó jelenik meg a képernyőn, egy szemüveges, kopasz biológus az angol és az amerikai homoszexuálisok szokásairól beszél. Meglehetősen csapodárak, gyakran cserélik a partnereiket, egy angol „homokos” évente 50-60, egy amerikai néha 300 fölötti társsal létesít kapcsolatot, ehhez képest a szabályos életvitelű angol férfira csak évi 1,2 nő jut. Mindez csak bevezetésül szolgál, az előadó utána áttér az AIDS terjedésére, az erdőket pusztító savas esőkre, az atombomba veszélyére, míg végre elérkezik mondanivalója csúcsára:

– Minden új nemzedék barbár támadás a Föld ellen, és ha nem tanítjuk meg békében élni, a Föld akár egy nemzedék életében is végképp elpusztulhat.

Felcsendül a film végét jelző szignál, a tévéfelelős kikapcsolja a készüléket. A pszichológusnő körülnéz.

– Hogy tetszett, fiúk?

Csak egy kar emelkedik a magasba.

– Miért ne lehetne inkább rendes videót nézni, századosnő?

Az érdektelenség ilyen nyilvánvaló jelétől a pszichológusnő meginog, de megpróbál hidat építeni a tisztességes visszavonuláshoz.

– Most beszéljük meg az előadást, vagy felírják a kérdéseiket egy cédulára, és a legközelebbi alkalommal válaszolok rá.

– Inkább írunk cédulákat.

Egy leragadt szemhéjú fiú jelentkezik.

– Itt az AIDS-ről beszélnek meg a homoszexuálisokról, én ezzel kapcsolatban azt kérdezem, hogy miért nincs ágyas beszélő a magyar börtönökben? Mert, ugye, bebukik valaki, nincs elég tapasztalata és élménye, persze, hogy itt buzi lesz belőle.

– És az milyen dolog, hogy egy „köcsög” osztja nálunk az ételt? Az ember undorodik elvenni a kezéből. Ha pedig betagadjuk az étkezést, jön a gumibot meg a bilincs.

– Most pénteken lesz két hete, hogy a „Gyógyító” nem fürdik, a zuhanyozóban nem lehet beállítani a csapot, tessék szólni a parancsnok úrnak, századosnő.

Mielőtt a beszélgetés még meredekebb fordulatot venne, a pszichológusnő az órájára néz, és lezárja a foglalkozást, néhány percre leülünk az irodájában.

– Kik kerülnek a gyógypedagógiás körletbe?

– Az a réteg, mely az orvosilag vett elmebetegség és a polgári értelemben használt „nem normális” fogalma között helyezkedik el. Ezeket a sorsokat a kinti társadalom nem tudja megoldani, ha egy szülő értelmi fogyatékos gyereket hoz a világra, az esetek nagy részében egyedül marad. Ha pedig egy ilyen adottságú fiú felnő, és bűncselekményeket követ el, egyszerűen senkinek sincs tippje, hogy mit kellene csinálni vele. A bíróságok is kapkodnak, néha komoly bűncselekményeket lezárnak egyszerű figyelmeztetéssel, máskor egy tizennégy éves gyereket három évre ítélnek egy húszforintos csokoládé elrablásáért.

– Miért nem utalják őket kórházba?

– Én nem vagyok orvos, nem állapíthatom meg valakiről, hogy elmebeteg, az Igazságügyi Elmemegfigyelő jogosult dönteni. Ők viszont túl vannak terhelve, néha több tucat gyereket kellene beküldeni vizsgálatra, de ők csak kettőt-hármat tudnak fogadni. A fiúk nem szívesen mennek be, jobban érzik magukat Tökölön, itt dolgozhatnak, tornázhatnak, jutalomeltávozóst kaphatnak, az IMEI-ben erre nincs lehetőségük.

– Úgy gondolja, hogy a maguk munkája többet jelent a puszta megőrzésnél?

– Teljes értékű, normális embert egyetlen sérültből sem nevelhetünk, van, aki a szabadulása után zárt intézetbe kerül. Csak kis lépésekben haladhatunk előre, az analfabéták aligha fognak megtanulni írni-olvasni, de megpróbáljuk munkára szoktatni őket. Politechnikai foglalkozásokon képkereteket készítenek, széklábakat enyveznek. Aki alkalmas folyamatos munkára, az hányózacskót ragaszt a Malévnek.

– Nem sok.

– Sajnos azt kell mondanom, hogy ma már egy hasonló jellegű szabad közösség sem áll sokkal magasabb színvonalon.

– Milyen alapvető típusok jelentkeznek?

– A leggyakoribb a gátolt-szorongó beállítottságú, aki képtelen leküzdeni bármilyen nehézséget. Kint sem tudott kapcsolatot teremteni lányokkal, itt bent onanizál, előfordult, hogy valaki csoportos tv-nézés közben végzett önkielégítést, és az asztalterítőre élvezett rá. A másik csoport az agresszíveké, ők elsősorban a fizikai erejükre támaszkodva terrorizálják a többieket. Megfigyelte azt a leragadt szemhéjú cigányfiút, aki az „ágyas beszélő”-t reklamálta. Ő az egyik hangadó, szellemileg az imbecillitás határán áll. Az ötödik évét tölti nálunk, három évre ítélték betörésért, a börtönben erőszakos módon fajtalanságra kényszerítette az egyik társát, aztán megetetett vele két kiló Ultra-pasztát. Már régen túllépte a fiatalkorúság határát, de alkalmatlan rá, hogy felnőttek közé helyezzük át, februárban szabadul, addig itt tartjuk.

– Aztán mi történik vele?

– Megy vissza a szüleihez, állást aligha fog kapni, és bár tévednék a jóslatomban, de egy éven belül valószínűleg újabb bűncselekményt követ el. A pszichológusnőt telefonon felrendelik a parancsnokságra, biztat, hogy a távollétében is nyugodtan nézzek körül. Élve az engedéllyel végigjárok néhány cellát, leállok beszélgetni.

Szinte valamennyien megjárták a javítóintézeteket. Aszódot, Ricsét és hasonlókat, szokásaikat onnan hozták magukkal. Nőt kilencven százalékuk csak fényképen látott, homoszexualitásuk kiterjedt. A körbe kívülről bekerülő szőke lányos arcú gyerekeket „beütik”. Ha az áldozat panaszra megy, a vizsgálatnál nem akad tanú a merényletre. Aki vallomást tenne, rangsorban a megerőszakolt fiú helyére kerül, ha viszont nem jelent, cinkossá fogadják, és különféle előnyöket kezd élvezni: nem mosatnak vele, nem csicskáztatják. Szélsőséges, elfajult esetek is előfordulnak; emlegetnek valakit, aki úgy vélekedik, hogy egy igazi férfi csak úgy élvez, ha a prosztatáját is izgatják, ezért rendszeresen beleült a WC-kefe nyelébe.

A zárkákban mindenütt „egymenős” rendszer alakult ki, a fizikai erőn kívül a börtönben töltött idő hossza jogosíthat fel erre a rangra. A cigány „menők” kérlelhetetlenül érvényesítik csoportszokásaikat, az ellentétek néha nyílt összecsapásba torkollnak. Szélsőségesen kihívó, primitív megjegyzések hangzanak el mindkét oldalról: „szeretnék már ott lenni az összes magyar temetésén”, illetve kárhoztatják Hitlert, amiért csak elkezdte, de nem fejezte be a cigányok megsemmisítését. Aztán egy jó ebéd vagy látványos film egy időre feloldja az ellentéteket.

Ebben a környezetben az erkölcsileg talán még menthető fiatalok is leépülnek, ha kikerülnek a börtönből „két lábon járó rendőrségi jegyzőkönyv” válik belőlük.

 

Miután átestek az előírt vizsgálatokon és felméréseken, egy bizottság kijelöli az újoncok munkahelyét, és ennek megfelelően a befogadókörletből másik lakókörletbe helyezik át őket. Az egész tököli intézetben a B–II-est tartják a legkeményebb helynek – itt őrzik a hosszúidős elítélteket, köztük gyilkosokat is. Belenéztem az anyagukba: egyikük az unokatestvérét szúrta le, a másikuk negyedmagával ötven forintért halálra rugdosott egy öregembert a Dobozi utcában. Az őr felajánlja, hogy bekísér közéjük, és velem marad, de elhárítom.

Őszintén meglepődök, mikor belépek a zárkába. A viszonylag tágas helyiséget tisztán tartják, képekkel, cserepes futónövényekkel díszítik, az egyik sarokban akváriumot állítottak fel. Az elítéltek már megreggeliztek, délutános műszakban dolgoznak, egyikük halkan gitározik, a többiek olvasással, fehérneműmosással töltik az időt.

Megállok középen, elmondom szokásos szövegemet, közlöm azt is, hogy jogukban áll megtagadni a beszélgetést velem, de beljebb invitálnak, leülnek velem szemben, és várják a kérdéseket.

– Ki a zárkafelelős?

A gitáros, egy sovány, hunyorgó tekintetű fiú jelentkezik.

– Engem neveztek ki.

– Ez rangot jelent?

– Hogyne, a legkisebbet és a legrosszabbat. Ha bárki bármiért ránk akarja verni a balhét, mindig engem talál meg elsőnek.

– Miért esett magára a választás?

– Mindig adtam magamra, hazulról hoztam a rendszeretetet, apám katonatiszt volt.

– Akkor ki az igazi főnök a cellában?

– A Putyi.

Szinte egyszerre fordulnak egy mokány, barna arcú fiú felé – később kiderül, hogy ő rugdosta halálra az öregembert –, kelletlenül bólint.

– Igen, én szoktam dönteni, ha kell.

– Milyen ügyekben?

– Itt régen „kajak rinyó” volt, ha az erősebbnek elfogyott a cigarettája vagy a kávéja, egyszerűen elvette a gyengébbtől. Én bevezettem a „zárka rinyót”, vagyis megosztozunk mindenen. Spejzolásnál az egyik megveszi a zsírt, a másik a cukrot, a harmadik a kolbászt az egész zárkának, én beosztom, hogy egy hónapig kitartson.

Ha egy új ember érkezik, én fogadom. Megkérdezem tőle: akar-e alsó ágyat? A legtöbben beugranak: „Igen.” „Melyiket szeretnéd?” Megmutatja, és akkor meg kell verekednie az ágy gazdájával.

– És mi van akkor, ha az újonc győz?

– Akkor nekimegy az egész zárka, és leütjük.

– A régi vagányok ezt másképp csinálták – mondom, visszaemlékezve aszódi tanítványaimra.

– Szerintem ebben nincs semmi aljasság, ilyen a szokás, mindenkinek keresztül kell mennie rajta.

Megválogatjuk, hogy kit fogadunk be a zárkába. „Köcsögöt” nem tűrünk meg magunk között, egy szopós szájú nem ihat bele abba a pohárba, amit mi is használunk. Perverzek, van, aki már arra is elélvez, ha azt mondják neki, hogy te „köcsög” vagy, a másikuk egy gumicsővel leszívta saját magát, és még nézőket is hívott hozzá. Nem mossák ki a fehérneműjüket, egyébként is piszkosak, a dögkút pipereszekrény ahhoz a bűzhöz képest, amit a bakancsuk áraszt, ha levetik.

– Arra is maga ügyel, hogy a vamzerek ne dolgozhassanak?

– A vamzerek itt hamar lebuknak, Tökölön egyenesek a folyosók, nem tudnak bujkálni, és nem is olyan dörzsöltek, mint a felnőtt intézetekben. Megverni őket persze nem szabad, mert panaszra mennek az „operások”-hoz, de mindegyiket rá tudjuk beszélni, hogy válasszon másik zárkát.

A „menőket” nem fogadjuk be, túlságosan erőszakosak, az állandó balhéikkal bajt hoznak az egész zárkára, ránk szállnak a smasszerok, és mindenkire közös büntetéseket szabnak ki.

– Hogy jönnek ki a felügyelettel?

– Hogy? – az egyik fiú eltöpreng, mielőtt válaszolna. – Én októberben szabadulok, a maga riportja ennél későbben jelenik meg?

– Igen.

– Akkor én kimondom nyíltan: a legtöbbjük osztályon felüli, ötcsillagos genyó.

Hallgatok, a kifejezés meglehetősen erős, de nincs miért megdöbbenni rajta, ők volnának az első elítéltek a világon, akik dicsérik az őreiket. A fiú zsebéből egy gyufaszálat vesz elő, nem keres dobozt hozzá, hanem a pokrócon húzza végig, csodálkozva látom, hogy lángra lobban, cigarettára gyújt vele.

– Tavaly januárban még egy másik zárkában laktam, meghalt az apám, táviratot kaptam, hogy ha tudok, menjek haza a temetésre. Megmutattam G.-nek, a nevelőmnek, kértem, hogy engedjen el, de ő csak rázta a fejét. Otthon mintha megérezték volna, hogy mi történt, lejött az anyám Tökölre. Megkereste a parancsnokot, ő hajlott volna rá, hogy adjon néhány nap büntetésfelfüggesztést, de a nevelő lerohant hozzá, megmutatta az anyagomat, és lebeszélte róla. Én itt ültem magamban, mozdulni sem bírtam, akkor 19 éves koromban kezdtem el őszülni. Aztán este bejött G., hozott egy idegcsillapítót: nesze, vedd be. Kiköptem előtte: ülj bele!

A többiek rábólintanak.

– G. mindenben ilyen. Ha kérünk valamit, felírja, és bólogat: „támogatom!”. Aztán összegyűri a cédulát, és eldobja.

– Olyan, mint a többi, mennyivel különb nála „Malvin”, az a felügyelő, aki most teljesít szolgálatot. Ugye, nem akarta beengedni magát egyedül?

Kitérő mozdulatot teszek, de a fiúk csak nevetnek rajtam.

– Örüljön, hogy nem motozta meg: nincs-e pénz magánál! Illetve erre neki nincs is szüksége, a pénzt még ruhán keresztül is megérzi.

– Biztos észrevette már, hogy milyen gyenge a kosztunk, ha a rizsát odavágjuk a falhoz, odaragad, de nemcsak rossz, hanem kevés is. Még a napi fél kiló kenyeret sem kapjuk meg, csak negyven dekát. Vacsorára képesek három deci tejbegrízt adni, vagy egy doboz májkonzervet, nyolc óra kemény munka után. Egyszer egy hónapban a kiétkezésnél elengedjük magunkat, meséltem már, hogy közösen bevásárolunk: kolbászt hozunk, pudingot keverünk, kólát iszunk hozzá. Rendes asztalunk nincs, levesszük az egyik felső ágyat, letakarjuk egy tiszta lepedővel, és körbeüljük. Malvin, az a felügyelő, akiről beszélünk, ilyenkor bejön, megáll az ajtóban, és kinézi a szánkból a falatot.

– Neked már fáj a hasad, annyit ettél.

Elvárja, hogy meghívjuk, és meg is ajándékozzuk őt. Én három-négy doboz cigarettát szoktam adni neki, néha málnaszörpöt, csokoládét. Sorra járja a cellákat, mindenkitől kap valamit, tízezer forint értéket is összeszed a körletben.

– Muszáj adni neki?

– Igen, mert sok apró szívességet megtesz érte. Nagy képernyős tévét rak be hozzánk, engedélyezi, hogy megnézhessük a tiltott filmeket is. Ha valaki megkéri, átengedi beszélgetni a másik zárkába húsz-harminc percre. Lehet rendelni nála rágógumit, jobb cigarettát, behozza. Nem csinál kravált apróbb ügyekből; hogy valaki átszabja a nadrágját vagy kihipózza a sapkáját.

– A munkáltató pedig „hideg terrorral” bánik velünk. Az ő pénze is a mi teljesítményünktől függ, ezért beígér ezer forint bont, és a végén ad kétszázötvenért. Jöjjön le hozzánk az üzembe, és nézzen körül!

A kör bezárult, csend támad. Az előbb megszólaló fiúhoz fordulok.

– Ha jól értettem, egy fél év múlva szabadul, mik a tervei?

– Felöltözöm rendesen, és elmegyek egy szórakozóhelyre. Nyolc-tízezer forinttal szabadulok, azt mind elköltöm, nem lesz nehéz. Aztán én is megpróbálom a „nagy dobás”-t.

– Tipp már van?

– Ismerek egy fiút, aki még az apja lakását is elmondta nekem: mikor megy el hazulról az öreg, merre tartja a pénzét. A bíróság előtt kihagytam a buliból, biztos meghálálja majd.

A zárkafelelős megpengeti a gitárt, melódiát keres.

– Ismeri a tököli „nyelős” dalt?

– Nem.

Egy country stílusú nótát kezd játszani, a többiek vele éneklik a szöveget:

 

Telnek a napok, múlnak a hónapok, egy szép napon hazagondolok. Jaj, főtörzs úr, mit tegyek, benyeljek vagy ne nyeljek a hasamba?! Kerestem egy drótot a „külön”-ben (feltehetőleg az elkülönítő zárkáról van szó – M. Gy.) és a kislányom képét tettem magam elé. Dzsalt a „rabo” velem Tökölne, én a „rabóban” nagyot nevettem, mert százszor menjek a Szigonyba, mint egyszer menjek a melóba. Egyre vigyázzatok, nyelősök, hogy a Vagácsot (sebész a tököli kórházban – M. Gy.) meg ne ismerjétek! Mert a Vagács nekiáll, egy-két zsiványt lekaszál a szikével…

 

Meghallgattam és feljegyeztem a körlet lakóinak szavait, természetesen nem tudtam eldönteni, hogy milyen mértékben fedik az igazságot. Nem zárhatom ki azt a lehetőséget, hogy az elítéltek hamis vádaskodással próbálják lejáratni a felügyelet erkölcsi hitelét, de megfigyeléseim arra vallottak, hogy panaszaik nem nélkülöznek bizonyos valóságalapot. Mindenki tud elcsattanó pofonokról, és az élelmezéssel kapcsolatban is sűrűn kell vizsgálatot tartani.

A tököli börtön vezetése szerintem gyenge kezű, és szabad utat enged különféle érdekcsoportok, mindenekelőtt családi összeszövődések kialakulásához. A régi falusi iskolák jutottak eszembe, ahol az igazgató felesége volt a másik tanerő, amikor kiderült, hogy a parancsnokhelyettes veje az egyik őrparancsnok, az anyagi szolgálatvezető felesége az igazgatási csoportvezető. Egyszer egy negyedórát vártam, hogy bejuthassak az új emeletes blokkba, mert a kapuzárat kezelő tiszthelyettesnő épp nem tartózkodott a posztján. Kiderült, hogy két lánya és néhány más rokona is az intézetben dolgozik, így délidőben végig szokta látogatni a hozzátartozóit. Mások szolgálat közben csak úgy hazaugranak a közeli lakótelepre. Kialakult az a jellegzetes tököli munkastílus, melyet valaki úgy jellemzett: „jövök-megyek, teszek-veszek, aláírok-pecsételek”, és a szolgálati fegyelem fellazulásához vezetett, melyet a legérzékenyebb mutatók, a fogolyszökések is jeleznek.

Ez a családias hangulat a juttatások, kedvezmények elosztásában is megmutatkozik, és nemcsak olyan jelentéktelen dolgokban, mint hogy néhány helyiséget az Igazságügyi Minisztériumból leselejtezett szőnyeggel díszítenek. A BV-lakótelepen egy szolgálati célú családi ház épült, egy alacsonyabb rangú felügyelő pályázott rá, teljes joggal, mert három gyerekével albérletben lakott, mégis egy vezető állást betöltő házaspár javára döntöttek. Hivatalosan még meg sem születhetett a kiutalás, mikor már kivezényeltek a helyszínre egy rab mesteremberekből álló brigádot, hogy felrakják az őrnagy úr által kiválasztott csempét.

Természetesen a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságára tartozik, hogy miként minősíti a tököli állapotokat. Néhány felelősségre vonás és leváltás nyilvánvalóan jelzi, hogy megpróbálják felszámolni a dzsungelszerű összefonódást. Ez a szellem egyelőre mégis áthatja az intézet egész légkörét, ezt mintegy alulnézetből mutatja az egyik elítélt írnok elbeszélése:

– Mikor befogadtak, a börtönben az elődöm azzal dicsekedett, hogy civilben az egyik idegenforgalmi bizottság titkára volt, és a kinti életszínvonalát próbálta fenntartani Tökölön is. Csak svájci neszkávét ivott, nem tudtam, honnan szerzi; aztán kiderült, hogy a gyerekektől veszi el. Mint fekete öves, kétdanos minősítésű karatést sportsegédoktatónak osztottak be, én szerveztem a foglalkozásokat. Az írnok vállon veregetett.

– Itt úri helyed lesz, szabadon mozoghatsz, órát hordhatsz, de viselkedj normálisan: ne dolgozz az operatív tisztnek, ne köpjél! Ha szívóskodsz, el lehet intézni, hogy a disznók faránál töltsd el az idődet.

Megmutatta a kartotékomat.

– Nézd: én rá tudok írni egy pár apró jelet a lapodra, amit a nevelő észre sem vesz, de mi, írnokok, tudjuk, hogy azt jelenti: ki kell nyírni az illetőt. De ezt csak úgy mondom neked, intelligens fiú vagy.

Rögtön kért is egy apró szívességet. Az iskolában, ahol dolgoztam, hozzá tudtam férni a képmagnóhoz, azt kellett volna átcsempésznem valahogy a körletbe.

– Mire kell?

– Az őrség behoz pornókazettákat, a zárkákat „behegesztjük” éjszakára, főzünk birkapörköltet, és szórakozunk egy kicsit.

Tudtam, ha lebuknak, én, az újonc, esek legnagyobbat, ezért nem akartam beszállni a buliba. Bent az iskolában szóltam az őrnagynak, hogy esténként zárja el a képmagnót, mert a gyerekek hozzáférhetnek. A parancsnok csodálkozott, mert eddig még nem fordult elő ilyen eset, de aztán betette a „páncélba” éjszakára. Én meg mondtam az írnoknak: „Gyerekek, ez a helyzet, nem tudok mit csinálni.” Ő megértette, hogy nem gazsulálok.

– Jól van, öcsi, friss finn sílécek érkeztek, az egyik már a lábadon van.

– Ezt mire érted?

– Arra, hogy le fogsz csúszni.

Akcióba lépett, bemagyarázta az őröknek: azért nem hoztam át a képmagnót, mert fel akarom dobni az éjszakai bulizókat. Másnap egy térképre és egy reszelőre bukkantak a szekrényemben, mondtam az írnoknak, hogy valami újabb ötlet is eszébe juthatott volna. Azt felelte: ne féljek. Egy hét múlva egy gyerek jelentette a nevelőnek, hogy a csomagjában ezer forintot talált, rögtön leadta nekem, hogy továbbítsam, mi lett vele? Rögtön fogdára vágtak. A parancsnokomnak feltűnt az ügy, és megkeresett:

– Miért csinálták ezt magával?

Nem köptem be őket, csak annyit mondtam, hogy szabálytalanul akarták használni a tornatermet, és én nem engedtem. Az őrnagynak szüksége volt rám, visszahozatott a régi beosztásomba. Az írnokot a szabadulása előtti napon hülyére vertem.

– Ha szólni mersz, most én doblak fel, és még van annyi idő, hogy bűnvádit indítsanak ellened.

Ez az írnok elment, de csak a kalap cserélődött, a fej nem. Olyan írnokok jöttek, akik pénzért árulják a beosztásokat, az ajánlásokat a büntetésfelfüggesztéshez. Az őröket is meg lehet venni dekára, a gyerek szól az anyjának, hogy ha küld csomagot, tegyen pénzt a cucc tetejére, az őr elteszi, utána mindent megenged neki. Én is leköteleztem őket kölcsönökkel, úgy jártak hozzám, mint a jó kútra. „Adjál már egy százast fizetésig!”

Aztán vagy eszükbe jut a tartozásuk, vagy elfelejtik, mint Attila a kardját. Az a kör, amelyik bevágódott az őröknél, szabadidejében azt csinál, amit akar: a legtöbben isznak, én edzek. A szövetség utánam nyúlt, küldenek be edzésprogramokat, ha kiszabadulok, edző szereznék lenni.

Eszembe jut a sopronkőhidai birkózó esete, és a párhuzam kedvéért megkérdezem:

– Ezen a koszton hogy bírja a terhelést?

A válasz szinte azonos:

– Havi hat-hétezer forintom megy el kajára, a konyhásoknál 5-600 forintért lehet kapni egy fél rúd szalámit.

– És ők honnan szerzik?

– Gondolhatja, hogy nem a boltban vásárolják, nézze meg a gyerekek ételadagjait. A disznótelepről hoznak át nyers húst, ezer forintért adnak két kilót, zsírban lesütöm magamnak.

– Ehhez rengeteg pénz kell, hogy jut be?

– Ha megjövök az eltávozásról vagy egy beszélő után, azok az őrök motoznak meg, akik ezrekkel tartoznak nekem, és máskor is szeretnének pénzt kapni totem.

– A gyerekekkel hogy jön ki?

– Engem is megpróbáltak terrorizálni, mint a többi nagykorút: seggbe kúrunk, megkúrjuk az anyádat is! Meguntam, hogy állandóan utánam kiabálnak, mondtam, válasszák ki maguk közül a legnagyobb menőt, kiállok vele. Volt itt egy „bogdán”, aki folyton azt mondta: „Félre menők, jön a Király!” – ezt jelölték. Mikor megtudta, miről van szó, húzódozott.

– Bajom lesz belőle, nagykorú, ha megverlek. Elveszik a kedvezményemet.

– „Nyista pleff”, hozatok bokszkesztyűt.

Nem féltem tőle, hiába van agyongyúrva valaki, agyaglábú marad, ha nem tudja rögtön leütni az ellenfelét, két perc alatt kikészül. Úgy megvertem, hogy kenni lehetett, utána ő szólt a többieknek, hogy szálljanak le rólam, és ne köpködjék össze a tornatermet se.

Csak a kis „sitiprincekkel” kell vigyáznom. Itt van egy gazdag cigánysrác, az apja céllövöldés. Kartonszámra kapja a Marlborót, a felét elkínálgatja az őröknek, ha egy focimeccsen kiállítom, tíz perc múlva szólnak, hogy hadd folytassa. Mások az „operásoknak” dolgoznak, ha leejtek egy tükröt, még nem is koppan, ők már jelentik. Akármilyen jól beépültem, velük nem szállhatok szembe, az őrök csak úgy viccből tökön ütnek a gumibottal, és azt mondják: „Öreg, ha nem teszed meg ezt vagy azt, elszállítunk!” – és én tudom, hogy ennél csak rosszabb helyre kerülhetek, és inkább engedelmeskedek. Én itt előnyöket szerezhetek, de védelmet nem.

– És hogy tűri ezt az önérzete?

– A régi edzőmtől hallottam egy mondást, azt hiszem, a kínaiaktól származik: „Ha gyalogossal futsz versenyt, nem fáradhatsz el, mert mi lesz majd, ha lovakkal kell versenyt futnod! De azt mindig tudnod kell, hogy csigaként vagy paripaként futsz.”

 

Ahogy megígértem a B–II. körleten a fiúknak, egyik délután megkerestem őket munkahelyükön, a Taurus kihelyezett részlegén. Két óra múlt néhány perccel, a délutáni műszak épp akkor készült felvenni a munkát, rendezkedtek a gépek körül.

A Budapestről kijáró polgári művezetőknek egyelőre még nincs dolguk, hátrahívnak a műhelyükbe egy kávéra. Gondosan bezárják maguk mögött nemcsak az ajtókat, hanem a szerszámos fiókokat is, fűrészlap, reszelő nem juthat idegen kézbe.

– Eredetileg hol működött ez a részleg? – kérdezem a művezetőket.

– A ferencvárosi Lenhossek utcában. Sokáig jól ment, de aztán a munkáslétszámunk fokozatosan lemorzsolódott. Csak úgy tudtuk hozni a tervünket, hogy a megmaradt gárdánk az év végi hajrában 16 órás műszakokat teljesített. Nyolc forintot kaptak egy karikáért, amit legyártottak, a „durchmars” alatt 2400 forintot is megkereshettek, de az emberek így is egymás után kérték ki a munkakönyvüket. A létszám nyolcvan főről hamarosan harmincra apadt, be kellett zárni a Lenhossek utcai részleget

– Nem lehetett volna felhagyni az egész gyártási folyamattal?

– Nem. A fémkarikára szükség volt, egyrészt a saját terméke éhez, a nagyméretű teherautó-gumikhoz, más részüket közvetlenül exportáltuk, állítólag öt-hat dollárt adtak darabjáért. A termelést mindenképpen folytatni kellett, partnereket kerestünk, végül így került ki az üzem ide a tököli börtönbe.

– Milyen munkások váltak az elítéltekből?

– Mikor idejöttünk, úgy gondoltuk, hogy örömmel dolgoznak majd nálunk. Tizennyolc forintos órabért kapnak, jobban keresnek, mint bármelyik más börtönmunkahelyen, beleértve a betonelemgyárat is, ahol a szabad ég alatt kell dolgozniuk, és nagyon keményen. Ezzel szemben az történt, hogy sokan betagadják a munkát, az őrök bilincsben viszik fel őket a körletbe, bár van, aki három-négy nap múlva visszakönyörgi magát. Nem hajlandók felsöpörni a csarnokot, ez egy „menőnek” méltósága alatt áll. Ha nem látják őket, törnek-zúznak – a művezető körbemutat a teremben –, nézze meg, ezeket a székeket is tönkretették. Sokat beszélnek arról, hogy milyen szerencsétlenek, én megmondom őszintén: nem sajnálom őket.

Egy elítélt kopog be, és bejelenti, hogy nem tudnak indulni, mert a légvezetékben nincs elegendő nyomás. A művezető kimegy megvizsgálni, hogy mi történt, vele tartok. Szétszedi a központi blokkot, káromkodva kaparja ki egy cigaretta filterét, ettől esett vissza a nyomás.

– Mikor az előző műszak befejezte a munkáját, ez a csikk még nem volt bedugva ide, elvonulás közben rakhatták be, direkt arra mennek rá, hogy kitoljanak a következő váltással.

A gépek elindulnak, azt magyarázza az egyik művezető, hogy egy francia modellről koppintották le őket, műszaki színvonaluk megfelel az adott feladatoknak. Ha jól értem a munka lényegét: egy sírna felületű karikát rézdróttal fonnak körbe, ez adja meg majd az autógumi tartószilárdságát.

A művezető állításaival ellentétben én nem látok csellengő embereket a csarnokban. Mindenki dolgozik, azt mondják, hogy a munkaidő nyolc órájából hetet a gép mellett töltenek. Idegrendszerük megérzi a munka egyhangúságát és feszültségét, a merev testtartás pedig a lábukat és megszoruló gyomrukat terheli meg.

Hogy a gép forgó alkatrészei ne kapják be a kezüket, le kellene engedniük egy kis ajtót, majd a soros munkadarab elkészülte után újra felhűzni, de sokan kitámasztják a végálláskapcsolót, nyitott ajtóval dolgoznak.

Mint sok más rabmunkahelyen is láthattuk már, itt sem követelik meg túl aggályosan a munkavédelmi előírások betartását, az elsődleges cél: az előírt teljesítmény elérése. A fiúk rövid betanulás után teljesítik a kintivel azonos szintű normát, egy műszaknak ezer karikát kell előállítania, egy hónapban mintegy húszezret. A norma túlszárnyalása azonban szinte kötelező, a műszak mellé beosztott őrök anyagilag érdekeltek benne; a havi húszezres tétel fölött minden karika után darabonként két forint prémiumot kapnak.

– És az elítélteket mivel jutalmazzák?

– Műszak után 6-8 embernek adunk egy-egy doboz cigarettát. A hónap végén pedig bonokat osztunk, 200–500 forint értékben, amit a boltban levásárolhatnak, és dicséret is jár, amit beírnak a személyi anyagukba, és minden döntésnél számításba vesznek.

 

Február elején jutott tudomásomra, hogy egy fiatalkorú megtagadta a munka felvételét, és a fogdára került, engedélyt kértem, hogy beszélhessek vele. Az elkülönítőkörletet az új épületben alakították ki, de erős ajtókkal választották el a belső közlekedőfolyosótól.

Csengetni kell, egy magas, szemüveges felügyelő nyitja ki az ajtót, beenged, és sietve bezárja mögöttem. Behív az őrszobába, ha a folyosón beszélgetnénk, a rabok is meghallanák. A felügyelő láthatólag rosszkedvű.

– Történt valami?

– Á, csak kitört rajtam a smasszerbetegség: sok ember között magányos vagyok.

– Ha ilyen nehezen bírja, miért jött a BV-hez?

– Bányában dolgoztam, mint lakatos. Egész nap csorgott rám a víz, fájtak a forgóim, a kezem nem tudtam emelni. Nem bírtam kihúzni a nyugdíjig, ott kellett hagynom.

Közben az őrtársa is előkerül, fiatal férfi, a katonai szolgálat helyett választotta a szürke egyenruhát, családi szálak kötik a büntetés-végrehajtáshoz, anyja is a testületnél szolgált.

– Itt a fogdában csak unalmas a szolgálat, de nem nehéz, a 29 zárkából most is csak 5 foglalt. A fiúkkal kijövünk, inkább azokkal a felnőttekkel akad bajunk, akiket a kórházból küldenek át fegyelmi vétségért. A befogadásnál meztelenre vetkőztetjük őket, és a lábujjaik között is megnézzük, hogy nem visznek-e be magukkal valamit, mégis becsempésznek pengét, és felvágják az ereiket. Egyszer valaki a beteg karjáról tekerte le a gézt, és azzal akasztotta fel magát.

A falra akasztott létszámjelző táblán kikeresik a munkát betagadó fiú nevét; börtönfokozatos, tizennyolc éves elmúlt, a maximális húsz napot kapta, a bejárattól legtávolabb eső zárkában helyezték el. A magas, szemüveges őr kinyitja az ajtót, társa a háttérből figyel, gumibotját ütésre készen tartja.

Vörös hajú, szeplős, széles vállú fiú ugrik fel a priccsről, és szabályszerűen jelentkezik; N. Zoltánnak hívják. Én is elmormogom a nevemet, aztán megkérdezem a kísérőmet, hogy megkínálhatom-e cigarettával az elítéltet. Bizonytalanul néznek egymásra, a fogdaszabályok tiltják a dohányzást, de a fiú tapasztalt börtönlakó, átlátja a helyzetet, és bókolni kezd a felügyelőknek.

– Biztos, hogy megengedik, ez a legrendesebb váltás az egész fogdában. Ők szétosztják az egész kaját, amit felhoznak nekünk, a többiek a felét visszaküldik.

Az őrök megenyhülve elvonulnak, de az ajtót nyitva hagyják és kibiztosítják. Leülünk a priccsre, a fiú mohón rágyújt. Körülnézek a zárkában, felszerelése semmiben sem különbözik a megszokottól: stoki, vas vécécsésze, ülődeszka nélkül, nemrégiben eldugulhatott és kiönthetett, mert a nedves vécépapír a fűtőtesten szárad. Olvasnivalót a fogoly nem kaphat, legföljebb a tankönyveit hozhatja be magával, ha iskolába jár.

– Tanult valamilyen szakmát, Zoli?

– Kint a burkolóknál dolgoztam, a szakmunkáspapírt is megszereztem, de aztán otthagytam az egészet, mert nem tudtam eljárni a haverokkal sétálni.

– Mit jelentett ez a „séta”? Mivel bukott be?

– Húszrendbeli betörést, két év fogházat kaptam, aztán előkerült a „sárga csikó”, hozzátettek még tíz hónapot.

– Melyik börtönüzembe helyezték?

– A Csepel Autóban kezelek egy darabológépet, fékcsöveket gyártunk.

– Miért tagadta be a munkát?

– Már nem tudtuk elviselni a kitolásokat. Én a XIV-esen lakom, állítólag ez a legjobb körlet, csak négy évnél kisebb büntetéssel lehet ide kerülni. Eleinte kedvezményeket kaptunk: függönyt, szőnyeget adtak be, színesre festhettük a falakat – nálunk akarták berendezni az egész börtön „kirakatát”. Azt ígérték, hogy a beszélőre felhozhatjuk a látogatóinkat; lássák, hogy mi mégsem tartozunk a züllött bűnözők közé, kimehetünk sportprogramokra, vásárolhatunk külső üzletekben. Aztán valaki mást gondolt, visszavontak mindent, sőt megszigorították a szabályokat.

Tizenegy zárkára három tévé jut, ebből kettő mindig rossz, és a tisztasági szemléket direkt úgy szervezik, hogy a jó készülék mindig az írnokok zárkájába kerüljön. Vamzer nagykorúakat raknak be hozzánk, a „Meleg Szendvics”-et.

– Miért hívják így?

– Mert az egyik kezével folyton az orrában turkál, a másikkal a seggében. Minden apróságot jelentenek, és az őrök aztán kajakra leszámolnak velünk, megkapjuk a „sztereós pofont” – két kézzel ütik, hogy mind a két fülünk egyszerre csengjen.

Ez még mind rendben lett volna, a balhé azon tört ki, hogy kevés volt az ennivaló. A FÉG-esek, akik Ócsára járnak ki dolgozni, reggel négy órakor kelnek, és kilenc órakor esznek először, három kis mézet vagy lekvárt, kinek elég ez?! Egy-két éve, mikor még jöttek a csomagok, pótolni lehetett – a májkrémmel fociztunk, de most már nem tudnak küldeni, még a látogatások is kimaradnak. Összehívtam a fiúkat, és megbeszéltem velük, hogy ne tűrjük tovább.

– És hallgatnak magára?

– Én zárkamenő vagyok, kettesben egy másik sráccal. Nem takarítunk, de vigyázunk a rendre, ha valakinek rothad a lába a bűztől, úgy megverem, hogy behugyozik. A spejzolásnál mindenkitől jár nekünk kávé és cigaretta, de ez biztos nem érdekli magát. Elég annyi, hogy rábeszéltem őket. Reggel a sorakozónál előléptem, és bejelentettem:

– Főtörzs úr, be van tagadva a munka!

Az őr engem félreállított, utána sorra kérdezte a többieket, hogy ki csatlakozik hozzám. Senki sem merte vállalni, kimentek dolgozni, cserbenhagytak.

– Nem gondolja, Zoli, hogy azért viselkedtek így, mert maga erőszakoskodott velük, és fosztogatta őket?

– Nem érdekel az egész, gyűjtök pénzt, és elmegyek ebből a tetű országból. Szóval, egyedül maradtam, álltam a sarokban, tíz órakor jött értem a készültség, hátrabilincselték a kezemet, és áthoztak ide a fogdára. A nyolcadik napomat nyomom már.

– Mivel tölti az idejét?

– Kenyérből gyúrtam egy kockát, kidobom rajta a sorsomat, ha az egyesre esik, akkor bűnvádit kapok a munka betagadásáért, ha a hatosra, akkor megúszom. De legnagyobbrészt csak gondolkodom, a lányokon, bulikon, a régi filmeken. Maga látta A halál 80 órájá-t?

– Igen.

– Nekem nagyon tetszett, a második világháborúban én a németek oldalán lettem volna. Bírom, ahogy a zsidókkal elbántak.

Ezen kár vitatkozni, az antiszemitizmus úgy tenyészik a primitívebb elítéltek gondolataiban, mint a csótányok a börtönfalak üregeiben. Szegeden a jehovista prédikátor arról beszélt, hogy a zsidóság, Isten „ősnépe” hűtlen lett a parancsolatokhoz, ezért öltek meg annyit közülük. Egy cigányfiú a hallgatók asztalától csillogó szemmel hozzátette:

– És még mennyit fognak!

Jön vissza a magas, szemüveges felügyelő, közeleg a váltás ideje, még egyszer ellenőrzi a zárkákat. Zoli rögtön kedélyes hangra vált:

– Főtörzs úr, mit jelent az, ha éjfél előtt vagy éjfél után álmodok valamit?

– Neked mind a kettő hosszú rabságot.

 

Tucatnyi beszélőt néztem már végig, mégis mindig újra megérintett az alkalmak ünnepi izgalma, mintha az ország minden tájáról felkerekedett volna egy-két ember, hogy legalább egy óráig láthassa börtönben élő hozzátartozóját. Reggel hét óra felé Tökölön is legalább húsz magángépkocsi parkolt már a bejárat előtt, és a taxik is folyamatosan fordultak, 160 forintért – egy átlagos elítélt kétnapi keresetéért – szállítottak ide egy utast a közeli HÉV-állomásról.

A látogatók itt is sok gyereket hoztak magukkal, némelyik asszony kezét hárman is szorongatják, mások csecsemőt tartanak a karjukon, csak az arcuk látszik ki a vastag téli pólyából. A várakozó csoportban feltűnik egy vak ember, nincs hová leüljön, türelmetlenül kopog fehér botjával, elnézem régi foltozott műbőr kabátját, harminc évvel ezelőtt sokan hordtak ilyet, de emlékszem, még új állapotban sem vették be a zálogházak.

Nyolc óra után kinyitják a kaput, meglódul a tömeg. A bejáratnál átvizsgálják a csomagokat, kiszedik az asztali kést, porcelántányért, nem engednek be egy doboz likőrös bonbont sem.

– Elszoktak a fiúk az italtól, higgye el, három-négy szemtől berúgnának.

A látogatók a tágas kultúrteremben ülnek le, a zárt térben hamar elnehezedik a levegő, egy kisgyereknek felfordul a gyomra, a padlóra hány, még kisebb testvére belelép, és széthordja, az anyja restelkedve lehajol, papírzsebkendővel próbálja föltörülni a tócsát.

– Mi már különb dolgokhoz is hozzászoktunk. Előfordult, hogy egy nőt innen vittek el szülni – mondja egy őr.

Egy öregember, fogsorát a kezében tartva, a puszta ínyével majszol valamit egykedvűen. Egy korán útrakelt, italtól vörös arcú férfi előreborul az asztalon, és elalszik, az őrök keltik fel. Az asszonyok kirakosgatják az elemózsiát. Elmúlt a karácsony előtti tobzódó bőség, emlékszem egy cigányasszonyra, aki a Gyűjtőfogház udvarán sorban állva, egy zsákot húzott maga után, egy műanyag lavórt hozott, teli zsírba fagyasztott hússal. Most az adagok szerényebbek, némelyikük csak két hamburgert tesz le az asztalra, „Mac Donald”-os dobozokban.

– Még jó, hogy ők is hallgatnak bent rádiót, tudják, hogy milyen drága kint az élet.

Már negyed kilenc is elmúlt, de a fiúk még nem jöttek át a körletből, zúgolódó kiáltások harsannak fel:

– Miért késnek?!

– Nem elég, hogy a leveleket visszatartják, még ilyenkor is elvesznek az időnkből?!

Vita alakul ki, hogy valóban visszatartják-e a leveleket, egy nő már a katonai ügyészséggel fenyegetődzik, mikor végre feltűnnek a libasorban bevonuló elítéltek, és a zúgolódás hirtelen abbamarad. Változatlanul nem tudom megszokni a találkozás pillanatát, az első ölelés nyomorúságát, most is elhomályosodik a szemem, elfordulok, kibámulok az ablakon, és csak aztán kezdek el sétálni az asztalok között.

A terem félig telt meg, de így is áttekinthetetlen. A padsorok szélén a párok fogják egymás kezét, de a beljebb ülők is bármit át tudnak adni a másiknak. A becslések szerint egy ilyen látogatási napon húsz-harmincezer forint is bekerül a börtönbe. Az ügyeletes belátja a tehetetlenségét, inkább csak a formákra vigyáz, rászól egy borostás fiúra.

– Miért nem borotválkozott meg?

– Elfertőződött az arcom.

– Mitől?

– Nem bírom a börtönt.

– Én sem – mondja a százados, és továbbmegyünk.

Van olyan látogató, akinek két testvérét is itt őrzik Tökölön, hol az egyikhez, hol a másikhoz fordul. Egy asztalnál csendes vita folyik egy gyerek apaságáról, az elítélt nem akarja vállalni, de azért átnyúl az asztalon, az ölébe veszi a csecsemőt, és játszik vele.

Egy őr lép oda hozzám.

– Író úr, azt mondta a parancsnok úrnak, hogy szeretne beszélni Szalontai doktor úrral. Megérkezett, a nagy épületben tart órát.

Hirtelen nem fogom fel, kiről is van szó, aztán rájövök, hogy az a debreceni fogorvos jött meg, aki egy gyermekvédő liga tagjaként bejár a börtönbe, szervez, tanít, állást próbál szerezni a szabadulóknak. Felveszem a kabátomat, és elindulok az emeletes blokk felé.

Kíváncsi vagyok az orvos előadására, mert általában nincsenek kedvező tapasztalataim a börtönben folyó iskolai képzésről. A nyugdíjas „smasszerek” nosztalgiával emlegetik az 1956 utáni időket, mikor egészen kiváló oktatói gárda jött össze Tökölön – felnőtt internáltakból: egyetemi tanárokból, újságírókból, katonatisztekből.

(Ebbe a korszakba nyúlik vissza a tököli legendák egyik legszebb darabja, hőse N., a történész, aki már a háború előtt megjárta a börtönöket mint illegális kommunista, 1956 végén újra bebukott, ezúttal már mint „ellenforradalmár”. N. már túljárt az első „beljebbelésen”, vagyis hat hónapon, de úgy látszik, még mindig nem sajátította el kellő mértékben a viselkedési szabályokat, mert egyszer átvágva az udvaron, sapkáját nem kapta le elég gyorsan az éppen arra haladó tiszt előtt, aki szó nélkül pofon vágta. N.-t nem rázta meg túlságosan az eset, folytatta az útját, de maga a pofon különös módon ismerősnek tűnt előtte: „Ilyen pofont én már kaptam valahol: tolós pofont, bal kézzel, hirtelen csuklómozdulattal.”

Úgy érezte, mint történész szakmai becsületének tartozik azzal, hogy tisztázza az eset körülményeit. Napokig kutatott emlékezetében, amíg eszébe jutott, hogy még 1942-ben a sátoraljaújhelyi börtönben egy őrmestertől részesült hasonló nyaklevesben. N. összeszedte minden bátorságát, és jelentette feltételezését az operatív tisztnek. Utánanéztek, és kiderült, hogy a két pofon csakugyan azonos személytől származik, az illető az 1956 végi zűrzavarban, háború előtti tevékenységét letagadva, került a szocialista büntetés-végrehajtáshoz – azonnal leszerelték. („A stílus maga az ember!” – mondta erről Flaubert, és írta „Csülök”, a betörő is, börtönfeljegyzéseinek mottójául.)

A nagy amnesztia után ezek a tanárok eltávoztak, sajnálatos módon hűtlenné válva börtöniskolai katedrájukhoz. Napjainkban többnyire nyugdíjas tanító nénik állnak a helyükön, akik minden jószándékuk ellenére képtelenek fegyelmet tartani, és arra sem tudják rábírni tanítványaikat, hogy legalább az alapvető ismereteket sajátítsák el. Buktatáshoz mégis ritkán folyamodnak – ezzel saját munkájuk eredményességét tennék kétségessé, így azok is megkapják a bizonyítványt a nyolc osztály elvégzéséről, akik a nyomtatott nagybetűket sem tudják folyamatosan elolvasni. így talán érthető, hogy nem minden előítélet nélkül nyitottam be Szalontai doktor előadására.

A fogorvos magas, bajuszos, negyvenöt év körüli férfi, épp biológiaórát tartott nyolc-tíz fiúnak, akik jelentkeztek, hogy a büntetési idejük alatt szeretnék elvégezni a gimnáziumot. Mentegetődzni próbáltam, amiért zavarom a munkáját, de egy elfogulatlan gesztussal helyet mutatott. Merev testtartással, de furfangos mosollyal sétált tovább az asztalok mellett, épp a korábban átvett anyagot ismételtette át szúrópróbaszerű kérdésekkel:

– Miért tiltja Mózes a menstruáló nővel való közösülést, és bünteti halállal azt, aki mégis elköveti?

A második sorban egy fakószőke, pattanásos, első pillantásra debilisek tűnő fiú jelentkezik felemelt karral, Szalontai int neki.

– Tessék, Pali.

– Azért, mert a menstruációnál nyitva van a méhnyakcsatorna, és ebben az időszakban erősebb a veszély, hogy a nő megfertőződik.

– Helyes a bőgés, oroszlán, de Mózes még ennél is ravaszabb fiú volt, más célok is vezették.

– A menstruációs időszakban nincs esély a megtermékenyülésre, és hiába történik meg a közösülés, a nép nem számíthat utódokra.

– Így már valami nagyszerű a válasz, ülj le, Pali!

(A fiúról később kiderült, hogy társtettes volt hat személy meggyilkolásában, ő vitte a benzint egy lakótanya felgyújtásához, és épp tököli tartózkodásom alatt kapta meg a jogerős ítéletet: hét év börtönt.)

– Mit mondtak még az okos zsidók a fertőzés elkerüléséről?

– A nő nem fürödhet, csak olyan vízben, ami továbbfolyik, állóvízben nem.

– Helyes. És ha valaki összeszedte már a vérbajt, igaz-e, hogy meggyógyul, ha továbbadja.

– Nem, ez babona.

Ámultan figyelek, visszaemlékezve régi iskolám prűd hangulatára és szégyenlős felvilágosító előadásaira, ez a kérdezz-felelek egyetemi színvonalúnak tűnik.

– „…Atyánk, Tóth Tihamér, egy régi könyvében azt állítja, hogy el kell kerülnünk a magömlést, mert az ondóval a cukor is eltávozik a szervezetünkből. Mit válaszoljunk neki, Sanyi?

Egy vörös hajú fiú áll fel, mozdulatai nőiesen lágyak, fejét a mellére horgasztja, hogy ne kelljen senkivel sem szembenézni, de szabatosan válaszol:

– Tudományos tévedésről van szó. Szervezetünk többkilónyi cukrot tartalmaz, és egy magömlésnél csak egy kiskanálra valót veszítünk.

– Így igaz, Tóth Tihamér megszégyenülten elkullog. Beszéljünk még az egészséges öltözködésről! A ti korotokban különösen kell vigyázni, hogy ne hordjatok olyan nadrágot, amelyik elszorítja a nemi szerveteket, mert előbb-utóbb magtalanságot okoz. Olyan szabású farmert válasszatok, ahol az ágyékrészen egy háromszögletű betoldást találtok. Ugyanígy szeretnélek lebeszélni benneteket arról, hogy pizsamát hordjatok, tudom, a hálóinget nevetségesnek találjátok, meg kell tanulnotok meztelenül aludni. Quod erat demonstrandum, vagyis magyarul hogy mondjuk?

– Ezt kellett bebizonyítanunk.

– Köszönöm, fiúk.

Szalontai odajön hozzám, kezet nyújt.

– Most beszélgethetünk, csak egy félóra múlva lesz újabb jelenésem. Ha akarsz, oda is bejöhetsz, nincs semmi titok benne.

– Miért nem ülsz le?

– Kicsit fáj a hátam. A tényleges katonaidőmet a repülőknél töltöttem el, és kipróbáltam a kiképzésnél használt katapult szimulátort, tudod, az a szerkentyű, ami ugyanazt a hatást gyakorolja a szervezetre, mintha az ember kilőné magát egy zuhanó gépből. Géptípusoknak megfelelően különböző erősségűre lehet állítani, én végigpróbáltam valamennyit, és a „csatás” fokozatnál megsérültem. Nem nagy ügy, de időnként most is elővesz. Egyébként őrnagyként helyeztek tartalékos állományba.

– Hogy kerültél ide, Tökölre?

– Úgy érted, hogy kit képviselek? A Gyermekérdekek Magyarországi Fórumának, pontosabban a tiszántúli tagozatának vagyok a vezetője. Egyébként, mint bizonyára tudod, fogorvosként praktizálok Debrecenben.

– De hogy jutott eszedbe fiatalkorú elítéltekkel foglalkozni?

– A magánrendelőmbe egyik este beállított néhány fiú: doktor úr, az egyik barátunk bajba került, hallottuk, hogy magának milyen magas rangja van, nagyon kérjük, segítsen rajta. Elküldtem őket: gyerekek, én ehhez nem értek, ne zavarjatok, de ők újra és újra visszajöttek, a végén leültem velük beszélgetni.

A barátjukat, egy tizenöt éves gimnazistát, azzal vádolták, hogy megerőszakolta az egyik osztálytársnőjét, a rendőrség le is tartóztatta, de ők esküdöztek, hogy ártatlan. Otthagyták nálam azokat a leveleket, melyeket a fiú a rendőrségi fogdából küldött, én végigolvastam, és ez lett az én damaszkuszi utam, ekkor váltam Saulusból Paulussá.

(Ezeket a leveleket Szalontai lemásoltatta, és egy dossziéban magával hordta, nekem is átadta betekintésre. Amennyire meg tudom ítélni, egy túlfűtött képzeletű, nyilvánvalóan ideggyenge személy írta őket az igazságügy-miniszternek, főügyésznek, bírósági elnököknek címezve. Egy mondat ragadt meg az emlékezetemben: „…a fiú azt ígérte, hogy ha kiszabadul, tovább tanul majd, és mindent megtesz, hogy ő maga is ügyész lehessen.”)

– Engem az rázott meg, hogy a gyerek folyton attól félt: viszik az üvegfalú kivégzőszobába – Szalonfai összevont szemöldökkel néz rám –, te írtál egy könyvet a rendőrökről, neked tudnod kell, hogy van-e a debreceni főkapitányságon üvegfalú kivégzőszoba!

– Egy rendőrkapitányság nem lánynevelő intézet, de legjobb tudomásom szerint ott soha nem végeztek ki senkit. A halálos ítéleteket általában a BV-intézetekben hajtották végre.

– Mindegy. Jártam a bíróságra a gyerek ügyében, sikerült bebizonyítanunk, hogy csakugyan ártatlan. Közben megismerkedtem a fiatalkorú bűnözők helyzetével, gondjaival, egyre jobban érdekelt az ügy, így jutottam el Tökölig. Először az utógondozásban próbáltam segíteni. Biztos hallottál róla, hogy a szabadulókat elhelyeztem debreceni vállalatoknál, de mind meglépett, akkor jöttem rá, hogy a munkát nem lehet a végén kezdeni. Szakmai képzést szervezek az intézeten belül, gimnáziumi előképzőcsoportot, ma reggel hoztam meg a tankönyveket. De én készítem el a gyerekek fogpótlásait is, most például egy koronát csináltam annak a vörös fiúnak, aki olyan szépen felelt az órán.

– Egyedül végzed ezt a munkát?

– Nem, egy egész csapatot tudtam mozgósítani: ügyvédeket, intézmények vezetőit.

Nyílik az ajtó, a börtön egyik parancsnokhelyettese lép be az ügyeletes nevelőtiszt kíséretében, Szalontai izgatottan elébük siet.

– Jó, hogy jössz, már épp üzenetet akartam hagyni neked.

A parancsnokhelyettes arca összerándul a tegezésre.

– Mi a probléma?

– Az embereid egész egyszerűen szabotálják a munkámat. Minek hozzak újabb könyveket, ha a múltkori csomag is ott áll még a raktárban, mert nem osztották szét?! Az örök nem engedik le a gyerekeket a foglalkozásokra, a 47-ből ma is csak tízen jöttek el.

– Biztos meggondolták magukat. Én ismerem őket: egy hétig lelkesednek valamiért, aztán megunják.

– Nem erről van szó. Azért maradnak el, mert látják, hogy ti nem veszitek komolyan az ügyet, sem kicsiben, sem nagyban. Két hete hoztam be egy fogpótlást egy gyereknek, még mindig ott tartja magánál, mert ennyi idő alatt sem ragasztották be neki. Ha én minden hétvégén le tudok jönni Debrecenből a Trabantommal, úgy, hogy még az üzemanyagot sem téríti meg nekem senki, vegyétek ti is azt a fáradságot, hogy odafigyeltek a dolgokra, legyetek szívesek!

A látogatók bólogatnak, ígéretet tesznek, hogy minden bajt-gondot a legrövidebb idő alatt megoldanak, és sietve elköszönnek. Szalontai dohog:

– Amerre jársz, mindenütt kötözködnek veled – az órájára néz –, gyerünk, még el kell intéznem valamit!

Fent az emeleten, a kultúrszoba sarkába húzódva, egy tizenkilenc-húsz éves elítélt egy női kézitáskát varrogat, néha közelebb emeli a lámpafényhez, és összehúzott szemmel ellenőrzi a munkáját. Beléptünkre felugrana a helyéről, de Szalontai visszanyomja.

– Maradj nyugodtan, öreg! – Magyarázótag fordul felém. – Harmadik éve tanult bőrdíszművesnek, mikor beszállt egy betörésbe, és lebukott. Itt bent esztergályosként foglalkoztatják, de én elintéztem, hogy levigyék Debrecenbe, és ott letehesse a szakmunkásvizsgát, arra készül most. Gépet, sajnos, nem tudtunk szerezni, a mintadarabokat, amelyeket be kell mutatni a bizottságnak, kézzel kell hogy megvarrja. Miért hallgatsz, van valami baj?

– Doktor úr, nem tesz alám majd a bizottság, ha megtudják, hogy a börtönből jöttem?!

– Debrecenben senki sem tudja majd, hogy honnan jöttél, és hová mész, levizsgázol, és kész! Megbeszéltem a parancsnok úrral, hogy ha ötöst kapsz, elenged két hét szabadságra, ha négyest, akkor egy hétre. De ne csak magadért verekedj majd, gondolj a többiekre is! Te vagy az első, aki egy civil helyen vizsgázol, ha neked sikerül, mások is meg merik próbálni. Tóth Jancsi volna a következő vállalkozó, vízvezeték-szerelőnek készül – megnézi a készülő kézitáskát –, jó kezed van, öreg, ha kiszabadulsz, lehet, hogy átvesznek az Iparművészeti Középiskolába, szerintem legalább a második osztályba.

Szalonti személye később gyakran előjött a tököli parancsnokkal és nevelőkkel folytatott beszélgetéseim során. Számos vádat hoztak fel ellene, például azt, hogy homoszexualitásra biztatja a fiatalkorúakat. Bizonyítékul leforgattak nekem egy házi videofelvételt, melyet az orvos 1989. XII. 9-i előadásáról készített egy nagykorú elítélt írnok. A felvétel első részében Szalontai a következőket mondja – az idézetet félig sötétben jegyeztem fel, ezért nem betű pontosságú, de a lényeget híven adja vissza:

„A végbélben való közösülésért én nem fogok villámokat szórni rátok; ha te ilyen tapasztalatokat akarsz szerezni a haveroddal, úgyis megszerzed, váljék egészségedre! Az önkielégítést sem tudom megtiltani nektek, csak arra kérlek, hogy ne állva és főleg ne a WC-n végezzétek, mert így egy feltételes reflex alakulhat ki, és ha WC-re mentek, elindulhat az inger.”

A nevelőknek jogában áll, hogy kárhoztassák ezeket a kijelentéseket, mi legföljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy a homoszexualitás korántsem Szalontai doktor megjelenésével lépett fel Tökölön, és egy-egy megrontást nem a túl liberális orvosi vélekedés idéz elő, hanem a kiszolgáltatottság és a durva fizikai erőszak.

További vádpontok is felmerültek. Szalontai lestrapált Trabantjával nem a főbejárat előtti parkolóba áll be, hanem a falakon belül, az intézet udvarán rakja le a kocsiját. A Trabant CB-rádióval is fel van szerelve, így az őrök szerint alkalmas arra, hogy összeköttetést teremtsen egy esetleges kívülről támadó tenorista osztag és ugyancsak feltételezett belső zendülő csoport között. A szabálytalanság ténye vitathatatlan, mégis különös ezt azoknak az őröknek a szájából hallani, akik alig néhány hónappal korábban azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy ellenőrizzék a biztosítórendszer jelzéseit, két fiú megszökött, és többórás egérútra tehetett szert. Azóta, mint tudjuk, újabb szökés is történt, egy gyilkos jutott ki az intézetből, és kint ismét embert ölt.

Ez az ellenséges hangulat egyelőre megmarad a sustorgás szintjén. Bár senki sem tudja, hogy Szalontai személy szerint kitől kapott engedélyt börtönbeli munkájához, nyíltan senki sem mer fellépni ellene, nem vállalja a kitiltással járó esetleges következményeket. így a „megszállott” debreceni fogorvos egyelőre folytathatja prófétai tevékenységét – amíg energiájából futja.

 

Minden reggel a Markó utca sarkáról induló büntetés-végrehajtási busszal jártam ki Tökölre. Maga az út nem lehet hosszabb negyven kilométernél, de több mint egy órát tartott, mert gyakran megálltunk, hogy felvegyük a tököli központi BV-kórház orvosait, alkalmazottjait. Még sötétben indultunk el, és már magasan járt a nap, mikor a busz megállt a börtön bejárata előtt.

Az utasok között néha feltűnt egy ötvenöt év körüli, szokatlanul elegáns, vékony, fekete asszony. Egyszer úgy adódott, hogy a mellettem levő helyre ült le, beszélgetésbe elegyedtünk, kiderült róla, hogy büntetésvégrehajtási bírónő, ő felügyeli a tököli intézetet.

– Régóta foglalkozik ezzel a területtel?

– A szakmával, sajnos, már nagyon régen.

– Miért sajnos?

– Mert az idő is eljárt. Még az 1950-es években kezdtem, lent, vidéki bíróságokon, mikor még a fél ország ellen büntetőeljárás folyt, a bírókra annyi aktát osztottak ki, hogy a fejük búbja sem látszott ki belőle. Senkinek nem jutott ideje arra, hogy velünk, kezdő fiatalokkal törődjék, az öreg bírók gépírónőitől tanultuk meg a mesterséget, ők sokszor többet tudtak a törvényszéki gyakorlatból, mint a főnökeik. Nem akarom untatni a pályafutásommal, ugorjunk a végére: elértem a nyugdíjkorhatárt, ilyenkor az ember, ha akar és bírja még, a saját kérésére tovább dolgozhat. Én most is a fiatalkorúakkal foglalkozom, nem csak Tökölre járok ki, hanem más intézetekbe is, például Aszódra.

– Mi a büntetés-végrehajtási bíró feladata?

– Egy francia mondás szerint mi vagyunk „a kavics a börtönigazgató cipőjében”, mindenbe beleütjük az orrunkat, ami a törvényességgel kapcsolatos.

– Hálás szerep?

– Nem, itt nem lehet csillogni. Nálunk nincs szükség a büntetőbíró fellépésének fölényes biztonságára, vitakészségére, nem kell féltékenyen őrködnünk a tekintélyünk fölött, nekünk bele kell élnünk magunkat az elítélt világába.

– Most milyen ügyben utazik ki Tökölre?

– Bírói meghallgatáson fogadom a jelentkezőket, és döntök a feltételes szabadlábra helyezésekről, közhasznú kifejezéssel: megadom vagy megtagadom azt a harmadot vagy negyedet, amit az elítélt megkaphat, ha egész magatartásával rászolgál.

– Hálás feladat?

– A legnehezebb, ami létezik. A büntetés-végrehajtási bíró egyik komoly dilemmája, hogy a bizonyítékokat mások tartják a kezükben, neki tájékoztatásból kell kiindulnia. Ugyanakkor meg kell találnia az összekötő láncszemet az elkövetés és a büntetés ideje alatti magatartás, valamint a jövőbeni viselkedés között. Mert én veszem a felelősséget magamra, ha valakit visszaengedek az emberek közé.

– Beülhetek meghallgatni?

– Ha érdekli, szívesen látom.

Beérve a börtönbe, először a parancsnokot keresi fel, Vincze engem is meghív egy kávéra. A bírónő egy szem szőlőcukrot eszik a feketéhez – egy egész dobozzal tart magánál.

– Ez a „nyugi-cukrom”! Tapasztalati megfigyelésem, hogy ha cukor van a számban, akkor nem tudok kiabálni.

A bírónő meghallgatja Vincze tájékoztatóját, és elindulunk. Az új blokk folyosóján, az iroda előtt már felsorakoztak a jelenésükre váró elítéltek, a fiatalkorúak között ott álldogál néhány felnőtt fért, sőt a kórházban dolgozó nő is. Bent az asztalnál ott ülnek az illetékes nevelők, a szociális gondozónő, előttük dossziék halmozódnak.

Elsőnek egy tizennyolc éves fiút hívatnak be – ügye már abban a pillanatban reménytelen, mikor átlépte a küszöböt. Fegyelmi lapján hemzsegnek a fenyítések: betagadta a munkát, verekedett, feleselt az őrökkel, ezt nem ellensúlyozza az egyetlen szerény dicséret, melyet egy sportversenyen való részvételéért kapott. A fiú, úgy tűnik, nem mérte fel a helyzetet, tekintete mosolygós, láthatólag biztos benne, hogy megkapja a kedvezményt. A bírónő csendes, érzelmeket sejtető hangon szólítja meg:

– Robi, sajnos, nem tudlak elengedni.

– Miért nem?

– Nagyon sok a baj veled. De ha megígéred, hogy megjavulsz, én is megígérem, hogy legközelebb, mikor jövök, újra elővesszük az ügyedet.

– Én nem ígérek meg semmit. Úgyis tudom, hogy a bírónő azért tol ki velem, mert cigány vagyok. Hat gyerekből egyet enged ki, az is mindig magyar.

Meg sem várva, hogy elbocsássák, a fiú dühében kirohan a folyosóra. A bírónő fölsóhajt:

– Vannak reménytelen esetek, és némelyik tudja is magáról. Került már elém olyan gyerek is, aki azt mondta, hogy jobb, ha nem tetszik elengedni engem, mert úgyis visszahoznak. Azt hittem, csak nagyzol, és megadtam neki a kedvezményt. Nemsokára hallottam, hogy két nap múlva újra bűncselekményt követett el, és letartóztatták.

– Milyen a visszaesők aránya? – kérdezem.

– Mi csak azokat tudjuk nyilvántartani, akik igen rövid idő alatt még fiatalkorúként újra Tökölre kerülnek, ezek öt-hét százalékot tesznek ki felel az utógondozónő –, arról nincs statisztikánk, hogy mennyien folytatják felnőtt börtönökben. A múltkor hallottam, hogy a szabadulástól számított három év alatt több mint negyven százalék újra bebukik.

– Ezt, azt hiszem, csődnek lehet nevezni. A nevelők mennyiben felelősek érte?

– Nincs olyan ellenpróba, mellyel bizonyítani lehetne, hogy jobb módszerekkel esetleg meg tudtak volna változtatni valakit.

– Úgy hallom, még mindig Tökölön dolgozik az a nevelő, aki a három szegedi bévés gyilkosával foglalkozott még fiatalkorúként.

– Igen, mi is így tudjuk.

Következőnek egy felnőttkorú, súlyos, sőt életveszélyes cukorbajban szenvedő férfi anyagát veszik elő; kegyelemmel szabadítják. Túl azon, hogy végig példás magatartást tanúsított, a börtön vezetői nem szeretnék, ha itt benn érné egy végzetes kimenetelű kóma.

– Ha valaki kint a polgári életben hal meg, mindenki azt mondja, hogy Istenem, beteg volt szegény! Ha viszont a börtönben éri a halál, akkor az emberek meg vannak győződve, hogy szándékosan tették el láb alól az illetőt: biztos túl sokat tudott.

A férfi már mindenről értesült előre, fegyelmezett bólintással köszöni meg a kegyelmet, egy másolatot kér az orvosszakértői véleményből, nyugdíjba akar menni, szüksége van a papírra. Azonnal szabadítják, egy őr átkíséri a raktárba, már menet közben húzza le a karjáról a beosztását jelző piros szalagot.

Ismét egy cigányfiú áll a bírónő elé, belenézek az anyagába; a lapján alig férnek el a dicséretek, gyakran kapott eltávozást és jutalombeszélőt, zöld karszalagjával korlátozás nélkül mozoghatott a börtön területén.

A nevelője által írott jellemzés annyi jót tartalmaz, hogy ennek alapján akár a Legfelsőbb Bíróság elnökének is ki lehetne nevezni. A túlzások mindig gyanút keltenek, az ember megsejti benne a vamzert. Nem a primitív fajtába tartozhat, aki fennen hangoztatja, hogy „veled az erő, velem a nevelő”, hanem az a típus, melynek ténykedése még a mellette élő társak szeme elől is rejtve marad. A sokat tapasztalt bírónő felmérte a helyzetet, csak formális kérdéseket tesz fel, a vamzer halkan és udvariasan válaszolgat, önelégült kis mosoly ül ki az arcára. Alig telik el néhány perc, és a jegyzőkönyvvezető nő már gépeli is a szabadító végzést.

– Az igazi „menő” nem terrorizál, hanem a társadalom felé igyekszik minden eszközzel – mondja a bírónő, a helyzettől látszólag függetlenül, de mindenki megérti: így jelzi, hogy átlátott a szitán.

Egy másik fiú 19 dicséretet szedett össze, ügye egyelőre mégis függőben marad, mert szülei meghaltak, és nagybátyja, akinél lakni szeretne, még nem küldte el a befogadó nyilatkozatot.

Az alapvető feltételek közé tartozik, hogy a szabadulni vágyó munkahelyet tudjon igazolni. Bár az utógondozás szinte már a befogadás pillanatában megpróbálja kiépíteni a visszatérés útját, kísérleteihez egyre kevesebb partnert talál a külső vállalatok között. A Köfém, mely valaha a börtönviseltekkel töltötte fel a munkásgárdáját, külön szállót tartott fenn nekik, többé nem fogadja a szabadulókat. Ugyanígy visszahúzódik a Győri Általános Építővállalat is, újabban olyan igazolásokhoz ragaszkodik, melyekben feltüntetik, hogy ki, miért és hányszor volt büntetve. Az utógondozónő nem tartotta volna tisztességesnek, hogy kiszolgáltassa a szabadulók priuszát.

– A múltkor jelentkezett egy kisszövetkezet, felvettek volna tizenöt gyereket, de azt követelték, hogy mi vállaljunk értük garanciát, ezt nem tehettük meg jó lelkiismerettel. Legalább harminc százalékuk állami gondozásban nőtt fel, egész eddigi életvitelüket szigorú előírások szabályozták, ki tudja, sikerül-e nekik a saját lábukon megállni a kötetlenebb körülmények között.

Sok a cigány: Lakatos, Orsós, Rézműves, ha bemondom ezeket a neveket, az üres állásokról rögtön kiderül, hogy időközben már mindet betöltötték. Nem ritkaság, hogy 10-12 jelentkezési lapot kiküldenek, és egyetlen vállalat sem fogadja be őket. Lógnak a levegőben, reményük sincs, út nem vezet vissza az életbe.

A Büntetés-végrehajtás Központi Kórházát számtalan kapcsolat köti a tököli börtönhöz: mind a főépülete, mind a kisebb pavilonjai a bástyafalakon belül helyezkednek el, folyosóján a börtön állományába tartozó őr teljesít szolgálatot, személyzetét és betegeit a börtönnel közös konyha látja el, a kórház mégis alapvetően önálló intézmény. Parancsnoka, doktor Káplár Zoltán ezredes nincs alárendelve a börtön vezetésének.

Káplár magas, ősz hajú, ötvenes éveinek vége felé járó férfi, ebben a környezetben szokatlan humán műveltségével, lassú és nyugodt hanghordozásával a nyugati filmek fehér köpenyben is elegáns főorvosaira emlékeztet. A szállongó pletykák szerint arisztokrata származású, eredeti vezetékneve szerepel a főúri családokat felsoroló almanachban – Káplár nem erősíti meg, de nem is tagadta ezt a híresztelést.

Láthatólag érvényes rá a mondás: „Herr im eigenem Haus”, úr a saját házában. Tudja, nem az a feladata, hogy az orvosai helyett dolgozzon, ha bekapcsolnak hozzá egy hívást, nyugodt, de vitákat meg nem engedő utasításokat ad ki. Nem fogad el olyan jelentéseket, melyekben gépelési hibákat talál. Első találkozásunk alkalmából titkárnőjével behozat egy üveg tokaji aszút, szertartásosan üdvözöl, és felajánlja a pertut.

– Mi volt az eredeti orvosi szakterületed?

– Én is szülésznek mentem, mint minden hülye a mi szakmánkban, mert ez a munka a legnehezebb, vak- és vasfegyelemnek kell itt uralkodnia. Egy vakbélműtétet bejegeléssel el lehet halasztani másnapra, itt azonnal dönteni és cselekedni kell. Mortalitást sem orvosilag, sem emberileg nem tartok elképzelhetőnek, eddig még sem anyát, sem gyereket nem veszítettem el. Külön büszkeségem, hogy én tanítottam meg szülni a cigányasszonyokat, mikor ez a kórház még a Mosonyi utcában működött, egyszerűen leguggoltak a kőre, és úgy hozták világra a gyermeküket.

– Hadd tegyek fel egy személyes kérdést, szeretném, ha nem vennéd zokon. Ahogy mondani szokás: „a te anyád nem volt az a kimondott mosónő”, ilyen „pettyes” származással hogy kerülhettél a szocialista Büntetés-végrehajtáshoz?

– Fiatal orvosként a Baross utcai klinikán kezdtem, bent laktam a házban, tehát bármikor beránthattak műtétekhez, ügyeletre, de kényelmesen éltem: főztek, mostak rám. A fizetésem nem csapdosta az egeket, ezért elvállaltam, hogy átjárok a Mosonyi utcába, néha kiszolgáltam, néha vezettem operációkat, szüléseket. Az elítéltek között ugyan akadtak orvosok szép számmal, de őket lehetőleg nem kívánták igénybe venni. Egy idő után felajánlották, hogy menjek át a BM Központi Korvin Ottó Kórházába, azokban az években a büntetés-végrehajtás még a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott. Nem értettem az ügyet, megkérdeztem:

– Miért gondolják az elvtársak, hogy pont én kellek a munkásosztály vasöklére pattanásnak?

A válasz több volt, mint megtisztelő:

– Azért, mert látjuk, hogy maga ért hozzá.

Számot vetettem magammal, és elfogadtam az ajánlatot. A jobb anyagi feltételek mellett döntésemben szakmai szempontok is közrejátszottak: régi helyemen, a Baross utcai klinikán legalább három olyan orvos dolgozott, aki magas fokon ismerte a mesterségünket, a Korvin Ottó Kórházban egy sem.

– Gondolom, nem mindennapi betegállomány került a kezed alá.

– Több nagy történelmi névhez volt szerencsém, például én operáltam meg Andrássy Marietta grófnőt, aki a kitelepítésből felhozott betegek kórtermében feküdt. Az 1956-os események után az én osztályomra került az az orvosnő, aki a Péterfy Sándor Utcai Kórházban injekcióval megölte a csoportjába beférkőzött ávóst. Már halálra ítélték, mikor vakbél-irritáció miatt beutalták hozzám, legjobb tudásom szerint megoperáltam.

– Lelkileg hogy tudtad megemészteni ezeket az ügyeket?

– Feltételezheted, hogy nem rajongtam értük, és ha lehetett volna, kitérek előlük. De végeredményben nem én ítéltem el őket, és megtettem értük mindent, az nem meghatározó körülmény, hogy hol kezeltem őket. Az én lelkiismeretem nyugodt, elmondhatom a hippokratészi esküvel: „ha pedig gondosan törődtem a betegeimmel, jutalmazzanak meg engem az istenek nyugodt öregséggel és kegyes halállal”.

Káplár eltűnődve kortyol egyet aszús poharából.

– Ezt az esküt egyébként ki kellett volna írni minden BV-s gyógyító intézet, orvosi rendelő falára. Az 1950-es évek elején orvosok szájából, nyilvánosság előtt, olyan kijelentések hangzottak el, mint például: „…mi azért vagyunk itt, hogy az elítéltek rosszul érezzék magukat”, a legkomolyabb formában felvetették, hogy a betegeket ne egyformán kezeljék és lássák el gyógyszerrel, hanem a bűncselekményük súlyának megfelelően. A kórházban a körletparancsnokok vezették az egyes osztályokat, „ellenséges”, elítélt orvossal nem tárgyaltak, előfordult, hogy az éjszaka beszállított beteg azért halt meg, mert az elítélt orvost nem engedték oda hozzá.

Mikor én bekerültem, ezen az időszakon szerencsére túljutottunk már, de az orvosok között állandó villongások alakultak ki pozíciójuk vagy egyszerűen kényelmük védelmében.

– Én nem veszem át tőled ezt a beteget – mondta az egyik.

– Ha nem, akkor tőlem itt fekhet, de én nem nézek rá többet!

Az ilyen veszekedéseknek csak a beteg vallhatta a kárát. Egy börtönorvos pedig azt íratta ki a rendelője ajtajára, hogy: „megjelenéseddel zavarod a gyógyító munkát” – vagyis az öntudatos beteg inkább szép csendben elpatkol, mint hogy háborgassa az orvosát. Meg kell mondanom, hogy a szülészeti-nőgyógyászati osztály már akkor is kivételnek számított, hasonló esetek nálunk nem fordultak elő, pedig semmivel sem dolgoztunk kevesebbet, mint a többiek.

Akkoriban már tűnőben volt az az illúzió, hogy a szocialista nőpolitika elvisz a társadalmi fejlődés olyan fokára, hogy terhes asszonyok többé nem kerülnek börtönbe. A valóságban évente ötven-hatvan nő szült nálunk, kilencven százalékban cigányok, ez az arány sajnos mindmáig keveset javult.

– De a terhes nőt most is védik a törvények.

– Természetesen, de nem olyan értelemben, hogy megtorlás nélkül követhet el bűncselekményeket, a bíróság őt éppúgy elítéli, mint a többi állampolgárt. Ha börtönbe kerül, terhessége huszadik hetétől büntetésfelfüggesztésre kell felterjeszteni, az első bűntényes vagy a nem szándékos bűnelkövető általában meg is kapja az egy évre szóló felfüggesztést.

– Mi történik akkor, ha valaki úgy próbálja kivonni magát a büntetés alól, hogy ismét és ismét teherbe esik?

– Ezzel nem éri el a célját, mert ha letelik a büntetésfelfüggesztés, újra behozzák. Legfeljebb egyéni kegyelmet kérhet, de nem biztos, hogy meg is kapja. A gyerekek száma nem abszolút értelemben vett mentesítő körülmény, Kalocsán fogsz találni hat-hét gyerekes elítélteket is.

– Más országok börtöneiben is szülhetnek a nők?

– A felfogás eleve sokféle volt, és napjainkban is tovább változik. Emlékszem rá: egy NDK-ás orvosküldöttség vezetője a szívéhez kapott, mikor ellátogatott hozzánk.

– Nők börtönben szülnek?!

– És ilyen számban?!

– Bocsásson meg, hány cigány él az NDK-ban?

Csak nézett vissza rám.

– Miért provokál?

– Én nem provokálom önt, csak azt szeretném megjegyezni, hogy nálunk azért jelentkezik ez a probléma, mert nem engedtük ki a cigányokat a kéményen keresztül, mint önök tették annak idején.

Az idők azonban, mint mondtam, gyorsan változnak, járt itt a nyugatnémet főügyész, ő épp az ellenkező álláspontot foglalta el.

– Nem vádolják önt azzal, hogy egy büntetés-végrehajtási intézményhez képest túlságosan humánus módszereket alkalmaz?

Szerencsére neki mint németnek felelhettem Luther Márton szavaival: „…itt állok, és semmi mást nem tehetek!” Egyébként mostanában sok nyugati küldöttség jön hozzánk, annak is megvannak a maga hátrányai, ha egy intézet túl közel fekszik a fővároshoz. Puszta kényelemből három kérdést már előre megválaszolok, még mielőtt feltennék őket: „Milyen módszerekkel tettük el láb alól a rendszer ellenségeit?” „Tartsunk-e misét a kórházban?” „Beengedünk-e papot, hogy feladhassa az utolsó kenetet?”

Nem tudom, hogy elfogadják-e a válaszaimat, és téged sem akarlak olyan dilemma elé állítani, hogy csak úgy becsületszóra elhiggy mindent, amit mondok. Arra kérlek, hogy menjünk át a kórházba, és nézzünk körül, természetesen bármikor visszatérhetsz majd újból, az én kíséretem nélkül, és azzal beszélsz, akivel úri kedved diktálja.

Kihörpintjük az utolsó korty aszút, és elindulunk. Lent az udvaron nyárias erővel süt a februári nap, fényében szinte villognak a kórház központi épületének fehér falai.

– Nem mindig dolgoztunk ilyen palotában. A kórház valaha a Gyűjtőfogházban működött, szabályos vaspántos ajtókkal lezárt börtöncellákban. A betegek tábori vaságyakon feküdtek, állandóan szemetelő, poros szalmazsákokon, a szalmát havonta kellett volna cserélni, de jó, ha évente egy alkalommal sor került rá. A sebészeti osztály semmiféle műszeres vagy gépi berendezéssel nem volt ellátva, ugyanígy hiányoztak a műtőasztalok és lámpák is. Csak egy, még az 1930-as évek elejéről származó átvilágítókészülékkel tudtak röntgenezni, ezen természetesen nem lehetett felvételeket készíteni. Ahogy nőtt az elítéltek száma, úgy fokozódott a zsúfoltság, az előírt higiénét nem biztosították, a rühesség és tetvesség járványszerű méreteket öltött, a műtétek után gyakran következett be sebfertőzés.

A BV Központi Kórháza a Gyűjtőből az Erzsébet Kórházba költözött át, a felszerelés és az alapelv itt sem változott: a börtönbeli ellátás nem érheti el a polgári egészségügy szintjét. 1953-ban a metró építése miatt az épület életveszélyesen megingott, akkor helyezték át a Mosonyi utcai toloncházba – erről az időről már tettem említést. Itt már a BM fennhatósága alatt a körülmények fokozatosan javultak, de az átok tovább üldözött minket, a födémek itt is repedezni kezdtek, ismét tovább kellett állnunk.

Két helyet ajánlottak fel: a ferences rend volt épületeit a Szabadság-hegyen és a régi tököli internálótábort, végül is – mint az ábra mutatja Tököl mellett döntöttek. Nyilvánvaló, hogy az elítélteket nem akarták a budai villaövezetben letelepíteni.

Kórháznak gyakorlatilag alkalmatlan környezetbe került. Hadd említsek egyetlen példát: még a műtőkben és a szülőszobában is széntüzelésű vaskályhákkal fűtöttek. A begyújtás módját, a felhasználható szén mennyiségét, a tüzelés megszüntetését a parázs kikaparásával az akkor érvényben levő általános börtönzárkai hőmérsékleti és fűtési utasítások szabályozták. Nemcsak az orvosok, ápolónők és betegek dideregtek, hanem befagytak és tönkrementek az infúziós oldatok, laboratóriumi vegyszerek is. Végig az egész szigeten nitráttal voltak fertőzve a kutak, naponta mentőautóval hozattuk ki a csecsemőknek a vizet. Innen indultunk, ehhez mérd, amit látni fogsz. Kezdjük az én régi pátriámban, a szülészeten.

Az osztály jelenleg félig üres, a kórtermekben négy anya fekszik, és egy tizennégy éves lány, akit a rendőrök hoztak be az előző napon, mert titokban világra hozta és megfojtotta újszülött csecsemőjét. Maga is inkább gyereknek látszik, paplan helyett egy nagyméretű Adidas törülközővel takaródzik – nem tudom rászánni magam, hogy faggatni kezdjem, miért követte el a bűncselekményét.

A terhes nők számos kedvezményben részesülnek, az elítéltek 2800 kalóriás étkezési normája helyett 4000 kalóriát tartalmazó ellátást kapnak, külön társalgót rendeztek be nekik, tévékészülékkel, tükrökkel, hajszárítóval.

– Mindenkit próbálunk rábeszélni, hogy törődjön a külsejével, mert aki szépítkezni kezd, az már túljutott egy bizonyos szorongásos állapoton. Azért is fontos, hogy gyorsan erőre kapjanak, mert viszonylag rövid időt töltenek itt, tartózkodásuk csak ritkán tolódhat ki egy fél évre.

A folyosó végén találni a bölcsődét, jelenleg négy csecsemő fekszik itt, az egyik alig pár napos, 2 kiló 40 dekával jött a világra. Ágyuk körül kis gumifigurák és más játékok hevernek, az ápolónők és gondozónők vásárolták a saját pénzükből.

– Milyen adottságúak a börtönben született gyerekek? Végeztek már valamilyen felmérést? – kérdezem az egyik gondozónőt.

– Igen, egyszer összehasonlítottuk a mi gyerekeinket a „Semmelweis” bölcsődéseivel, fizikai és szellemi fejlettség tekintetében. Úgy tapasztaltuk, hogy a mieink hamarabb néznek, figyelnek, mozdulnak – ezt persze nem a börtön „ózondúsabb” levegője teszi, hanem itt kevesebben vannak, több időnk van foglalkozni velük.

– Mi történik ezekkel a gyerekekkel, ha a mamának vissza kell térnie a börtönbe?

– A cigányasszonyok általában hazaküldik a csemetéiket, a nagycsalád felvállalja a nevelésüket, a magyarok többnyire állami gondozásba adják őket. Zsámbékra vagy a Kmetty utcai intézetbe viszik tőlünk.

– És nem marad fenn semmiféle kapcsolat?

– Régebben az anya havonta egyszer írhatott a csecsemőotthonnak, és félévente a BV költségére meglátogathatta a gyereket. Úgy tudom, ez a lehetőség már megszűnt.

Eltöprengve nézem az öklét szopó négy a csecsemőt.

– Vagyis velük is újratermelődik a két, társadalmilag legveszélyeztetettebb réteg: az alacsony életszínvonalon élő cigányság és a közösségen kívülre sodródott államigondozott-sereg. Maga szerint hogy fog alakulni a sorsuk? Mit vár tőlük?

A gondozónő vállat von.

– Szerintem 2004-ig valószínűleg ők is ide kerülnek Tökölre, de 2010-ig biztosan.

– Ez nem történhet másképpen?

– Dehogynem, ha megszűnik Tökölön a börtön, akkor máshová viszik őket.

Távozóban még egyszer benézünk a kórterembe, a szülő nők elköszönnek a parancsnoktól, aztán egykedvű arccal, szótlanul fekszenek tovább az ágyukon. Mi is nyomott hangulatban folytatjuk a sétánkat.

– A hozzánk bekerülő betegek a legkiszolgáltatottabbak az egész világon! – filozofál rosszkedvűen Káplár. – Először is, mert eleve alá vannak vetve a büntetés-végrehajtási utasításoknak, másodszor, nem választhatják meg az orvosukat, kényszerpályán kerülnek a keze alá, és mégis hinniük kell benne, hogy az orvos meg akarja és meg is tudja gyógyítani őket.

– Előfordulnak öngyilkosságok?

– Az arányszámuk alacsonyabb, mint kint a polgári életben. Akik hajlamosak a hasadásos elmezavarra, azokkal nem sokat tudunk kezdeni, nekik szinte mindegy, hogy mást ölnek meg, vagy önmagukat, csak a pusztító szándékukat akarják kiélni – mindenképpen eljutnak legalább a kísérlet szintjéig. Ha a különleges végrehajtási módok érdekelnek: előfordul, hogy gázolajat fújnak bele a láb ereibe, a lábukat valamiért kevésbé sajnálják, mint a kezüket. Mezőgazdasági BV-s üzemekben megtörtént, hogy beléndekmagot ettek, hazafele tartva a réten, letépnek egy fél marékkal, és bekapják.

– Van most ilyen eset?

– Nálunk nem működik pszichiátria, nekünk csak beteg betegeink vannak, illetve egészségesek ilyen tekintetben. Ha mégis felmerülnek hasonló ügyek, konziliáriusok jönnek ki hozzánk. Hasonlóképpen arra sem rendezkedtünk be, hogy sugárterápiát végezzünk, vagy szívműtétet, ezekre külső kórházakban kerül sor.

További tájékozódásért benézünk az irodába, egy elítélt nő ugrik fel az írógép mellől. Civilben egy polgári jogú társaságot vezetett, Szilveszter napján halálra gázolt egy részeg férfit, mivel ő is fogyasztott alkoholt, három évet kapott. A büntetéséből már csak napok vannak hátra, belőle is süt a szabadulás előtti ideges feszültség, Káplár átfogja a vállát.

– Csak reggel ötkor bocsátanának el, de megígérem neked, hogy te nulla óra egy perckor már kint leszel a kapun, mert szépen és tisztességesen dolgoztál. Most néhány adat kellene nekünk.

– Tessék parancsolni.

– Hány ággyal rendelkezik a kórház? – kérdezem.

– 305-tel.

– A 75 százalék körüli feltöltöttség az ideális – veszi vissza a szót Káplár. 80 százalék fölött már az sem biztos, hogy a régi beteg után kihűlt az ágy, mikor az újat odafektetik.

– Mennyi a kórházat kezelő „személyzet” létszáma?

– 107 fő, ebből 28 orvos, a többi szakasszisztens, vagyis nemcsak átlagosan képzett ápolónők, hanem speciális végzettséggel is rendelkeznek. Az orvosoknak tilos magánrendelést folytatni, legfeljebb az SZTK-ban vállalhatnak másodállást, 1979-ben én magam is feladtam az ilyen jellegű praxisomat.

– Ez miért szükséges?

– Ha a kórházon kívül is fogadnának betegeket, fennállna a veszély, hogy némely ravaszabb hozzátartozó megkörnyékezné őket: tartsák itt az elítéltet.

– Csakugyan előfordulna ilyen eset?

– Egy ügyvédnő már nekem is csinos összeget ajánlott, ha a védencét nem küldöm vissza a börtönbe. Ezt a korrupciós lehetőséget mindenképp ki akarom zárni, az úgynevezett „átfekvők” esetén, vagyis azoknál, akik egy hónapnál többet töltenek itt, az orvosnak külön jelentenie kell döntése okait, a kórismével együtt.

– Mennyi időt tölt itt egy beteg?

– Addig maradnak, amíg objektíve szükséges, szánalomból nem tarthatok itt senkit. A kórházban átlagosan hét napot tartózkodnak, nem arról van szó, hogy ennyi idő alatt meg is gyógyulnak, a BV-intézetekben kezelik tovább őket.

– Milyen szintű a gépi felszerelés?

– Attól függ, hogy melyik égtáj felől nézzük. Aki Kelet felől jön, az egyik ámulatból a másikba esik, mert az altatógép angol, az EKG svájci, a központi sterilizátorunk svéd gyártmányú. A finnyás nyugatiak viszont olyanokat kérdeznek, hogy miért fekete az ultrahangos készülékünk, ők már tizenöt éve nem láttak ilyen típust. Mit mondhatok ilyenkor? Mi ragaszkodunk a hagyományokhoz, uraim.

– Gyógyszerellátás?

– A patikusnőnknek hetente egy komissiózó napot biztosítok, rendkívül ügyesen és eredményesen ténykedik. Papíron minden beszerzett medicinát csak az elítéltek kaphatnának meg, de előfordul, hogy néhány ritka nyugati gyógyszert a nagy központi kórházak tőlünk kérnek, de ez a téma nem igazán publikus.

(Személyes tapasztalataim alapján csak megerősíthetem Káplár szavait. Kis BV-s orvosi rendelőkben néha magasabb színvonalon áll a gyógyszerellátás, mint az országos hírű klinikákon. A sátoraljaújhelyi fegyházban egy elítéltnek egy „Milupa pregomini” nevezetű, tejmentes, 11-féle nyomelemet tartalmazó gyógytápszert adtak be, az egész országban ez volt belőle az utolsó fellelhető doboz, a negyvendekás adag több mint kétezer forintba került.)

Kilépünk a kórházkapun, visszanézek az épületre, már égnek a lámpák. Az orvosok és a személyzet egy része a műszak leteltével hazament, a bezárt elítéltközösség most kezdi élni esti életét. Az ablakokon spárgára kötözött cédulákat eresztenek le, üzeneteket harsognak teli torokból: „Piroska azt üzeni, hogy már nem szeret! …”

– Megy a „fidizés” – egy férfiosztály fölé nem lett volna szabad női kórtermet helyezni. Néha széttépik a lepedőt, és azzal „lifteznek”. Egy hetvenéves féllábú cigányasszony egy tizenkét éves fiúval elhitette, hogy balett-táncosnő, a fiúval nem lehetett bírni, lehozattuk az öregasszonyt, és bemutattuk neki: „Nesze, itt a táncosnőd!”

– Még egy dolgot szeretnék tisztázni veled, ha már így alakult. Az elítéltektől többször is hallottam, hogy a tököli kórházban egyes ápolónőkkel lehet közösülni, meghatározott tarifákat is emlegetnek.

– „Dicunt, ferrunt, narrant”, mint tanultam latinból: „mondják, beszélik, mesélik”. Engem nem érdekelnek ezek a híresztelések, de annyit szeretnék megjegyezni, hogy még egyetlen ilyen eset sem bizonyosodott be. Az viszont igaz, hogy már három ápolónőtől is meg kellett válnunk, mert őszintén bevallották, hogy beleszerettek valamelyik fogva tartottba.

Ami az ide beutalt elítélt nőket illeti, róluk már én is hallottam legendákat, hogy szállításnál átvágták a rabomobil falát, és átmentek a fiúkhoz. Úgy látszik, a legendák a kétségbeesés tövén teremnek, mert az az igazság, hogy ezek a lányok a fogva tartástól élettanilag is megzavart szegény teremtmények. Figyeltük a menstruációjukat, előfordult, hogy a petefészek működött, a vérzés mégis elmaradt.

Elköszönünk, Káplár szertartásosan biccent.

– Remélem, hogy holnap nálam fogyasztod el a reggeli kávédat, és folytathatjuk a beszélgetést.

A parancsnoki épület felé indul, csodálkozva szólok utána:

– Te még nem mégy haza?

– Hetenként egyszer én vagyok ügyeletben, ilyenkor bent maradok éjszakára. Reggel végigjárom a kórházat, nyolc óra tíz percre várlak.

 

Másnap a jelzett időben Káplár valóban ott ült az íróasztala mögött, külsején egyetlen jel sem vallott arra, hogy ügyeletben töltötte el az éjszakát. Beljebb invitált, és kávét hozatott.

– Azt hiszem, orvosi felfogásomról tegnap nagyjából már tájékoztattalak, miben állhatok még rendelkezésedre?

– Szeretném, ha beszélnél a parancsnoki munkádról is. Milyen elvek alapján irányítod az embereidet?

Káplár megvárja, amíg a titkárnő leteszi elénk a csészéket, és becsukja maga mögött az ajtót.

– 1980-ban, mikor kineveztek, és átvettem a kórházat, a következőket jelentettem be: szeretetre nem reflektálok, a főnök nem azért van, hogy szeressék őt. A nagy angol hadvezérre, Montgomeryre hivatkoztam: „Vezetőnek azt a személyt hívjuk, aki a beosztottjaival elvégezteti mindazt a munkát, amit azok nem akarnak, de a dolgokat úgy irányítja, hogy a végén úgy érezzék: maguk is ezt a feladatot szerették volna kérni.”

– Mennyiben válogathattad meg az embereidet?

– Felhatalmazást kaptam, hogy bárkitől megválhatok, akivel nem kívánok együtt dolgozni. Én mindenkivel külön elbeszélgettem: erre és erre a posztra szánlak, de ilyen és ilyen hibáidtól meg kell szabadulnod. Megígérem neked, hogy segíteni foglak, és ha tisztességesen játszol, akkor a legteljesebb korrektség szintjén működhetünk együtt. Mindegyikük szent ígéretet tett, de természetesen tisztában voltam vele, hogy ezek nyomtatott nagybetűk, és a mindennapi életben az írott kisbetűket használják.

Taktikailag hamarosan dönteni kényszerültem: vagy maximális fegyelmet tartok, minden mulasztást vagy vétséget azonnal és szigorúan megtorlok, vagy hagyok felnőni egy csoportot a maga elkerülhetetlen hibáival együtt, én bizonyos megalkuvások árán az utóbbit választottam.

– Mondanál egy példát rá?

– Az egyik orvosom, név nélkül legyen említve, rosszul varrt el egy sebet, elfertőződött, és súlyos komplikációk keletkeztek. Ha ez az ügy a Katonai Bíróság elé kerül, ők csak a cselekmény súlyát mérlegelik, és három-négy évet is kiszabhattak volna rá, én viszont figyelembe vettem az orvos egész addigi gyógyító munkáját, magatartását, és a történteket házon belől a saját hatáskörömben bíráltam el, visszaminősítéssel és pénzbüntetéssel. Azóta hosszú évek teltek el, és nem volt okom rá, hogy megbánjam ezt a döntésemet.

– De gondolom, ez a pedagógiád nem mindig vált be.

– Sajnos nem. Akadtak és akadnak most is olyanok, akik elhanyagolják a munkájukat, részegeskednek, és amit végképp nem tudok elfogadni: úgy viselkednek, hogy az elítéltek félnek attól, hogy a kezük alá kerüljenek. Ezekre azt szoktam mondani, hogy amíg látom őket, addig orvosok, de ha kikerülnek a látókörömből, abban a pillanatban smasszerokká válnak, mégpedig rossz smasszerokká, mert a „Rabért”, a börtön nem arra való, hogy megnyúzza a rabokat, hanem meg kell őriznie őket.

A bajkeverőktől habozás nélkül megválok, de most is dolgozik nálunk olyan orvos, aki reggel részeg, este részeg. Ő nyugdíj előtt áll, nem akarom elküldeni, 2600 forinttal csökkentettem a havi fizetését, sajnos, ez sem térítette jobb belátásra.

Káplár elhallgat, és rám néz, további kérdésekre várva. Gyakorlatilag egész előző munkanapját rám áldozta, belátom, nem illik tovább feltartanom. Elrakom a jegyzetblokkomat, és elköszönök.

– Nem akartalak befolyásolni – mondja búcsúzóul –, legfeljebb tájékoztatni. Bármi érdekel, utánanézhetsz, és ha úgy gondolod, hogy segíthetek, szívesen állok a rendelkezésedre.

Elindulok a kórház felé – most már egyedül. Először a BMO-t, a bajmegállapító osztályt keresem fel, a befogadás után itt őrzik az elítélteket, amíg az orvosi vizsgálat nem dönt a további sorsukról. A szabványos zárkaajtó előtt egyenruhás őr teljesít szolgálatot, nem akar beengedni, telefonon felszól Káplárnak külön utasításért, és mikor megérkezik a helybenhagyó válasz, akkor is csak fejcsóválva fordítja el a kulcsot a zárban.

Ahogy belépek a cellába, azonnal megértem az őr aggályait. Az emeletes ágyakon legalább húszan szoronganak, még a magyar közkórházakban is elképzelhetetlen körülmények között. Vastag kosz borít mindent, a sarkokat pókháló lepi el, a vízcsap alatt álló túltömött szemétkosárból a padlóra ömlik a hulladék.

– Miért nem jelzik az őrnek, hogy vigyék el?

– Mi szóltunk már, de nem intézkedtek.

Az áporodott testekből átható bűz száll fel, már két napja itt tartózkodnak, de még nem fürödhettek meg. Az elítéltek közül már találkoztam néhánnyal lent a sopronkőhidai vagy szegedi fegyházban, megszólítanak és körém gyűlnek.

– Tessék már segíteni rajtunk! Tíz óra elmúlt, és még mindig nem kaptunk reggelit.

Egy magas, vékony, bajuszos férfi megjegyzi:

– Olyanok vagyunk, mint a Pavlov kutyái: csengetnek és villantanak nekünk, csak éppen enni nem adnak.

– Azt mondták, hogy a jelszó: ma több kenyeret, mint holnap fegyvert, és mi lett belőle?!

A kialakuló hangzavarban a saját szavamat sem értem, letelepszek az egyik ágyra, és egyesével ülnek le mellém a panasztevők. Bevezetőben megemlítik, hogy több intézeti orvos is sértő és gúnyolódó hangnemben beszél velük: „Rázza a hideg?! Írnok, utaltasson ki neki egy radiátort!” „Rosszul érzi magát? Úgy látszik, véletlenül papír helyett magára nyomták a Népszabadságot.”

Személyes tapasztalataim szerint az elítéltek panasza egyáltalán nem túlzott, több orvos is minősíthetetlen módon bánik velük.

– Szét van szakadva a dobhártyám, és nem kaptam meg a gyógyszert. Most is folyik a fülem, nem hallok, oda kell állnom a cirklihez, ha az őr beszél hozzám.

– Ágyakat cipeltünk, közben megsérült a kezem, meg kellett volna műteni, de nem engedtek átvinni a városi kórházba. Ha kijött az ellenőrzés, eldugtak a „dühöngő”-be. Négy hónap után „elrákosodott” az ujjam, és le kellett vágni.

Egy áttetszően sovány, középkorú elítélt remegő lábakkal ül le mellém.

– Honnan érkezett? – kérdezem.

– Sopronkőhidáról. Éhségsztrájkot folytatok, január 9-e óta, 36 napja nem eszek.

– Miért?

– Kitolásból nem osztottak be munkára, hogy ne tudjak spejzolni, ezért én betagadtam a sétát, elkülönítettek, így kezdődött.

A zsebéből egy vécépapírdarabot szed elő – titokban egy hevenyészett naptárt rótt rá, és a kockákba rajzolt jelekkel rögzítette az eseményeket:

– Január 9-e után 17 napig nem kaptam mesterséges táplálást, azt mondták: itt fogsz megdögleni, de látták, hogy én nem viccelek, és kezelésbe vettek. Azóta tízszer „megtömtek”, és 24 injekciót is kaptam.

– Akkor hogy romlott le ennyire?

– Minden „tömés” után egy órát megy a hasam egyfolytában, és ilyenkor eltávozik, amit belém erőltettek. Csak vizet iszom, teát és „dobit”, nem merek felállni, mert rögtön elszédülök, de ha vissza akarnak vinni Kőhídára, akkor folytatom az éhségsztrájkot.

Megszoktam, hogy az elítéltek könnyen panaszkodnak, de a felsőbbséggel szembetalálkozva, visszatáncolnak, próbálok meggyőző bizonyságot szerezni.

– Hajlandó megadni a nevét?

– Gy. Zoltán vagyok, és ha lépni akar az ügyemben, bárki előtt elvállalom, amit mondtam.

Elköszönök, és visszamegyek Káplárhoz. Beszámolok róla, hogy a szabálytalanságok milyen sorozatát tapasztaltam; megemlítem a piszkot, az elmaradt reggelit, a zsúfoltságot. Emlékeztetem rá, hogy őrzésbiztonságilag tilos ugyanabban a zárkában börtönösöket és fegyházfokozatúakat elhelyezni, ha ez a szabály a kórházban nem érvényes, akkor viszont miért áll őr a folyosón, mint az átlagos körletekben?! A végén megemlítem: szerintem felér egy emberölés kísérletével, hogy egy éhségsztrájkolót nem kórteremben, hanem a bajmegállapító osztály zsúfolt „csurmájába” raktak be. Káplár rezzenéstelen arccal hallgat végig, mikor befejeztem a mondanivalómat, begombolja a fehér köpenyét.

– Mehetünk.

A kórház felé indultunk, útközben Káplár megszólít egy ápolónőt, és megkérdezi: tud-e arról, hogy egy 36 napja éhségsztrájkot folytató elítélt került be a bajmegállapító osztályra? A nővér a fejét rázza.

– Kizárt dolog.

Ugyanezt állítja az a szemüveges orvos is, aki a befogadás idején szolgálatban volt.

– Valami tévedés forog fenn. Ide egyetlen beteg sem érkezett ilyen minősítéssel.

Elbizonytalanodom: lehet, hogy az a csonttá fogyott férfi hazudott nekem?! Most már nem állhatok meg félúton, kikeresem a nevet jegyzetblokkomból:

– Szeretném látni Gy. Zoltán anyagát, amit Kőhidáról küldtek vele.

Káplár bólint.

– Keresd elő!

Az orvos sokáig kutatgat a dossziék között, végre megtalálja a keresett iratgyűjtőt, a fedőlap közepére nagy betűkkel felírták: ÉHSÉGSZTRÁJKOS JANUÁR 9-e óta. Ebben a pillanatban sok szállongó pletykát elhiszek átírt vagy eltüntetett egészségügyi lapokról.

Nem érzek semmiféle diadalt, sőt tudom, hogy csak magam alatt vágtam a fát, egyetlen intézményben sem bocsátják meg, ha rájuk bizonyul valamilyen hanyagság. Káplár arca most is fegyelmezett, nem kommentálja a történteket, int, hogy menjünk tovább. Mikor a többi panasz is sorra beigazolódik, feje lassan előrehajlik, és kezét tehetetlenül összefonja a háta mögött.

– Azért szeretném, ha más orvosokkal is beszélgetnél! – mondja, mikor elválunk.

 

Vagács doktort keresem meg, ő az, akinek a nevét a tököli börtöndalba is belefoglalták. Nem tűnik félelmetes jelenségnek, negyvenöt év körüli, alacsony, bajuszos férfi. A börtönkórházban végzett munkája mellett egy SZTK-rendelőintézetben is dolgozik, a kettős terheléstől idegileg túlfeszült, néha minden különösebb ok nélkül felemeli a hangját, és széles gesztusokkal kíséri a szavait.

– Hol kezdted a pályát?

– Karcagon. Fiatal sebészeknek egy vidéki kórház a legjobb iskola, mert ott mindenféle műtétet el kell végezniük, megtanulhatják a szakmát. 1972-ben hívtak át a BV-hez, akkor egy közkórházi fizetés háromszorosát kaptam, most már az alapbérben is utolértek, a kinti „pará”-hoz, hálapénzhez viszonyítva pedig labdába sem rúghatok. 18 év büntetés-végrehajtási szolgálat után alezredesi rangban, osztályvezető főorvosként 32 ezer forintot keresek.

– Ti nem kaptok hálapénzt?

– Te el tudod képzelni, hogy Kolompár Lala a zsebedbe dug egy borítékot, amiért kiszedted a gyomrából azt a horgot, amit benyelt? De ezt már rég tudomásul vettük, ne vedd dicsekvésnek, de itt az orvosok nem nyomják ki egymás szemét 100 forintért.

– De gondolom, a fiatalok nem rohannak ide?

– Egy frissen végzett diplomás nálunk többet tanulhat, mint egy polgári kórházban, 3-400 műtétet is elvégez a szakvizsgáig – kint harmincszor sem engednék odaállni a műtőasztalhoz. De ahogy megszerezték a papírt, a legtöbben fogják a kalapjukat, és odébbállnak.

Öt sebészi státussal rendelkezünk, de gyakorlatilag csak ketten operálunk, évente 7-800 műtétet végzek, havonta 6-8 éjszakát ügyelek, az utolsó öt évben egy alkalommal sem vettem ki a szabadságomat. Gyere vissza nyáron, és akkor nézz körül, ömlesztve jön a beteganyag, a negyven ágyon néha 120-an fekszenek, hosszú napokat kell várniuk, amíg sorra kerülhetnek.

– Úgy vettem észre, a legtöbben Sopronkőhidáról kerülnek ide, mi ennek az oka?

– Magad is láthattad, hogy a kőhidai fegyház elhelyezési körülményei rendkívül rosszak, és a Büntetés-végrehajtás ezen egyelőre nem tud változtatni. Másrészt fél füllel azt hallottam, hogy a városi kórház egyik vezetője megorrolt ránk, és többé nem hajlandó segíteni nekünk, minden komolyabb esetet fel kell szállítani Tökölre. Szegeden jobbak a kapcsolataink, gyakran előfordul, hogy átviszünk elítélteket a klinikára, a hozzátartozók kérik, hogy ott operálják meg a beteget.

Beszól a nővér, hogy egy elítélt asszony ököllel belecsapott az ablakba, felszakadtak az erei, csuklójából ömlik a vér. Vagács átmegy a műtőbe, és összevarrja a sebet – ez a kis műtét aligha jelent neki többet puszta rutinfeladatnál, mégis szokatlanul óvatosan és körültekintően dolgozik.

– Rólunk úgyis azt terjesztik, hogy mi nem gyógyítunk, hanem gyilkolunk-mondja, mikor folytatjuk a beszélgetést-, nálunk érvényesíteni kell a főnök kedvenc elméletét, a „defenzív medicinát”. Teljes biztonságra törekszünk: hiába hoznak magukkal a betegek röntgenleleteket, mi itt újat csináltatunk. A laborvizsgálatokat is leellenőrizzük, mert ha mindent elhinnénk, amit jelentenek, akkor nem a betegek, hanem mi kapnánk szívrohamot. Ha a bajt súlyosabbnak ítéljük, okvetlenül értesítjük a családot, nem érheti őket váratlanul egy esetleges halálhír.

Bár az itteni tapasztalat is arra tanít, hogy a betegség kimenetelét nem lehet megjósolni. Került be már ide valaki klinikai halál állapotában, és vissza tudtuk hozni, mert élni akart, a másik betegnek jobbak az esélyei, és mégis szinte a szemed láttára ég el, mert lélekben már feladta.

– Mennyire tudod különválasztani magadban az orvost és a bévés alezredest?

– A „smasszervér” csak az öncsonkítókkal szemben tör ki belőlem.

Egyrészt ezek azok az ügyek, melyeket, hogy úgy mondjam, nem maga a Természet szállít, hanem maguk az emberek okozzák önmaguknak, másrészt nem repesek a gyönyörűségtől, mikor az éjszaka közepén felkeltenek, hogy egy friss „nyelős” érkezett.

– Hány ilyen eset adódik?

– Vagács egy füzetet keres elő.

– 1980 körül készítettem egy statisztikát: öt év alatt ezer idegentestnyelés fordult elő a börtönökben, 820 férfit és 180 nőt regisztráltunk, ez persze nem jelent ugyanennyi személyt, akadnak olyanok, akiket már háromszor-négyszer is megműtöttünk, valóságos szakértőkké nőtték ki magukat.

Előfordult, hogy konzultáns kollégámmal együtt elkerülhetetlennek ítéltük a mellkasi műtétet az idegen test eltávolításához. Ezt meghallotta az elítélt, öt perc türelmet kért, bement a fürdőszobába, vizet ivott, különböző pózokba görnyedve dobálta magát a padlón, és végül kiszedte magából a „karácsonyfát” vagy nem is tudom már, milyen tárgyat. Valaha egész múzeumot rendeztünk be az előbányászott kanalakból, késekből, ollószárakból, kulcsokból, különféle alakúra hajlítgatott drótokból, szögekből.

– A szög nem szúrja át a belüket?

– A szervezetben működik egy védekező reflex, mellyel a benyelt szöget vagy tűt heggyel lefelé fordítja, és úgy próbálja meg végigterelni a tápcsatornán, ez természetesen nem megy akadályok nélkül. A tipikus megrekedési helyek: a nyelőcsőnél a gyűrűporc környéke, a bonyolultabb horgok benyelésénél az aortaív magassága – a nagyér könnyen megsérülhet –, ezért ez a hely közvetlen életveszélyt jelent. A benyelt idegen testek legfontosabb, gyakran első és utolsó állomásának a gyomor bizonyul, ezer esetből majdnem ötszázszor. Az esélyeket nehéz előre felbecsülni, mert előfordul, hogy a 10-12 centiméter hosszú fűrészlap akadálytalanul tovább jut, de egy 6-8 centis kanálnyél megakad.

Ami az ügyek végső kimenetelét illeti, a példa kedvéért válasszuk ki az 1981-es évet: 171 benyelt tárgyból 58 önmagától távozott, és 130 műtétre került sor. A csúcsot egy férfi elítélt tartja, aki 34 alkalommal feküdt kés alá.

Az öncsonkítás másik gyakori módja, hogy valaki késsel vagy kifent kanálnyéllel felvágja a hasát. Tudják, hogy ilyenkor biztosan bekerülnek a kórházba, mert hasi szúrás után az orvosnak feltárást kell végeznie, hogy nem sérült-e meg valamelyik belső szerv. Ezek is notórius figurák, a szúrásokból olyan járatok alakultak ki a hasukban, mint a kenguru erszénye, általános hashártyagyulladás nem léphet fel náluk, mert a számtalan összenövés következtében a fertőzés csak egy-egy „kreclire” terjedhet ki.

A szándékosságot egyébként a viselkedésükből is meg lehet állapítani, aki valóban beteg, és meg akar gyógyulni, az folyton jelentkezik, sürgeti a kezelést, aki viszont szimulál, az általában mélyen hallgat, hátha nem figyelünk fel rá, és tovább itt maradhat.

– Ebben a tömegben, mely ide áramlik hozzátok, bármilyen agresszív, gyilkos szándékú ember is megbújhat, nem tartasz attól, hogy egyszer valaki rád támad?

– A lehetőség persze nem kizárt, de ahogy a polgári világban alakulnak a dolgok, kint az utcán már jobban félek, mint itt a börtönben. És lassan már a rabok is így vannak vele, sok házimunkás itt maradna a kórházban.

 

Mintegy ötven gyógyíthatatlannak mondott elítéltet tartanak fogva Tökölön betegségük végső szakaszába lépett tüdőbajosokat, súlyos cukrosokat, előrehaladott szemidegsorvadásban szenvedőket. A felügyelők és őrök már ismerik őket, nem kérik rajtuk számon a napirend előírásait, hagyják, hogy egész nap az ágyukon feküdjenek, elnézik goromba válaszaikat. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez az ötven ember együttvéve sem okoz annyi gondot, nem vált ki olyan mély aggodalmat a börtön közvéleményéből, mint az itt őrzött két AIDS-es.

Ismereteim szerint az AIDS-szel fertőzött elítéltek megfelelő elhelyezését a világ egyetlen országában sem tudták megoldani. Az Egyesült Államokban egy nagy közös helyiségben tartják őket, és az őrség távolból szinte belöki nekik az ennivalót, másutt járványban szenvedő betegek módjára kórházi elkülönítésbe kerülnek. Spanyolországban, állítólag, semmiféle megkülönböztető rendszabályt nem alkalmaznak velük szemben, egyszerűen berakják őket az egészséges rabok közé, rájuk bízva, hogy tájékoztatják-e állapotukról a többieket, legföljebb gumi óvszerrel látják el őket, és ellenőrzik a használatát. Az az ötlet viszont, hogy az AIDS-eseket éppen a fiatalkorúak börtönének falain belül helyezzék el, sehol sem merült fel, és az a személyes véleményem, hogy ennek az elképzelésnek a szörnyűségét még a legszorítóbb körülmények sem menthetik.

M., az első AIDS-es, 1989-ben lopás miatt került le Tökölre, az orvosi leletekből ítélve csak vírushordozónak tekinthető, ha betegsége súlyosbodna a tervek szerint büntetésfelfüggesztést kapna, és átvinnék a budapesti László Kórházba. Befogadását megelőzőleg hosszú tárgyalások folytak a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága és az Egészségügyi Minisztérium illetékesei között. Az a lehetőség fel sem merülhetett, hogy spanyol mintára egyszerűen berakják valamelyik blokkba, ha betegsége kiderül, könnyen megeshetett volna, hogy felbőszült rabtársai megölik. A kórház központi épülete sem látszott megfelelőnek, végül az egyik udvari földszintes pavilon mellett döntöttek, a fertőző osztály egyik szakaszát választották le, és lakóhelyiséget alakítottak ki, egyelőre két személy számára. A megoldást eleve ideiglenesnek szánták, ha a létszám növekszik, más elhelyezési körletet kell keresni nekik.

Épp ilyen nehéz feladatnak bizonyult megszervezni az AIDS-es részleg felügyeletét. Alapelvként szabták meg, hogy paranccsal senkit nem lehet odavezényelni, csakis önkéntes vállalkozókat oszthatnak be. A BV kiemelt anyagi juttatásokkal próbálta összetoborozni a szükséges létszámot, az őröknek teljes fizetésük mellé beosztási illetményük negyven százalékát, havi 4000 forintot ígértek kiegészítésül.

A megemelt pénz is csak kevés embert vonzott – senki nem tudta pontosan, miben áll az AIDS-fertőzés, és hogyan terjed –, attól félek, hogy ebben a tekintetben a magas tudomány sem sokkal tájékozottabb, mint egy tököli BV-s őrmester. A vállalkozók legtöbbje is visszalépett két-három nap után, mikor közölték a családjukkal, hogy milyen beosztásba kívánnak elszegődni, otthon kitört a botrány: „Addig a percig élünk együtt, amíg átléped azt a küszöböt!” – mondták az asszonyok.

Mások megpróbáltak minél többet kihozni a rendkívüli helyzetből, és külön feltételeket szabtak volna, hadd említsek meg egyet közülük:

– Ha az AIDS-es fogoly megharap engem – kombinált a jelentkező őr –, és én megkapom a fertőzést, akkor tekintsék ezt szakmai balesetnek, kaphassam meg én, illetve a családom ugyanazokat a juttatásokat, melyeket a Szegeden megölt BV-sek hátramaradottjainak biztosítottak.

Az Országos Parancsnokság ezt a kérést elutasította, a döntés okait nem ismerem, és vitatni sem kívánom.

Vince ezredes csak az őrség legrégibb, kipróbált tagjaihoz fordulhatott. Az AIDS-es pavilon őrzése, mint minden egyéb felállítási hely, hét-nyolc embert igényelt volna, de hosszas agitálással is csak ötöt sikerült megnyerni, már a kezdet kezdetén előrevetítve a túlórázás árnyékát.

Ez az állomány az egészségügyi osztály bevonásával külön oktatásban részesült. Videofilmeket kaptak a betegségről és a védekező eszközökről, a kazettákat hazavihették, és otthon is megtekinthették. A László Kórház egyik orvosa előadásokat tartott nekik, hogy kell lebonyolítani az AIDS-esek étkeztetését, miképpen kell megsemmisíteni használt holmijukat.

Bár az elhelyezés formai kereteit ilyetén módon összetákolták, mindenki tisztában van vele, hogy a helyzet gyakorlatilag tarthatatlan. Sem a neveléssel, sem a munkahellyel, sem az iskolával kapcsolatos teendőket nem tudták megoldani, a kialakult helyzet leginkább a „halálos zárkák” körülményeinek tisztázatlanságára emlékeztet.

Csendes kiközösítés vesz körül mindenkit, akinek bármilyen kapcsolata is van az AIDS-es részleghez. Találkoztam olyan felügyelővel, aki lemondta előfizetéses ebédjét a központi konyhán, mert nem volt hajlandó egy teremben étkezni az elkülönítőben szolgáló kollégájával. Amerre az AIDS-es őr elvonul vajszínű köpenyében, az emberek önkéntelenül is elhúzódnak a közeléből.

Már említettem, hogy a fogságban tartott ember ösztönösen szereti az állatokat, talán mert azok nem fogják fel az ő rabvoltát; macskákat, galambokat, patkányokat képesek dédelgetni. Amióta az AIDS-es betegek megjelentek, az elítéltek régi kedvenc macskáikat sem engedik be a zárkájukba, mert ehettek a fertőzöttek ételének maradékából.

M., az első AIDS-es „beutalt”, harmincas éveiben járó homoszexuális férfi volt, a civil életben állítólag dúsgazdag ember. Itt bent is a börtönátlagnál intelligensebben viselkedett, minden nehézség nélkül kijött az őreivel. 1989 végén azonban beköltözött a második lakó is, Z., egy többszörös visszaeső, erőszakos bűnöző. A szabályok és a kioktatás ellenére megfélemlítette a társát, és hatalmaskodott fölötte: használta civil fehérneműjét, megdézsmálta a csomagját. Azzal fenyegette meg M.-et, hogy ha panaszt tesz a felügyeletnél, akkor ne merjen elaludni, mert álmában megfojtja. Később azt ígérte, hogy felvágja az ereit, és vérével összekeni a társát, mivel ő állítólag másfajta vírussal fertőzött, ilyen módon ezt is átviszi rá.

A parancsnok úgy határozott, hogy ezt a fegyelemsértést mindenképpen meg kell torolni; a fogdakörletben elkülönített egy zárkát, matracokat vitetett át, és becsukatta Z.-t. Ez a döntés további szervezési nehézségeket okozott, mert a fogdaszemélyzet nem volt hajlandó ellátni Z. felügyeletét, az öt „AIDS-es őrnek” ezentúl két helyen kellett szolgálatot teljesítenie.

Z. jelenlétéről a többi fiatalkorú és felnőtt elkülönített is tudomást szerzett, és bár parancs írta elő, hogy Z. ágyneműjét a büntetés leteltével el kell égetni, attól lehetett tartani, hogy a fogdára ítéltek fellázadnak, és nem lesznek hajlandók lefeküdni egy AIDS-es beteg által használt priccsre. Tiltakozásuk nem maradt volna meg a falak között, egy beszélő vagy egy körszállítás után kijutott volna a hír, és országos botrányt, sőt zendülést robbanthatott volna ki.

Z.-nek néhány napon belül mindenképpen lejárt volna a fenyítése, és ha visszatér a pavilon elkülönített szárnyára, az ellenségeskedés tovább folytatódott volna, hogy megszakítsa ezt a kényszeregyüttélést, a parancsnokság kétségbeesett intézkedésekhez folyamodott. A szabályok szerint az elítéltek csak hat hónap letöltése után kaphatnak büntetés-felfüggesztést, M.-et már néhány hét után hazaengedték, az indokolás szerint, hogy orvosaival tárgyalhasson, előkészíthesse a helyét a szabad életben. Míg távol van, megpróbálják elintézni a bíróságon, hogy sorolják enyhébb büntetési fokozatba, mert így hosszabb időre kiengedhetnék, esetleg egészen a várható amnesztiáig. így az őrség figyelmét egyelőre Z.-re összpontosíthatja, én is őt kerestem fel.

Nem minden viszolygás nélkül nyomtam meg az AIDS-es pavilon külső csengőjét. Alacsony, testes felügyelő nyitotta ki az ajtót, az egyenruha zubbonya helyett világos köpenyt viselt. Beljebb tessékelt, a kiszolgálóhelyiség szerepét betöltő előtérben ültünk le, öntudatlanul is arra törekedtem, hogy minél kevesebb tárgyat érintsek meg. A rácson át beláttam a zárkába: Z. az ágyán feküdt, mellette a tévében a budapesti szovjet televíziós adás ment.

– Mióta szolgál a BV-nél?

– 1981 óta, azelőtt Csepelen dolgoztam mint munka-előkészítő lakatos. Gyakran kellett tizenkét óráznom, és mivel itt lakunk Tökölön, hozzájött még egy óra buszozás oda, egy óra vissza. Ügy nőtt fel mind a három gyerekem, hogy mire hazaértem, már aludtak, mindig csak a levetett ruhájukat láttam a szék karfáján. Gondoltam egyet, és átléptem a BV-hez, itt nyolc óra alatt összehoztam azt, amire Csepelen ráment az egész napom. A feleségem is dolgozik, pénztáros a boltban, fel tudtuk építeni a házunkat.

Akkor még működött a börtönben a Zrínyi Nyomdának egy kihelyezett részlege, oda kerültem, először nyomtuk a lapokat, aztán csak vágtuk és kötegeltük. Mikor a Zrínyi visszavonult, a Taurusban dolgoztam a karikáknál, ott kerestek meg az AIDS-esek ügyében. Elővettem a papírt-ceruzát, kiszámoltam, hogy ha 4000 forinttal felemelik a beosztási illetményemet, annyit fogok keresni, mint a diplomás nevelők – az őr rám néz –, ha lehet, ezt ne terjessze.

– De terjeszteni fogom, mert maga legalább olyan pénzt érdemel, mint ők.

– Hát ahogy gondolja. Akkor jött a vita az asszonnyal, győzködtem, hogy így is, úgy is elítéltekkel kell foglalkoznom, közöttük is lehet AIDS-es, a vér is kicsordulhat, itt legalább tudom, hogy kivel állok szemben, és védekezhetek. Már megbocsáss – kérdeztem tőle –, te a boltban nem kaphatsz pénzt egy ilyen embertől? De van olyan kollégám, aki meg se mondta otthon, hogy kire vigyáz majd.

Kiképeztek minket, előadásokat hallgattunk, láttunk filmeket, például arról, hogy védekeznek a dán vagy francia börtönőrök, mégis itt, a placcon kellett megtanulnunk a munkát.

Mikor szolgálatba lépünk, átnézzük az anyagot, a listát, hogy milyen gyógyszereket kell beadnunk, aztán figyeljük az elítélt magatartását; nincs társaságban, bármikor kiborulhat idegileg.

– Mit csinál egész nap?

– Régebben olvasgatott, ha végzett egy könyvvel, el kellett égetnünk a kazánban, nehogy mások kezébe kerüljön. Mostanában inkább csak járkál, jó időben kiviszem sétálni, a két blokképület között van egy zárt udvar, ahol senkivel sem találkozhat.

A rácsot állandóan zárva tartjuk, de a zárkáját kényelmesen berendeztük – persze már ahogy lehet. Egész nap szól nála a televízió, külön tusolót szereltünk fel, mosógépet-centrifugát raktunk be. Hypót vagy hasonló szert nem adhatunk a kezébe, mert megvakíthatná magát vagy valamelyik őrt, én öntöm a vécékagylóba, ha fertőtleníteni kell.

– Az étkezés hogy történik?

– Éthordóban hozzák át az ebédet, én kiemelem a lábost, és áttöltöm a levest meg a húst az ő csajkájába, közben csak a kanál nyele ér hozzá az ő edényéhez, aztán én lefertőtlenítem a kanalat, ő pedig elmossa a csajkáját.

Z. felkel, a rácshoz jön, és átszól:

– Őrmester úr, legyen szíves!

– Ugye, milyen szelídnek látszik? – súgja az őr. – Pedig egyszer már az anyját is le akarta szúrni.

Odamegyünk a rácshoz.

– Mi baj, Kálmán?

– Tessék megnézni még egyszer, őrmester úr, hogy jött-e postám.

– Már mondtam magának, hogy nem jött.

– Karácsony óta nem kaptam egy sort sem, tiszta lehetetlenség.

– Kitől vár levelet? A családjától? – kérdezem.

– Van feleségem meg egy gyerekem is tőle, de ők kitagadtak.

– Miért?

– Tudja: férfiakkal álltam le, pénzért. Mindenféle emberekkel összejöttem, még olyanokkal is, akik női ruhában jártak, a bajomat is így szereztem. De az anyám nem haragszik rám, azt üzente, ha ebédel, mindig letesz nekem is egy tányért az asztalra. Biztos, hogy nincs levelem?

– Majd később átmegyek az igazgatásra, és megnézem, hátha elkallódott.

– Köszönöm, őrmester úr.

– Ne feküdjön vissza, Kálmán, az állandó fekvéstől kikészül az ember.

– Igaza van, ha lefekszem, ráz a félelem, de nem tudok parancsolni magamnak, húz az ágy.

 

A központi épülettől távolabb, egy különálló pavilonban helyezkedik el a kórház tüdőosztálya – egész szerkezetében alkalmatlannak tűnik erre a célra.

– Régen Vácon, a Kőkapu mellett állt egy rabkórház, ott a tüdősöknek ideális környezetet lehetett kialakítani, kúrateraszokkal, kempingágyakkal – mondja az orvosnő –, aztán az épületet átrendezték tiszthelyettes iskolává, minket meg ide raktak. A lovassági laktanya korszakában talán lovardának használták.

– Később sem fejlesztették ezt az osztályt?

– Minden tekintetben ránk jutott a legkevesebb pénz és figyelem. Nem fogja elhinni, de nincs saját röntgengépünk, és a légzésfunkciós készülékünk hol működik, hol nem. Ezenkívül még rendelkezünk egy elektrokardiográffal és kész. Ami a személyzetet illeti: három orvosnak kellene itt dolgozni, jelenleg én egyedül viszem az egész osztályt.

– Lehetséges, hogy azért alakultak így a dolgok, mert a tüdőbaj a börtönökben nem számít többé „morbus hungaricus”-nak, magyar betegségnek?

– Ki kell, hogy ábrándítsam, a tbc-t most is nyugodtan nevezhetjük „magyar betegség”-nek, a Koch-bacilus ugyanis nem tűnt el, sőt ellenállóvá lett bizonyos orvosságokkal szemben. A tbc gyógyítása mostanában is eltarthat akár két évig is, és ez alól a börtön sem számít kivételnek.

– Egy év alatt hány elítélt fordul meg az osztályon?

– 1300 beutaltat látunk el ambuláns módon, ők kezelés után visszatérhetnek a börtönökbe, és 200–200 fekvő beteget kezelünk. Az 57 ágyunkból jelenleg is 21-et foglal el olyan tébécés, akit itt kell tartanunk, mert kint az intézetben az egész környezetét megfertőzhetné maga körül.

A legtöbben persze még a polgári életből hozzák magukkal a betegséget. Sok a cigány, akik hagyományos módszerekkel „kezelték” magukat, például avas zsírral kenték be a mellkasukat, mert azt hitték, hogy ha a tbc-bacilus „nem kap levegőt”, ugyanúgy elpusztul, mint például a kullancs. Ezek a hiedelmek máig is élnek, nemrégiben hoztak be egy tizenhat éves fiút, akit otthon ugyanilyen módon gyógyítgattak.

A polgári egészségügy nem sokat tud kezdeni velük. Ha el is mennek az SZTK-ba, senki nem jár utánuk, hogy csakugyan beszedik-e a gyógyszert, vagy egyszerűen eldobják, mert a tüdőbaj nem fáj úgy, mint egy kéz- vagy lábtörés. Az alkoholtól is hiába tiltják el őket. A gyógyulással nem sietnek, a kétéves táppénz jól jön, biztos jövedelemnek számít.

Nekünk a büntetés-végrehajtás zárt keretei között módunkban áll megkövetelni tőlük, hogy tartsák meg az előírásokat, amellett biztosítani tudjuk a rendszeres étkezésüket – ha nem is olyan színvonalon, mint kellene. Természetesen nem tudunk minden betegünkön segíteni, ez leginkább a tüdőrákosokra vonatkozik.

– Ha valakinek az állapotát reménytelennek tartják, közlik az illetővel?

– Általában nem. Ha megállapítjuk a tüdőrákot, akkor sem egy elfekvő részlegen helyezzük el őket, hanem az úgynevezett „nem dohányzó” kórteremben, az asztmások közelében, és egy enyhébb diagnózist közlünk velük. Súlyos következményekkel járhatna, ha megtudnák, hogy közeli halálra vannak ítélve: öngyilkosságot követhetnének el, vagy olyan merényletet, mellyel az egész osztály biztonságát veszélyeztetnék.

– És ezek az emberek hisznek magának?

– Igen, bíznak bennem, és ez a bizalom nemcsak az én személyemnek szól, az emberek egyszerűen hinni akarnak. Pályafutásom során én még nem találkoztam olyan beteggel, akit ne lehetett volna meggyőzni arról, hogy nem szenved rákban. Egy öreg férfit, aki nem is az egyik, hanem mind a két lábával a sír szélén állt, már nem volt értelme itt tartani, elszállíttattam. Amikor elbúcsúzott tőlem, megköszönte, hogy rendbe hoztam, azt mondta, úgy érzi, hogy hamarosan meggyógyul, a kocsi még el sem indult vele, mikor itt, a kórház udvarán meghalt. Nekem minden hasonló tragédia külön megrázkódtatást jelent, nemcsak a természetes emberi részvét vesz elő, de a hivatalos procedúra is megvisel, mert itt minden halálesetet az igazságügyi orvosszakértők egész sora vizsgál felül.

– Tudom, hogy orvostól nem illik ilyet kérdezni, de most is fekszik reménytelen beteg az osztályon?

– Véleményem szerint igen. Neveket ne kívánjon tőlem, ez nemcsak az orvosi etikát sértené, de a saját lelkiismeretemet is. Nem hiszem, hogy sokkal több érdekeset mondhatnék, átviszem az írnokunkhoz, Terjék Imréhez, amit ő nem tud a börtönről, azt nem is érdemes tudni. Ő a polgári életben diplomás gyógyszerész, itt bent szerzett hozzá még egy fél tucat szakmát: gázmester lett, képesített ápoló és így tovább.

Terjék negyven körüli, bajuszos, mosolygós férfi, már tudott az érkezésemről, sőt összeírt néhány számba jöhető beszélgető partnert is.

– Előre szeretném bocsátani, hogy nem én válogattam ki őket, hanem önként jelentkeztek. Sem az értelmi színvonalukért, sem a jellemükért nem vállalok felelősséget.

– Rendben van, Imre, hívja be az elsőt.

Barna rabköntöst viselő kövér és kopasz férfi nyit be, keze remeg az idegességtől, tenyerét lefeszíti az asztal lapjára. Imre kikészítette a dossziéját, belenézek. Bakonyi Árpádnak hívják, redőnykészítő kisiparos, epilepsziában, cukorbajban és asztmában szenved. Semleges kérdésekkel próbálom megközelíteni.

– Milyen a koszt?

– Én itt bent csak a kenyeret eszem meg.

– Olyan rosszul főznek?

Imre közbeszól:

– A szokásos rabkoszt. Van egy Rozi nevű macskánk, azzal szoktuk megkóstoltatni az ebédet, ha ő nem eszik belőle, már öntjük is kifelé.

Bakonyi felemeli a hangját, hogy visszaragadja a kezdeményezést.

– Az ápolónők trehányak, mi dolgozunk helyettük.

– Bocsásson meg, de honnan ért az egészségügyi munkához?

– Muszáj értenünk hozzá. Egy öreg lábszárfekélyes ember lábáról a múltkor mi vágtuk le a kötést, aztán ugyanezzel a késsel kellene felszeletelni a kenyeret.

A dolog valószínűtlen, kérdezgetnék tovább, de Imre int a háta mögül, hogy kár is volna belemenni.

– Milyen bűncselekményért ítélték el?

– Maradjunk abban, hogy mivel vádolnak, jó?! Negyedik hónapja ülök itt, és még nem is láttam bíróságot, ha két hónap kedvezményt hozzászámolunk, már egy fél évet letöltöttem. Egyébként a volt üzlettársam jelentett fel csalásért, ötvenezer forintot emlegetnek.

– Nem lehetett volna behajtani magán?

– A havi jövedelmem ötszámjegyű, és nem is egyessel vagy kettessel kezdődik, ez elég lehetett volna, ha úgy akarják. Csak nem akarták.

Bakonyi elhallgat, szúrós tekintetét Imrére emeli, mintegy jelezve, hogy csak négyszemközt hajlandó folytatni a beszélgetést. Az írnok felfogja a helyzetet, és kifelé indul.

– Akkor szólok a következőnek, hogy készülhet.

A férfi közelebb hajol hozzám.

– Közölnöm kell magával, hogy 1981-ig a katonai elhárításnál szolgáltam…

Alig tudok elnyomni egy sóhajt; már sokadszorra találkozom olyan elítélttel, aki bejelenti, hogy a Belügyhöz vagy más titkos feladatokat teljesítő szervezethez tartozik, de a már említett Gyorskocsi utcai hírszerző tisztet leszámítva, mindegyik vallomása puszta dicsekvésnek tűnt.

…elküldtek a testülettől – folytatja a kopasz férfi –, nem akarom részletezni, milyen aljas módon, de én úgy érzem, hogy lélekben most is minden oda köt. Tudnia kell: a börtönökben arra készülnek, hogy leszámoljanak a kommunistákkal, csak azt nem döntötték még el, hogy felakasszák őket, vagy egy malomkövet is rakjanak a nyakukba…

Annyi kétségtelen, hogy mint az egész országban, úgy a börtönben is buzognak ilyen szélsőséges indulatok. Egy gyilkos, mikor megtudta, hogy ismerem az őt elfogó rendőrtisztet, nyílt fenyegető üzenetet küldött neki.

Azt is hallottam, amint egy botra támaszkodó indulatos öregember végigharsogta a kórház folyosóján:

– Most majd megkeresem a Gellért doktor elvtársat! A vizsgálatnál rám fogta a pisztolyt, úgy kérdezte meg: mi baja van magának? Most majd az én kezemben lesz a pisztoly, én is megkérdezem tőle: és magának mi baja van?

Nem az én tisztem elbírálni, hogy mennyire kell komolyan venni ezt a jelenséget, de Bakonyi fontoskodó, titkokat sejtető hanghordozását mindenképpen mesterkéltnek találtam, és le akartam zárni a beszélgetést.

– Úgy látom, nem a kórházi állapotokról akar velem beszélgetni, segíthetek valamiben?

– Ismeri ön I. elvtársat? – nevezi meg Bakonyi a Magyar Szocialista Munkáspárt egyik vezetőjét.

– Nem, miért?

– Itt a börtönben tudomásomra jutott, hogy merényletet terveznek ellene – mondja mániákus arccal –, értesíteni kellene őt, és maga megteheti.

Nincs kedvem folytatni ezt a témát, nem létező ígéretemre hivatkozom, miszerint a börtönben nem avatkozom bele politikai jellegű ügyekbe.

– Forduljon talán az operatív tiszthez – ajánlom neki, de Bakonyi nem kér a tanácsaimból, felkel, és köszönés nélkül magamra hagy. Csak a teljesség kedvéért teszem hozzá, hogy a beszélgetés óta már több mint egy félév eltelt, és nem hallottam arról, hogy valóban merényletet kíséreltek volna meg I. elvtárs ellen.

Imre egy kerekes székben tolja be a következőt, egy riasztóan sovány cigány férfit, arcán a bőr valósággal rászáradt a csontjaira, furcsa, féloldalas fejtartása jelzi, hogy elvesztett bal szemét üveggel pótolták. Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember feltételezze róla: betegségének végső stádiumába jutott. Később kiderült, hogy a tüdején egy gyermektenyérnyi ép rész sem maradt már, bármikor felléphet nála a halálos kimenetelű általános mérgezés. Hogy megdöbbenésemből magamhoz térjek, néhány rutinadatot kérdezek tőle: H. Zsigmondnak hívják, 26 éves.

– Mennyi a testsúlya?

– 1988. április hetedikén tartóztattak le, akkor 64 kiló voltam, most (1990. február elején, M. Gy.) nem érem el a 48 kilót sem.

– Hol tölti a büntetését?

– Kőhidán, 1988. november 29-én fogadtak be, és én már akkor rosszul éreztem magam, és panaszkodtam, de csak a következő évben röntgeneztek meg. Bal oldali tüdőgyulladást állapítottak meg, egy hétig feküdtem az ottani kórházban, aztán elbocsátottak azzal, hogy nincs semmi bajom. Továbbra is fájt az oldalam, a vesémre panaszkodtam, adtak gyógyszert, de úgy porciózták ki, hogy három napra csak két szem jutott. Egy kávéval „megpotováltam” a rab felcsert, hogy írjon ki még egy-két napra, de aztán csak vissza kellett állnom a munkába. Az árutisztítóban dolgoztam, de a gyöngeségtől a kezemet sem tudtam felemelni, a társamban volt annyi szív, hogy helyettem is elvégezte a munkát.

H. szája kiszárad a beszédtől, vizet kér.

– Egész nap csak teát iszom egy kis kenyérrel, a többi ételt fel sem veszem, előfordul, hogy félig hámozott krumplit adnak, mi úgy mondjuk, „férges katonát”. Aztán Kőhídón felment a lázam 39 fokra, és továbbra is fájt a vesém, kértem, hogy csináljanak egy vizeletvizsgálatot. Egy elítéltre bízták, hogy értett hozzá vagy nem, nem tudom, de azért megcsinálta, utána azt mondta a doktor, hogy egy hétre bevesznek. Gyógyszert csak a harmadik napon adtak, aztán egyre rosszabbul lettem, nem merték vállalni a felelősséget, és felküldtek ide Tökölre.

A beszéd kimerítette a beteget, Imre egy mozdulattal engedélyt kért rá, hogy visszavihesse a helyére, és behívhassa a következő pácienst. Ez az elítélt megjelenésében épp az ellentéte H.-nak, valóságos hústorony, azt mondja 80 kilóról 115-re hízott fel. Most negyvenéves, ebből 21-et töltött börtönben, Tökölön „alapító tagnak” számít, még az új blokk építésében is részt vett: fákat-bokrokat irtott, alapozott.

Mint sok más régi börtönlakó, ő is rászokott az orvosságokra, nyugtatókból „koktélt” kever, és teát iszik hozzá, vagy száraz tealevelet rág, szeme most is gyanúsan csillog.

– Milyen betegséggel került ide Tökölre?

– Kihordtam egy tüdőgyulladást 38,7-es lázzal, de azzal még nem küldtek fel, aztán begyulladt a szemem és a mandulám is, végül összeszedtem egy Bechterew-kórt. A feleségem is beteg, az orvosok attól félnek, hogy leukémiás.

Beadtam a kegyelmi kérvényt, és küldtem egy levetet az Országos Nőtanácshoz is, hogy támogassanak a családom érdekében, ők átirányították a BV-hez, a végén engem fenyítettek meg, mert engedély nélkül fordultam egy külső szervezethez. Adj egy kávét, Imre!

Az elítélt melengeti kezét az üvegpohár falán.

– Sok itt a savanyú ügy. Ha kivesznek egy vakbelet, a betegnek utána a talpától a homlokáig ér a vágás, a punkciót kézzel végzik el, „érzésből”, szerencsére elég ügyesen csinálják. Az orvosok félnek, hogy valaki belelát a kártyájukba. Egyszer behoztak egy Doktor Tibor Jenő nevű tüdőbeteget, a családnevét véletlenül kisbetűvel gépelték le, azt hitték, hogy a „doktor” a foglalkozása – egy héten belül elszállították innen.

 

Az elítéltek pontosan felmérték, hogy a tüdőosztály a kórház egyetlen olyan részlege, ahol nem állítanak fel őröket, ezért titkos kapcsolattartásuk egyik legfőbb színhelyét itt alakították ki. A körszállításnál megmozgatott rabokkal üzennek egymásnak, meghatározott időpontra rögzítik a találkozót, és többnyire tartani is tudják a terminust. Ha a fogdában vagy a börtönben bejelentik, hogy tbc-ben szenvednek, és a betegség felületes tüneteit rutinszerűen előidézik, még a nyomozati érdekek háttérbe szorításával is leküldik Tökölre.

Figyelmet fordítanak arra is, hogy fenntartsák a hely jó hírét, a tüdőosztályról soha senki nem kísérelhet meg szökést, saját társai buktatnák le.

– Pedig néha kínálkozik esély. Megfialt a macskánk, és nem találtuk a vackát, körbejártuk az épületet, akkor láttuk meg, hogy hátul egy vaslétra visz fel a tetőre. Ha egy életfogytos bukkan rá, biztos, hogy meglép, mi szóltunk, hogy szereljék le.

– Miért olyan fontos maguknak ez a „sziget a szárazföldön”? Mit lehet itt szeretni?

– Mindent – mondja Pepe, az egyik házimunkás. – Mondjuk szerettem volna lecserélni a cipőmet egy finom, kézzel varrott bakancsra, amit a nosztrai börtönben készítettek. Tudtam, hogy Márianosztrán tiltották a kávét és a teát, tehát négy kávéért és öt-hat csomag teáért már kaphattam egy párat. Kedden az egész országból megjöttek hozzánk a tüdősök ambuláns vizsgálatra, találkoztam velük, leadtam a rendelésemet az ellenértékkel együtt valamelyik tekintélyes nagyidős rabnak, akit már nem nagyon szoktak átvizsgálni a smasszerok, aztán vártam nyugodtan. Egy-két hónap múlva befutott valaki kontrollra, a lábán hozta a kész bakancsot, hogy ne menjen el mezítláb, itt lecseréltük egy rossz cipőre, és mindenki megkapta a magáét.

– Akad olyan, aki „árut” hoz be magával – folytatja Imre –, pénzt, aranyat, valutát. Mi, kórháziak, túlságosan szem előtt vagyunk, nem is akarjuk kockáztatni a kedvezményünket, ezért ők kiépítették a kapcsolataikat a börtönbeli szakmunkásokkal.

– Miképpen jelzik, hogy találkozni akarnak velük?

– A világ legegyszerűbb módján; kicsapatják a biztosítékot, vagy eldugaszolják a vécékagylót, és a hiba elhárításához mindenképpen ki kell hívni a szerelőket.

– Mostanában mit dobtak piacra?

– Szalámiról tudok, egy másfél kilós rúdért 40 láda Symphoniát kérnek. Egy aranyláncot kínáltak, de erre már megvan a vevő, egy szegedi srác, aki negyven nap múlva szabadul. Akad néha valuta is, a váciak foglalkoznak vele, főleg a betörők, kegyszertolvajok, akik műkincseket passzoltak el idegen pénzért.

– Még egy kérdés: igaz-e, hogy itt az osztályon nőt is lehet szerezni? A parancsnokok azt mondják, hogy lehetetlen.

– Ebben a tekintetben nem létezik lehetetlen, különösen nálunk, ahol euforizáló, felajzó hatású gyógyszereket is osztanak. Annyi biztos, hogy az ápolónőkkel nem lehet kikezdeni, mert ha volna is hajlandóság bennük, minden lépésüket öten-hatan figyelik. Talán a zuhanyzóban lehet próbálkozni; a női betegek előtt egy férfi csoport fürdik, valaki megkockáztathatja, hogy elbújik és bent marad.

 

Estefelé benézek a tüdőosztályra. Már rég lejárt a munkaidő, de Imre, az írnok benn ül az irodában, fiókjait rendezgeti. Elújságolja, hogy előző délelőtt a BV-s bírónő előtt állt, és megkapta a kedvezményt, már csak néhány hetet kell Tökölön töltenie.

– Könnyen ment?

– Én tartottam tőle, hogy a bírónő visszautasít. Innen bentről jó minősítést kaptam, de nem tudtam felmutatni munkahelyes papírt. Legalább tíz helyen jelentkeztem: a Gyógyszertári Központban, a BKV-nál, vidéki patikákban, de sehol nem fogadtak.

– Pedig az ember annyit olvas a gyógyszerészhiányról.

– Általában két kézzel kapnak az embereken, de én túlságosan is kiríttam az átlagból: a mi pályánkon kevés a doktori címmel rendelkező férfi, még kevesebb a börtönviselt. Azt szokták mondani: különbözöm, tehát vagyok, én túlságosan különböztem, tehát ne legyek. A bírónő sokáig ingadozott, végül az döntött a javamra, hogy még ilyen körülmények között sem mentem vissza ahhoz a szövetkezethez, ahol az állítólagos sikkasztásomat elkövettem.

– Állítólagos?

Imre bólint.

– Most már mindegy volna, leültem az időmet, bevallhatnék bármit, mégis azt mondom, hogy tiszta a kezem.

– Nincs miért kételkedjek benne, ilyen körülmények között hogy viselte el a büntetést?

– Miután letartóztattak, hét hónapot töltöttem el a rendőrségi fogdában, ezalatt 22 kilót fogytam. Hat és fél évre ítéltek, úgy hoztak le Tökölre, tulajdonképpen szabálytalanul, mert öt éven túliakat nem lehetne beosztani, velem, gondolom, azért tettek kivételt, mert hiányoztak a megfelelő emberek. Az „operások” ismerték a helyzetemet, elővettek: vagy „berepülök” hozzájuk, vagy elszállíttatnak, semmiképpen nem akartam vállalni, de nyíltan meg sem tagadhattam, egy darabig lavíroztam, aztán az orvosok látták, hogy jól dolgozom, és megvédtek tőlük.

– Sokat pusztított magán a bent töltött idő?

– Nem hittem, hogy kibírom, főleg az elején volt nehéz. Mikor ide kerültem, akkor már kezdtek megmutatkozni a csernobili robbanás következményei, a Záhony-Debrecen vonalon, az Alföld közepén megnőtt a rákosok száma, főleg a debreceni börtönből hoztak be sok beteget. Majd minden hétre jutott egy haláleset. Vittem le egy 72 éves felpúposodott mellű halottat, és arra gondoltam, hogy tegnap még cigarettát kért tőlem, és én nem adtam neki. Napokig ettem magam miatta, csak a hitem tartott meg. Ma már könnyebben viselném el, azt gondolnám magamban, ember volt, olyan, mint én vagyok, és elszállt, kit érdekel többé?!

– Mások hogy illeszkednek be?

– A magamfajták éppolyan nehezen, mint én. Infarktust, gyomorfekélyt, magas vérnyomást mindig az első bűntényesek kapnak, és általában az első három évben. A visszaesők már könnyen alkalmazkodnak, lerázzák magukról a börtönártalmakat, mint a kutya a vizet. Ha az első évet átvészeli, már az újonc sem csuklik össze, gyúr valamennyit, hogy meg tudja védeni magát, ha belekötnek, de ez csak a külszín: lelkileg padlóra került, és soha többé nem tud felállni. Igen, egy év kell ahhoz, hogy az ember feladja önmagát.

– Ez magára is vonatkozik?

– Rám is. Pedig jobb helyre nem kerülhettem volna: reggel nyolctól négyig ülhetek egy irodában, udvariasan beszélnek velem, és mégis kezdek begolyósodni, törnek ki rajtam a börtönártalmak.

– De most már könnyebb, hogy hamarosan szabadul.

– Érdekes, tegnap, mikor megtudtam, hogy megkapom a kedvezményt, még nehezebben aludtam el, mint máskor. Felfogtam, hogy elmegyek, és felpörögnek a gondolataim, hogy tudok átállni a külső mozgásra. Az ereknek újra hozzá kell idomulni a gyalogláshoz, teljesen elszoktam tőle, mikor szabadságra mentem, még az a néhány lépés is gondot okozott, amíg elérem a buszt.

– Ki várja kint?

– Az anyám. Ilyenkor csak a szülőkre számíthat az ember, a házasságom rögtön szétment.

Beszélgetés közben Imre sorra húzza ki íróasztala fiókjait, és maga elé gyűjti személyes tárgyait, egy kerek, esztergált fadobozba pakolja.

– Mit visz magával?

– Emlékeket, ajándékokat. Négy faragott barackmagot: kettő kosár alakú, kettő majmot ábrázol, itt a tüdőosztályon készítette egy beteg. Egy mini réz forgópisztoly, egy váci betörőtől kaptam, egy darab eredeti rézérc Recskről. Egy radír, belevéstem egy keresztet, ezzel szoktam lepecsételni a leveleimet. Karácsonyfadíszek, minden itt töltött évemből megőriztem egyet: egy csengőt, egy ezüstözött fenyőtobozt…

– Ez a két nagyméretű gemkapocs honnan származik?

– Mikor Bush, az amerikai elnök Pestre jött, írtam neki egy levelet, sajnos túlsúlyosnak bizonyult, „Toshiba úr” kidobta a postán, és felbontották. Nem írtam rá feladót, de két hónap alatt rájöttek, hogy honnan származik. Szerencsére nem találtak benne semmi politikailag károsat, és visszaküldték nekem, ez a két gemkapocs fogta össze a paksamétát.

A legalsó fiókból Imre kis alakú képeket szed elő.

– Festeget?

– Csak úgy szórakozásból. Eleinte alig jutottam festékhez, különféle fogkrémeket használtam helyette; a Gabi például rózsaszínű, a Kolinos pedig zöldes, mindegyiknek más az állaga, és keverni is lehet őket. Egy Ábel nevű elítélt barátomnak készítettem egy naplementét, el is vitte magával szabaduláskor. Később behozhattam temperát és olajfestéket is, akkor már bonyolultabb témákba is belevágtam.

– Mi a kedvenc festői motívuma?

– Egy csúcstetős református templom tornya.

– Miért?

– Mert úgy találom, hogy olyan, mint az ember élete: egyre vékonyodik, aztán elfogy és eltűnik – az írnok a falra mutat, ahová egy kártyalap méretű képet ragasztott oda –, erre a csempére is tettem egyet, hogy mindig a szemem előtt legyen.

– Hogy szokott lezajlani az utolsó este?

– A fiatalkorúaknál a távozó ilyenkor számol le az ellenfeleivel, ez annyira bevett szabály, hogy a sértett nem is meri jelenteni, mert vamzolásnak számítana, és a társai külön is megvernék. Nekem nincs kin bosszút állni, egy kis zárkabulit rendezek, 3-4 doboz neszkávéval, pudinggal.

– Ital semmi?

– Biztos elhiszi nekem, hogy ha akartam volna, be tudok hozatni egy üveg rumot, de két okból sem teszem meg: én kint sem iszom alkoholt, és ami még fontosabb, nem akartam kikezdeni az itt maradók önfegyelmét egy-két féldecivel. Még annyi tartozik a szokásokhoz, hogy kintről illik írni egy képeslapot.

Pár nappal később benéztem elköszönni, de már elkéstem: Imrét már nem találtam a helyén. A házimunkás egy borítékot adott át nekem: a csúcstetős templom képét találtam benne, mely valaha az íróasztal melletti csempére volt felragasztva, Imre néhány sort írt a hátára:

 

Én holnap elmegyek, reggelre nem vagyok. E koszos csempén csak mementó maradok. Nekem már elég, ha soraim olvasod, emlékezz rám úgy, ahogyan gondolod… Tököl, 1990. 02. 12. dr. N. Imre

Kalocsára a női börtönbe is a rabszállító autóbusszal szerettem volna leutazni – hétfőn reggel a szokásos módon jelentkeztem a Gyűjtőfogházban. Egy őr átkísért a jobb csillagba; már megkezdődött a körszállítás, Pumukli, az írnok teli torokból kiabálva rendezgette a felsorakozó rabokat. Kivártam egy szabad pillanatát, és megkértem, hogy nyissa ki azt a zárkát, ahol a nőket gyűjtötték össze.

– Több is van, melyik érdekli?

Találomra rámutatok az egyikre, Pumukli félrerántja az ajtón a reteszt, belépek. A zárka az első pillanatban egy túlzsúfolt tyúkketrecre hasonlít; az elítélt nők a szűk helyen is izgatottan sürögnek-forognak, menetközben vissza-visszakiabálva ellenkező irányba mozgó vagy a csupasz matracokon gubbasztó társnőjüknek.

Néhány arc ismerősnek tűnik még azokból az időkből, mikor a rendőrökkel portyáztam, emlékszem az egyik hosszú hajú, sírós hangú cigányasszonyra, aki kvarcórákat árult egy Rákóczi úti kapualjban, egy nagy mellű, pörsenéses arcú nő pedig a kocsisoron álldogált, és várta, hogy az autóablakon mustrálgatva kinéző férfiak leszólítsák.

Körbekínálok egy doboz cigarettát, gyufát hiába keresek a kézitáskámban, ki akarok szólni tűzért, de intenek, hogy felesleges. Egy gyufafejet pengével kétfelé vágnak, az egyiket gondosan elrakják, a másikat a Tökölön már megcsodált mozdulattal végigrántják a matrac vásznán, és fellobban a láng.

– Mit csinálnak, ha egy negyed gyufájuk sincs? – kérdezem.

– A falról meszet kaparunk, vattába csavarjuk, a földön sodorgatjuk a papucs talpa alatt, mikor egérszagot érzünk, ráfújunk, és kigyullad.

– Mind Kalocsára mennek? – kérdezem miközben rágyújtanak.

– Igen, „Nyalócsára” – mondja egy alacsony, barna arcú asszony, és ajkát körbesimítja kidugott nyelvével.

A pörsenéses arcbőrű nő előrelép, kér egy cigarettát tartalékba, és hosszan a szemembe néz.

– Szép kék szeme van! Ha úgy gondolja, mi a kis barátnőmmel nagyon szívesen… – és a matracon ülő vékony, de enyhén bajuszos cigánylány felé mutat.

Már messze túl járok az ötvenedik évemen, de elvörösödök az ajánlattól, és hogy tekintélyem maradványait megőrizzem, motyogok valamit a Büntetés-végrehajtás szabályairól, melyek rám is kötelezőek. Megemlítek egy Sz. Mária Valéria nevű elítélt nőt, aki négy fegyőrt csábított el a Markóban; tiszteket, tiszthelyetteseket, és mind a négyet leszerelték a testülettől. A történet egyébként igaz, de magyarázkodásom nem arat sikert.

– Érdekes, azt hittem, az újságírók nem ilyen szégyenlősek. Ismeri S. Bélát – a bajuszos cigánylány megnevez egy főszerkesztőt, aki példás családi életét állandóan a kirakatba rakva mutogatja –, huszonnégy figurát csináltam vele végig, a „parasztostól” a „farzsebesig”.

Tudásvágyam legyőzi gátlásaimat.

– Ezek mit jelentenek?

– Az első „girincre, asszony!”, a második a végbélbe. Ha látja Bélát, mondja meg neki, hogy Edit, a kis cigánylány Mélykútra került, és sokat gondol rá.

Megkérnek, hogy szerezzek forró vizet, szeretnének „dobi”-t készíteni maguknak – egy ideig utoljára, mert lenn Kalocsán tilos az igazi tea, csak a csipkebogyóból vagy hársfavirágból készült pótteákat engedélyezik. Élek a kínálkozó eséllyel, és kilépek a folyosóra.

A másik zárkában jóval kevesebben tartózkodnak, és a hangzavar is kisebbnek tűnik. Egy fiatal nő előregörnyedve ül a matracon, homlokáról csorog a verejték.

– Mi baja van?

A szomszédja válaszol helyette:

– Benyelt, egy órán belül már másodszor. Megevett egy fél méter drótot a szemem láttára.

Kiszólok Pumuklinak:

– Így nem lehet elszállítani ezt a nőt. Három óráig is eltart, amíg leérünk Kalocsára, perforálódhat a gyomra vagy a bele.

– Kunigundának? – mutat rá Pumukli a fiatal nőre. – már annyit nyelt, hogy „Vasraktár”-nak hívják, több fém van benne, mint egy MÉH-telepen.

– Szóljon az őröknek!

– Hiába szólnék, rögtön indul a busz, miatta nem fognak késlekedni.

Már elszánnám magam, hogy felmenjek az orvoshoz, de Kunigunda felkel, és rikácsolva visszakiabál:

– Úgyis hazavágom magam, kétszer nem sikerült, harmadszor nem hoztok vissza.

A szomszédja is kiáltozni kezd:

– Úgy jársz, mint én! – felhúzza a hasán a pulóvert, bőrét át- meg átszabdalják a műtéti hegek. – Tönkretettem magam, nagy lyukak vannak a hasamban.

– Te engem nem értesz, Bige, nekem három hónapos gyerekem van, direkt nem apasztottam el a tejemet, mert azt hittem, hogy ha szoptatok, szabadlábon maradok, és most mégis berántottak.

– Mert folyton megjátszod magad, szavahihetetlennek tartanak.

Kinyílik az ajtó, Pumukli kiszólítja a nőket, és felsorakoztatja a folyosón, őket nem verik bilincsbe, hangosan társalogva és gesztikulálva vonulnak az autóbuszhoz. Egy kannában vizet adnak fel az útra, és egy fedővel ellátott küblit. Felszállásnál az egyik fegyőr szigorúan ellenőrzi, hogy betartják-e az ültetési rendet.

– Miért olyan fontos ez?

– Hogy egy nagy karambol után fel lehessen ismerni őket.

Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e. Engedélyt kérek tőle, hogy beülhessek a nők közé, az őr csak vonakodva egyezik bele.

– Jó, hogy lejön velünk – mondja a szomszédom, aki mellé telepszem –, ha idegeneket látnak, nem kutatnak át minket annyira Kalocsán.

– Mit hoznak be magukkal?

Kihúzza a rózsaszínű felső részt a rabruha szoknyájából: a dereka filteres és szórós teával, szemceruzával, rúzzsal és más kozmetikumokkal van kitömve – ez lent a börtönben mind tilos holminak számít. Ugyanígy felszerelkezett az autóbusz többi utasa is, némelyikük a szappanban vájt ki egy üreges rejtekhelyet a gyűrűje számára, mások kettévágták a rabcipót, kikaparták a belét, a helyére tették a csempészárut, aztán a két fél kenyeret összeillesztették.

A buszban összekeveredik az eddig két zárkára szétválasztott csapat, beszámolnak élményeikről, a legfontosabb téma: sikerült-e nemi kapcsolatot létesíteni a börtönben.

– Egy fegyőr meg akart márelni, de öreg volt.

Erzsi, egy széles vállú, hatalmas mellű cigánylány ennél tovább jutott.

– Én azért falcoltam be, hogy találkozzak Jónás Jenővel. Úgy szeretem, hogy odaadtam neki a gyerekem képét. Megbeszéltük, hogy ő is befalcol, behozták. Megvettünk egy villanyszerelőt, nyitva hagyta a zárkámat, de a pulton úgy jelzett, mintha be volna csukva, Jenő háromszor is bejött. Lebuktunk, tíz nap fogdát kaptunk érte, de megérte.

– Nem igaz, Tökölön nincs is ilyen pult.

– Átkerültünk a Markóba, a legkedvesebbem haljon meg, hogy ha hazudok. Neked összejött valami, Kunigunda?

– Semmi, csak az élettársam üzent: vár rám, ha kell, két évig is. Már nagyon unom, mindig ugyanazt mondja. Én nem hiszem, hogy valaki is kibírná két évig egyedül.

Egy szőkített hajú, középkorú nő visszafordul, és hirtelen haraggal hátraszól:

– Te akkor még sohasem szerettél és sohasem izéltél igazán, ha nem tudsz várni két évet. Én tízet is tudnék a férjemre.

Az autóbusz még mindig a Gyűjtő falain belül vesztegel. Kunigunda hízelkedő mosollyal felém fordul.

– Gyuri bácsi, adjon egy húszfillérest szerencsepénznek!

Élek a gyanúval, hogy újra be akar nyelni, ezért inkább egy papír tízforintost ígérek neki. Az elutasításra a lány csak legyint, kiveszi a füléből kerek fémklipszét, és akár egy tablettát, bedobja kitátott szájába.

– Bennem van már két húszforintos, üveget is nyeltem.

– Az üveg az hasít – szörnyülködik a tapasztalt Bige.

– Kenyeret ettem rá, az nyomja lefelé.

A példája ragadós, Erzsi, a hatalmas cigánylány kabátujjából kiráz két csavart – az autóbusz üléséből hajthatta ki körömmel.

– Én ha eszek, csak ilyet eszek, és hozzá ceruzabelet, mert az fekete, a röntgen jobban kimutatja. Én nem fogok Kalocsán maradni – mondja, és egy pohár vízzel lenyeli a csavarokat.

A többiek nem bírják tovább a feszültséget, előrekopognak, behívják az őrt a sofőrfülkéből.

–Őrmester úr, Erzsinél még mindig van két szög, a zárkában láttam nála.

– Adja ide! – nyújtja ki a kezét az őr.

– Én? Mit? Nincs nálam semmi.

A busz hirtelen megindul, az őrnek vissza kell térnie a helyére, de fenyegetően bólint.

– Ahogy leérünk, megírom a fegyelmi lapot.

Erzsit nem érdekli a fenyegetés, hátradől az ülésen, és elmereng.

– Kék szekfűt szeretnék a síromra!

Vita alakul ki:

– De hát a kék szekfű olyan mesterséges!

– Az ő halála is mesterséges lesz.

Aztán a „nyelők” elhallgatnak, csönd telepszik az autóbuszra. Megszólítom a szomszédomat, egy harmincnyolc-negyven éves, vékony, nyugodt tekintetű asszonyt.

– Honnan jön?

– A bíróságról, másodfokra vittek fel. Első fokon öt évet kaptam, most levettek egy évet jogerősen.

– Mit követett el?

– Megöltem a férjemet.

– Miért?

– Ivott, minden éjszaka részegen jött haza, de ezt szó szerint értse: hétfőtől vasárnapig nem volt szünet. Éjjel kettőkor belépett az ajtón, és elkezdett tapogatódzni a konyha falán, mert nem találta a villanykapcsolót, én hallottam, hogy motoz, és olyan lett a gyomrom, mint a kő. Felkeltem, mert különben a gyerekeket zavarta fel, előhozatta az iskolai könyveiket, és az éjszaka közepén kezdte felmondatni velük a leckét. Azok szegények állva aludtak, és ha eltévesztettek valamit, a férjem ordított: „Én a lelkem kiteszem értetek, ti meg nem tanultok, de kiveszlek titeket az iskolából, mentek dolgozni!” Szóval elébe siettem, lekurvázott engem is, az anyámat is, aztán megvert. Nem tudom, mit ivott, olyan szaga volt a leheletének, mint a nyers, erjedt kukoricának, majdnem elhánytam magam tőle. Így ment ez talán ötszázszor is, ötszázegyedszer, mikor a fejemet az ajtófélfához csapdosta, felkaptam egy kést, és felé szúrtam. Csak meg akartam ijeszteni, de épp szíven találtam, ott helyben meghalt.

– Milyen erő kellett a szúráshoz?

– Semmi különös, még hangot sem adott. Olyan volt, mintha egy darab marhahúsba vágtam volna bele a kést.

– Megbánta azóta?

– Mint embert sajnálom, de ennyi az egész, semmi lelkiismeret-furdalásom nincs. A bíróság is tudta, hogy mi történt, azért kaptam csak négy évet emberölésért. Még negyvenöt éves sem leszek, mikor kiszabadulok, és élhetek tovább nyugodtan.

– A család tartja a kapcsolatot?

– A két fiam nem jön be hozzám, röstellik, hogy börtönben ülök, a lányomat az anyám neveli, ők meg szoktak látogatni.

Tanácsot kérek, hogy kit válasszak következő alanynak, körülnéz, és átmutat a másik oldalra, egy sovány, sápadt arcú, sötét szemű cigánylányra; egész külseje feltűnően ápolt, és szomszédjától elhúzódva olyan tartózkodóan ül a helyén, mintha vonattal utazna át egy ismeretlen országon.

– Flórának hívják, Istenről és a hitről beszélgessen vele.

Flóra átül mellém, rákérdezek családi körülményeire, meglepődöm, mikor kiderül, hogy harmincöt éves kora ellenére özvegyasszony, és négy gyereket hagyott kint. Láthatólag nem szívesen beszél erről az autóbuszban ülők nyilvánossága előtt, fordítok a témán.

– Mit dolgozik a börtönben?

– A kalóriásoknál vagyok, mi készítjük a reggelit. Hajnali háromkor kelünk mindennap, és később már nem tudjuk kialudni magunkat – a szemére mutat –, ezért alakultak ki itt ezek a táskák, de kint talán majd visszahúzódik.

– Azt mondják, hogy maga hívő, igaz?

– Igen.

– Így könnyebb elviselni a börtönt?

– Én nem tudnám folytatni az életemet enélkül. Idén szilveszterkor is feküdtem az ágyon, és úgy éreztem, nem tudok átlépni az 1990-es évbe. Fennakadok, mint egy kerítésen. Könyörögtem Istennek, hogy segítsen, és egyszer csak a lecsukott szemhéjam alatt egy szürke pokrócot láttam, amely eltakarta minden kínomat, és megértettem, hogy meghallgatta az imámat.

A mögöttünk ülő nő közbeszól:

– Én is hittem Istenben, a retikülömben hordtam a Szűzanya képét, folyton csókolgattam, és mégis elítéltek. Fogtam és elégettem mindent.

Flóra válaszol, de hangjából alig titkolt lenézés érződik:

– Isten nem olyan, mint az OTP, hogy rögtön fizet, de az én nevelőanyám mindig azt mondta: „Isten se nem siet, se nem felejt.” Mióta hiszek, sokat változtam. Én sokáig abból éltem, hogy lejártam az utcára ismerkedni, és pénzért lefeküdtem a férfiakkal. Egyszer elmentem egy fiúval, aki akkor szabadult a börtönből, és együtt voltunk a lakásán. Mikor befejeztük, könyörgött nekem, hogy maradjak vele reggelig, mert nem bírja ki egyedül. Akkor azt mondtam neki: megkaptad, amiért megfizettél, és ott hagytam, ma már ott maradnék, mert tudom, hogy mit érzett.

Isten adott erőt ahhoz is, hogy itt bent nem hagytam elcsábítani magam a buziskodáshoz, hogy adhatnék kenyeret a gyerekeimnek ugyanabból a kézből, vagy mi történne, ha megtudnák, hogy az anyjuk buzi volt Kalocsán.

– Milyen hitet követ?

– Jehovista vagyok. Én írom az imáimat, három nagy füzetbe gyűjtöttem össze.

– Megmutatná őket?

– Nagyon szívesen odaadom magának. Kérjen ki, és én áthozom a zárkámból. Majd akkor elbeszélgetünk az életemről is, ha érdekli.

Flórát egy középkorú, nyugodt és magabiztos nő váltja fel a szomszéd ülésen, lent Kalocsán afféle segédfelügyelői szerepet tölt be.

– Miért éppen magát nevezték ki?

– Civilben a vendéglátóknál dolgoztam. Egy maszek kocsmát vezettem, egyedül, mert a férjem szerette a „pipihúst”, és a kasszából finanszírozta az ügyeit. Mikor rájöttem, nem jelentettem fel, megvertem és kirúgtam. Ha ott a kocsmában a hónom alá csaptam száz részeg trógert, akkor a nők között is tudok tekintélyt szerezni magamnak. Az anyám oláh cigány volt, megértek minden nyelvjárást, ezt persze nem kötöm az orrukra, előttem bátran „vakerálnak”.

– Szívesen csinálja?

– Nem. Kalocsán először a varrodában dolgoztam, ezerszer jobban szerettem ott lenni, ledolgoztam a nyolc órát, és nem kellett törődnöm senkivel sem. Itt viszont nincs nap veszekedés nélkül, sok a primitív ember, bent a börtönben tanulnak meg szappant és WC-papírt használni, otthon jó, ha hamulúghoz vagy újságpapírhoz hozzájutottak. Vécékefével mossák le az ülőkét, belefekszenek a kézmosó csapok alatti vályúba, és ha rájuk szólok, visszabeszélnek. Én ilyenkor nem vitatkozok, csak elmagyarázom nekik, hogy itt mindenkinek ugyanaz a hárombetűs neve van: „rab”, és ez azt jelenti, hogy meg kell tartanunk a börtönszabályokat.

– Gyakran kerül szembe velük?

– Ahányszor muszáj. Én nem állhatok folyton a hátuk mögött, hogy éjszaka szeretkeznek egymással, abba én nem tudok beleszólni, de ha a fürdőben zuhanyozás közben akarnak összebújni, azt nem hagyom. Egyébként a homokosok engem is „felkértek táncolni”, de mondtam, hogy rassz keringős vagyok.

Különösen a beszélők után kell résen lennem, mert pénzt hoznak fel a hajukban eldugva, vagy sebtapasszal felragasztják a cipőjük talpára. Megy az üzletelés; civil fehérneműt, filteres teát, hiperolt vesznek.

– Minek nekik a hiperol? Ha jól tudom, ezt a szert toroköblögetésre használják, és ha szükségük van rá, az orvos biztosan felírja nekik.

– Ezt nem egészen jól tudja, mert a hajukat szűkítik hiperollal, hétszáz forintot adnak egy nyolctablettás dobozért. A cigánylányok hetenként szőkülnek, itt Kalocsán klóros a víz, erősebben hullik a haj, a nők mindent megpróbálnak, nemcsak a hiperolt használják, hanem olajat, zsírt kennek rá. Nem vágják le a hajukat, hanem meghagyják olyan hosszúra, amilyenre nő.

Másik üzletelési forma, hogy valaki, aki kintről nem jut pénzhez, itt bent terítőket, párnákat hímez, és eladja a tehetősebbeknek. Azok meg kiküldik a családjuknak, mint ajándékot, vagy a beszélőnél kiadják. De ebbe nem szólok bele, nem az én dolgom, amúgy sem lehetne bizonyítani, hogy adás-vevés történt.

– Kap valami kedvezményt, amiért elvállalta ezt a feladatot?

– Csak azt, amit minden elítélt megkap, ha korrektül viselkedik. Alacsonyabb büntetésfokozatba soroltak, és negyeddel szabadulok, már csak egy hónapom van hátra.

– Kint mihez akar kezdeni?

– Visszamegyek a vendéglátóiparba. Én büntetett előéletűnek számítok, nem kaphatok erkölcsi bizonyítványt, de nem számít, a lányom nevére veszünk egy kocsmát.

A busz futása lelassul, a nő felemelkedik.

– Rögtön megérkezünk. Ne haragudjon, de vissza kell ülnöm a helyemre!

Az autóbusz egy Y fordulatot tesz közben, csikorogva felhúzódik a redőny előtte, betolat egy udvarba. Az őr kinyitja a vezetőfülke hátsó ajtaját, és int, hogy szálljak ki: a börtön hátsó bejáratánál, egy kis belső udvaron találom magam. A kapus megpróbálja visszaengedni az utca felé záró redőnyt, de hiába nyomogatja, az elektronikus kezelőpult gombjait, a redőny meg se moccan.

– Milliókba került – mondja elkeseredve –, és nem elég, hogy olyan gyönge, hogy egy ócska Dacia is át tudná törni, de minden héten kétszer-háromszor el is romlik.

Telefonon beszólnak az épületbe erősítésért, néhány fegyveres őr érkezik, sorfallal zárják le a redőny helyén tátongó rést, meggátolva a kitörési kísérletet, csak aztán engedik ki az elítélteket a rabóból. A nők engedelmesen sorba állnak, közben egy pillantást vetnek a börtön mögötti falusias utcára, ahol épp most fehér pompájukban virágoznak a cseresznyefák, aztán a vezényszóra elindulnak befelé. Mikor becsukódik mögöttük a belső rácsos ajtó, az őrök megkönnyebbülten felsóhajtanak, és leengedik a géppisztolyukat. Egy tiszt jön elém.

– A parancsnoknő várja önt.

 

Acélkapuk nyílnak meg csengőre, kulcsra vagy a kísérőm mikrofonon bemondott nevére. Egy hosszú folyosóra jutunk ki, itt helyezkedik el Juhász Lászlóné bévés alezredesnő parancsnoki irodája.

A testületnél magasnak számító rendfokozata ellenére Juhásznéból hiányzik minden „smasszervonás”. Civil ruhát hord, szívesen beszél családjáról, kérdezősködik börtöntapasztalataimról, hangját akkor sem emeli fel, ha megoldásra váró kérdésekkel kopogtatnak be hozzá, és azonnali döntést várnak tőle.

Juhászné ötvenedik éve körül jár, eredeti foglalkozása szerint tanár. Tizenegy évig tanított, hivatását csak akkor adta fel, mikor házassága révén Kalocsára került. A városi pártbizottság közművelődési osztályán dolgozott, de 1984-ben egy átszervezés következtében megingott a helye.

Több állás közül is választhatott, a megyeszékhelyen is szívesen látták volna, de a Juhász család ekkorra már megkötött Kalocsán: fiúk érettségi előtt állt, lányuk táncolt a helyi együttesben. A városban minden szóba jöhető poszt foglalt volt, és Juhászné senkit sem akart kitúrni a helyéből.

– Akkor készült nyugdíjba Nagyné, a börtön régi parancsnoka, ismert engem és a környezetemet is, ő ajánlotta fel, hogy legyek az utódja. Elvállaltam, és nemcsak azért, mert jobb nem akadt, de úgy gondoltam, hogy itt továbbra is pedagógus maradhatok egy kicsit.

– Fizikailag hogy tudta megszokni a börtönt?

– Nagyon nehezen, egy fél évig fulladoztam itt bent, egy másik parancsnok folyton tüsszögött. Gondoltam is rá, hogy abbahagyom, de aztán lassan megtanultam elviselni.

– A börtön milyen szerepet tölt be a város életében?

– Kalocsát, mint érseki székhelyet nem fejlesztették a felszabadulás után, még tíz évvel ezelőtt is az embereknek idegenbe kellett eljárniuk dolgozni. Akkoriban a Büntetés-végrehajtás a legjobban fizető munkaadónak számított, szinte sorba álltak nálunk a felvételre várók, a város vezetése nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen sokra tart minket. Ma már sokan viszolyognak tőlünk, azt mondják, a centrumban fekszünk; rontjuk a városképet, és zavarjuk az idegenforgalmat. Most, a választások idején, szinte minden párt felvette a programjába, hogy telepítsenek ki minket, a kiürített szovjet laktanyát kínálják fel cserébe, de az átköltözés és a berendezkedés legalább százmillióba kerülne, a BV-nek nem telik rá, más pedig nem ad hozzá pénzt.

Ha rajtunk múlna, mi szívesen átmennénk egy modern intézetbe, mert ebben a környezetben soha nem tudtunk megfelelő körülményeket kialakítani. A ház 1896-ban eredetileg törvényszéknek épült, máig is megmaradtak ennek a nyomai, például a varrodánkat az egykori „esküdtek termében” rendeztük be, a falon látszanak a régi római istenábrázolások. 1950-ben magasabb parancsra alakították át börtönné, 7-800 elítélt nőt hoztak ide, és több mint ötven újszülött csecsemőt. Az elemi ellátásukat sem tudták biztosítani: szalmán feküdtek, küblire jártak, és lajttal hordták nekik az ivóvizet. Mintegy 200 politikai fogoly akadt köztük, itt őrizték például Szálasi feleségét is, a régi smasszerek azt mesélik, igen renitens módon viselkedett.

Mindez persze, már a múlté, de mióta én idekerültem, azóta is folyton építkezünk, kicseréltük a tetőszerkezetet, közben tatarozni kellett a falakat is, mert már estek ki belőlük a téglák, egészen decemberig fel volt állványozva a kémény. Elképzelheti, hogy ez az építkezés, az állandó mozgás mekkora felfordulással járt, hogy fellazult a rend és az őrzésbiztonság.

– Jól emlékszem, hogy történt egy hármas szökés?

– Igen, három férfi előzetes elfűrészelte a rácsot egy spirálfüzetből kihúzott dróttal, az őrök nem vették észre, mert fogkrémmel bekenték a rést, az utolsó néhány millimétert már valószínűleg kívülről vágták át - az egyik őrizetes kalocsai illetőségű volt, valamelyik barátja segíthetett neki.

Az eset felfoghatatlannak tűnik, visszakérdezek:

– Jól értettem, hogy dróttal vágták át a vasat? Milyen dróttal?

– A lehető legközönségesebb fajtájúval. Negyven évig senki sem vette észre, hogy a rácsok annak idején lágyvasból készültek, és az elítéltek azt mondják, hogy nemcsak dróttal, de egy szál lószőrrel is át lehetne vágni. Most a legveszélyesebb helyeken megerősítettük, de másutt mindenütt maradt a régi. Az őrparancsnokok azt javasolták, hogy kobozzuk el a zárkákból az összes spirálfüzetet, már kezdték is begyűjteni, de leállítottam az akciót, mert ilyen alapon el lehetne szedni minden fémtárgyat, a kötőtűtől kezdve a fülbevalóig.

Az az igazság, hogy az elítéltek nem azért nem szöknek meg, mert nem tudnának, hanem azért, mert nem akarnak. Esténként, ha szól otthon a telefon, mindig remegő gyomorral veszem fel, hátha valaki mégis „beindult”.

Az őreink fiatalok és jobbára tapasztalatlanok, de húszéves rutinnal sem tudnák tökéletesen ellátni a feladatukat. Hallom, már látta, hogy működik a hátsó kapunk, néha egyszerűen kiakad, a többi berendezésünk sem áll sokkal magasabb színvonalon.

Az egyik irányban, az István Gimnázium felé szinte nyitott az udvarunk, aki felkapaszkodik a tetőre, megléphet. Egy külön őrhelyet kellene ott felállítani, kértem pénzt az Országos Parancsnokságtól, hogy négy új embert vehessek fel, de egy fillért sem tudtak adni, oldjuk meg saját erőnkből.

– Ilyen körülmények között nem tart attól, hogy az egész biztonsági rendszer összeomlik?

Juhászné egy kitérő mozdulatot tesz, ami jelentheti azt is, hogy ilyen veszély nem fenyeget, mert a biztonsági rendszer már rég összeomlott, de úgy is értelmezhető, hogy ő mindezek ellenére bízik a jövőben. Retiküljéből orvosságot szed elő, és beveszi.

– Úgy látszik, korán dicsekedtem vele, hogy milyen jól bírom magam, az az igazság, hogy már napok óta rossz a közérzetem, lázam van, csak egy-két órára tudok bejönni.

– Folytassuk később a beszélgetést?

– Nem, szeretném, ha adhatnék valamilyen képet az intézetről, mielőtt elindulna körülnézni, legalább néhány számot. A Kalocsai Fegyház és Börtön feszített körülmények között, háromemeletes ágyakkal 65 embert tudna befogadni, jelenleg 447 fő a létszám, ebből 60 férfi, előzetes letartóztatottak a zárkasoron, iparosok vagy más kiszolgáló feladatot ellátó személyek.

Az elítélt nők közel egyharmada életellenes bűncselekményért került ide. A leggyakoribb forma, hogy családi veszekedés során baltával, késsel, kapával végeznek a férjükkel vagy az élettársukkal, de egészen szélsőséges, szörnyű esetek is előfordulnak. Egy tanárnő három házasságon kívül született magzatját is megfojtotta, alkoholt öntött rájuk, és dunsztosüvegben a kamrája polcán tartotta, a befőttek között, egy másik asszony a disznókkal etette meg a fiát. Három cigánylány vérbosszút állt a sógorukon, formálisan agyonverték, mert öngyilkosságba kergette a testvérüket. A legfrissebb ügyünk: egy orvosegyetemista lány összeszövetkezett a szeretőjével, megkínozta és megölte az apját, de nem sorolom tovább, gondolom, úgyis fog beszélgetni néhány életellenessel.

A többséget vagyon elleni bűncselekményért ítélték el, rablásért vagy lopásért, önállóan ritkán „dolgoznak”, inkább társtettesként vagy csoportosan. Nincsenek pontos felméréseink, de becslésünk szerint 60-70 százalékuk cigány, a törzsi erkölcs szerint kötelesnek érzik magukat, hogy ellássák férjüket és családjukat. Azt vallják, hogy ha a gyerekek éhesek, lehet lopni a gazdagoktól, ilyen esetben a lopást, zsebelést nem tartják bűnnek.

Otthon primitív, mostoha körülmények között, megalázó helyzetben, állandó feszültségben éltek, itt bent bűntudat, munkába való menekülés jellemzi őket, félnek és függnek a külvilágtól. Öt-hat, de néha tíz-tizenkét gyereket hagytak kinn, és az anyaszerep számukra fontosabb, mint a férjüknek az apaság. Az elszakadás a gyerekektől súlyos csapást jelent nekik, egyszerűen elveszítik a helyüket a világban. A kívülről érkező rossz hírekre elhatalmasodik rajtuk a depresszió. Sok gyógyszert fogyasztanak – kétszer annyit, mint egy férfiintézetben szoktak. Kialakulnak a homoszexuális kapcsolatok, amíg nem zavarják az adott közösség életét, behunyjuk legalábbis az egyik szemünket.

Tizenöt százalékuk nyilvánvalóan analfabéta, nyolcvan százalékuk papíron elvégezte az általános iskola néhány osztályát, de ha valaki nyolc osztályt mond be, akkor sem biztos, hogy akár a nevét is le tudja írni. Szellemi színvonaluk is ennek megfelelő, tovább tenyésznek köztük a kinti babonák, hisznek az áldásban-átokban, például a kifésült hajszálaikat, levágott körmüket a tűzbe vetik, nehogy ellenségeik kezébe kerüljön, és ezen keresztül megrontsa őket.

Én minden erőmmel terelném őket az iskola felé, dicséretet, rövid távú eltávozást ígérek nekik, de egyre kevesebben hajlandók jelentkezni. „Legalább öt mondatot tanuljon meg Petőfiről!” „Ki az? Nem az apám.”

Csak néha sikerül fanatizálnom egy-egy lányt. D. Barbara emberölés miatt került be hozzánk, bent dolgozott a raktárban. Kint elvégzett egy gimnáziumi osztályt, rábeszéltem, hogy folytassa. Minden nevelő segített neki, a gimnáziumból jártak át korrepetálni a tanárok, letette a hiányzó három osztályt. Az érettségire civilbe öltöztettük, „jó”-ra levizsgázott, ő volt az intézetből az első, akinek sikerült. Akkor egy pillanatra úgy éreztem, mintha megint pedagógus lennék.

 

Az őr átkísér a befogadózárkába, a Gyűjtőből érkezett elítéltek itt töltik az éjszakát, újra feltűnnek az autóbuszból ismert arcok, csak a „kápó”, a kocsmárosból lett felügyelőnő hiányzik, elvezényelték valahová. Mikor kérdezek utána, lekicsinylő mosoly ül ki az arcokra.

– Vamzer, ment jelenteni.

Az ő távollétében az elítéltek el merik engedni magukat, gátlástalanul kirakják a pokrócokra a testükön behozott holmit, cserélik és árulgatják. A zsongó alkudozásban a vámellenőrzésen sikerrel átesett csempészek megkönnyebbülése keveredik az alkalmi kereskedők mohóságával.

A piaci elvek elég primitívek: darab-darab, például rúzs és rúzs között nincs különbség, egy megavasodott régi magyar gyártmányú rudacska ugyanannyit ér, mint egy Miss Dior vagy Cleopatra márkájú. A filctoll is kozmetikai cikknek számít, szemfestésre használják. Az üzletmenet elég élénk, a cigánylányok naponta kikészítik magukat. A fehérneműk közül az elöl cipzáras bugyi a legkeresettebb, egy melltartó 200 forintért cserél gazdát.

Valaki zenélő leveleket kínál, melyek a boríték kinyitásánál eljátszanak egy-két taktust valamilyen ismert dallamból. Négy-ötféle is fekszik a pokrócon, nézegetem a feliratokat:

 

Aki szeret, az kétszer él

Together for happiness!

Megszeretni egy perc is elég, de elfeledni egy élet is kevés!

 

Kilencszáz forintot vagy ennek megfelelő áru ellenértéket kér érte, elcsodálkozom:

– Kinek van ennyi pénze?

Kiderül, hogy majdnem mindenkinek, a köpeny zsebébe gyűrt vécépapír vagy vatta között ezerforintosok tűnnek fel.

A szőkített, de a töveknél már az eredeti barnára lenőtt hajú asszony, aki az autóbuszban leszidta a többieket, mert nem tudnak évekig várni távol levő élettársukra, külön húzódott. Bemutatkozunk, Mártának hívják, megkérdezem tőle:

– Maga nem hozott be semmit?

– De igen, egy kis üveg Hypót.

– Le akar számolni valamelyik ellenségével?

– Én itt senkit sem tisztelek meg azzal, hogy elfogadjam ellenségemnek.

– Akkor mire való?

– A bugyijaimat akarom kifehéríteni vele, mert itt elszürkültek a sok mosástól. A büntetésemből már csak hónapok vannak hátra, és én ugyanazon a nívón szeretnék kilépni a börtönből, ahogyan bejöttem. A férjemet úgy értesítettem, hogy a valódi időpontnál egy nappal később szabadulok, ennyi idő kell nekem, hogy kint fodrászhoz, kozmetikushoz menjek, vegyek egy rendes ruhát. Én meg akarom tartani őt, és minden az első találkozáson múlik.

A sarokban Erzsi és Kunigunda sustorog. Az ápolónő, aki az érkezésnél átvette a csoportot, tudott arról, hogy benyeltek az autóbuszon, közölte velük, hogy másnap kimennek vizsgálatra a városi rendelőintézetbe. A két lány mindenképpen vissza akar kerülni a tököli kórházba, ezért nem bízzák a véletlenre az orvosi döntést, egy kicsit „rádolgoznak”, egy-egy darab dróttal, üres rúzstokkal a kezükben eltűnnek a mosdót lezáró deszkafalak mögött.

A „vásár” lassan véget ér, elrakják az árukat, a zárka vacsorára készül, maradt még az úti élelemcsomagból, csak friss kenyeret kérnek az őrtől. Csodálkozva látom, hogy a vajadagjukból hagynak, és a hajukra kenik.

– A szép, hosszú haj a mindenük, mert ezt szeretik a homokos partnereik – mondja Márta komoran –, mindenfélét kitalálnak, hogy megerősítsék. Elmennek az orvoshoz, bejelentik, hogy tetvesek, és kapnak Ergót. Állítólag az is használ a hajhullás ellen.

Nem illik tovább zavarnom az esti készülődést, de mielőtt elköszönnék, megkeresem a zárkában Flórát, a jehovista cigánylányt. A társaságtól elvonulva egy felső ágyon feküdt, és a mennyezetet bámulta, feltehetőleg imádkozott.

Kiléptem a folyosóra, és megkerestem az őrparancsnokot, Juhászné engedélyezte, hogy bent aludjak a börtön épületében, a számítógépes központba raktak be nekem egy ágyat, és az őrszobán vehettem át a kulcsot. „Túlpörgött” idegeim nem akartak lelazulni, tudtam, hogy hiába is próbálnék elaludni, megkérted az őrparancsnokot, hogy elkísérhessem a takarodót ellenőrző körútjára.

– Már tizenegy óra van, miért ilyen későn zárnak? – kérdeztem már menet közben.

– A délutános műszak tízkor végez, utána még meg is kell vacsorázniuk.

Az éjszakás nővér jár elöl, kiosztja a gyógyszereket; többnyire nyugtatókat és fájdalomcsillapító tablettákat. Az ápolónőt követi a zárást végző négy fegyőr a szokásos felállásban; hárman kint maradnak a folyosón, gumibotjaikat készenlétben tartva biztosítanak, a negyedik belép a zárkába – mellé szegődöm.

Az elítélt nők már felvették szürkésfehér pizsamájukat, és megágyaztak, eddig a tévét nézték, most elzárják a készüléket, és felsorakoznak, a zárkafelelős jelent. Az őr névsort olvas, minden név gazdáját gondosan azonosítja, nehogy valaki egy társa szökését fedezve kétszer jelentkezzék. Miután ellenőrizte és rendben találta a létszámot, jó éjszakát kíván, kilépünk, elfordítja a kulcsot, és rátolja az ajtóra a reteszt. Némely ajtó szemmel láthatólag gyönge, nem felel meg a biztonsági előírásoknak, külön rácsot szereltek elébük – ez nehezíti a figyelést, mert nem lehet belátni a „kukucs”-on.

Bár már az utolsó zárkával is végeztek az őrök, még nem távoznak el, figyelik a folyosóra kiszűrődő beszélgetéseket. Az egyik ajtó mögött hirtelen felcsattan egy rikácsoló hang:

– Te loptad el a kávémat, mind a két dobozból hiányzik legalább egy ujjnyi!

Valaki békítőleg közbeszól:

– Hallgass, Négus! Tudod, hogy az őrök kint állnak a folyosón, és figyelnek minket.

– Nem érdekel. Haljál meg, esküdj meg, hogy nem te loptad el! Egy gyenge hang védekezik:

– Már mondtam, hogy hozzá se nyúltam.

– Nem hiszek neked, hazudsz. Amikor „megkotortalak” – Kalocsán így nevezik a nők homoszexuális aktusát –, akkor is azt ígérted, hogy nem szólsz, és mégis jelentetted. De én nem hagyom a kávémat, befalcolok és téged is megváglak.

– Ki ez a Négus? – kérdezem megdöbbenve. – Idegbajos?

– „Gyógyítós”, de veszedelmes. Negyven kiló sincs, de elviszi a százkilós bálát. Vigyázni kell rá – megzörgeti az ajtót –, vedd súlyba a szádat, Négus, mert lent alszol a fogdán!

Bent elhalkul a veszekedés, bár sustorogva tovább folytatódik, ebbe már nem érdemes beleavatkozni. Elvonulunk, a folyosószakaszon csak a szolgálatot teljesítő őr marad, ő az éjszaka folyamán minden egyes zárkában négyszer-ötször felgyújtja majd a lámpát és bemegy ellenőrizni. Az őrparancsnok folytatja ellenőrző útját, kopogunk lefelé a lépcsőn.

– Most, éjfél körül hány őr vigyáz a börtönre?

– Velem együtt kilenc, ebből kettő van fegyverrel ellátva.

– És ha most hirtelen zendülés törne ki, vagy kívülről támadnák meg a börtönt, honnan kaphatna segítséget?

– Egy-két órán belül sehonnan. Hiába hívnám a rendőrséget, egyetlen mozgósítható emberük sincs, akit átküldhetnének. Pestre kellene felszólnom, és a központi ügyelet irányítana ide támogató erőt. Addigra itt már minden eldőlne, a csontjainkat szopogatnák, de ne fessük az ördögöt a falra!

Leértünk a hátsó bejárathoz, az öreg kapuőr jelent, aztán kezet fog a parancsnokkal. A redőny most leeresztve a helyén van, de a kapusfülke ellenőrző pultján nem működnek a lámpák, melyeknek a kapuzárak nyitott vagy zárt állapotát kellene jelezni.

– Biztos mondta a parancsnoknő: ilyen az egész technikánk. Egyetlen „készülék” jelzi a szökést: a galambok felrepülnek a párkányokról, ilyenkor belenézünk egy rácsra szerelt visszapillantó tükörbe, amelyből beláthatjuk az épület egész homlokzatát. Szerencsére még az idén elmegyek nyugdíjba, mielőtt kitörne valami balhé, harmincöt év után nem szeretnék én is börtönbe kerülni.

Az őr beinvitál minket a fülkéjébe egy kávéra, elgondolkodva keverem el a cukrot.

– Ennyi év alatt ennyi csinos nő között még soha nem esett kísértésbe? - Mikor ide kerültem még 1955-ben, Haller, a parancsnok rámutatott az elítéltekre: ezeket a Horthy-rendszer hagyta ránk, és ha maga nőt lát bennük, jobb, ha most rögtön elmegy. A konyhában mindig akkor súrolták az üstöt, mikor én arra mentem, jó mélyen behajoltak, látszott a seggük. Az ember nincs fából, de én tartottam magam, a kenyeremre gondoltam, a családomra és a büszkeségemre, hogy kalickában őrzött madárra nem lövök. Más kollégák is ezt tartották szem előtt, csak egy századosra emlékszem, aki összeszűrte a levet egy elítélt nővel, meg is bukott vele.

– A családja hogy viselte el a maga mesterségét?

– Ha egy smasszer harminc évet lenyom a börtönben, vehetjük úgy, hogy a felesége is eltöltött ott tizenötöt. De sok vasárnap hozta utánam az ételt! Én otthon sohasem meséltem a bajaimról, de ha történt valami velem, nem a konyhába mentem, hanem egyenest ki a kertbe kaszálni-kapálni. A feleségem már tudta, hogy ez mit jelent, mondta is a gyerekeknek: na, lányok, ma vigyázzatok az apátokkal! De én nem szólhatok egy szót sem, 35 év után is egészségesen lépek le, aki ma beáll smasszernek, az 10-15 évre van kalibrálva, aztán már kezdheti járni a kórházakat.

– A mai nemzedék gyöngébb, mint maguk voltak?

– Nem az a baj. A legtöbb elmondhatná magáról, hogy itt vagyok, csak nem tudom, miért. Nem értik, hogy a smasszer is szakember, az a dolga, hogy csorbítsa a bűnt, ha már meggyógyítani nem lehet, és ennek a mesterségnek is megvannak a maga forszai.

– Mondjon egyet!

– Az elítéltnek mindig kell adni valamilyen kedvezményt, hogy tudjunk mit elvenni tőlük. Akinek nincs vesztenivalója, azt nem lehet fegyelmezni sem. Emberismeret kell a szakmához, nem elég, hogy megtanulunk állva aludni, mint a ló.

 

Másnap reggel átmentem a zárkacsarnokba, és kikértem a nevelőtiszttől Flórát. A mindig ápolt és csinos cigányasszony arca most szokatlanul sápadtnak tűnt, és a szeme fehérjéből is ágas-bogas vérerek ütköztek ki.

– Rosszul aludt a befogadóban?

– Nem lehetett pihenni egy percet sem. Erzsi és Kunigunda egész éjszaka nyelt, és itta rá a vizet. Négyen pedig összefeküdtek buzizni.

– Ilyen nagy zárkában ennyi ember előtt?

– Aki belemerült, az már nem törődik semmivel, majd látni fogja, hogy nappal is csókolóznak a lépcsőfordulóban. Tökölön a terhes anyákat, sőt a daganatos betegeket is megizélik. Lent Mélykúton egy lány nem akart beszállni a partiba, lefogták, egy „8 x 4"-es dezodorosüveget nyomtak be neki, úgy vették el a szüzességét. Úgy féltem, hogy le sem hunytam a szemem, örültem, mikor visszaengedtek a régi cellámba.

Flóra három füzetet hozott magával, felém nyújtja.

– Ezekbe írtam az imáimat, magának adom.

Tapasztaltam már, hogy az elítéltek szeretnek ajándékozni. Kaptam már tőlük családi fényképet, aranyozott papírból kivágott keresztet, de úgy érzem, ezt nem illik elfogadni.

– Flóra, tartsa meg! Biztos jön még olyan idő, hogy újra elolvasná vagy megmutatná a gyerekének! – próbálok meg kitérni, de ő valósággal rám erőlteti a füzeteket. Most csak egy futó pillantást vetek rájuk, mindegyik fedőlapra jeligét írtak, az elsőre:

 

Jehova mindig él! Bennem! Ne nyúlj hozzá, mert bűntett!

 

A második füzet műbőr borítóját telerótta golyóstollal:

 

Jehova Isten   imádója örökre itt élsz   bennem Ki e naplót vezeti egy örökhitű nő, ki a rabságban is boldogan viseli a szenvedést Jézusom! Szeretem-e őt? Bandi! Ezek után ő is velem él, az ő nevében is imádkozom mindörökké áment

 

A harmadik füzetbot kiszedték az összetartó spiráldrótot, szétesett, Flóra az első lap tetejére jegyezte fel: Egy igazi hitem csak őbenne van. Ő itt él mindörökké. Ámen. Elrakom az egészet egy dossziéba, majd a szobámban elolvasom.

– Mondjon valamit a gyerekkoráról, Flóra!

– Cigánynak születtem, de nem tudok a családomról, mert állami gondozásban nőttem fel. Nevelőszülőkhöz adtak ki, nagyon rendesen bántak velem, elengedtek iskolába, sőt még németre is taníttattak. Jobb lett volna velük maradni, de tizennégy éves koromban megismerkedtem a későbbi férjemmel – ő is cigány volt, de kemény, dolgos fiú. Megkért feleségül, én megmondtam, hogy nem szeretem, csak azért megyek hozzá, mert meguntam idegenek között élni, szeretnék a magam ura lenni, ő eltűrte, és így is elvett.

Feljöttünk Pestre, szereztünk egy házmesteri lakást. Három gyerekünk született egymás után. Éjjel-nappal hajtottunk, hogy vihessük valamire. Alig láttuk egymást, ő a vízvezeték-szerelőknél dolgozott, utána külön munkákat vállalt, én takarítani jártam, otthon robotoltam. Akik abból az időből ismertek, nem akarták elhinni, hogy kurva lettem.

Tizenegy évig éltünk együtt, de a férjem sosem került közelebb hozzám, mert nem adott gyöngédséget. Csak azt beszéltük meg, hogy mit kell aznap elvégeznünk, aztán mentünk tovább. Azt sem mondta meg, hogy beteg, és orvoshoz jár, csak akkor tudtam meg, mikor összeesett, és a kórházba vitték – onnan már nem tért haza, fehérvérűségben halt meg.

Huszonöt éves koromban így maradtam egyedül három gyerekkel, a legnagyobb fiam kilencedik évében járt. A házfelügyelőségért 3500–3600 forintot kaptam, ehhez jött még 7600 nyugdíj a férjem után és az árvasági, nem tudtunk megélni belőle, továbbra is takarítást kellett vállalnom. A házmesterséget is átcseréltem egy liftes házba, mert ott többet kereshettem, és fürdőszoba is volt a lakáshoz.

Egy évig gyászoltam a férjemet, nem jártam emberek közé. Idegösszeroppanást kaptam, ha a villanyplatnin vagy a vasalón megégettem a kezem, észre sem vettem. 1986. november 24-én – felírtam magamnak a napot – lépett be az első új férfi az életembe. A sógoromék este megfogtak, és elvittek magukkal mulatni a Mosoly bárba. Ittam valami édeset, nem szoktam hozzá, a fejembe szállt, és hirtelen szabadnak éreztem magam, arra gondoltam, hogy egyszer végre nekem is boldognak kell lennem.

Éjfél után egy óra felé a sógoromék hazamentek, én nem tartottam velük, sétálni akartam, szinte nem is jártam, hanem lebegtem a földön. Az EMKE előtt ott állt egy magas, szőke férfi, oroszul szólított meg.

– Mit akar tőlem? – mondtam neki. – Magyarországon vagyunk, beszéljen magyarul.

Nevetett.

– Jól van. Hazakísérem, ha megengedi. Joszifnak hívnak.

Egy hétig találkozgattunk, aztán elmentünk a Szabadság-hegyre, valami panzióban kivett egy szobát, és lefeküdtünk. Én addig alig találtam örömet a szeretkezésben, a férjem kétszer-háromszor „elszállt”, amíg én egyszer, de ezen az éjszakán úgy éreztem, hogy mégis érdemes volt nőnek születnem.

Reggel fél hatra haza kellett érnem: elindítani a gyerekeket az iskolába, dolgozni. Levettem a blúzomat, hogy kimossam, a zsebéből kiesett ötezer forint. Nem értettem, honnan kerülhetett ide, aztán rájöttem, hogy csak Josziftól származhat. Egy hét múlva küldött egy táviratot Székesfehérvárról, találkozzunk újra a panzióban. Azt hittem, hogy a pénzét követeli vissza, de egy szót sem ejtett róla, én kérdeztem meg:

– Miért adtad nekem?

– Ne haragudj, de azt hittem, hogy te olyan vagy.

„Ó, hát ezzel is lehet pénzt keresni?!” – gondoltam magamban. Egy ideig még találkoztunk Josziffal, a Tavasz bárba jártunk, és utána továbbra is fel a hegyre, aztán búcsú nélkül elmaradt. Katona volt, biztos elvezényelték valahová.

Addigra én már megszoktam az éjszakát, továbbra is beültem a bárba, és ittam. Megvártam, amíg a férfiak szólítanak meg, eleinte még a pénzt is visszaadtam, hogy lássák: én nem azért feküdtem le velük. Egy Ari nevű lány látta, hogy milyen naiv vagyok, próbált törődni velem.

– Van-e gázszóród?

– Nincs.

– Pedig bármikor összeakadhatsz olyan férfival, aki fojtogat, hogy véded meg magad? Majd szerzek neked egy nyugatnémet sprayt. Van-e „munkaruhád”?

– Ez a blúz nem jó?

– Bolond, a kotont hívják így. Vegyél Harmonicot, az a legjobb, és egy csomag csak harminc forint. És szerezz valami „fal”-állást, mert megbuksz, és a rendőrök rád verik a közveszélyes munkakerülést.

Megfogadtam a tanácsát, beálltam egy butikoshoz; takarítottam, és ha sok vevő összejött, segítettem eladni. Utána megfürödtem, és beálltam a Rigó utcában a kocsisorra, ha megállt egy autó, előjöttem.

– Akarsz egy lányt? – kérdeztem.

– Akarok. Mennyit kérsz?

– Kétezerért, jó? Ahogy akarod, szabályosan vagy franciázhatunk is, de maximum fél órát tarthat.

Ha megállapodtunk, megmondtam, hol álljon meg a kocsival, és jöjjön utánam, sohasem vittem haza, béreltem egy szobát. Mielőtt lefeküdtünk, a férfinak le kellett tennie a pénzt, és meg kellett fürödnie. A gumit én húztam fel neki, lefújtam olajos sprayvel, vagy Timidon zselét használtam, hogy jobban csússzon.

– Sohasem került veszélybe?

– De igen, én nem tartottam stricit, aki megvéd, mert a gyerekeimre és magamra kerestem. Egyszer egy Mercedesbe vettek fel, egy 25 év körüli férfi ült benne, csodálkoztam, hogy álszakállt visel. Kifizetett, aztán először egy józsefvárosi zsákutcába mentünk, ott nem tetszett neki, kivitt a Ferihegyi repülőtér mellett a nagy erdőbe. Nekem esett, kiderült, hogy csak úgy tud élvezni, ha közben fojtogat engem, szerencsére ott volt nálam a könnygázspraym, akit lefújnak vele, úgy érzi, mintha vasrúddal vágták volna fejbe.

A gyerekeket elhelyeztem egész hetes iskolába, és egyre jobban belemerültem az éjszakába. Bekerültem a belső körbe, a lányokkal cserélgettük a „menő” vendégek névjegyeit, adtunk át egymásnak üzleteket. Nekem jó hírem volt, mert abból indultam ki, hogy ha egy férfi fizet, akkor legyen öröme is érte.

Jól kerestem, mindent megvehettem magamnak, ami csak eszembe jutott, de hiányzott egy állandó partner. Felengedtem a lakásomra egy éjszakai fiút, egy gitárost, oda szokott hozzám, a papucsát is nálam tartotta. Teherbe estem, tőle született a negyedik gyerekem.

Ő vitt bele a bajba is: egy bulit rendezett nálunk, valakitől elraboltak egy aranyláncot, és a bíróság engem is besorolt a balhéba. Négy évet kaptam, a gyerekeimet állami gondozásba vették, ők is úgy kezdik az életüket, mint annak idején én.

Csend állt be, kinyitom a dossziét, nézegetem az imádságos füzetek fedőlapját:

– Ki az a Bandi, akiről azt írja, hogy az ő nevében is imádkozik?

– „Fidi”-kapcsolat, itt ismerkedtünk meg a börtönben. A zárkánk ablakára nem raktak fel hálót, az egyik lány figyelte a tátikát, én meg kiálltam, és cigarettát kértem. Alattunk férfiakat őriztek, és ez a Polcz Bandi nevű előzetes küldött egy dobozzal. Egy levelet is írt mellé. Lopásért került be, de azt remélte, hogy hamarosan szabadlábra helyezik. A felesége már régebben elhagyta, ő egyedül neveli két szellemileg visszamaradt gyerekét.

Én akkor már legalább húsz férfiival „fidiztem” a börtönben, mindtől azt vártam, hogy segítsenek kiszállni az éjszakából, majd ha kiszabadulok. Akkor már megtérítettek a jehovista testvérek, és szakítani akartam a régi bűnös életemmel.

Addig mindenkiben csalódtam, csak kalandozni akartak, de úgy éreztem, hogy Bandi más, hasonlóan küszködünk a gyerekeinkkel, és én tudom, hogy kell elfelezni a keserves kenyeret. Úgy sincs rendes lakása, felköltözhetne hozzánk. Minden este írtam neki, de aztán elrakták egy másik zárkába, és nem levelezhettünk, mert nem akarom, hogy idegenek kezébe jusson, csak kiállok az ablakba, és kiabálok neki, mint az őrültek.

Én szoktam beszélni Istennel, megkérdeztem tőle, hogy Bandi-e az az ember, akit nekem adott, hogy szeressem? És úgy éreztem, a Láthatatlan Lény azt felelte, hogy igen. Ha őt elveszíteném, sohasem lennék boldog, lehetne kastélyom, lehetnék rózsa, amelyik virágzik.

– Sokszor látta már őt?

– Háromszor is, de csak messziről, beszélgetni nem tudtunk.

– És ő is úgy képzeli, hogy összekötik az életüket?

– Igen, azt hiszem, biztos vagyok benne, kell, hogy szeressen. Csak egytől félek: ő hamarabb szabadul, mint én, és ki kell állnia egy próbát.

– Milyen próbára gondol?

– El kell mennie a gyerekeimhez megnézni őket.

– Maga megkérte rá?

– Nem, de ha én szabadulnék hamarabb, okvetlenül megkeresném az ő két fiát. Ezt meg kell hogy érezze magától, ha nem, akkor szakítok vele.

Este a szobámban beleolvasok Flóra imáiba, erősen balra dőlő nehéz betűkkel, rossz helyesírással majd mindennap feljegyzett valamit, életének apróbb-nagyobb eseményeihez kötődve:

„Mi atyánk, Jehovácska!

Hallgasd meg a kérésemet, Jézus Krisztusunk, egyetlen megváltónk nevében kérlek, légy velem! Itt állok a tárgyalásom előtt, segíts nekem. Ne engedd, hogy elítéljenek, hisz nem is vagyok bűnös, amiért voltam, erősen megmértek – amit nem érdemeltem meg, túl sok ítéletet vertek rám. Ha mégis bűnösnek találsz, csatold össze a két bűncselekményemet, és az az ítélet maradjon meg, amiért ide hoztak a Kalocsai Fegyházba…”

(Flóra feltételezhetően azért ad ilyen konkrét tanácsokat az Úrnak, mert úgy véli, hogy a mai magyar jogrendszerben még Ő sem ismeri ki magát.)

„Drága Jó Atyám! Segíts rajtam! Add meg azt nekem, hogy fiatal, szép és csinos maradjak, hadd bizonyítsam az emberek szeme láttára, hogy létezel, és a te hatalmadat…”

„Jó atyám, Jehovácskám!

Mondd meg, most mit tegyek? Ha úgy érzed, hogy ezt az embert adtad a Földön nekem, és a szeretete kölcsönös az enyémmel, akkor kérlek, ne vedd el tőlem Bandit, hagyd meg nekem egy életen át. Amit másoknak nyújtok szeretetet, gyöngédséget, azt az ő gondolata fátyolozza be, miként a földön levő egész életemet. Ha pediglen nem így van, akkor kérlek, segíts nekem, hogy kiábrándozzak belőle. Köszönöm, hogy meghallgattál. Ament.”

Éjfél utánig olvasgattam az imákat, másnap reggel megkerestem a földszinti zárkasoron Polcz Andrást, a „Bandit”. Leültünk beszélgetni, mikor megkérdeztem, mik a szándékai Flórával, nem válaszolt, csak elmosolyodott, és összenézett a társaival.

– Majd meglátjuk. Lehet eső, lehet sár.

„Flóra, Jehovácska szegény szolgája – gondoltam magamban –, ez az ember nem fog kivezetni téged «bűnös éjszakáidból«.”

 

Nem minden börtönszerelem foszlik szét Flóra ábrándjaihoz hasonlóan, a kapcsolatok néha beteljesednek. 1990 májusában Miskolcon a magyar büntetés-végrehajtás történetében először intézeten belüli „ágyas esküvőre” került sor, vagyis az elítélt párnak az egyik zárkában szabályos nászéjszakát engedélyeztek.

Én még az esküvő előtt beszélgettem a jövendő házasfelekkel. Először a vőlegénnyel ültem le; R. Gyula először tízéves korában bukott meg egy betörésnél, azóta kemény, megcsontosodott börtönlakóvá lett, élete eddigi 34 évéből 16-ot töltött el rács mögött. Nemcsak a társai előtt örvend osztatlan tekintélynek, a BV-sek is elismerik képességeit; mint szakképzett szabász egyik szabadságvesztése során ő vezette a váci fegyház varrodáját. Mintegy a jóindulata megnyeréséül kirakom az asztalra a mindig magammal hordott füstszűrős Symphoniát, de R. udvariasan elhárítja, és egy doboz Kentet vesz elő.

– Hol ismerkedett meg a menyasszonyával?

– A városi rendőrségi fogdában, engem betörésért tartóztattak le, őt rablási kísérletért.

– Hogy tudtak kapcsolatba lépni? Amennyire tudom, a férfiakat és a nőket ott is külön őrzik.

– Éjszakánként két fogdaőrnek kellett volna szolgálatot teljesíteni, de ők megegyeztek maguk között, hogy, elég, ha az egyikük bent tartózkodik, a másik nyugodtan hazamehet. Összebarátkoztam a soros őrrel, beültünk az irodájába, és iszogattunk. Mikor már annyi volt benne, hogy az ujjával is elérte volna, mondom neki:

– Haver, fejezzük be! Jöhet egy hirtelen ellenőrzés, ha így találnak, megbuksz. Főzök neked egy teát, attól magadhoz térsz.

A teába bedobtam neki egy kis gyógyszert, elaludt tőle. Elvettem a kulcsát, kinyitottam a zárkákat, egybeengedtem a férfiakat és a nőket – R. vizsgáló tekintetet vet rám –, nem hiszi el, hogy így történt?

Nehéz szívvel bólintok rá, hogy nem kételkedem a szavaiban, már évekkel ezelőtt is láttam a katonai ügyészségen hasonló visszaélésekkel foglalkozó aktákat. Az egyik budapesti kapitányságon a rendőrök esténként együtt mulattak a fogva tartott bűnözőkkel. A cellákat elválasztó falba lyukat fúrtak, és egy görbe csövet helyeztek el; napközben az egyik oldalon töltötték bele a rumot, a túloldalon a cső alá feküdve itták. Azon buktak meg, hogy egy alkalommal kifogyott az ital, és az őr egy letartóztatott betörőt küldött át a közeli kocsmába. Az illető persze rögtön meglépett, csak egy fél év múlva sikerült újból elfogni. R., úgy látszik, adott a véleményemre, mert helybenhagyó bólintásomra megnyugodva folytatja:

– Én is lefeküdtem azzal a lánnyal, akit most elveszek feleségül. Megszerettem, és úgy döntöttem, hogy „kidobom a balhéból”, vagyis elintézem, hogy szabadlábra kerüljön.

– Hogy tudja ezt megoldani?

– Úgy, hogy teherbe ejtem. A balhéja jelentéktelen, ha gyereket vár; másodfokon felfüggesztik a büntetését. A fogdán nem sikerült összehozni, elhatároztam, hogy majd itt a börtönben pótolom.

– Úgy érti, hogy itt bent is közösültek?

– Igen, egy alkalommal.

– És ez az egyszeri aktus elegendő volt a teherbeeséshez?

– Felkészítettem rá, megüzentem neki, hogy rendszeresen onanizáljon, ez legyöngíti, használjon fogamzásgátló tablettákat, aztán hirtelen hagyja abba, ez is egy plusz esély. Figyeltük a peteérést, naponta küldött át nekem váladékot papírzsebkendőn – a pórusokba beivódik a szag, meg lehet állapítani, hol tart a ciklusa. Mikor eljött a megfelelő idő, akkor találkoztunk – egyetlen órára.

– Hogy?

– Ne haragudjon, de ha megmondanám, egy embernek az állásába kerülne, szóval ez az egy óra elég volt ahhoz, hogy teherbe essen.

– A börtön vezetői értesültek már erről?

– Azt hiszem, valamit sejtenek, azért is sietnek az esküvővel, és ez lehetett az oka, hogy engedélyezték a nászéjszakát. Úgy okoskodnak, ha mi „hivatalosan” is lefekszünk, őket már nem lehet felelősségre vonni, senki sem fog utánaszámolni, hagy hány hónapra született a gyerek. De azért megkérem, ne szóljon róla a parancsnoknak – legalábbis az esküvőig.

A menyasszony húsz év körüli vékony cigánylány, a zárt környezetben arcszíne neki is sápataggá vált, szemöldöke fölött a bőre szárazon hámlik a klóros víztől. Mikor megmondom, hogy a vőlegényétől jövök, sírni kezd.

– Elvitték Gyulát a szomszéd zárkából, pedig más párok is szoktak kiabálni, és azokat nem távolítják el egymástól. Amíg itt volt mellettem, mindig le tudtuk csillapítani a másikat, ha beindult az idegességtől.

– Most nincs semmiféle kapcsolatuk?

– De, üzen, és csokoládét is szokott küldeni. Kinézek az ablakon a zárkája felé, és ez nekem elég is. Nem „fidizek” mással, más nekem nem is kellene, de tőle is hűséget várok.

– Hallom, hol tart a kapcsolatuk, esett már teherbe korábban is?

– Nem, most először fordult elő. Csak egy folt látszott a bugyimon, különben elmaradt a ciklusom, most már egy hónapja késik. A zárkatársnőim azt mondják, hogy most már biztos terhes vagyok, nagyon örülnek, és sokat segítenek, mert nincs semmim.

– Milyen ruhába megy az esküvőre?

– Van egy bőrszoknyám, és Gyula itt a börtönben varrt nekem egy fehér nadrágot, de azt hiszem, írok a szüleimnek, hogy béreljenek egy menyasszonyi ruhát, és küldjék be.

 

Juhászné, a parancsnoknő betegen is bejött, délelőtt megtartja a fegyelmit. A helyszínül szolgáló nevelői szoba felé tartva látom, hogy a folyosón már felsorakoztak a kihallgatásra váró elítélt nők, érkezésemre felcsillannak a szemek; ha idegen is megjelenik a fegyelmi tárgyaláson, általában enyhébb ítéletek születnek.

Az első fegyelemsértőt azzal vádolják, hogy szándékosan betört egy ablakot, és beleszúrt a mellébe egy tűt. Juhászné tíz nap elzárást javasol, a bizottságra néz, hogy egyetértenek-e a büntetés mértékével. A nő enyhébb büntetésre számított, tombolva kitör magából:

– Lemegyek a pincébe, egy seprűvel agyonverem magam!

A teremben helyet foglaló orvos száraz, lenéző megjegyzést tesz rá:

– Hisztérikus, a múltkor 60 szem idegcsillapítót találtak a szekrényében.

Juhászné türelmesen kérdez:

– Mi baja van?

– Nem dolgozom rendesen, nincs kiétkezésem, a cella tart el. Olyan ideges vagyok, hogy néha meginnék egy vödör kávét is, de nem kérhetek folyton a többiekéből – a nő egyre inkább belehajszolja magát az indulataiba. – Kilenc éve nem láttam az anyámat, három levelet kaptam tőle összesen. Bolond vagyok elmebetegileg, halálvizek öntenek el, rossz embereket látok. De leszedem az összes meszet a fogdában, és megvakítom magam.

Az orvos felveszi a telefont, és átszól a rendelőbe:

– Az egyik páciens túljátssza magát, készítsen ki két ampulla Pipolphent, rögtön megyünk.

Juhászné alig titkolt, megrovó pillantást vet rá, de nem akar vitába bocsátkozni, a nevelőre néz.

– A körletben hogy viselkedik?

– Ugyanezt csinálja fönt is.

– Tíz év börtön után lehet, hogy mi sem viselkednénk másképpen. – Az elítélthez fordul. – Most éppen dolgozik?

– Igen, a múlt héten beosztottak a vegyesüzembe, dossziékat hajtogatok.

– Akkor marad a tíz nap, de munka mellett.

Ez nagy kedvezményt jelent, mert az elítélt nemcsak pénzt kereshet a büntetése alatt, de napközben a munkahelyén dohányozhat is. A nő megköszöni a jóindulatot, és kimegy, vele tartok, lekísérem a fogdába.

A fogdafolyosó az ebédlőből nyílik, falára kifüggesztették az elítéltek névsorát, a lajstromban megtalálom a „nyelős” Erzsit, szólok az őrnek, hogy engedjen be hozzá. A piros arcú, széles vállú cigánylány izzad és nyög a priccsen, torkát-mellét tapogatja, az étel érintetlenül, kihűlve fekszik mellette. Cigarettával kínálom, mohón rágyújt.

– Mi történt, Erzsi?

– Tintát ittam a szállítózárkában, Kunigunda pedig két Pax tollbetétet nyelt be. – Odamegy az ajtóhoz, és kikiabál: – Hogy vagy?

– Nem bírom tovább!

– Én sem. Levittek az orvoshoz, azt mondta: megszenvedtetem magát!

– Nekem meg azt, hogy vaságyon viszik el.

Az őr megunja a kiabálást, gumibotjával rávág az ajtóra.

– Csend legyen!

Erzsi nem hagyja szó nélkül:

– Akkor kókadjon le neked, mikor a legjobban kívánod! Mind csak üvöltözik, de én nem maradok itt, vissza kell vinniük Tökölre – az evőcsészére mutat –, itt is megettem a kanál nyelét, de szétszedem majd a zuhanyrózsát, és azt is benyelem.

Erzsi nem tud tovább uralkodni magán, felugrik és őrjöngve ütni kezdi az ajtót. Az őrök bejönnek, megbilincselik, és elindulnak vele a „Dühöngő” felé, a cigánylány viaskodik, ketten alig tudják tovább terelni, hangja betölti a folyosót:

– A harisnyámmal kötöm fel magam a fűtőcsőre…

A szomszédos zárkában tömzsi, barna arcú nő ül, beléptünkre fegyelmezetten feláll és jelent. Bőre ápolt, ruházatát gondosan rendben tartja, az üres evőcsészét is az előírásos helyre rakta.

– Miért került fogdára?

A nő láthatóan visszafogja magát, ahogy megszólal, hangján mégis átsüt az idegesség:

– A nevelőnőm megharagudott rám, és elhelyezte a barátnőmet egy másik zárkába, azt sem engedték meg, hogy a videovetítésnél egymás mellé üljünk. Sorakozónál, sétán sem találkozhattunk, csak ha kiálltam az ajtóba, és ugyanakkor nyitották ki, mikor az övét, akkor láthattam. A nevelőnőm azt kérdezte: „Mi jó nekem az egészben?” Én azt teleltem: „A századosnő, mit szólna hozzá, ha elszakítanák a férjétől, nem harcolna érte?” Ahányszor csak tudtam, utána szöktem, többször is megtaláltak nála, először a soros csomagokat vették el, aztán a negyedéves jutalmamat, most pedig becsuktak. De hiába próbálnak eltávolítani minket egymástól, megbeszéltük, hogy együtt falcolunk vagy benyelünk, aztán járunk fogdáról fogdára, biztos találkozunk majd, ha máshol nem, Tökölön.

Megint elérkeztünk a homoszexualitás nyomasztó témájához, nehezen fogalmazom meg a kérdéseket:

– Maga már kint is ilyen életmódot folytatott?

– Igen. Én hiszek abban, hogy két nő kapcsolata mindig szorosabb, mint egy házaspáré, vagy két férfié, több érzelmet visznek bele, gazdagabbak. Maga is tudhatja, hogy a szabályos házasságokban is mindig a nő hízeleg.

– Maga férfi vagy női szerepet játszik?

– Én „fiú” vagyok, de itt nem a szexualitás a legfontosabb, hanem a simogatás, pátyolgatás, kézbenhordás, hogy érzi azt: „valaki vigyáz rám”. Ha a barátnőm velem alszik, és ő ébreszt, egész nap nyugodt vagyok.

– Ezek a kapcsolatok általában az egynejűséghez hasonlítanak, vagy inkább a csoportházassághoz?

– Akad olyan is, aki bárkivel lefekszik, én nem tartozom ezekhez. A férfiak azt szokták mondani, hogy kurvám száz is lehet, de feleségem csak egy, én is ugyanezt érzem vele kapcsolatban.

– A partnere milyen bűncselekménnyel bukott be?

– Családban élt, de szeretőt tartott, egy húszéves fiút. A férje tudomást szerzett a viszonyukról, és azzal fenyegette meg, hogy elválik tőle, és magával viszi a közös gyereküket. A barátnőm megijedt, és rábeszélte a fiút, hogy öljék meg a férjét. Tizenkét évet kapott. Mikor bekerült, nekem rögtön megtetszett: magas, vékony, szőke hajú. Hamar összeágyaztunk, én szereztem még egy pokrócot, és felraktam egy olyan baldachinfélét. Sokáig hallucinációi voltak, és álmában mindig otthon járt, látta a gyilkosságot, a halott férjet, minden zajra-zörejre felrezzent. Én magamhoz húztam, és vigasztaltam:

– Én vagyok, nincs férjed, csak én. Vedd úgy, hogy természetes halállal halt meg. Gondolj a kis „Apácskára” – így becézte a gyereket –, ne egy bolondot kapjon vissza majd, ha már az apját elveszítette, legalább anyja legyen. Én mindenre képes vagyok érted, és ha te kellesz, a gyerekedet is vállalom.

Kötök pulóvert, és anyámékon keresztül kijuttatom a kisbúnak, többet költünk rá, mint magunkra. Karácsonykor olyan csomagot állítottunk össze, amilyet egyet sem adtak ki a házból. Mi egy családot alkotunk, testileg-lelkileg hozzám tartozik.

– Mennyi idős a barátnője?

– Sokkal fiatalabb, mint én, és mivel hogy szőke, ezért még nagyobbnak látszik a korkülönbség. Ha mondom neki, ő azt feleli, hogy a szerelemben nem számítanak az évek, csak a megértés.

– Ezt úgy érted – szoktam kérdezni tőle –, hogy ha én őszülök, te is velem őszülsz?

– Ne félj, a fehér haj nem fáj.

Nagyon szépen éltünk együtt, reggel kávét készítettem neki, és meggyújtottam a cigarettát. Hétvégéken segítettünk mosni egymásnak, születésnapokra süteményeket készítettünk; kekszet törtünk bombához, vagy vettünk mézeslapokat, megkentük vajjal és pudinggal, megszórtuk vaníliáscukorral.

Most is készülök a születésnapjára, vettem neki egy cérnaszálon lógó, huszárcsákós, pipázó majmot, hímeztem neki három kézimunkát, és írtam egy szerelmes levelet.

– El fog jutni hozzá?

– Igen, kijárok dolgozni a vegyesüzembe, és ott tudunk üzenni egymásnak. Beteszek egy papírt az ablakba, két kis lemez közé, ő ott megtalálja, és berakja a választ. Azt is megteszi, hogy a sós kupát kimossa, és kávét hagy nekem benne. Mikor lefekszem, beszélek hozzá, úgy fordulok, ahogy régen aludtunk, és keresem a kezét. Ha kijutok innen, újra átszököm hozzá.

Én hamarabb szabadulok, képes lennék bármit elkövetni, hogy itt maradjak vele, de tudom, hogy nincs értelme, ezzel nem segítek rajta. Ki fogom várni, amíg kijön, amit az asszonyok megtesznek az urukért, arra én is képes vagyok. Van egy főbérleti lakásom, rendbe hozom, vagy elcserélem egy nagyobbra, és ő felköltözik hozzám a gyerekével.

 

A fogdafolyosó előtt, kint a szűk étkezőhelyiségben lábak dobogása hallatszik – a délelőttös műszak jön ebédelni. Egy tálcán hozzák magukkal az ételt és az evőeszközöket – bár a befogadásnál mindannyian vételeztek villát és bugylibicskát is, a többség csak kanalat használ, és amit lehet, azt puszta kézzel eszi.

Az elítéltek olyan sűrűn ülnek le az asztalok két oldalán elhelyezett padokra, hogy a válluk összeér. Beszélgetniük tilos, legfeljebb a sótartót vagy a kaskában kirakott kenyeret lehet elkérni egymástól, azt is visszafogott hangon – a rend ellen vétőket az őrök rögtön figyelmeztetik, és felállítják a helyükről. A más börtönökben szokásos zárkai étkezés talán elmaradottabb megoldásnak tűnik, de valójában sokkal oldottabb és szabadabb, nem nyomasztja az elítélteket a figyelő tekintet, felállhatnak egy csipet fűszerért, vagy kivehetnek valamit hazulról kapott elemózsiás csomagjukból.

A szabályok húsz percet engedélyeznek az étkezésre, de ebbe a bevonulás és az eltávozás is beleszámít, ahogy mértem, a tulajdonképpeni ebédre körülbelül nyolc perc áll a rendelkezésükre. A legtöbb elítéltnek ez is sok, éppen csak megkóstolják az ételt, és leteszik a kanalat.

A konyha műszakilag elfogadható szinten áll, és abban sem kételkedem, hogy az utolsó fillérig felhasználják az étkezési normákban biztosított keretösszeget. Előfordult, hogy a rabok már akkor ettek újhagymát, mikor kint az átlagos kalocsai polgárok ezt még nem engedhették meg maguknak.

Bármilyen tetszetősnek tűnik is az étlap, mégis ritkán kerül az asztalra valóban ízletes étel. Az elítéltek panaszkodnak, hogy a hús sokszor véres marad, a körömpörkölt olyan szőrös, hogy meg lehetne borotválni. A burgonya itt is gyakran fekete, ha a reggelire kiírt bácskai májas nem fogy el, akkor valamilyen formában felhasználják egy másik étkezésnél.

Az ételsor összeállításánál nem veszik figyelembe a hagyományos cigány ízlést, mely az erős fűszerezést, a lecsós-paradicsomos ízesítést kedveli, túl gyakran írnak ki például tejbegrízt, spenótot, mely érintetlenül ott marad a tányérokon.

Esténként a zárkában a nők megpróbálnak saját szájízük szerinti ételeket kotyvasztani; hagymát dinsztelnek szalonnával, tojást sütnek. Egy asszony a vizeskannában lecsót főzött, de az őr megérezte a kiáradó erős illatokat, és kiöntette a kanna tartalmát. A tapasztaltabb börtönlakók így próbálják semlegesíteni az ételszagot, hogy dezodorral lefújják az ajtón a tátikát – mintegy közömbösítő réteget képezve.

Letelt a húsz perc, vezényszó csattan fel, az elítéltek kezükben a tálcával felsorakoznak, és a mosogató ablakához vonulnak, a szennyes edény leadását árgus szemmel figyelik, meg akarják akadályozni a levelek rejtett továbbítását.

Az oszlop nyomában lépkedve átmegyünk az üzembe. A kalocsai börtönben éppúgy érvényben van a munkakényszer, mint az ország többi büntetés-végrehajtási intézetében, a nemdolgozó körletben alig 20-30 fizikailag vagy idegileg minden munkára alkalmatlan elítéltet tartanak. A parancsnoknő szerint a nők szívesen dolgoznak, mikor a varroda padozatjavítás miatt hetekre leállt, hiába szerveztek nekik különféle vetélkedőket és videoprogramokat, alig várták, hogy újra felvehessék a munkát.

Az országos gazdasági pangás itt Kalocsán is érezhető. Azok a polgári vállalatok, melyek korábban elárasztották munkával a börtönt, ma már ott tartanak, hogy a saját embereiket is alig tudják foglalkoztatni. A legfontosabb cikk, a munkaruha megrendelése 70 ezerről 40 ezerre esett vissza, és ez a hanyatló tendencia érvényesül a többi termék esetében is, a varroda máról holnapra tengődik. Egy újonnan szervezett szalagot be sem tudtak indítani, a külön erre a célra épített szárnyon mozdulatlanul és elhagyottan állnak a varrógépek.

(1990 nyarának végére, mikor ezeket a sorokat írom, a börtönüzemek nagy része nehéz helyzetbe került. Úgy hallani, hogy a szegedi bútorgyár termékeit nem fogadja a piac, a garnitúrákat a régi nagyfai alkoholelvonó épületében raktározzák el, a Gyűjtőfogház pedig azzal a tervvel foglalkozik, hogy néhány hónapon belül megszünteti a falai között működő bútorgyárat. A dolgok ilyetén alakulásából egyetlen eszmei haszon származik: a kötelező rabmunka ellen tiltakozók hamarosan nyitott kapukat döngetnek majd.)

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a gépek fölött görnyedő nők akár egy vonásnyit is lazíthatnának munkájuk feszített ritmusán. Egy átlagos polgári varrodában minden munkafázist külön személy végez, itt az elítéltek két-három műveletet is elvállalnak, mert az egy-egy darabra eső bér rendkívül alacsony.

(A börtönüzemekben általában nem szórják a pénzt, lent a sátoraljaújhelyi varrodában beszélgettem egy rabbal, aki állandó huzatban ülve, a merev testtartástól meggörbült háttal cérnagombokat készített párnahuzatokhoz, a száz százaléknak számító 5000 darabért 133 forintot kapott, ami ha jól számolom, gombonként három fillért jelent.)

Kalocsán a varrónők havi keresete háromezer forint körül jár, csak a gyakorlottabb nagyidősök pénze emelkedik négyezer fölé, de még az ő keresetük is messze elmarad a konfekciós szakma bérkategóriáinak legalsó határától.

Az elítéltállomány összetételéből következően a gépek mellett szinte mindenütt cigány nők ülnek, még az egyik szalagvezető is közülük kerül ki.

– Ha „fehér” embert akarok látni, át kell mennem a költségvetésbe mondja a kísérőm.

A beosztott őrök és munkáltatók – többségükben maguk is bévések alig-alig tudják fenntartani a rendet. A homoszexuális párok nemcsak a munkahelyi hirdetmények tábláin üzengetnek egymásnak, de néha odahagyják a gépüket, és elmennek beszélgetni a társukhoz. Ha visszaküldik őket, feleselnek. Az őr legyint.

– A buzik viszik a hangot. Ha régen összeveszett két homokos, mi nem értesültünk róla, a WC-ben megpofozták egymást, és el volt intézve. Most véres párbajt vívnak a szeretőikért, még ollóval is megszurkálják egymást. Parancsolni nem lehet nekik, a múltkor kínomban már azt mondtam: ne viselkedjen így, látja, én sem csinálom.

A munkaruhák anyagának lehulló maradékai sem vesznek kárba. Juhászné, a parancsnoknő sorra járta a környékbeli falvakat, és felvásárolta a padlásokon porosodó régi kézi szövőszékeket. Iparosaival rendbe hozatta őket, és most rongyszőnyeget készítenek rajtuk. Analfabéta asszonyokat tanítottak be erre a munkára, a művezetők fogták a kezüket, és milliméterről milliméterre vezették. Ma már belejöttek a szövésbe, önállóan alakítgatják a színeket és a mintákat. Ez volt az egyetlen üzemrész Kalocsán, ahol valóban érződött az alkotómunka öröme.

A munkahelyek rangsorának alján az úgynevezett „vegyesipar” helyezkedik el. Egy nagyobb teremben hatvan-nyolcvan, egyforma köpenyt viselő elítélt nő kék és rózsaszínű dossziékat gyárt. A termelési folyamat aligha lehetne egyszerűbb: az irattartó törzsére valamilyen enyvszerű anyaggal két fület ragasztanak, egy kézisajtó alatt préseléssel rögzítik, mikor megszáradt, összehajtogatják, kötegelik és csomagolják.

A munkásnők között sok az idősebb, állítólag nyolcvanéves öregasszony is ült már az asztalok mellett, de hetvenen felüli nőt most is számosat lehet találni, ők csak napi négy órát dolgoznak. A teljes munkaidőben foglalkoztatott elítélteknek napi 2500 darabot kellene összehajtogatniuk, hogy teljesítsék a száz százalékot – ezzel havi kétezer forint körül keresnének, ezer darabbal épp az eltartási költségüket tudják összehozni, ennél is gyengébb teljesítmény esetén visszafizetésre kötelezik őket, és adóssággal szabadulnak majd. Van, aki nyolc óra alatt összesen 10-20 darabbal végez, a hajtogató mozdulat közben meg-megáll a keze, és mereven néz maga elé, a többiek figyelik, és oldalba lökdösve egymást, kinevetik a társnőjüket.

Még ennél mélyebb „bugyor” is akad a vegyesüzemben, lent egy kisebb helyiségben az elszállításra váró dossziétornyok között néhány kifejezéstelen arcú, nyilvánvalóan gyógypedagógiai esetnek számító nő cipőfűzőket párosít és ragaszt össze egy papírszalaggal.

Míg járkálunk, a munkaasztalok között feszült, nyugtalan sustorgás hallatszik, arra gondolok, hogy én mint idegen a puszta jelenlétemmel is zavarom ezeket a rossz idegállapotban levő embereket, de a művezetőnő a tágas ablakokra mutat, melyeken hétágra süt be az áprilisi nap.

– A tavaszt érzik, nem tudják elviselni az évszakváltást, sok az epilepsziás. Figyelek; ha látom, hogy kezdenek begurulni, leváltom őket, inkább én magam hajtogatom helyettük a dossziékat. De akad olyan, akit így sem tudok leállítani, az egész épületben én használom leggyakrabban a könnygáz sprayt.

Beülünk az irodába, az ablakból lelátni a falakkal körülzárt belső udvarra, a szűk helyen egy csoportnyi elítélt sétálgat fehér fejkendőben. Ilyen környezetben a séta inkább büntetésnek számít, előfordult, hogy valaki úgy ugrott le a felső ágyról, hogy eltörje a sarokcsontját, mert így végleges felmentést kaphatott a séta alól. Az udvar légterében újabb és újabb galambrajok röppennek fel, az elítéltek hátrahajtják a fejüket, és kezükből ernyőt formálva nézegetik a madarakat.

– Honnan jött ez a sok galamb?

– Amíg a tetőt rendbe nem hozták, éveken át senki sem járt fel a padlásra, ott szaporodtak el. Az egyik őrünk összeszedett egy csomót, és elvitte őket a lövészversenyre mozgó célpontnak, de most újra sokat látni, minden párkányon ül egy csapat.

Egy fiatal, vékony nő nyit be az irodába, a gyógypedagógiai körlet vezetője, a vegyesüzemben dolgozó neveltjei iránt érdeklődik.

– Kik kerülnek a keze alá? – kérdezem. – Milyen emberek?

– Nem tudom meghatározni. Egy személy akár óránként is más képet mutathat, hiszen minél betegebb valaki, annál inkább változhat a tartása. Én sohasem tudtam úgy beszélni róluk, hogy „ők”, mert jobban különböznek egymástól, mint az úgynevezett „szabályos” elítéltek. A műveltségi színvonaluk is a diplomás tanárnőtől az analfabétáig terjed. Ha egy nagyobb csoportot kell kiemelnem, a volt állami gondozottakat említem meg, nekik sokszoros esélyük van, hogy „gyógyítós” váljék belőlük, mert nem viselik el a börtön kereteit, például nem tűrik el, hogy rájuk szóljanak.

– Mennyire tudják felhozni betegeiket egy társadalmilag elfogadható szintre?

– Némelyik nővel eleve nincs mit kezdenünk. Évente egyszer fürdik, elkoszosodik, összeszedi a csikkeket, és cigarettát sodor belőlük, előfordult, hogy valaki az ebédről megmaradt kelkáposzta-főzeléket beöntötte a köpenye zsebébe, és felhozta magával. Néha kísérteties jelenetek adódnak: egy asszony egyszer csak felpattan a helyéről, és hangosan szidni kezdi a gyerekeit, hogy ne húzogassák ki egymás csontjait, név szerint szólongatta őket, teljesen átélte, „látta” a jelenetet.

– És az illetékesek úgy gondolják, hogy ezeknek az embereknek épp a börtön a legmegfelelőbb tartózkodási hely?

– Ezt tőlük kérdezze meg. Annyi bizonyos, hogy sehol sem fogadják be őket: sem otthon a családjuk, sem Nagyfa, sem a kórházak idegosztályai.

Tíz év alatt összesen egy személyt sikerült felvétetnünk elmeszociális otthonba, mert oda csak kihalálos alapon lehet bejutni, és egy helyre százan is pályáznak.

Régebben a börtön is igyekezett úgy tenni, mintha ez a probléma nem is létezne, a nevelő egyesével szétszórta a „hülyéit” a többiek közé, úgy vélte, ha együtt tartaná őket, nyugodtan kitehetné a körletre az „Állatkert” táblát. És ami a legszomorúbb: a „gyogyósok” egymásnak sem kellenek, lenézik a másikat, könnyen meggyűlölik a társnőiket, és soha nem bocsátanak meg nekik.

– Maguk mire vállalkozhatnak?

– A börtönök egész gyógyító rendszerét nem úgy kellene felfogni, mint egy gyümölcslekvárt, amibe bármit be lehet aprítani, hanem elsősorban az egy bűntényes, kezelhető elítéltekkel kellene foglalkoznunk. Például, ha valaki szinte önkívületi állapotban megöli a férjét, az esetek nagy részében lelkileg csak felszíni sérüléseket szenved, van esélyünk rá, hogy meg tudjuk gyógyítani.

Én csak olyan dolgokat merek szétszedni, amit össze is tudok rakni. Egy elmebeteghez nem nyúlnék, hanem orvosra bíznám. Az én szerepem ott kezdődik, hogy egy ember szenved, és segítségért fordul hozzám, de sokszor még így is nehéz felfognom, hogy mit akarnak tőlem.

Eszembe jut a szegedi börtön doktor Kovács-Majzik százados párosának példamutató együttműködése.

– Pszichológus nem segíti a munkáját?

– A pszichológusnőnk gyereket szült, feltehetőleg évekig otthon marad. Az én kedvenc professzorom, Marton doktor egyébként is arra tanított, hogy nekünk alulról kell építkezni: ápolókból, őrökből és munkáltatókból szervezzük meg a csapatot. 1981-től végzem ezt a munkát, és ma már több közöm van a folyosónkon szolgáló felügyelőkhöz, mint némelyik nevelőkollégámhoz.

A csapatunk elintézhetetlen ügyeket intéz el, és megoldhatatlan problémákat old meg. Elviselhetővé kell tennünk a börtönt a gondozottjainknak, és őket is elfogadhatóvá kell tennünk a börtön számára. Ez a mi napi kis tudathasadásunk.

 

Mint minden intézetben, a kalocsai börtönben is megtaláltam a „kedvenc zárkámat”, ahová szívesen és több alkalommal is beültem beszélgetni. A szűk cellában két emeletes ágyon négyen laktak, hárman: Eszti, „Mama”, Sárika cigányok voltak, testvéri közösséget alkottak, a negyedik elítélt nő nemcsak fehér bőrével vált ki közülük, hanem szenvedélyes homoszexualitásával is. A folyosón csak „Feri”-nek hívták, borotválkozott, és az ajka fölött tépkedte a kiütköző szőrszálakat, hogy a bajusza erősödjön. „Ferit” csak ritkán láttam; egy szemközti cellába udvarolt, folyton lesben állt, megpróbálta kijátszani az őrök figyelmét, és átszökött a szerelméhez.

Mikor első ízben látogattam meg őket, Eszti görcsösen sírt az ágyán,

„Mama” – hatvan körüli, barna arcú asszony, derekáig érő ősz copffal hiába simogatta a fejét. Eszti valamilyen rejtélyes okból abban bízott, hogy levesznek a büntetéséből – ez a reménykedés minden rabban él Kalocsán, mikor a hármas szökés miatt lezárták a cellákat, és különleges biztonsági intézkedéseket léptettek életbe, a nők meg voltak győződve, hogy ez az amnesztia előkészületeihez tartozik, és már kezdték összecsomagolni a holmijukat.

Hogy megvigasztaljam a síró Esztit, nekiadom az egyik golyóstollamat, véletlenül épp zöld burkolatú, azt próbálom elhitetni vele, hogy ez a reménység színe, és biztosan szerencsét hoz. Eszti lassan megnyugszik, megtörüli a szemét, ragaszkodik hozzá, hogy viszonzásul a golyóstollért keverhessen nekem egy neszkávét. Hörpölgetem a kávét, és nem kérdezek, tapasztalatból már tudom, hogy Eszti úgyis beszélni fog.

Egy tiszántúli nagyközségben lakott, és a helyi téglagyárban dolgozott. Jól keresett, kedvére élt, válogatott a férfiakban, már harminc felé járt, mikor férjhez ment N. Gyulához, egy nála hét évvel fiatalabb fiúhoz. Összeköltöztek, egy ágyban aludtak, de a férje nem nyúlt hozzá.

– Tetszik tudni, néha felállt neki, de amikor hozzáértem, lekonyult. Az anyósom unokát akart, engem vádolt, hogy meddő vagyok. Nem akartam kiteregetni a családi szennyest, inkább azt mondtam, hogy menjünk el egy orvoshoz, ő majd megállapítja, hogy ki a hibás. A főorvos úr csak ránézett a férjemre, és rögtön azt kérdezte tőle:

– Ugye, Gyula, én jobban tetszem magának, mint az Eszti?!

Gyula nyökögött, tekergette a nyakát, de nem mondott nemet, azt hittem, hogy ott álltó helyemben elsüllyedek. A doktor úr kifaggatta, kiderült, hogy még középiskolás korában bent a kollégiumban az egyik barátja megizélte, és rájött, hogy ez ízlik neki.

Szerettem őt, meg akartam menteni a házasságunkat, próbáltam kezeltetni. Néha már úgy látszott, hogy meggyógyul, elmentünk a Kőröspartra fürödni, riszáltam előtte a fenekemet, úgy felállt neki, mint a feszület, de mire hazaértünk, megint hat órát mutatott. Lassan feladtam a reményt.

Ősszel Gyulát behívták katonának, akkor én összeálltam egy régi szeretőmmel, akivel együtt dolgoztam a téglagyárban. A saját anyám kiköpött előttem, azt mondta, ilyet rendes asszony nem tesz, lehordott mindenféle rossz kurvának, és eltiltotta tőlem az egész családot. Nem szóltam semmit, fenntartottam a lakást, ha Gyula írt, hogy jön szabadságra, mindig otthon vártam őt. A déli vonattal szokott elindulni a laktanyából, de csak reggelre vergődött haza, ott a seregben is összeszedett egy buzipajtást, azzal töltötte az időt. Nem bírtam már, egyszer mikor kikísértem a vasútra, elébe álltam.

– Váljunk el, Gyula!

– Azt nem, hanem lopok fegyvert a katonaságtól, és lelőlek téged is, magamat is.

– Nem kell! Ha nem akarod, hogy éljek, én megteszem neked, hogy meghalok.

Hazamentem, egy pohárba Pipolphent, Seduxent raktam, és rátöltöttem kólát. A búcsúlevélben csak annyit írtam: „apám mellé temessenek”, mert őt szerettem a legjobban, mellette vettem sírhelyet is. Megittam az orvosságot, és lefeküdtem az ágyra, el akartam oltani a fali lámpát, de olyan hirtelen elálmosodtam, hogy a kezem megállt a kapcsolón. A villany égve maradt, észrevették a szomszédok, és kihívták hozzám a mentőket.

Bevittek a kórházba, a zárt osztályon tartottak, Gyula bejött hozzám, de még a rácson keresztül is azt suttogta, hogy: úgyis megöllek. Egy hónap múlva engedtek haza, otthon feküdtem tovább. Gyula továbbra is megérkezett minden hét végén, egyszer elhívta diszkóba a bátyámat, berúgott, és azt mondta neki: „Jó vagy nálam, Lajos!” – aztán fogdosni kezdte.

A családom akkor értette meg, hogy én nem csaltam meg Gyulát, csak otthagytam, mert buzi. Jöttek hozzám bocsánatot kérni, én könyörögtem nekik:

– Jaj, ne mondjátok meg senkinek!

De akkor már késő volt minden, tudta az egész falu. Szétváltunk, én mentem Danihoz, a szeretőmhöz, ő pedig az anyjához, a lakás ott maradt üresen. Gyula, hogy levegye magáról a gyanút, hirtelenjében fogott egy kislányt, el is jegyezte. Az anyja vett nekik gyűrűt, a lánynak olyan nagyot választott ki, hogy egy gyufaszálat kellett belehúzni, különben lecsúszott az ujjáról. Gyula közben úgy viselkedett, mintha a legjobb barátok maradtunk volna, minden második hét végén átjárt hozzánk ebédelni, Dani rá is szólt:

– Felejts el minket, Gyula, mert Eszti mindig rosszul lesz, ha nálunk jártál! – de ő nem volt hajlandó elmaradni.

Kicsinyről kicsinyre az új élettársammal is elromlott a kapcsolatunk. Dani imádta a pénzt, a lepedők alatt tartotta, de a polcok is zöldelltek az ezerforintosoktól, viszont ha a saját testvérei eljöttek hozzá kérni, egy fillért sem adott nekik, még ha a haláltól válthatta volna meg őket, akkor sem. Én neveltem a két gyerekét, mint mostohaanya igyekeztem megkedveltetni magam, költöttem rájuk: csokoládét, szörpöket vettem nekik, mikor meglátta, leszidott, hogy miért szórom a pénzt.

– A sajátomat költöm, úgy dolgozom, hogy a hátamon kivirágzik az izzadság, te is tudod.

– Minden pénz, amit keresünk, közös pénz.

– Változz meg, Dani. Utoljára kérlek!

– Nem változom, jó vagyok így is magamnak.

Hogy vele sem sikerült, nem akartam tovább élni, de úgy szerettem volna elmenni, hogy rendet hagyok magam mögött. Annak idején, mikor Gyulával megvásároltuk a bútorunkat, az anyósom vállalt kezességet, a betegségem miatt nem tudtam fizetni, ezért tőle vonták le a részleteket. Az anyósom nem állt szóba velem, ismerősökkel üzent, hogy nem hajlandó fizetni helyettem. Táviratoztam Gyulának, ha tud, jöjjön haza, intézzük el az ügyet. Utána egész éjjel rosszat álmodtam, vízen keresztül láttam Gyulát, és a zavaros víz rosszat jelent. Reggel idegességemben megint összevesztem az élettársammal, úgy váltunk el, hogy egy jó szavunk sem volt egymáshoz.

Úgy gondoltam, aznap befejezem. Magamhoz vettem annyi pénzt, amennyi még hátramaradt a bútor árából kamatokkal együtt, betettem mellé az orvosságaimat, aztán visszamentem a régi lakásba. Útközben a boltban vásároltam üdítőt és pálinkát.

Otthon leültem az ágyra, elkevertem a mérget a pálinkával, már ittam is belőle, mikor nyílik az ajtó, megérkezett Gyula. Leteszem neki a pénzt az asztalra, de nem nyúl hozzá, csak néz rám.

– Kezdjük újra, Eszti. Hadd csinálhassam veled úgy, ahogy a férfiak szokták egymással.

– Az hogy megy?

– Végbélbe.

Nem engedtem, mert féltem a fájdalomtól – bár hagytam volna, most nem ülnék a börtönben. Elkezdett ütni, én hátat fordítottam, nem védekeztem, csak arra vigyáztam, hogy az arcomat meg ne „jelölje”, mert ha Dani megtudja, biztos, hogy megölte volna érte. Gondoltam, majd csak kifárad és abbahagyja, de egyre nagyobbakat ütött, dühös lettem: meddig akar ez verni engem?! Ott feküdt az asztalon a kés, belevágtam, azután a többire nem emlékszem, mintha egy függönyt húztak volna el előttem.

Az biztos, hogy attól a szúrástól nem halt meg, mert egymás mellett fekve találtak meg minket, és mind a ketten írtunk végrendeletet is. Én mindenemet a bátyámra hagytam; a bútort, az ékszereimet, Gyula pedig az anyjára, és azt kértük, hogy közös sírba temessenek minket.

Azzal vádoltak, hogy féltékenységből öltem meg Gyulát, mert el akart válni tőlem, és azt a kislányt készült elvenni feleségül. Sok dolog nem stimmelt, nem találták meg a golyóstollat, amivel írtunk, az sem derült ki, hogy tudtam magam mellé emelni Gyulát, anélkül hogy összevéreztem volna a ruhám. De én nem védtem magam, a rendőrök pedig örültek, hogy találtak egy tettest, és nem kutattak tovább. Ennek már a hetedik éve, de éjszaka még mindig sírok utána, és Gyula-napkor is róla álmodtam.

Eszti öklét a mellére szorítja, és elhallgat, társnője, „Mama” kibontja és újra befonja hosszú, ősz copfját, közben bólogatva megjegyzi:

– Nem a te esetedre mondom, Eszti, de mi, cigányok, olyanok vagyunk, hogy nem engedünk ki a kezünkből senkit. Ha mi szeretünk valakit, és ő nem szeret minket, azt nem tudjuk tudomásul venni. Mi semmiben sem érjük be azzal, ami jut nekünk. Magyar ember elfogadja a szegénységet, mi nem osztjuk be a keveset, a semmit, inkább lopunk, és adunk rokonnak, idegennek.

„Mama” még elbölcselkedne, de Eszti int, hogy engedje befejezni a mondanivalóját.

– Tudtam, hogy hiába mérték rám a tizenhét évet, még nem fizettem meg mindenért, nincs vége. A mi szokásaink szerint a vér vért kíván, akárhogy is hullott. A szülő köteles bosszút állni, ha ő gyönge hozzá, akkor a testvérnek vagy a sógornak kell átvállalni.

A hatodik évemet töltöttem, mikor beteg lett a bátyám, büntetésfelfüggesztést kaptam, hazaengedtek három napra. Ott ültem a bátyám ágya mellett, amíg az orvos azt nem mondta, hogy most már túl van a veszélyen. Addig nem ettem és nem ittam, aztán kértem egy pohár pálinkát.

Kimentem apám sírjához, és vittem virágot Gyula sírjára is, vörös szegfűt, csak úgy virított a hóban. Hat év után ott a temetőben jutottak eszembe azok a részletek, melyeket nem tudtam felfogni azon az éjszakán, felötlött bennem, hogy Gyula ki akart menni a lakásból, akkor szúrtam bele hátulról, és még a lábán állt, mikor az ágyhoz lökdöstem.

Megmozdult valami a szívem meg a gyomrom között, keserűséget éreztem a számban. Másnap újra kimentem a temetőbe, az anyósom ott állt a sírnál, eldobta a virágomat, és amikor meglátott, eltakarta az arcát a hajával. Haza akartam küldeni az unokahúgomat, aki elkísért, hozzon egy kést, adja oda az anyósomnak, öljön meg, ha úgy akarja. De ő odahívta az unokahúgomat, és azt üzente, hogy menjek békével. Onnan kezdve vágytam vissza a börtönbe, három nap nem ettem otthon mást, mint másfél tányér húslevest.

 

Néhány nappal később újra benéztem a zárkába, most „Mama” sírdogált az ágyon ülve.

– Mi történt?

– Valamelyik ellenségem írt haza a családomnak, hogy én itt a börtönben férfiakkal levelezek. Én, hatvanéves koromban, az ősz hajammal! A férjem meg elhitte, és azt üzente, hogy nem kíváncsi rám, keressek helyet magamnak máshol.

– Ki írhatta ezt a levelet?

– Csak a „Feri” lehetett. A múltkor bejövök a zárkába, és köpni nem tudtam az undortól: behozta a szeretőjét hozzánk, ott feküdtek az ágyon, a nő lába V-betűben hajlott és lihegett, „Feri” meg lent dolgozott neki. Én rájuk szóltam, hogy ez itt nem házasságközvetítő vagy szálloda, hanem rendes, tisztességes börtön! Akkor haragudott meg rám.

– De hát arra csak nem képes, hogy tönkretegye a maga családi életét!

– „Feri” mindenkit fenyeget, a múltkor is azt mondta a szeretőjének: csak akkor jössz hozzám, ha kávé kell, vagy cigaretta, felhasítalak a gyomrodtól a tarkódig! Higgye el, Gyuri úr: minden bajunk abból ered, hogy sok itt a „homokszexuális”! Régen két zárkában elfértek volna, most mindent ellepnek, egy lányt szállítás közben rontottak meg úgy, hogy gyógyszert adtak be neki. Megkövetelik, hogy a szeretőjük dolgozzon helyettük a szalagnál.

Tizenöt éve én már jártam itt, emlékszem, hogy akkor buziságért figyelmeztették őket, és ha folytatták, hat hónapig nem dolgozhattak, és elkülönítették a népeket. Most már nem félnek, mert bevezették a tömegbüntetést, egyszerre sújtják az egész zárkát: kiviszik a tévét, vagy tőlem is megvonják a kedvezményt, mert zárkafelelős vagyok.

– Miért nem beszélnek „Ferivel”, hogy viselkedjen rendesen?

– Próbáltuk már, de hiába. Nincs meg az a baráti szellem, mint régen. Nem hiszi el, Gyuri úr, de ha nem volt cigink, a csikket ráfűztük egy hajcsatra, és úgy szívtuk egymás után, hogy mindenkinek jusson. – „Mamát” újra elfogja a keserűség, haragosan törüli meg a szemét. – De annyit mondok, ha nem tudok kibékülni a családommal, „Feri” nagyon rosszul fog járni.

– Megveri, vagy megvereti?

– Másként is lehet verni, nemcsak kézzel.

Hirtelen felötlik bennem a börtönben szállongó pletyka, hogy „Mama” vajákos, tud átkozni, és ha kell, meg is tudja törni a rontást. Rákérdezek, hogy igaz-e a híresztelés, „Mama” szégyenlős mosollyal megpróbál kitérni a válasz elől.

– Itt bent a börtönben nem szabad babonáskodni, mert megbüntetnek érte.

– Csak nekem mondja el, ha baj lesz, majd én kimentem a parancsnoknőnél.

„Mama” eligazítja a ruháját, végigsimítja a pokróc ráncait, mintha erről a témáról csak úgy illene beszélni, ha teljes rendet teremt maga körül.

– Hát, ugye, ott van először is az eskü, ha egy embert ártatlanul vádolnak valamivel. Letérítünk a földre egy fekete kendőt, és ráteszünk egy szentképet, mifelénk Pádovai Szent Antalt szokták, mert ő volt Jézus keresztapja. Ha én esküszöm, ki kell bontanom a hajamat, hiába hordom befonva máskor, a férfiak pedig nem viselhetnek kalapot vagy sapkát.

Ahogy feljön a nap, letérdelek a földre, jobb kezem két ujját ráhelyezem a szentképre, a bal kezemmel pedig a földre támaszkodom. Mellettem áll tanúnak egy másik cigányasszony, akiről a többiek is elismerik, hogy tiszta, még soha nem csalta meg az urát, és elkezdem:

– „Amire rátettem a két ujjamat, arra mondom, hogy eskümet sem hamisan, sem rossz gondolat szerint nem teszem, hanem egyedül az igazság szerint. Ha mégis hamis volna az esküm, bizonyítsa be ezt az Isten és minden szentjei, döbbentsen meg és pusztítson el engem, de ha igazságos, akkor higgyetek nekem, mert újra vallom, hogy tiszta szívemből raktam a kezem erre a képre. Úgy szenvedjen a gyerekem, a szívem úgy legyen őrökké szomorú a gyerekem és a családom után sóvárogva, ha én tettem azt, amivel vádolnak és rágalmaznak. Ámen.”

– És átkot hogy szokott mondani?

– Ugyanúgy kell berendezni a szobát, mint az eskünél, csak napnyugtától nem szabad ennem és innom. Két égő gyertyát teszek le a földre, egy tányérba disznózsírt – bekenek vele egy madzagot, és úgy kezdem el: „Istenem, te látod a lelkemet, hogy büntetlenül bántott az ellenségem, terád bízom a büntetését – ekkor meggyújtom a zsíros madzagot, és a jobb kezembe fogom –, olyan szenvedést adjál neki, neki és nem a családjának, hogy addig ne tudjon meghalni, csak szenvedtesd, kínoztasd, amíg háromszor nem kiáltja a nevemet, hogy vétkezett ellenem – most átveszem az égő madzagot a bal kezembe –, és ha nem teszi meg, úgy forraszd fájdalmát, mint ahogy ez a rongy tüzel, úgy legyen kiégve a boldogsága, mint ahogy ez a rongy elhamvad, tapostasson vele minden öröme a sárba, mint ahogy az a disznó tapos, melynek a zsírját vettem ehhez az átokhoz! Ámen.” Itt bent a börtönben nem lehet összeszedni mindent, ami szükséges volna, ezért mindig úgy kezdtem: „Istenem, te tudod, hogy nincsen gyertyám…”

Szavait befejezve „Mama” szégyenlősen széttárja a karját.

– Hát ennyit tudtam hazudni.

– És csak a saját ügyeivel foglalkozott?

– Hírem járt a környéken, sokan felkerestek. Eljött hozzám egy megcsalt asszony, és arra kért, hogy fordítsam vissza felé a férje szívét. Elmondtam neki, hogy mi szükséges: szerezzen néhány szálat a férje hajából, egy piszkos inge nyakát, ha ez nem megy, mert az ura ismeri az ingeit, akkor a gatyája ülepéből vágjon ki egy darabot. Mikor meghozta, bekentem zsírral, elmondtam három Miatyánkot, aztán a rongyot összecsavarom, mint a rétestésztát, közben azt mondom: „Úgy csavarom vissza ezt a szerelmet, ahogy ezt a rongyot, úgy forduljon vissza, ahogy ez a rongy csavarodik. Forduljon el attól, aki elvette tőled!” Csak arra az egyre kell vigyáznom, hogy közben más gondolatok ne jussanak az eszembe. Az összecsavart rongyot összefogom egy gumiszalaggal, utána fogok két tűt, ellenkező oldalakról beleszúrom: „Elmentél innen, rossz gondolat, visszaszúrtalak titeket.” Aztán meggyújtom az egészet egy vaslapáton: „Ahogy forr ez a gumi ezen a rongyon, ahogy ez az anyag a testén volt, és rajta maradt az izzadsága, úgy forrjon vissza a férfi szerelme hozzád!” Teljesen porrá kell égetni a tekercset, két késhegynyit elveszek belőle, és odaadom az asszonynak: süsse pogácsába vagy keverje bele a férje italába.

Mikor elköszönünk, meg szokták kérdezni: mivel tartozik, most kell-e fizetni? Cigánytól nem fogadok el pénzt, devlesa arakhar tumen Romale! – Isten veletek, cigányok! – a magyaroknak is azt mondom: várjunk, mert előfordulhat, hogy aki elcsábította a férjét, az meg is rontotta, és akkor én hiába próbálkozom. De majdnem mindig sikerült, visszatért a férfi, az asszonyokban volt annyi becsület, hogy újra eljöttek hozzám. Most már számolhattunk, megkérdeztem:

– Hogy áll anyagilag, kedvesem?

Általában azt felelik:

– Pénzről nincs gond.

– Akkor annyit kérek, amennyit a boldogsága megér magának. Van, aki egy egész kispárna pénzt hoz: vegyen ki belőle „Mama”, amennyit gondol! Kimarkoltam tízezret: ennyi érdekel, a többi legyen a gyerekeidé. A többség öt-hatezret ad, ha valaki zsugori, kiszedem belőle a lakáscímét, elmegyek hozzá, és meglopom.

– Álmot is tud fejteni?

– Csak a magamét, ilyen babonasággal nem szívesen vesződőm. Annyit tudok, hogy a pap és a tégla börtönt jelent, és ahány doboz cigarettát vagy vekni kenyeret látok, annyi évet kapok majd. Ha törött tükörrel álmodunk, az is bajt hoz, de ezt biztos maga is tudja.

– Különös álmokra nem emlékszik, amik később jelentettek valamit?

– Egyszer a Szűzanyát láttam hosszú ruhában, nézett rám, de nem szólt, az ujját a szájára tette, megértettem: azt akarja, hogy ne beszéljek róla. Én mégis elmondtam, még azon a héten megjött a hír az öcsém haláláról, leszúrták a pécsi állomáson. Volt egy telefon, álmomban diribdarabra tört, de továbbra is csörgött, az is rosszat hozott, akkor az első uram halt meg rákban, de ne beszéljünk erről, Gyuri úr, vannak vidámabb dolgok is a világon.

– Mikor telik le az ideje, „Mama”?

– Szeptemberben, de ha bejön az amnesztia, még a nyáron kimegyek.

– Sokadszor szabadul?

– Nyolcadszor, de éppúgy várom a végét, mint régen, mondogatok magamban egy nótát: „delo odel kádi szlobodija” – eljött az idő, mikor kiszabadulok, a szerb cigányok szokták énekelni.

– Melyik volt a legemlékezetesebb?

– Egyszer a pécsi börtönben a bőrdíszműveseknél dolgoztam mint brigádvezető, béléseket ragasztottunk női táskákba, nagy figyelmű munka volt, mert a táskákat kivitték külföldre. Az utolsó előtti nap behívat a parancsnok.

– Akar éjféli szabadulást, „Mama”? – akkor is így hívtak, mert korán kezdtem őszülni.

– Szeretnék.

– Akkor készüljenek el ezzel a tétel táskával, le kellene szállítanunk!

– De hát engem csak reggelre vára családom, hová menjek éjszaka?

– Üzenek nekik, csak végezzenek a munkával.

És csakugyan, mikor kiléptem az utcára, ott álltak a fiaim, zenével jöttek elém, három napig ünnepeltünk. Most ez nem lesz, mert a bolond uram elhitte a pletykát, hogy idegen férfiakkal levelezek.

– Féltékeny?

– Félek tőle, egyszer a hajamnál fogva húzott ki a boltból. Biztos össze is állt már egy „gádzsival”, kizár majd a lakásból – „Mama” legyint. – Régen nem érdekelt, ha ott hagyott az ember, mert híre volt annak, hogy tudok lopni, eltartok akármilyen férfit, jöttek értem a cigányok, hogy költözzünk össze.

Most viszont már lopni sincs kitől, mit lehet találni ma egy retikülben? Kulcsokat meg nejlonszatyrot. Azon gondolkoztam, mi volna, ha az állam kiengedne minket lopni Ausztriába? Hoznánk a sok schillinget. Mit gondol, hagynák?

– Nem tudom, „Mama”, esetleg ha valamelyik párt felkarolná magukat.

– Politikával én nem foglalkozom. Dinnyézni fogok, megveszek egy holdra való termést a parasztoktól, felrakom egy teherautóra, aztán járom vele a világot.

1990. május végén zendülés tört ki a miskolci börtönben, a híradásokból arra lehetett következtetni, hogy ezek alapvető változásokat idézhetnek elő az intézetek belső életvitelében, ezért úgy gondoltam, hogy körül kellene néznem a helyszínen.

Ez az ügy jellegében egybevágott az egykori szocialista országokon végigvonuló börtönlázadásokkal; tájékozódás végett elkértem a lengyel eseményekről szóló jegyzőkönyvet, lefelé a vonaton jutott időm belenézni az anyagba.

„Jelentés a Nowy Wisnicz-i Büntetés-végrehajtási Intézet mellett működő Hűtőipari Vállalat területén végbement csoportos elítélt-munkamegtagadásról és egyéb eseményekről.

…1989. VIII. 9-én 214 elítélt, akik a vállalat I. műszakjában voltak foglalkoztatva, a munkaterületre való kivonulás után megtagadta a munka felvételét, és ezzel egy időben átnyújtott a vállalat középszintű vezetőinek egy követeléseket tartalmazó listát.

Miután az intézet vezetése kézhez kapta a követeléseket, a vállalat igazgatójával egyetértve azt a döntést hozta, hogy a munkát megtagadó elítélteket visszavezetik a lakózárkáikba. Miután ez megtörtént, elkezdődtek a tárgyalások a sztrájkbizottsággal, melyet az elítéltek maguk választottak ki a különböző üzemekből. A tárgyalások nem vezettek semmilyen eredményre…”

A rosszul lefordított, hivatalosan nyakatekert szövegből csak nehezen bogozom ki az indítékokat, úgy tűnik, a rabok életének szinte az egész területét átfogják. Az elítéltek tiltakoznak a belső üzletek áremelései ellen, főleg a cigaretta drágulását nehezményezik. Megállapítják, hogy a börtönvállalatok nem ellensúlyozták az inflációt, egy zlotyval sem fizetnek többet, az elítéltek ragaszkodtak hozzá, hogy az ő keresetüket is hozzák fel az érintett szakmák polgári dolgozóinak átlagára.

Kinyilvánították szándékukat, hogy ők maguk kapják meg a letétbe helyezett pénzek kamatait, és ne a Büntetés-végrehajtás, illetve ezen keresztül az állam. Ezt az ügyet akár Magyarországon is fel lehetne vetni. Meg kívánták szüntetni a „koporsópénzt”, a szabadulás idejére kötelezően összegyűjtendő összeget.

Ugyancsak ismerősnek tűnt az a követelés, hogy azonnal léptessenek életbe amnesztiát, és ezt hivatalosan terjesszék ki a visszaeső bűnelkövetőkre is. Az egész hosszú listán csak egyetlen különös motívumon akadt meg a szemem: az egyik börtönben egy homoszexuális pék sütötte a kenyeret, az elítéltek az AIDS-fertőzéstől való félelmükben az ő eltávolítását is felírták.

A börtönvezetés – nyilvánvaló felsőbb utasításra – a követelések egy részét elutasította, más részüket formailag elfogadta, de nem teljesítette az ígéretet, ennek következményeképpen a 156 lengyel büntetés-végrehajtási intézetből 90-ben tömeges lázadás tört ki, néhány helyen több alkalommal is. Szeptember 25-e és október 7-e között az elítéltek eltávolították a BV-állomány tagjait két lakókörletből, és megszállták azokat. Egy előzetes házban a hangadók felmásztak a háztetőre, és jelszavakat harsogtak, a felkelés résztvevőinek erkölcsi szintjét jellemzi, hogy társaik közben ellopták a zárkákban hagyott értékeiket. Gyújtogatásokra, zárkarombolásokra, fosztogatásokra is sor került.

Az állami vezetés tehetetlenül állt szemben az eseményekkel. A Szolidaritás vezető politikusait küldte ki tárgyalni a helyszínre, akik az elmúlt esztendőkben maguk is belülről ismerhették meg a börtönt. A jelentés keserű hangon jegyzi meg, hogy a küldöttek átölelték a rabokat, cigarettával kínálták őket, de a fegyőrökkel nem voltak hajlandók kezet fogni. A lengyel papok sokkal lojálisabban viselkedtek, békére és rendre szólították fel a lázadókat.

Mind bizonyosabbá vált, hogy az elítéltek előbb-utóbb megkísérelnek kitörni a börtönfalak közül, a bizonytalankodó vezetés nem mert határozott eszközökhöz nyúlni, majd mikor a szórványos kísérletek tömegakciókba mentek át, kiadták a tűzparancsot, halottak tucatjaival sikerült végül is rendet teremteni.

A vonat már a Tiszai pályaudvar sínein kattogott, készülődnöm kellett, nehéz szível hajtottam be a dosszié fedelét. Nem tételeztem fel, hogy a lengyel események résztvevői személyes kapcsolatban lehettek a miskolci börtönlakókkal, de a televízió híradásain, az újságokon keresztül hatottak az események menetére.

Madej, a parancsnok jött ki elém az állomásra. Bár már hét óra körül jár, és amennyire emlékszem a napirendre, hamarosan zárás következik, de megkérem, hogy menjünk ki egyenest a börtönbe. Madej bólint és elindulunk.

– Hogy történt?

– Olvashattad az újságban, csak épp azt nem írták meg, hogy mekkora fölfordulás támadt. Mióta mi a BV-nél szolgálunk, most először alakult ki éles harci helyzet. 26-án szombaton 21¹⁵-kor az elítéltek néhány zárkában elkezdték verni a rácsokat, és ezt az előzetesek nagy része átvette. A jogerős elítéltek nem csatlakoztak, féltették a kedvezményüket, bár nem lehet megítélni, hogy viselkedtek volna, ha esetleg kitörésre kerül sor. Hat emberem volt szolgálatban, életbe kellett léptetni a riadótervet. Az első lépcsőben a közeli szolgálati házakban lakókat tudom mozgósítani, 23 embert érintett volna, háromnegyed óra alatt öten jöttek be, köztük egy nő. A második lépcsőben került volna sor Miskolc városára, végül mindenkire, aki él és mozog – de ez a fokozat a hétvégi körülivények között gyakorlatilag megoldhatatlan lett volna.

Az állomány riadt és bizonytalan hangulatban próbált meg akcióba lépni, némelyik őr negyedóránként szaladgált WC-re. Rögtön levétettem velük a sapkájukat.

– Miért?

– Mert attól féltem, hogy beléjük ivódott a feltételes reflex, és egy harci helyzetben is folyton tisztelegni fognak, ha meglátják a parancsnokot.

– Te is levetted a sapkádat?

– Hogy vettem volna le? – mosolyodik el Madej. – Nem ismered a mondást: ész nélkül lehet valaki parancsnok, de sapka nélkül nem.

– Mik voltak az erőviszonyok?

– Az elején egy tucatnyi bévés állt szemben több mint 300 lázongó elítélttel. Este fél tízkor átszóltam a rendőröknek, a kapitány küldött volna a tartalékból 22 embert, de a Belügyminisztérium főügyeletes tisztje nem járult hozzá a bevetésükhöz, azzal az indokkal, hogy ez nem rájuk tartozik. Annyit mégis megtettek szívességből, hogy a börtönkapukhoz kivezényeltek két-két rendőrt, mert külső támadásra is számítanunk kellett, és mi a falakon kívül gyülekező emberekkel szemben nem intézkedhettünk volna.

Mindenképpen el akartuk kerülni, hogy a lengyel példa megismétlődhessen. Sátoraljaújhelyről és Martonvásárról BV-seket irányítottak át erősítésnek, aztán a határőrök is átküldtek egy szakasznyi sorkatonát – a fegyverüket letették a kultúrteremben, és gumibotot kaptak helyette.

A rabok addigra már kitörtek a 35-ös és 36-os zárkából, nem volt túlságosan nehéz dolguk, ezeket az ajtókat még 1908-ban rakták fel, és azóta sem erősítették meg őket. Fennállt a veszély, hogy kiszabadítják a szomszédban őrjöngő társaikat, kijutnak a körletbe, és átvágják a szintzáró kaput, onnan már nekiugorhatnak a falaknak, és kijuthatnak a városba. Ezt mindenképpen meg kellett akadályoznunk, rohamra indultunk.

– Nem próbáltak meg tárgyalni velük?

– Én korábban olyan messzire elmentem, amennyire csak tudtam; engedtem őket nyilatkozni az újságban, javítottam a körülményeiket: pénzt tarthattak maguknál, engedélyeztem a kártyát és így tovább, de itt egy zendüléssel álltunk szemben, és ilyenkor nincs mese. Én az államot képviseltem, és nem állhattam le alkudozni olyan bűnözőkkel, akik embert öltek, vagy hatan megerőszakoltak egy öregasszonyt.

A zendülők ellenálltak, egy őrizetes feltépte a padlóról az öntöttvas vécéészét, és közénk dobta, egy másik megütött egy őrt, ezeket lefogtuk. A tűzoltó tömlőket bedugtuk az ajtóréseken, és vízágyúnak használva eltereltük a rabokat a zárka közepéről a falak mellé. Ahol tovább őrjöngtek, oda könnygáz sprayt nyomtunk be – ezzel nem volt szerencsénk, mert az erős vízsugár kitörte az üveget, a szél befelé fújt az ablakrésen, és visszasodorta a gázt az őrök szemébe. Végül is sikerült rendet teremtenünk.

– Ha a helyzet úgy alakul, lövettél volna?

– Ha megkapom a tűzparancsot, minden további nélkül, ezt a tömeget nem szabadíthattam volna rá Miskolcra. Sokszor elemeztük a lengyel példát, és megtanultuk, hogy ha a zendülések első szakaszában nem lépünk fel erélyesen, később sokkal keményebb intézkedésekre kényszerülünk.

Közben az autó átvágott Miskolcon, beértünk a börtönbe. Az őrség már zárta le a körleteket, a szokásos három-négy ember helyett tizenöten-húszan vonultak celláról cellára, s még mindig felzaklatott hangulatban túlerőt kellett demonstrálniuk, hogy minden további próbálkozásnak elejét vegyék. Velük tartok, de nem akarom zavarni a munkájukat, csak egy-két szót váltok az elítéltekkel.

– Kétrendbeli vétségért nyolc hónapja vagyok előzetesben, és még mindig nincs kitűzve a tárgyalásom.

– Írja meg azt, hogy befújtak sprayvel olyan kis zárkákba, ahol még levegő sincs elég ennyi embernek.

Miskolc valóban az ország egyik legzsúfoltabb börtöne, a zárkák telítettsége meghalad minden normát. Benézek a fiatalkorúak körletébe: egyetlen helyiségben 36 ágy áll, és mindegyik foglalt. Valamennyien tárgyalásra, ítéletre várnak, egy tizennyolc év körüli fiú épp másnap délelőtt kerül a bíróság elé, biztos benne, hogy felmentik, estére meghív minket Madejjel az avasalji német sörözőbe egy korsóra. A felnőttkorú zárkafelelős, egy volt ökölvívó csendesen, de megrovólag néz rá.

Az utolsó zárkában, ahová benyitunk, egy rab szótlanul, óvatos biccentéssel üdvözöl, mintha nem lenne biztos abban, hogy fogadom a köszönését. A félhomályban is világító vörös hajáról felismerem benne „Tengerész”-t, akivel még október elején találkoztam itt a miskolci börtönben. Meglepődök, mert úgy emlékeztem, hogy már egy fél éve szabadulnia kellett volna.

– Ki is szabadultam, de azóta már visszakerültem. Egy kis cvikli csúszott be.

– Micsoda?

– Keresd a nőt! A feleségem a rendőrökkel tiltatott ki a saját lakásomból, aztán azzal vádoltak, hogy kiraboltam egy asszonyt, akit nem is ismerek. Elvettem állítólag a fülbevalóját…

Madej megrovólag legyint felé.

– A „barátod” itt sem fér a bőrébe, most is vastagon belemászott a zendülésbe.

Tengerész válaszolni készült, én meg akartam gátolni egy alig kétes kimenetelű vitát, közbeléptem, megállapodtunk, hogy holnap kikérem, és leülünk beszélgetni. Madej szó nélkül hozzájárult.

– Hogy kezdődött ez az egész zendülés? – kérdeztem másnap reggel Tengerésztől.

– Tudja, hogy nálunk is szállonganak a hírek az amnesztiáról, „megindultak” az emberek. Egy kérvényt írtunk, arról volt szó benne, hogy a komcsik nyírták a visszaesőket, és igazságot kellene szolgáltatni nekünk.

Olvastam, hogy Franciaországban az elítéltek becsületnyilatkozatot tehetnek. Megígérik, hogy többé nem követnek el bűncselekményeket, és ennek alapján szabadlábra helyezik őket. Viszont ha újra megbuknak, akkor különösen súlyos büntetést kapnak. Belevettük a levélbe, hogy mi is hajlandók vagyunk aláírni egy ugyanilyen papírt.

Nem tudtam visszafojtani a nevetést.

– Maga szerint akadna olyan plejgnis, hétpróbás elítélt, aki ne volna hajlandó ilyen ígéretet tenni? Olyanok, akiknek még a „csibész becsületszava” is ottmaradt a Don-kanyarban. És mit gondol, hányan tartanák meg? Az elbocsátott „puttonyosok”, szigorított őrizetesek nagyobbik fele is visszakerült már a börtönbe. Nekem sincs túl nagy véleményem a magyar igazságszolgáltatásról, de hogy képzelték, hogy egy ilyen átlátszó trükkel szabadlábra kerülhetnek?

Tengerész méltatlankodva ingatja a fejét.

– Nem szabad ilyen bizalmatlannak lenni, Moldova úr. Látja például a Miskolci Rádiótól kijöttek hozzánk, és beolvashattam a levelet, sőt itt a börtönben is leadták a stúdiósok. Szóval egyre melegedett a hangulat, mindenki várta, hogy mikor jelentik be az amnesztiát.

Szombaton beszélő volt, egész nap jöttek be hozzátartozók, ők is hozták a híreket, az emberek nem találták a helyüket. A smasszerek az épület oldalára kilátásgátlókat szereltek fel furnérlemezekből, valaki lepiszkálta, felálltunk az ablakokba, és barnultunk kifelé.

A bástyafalakon túl, a kollégiumi futballpályán meg szoktak állni a rokonok, és felkiabálnak az elítélteknek mindenféle üzenetet, most egyszer csak két cigánylány jelent meg, ledobálták a blúzukat, és megmutatták a mellüket. Akkor az emberek elkezdtek üvöltözni, még csak balhéból: „Nőt akarunk! Nőt akarunk!”

A rendőrök elvitték a két nőt, de azok később visszajöttek, és újra levetkőztek, akkor a szomszéd zárkában már azt is kiabálták, hogy amnesztiát akarunk.

– Tudták, hogy a balassagyarmati börtönben néhány rab ülősztrájkba kezdett?

– Persze hogy tudtuk, de még mindig le lehetett volna állítani a menetet, ha lejön egy parancsnok, és normális hangon szól az emberekhez, de az őrség durváskodni kezdett, akkor az elítéltek begőzöltek.

– A maguk zárkájában mi törttént?

– Néhányan megfogták a vaságyat, és ki akarnák dönteni az ajtót, ezeket leszereltem, és mindenkinek megmondtam, hogy maradjon veszteg. Nem a smasszereknek akartam segíteni, annyira talán ismer már, de tudtam, hogy mi nagyon rosszul járhatunk, ha elkezdünk ugrálni. A zárkában is alig akadt egészséges ember: csupa szívbajos, epilepsziás, cukorbeteg feküdt itt, és én tisztában voltam vele, hogy ha valamelyik felizgatja magát, rosszul lesz, benyel vagy befalcol, egyetlen őr sem jön be, hogy segítsen rajta, hanem hagyja ott megdögleni.

Mondom: nem engedtem semmi balhét, ezzel együtt hozzánk is beszórnák a könnygáz sprayt, szóltam, hogy mindenki kapjon be a szájába egy nedves szivacsot, és azon keresztül vegye a levegőt. Odamentem könyörögni a cirklihez: „Hagyják abba, láthatják, hogy mi nem csinálunk semmit!”

De ők benyomták a vizes tömlőt is, kiverték az ablakokat, aztán az emberekre céloztak a sugárral.

– Nincs mit csodálkozni ezen, Tengerész, a szomszédos cellákban rájuk támadtak.

– Ugyan már! Ha a rabok komolyan vették volna ezt a zendülést, vannak olyan kemény gyerekek, hogy kitartottak volna, ha kell a fele halottig, nem adják fel egy-két óra alatt. Rólam azt mondják, hogy nagy szövegem van, a gipsztigrist is meg tudom szédíteni, de higgye el: így múlott el az az éjszaka.

 

Még sok helyütt látszanak a zendülés nyomai; a kidöntött zárkaajtókat már pótolták, de a keretek körül nedves, sötétszürke még a beton, az udvaron is csillognak a kitört ablakok cserepei. A más intézetekből segítségképpen ide vezényelt bévések egy része is itt tartózkodik még, egyik parancsnokukkal megiszunk egy teát, megkérdezem tőle:

– Nálatok az elítéltek nem próbálkoztak valamilyen akcióval?

– Két zárka petíciót adott be, valamennyien aláírták, de én nem vettem át tőluk. „Önöknek nincs joguk aláírásokat gyűjteni. Csak egyénileg és az előírt formában terjeszthetik elő a kéréseiket.”

Egyelőre behúzták a farkukat, de most megint bátorságra fognak kapni.

– Miből gondolod?

– Olvastátok az újságban, hogy mit nyilatkozott a miniszter? Szerinte a miskolci események nem számítanak zendülésnek: a zárkaajtók kidöntése, az őrök megtámadása. Ezek után az embereink nem fogják tudni, hogy tulajdonképpen milyen szabályzatot tartsanak be, mert az, amit mi ismerünk, sokkal kisebb dolgokat is zendülésnek minősít: elég hozzá a csoportos étkezésbetagadás, mint tavaly télen történt, de az is kimeríti a zendülés fogalmát, ha este létszámellenőrzésnél három elítélt nem sorakozik fel szabályosan, és megállapítható, hogy szándékosan teszik. Lehet, hogy ma már R. Ricsi is megúszná a hármas gyilkosságot.

– Tudod, mi lesz még a baj? – teszi hozzá gondterhelten Madej parancsnok. – Most a mi állományunk is „puskaport szagolt”, és keményebbre veszi a stílusát. Már most látni a jeleket. Régen, ha az elítélt megállt a felügyelő előtt, és nem zárta össze előírásosan a bokáját, rászóltak, hogy ugyan már ne álljon terpeszben, mert nem a tornateremben vagyunk, ma meg előfordul, hogy ilyenkor egyszerűen felrúgják, mert félnek attól, hogy támadni fog.

– Az amnesztiával sokan szabadulnak majd, milyen lesz az élet a börtönökben?

– Nézd, azt szokták mondani, hogy egy smasszernek elég két rab: egy írnok és egy besúgó. De addig maradjak én szegény, amíg ilyen lazán leszünk. A bűnözés az egeket verdesi, a rendőrség és a bíróság nem tud olyan rosszul dolgozni, hogy újra meg ne teljenek a zárkák. Zsúfolásig.

Elrakom az utolsó jegyzőblokkomat, és hátradőlök a széken. Csönd támad, egy második világháborús fogolydal foszlányai járnak a fejemben:

 

…Aztán kilép a rém menet, fej fej mellett, csont csont felett, és az arcotokba csap szagunk…