Elhúzódó szüzesség
A tanügyi gyakorlatban szokatlan módon az 1950–51-es tanév vége felé jelent meg az a minisztériumi
utasítás, mely egyik napról a másikra megváltoztatta az 1948 nyarán államosított egyházi iskolák nevét.
Az átszervezés már korábban megkezdődött: átszövegezték az iskolai Rendtartást, megszüntették a
kötelező hittanoktatást, a humán tárgyakból is törölték a vallásos szellemű részeket – az egyház
tiltakozásul visszahívta az iskolákból a szerzetes tanárokat –, a minisztérium valamilyen okból
szükségesnek ítélte, hogy jelképesen is rögzítse az átalakítás eredményeit.
Az intézkedés hatálya kiterjedt a ferencvárosi Szent Imre herceg Gimnáziumra is, ezentúl József
Attila nevét viselte. Még az év végi vizsgák előtt végrehajtottak néhány sietős változtatást: egy József
Attila-képet akasztottak ki a bejárat fölé, a kapu melletti címerpajzson kátrányfestékkel vonták be a
szeplőtlen életű királyfi alakját, ugyanerre a sorsra jutott a lábánál kuporgó bárány és a jobbra dőlő
kettős kereszt is.
Ezzel ki is merült a József Attila Gimnázium vezetőinek buzgalma – mintha egy sziget
meghódítóit kielégítené, ha a jól látható csúcsokra kitűzték lobogóikat –, magához az épülethez
alig-alig nyúltak. Az utcai falakról továbbra is hullott a vakolat, mögüle nagy foltokban előtűnt a
szakadozott, rozsdás drótháló, nem pótolták a kitört mozaiküveg ablakokat, az esőben-hóban, szállongó
füstben lassan megsötétedtek és málladoztak az épület kő- és vasdíszei.
Az iskola belső renoválására nem jutott pénz vagy önkéntes munkaerő, a padok és dobogók
elkorhadtak, kiszálkásodtak, a kifényesedett táblákon alig fogott már a kréta, az illemhelyek kagylóiról
lekopott a festék, fedetlenül hagyva a nyers szürke vasat. Az iskola régi patrónusai: a környékbeli
iparosmesterek, akik büszkék voltak, hogy fiuk a Szent Imre Gimnáziumba járhat, a felszabadulás után
még segítettek, egy szerelő egyedül javította meg az egész vízvezetékrendszert, egy másik szülő olajba
mártott papírral pótolta a kitört ablaküvegeket, de az elmúlt években már nem jelentkeztek többé. 1948
nyarán a szülői munkaközösség – hasonlóan a többi egyházi iskolához – az államosítás ellen tiltakozó
kérvényt nyújtott be a Kultuszminisztériumba, és amikor elutasító választ kaptak, megvontak
mindenféle támogatást.
A harmadik emeleti helyiségeket, melyeket még a háborús belövések romboltak szét, továbbra
sem lehetett használni, csak az új tornatanár rendezett be fent egy cipészműhelyt a politechnikai oktatás
előfutáraként, a tantestületi értekezleteken hangsúlyozta, hogy a diákokat az új idők szellemében a
fizikai munka ismeretére és megbecsülésére kell nevelni.
A műhely kulcsát magánál hordta, gyakran látták felmenni egy-egy fiatalabb tanárnővel, visszafelé
részegen és kigombolt sliccel jött le a lépcsőn.
Kint az udvaron elsatnyultak a díszfák, hátul a használaton kívül helyezett úszómedencét
telidobálták konzervdobozokkal és fél téglákkal, az öltözők fából ácsolt kabinsora is kidőlt.
Az épület bomlásával együtt enyészett el a régi szentimrés szellem is. A tanmenet választhatóvá
minősítette vissza az addig alapvető tárgynak számító latint, kötelezővé tette a „világnézeti
ismeretek”-et, és ami korábban elképzelhetetlennek tűnt volna: egyes osztályokba lánytanulókat is
felvettek. Megalakult az iskolai úttörőszervezet, és feloszlatták az országos hírű cserkészcsapatot –
később egy volt paptanár titokban megpróbálta újjászervezni, de ezért a kísérletéért börtönbe került.
Megszűnt az Actio Catholica-kör és a Diákkaptár is.
Az 1950–51-es tanévre a József Attila Gimnázium már semmiben sem különbözött az átlagos
külvárosi gimnáziumoktól. Úgynevezett bejáró iskola lett, az új diákok többsége a Pest környéki
peremfalvakból jött. Reggel hét óra felé érkeztek meg a ferencvárosi vasútállomásra kopott báránybőr
kucsmában, bakancsban, szíjjal nyakukba akasztott aktatáskával, és kora délután vonultak el alkalmi
hordákban taszigálva egymást, köveket rugdostak, vagy botokat húzogattak végig a léckerítéseken –
géppuskák sorozatlövéseit utánozva.
Ezek a 14–18 éves fiúk otthon a falujukban már felnőtt férfiaknak számítottak, és aszerint is éltek.
Cigarettáztak, ittak, nem kértek osztályfőnöki engedélyt, hogy este moziba menjenek – a Szent Imre
Gimnázium régi ellenőrző könyvében még külön rovat szolgált erre a célra –, a hittanoktatásra még
beiratkoztak, de a diákmisékről már elmaradoztak, sunyin lehajtott fejjel fogadták oktatóik
szemrehányásait – tudták, hogy többé semmit nem tehetnek ellenük. Az iskola egykori „erős embere”,
a régi tornatanár gerincsérüléssel tért vissza a fogolytáborból, megpróbálkozott a tanítással, de két év
után nyugdíjba vonult, távozásával megszűnt a jógaoktatás, elsorvadt a többi hagyományos szentimrés
sportág is: a kosárlabda, a szertorna, a kopár, királydinnyés udvaron reggeltől késő délutánig rúgták a
labdát.
Kőhidai Miklós 1951 júniusában érettségizett, osztálya az utolsó évfolyamok közé tartozott, mely még
a háború előtt a régi Szent Imre Gimnáziumban kezdte el tanulmányait, ezért érettségi vizsgáik rendje
sem tért el a megszokott szabályoktól.
Az első fordulóban, az írásbeli vizsgákon nem osztályoztak, csak annyit közöltek, hogy a
dolgozatok megfeleltek-e. Felolvasták a szóbelire bocsátottak névsorát, Kőhidai megnyugodva hallotta
meg a nevét.
Az érettségi második fordulója, a szóbeli vizsgák reggel nyolc órakor kezdődtek, de délben
hosszabb szünetet tartottak, az eredményhirdetés elhúzódott, már sötétedett, és a bizottság még mindig
tárgyalt az osztályterem csukott ajtaja mögött.
A maturáltak a feldíszített zenei szertárban várakoztak a magasföldszint átellenes folyosóján.
Bejött néhány szülő is, megterítettek egy asztalt: szendvicseket és málnaszörpöt tettek ki rá. Kőhidai
megéhezett reggel óta, de tudta, hogy az ő anyja nem járult hozzá a büfé költségeihez, ezért nem akart
elfogadni semmit. Csak benézett a szertárba, és visszahúzódott volna, de az alkalmi kiszolgálónő, egy
feketébe öltözött, magas ősz asszony kinyújtott karral behívta:
– Egyél valamit. Mit kérsz?
Kőhidai tétovázott.
– Egy sajtos zsömlét legyen szíves.
– Csak sajtosat? Persze, ti sonkát vagy szalonnát nem esztek.
A fiú zavarba jött.
– Nem erről van szó. Én nem vagyok vallásos, csak a sajtot jobban szeretem.
– Tessék, egyél csak.
Kőhidai megköszönte a szendvicset, és el akart menni, de az asszony visszafogta.
– Te milyen egyetemre jelentkeztél?
– A bölcsészkarra, magyar–történelem szakra. Ha oda nem vesznek fel, akkor az Idegen Nyelvek
Főiskolájára.
– Téged ne vennének fel?! Az igaz, hogy ti sokat szenvedtetek a háború alatt, de most minden jó
hely a tiétek. Az én fiam viszont sehol sem kell, szegény.
Kőhidai mosolyogni próbált, és az idegességtől megremegő térdekkel kifelé indult; mikor a nő
nem figyelt oda, a sajtos zsömlét letette az egyik szekrény sarkába. Kiment az üres folyosóra, a sima
kövön is megbotlott.
Ahogy kilépett a zenei szertár ajtaján kivetődő fénysávból, minden homályba borult előtte.
Kőhidai összehúzta szemét a szemüveg lencséje mögött, de csak a kőpadlóban kirakott liliomok fehér
mozaikjai tűntek elő a sötétségből. Elsétált a folyosón, a régóta használhatatlan ruhatári ketrec rácsai
mellett, osztálytársai ide húzódtak be a tanárok és a szülők elől. Bent ültek a törött padokon és
tornazsámolyokon, kézről kézre adtak egy áthatóan édes szagú borral megtöltött demizsont, melyet
valamelyik vidékről bejáró fiú hozott magával. Még délben, a vizsga után megkínálták a borral
Kőhidait is, de a hangjukon érződött: eleve nem számítanak rá, hogy elfogadja. Most, kissé már
kapatosan, az iskola régi indulóját énekelték visszafogott hangon, mert a névváltoztatással együtt a
Szent Imre-indulót is betiltották, az alacsony, üres folyosó azonban felerősítette a hangot, távolabbról
is jól kivehetően hallatszott az ének:
Letört zászlónk felszáll majd a porból, |
Az Úr velünk győz a Sátán felett. |
Zengjetek bátor harci riasztót, |
Szentimrés fiúk, énekeljetek… |
|
Kőhidai szeretett volna ott ülni köztük a ruhatár meleg félhomályában, de belátta, hogy ez
lehetetlen. Az eltelt hosszú évek alatt sem tudott beilleszkedni társai közé, kívülről és reménytelenül
figyelte szórakozásaikat, első udvarlásaikat, ünnepeik örömét. Félt tőle, hogy ezek az események,
melyeken kívül maradt, valaha hiányozni fognak az életéből, bizonytalanul és eleve kudarcra ítélve fog
szemben állni azokkal, akik fiatalságukban feltöltődtek a közösség meghitt és erőt adó élményeivel.
– Nem szabad addig élnem! – mondta maga elé félig hangosan, és átvillant rajta egyik visszatérő
álma, mikor sikerült a halálba menekülnie üldözői elől.
Megdörzsölte a homlokát, és tovább sétált, gondolatai a vizsga körül jártak. Hat és fél évet töltött
el ebben az iskolában, elejétől fogva zaklatottan és belső bizonytalanságban, nem tudta elfelejteni az
utat, melyet meg kellett tennie, hogy bekerüljön a Szent Imre Gimnáziumba. Nem akarta, hogy az
iskola nyomasztó árnyéka még évekig elkísérje, hogy megszabadulhasson tőle, egy siker emlékét
szerette volna elvinni magával. Mivel másban nem versenyezhetett, az érettségi vizsgán el akarta érni
a kitűnő rendűséget – ehhez minden tárgyból meg kellett kapnia a legjobb jegyet, a hetest. Kőhidai
végiggondolta a feleleteit, úgy találta, hogy csak matematikából lehet kétséges a hetes; az egyik
példában elakadt, és a tanár fejezte be helyette. Idegesen nyelt egyet, ha módjában áll, szívesen
újrakezdte volna az egész vizsgát.
Elhaladt az eldugult, bűzlő illemhely mellett, a következő lámpa a folyosó végén, a földszintre
levezető lépcsőnél égett. Itt egy sarkot világoszöld márvánnyal burkoltak be, a márványlapok elé egy
kis posztamenset állítottak, néhány évvel ezelőtt még az iskola egyik régi igazgatójának mellszobrát
tartotta. Az igazgató költő volt, a szentimrés évkönyvek megemlítették, hogy különböző irodalmi
társaságok a tagjaik közé fogadták, de néhány irredenta verse miatt könyvei halála után is indexre
kerültek, a kis fémszobrot levették a díszhelyről, és felrakták a padláson hányódó limlomok közé.
Az üres posztamens mögött a zöld márványlap fényes felületére valaki egy meztelen nőt rajzolt
oldalnézetből, félig előrehajló testtartásban, mögé pedig egy férfi nemi szervet. Ilyen környezetben
szokatlanul jó rajz volt, megfelelően eltalálta a női test formáit és arányait, Kőhidai már régebben
felfedezte, az óraközi szünetekben többször is megállt előtte, amíg osztálytársai észre nem vették, és
megjegyzéseket nem tettek rá.
A folyosón most senki sem járt, Kőhidai levette a szemüvegét, és sokáig nézte az erotikus rajzot.
Már elmúlt tizennyolc éves, de még nem látott meztelen nőt, a ceruzával vésett gömbölyded formákat
figyelve, esti képzelgéseihez töltötte fel a fantáziáját.
Csak ha egyedül volt, akkor merte elengedni magát, ha biológiaórán elhangzott egy-egy nemi
élettel kapcsolatos utalás, vagy ha tanítás után az osztály levonult a Pap-gödör padjaira, hogy közösen
olvassanak el valamilyen kézzel lemásolt obszcén történetet, Kőhidai megdermedt az undortól, és
visszahúzódott.
Addig nézte a zöld márványlap fényébe vésett aktot, míg a fejébe tolult a vér, meg kellett
támaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Füle zúgott, csak későn hallotta meg, hogy a magasföldszint
átellenes folyosóján a vizsgaterem felől lépések közelednek. Elfordult a faltól, és visszaindult a zenei
szertár felé, a lépések azonban felgyorsultak és utolérték, valaki a vállára tette a kezét.
– Miklós!
Megfordult: Kertész, a gimnázium igazgatója állt mögötte.
Súlyos szívbeteg volt, a néhány sietve megtett lépés is kimerítette, nyitott szájjal vette a levegőt,
látszottak füsttől megbarnult ritkás, nagy fogai, az izzadság kiütközött kopasz, barna bőrű koponyáján.
Átfogta Kőhidai vállát.
– Hol vannak a fiúk?
– Ott hátul a folyosón.
A ruhatári ketrecből váratlanul újra felhangzott a Szent Imre-induló, Kertész összevonta a
szemöldökét.
– Szóval még mindig nem felejtették el?! Kár, hogy nem előbb hallottam. Szólj nekik, hogy
jöhetnek.
– Igen, igazgató úr.
– Te pedig keress meg az eredményhirdetés után, mindenképpen szeretnék beszélni veled.
Kertész merően nézte a fiút, aztán arca fokról fokra felengedett, és elmosolyodott.
– Lehet, hogy átkozni fogsz, de én, amit tettem, a te érdekedben tettem. Remélem: elhiszed nekem.
Kőhidai nem értette, mire céloz az igazgató, határozatlanul bólintott, és elment a társaiért.
Az osztály átvonult abba a terembe, ahol az érettségi vizsga lefolyt. A bizottság már feloldódva
beszélgetett a vörös vászonnal leterített asztal mögött, az elnök egy almát evett, a tanárok is kibontották
az asztalkendőből vajas vagy parizeres zsömléjüket, lapozgatták a magukkal hozott, de reggel óta
olvasatlan újságokat. Kertész mintha nem értett volna egyet fellazult magatartásukkal, különhúzódott
az asztal sarkába, bár az izzadság sötét foltokban átütötte a mellén az inget, még a nyakkendőjét sem
engedte tágabbra, egy gépelt lapot olvasott, közben egy ceruzát forgatott a kezében.
A fiúk ilyen kései időpontban talán még sohasem tartózkodtak benn az iskolában, idegenkedve
nézték a termet, ahol éveket töltöttek el, az erős villanyfényben gyanakodva figyelték az asztal mögött
ülő vizsgabizottságot. Ujjuk hegyével csipkedték arcukon a pattanásokat, teli szájjal vették a levegőt,
a terem lassan megtelt a noha bor édeskés szagával.
Az érettségi biztos, egy minisztériumból kiküldött osztályvezető rövid köszöntőt mondott, utána
Kertész kért szót. Felolvasta a kezében tartott gépelt szöveget: az egyik vidéki gimnázium nyolcadik
osztálya felhívta a többi középiskola érettségiző diákjait, hogy a nyáron dolgozzanak egy hónapot
valamelyik építőtáborban – így fejezzék ki köszönetüket az ország és a párt iránt. Kertész néhány
megjegyzést fűzött a felhíváshoz, kijelentette, hogy a részvétel nem kötelező, de egy fél mondattal
sejteni engedte, hogy az egyetemen majd jó pontnak számít. A fiúk összenéztek a padokban: mivel az
osztály nagy többsége tovább akart tanulni, szinte mindenki tudomásul vehette, hogy egy hónap
elveszik a nyári szünidejéből.
Az osztályfőnök ismertette az érettségi vizsga eredményét, először rendűség szerint csoportosítva.
Hárman lettek kitűnőek, Kőhidai nem került közéjük, matematikából hatost kapott.
Az érettségi bizonyítvány nem befolyásolta a sorsát, biztosan számíthatott rá, hogy megkapja
egyetemi behívóját, Kőhidai mégis szinte megbénult csalódottságában. Állát mellére horgasztva ült a
helyén, beszívta saját izzadt testszagát; arra rezzent fel, hogy szólítják, fogait összeszorítva felállt a
padból.
Osztályfőnöke kezet fogott vele, átadta az érettségi tablót, az iskola ajándékát: egyéves előfizetést
egy irodalmi folyóiratra és behívóját az egyetemi felvételi vizsgára. Kertész intett felé az asztal
sarkából, és mondott valamit, de Kőhidai nem értette a szavait.
Csak a padban nézte meg a behívót, azt hitte, hogy tévedésből valaki másét kapta meg, mert a
fejlécen a bölcsészkar vagy az Idegen Nyelvek Főiskolája helyett az Államigazgatási Főiskola
bélyegzője állt. Megfordította a kartonlapot: nem történt tévedés, neki volt címezve. Megdöbbenésében
önkéntelenül felállt, csak osztályfőnökének szigorú pillantása kényszerítette vissza a padba.
Mivel maga a bizottság is siettette, az eredményhirdetés néhány perc múlva befejeződött. A fiúk
nem oszlottak szét, közrefogták két elkeseredett, bukott társukat, és vigasztalva őket, átmentek a zenei
szertárba. Valaki átkarolta Kőhidai vállát is, de ő lerázta magáról, és előresietett.
A homályos folyosó végén néhány világos ruhát viselő fiatal lány állt, egyik-másik fiú húga vagy
szerelme, bejöttek az iskolába, hogy hamarabb megtudják az eredményt. Kezükben csupasz szárú
virágokat tartottak, vagy otthoni kertjükből hozták, vagy talán az iskola előtti parkban tépték. Kőhidain
átfutott az oktalan reménység, hogy hátha őt várja valamelyikük, zavaros pillantást vetett rájuk, de
egyikük sem viszonozta.
Lent a lépcsőház oszlopának dőlve várakozott, amíg lejött az osztályfőnök, megmutatta neki az
egyetemi behívót, panaszkodni és tiltakozni akart, de a tanár széttárta a karjait.
– Én nem tehetek róla, én csak összeszedtem az egyetemi felvételi lapokat, az igazgató úr írta alá,
és ő is továbbította. Ha panaszod van, őhozzá fordulj.
Kőhidai még ebben a zaklatott állapotában is észrevette: az osztályfőnök örül, hogy
összeugraszthatja őt az igazgatóval, de nem töprengett ezen, a keserűségtől elvakultan visszament a
folyosón, és bekopogott az osztályterem ajtaján. Meg sem várta a választ, benyitott, Kertész épp az
érettségi biztossal beszélgetett, az ajtó nyitódására felnézett, és mintha előre számított volna Kőhidai
jelentkezésére, mosolyogva intett.
– Itt vagy? Nekem még be kell néznem a zenei szertárba, illik elbúcsúznom a fiúktól. Gyere te is.
– Nem szeretnék, igazgató úr. Ha lehet, inkább négyszemközt.
– Úgy látszik, nem rajongsz a társaidért, de hát ha nem akarsz jönni, nem erőltetem. Menj fel az
irodámba, azt hiszem, nyitva van, ha nincs, vedd le a kulcsot a tábláról.
Kőhidai a földszintre visszaérve hallotta, hogy az átellenes folyosón a többiek már énekelnek, de
ő gondolkodás nélkül a főlépcső irányába fordult, és mélyen beledőlve a lépésekbe, felfutott az
emeletre. Átvágott az üres tanári folyosón, az igazgatói iroda előtt megtorpant: az ajtó homályos üvege
mögött fényt látott, bekopogott, de nem válaszoltak, próbaképpen lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt.
A szobában senki sem tartózkodott, csak egy merev nyakú, háború előtti fazonú olvasólámpa égett
magában a zöld filccel bevont íróasztalon.
A fiú megállt közvetlenül az ajtó mellett, szokása szerint így védte ki a vádat – mely persze csak
az ő szorongásaiban merült fel –, hogy valamit ellopott vagy összeforgatott az idegen helyen. Vállával
nekidőlt az ajtófélfának; bár már többször is járt itt, most először nyílott alkalma, hogy alaposabban
körülnézzen.
Kertész a falakról és a szekrényekből mindent levétetett és kitétetett, ami az iskola bencés múltjára
emlékeztetett; nemcsak a naiv vallásos ábrázolatokat és az előző szerzetes igazgatók arcképeit, de az
iskola diáksportolóinak régi győzelmi trófeáit, háború előtti érettségi tablókat, sőt még a polcokat
díszítő magyaros kézimunkákat is. Helyükbe az öt nagy vezetőről készült obligát fénykép került,
plakátok: szürke ruhás kínai katona egy könyvecskét tart a kezében, a szegélyen cirillbetűk, Kőhidai
lefordította magának: „Énekli ezt a dalt a kínai katona is.” A másik plakáton Sztálin egy nagy térkép
fölé hajol, és a szárazság legyőzésére készít terveket. A puritánul lecsupaszított falak és bútorok tisztán
mutatták, hogy az irodát annak idején túlságosan keskenyre és magasra méretezték.
Az íróasztalon a különféle tollak, bélyegzők, ragasztós- és tintásüvegek között csak egy személyes
tárgy állt: egy kisalakú, pácolt fakeretes fénykép, hátán régimódi fekete bőrtámasztékkal. Egy barna
arcú, fehér hajú öregasszonyt ábrázolt. Kertész anyját, aki még a háború előtt halt meg.
Hosszú idő telt el, amíg Kőhidai rászánta magát, hogy beljebb lépjen az ajtóból, és leüljön egy
karosszékbe az íróasztal mellett. Megpróbálta elképzelni elkövetkező beszélgetését Kertésszel, tudta,
bármiről legyen is majd szó, az igazgató behozhatatlan előnnyel indul majd – és nemcsak a hivatalos
hatalma miatt.
Kertészt három éve nevezték ki az iskola élére, a leváltott bencés igazgató helyére. Kőhidai már
az első napon, a díszteremben megrendezett bemutatkozásnál felismerte benne azt az egykor
csontsovány, barna arcú férfit, aki 1944 decemberében a körülzárt pesti gettóban a diákokból álló
futárszolgálatot irányította. Ennek a szolgálatnak Kőhidai is tagja volt egészen 1945. január 17-ig,
mikor a gettó hirtelen felszabadult. Útjaik később nem találkoztak, nem is hallott Kertészről, ezért
döbbent meg, mikor mint a Szent Imre Gimnázium igazgatóját látta viszont.
A fiú szerette volna, ha a gettóban töltött idők emléke nyomtalanul elmerül, reménykedett, hogy
egykori parancsnoka nem ismeri fel, de csalódnia kellett. Alig néhány hónappal az igazgatói beiktatás
után szembetalálkoztak a folyosón, Kertész megállította, és visszahívta:
– Mi a neved?
– Kőhidai Miklós.
Kertész eltöprengett, de ez a név láthatóan semmit sem juttatott az eszébe.
– Nem találkoztunk mi valahol?
Bármilyen kényelmetlen volt, Kőhidai mégsem merte letagadni régi kapcsolatukat:
– De, 1944 végén, bent a gettóban. Én is futár voltam, az igazgató úr volt a parancsnokunk.
– Szervusz, most már emlékszem rád. Ugye, te mentél ki a városba Koterbával, mikor olajat
szereztetek?
– Igen, és a temetésén is ott voltam.
– Eddig miért nem jelentkeztél?
– Mikor a gettó felszabadult, nem tudtam elköszönni az igazgató úrtól, attól féltünk, hogy a
németek visszafoglalják a környéket, menekülnünk kellett. Azután pedig nem tudtam az igazgató úr
címét.
– Azóta történt egy s más. Te is megnőttél, és meg is híztál egy kicsit. Örülök, hogy találkoztunk,
Miklós.
Kertész nem beszélgetett vele külön, legfeljebb a többi ifjúsági mozgalmi aktivistával együtt
hívatta be az irodába – Kőhidai az osztály kultúrosa volt –, a fiú mégis tapasztalhatta, hogy az igazgató
nem feledkezett meg róla. Néhány ingadozó jegyét fölfelé kerekítették, időnként száz-kétszáz forintos
tanulmányi segélyt, könyveket kapott. Osztálytársai semmiről sem tudtak, Kőhidai mégis szorongva
és rossz lelkiismerettel fogadott minden újabb segítséget az igazgatótól; úgy érezte, akaratán kívül
bizonyítékot szolgáltat a vádhoz, hogy a zsidók titokban összetartanak, és mások rovására támogatják
egymást. Mivel Kertész sohasem kérdezte meg, a fiú még tiltakozni sem tudott, most, az iroda asztala
mellett ülve mégis szemrehányást tett magának, hogy nem próbált meg valamit, sokkal nyugodtabban
várhatta volna az elkövetkező beszélgetést.
Kertész nyolc óra után érkezett meg, jöttére Kőhidai zavartan felugrott, de az igazgató a vállára tette
a kezét, és visszanyomta a székbe. Egy csomag cigarettát dobott az asztalra.
– Ha akarsz, most már te is nyugodtan rágyújthatsz.
– Köszönöm, igazgató úr, nem szoktam.
– Kár. Ki írta, hogy két dohányos, még ha ellenségek is, jobban megértik egymást, mint két nem
dohányzó jóbarát? Zilahy vagy Márai? Te vagy az irodalombúvár.
– Nem tudom – mondta sietve Kőhidai, hogy lezárja ezt a témát, félt, hogy az igazgató
szándékosan tereli a beszélgetést közömbös ügyekre. Kertész rágyújtott, öblögette száját a füsttel.
– Gratulálok, Miklós, az érettségi vizsgádhoz.
– Sajnos nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna.
Az igazgató hátradőlt a székén, és jóindulatúan elmosolyodott.
– Egy fiatalember csak a túlzásaival kelt bizalmat bennem, szerintem a jeles a legjobb eredmény,
a kitűnő rendűben, mint minden tökéletesben, már van valami dekadens. – A fiúra nézett. – Ennyire
bánt, hogy nem lettél kitűnő?
– Nagyon szerettem volna.
– Megpróbáltam, de nem tudtam segíteni. Matematikából négyest akartak adni neked, nem lehetett
feljebb alkudni hatosnál. Ennek egyébként nincs semmi jelentősége, az egyetemi felvételinél nem
számít, és később sem fogják kérni tőled.
Kertész szívott még egyet a cigarettáján, és elnyomta a csikket. Megdörzsölte a homlokát és az
arcát, közben felsóhajtott, mintha érzékeltetni szeretné, hogy mennyire fáradt.
– Miről is akartam beszélni veled? Igen, az egyetem. Az osztályfőnököd odajött hozzám, hogy
panaszkodtál.
– Azt mondta, hogy az igazgató úr…
– Nos igen, én irányítottam át a jelentkezési lapodat az Államigazgatási Főiskolára.
– De miért?
– Miért? Mert így tartottam helyesnek.
– Ez azért nem így van, engem is meg kellett volna kérdezni.
Kertész felhúzta a szemöldökét.
– Te engem nem vonhatsz felelősségre!
Kőhidai megbánta a kitörését, attól félt, hogy az igazgató megsértődik, és nem tárgyal vele tovább.
– Bocsánatot kérek.
– Nem számít, nem ez az első sértés, ami ebben az iskolában ért. Nyugodj meg: nem vagyok süket
és vak, tudom, hogy a tisztelt tanáraid meg a fiúk, az a sok kis fasiszta palánta mit mond rólam a hátam
mögött. Kókusz a gúnynevem?
A fiú nem mert igent mondani, csak bizonytalanul bólintott.
– De engem mindez nem érdekel. Ha a nyilasok rám szegezett puskával nem tudtak megtörni,
akkor ezt a csöndes morális terrort is el fogom viselni. Nem érdekel a népszerűség, én nem „gut
bácsi”-nak jöttem ide, én itt az állam érdekeit védem és szolgálom, akár tetszik egyeseknek, akár nem.
Legfeljebb rajtad csodálkozom, tőled nem vártam ilyen hangot, azt hiszem, tőled mást érdemelnék.
– Igen – nyögte ki nehezen Kőhidai, mert látta az igazgató arcán, hogy választ vár tőle.
– A te esetedben nem bízhattam magam az érzelmeimre, de még a te érdeklődési körödre,
vonzódásaidra sem; nemcsak pedagógiailag, politikai szempontból is meg kellett gondolnom, hogy
döntsek. Munkásszármazású vagy, jól tanulsz, intelligens, tehetséges vagy, egyáltalán nem mindegy,
hogy melyik egyetemre küldelek. Hová is jelentkeztél?
– A bölcsészkarra, magyar irodalom–történelem szakra…
– Nem egyezhettem bele, hogy valamilyen szürke tanár vagy történész legyél, ezek olyan
feladatok, melyeket bárki elláthat, és őszintén szólva nem is túl fontosak.
– De hiszen az igazgató úr is irodalomszakos tanár!
– Csak voltam, csak voltam, pedig állítólag nem
is tartoztam a legrosszabbak közé. Valaha én is azt hittem, hogy száz sor a Toldi-ból vagy Racine Phaedrá-jából megoldhatja a világ bajait, csak
el kell magyaráznunk az embereknek, hogy milyen szépségek rejlenek benne. Valaha, mondom, azt
hittem, de ma már én is ott tartok, ahol a németek; ha azt a szót hallom, hogy kultúra, kinyílik a
zsebemben a bicska.
– Akkor miért tetszik iskolában dolgozni?
– A háború után én is fasiszta vért akartam inni, de beteg vagyok. Ha a szívem rendben volna, egy
óráig sem tanítok, hanem jelentkezek a rendőrséghez vagy az Államvédelmi Hatósághoz. Megtaláltam
volna a helyemet.
Kőhidai iszonyodva nézett rá, átfutott az agyán, hogy Kertész gondozott külseje, hivatalos, sima
modora talán őrültséget takar, szándékait mániákus indulatok irányítják, melyek nem fogadnak el
érveket. Az igazgató bal szemét lehunyva hosszan gondolkodott, amíg visszatalált eredeti témájához.
– Megint csak azt mondom: neked olyan helyre kell kerülnöd, amely fontos a rendszer számára.
Először arra gondoltam, hogy a Lenin Egyetemre vagy a jogra küldelek, de utánaérdeklődtem, és azt
az információt kaptam, hogy az Államigazgatási Főiskola nyújtja neked a legtöbb távlatot. Szovjet
tanárok fognak tanítani…
– De igazgató úr, mit csináljak, engem nem érdekel a hivatalos ügyvitel, a jog!
– Ilyet nem mondhat egy gondolkodó ember, puszta kényelmességből nem térhetsz ki a
kötelességed elől. Letörtük a fasisztákat, megdöntöttük a burzsoáziát, de ők nem nyugszanak – ezerfelől
fenyegetik a rendszert. Új államapparátust kell kiépítenünk, ez lesz a proletárdiktatúra ökölbe szorított
szíve. Te, ha elvégzed ezt a főiskolát, az állami vezetés első tanult generációjához fogsz tartozni, minden pálya nyitva áll előtted: lehetsz tanácsi vezető, bekerülhetsz a
Belügybe, vagy ki tudja, épp az én főnököm leszel. Egy döntéseddel többet tehetsz, mint egy tanár
egész élete munkájával.
Kőhidai meg volt győződve, hogy az igazgató tudja: ő nem való az Államigazgatási Főiskolára,
és ha ennek ellenére ragaszkodik az elképzeléséhez, akkor minden vita felesleges, mégsem akarta
megadni magát, új és új érveket keresgélt. Az igazgató hallgatta, de lassan elveszítette a türelmét.
– Úgy látszik, nem értettél meg: neked nincs jogod ahhoz, hogy az egész életedet végigolvasgasd
egy könyvtár reference osztályán, vagy tanulmányokat írj a szabad versről.
– Másoknak lehet?
– Másoknak esetleg lehet.
– És nekem miért nem? Miben különbözöm tőlük?
– Nagyon sokban – az igazgató felemelte a hangját –, te nem viselkedhetsz úgy, mintha egy
katonatiszt vagy egy református püspök fia volnál. Nem szabad elfelejtened, hogy mivel tartozol ennek
a rendszernek! Én aztán igazán tudom, hogy ha nem jön a felszabadulás, nincsenek olyan gondjaid,
hogy melyik egyetemet válasszad.
Gyanakodva nézett Kőhidaira.
– Csak nem az tart vissza, hogy az Államigazgatási Főiskolán nyíltabban el kell kötelezned magad
a rendszer mellett, mint ha a bölcsészkarra mennél? Ha ebben spekulálnál, hiába reménykedsz. Ha
egyszer ez a rendszer megbukik, nem fogják figyelembe venni, hogy te csak szelíd filosznak készültél,
a gyilkos urak nem szoktak méricskélni, ugyanazt a kötelet kapod, mint ha bátran és céltudatosan éled
végig az életedet. – A fiút elborította a düh.
– Én hálás vagyok a rendszernek, mindent megteszek érte, ha kell, fegyvert fogok érte. De addig,
amíg nincs szükség rá, miért rontsam el az életemet?
– Elrontani az életedet, mert az ország egyik legfontosabb főiskolájára kerülsz?! Micsoda beszéd
ez?!
– Kinek van haszna abból, ha olyan helyre megyek, amihez semmi kedvem sincs?
Kertész egy határozott mozdulattal végigsöpört maga előtt az asztalon.
– Ezt már mondtad egyszer, fejezzük be a vitát! Nem vádolhatsz azzal, hogy beléd fojtottam a
szót, türelmesen végighallgattalak, de egyetlen elfogadható érvet sem tudtál felhozni. Ezek után nem
vagyok hajlandó változtatni a szándékomon, nem irányíttatom át máshová a jelentkezési lapodat. Ez
az utolsó szavam. Van még valami, vagy befejeztük?
Kőhidai felállt.
– Fellebbezhetek?
– Ha úgy gondolod, hogy méltatlanul bántam veled, jogodban áll természetesen. Beadhatsz egy
másik kérelmet is a bölcsészkarra, vagy ahová tetszik, de én azt nem írom alá, és nem ütöm rá az iskola
pecsétjét. Mert ha neked vannak jogaid, nekem is vannak. Figyelmeztetni szeretnélek: ha ezt a másik
kérelmet elutasítják, ami valószínű, mert sehol sem szeretik az egyéni partizánakciókat, az
Államigazgatási Főiskolára már nem vesznek fel. Ez nem pingpongmeccs.
– Ha az idén nem sikerül, jövőre megpróbálom újra.
– Sok szerencsét, de ne felejtsd el, hogy nemsokára betöltöd a tizenkilencedik évedet, és ha most
nem kerülsz be az egyetemre, van esélyed rá, hogy jövő ősszel elvisznek katonának. Elveidért nyilván
ezt is vállalod.
A fiú elfordult, és kinézett a sötét ablakon. Kertész lassan megenyhült.
– Hidd el: nem akarok rosszat neked. Most fáradt vagy és ideges, ilyenkor az ember ne döntsön
fontos dolgokban. Menj haza, majd úgyis bejössz az érettségi bizonyítványodért, akkor nézz be
hozzám, és mindent nyugodtan megbeszélünk.
Kőhidai köszönt, és kilépett az ajtón, már a folyosón vette észre, hogy az érettségi tablóját az
asztalon felejtette. Visszafordult, és bekopogott az ajtón.
– Bocsánat.
– Tessék.
Kertész már néhány aktát húzott maga elé, mereven könyökölt az asztal lapján. Erősen izzadt,
sápadt arca is mutatta, hogy rosszul érzi magát, bozontos szemöldökét összevonva egy orvosságos
fiolából próbálta kiütögetni a tablettákat.
– Mi baj?
– Itthagytam a tablómat.
– Tessék, itt van. Szervusz, pihenj jól.
Kőhidai lerohant a lépcsőkön, csak a térről az Üllői út felé vezető sötét mellékutcában lassította
le a lépteit. Nem tudott lecsillapodni, magában ingerülten folytatta a vitát.
– Az én életem az enyém, senkinek sincs joga beleszólni! – mormogta maga elé félhangosan.
Otthon senkit sem talált, szülei moziba mentek, csak a gáztűzhely sarkán hagytak neki egy kis lábas
főzeléket és hideg sült parizert. Kőhidai nem nyúlt az ételhez, száját a vízcsapra tapasztva hosszan
ivott, majd leült az asztalhoz, és megvárta, amíg anyja és mostohaapja, Kárpáti Andor hazaér. Elmondta
nekik, hogy mi történt, és kérte őket: engedjék meg, hogy jelentkezhessen a bölcsészkarra. Szülei aznap
este nem adtak választ, aludni küldték, de másnap reggel közölték a fiúval, hogy nem egyeznek bele
ebbe a kísérletbe.
– Az igazgató úrnak igaza van – mondta Kárpáti, miközben fel s alá sétálgatott a konyhában –,
ki garantálja, hogy elfogadják a fellebbezésedet? Az lesz a vége, hogy két szék között a pad alá esel.
– Akkor is csak egy évet veszítek.
– Csak?! Azt mondod: csak?! Egy év nagyon sok idő. Bár adná az Isten, hogy még húsz évig el
tudjunk tartani téged és az öcsédet, mi lennénk a legboldogabbak, de sajnos napról napra nehezebben
teremtjük elő a kenyérrevalót.
Kárpátiné széttárta a kezét.
– Nem tudunk többet tenni értetek.
Kőhidai kénytelen volt tudomásul venni a döntésüket, bement Kertészhez, és bejelentette, hogy
elfogadja az Államigazgatási Főiskola behívóját. Az igazgató elégedettnek látszott.
– Nicht für ungut, Miklós, ahogy az apám szokta mondani. Valaha még hálás leszel, hogy ilyen
erőszakos voltam veled. Megnézték a behívót, a felvételi vizsgát szokatlanul kései időpontra: július
huszonötödikére tűzték ki.
– Igazgató úr: én akkor már lent leszek az építőtáborban.
– Nem baj, a kísérő tanárotoknak meghagyom, hogy engedjenek fel téged a vizsgára.
Kőhidai bólintott, mintha végképp lezárták volna az ügyet, magában azonban nem adta fel a
reményt, hogy valamilyen szerencsés fordulat még változtathat a sorsán, egy-két év múlva különbözeti
vizsgával vagy más módon átmehet a bölcsészkarra. Azzal biztatta magát, hogy valaha éppilyen
kilátástalannak látszott, hogy bekerüljön a Szent Imre Gimnáziumba.
Kertész alig burkolt utasítása nyomán a József Attila Gimnázium nyolcadik osztályának szinte
mindegyik továbbtanuló diákja – köztük Kőhidai is – jelentkezett, hogy egy hónapot töltsön egy
középiskolás munkatáborban. A táborokat ebben az évben a legfontosabb építkezés: Sztálinváros
környékén állították fel, ide szólt az ő csoportjuk DISZ-megbízólevele is.
Az indulás előtti napon Kőhidai borbélyhoz ment, és kissé lenőtt haját rövidre vágatta; a tükörből
látta, hogy a nyírógép barázdájában feltűnik a nyakán a lencsényi barna anyajegy. Az ingébe hulló haj
szúrta a bőrét, mivel otthon nem volt fürdőszobájuk, egy környékbeli tisztasági fürdőben zuhanyozott
le.
Kőhidai szégyellte a testét, túlságosan fehér bőrű hátát és mellét korán benőtte a szőr, lehetőség
szerint a tornaórákon sem vetkőzött le, inkább utcai nadrágban és felgombolt ingben végezte a
gyakorlatokat, de most, ebben a kora délelőtti órában egyedül állt a zuhanyrózsák alatt, nem kellett attól
tartania, hogy valaki végigméri, elengedte magát, sokáig állt a fülke érdes betonpadlóján, és verette
bőrét a forró vízzel, csak akkor lépett ki a zuhany alól, mikor a kabinos rákopogott.
– Letelt az idő!
A hokedlikat vastagon belepte a pára, Kőhidai sehová sem tudott leülni vagy megtámaszkodni,
fél lábon állva öltözött át, felvette a magával hozott tiszta fehérneműt, rövidnadrágot és szandált húzott,
kényelmes léptekkel hagyta el a fürdőt.
Kint az utcán sütött a nap, a járdán pásztákban száradtak az öntözőkocsi felvetődött vízsugarai,
nedves földszag és kellemes hűvösség szállt fel. Kőhidai jól érezte magát, úgy képzelte, bevetés előtt
álló katonához vagy mérkőzésre készülő sportolóhoz hasonlít. Hogy kiélvezhesse ezt az állapotot,
szeretett volna elbúcsúzni valakitől, olvasmányemlékeiből összekereste azokat a szomorkás, mégis
fölényes szavakat, melyeket mondana, de senkit sem ismert, akinek jelentett volna valamit, hogy ő
elmegy Sztálinvárosba.
Egyetlen programot talált: elsétált a Szabó Ervin Könyvtárba, hogy könyveket vegyen ki a
táborban töltendő egy hónapra. Évekkel ezelőtt, mikor Kőhidai beiratkozott, a könyvtár még egy
villamoskocsiban működött, mely minden szerdán és pénteken megállt két-három órára egy
hurokvágányon, azóta már áttelepült egy ügyvéd államosított házába, a fiú ide is követte, majd minden
héten megjelent, hogy kicserélje a könyveit. Az idő nem oldotta fel gátlásait, nem mert a könyvtárosnők
arcába nézni, félszegségében gyakran a pulton felejtette az olvasójegyét.
A megszokott fekete köpenyes, savanyú szájszagú öreg könyvtárosnők helyett most egy kövér,
szőke hajú lány állt a kölcsönzőpult mögött. Kőhidai látásból ismerte: valamilyen Verának hívták, ő
is a József Attila Gimnáziumba járt egy osztállyal lejjebb. A lány valószínűleg a nyári szünidőben jött
be segíteni. Sűrű, göndör, szőke haja összegubancolódott drótszálakhoz hasonlított, hegyes fehér fogai
kissé kifelé álltak, csak nehezen tudta letakarni őket ajkaival. Kék munkaköpenyt viselt, a felső
gombokat nyitva hagyta, látni lehetett, hogy a melltartó szorító pántjai fölött domborúan megemelkedik
a lágy húsmező.
Kőhidai zavartan adta oda neki a kiválasztott könyveket.
– Legyen szíves hosszabb határidőt bélyegezni, csak augusztus végén tudom visszahozni. Ugyanis
egy hónapra Sztálinvárosba megyek.
A lány felélénkült.
– Sztálinvárosba? És nem fél?
– Mitől?
– Annyi rémtörténetet mesélnek az ottani rablásokról meg gyilkosságokról. És úgy hallottam,
nagyon nehéz a munka is.
– Nem számít. Én tizenhárom éves korom óta minden nyáron dolgoztam, útépítőknél,
konzervgyárban, kőművesek mellett is voltam culáger.
– Culáger? Az mit csinál?
– Téglát, maltert hordtam, de segítettem falat is rakni. – Kőhidai majdnem hozzátette, hogy a
keresetéből szokta megvásárolni azt a sportos szabású öltönyt, melyet egész évben hordott, de úgy
találta, ez rossz fényt vetne rá. – Tavaly már táborban is voltam, egy állami gazdaságban répát
egyeltünk, kukoricát kapáltunk.
– Maga tud kapálni?
– Dehogy tudok, de ha kivágtam egy kukoricát, összesöpörtem egy halom göröngyöt, és
beletűztem. Amikor jött egy nagy szél, ledöntött egyszerre egy egész sort.
A lány nevetett.
– Irtó jól nézhetett ki.
Közben a raktárból előjött az egyik könyvtárosnő, csodálkozva nézett rájuk, Kőhidai elvörösödött,
a beszélgetés hirtelen félbeszakadt. A lány búcsúzóul felemelte a kezét.
– Majd ha megjön, nézzen be, és mesélje el, hogy mi volt.
– Jó. Viszontlátásra.
Kőhidai még mindig érezte magán a könyvtárosnő tekintetét, valósággal kiugrott az utcai ajtón.
Hazament, és összerakta a holmiját. Bőröndje nem volt, anyja egy régi világoszöld rövidnadrágból varrt
neki hátizsákot – sietős és felületes munkát végzett, nem tüntette el a nadrághasíték nyomát, csak
egyszerűen végiggépelte, és hátul is rajta hagyta a farzseb gombját. Kőhidai azt gondolta: inkább a
kezében viszi majd, mint egy szatyrot, úgy talán nem tűnik annyira ormótlannak.
A sokszorosított tájékoztató szerint lent Sztálinvárosban nem adnak munkaruhát, mindenkinek
hazulról kellett hozni. Kőhidai kihúzta a dívány fiókját, és a lomok közül egy színehagyott rövid
nadrágot, kitágult, foltos ingeket, barna svájcisapkát és egy összeszáradt szandált választott ki.
Reggel jókedvűen indult el hazulról, szívesen otthagyta a már kora nyáron is fülledt, rothadó
főzelék- és dinnyehéjszagú ferencvárosi utcákat. A levegő már reggel megáporodott, a házak előtt
pecsétes pongyolát viselő asszonyok társalogtak, ha meglebbent a lakások ajtajára akasztott lepedő,
vakaródzó alsóruhás férfiak, mosatlan edényhalmok látszottak a konyhák mélyén.
Az osztály a Józsefvárosi pályaudvar előcsarnokába beszélte meg a találkozót. Kőhidai, mint
mindig, most is korábban érkezett, a feljárónál lelassította lépteit, és körülnézett. Emlékezett rá, hogy
1944 decemberében az Auguszta-telepről a gettó felé tartva a nyilasok erre hozták a csoportjukat, és
csak a véletlenen múlott, hogy nem rakták őket vagonokba. Erőszakkal másfelé terelte gondolatait,
megdörzsölte az arcát, és felkapaszkodott a kis emelkedőn, melyet vékony nyári por borított; cipőtalpa
kirajzolódó nyomokat hagyott benne.
Lassan a többiek is összegyűltek, körülvették a két kísérő tanárt, és beszélgettek; Kőhidai óvatosan
eljött a faltól, és odalépett a csoporthoz. Nem szerette osztálytársait, most mégis kissé feloldódott,
emlékeztette magát, hogy hét évig ugyanazokban a padokban ültek, és ez a táborozás lesz az utolsó
együttlétük. Bár óvatossága azt tanácsolta, hogy ne engedjen zárkózottságából, Kőhidai erőt vett
magán, nem húzódott félre, a vonaton leült a többiek közé, sőt még azzal is megpróbálkozott, hogy
vicceket meséljen. Társai csodálkozva néztek rá.
A vonat délfelé ért le Sztálinvárosba, mikor kiszálltak, Kőhidai úgy találta, hogy a hevenyészve
kialakított vasútállomás meglepően hasonlít a háborús filmek koncentrációs táborainak
fogadóállomásaihoz. A csupasz vörös tégla homlokzatot sehol sem takarta vakolat, a feladóépületen
túl a betonozott térséget megdermedt sár váltotta fel, a sínek között felügyelők hangos és durva
parancsszavai irányították a rakodást.
Bár a meghatározott időben érkeztek, és szabályos megbízólevelet hoztak magukkal, jöttükről
senki sem tudott, órákig ácsorogtak, amíg előkerült egy DISZ-funkcionárius, aki útbaigazította őket.
A funkcionáriusból áradt a kölniszag, és időnként óvatos mozdulatokkal végigsimogatta divatos
„tűzoltósisak”-frizuráját. Szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a csoporttól, nyugtalan
pillantásokat vetett az állomásépület mögé, ahol egy nő várt rá. A kísérő tanárokat kereste, mikor
megtudta, hogy bementek tájékozódni a városba, ujjával rábökött Kőhidaira, akit társainál idősebbnek
nézett.
– Elvtárs, rád bízom a parancsnokságot! Te felelsz a csoportért!
Kőhidai zavartan tiltakozott, és az osztály hallgatólagosan elfogadott vezérére, Bánlakyra hárította
át a megbízatást, mégis futó nevetés hallatszott: a fiúk képtelenségnek tartották, hogy Kőhidai legyen
az irányítójuk.
Gyalog indultak el, megszáradt mély kerékvágásokban, földbe taposott deszkák végeiben
botladoztak. Sokan hamarosan megizzadtak, egy orvos pedáns fia levette a kabátját, és vállfára akasztva
vitte tovább. Kőhidai kíváncsian nézegetett körül: a látvány egyáltalán nem emlékeztetett az újságok
leírásaira és a filmhíradó lendületes képeire. Bár délelőtt volt, a munkaidő dereka, a messzire elnyúló
szabad ég alatt alig látszott valami mozgás, ráérős emberek sétáltak ide-oda, a kubikosok az árkokban
csoportokba gyűltek, és beszélgettek. Csak egy lépkedő exkavátor vonszolta magát előre a kemény,
szürkés talajon, minden mozdulatnál recsegett és fújtatott; úgy tűnt, mintha egymaga akarná elvégezni
a városépítés egész munkáját.
A csoportot egy nagy sátortáborban helyezték el, hat-nyolc kilométerre a munkahelyüktől.
Semmiféle szállítóeszközt nem adtak nekik, a fiúk reggelenként gyalog jártak ki a város déli peremére.
Ezt a részt Radarnak hívták, állítólag azért, mert a háború alatt itt működött egy német légi
megfigyelőállomás. Négyes sorokban vonultak az országút szélén, néha figyelmeztető dudaszó nélkül
közéjük hajtott egy-egy teherautó, alig tudtak félreugrani a kerekek elől. A napi tizenkét-tizenhat
kilométeres út nem számított bele a nyolcórás munkaidőbe, így általában reggel hét órakor indultak el,
és este hat óra felé értek vissza a táborba.
A diákszázadokat általában kubikosmunkára osztották be; Kőhidaiék egy homokos domboldalt
bontottak le és hordtak el, valamilyen építkezés számára szabadították fel a területet. Erről az új
épületről, formájáról és rendeltetéséről nem tudtak semmit, ha évekkel később erre utaztak, és kinéztek
a vonat ablakán, fogalmuk sem volt, hogy melyik tömbben fekszik benne az ő kezük munkája is.
Az egész József Attila brigádból – ezt a nevet választották – csak hárman-négyen vették komolyan
a munkát, a többiek úszónadrágra vetkőzve napoztak, a portyázó felcserrel vagy vízhordó lányokkal
beszélgettek, cigarettát kértek a kubikosoktól. Bánlaky dolgozott a legtöbbet, atletizált, és minden
alkalmat kihasznált, hogy fejlessze az izmait. Nem törődött a túlterhelés veszélyeivel, pedig az előző
nyáron sérvet kapott, mert a Kerámiagyárban lábujjhegyre emelkedve vitte be a kemencékbe a
nyersáruval megrakott tálcákat. Vele Kőhidai nem versenyezhetett, de ő is igyekezett keményebb
tempót diktálni magának, ezen a nyáron meg akart erősödni, felső karját vékonynak találta nyakához
és vállához képest. Hogy lebarnuljon, ing nélkül, csupasz felsőtesttel dolgozott.
Kezdeti lelkesedése azonban hamarosan lelohadt. A fákat és a bokrokat már az építkezés kezdetén
kivágták, kint a szabad terepen állandóan fújt a szél, és hordta a homokot. Kőhidai is, hiába viselt
szemüveget, száraz és fájdalmas kötőhártyagyulladást kapott. Túlságosan fehér bőre nem sült le
egyenletesen, hanem vörösre égett, és az erős napsütésben felhólyagzott, fent az országúton megálltak
a teherautó-sofőrök, és rászóltak, hogy vegyen fel magára valamit.
Az edzetlen szerszámok elhajlottak, összetörtek a kezében, egy-egy délelőtt néha két-három
lapátot is félre kellett hogy dobjon, érzéketlen vastag nyelük feltörte a kezét. Amíg dolgozott, nem
érezte a sebeit, de ha egy rövid pihenő után újra megfogta a szerszámot, a fedetlen véres hús
elviselhetetlenül fájt. Mind nehezebben emelte a megrakott lapátot, a fáradtságtól már beszélni sem
tudott. Néha benyúlt az inge alá, és végigsimított a vállán: a felszakadó hólyagoktól nedves lett a
tenyere. Abban bizakodott, hogy a hét végén majd kipiheni magát, de az egyik esti napiparancsban
kihirdették: a tábor lakói felajánlották, hogy szombat-vasárnap is dolgozni fognak.
A táborozás második hetében, július 24-én Kőhidai 24 órás eltávozást kért, másnap kellett felvételi
vizsgára jelentkeznie az Államigazgatási Főiskolán. A kísérő tanár, emlékezve Kertész utasítására, vita
nélkül megadta az engedélyt.
Az esti vonattal utazott fel Pestre, otthon aludt, másnap reggel kilenc órára ment be a főiskolára.
A négyemeletes központi épület a Belvárosban, a régi üzleti negyedben helyezkedett el, falai között
valaha egy magánbank működött, a lépcsőn felfelé tartva Kőhidai szeme gyakran megakadt az eredeti
rendeltetés megmaradt jelein: a csőposta rézkígyóin, a biztonsági rácsokon, a mahagóni burkolatú, tágas
liftfülkéken és az elegáns páternoszteren.
A felvételi bizottság az egykori bankigazgatói fogadószobában ülésezett – ajtaján most névtábla
jelezte, hogy a rektor helyettesének, Pilis Józsefnénak az irodája. Az iroda előtti folyosószakaszon csak
hatan-heten álldogáltak, új jelentkezők később sem érkeztek a lépcső felől; Kőhidai arra gondolt, hogy
az Államigazgatási Főiskolán a többi egyetemhez viszonyítva kisebb létszámú évfolyamokat indítanak,
akaratlanul is kellemesen érintette, hogy ő a kiválasztottak közé tartozik.
Egy eltávolított páncélszekrény nyomát őrző mélyedésben dőlt neki a falnak, óvatos pillantással
végigmérte társait, valamennyien idősebbek voltak nála, némelyikük már harmincötödik évét is
betöltötte, sötét öltönyben is feltűnő merev, kötött izmaik, görcsös mozdulataik jelezték, hogy hosszú
ideig nehéz fizikai munkát végeztek.
Fél tíz után szólították, keresztül kellett mennie az előszobán, majd a titkárnő egy szokatlanul
magas párnázott ajtóra mutatott; Kőhidai belépett. Elvakulva a hirtelen szembesütő naptól, megállt a
küszöbön, eltelt néhány pillanat, amíg ki tudta venni az ablak előtt ülő bizottsági tagok arcvonásait.
A hajlított lábú, fényes tárgyalóasztalnál hárman foglaltak helyet: kétoldalt egy-egy kihajtott
ingnyakú fiatal férfi – valószínűleg felsős hallgatók vagy kezdő tanársegédek –, középen pedig egy
negyvenöt-ötven éves asszony; Kőhidai feltételezte, hogy ő Pilisné, a rektorhelyettesi iroda gazdája.
– Ülj le, Kőhidai elvtárs – mondta Pilisné mosolyogva –, már hallottunk rólad: te vagy az, akit
vasvillával kellett bekergetni hozzánk.
Kőhidai mentegetődzni próbált, de az asszony intett, hogy felesleges.
– Nem számít, hogy indulásnál kinek mihez van kedve, olvastam valahol, hogy Beethovent is csak
pofonokkal tudta rávenni az apja, hogy leüljön a zongora mellé, és a végén egészen elfogadható
zeneszerző lett belőle.
Kőhidai mindkét kezével a szék lapját szorította, közben szeme sarkából Pilisnére nézett. Az
asszony sűrű és lágy fekete haját kék bársonyszalag fogta le, és bár nem használt rúzst vagy festéket,
a fekete keretes szemüveg alatt is érvényesült hibátlan arcbőre. Vékony fonalból kötött feszes pulóvert
viselt; Kőhidai akarata ellenére rajta felejtette tekintetét az asszony mellén.
– De túl minden tréfán, hangsúlyozni szeretném, Kőhidai elvtárs, hogy a mi iskolánk nem egy
átlagos főiskola, hanem kommunista intézmény. Büszkék vagyunk rá, hogy a hallgatóink között
majdnem negyven százalék párttag van – intett a két kihajtott ingnyakú fiú felé –, ők is mind a ketten
azok. Háromszor annyi párttagunk van, mint például a bölcsészkarnak. De nemcsak a párttagoktól,
hanem mindenkitől, aki a főiskolához tartozik, feltétlen politikai megbízhatóságot és éberséget várunk
el. Ha köztünk akarsz élni és dolgozni, mindenekelőtt ezt kell tudomásul venned.
Kőhidai bólintott.
– Értem.
A bizottság tagjai ezután néhány irodalmi és történelemmel kapcsolatos kérdést tettek fel, ezekre
a fiú könnyen és gyorsan válaszolt; látta, hogy az asztal túlsó oldalán ülők elégedetten néznek össze.
Pilisné intett, hogy kimehet a folyosóra. Egyórányi várakozás után ismét behívták, és közölték vele,
hogy felvették az Államigazgatási Főiskola hallgatói közé. Utána kitöltöttek egy kérdőlapot anyagi
helyzetéről, a fiú bejelentette, hogy a diákszállót nem kívánja igénybe venni, de szeretne a menzán
étkezni.
Alig néhány perccel múlt el tizenkettő, mikor kilépett a kapun, hazament, átöltözött, és még azon
az estén visszatért a sztálinvárosi táborba.
Az építkezés hatalmas területen húzódott szét, ezer felügyelő sem tudta volna folyamatosan ellenőrizni
a munkásokat, attól a csoporttól sem követelhettek meg komolyabb munkát, melyhez Kőhidai tartozott.
Minden második vagy harmadik napon megjelent náluk egy pallér egy DISZ-vezető kíséretében,
lemérte a teljesítményüket, kiderült, hogy az előírt normának a negyedrészét sem érték el. A felmérők
szidták és gúnyolták a diákokat, de szavaikkal senki sem törődött, alig hogy eltűntek a homokdombok
között bukdácsolva, a fiúk visszavonultak az árnyékba, vagy a lapátjuk nyelére támaszkodva
beszélgettek. Nem aggasztotta őket, hogy a teljesítményüket bejegyzik a DISZ-tagsági könyvükbe; úgy
tervezték, hogy a 21 százalékot kijavítják 121-re, vagy egyszerűen elveszítik az igazolványt, és újat
kérnek.
Elmúlt a második hét is, ezúttal megadták a pihenőt, sőt vasárnap délutánra a diákok eltávozást
is kaptak, aki akart, bemehetett a városba. Kőhidai nem élt a lehetőséggel, de társai majdnem mind
jelentkeztek. Vasárnap már reggel elkezdtek készülődni, sokáig álldogáltak a hideg zuhany alatt,
hajukat is bevizezték, mielőtt megfésülködtek volna, bőröndjükből előkeresték a fehér inget, és
nyakkendőt kötöttek.
Ebéd után kiürült a tábor, Kőhidai kivitt egy pokrócot a sátorból, és egy nyárfa árnyékában
lefeküdt a fűbe. Olvasni akart, három könyvet hozott magával a hátizsákban, mindegyikbe belekezdett,
de egyik sem tudta lekötni a figyelmét. A könyveket a feje alá tette, és elaludt az árnyékban.
Arra ébredt fel, hogy meleg esőcseppek szitálnak az arcába, körötte sűrűn esett, de a fa koronája
valamennyire felfogta. Kőhidai sokáig bámulta a kékesen beborult eget, csak nehezen szánta rá magát,
hogy bemenjen a fülledt sátorba. Előkereste a hidegvacsora-csomagját, evett egy szelet parizert és egy
Magyar Banán csokoládét; nem tudott mihez kezdeni, ült a szalmazsákja szélén, és hallgatta a ponyván
koppanó cseppeket.
Elsőnek K., egy szőke hajú, Pest környéki fiú tért vissza a városból merev részegen; valami
törpéről mesélt, aki marokkal belenyúlt a savanyú tüdőbe, amit ő rendelt a kocsmában, és megette.
Aztán K. elhallgatott, lefeküdt a szalmazsákra, öklendezett, aztán megkönnyebbült, lebegő mosollyal
elaludt a saját hányadékában. Kőhidai keresett egy rongyot, és lemosta az arcát.
Hamarosan a többiek is hazaértek. A hirtelen eső miatt becsukott a szabadtéri vendéglő, ahol
délután táncoltak, a fedett szórakozóhelyekre pedig nem fértek be. Vettek néhány üveg bort, és zakójuk
alatt becsempészték a táborba.
Az osztály éppen Kőhidaiék sátrában gyűlt össze, a fiúk félig már részegen tárgyalták meg a
délutáni eseményeket. Szándékuk, hogy nőt szerezzenek, nem járt sikerrel, irigykedve emlegették, hogy
egy másik diákcsoport felszedett egy szabadnapos kalauznőt, levitték egy pincébe, és nyolcan is
közösültek vele. Kőhidai elvörösödött, hóna alá fogta a könyveit, és átment a kultúrsátorba.
Már sötétedett, de még nem gyúltak ki a lámpák, sok sátorban énekeltek, az énekszó alatt gitár
vagy tangóharmonika szólt; Kőhidai könyökölt a könyvei fölött, és hallgatta az éneket.
A nyugtalan vasárnap után a tábor fáradtabban kezdte el a munkát, mint ahogy az előző héten
befejezte. Az erőtlenségtől Kőhidai kezéből is jobbra-balra csavarodott ki a lapát, a szél visszavágta
a homokot az arcába.
A fiúk, ahogy elfáradtak, úgy váltak mind ingerültebbé. Két tanár jött le a csoporttal, velük senki
sem mert szembeszállni, mert féltek, hogy rendbontásuk bekerül a jelentésbe, és az egyetemen is
tudomást szereznek róla, ehelyett egymásnak támadtak a volt iskolatársak. Verekedésre ritkán került
sor, inkább csak veszekedtek és gúnyolódtak egymáson, hamarosan Kőhidai lett a célpont.
A fiú otthon sem törődött eléggé a külsejével, de itt a táborban még a szokásosnál is jobban
elhagyta magát. Már tizennégy éves kora óta borotválkozott, de indulásnál most elfelejtette
becsomagolni a borotvakészletét, vöröses bajusza és szakálla centisre megnőtt. A magával hozott
munkaruha elkoszolódott és elszakadt, megpróbált másikat kérni, de nem adtak, nem tudott varrni, nagy
suszteröltésekkel húzta össze a repedéseket. Svájcisapkáját összefröcskölte mésszel és festékkel,
szandálja elszakadt pántját spárgával pótolta. Mindehhez hozzájárult még, hogy a fáradtságtól
keze-lába lemerevedett, nehézkesen mozdult; ha megszólították, a fejét is késve fordította a hang felé.
A gúnyolódás egyik délben kezdődött. Egy istállóból átalakított, levegőtlen, nagy hodályban
ebédeltek; akik építették, még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy legalább a trágyalevet
levezető csatornákat eltüntessék a betonpadlóról. A kosztjuk is szegényes volt, húst alig láttak, a
szakácsok a krumpliról és a grízes tésztáról is lespórolták a zsírt, délben, mire a központi konyhából
kiért a Radar területére, öklömnyi csomókban ragadt össze. Kőhidai kínlódva rágta, mikor meghallotta,
hogy az U alakú asztal túloldaláról gúnyneveket kiabálnak felé.
– Rongybúvár. Kriptaszökevény.
Nem tudta, hogy kell viselkednie ilyen helyzetben. Ösztönei azt súgták, hogy keljen fel, és üsse
meg valamelyik gúnyolódót, de aztán mégis úgy döntött: jobb lesz, ha mosolyogni próbál, így mutatja,
hogy érti a tréfát, ha sértő szándék is volna benne, akkor sem ér fel hozzá, túlteszi magát rajta. A
többiek azonban megérezték rajta, hogy magatartása nem fölényt, hanem tehetetlenséget takar, nem
hagyták abba a gúnyolódást, sőt vérszemet kaptak, különféle kutya- és lónevekkel kezdték bosszantani.
Kőhidai napról napra idegesebben ült be az ebédlőbe, már a szokásos mosolyt sem tudta
ráerőltetni az arcára, kanalazta a levest, közben feszülten figyelt hátrafelé, várta, hogy mikor hallja meg
valamelyik gúnynevét.
Egyik délben, mely különben sem forróbb, sem szelesebb nem volt a szokásosnál, nem bírta
tovább, felkelt, és átment a szomszéd asztalhoz, elhatározta, hogy felelősségre vonja az egyik
gúnyolódót. Az idegességtől szemébe tolult a könny, az elhomályosodó üvegen keresztül csak nehezen
ismerte fel a hang gazdáját: Tomkát. Alacsony és kövér fiú volt, jóval gyengébb Kőhidainál, de
beékelődött társai közé, és mikor Kőhidai elébe állt, teljes magabiztossággal nézett vissza rá, mintha
csodálkozna, milyen alapon mer tiltakozni a dolgok szabályos és elfogadott rendje ellen.
Kőhidai alig tudta visszatartani a sírást, hogy ne vegyék észre rajta, kiabálni kezdett:
– Ne szórakozz velem!
Néhányan, akik fejüket az asztallapra támasztva aludtak a piszkos tányérok között, felkönyököltek,
és Kőhidaira emelték gyulladt, véreres szemüket, szájukat félig kinyitották, és sziszegve szidták:
– Mit játszod meg magad? Mit üvöltesz?
Kőhidai hirtelen felfogta, hogy mennyire egyedül áll a terem közepén, zavarba jött, keresett
valamilyen szót vagy mozdulatot, amivel be tudná bizonyítani, hogy neki van igaza, mert jogtalanul
bántották, de nem talált semmit, megfordult, és visszament a helyére.
Még egyszer próbált meg fellázadni társai ellen. Bent az ebédlőben csak más osztályba járó vagy
idegen fiúk gúnyolták, osztálytársai békében hagyták, de az egyik takarodó után a saját sátrában is
meghallotta a csúfneveket.
– Rongybúvár! – mondta valaki kukorékolást utánzó magas fejhangon. – Kolhozjampec!
Kőhidait váratlanul érte a csúfnév, a sötét, fülledt sátorban még megalázóbban hangzott, mint az
ebédlőben, kitört magából, és káromkodva szidta a gúnyolódót. Egy pillanatnyi csönd után a kötekedő
átmászott hozzá az egymás mellé préselt szalmazsákokon, és öklét felemelve várta, hogy meri-e
folytatni.
Kőhidai nézte a feje fölé emelt öklöt, melyen egy otromba gyűrű is megcsillant a kívülről bevetődő
fényben, és nem szólt. Mintha életének minden megaláztatása és a külvilág összes fenyegetése
összegyűlt volna ebben a pillanatban, és visszatartotta volna attól, hogy megmozduljon. A ferencvárosi
ház, a gettó, az utcák, az iskola, a falra kiragasztott tiltó plakátok, melyek mind azt magyarázták neki,
hogy alacsonyabb rendű, idegen és megtűrt itt, nincs joga az ellenállásra.
Mikor ellenfele látta, hogy Kőhidai hallgat, elégedetten visszamászott a helyére, a sátorban fekvők
is szótlanul tudomásul vették a történteket. A fiú megvárta, amíg mindenki elalszik, és felkelt, kiült a
sátor előtti füves mellvédre. Azzal vigasztalta magát, hogy ezek az utolsó nehéz napok, nemsokára
elválik társaitól, és nem találkoznak többé, a főiskolán egy új környezet fehér lapja, jobb és
biztonságosabb élet várja majd.
1952. szeptember 19-én délután a tanár elfoglaltsága miatt elmaradt az ipargazdaságtani előadás, így
a második évfolyam a szokottnál korábban, fél háromkor végzett. Kőhidai sietve összerakta a táskáját,
és elhagyta az Államigazgatási Főiskola épületét, megszokott tanulóhelye, a Széchényi Könyvtár felé
indult.
Kint esett az eső, egy hirtelen szélroham a nyakába verte a fákról lehulló vizet, Kőhidai
elmosolyodott, és félhangosan káromkodott – kényszerítve érezte magát, hogy a nyakába hulló esőt
valamilyen fölényes gesztussal fogadja, bár a mutatvány felesleges volt, mert a járókelők közül senki
sem figyelt rá.
Kiért a Kálvin térre, az óra háromnegyed hármat mutatott. A Széchényi Könyvtárban ezen a héten
délelőtt teljesített szolgálatot az a ruhatárosnő, aki néhányszor ingerült szavakkal vette át tőle a
kabátját, mert el volt szakadva az akasztója, Kőhidai nem akart találkozni vele, úgy gondolta, inkább
sétál három óráig, amíg a ruhatárosnő szolgálata letelik.
Átment a Múzeum körút túlsó oldalára, és az antikváriumokat nézegette, a kirakatokat azonban
csak lexikonok hiányos sorozatai, vörös vászonba kötött marxista klasszikusok és rajzos fedelű, fűzött
termelési regények töltötték meg. Az ócska füzetlapokból összevarrott noteszbe, melybe Kőhidai a
fontos olvasnivalókat jegyezte fel, egyetlen új cím sem került.
Egy nő állt meg mellette, ő is a kirakatot nézegette; Kőhidai zavarba jött, tekintetét a legalsó
könyvsorra szegezte, hogy pillantása véletlenül se akadjon össze a nőével, csak a szeme sarkából látta,
hogy piros kabátot visel. Várt néhány percig, hátha elmegy, de a piros kabát meg se moccant,
Kőhidainak lassan kiszáradt a torka, úgy döntött, hogy ő hagyja ott a kirakatot. Mikor megmozdult,
ugyanabban a pillanatban a nő is elindult, ringó lépéseivel pontosan előtte haladt, nem kerülhette el,
hogy végigmérje: magas, kövér nő volt, vékony harisnyája fehér lábára szorította a márvány sötét
repedéseihez hasonlító szőrszálakat.
Kőhidai meggyorsította a lépteit, félt, ha sokáig mögötte halad, a nő azt hiszi, hogy ki akar kezdeni
vele. Az erőlködéstől, hogy megelőzze, lépései elmerevedtek, a szokottnál is jobban dobálta lábait, két
lépés között mindig a nő sarkának éles koppanása hallatszott elválasztó jelként. Néha hátranézett: a
piros kabát és a fehér lábszárak változatlanul ott haladtak mögötte, csak a Duna-partnál fordultak el egy
mellékutcába.
Felsóhajtott, meglazította ballonkabátjának övét, és az ingét is kigombolta, hogy átizzadt testét
érje a levegő. Az óra a Vásárcsarnok falán öt perc híján hármat mutatott, Kőhidai sietve visszafordult
a Múzeum felé.
A könyvtárépület hűvös folyosóján megnyugodott, lelassította lépteit, meg-megállt a falnak
támasztott római sírkövek előtt, és megpróbálta lefordítani a feliratokat. Bár a gimnáziumban az utolsó
osztályok egyikébe járt, melyek még nyolc évig tanultak latint, a szóösszevonások és rövidítések miatt
nehezen boldogult: de a néhány töredékes lefordított szó is örömet szerzett neki.
A ruhatárnál újabb bosszúság érte Kőhidait: megszokott helyét, a negyvenhatos széket már kiadták
másnak. Ezt az ülést azért szerette, mert egy nagy, közös asztal végére esett, legalább az egyik oldalról
nem ült mellette senki, viszonylag kényelmesen kirakhatta a holmiját. A háromszemélyes, ablak
melletti kis asztalnál, ahová a ruhatárban kapott rézkorong szólt, még a jegyzetei is alig fértek el.
Bár alig néhány hete kezdődtek el az egyetemi előadások, az olvasóteremben szinte minden széket
elfoglaltak már a diákok. Az ablakokat az eső miatt be kellett csukni, elnehezedett a levegő, fent a
galérián ingujjban dolgoztak a raktári munkások. Kőhidai három igénylőcédulát kért a
teremfelügyelőtől, és kiment a folyosóra, hogy a katalógusból kiírja a könyveket.
Már több mint egy éve járt a Széchényi Könyvtárba, de még mindig nem szokta meg azt az
örömöt, hogy szabadon válogathat milliónyi könyv között. Kinyitotta „Olvasmányok” jelzésű noteszét:
a Nietzsche-breviáriumot, Oscar Wilde aforizmáit és Hugo Grotius egyik könyvét írta ki.
Közben a felügyelői dobogón is cserélődött a szolgálat, egy hatvan év körüli, filigrán, bodorított
fehér hajú nő ült a pult mögött, természetellenes gyöngyházszínben játszó műfogsorát mintha
halcsontból készítették volna. Kőhidai óvatosan nyújtotta át a kitöltött kérőcédulákat; attól félt, hogy
a minden férfit égő tekintettel vizsgáló felügyelőnő egyszer megcsiklandozza a tenyerét.
Helyére ment, a kis asztal mellett még nem ült senki, hátradőlt a székén, és kibámult az ablakon:
az eső változatlanul szemelt, egy-egy vízcsepp szétfutott az üveg külső oldalán, és apró öltésekhez
hasonló foltokra oszlott. Lent, a múzeum-kerti sétányon fénylett a padok ázott támlája, a sárga
homokba nyomódott kavicsok is nedvesen csillogtak. Kőhidai végigsimította a fehér deszkákba foglalt
fűtőtest rácsát, a kör alakú réseken hideg levegő áramlott fel, megborzongott, és elvette a kezét. Még
nem hozták a kiírt könyveket, rendezkedett maga körül, jegyzeteit az ablak párkányára tette, hogy minél
több helye maradjon.
Az Államigazgatási Főiskola második évfolyamán a hallgatóknak 12 tárgyat kellett felvenniük heti
38 órában. Szinte mindegyik tárgyhoz terjedelmes kötelező olvasmányanyag járult – a marxizmus
klasszikusainak művei mellett szovjet szerzők magyarra fordított cikkei és a kiadott jegyzetek. Kőhidai
beosztotta magának: egy napra nyolcvan-száz oldal jutott.
Ma délután már nem akart tanulni, reggel fél ötkor kelt, és hét órára a pénzügypolitikai
tankönyvben elolvasta az előírt oldalszám felét, a hátralevő részt csak este akarta átnézni; ezen az
ajándékba kapott délutánon nem kívánt statisztikákkal és képletekkel foglalkozni.
A teremszolga az ismerősöknek kijáró biccentéssel letette az asztalra a kért könyveket. Kőhidai
először azt a bátor és szellemes epigrammát szerette volna megtalálni, melyet Grotius szökése előtt írt
fel a börtön falára, de a kihozott Grotius-kötet egy 1877-ből származó, nehézkes, kátészerű összeállítás
volt, Kőhidai félretolta, és a Nietzsche-breviáriumot vette maga elé.
Alig fordított néhány lapot, mikor új olvasó érkezett az asztalhoz: egy szemüveges, szakállas
öregember. Még a könyvtár többi elhanyagolt külsejű különce közül is kirítt: tollpihével és zsírpecséttel
belepett fekete öltönyt, bakancsot és fehér jégzoknit viselt, mégis mintha öltözékét megfelelőnek, sőt
választékosnak ítélte volna, szája köré nyugodt és öntudatos mosoly ült ki. Hóna alatt most
újságpapírból kilátszó rozscipót szorongatott, leült, és óvatosan körülnézett, mivel az olvasóteremben
tilos volt enni, a papír fedezete alatt kezdte csipegetni a cipót. Bólintott Kőhidai felé, egy sokat sejtető,
de megfejthetetlen kézmozdulatot tett, és maga elé húzta a fiú két szabadon hagyott könyvét – bár ez
is ellenkezett a könyvtári szabályokkal. Kőhidai nem tiltakozott, már hónapok óta ismerte az
öregembert és a szokásait, attól azonban óvakodott, hogy szóba álljon vele, mert akkor rá is áthárul
valamennyi az öreg férfit övező derűs lenézésből.
Tovább olvasta Nietzschét, és a nyugtalanság maradéka is eloszlott benne, a neki jutó egyharmad
asztal mintha méterekkel a terem szintje fölé emelkedett volna. Füzetébe feljegyzett egy aforizmát:
„Csak a káoszból születhetnek fénylő csillagok” – annyira tetszett neki, hogy újra és újra elolvasta.
Nem tudta, mennyi ideje ül már a könyv fölé támasztva homlokát, mikor megkoppant a szék sarka az
asztal eddig szabadon maradt harmadik ülőhelyén, Kőhidai felnézett: egy huszonkét-huszonhárom éves,
széles vállú és erős mellű lány rakta le jegyzeteit az asztalra, kapkodó mozdulatokkal. Lebarnult
arcában világítottak zöld, kissé kidülledő szemei és szabályos fehér fogai. Idegenül nézett vissza a
rábámuló Kőhidaira, egy pillanatig habozott, majd kiemelt holmijából két füzetet, a melléhez szorította,
és sietős léptekkel elindult a folyosó katalóguspolcai felé.
Hogy megfordult, Kőhidai észrevette, hogy szokatlan szabású, valószínűleg külföldi csomagban
kapott piros pamutruhája oldalán nyitva felejtette a félarasznyi cipzárat, és kilátszik sima barna dereka.
A lány megrázta a fejét, a fürtök végén felgöndörödő hosszú hajából napsütött vízre, fűre emlékeztető
illat áradt.
Az elmúlt évben Kőhidai többször is látta már ezt a lányt, találkozott vele a menzán, az
Államigazgatási Főiskola folyosóin és nagy közös előadótermében, itt a Széchényi Könyvtárban is, de
csak most először ült mellette. Még a nevét sem tudta; ahogy eltűnt az ajtó mögött, Kőhidai szeme
sarkából a lány otthagyott holmijára nézett, a csomó tetején kék fedelű füzet hevert, telefirkált
fedőlapjának közepén a név helyére egy M2 jelzés volt rajzolva. „Em kettő!” – dünnyögte Kőhidai, és
visszafordult az ablakhoz, bámulta az udvar egyre sötétebbé váló ázott köveit, aztán tovább olvasta
Nietzschét, kényszerítve magát, hogy ne nézze a gyűrött kék füzetet.
Kisvártatva a teremszolga lerakta az asztalra a lány könyveit: Kiss Lajos A szegény
asszony című szociográfiáját, egy népviselet-történeti gyűjteményt és egy tanulmányt
Sztanyiszlavszkij rendezői módszeréről. A lány egy félórával később ült vissza a helyére, fejét
jobbra-balra kapva, idegesen körülnézett, aztán olvasni kezdte Kiss Lajos könyvét.
Kőhidai homlokát mélyen a tenyerébe támasztotta, és hogy oldalt se lásson ki, arcát is behúzta a
flanelling nyitott nyakába. Megfeszülő nyakizmain kívül kíváncsisága is felfelé húzta a tekintetét,
időközönként egy-egy pillantást vetett szomszédnője felé. A lány eleinte nem vette észre, de a
negyedik-ötödik alkalommal megérezte magán Kőhidai tekintetét, haragosan nézett vissza rá.
A fiú állát leszorította a mellére, és többé nem pillantott fel; ez a merev fejtartás hamarosan
elviselhetetlenné vált, mélyet sóhajtott, de ez sem segített. Felkelt, székét betolta az asztal alá, és
kiment a folyosóra; ahogy ellépett a lány mögött, észrevette, hogy a háta közepén kidomborodnak a
melltartó gombjai, ettől olyan izgalom fogta el, hogy a szíve gyorsabban kezdett verni, és homloka
széles ráncain kitolult az izzadság.
A könyvtár folyosóját párhuzamos ablakmélyedések tagolták, az ablakok egy belső udvarra
nyíltak, melyet mind a négy oldalról épületszárnyak zártak le. Kőhidait megtévesztette a szemben levő
épületrész élénksárga színe, azt hitte, már elállt az eső, és kisütött a nap, kihajolt: a rozsdaszínű kövek
között még mindig patakokban folyt le az eső a kanális felé. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte
fáradt szemét.
Továbbsétált a folyosón, mikor elhaladt az utolsó előtti benyíló előtt, észrevette, hogy ott áll öreg,
szakállas asztalszomszédja, és egy ötven év körüli, fekete ruhás nővel beszélget. Kőhidai behúzódott
az utolsó ablakmélyedésbe, a párkányra könyökölt, belehelte az üveget, és mutatóujjával rajzolgatott
a párás felületre. Áthallatszott az öregember hangja:
– Bemegyek a múltkor az Állami Könyvesboltba, és azt kérdezem, hogy maguknál minden
könyvet meg lehet kapni? Azt mondja az elvtárs – ismeri ezeket a szocialista eladókat, milyen
beképzeltek –, igenis, nekünk a létező összes könyv megvan! Az összes? Akkor adja ide nekem
Arcübásevtől a Szanyint! Látta volna azt az arcot, csak hápogott, hogy ne haragudjak, még a hírét sem
hallotta.
– Nekem is sok bajom van az üzletben, minden proletarizálódik – mondta a nő, majd újra az öreg
szólalt meg:
– Milyen szép kezei vannak.
– Csak voltak, csak voltak. Tudja: a munka.
– Még most is szépek.
Kőhidai kinyitotta az ablakot, és kihajolt az esőbe, hogy ne hallja tovább ezt a beszélgetést.
Félhangosan morfondírozott; az utolsó években rászokott, hogy ha egyedül van, nyögésszerű
torokhangon kimondja a gondolatait.
Eltűnődött, hogy ez a kopott és elhanyagolt öregember miből meríthet annyi önbizalmat, hogy ki
mer kezdeni egy nővel. Csak azt a magyarázatot találta, hogy az öreg fölényben érzi magát
környezetével szemben, és ha csak egy könyvárust is, de valakit le mer nézni. Kőhidai meg volt
győződve, hogy neki azért nem sikerül kapcsolatokat teremteni, mert belőle hiányzik ez a tulajdonság.
Hogy úrrá legyen magán, összeszorította fogait, homlokát a párás ablaküvegnek támasztotta.
Hátrafordult, és körülnézett: az öreg pár közben már visszament az olvasóterembe. Kőhidai nem
mozdult az ablakmélyedésből, nem tudta volna rászánni magát, hogy újra leüljön az asztal mellé.
Végiggondolta, hogy mi váltotta ki benne ezt a rohamszerű idegességet. Úgy emlékezett, hogy mikor
olvasni kezdett, már lecsillapodott benne az a nyugtalanság, melyet a vörös nővel való találkozás
okozott, a feszültséget M2 megjelenése keltette fel újra, eszébe jutott, hogy amikor meglátta a lányt,
önkéntelenül kigombolta ingén a legfelső gombot.
Kőhidai szeretett volna beszélni a lánnyal. Az olvasóteremben nem egy ismerkedés zajlott le a
szeme előtt, mindig azonos recept szerint: míg a lány kint járt a folyosón, a fiú egy cédulát tett a
helyére, a lány visszatérve elolvasta, majd újra kimentek együtt. Kőhidai nem hitte, hogy M2-vel ilyen
módon meg tudna ismerkedni.
Derékból visszafordult, és az olvasóterem ajtaja felé nézett. „Nemsokára ki kell hogy jöjjön.
Köszönni fogok neki.” Hogy rögtön feltörő félelmét eloszlassa, fogait csikorgatta és szidta magát:
„Köszönni fogok neki. Ha nem merek, rothadjak meg, dögöljek meg!”
Mélyet lélegzett, a levegő úgy futott le a torkán, mintha valami tömör ételt nyelt volna, gégéjén
határozott pépízt érzett. Egész testével visszafordult, hogy az olvasóterem kijáratát szemmel tudja
tartani. Szája nyitva maradt, úgy szorította az ablak deszkáját, hogy az ujjai elgörcsösödtek.
Lassan besötétedett, ahogy a homály sűrűbbé vált, a környezet világosabb foltjai felfénylettek.
Kőhidai hirtelen észrevett a mellette levő tárlószekrény üvegén egy kerek, rózsaszín teasüteményt,
valaki leejtette a padlóra, aztán feltette az üveglapra. Önkéntelen mozdulattal a sütemény után nyúlt,
de félúton visszafogta a kezét.
Az ajtón először egy fiatal, valószínűleg egyetemista házaspár jött ki, az asszony teherben volt,
erős hasa miatt a lábait szokatlanul oldalt rakta, a férfi néha a derekához nyúlt, hogy segítsen, az
asszony rámosolygott. Ahogy ők elmentek, néhány percig üres volt a folyosó; egy függöny mögött a
csapnál egy könyvtáros kezet mosott, hallatszott, ahogy koppanva leteszi a szappant.
Nyílott az ajtó, és M2 lépett ki a folyosóra. Már végezhetett olvasmányaival, mert holmiját
magával hozta, táskája vagy szatyra nem volt, füzeteit egy csomóba fogta össze, és a melléhez
szorította.
Kőhidai szédült, mintha lázas lett volna, tudta, ha most nem parancsol rá magára, arca torz
fintorba rándul, és egész teste mozdíthatatlanul megmerevedik, vagy pánik fogja el: megfordul és elfut.
Talán az egész nap felhalmozódott feszültség adott neki annyi erőt, hogy szembenézzen a lánnyal.
Előrelépett, M2 nem sejtette, hogy valaki áll a sötét benyílóban, megtorpant, egy pillanatra csönd
lett, abban a csöndben szólalt meg Kőhidai:
– Jó estét.
Hogy megszólalt, nem gondolt másra, mint hogy szokatlanul mélyről jött a hangja. A lány arcába
nézett, és elszoruló szívvel látta, hogy mosolyog, el akarta hitetni magával, hogy ez a mosoly nem
bántó. M2 bólintott.
– Jó estét.
Álltak néhány pillanatig egymással szemben, a lány várta, hogy Kőhidai mond-e még valamit,
aztán újra biccentett, és elsietett a ruhatár felé. Cipője már a folyosó végén kopogott, de a fiú még
mindig nem tudott elmozdulni a helyéről, térde remegett, és törölgette a kezét, mert nedves tenyere
feloldotta az ablak párkányán a barna festéket.
Kőhidai felment a lépcsőn, és megállt a Történelmi Tanszék előtt, megnézte a világosszürke ajtóra
kitett névjegyet: „Lancsa István tanársegéd. Fogad: kedd, csütörtök, péntek l0–12-ig.” A találkozót fél
tizenegyre beszélték meg; a fiúnak nem volt órája, amin ellenőrizhette volna az időt, de úgy gondolta,
nem érkezett túl korán, bekopogott. Bent szaporán csattogtak az írógép billentyűi, Kőhidai első
kopogtatására nem is érkezett válasz, csak a másodikra hangzott fel a barátságos „tessék”, a fiú
elfogódottan nyomta le a kilincset.
A Történelmi Tanszék nem tartozott a főiskola alapvető intézményei közé, létrehozását csak az
indokolta, hogy sok hallgató szakérettségivel került be, és még az elengedhetetlen történelmi
alapismeretekkel sem rendelkezett. A tanterv ezt próbálta pótolni, és két éven át heti egy történelmi
előadást állított be. Csekély jelentőségének megfelelően, az egész tanszék egyetlen szobából állt, és
kötelékébe Lancsán kívül csak egy-egy, más egyetemekről kiszorult öregebb tanárnő tartozott, ők is
hamarosan nyugdíjba mentek, vagy jobban fizetett állást találtak és felmondtak, az év nagy részében
Lancsa egyedül volt.
Kőhidait vonzotta a történelem, az összes tantárgy közül ez az egy emlékeztetett a bölcsészkarra,
ahová érettségi után szeretett volna bekerülni, de ennél is fontosabb volt számára Lancsa személye, akit
évfolyamtársaival együtt a rajongásig szeretett.
Tanítványait elbűvölte Lancsa könnyed fogalmazókészsége, humora, még sokszorosított jegyzeteit
is többször elolvasták és idézgették. Lancsa néhány mondatban összefoglalt olyan gondolatokat,
megoldott olyan kérdéseket, melyekkel tanártársai oldalakon át vesződtek – igaz, hogy
végkövetkeztetéseiben az eredeti mondanivaló egy része elsikkadt, és néha idézeteinek rendszerébe
pontatlanságok csúsztak, de rajongói szemében ez nem tűnt lényegesnek. Többre tartották, mint azt a
dogmatikus professzorukat, aki már betöltötte hatvanadik évét, és egész tudományos életműve egyetlen
nyolcvanoldalas jegyzetből állt, vagy professzortársát, aki minden kollokviumot úgy kezdett, hogy
megkérdezte a vizsgázót:
– Mit olvasott tőlem?
A diákok tudni vélték, hogy Lancsa nem főfoglalkozásként tanít a főiskolán, inkább csak
kedvtelésből vállalt katedrát, valójában néprajzzal és magyar irodalomtörténettel foglalkozik, a
bölcsészkaron is előad, számos önálló könyve jelent már meg, és ő rendezte sajtó alá néhány klasszikus
író életműsorozatát is.
Lancsa azt az életet élte, melyet a főiskolások maguk is szerettek volna. Kényelmes, jól szabott
ruhákat viselt, és gyakran látták a megmaradt néhány elegánsabb vendéglő utcai frontjának asztalainál,
országosan ismert színészek és írók üldögéltek mellette, és fiatal nők, akik gyakran felkeresték a
főiskolai szobájában is.
Lancsa tudatában volt népszerűségének, és minden merevség nélkül, de módszeresen ápolta,
fogadónapján bármelyik tanítványa előtt nyitva állt az ajtó, arra is gyakran szakított időt, hogy
Kőhidaival beszélgessen. A fiú nem felejtette el, hogy az előző évi vizsgán virslit és sört hozatott, alig
néhány kérdés után beírta a jelest – minden áldozatra hajlandó lett volna, hogy megtartsa és
megszolgálja a tanár jóindulatát.
Mikor Kőhidai belépett, Lancsa abbahagyta a munkát, egy régi hímzett terítőt dobott a halomban
álló gépelt papírlapokra, és mosolyogva felnézett.
– Üdvözlöm, uram, mi jót hozott?
A tanár alig tíz évvel volt idősebb Kőhidainál, joviálisan kerek arca és elfogulatlan mozdulatai
még ezt az elválasztó évtizedet is enyhítették, a fiú mégsem tudta legyűrni gátlásait, nehezen, akadozva
szólalt meg:
– A szakdolgozatot, a témát jöttem megbeszélni, tanár úr.
– Nem csekélység. Üljön le, Miklós, hacsak nem ragaszkodik hozzá, hogy én is felálljak. Kér egy
csésze teát?
– Igen, ha lehet.
Kőhidai nehezen talált helyet magának, mert valamennyi széket sűrűn elborították a könyvek,
folyóiratok és különféle jegyzetek. Míg tekintete végigfutott a székeken, keresve, hogy melyiknek a
lerakásával okozná a legkisebb alkalmatlanságot, feltűnt neki, hogy a székeken tornyosuló papírtömeg
mindenütt két rendezettségi fokot mutat: alul a könyvek szabályosan fedik egymást, majd egy bizonyos
magasságban az egyenes vonalak hirtelen megbomlanak, és a felső réteget már ingerülten összevissza
dobált könyvek alkotják. Jelent ez valamit? Kifejez-e valamilyen változást Lancsa életében – gondolta
Kőhidai –, vagy nincs semmi jelentősége?
Lancsa két csésze teát és kekszet tett az asztalra, kezét dörzsölgetve várta, hogy a fiú előhozza
szakdolgozatának témáját. Mivel nem történészekről volt szó, nem egy kort vagy mozgalmat kellett
ábrázolni, hanem könnyebb feladatot kaptak: egyes személyeket kellett kiválasztani, és az ő életükről
kellett írni egy kisebb tanulmányt. Legalább három nevet kellett javasolni; Kőhidai elsőnek Zrínyi
Miklóst, másodiknak Kölcsey Ferencet jelölte meg. Lancsa ivott a teából, és elmosolyodott.
– Az érettségire maga dolgozta ki ezeket a tételeket, és megvannak otthon?
Kőhidai határozatlanul bólintott, és ő is elmosolyodott.
– Tulajdonképpen mind a kettő jó. Ki volna a harmadik?
– Rajnai Andor.
– Az 1919-es Rajnai?
– Igen.
Lancsa meglepődött.
– Róla mit akar írni?
Az ötletet Kőhidainak egy véletlenül a kezébe került folyóirat adta, mely részleteket közölt Rajnai
börtönnaplójából, rövid életrajzi jegyzetek kíséretében. A Tanácsköztársaság idején Rajnai a Belügyi
Népbiztosság vezetői közé tartozott, az ő kezében összpontosultak a belső elhárítás ügyei, az
ellenforradalom szervezkedésével kapcsolatos nyomozások. 1919 végén a győztes Horthy-rendszer
letartóztatta, és felakasztották.
Rajnai személyes életrajzánál Kőhidait jobban érdekelték a forradalmi terror legendái. Abban a
ferencvárosi környezetben, ahol felnőtt, ritkán beszéltek munkásmozgalmi emlékekről, az egyetlen
kivétel éppen Rajnai és a Lenin-fiúk fekete bőrruhát viselő különítménye volt, az ő nevüket rettegve
emlegették. A szakdolgozatban Kőhidai ennek a félelemnek az okait szerette volna megtalálni.
Amennyit tudott, elmondott belőle, beszéd közben zavarta, hogy Lancsa már az első mondatoknál
kétkedően elhúzta a száját.
– Amit mond, az nagyon érdekes, de ha elfogadna tőlem egy baráti szót, Miklós? Ne írjon a
kommünről, úgysem írhatja meg az igazat. Ha valamiért mégis épp ez a korszak tetszik magának,
válasszon másik hőst: Latinka Sándort vagy Nyisztor Györgyöt, az öreg még él, ha akar, elmehet hozzá
beszélgetni. Miért pont Rajnai Andor tetszik magának? Egyáltalán: tudja, hogy ki volt ő?
Lancsa a polchoz ment, és egy régi, valószínűleg még az 1920-as években kiadott könyvet emelt
le róla, lapozgatott benne, majd a nyitott könyvet Kőhidai elé rakta.
– Tessék, itt a képe. Nézze csak meg.
A kép egy harminc év körüli sovány férfit ábrázolt. A felvétel olyan közelről készült, hogy csak
egy fehér csík látszott a sáljából és egy sötétebb magasan gombolódó télikabátjából Amennyire a
képből meg lehetett állapítani, a koponya arci része aránytalanul nagyobb volt, mint a hátsó agyi rész,
főleg az ívelt járomcsontok és az erős áll ugrott ki. A hosszú, tojásdad arcban nagy, sötét, valószínűleg
barna szemek ültek, Rajnai orra erős volt és enyhén görbe, ajkai vastagok, kreppelt hullámos haja
homloka fölött már ék alakban kikopott, ettől fülei még elállóbbnak tűntek. Az egész arc
megdöbbentően emlékeztetett Savonarola portréira.
– Hogy tetszik? És ami még nincs rajta a képen: púpos volt, egy zsidó fűrészmalmos fia, eredetileg
Reichnek hívták.
Kőhidai összerezzent, és kifutott a vér az arcából. Megdöbbent Lancsa hangsúlyától; azt hitte, a
tanár tudja róla, hogy zsidó. Zavarában találomra kérdezett valamit:
– Biztos, hogy Reichnek hívták?
– Biztos. A Rajnai háromkoronás név, ahogy régen mondták, mivel háromkoronás bélyeget kellett
ragasztani a névmagyarosítást kérő beadványra. Egy kis névtipológia: az i
toldalékos családi nevek közül csak azok eredetiek, melyek egy-egy város vagy község nevéhez
illeszkednek, mint például Kanizsai, Szoboszlai vagy a magáé: Kőhidai…
A fiú úgy gondolta, meg kellene mondania, hogy családi nevüket apja magyarosította
Kirschnerből, de nem volt elég határozott a mozdulata, Lancsa nem figyelt rá.
– A folyókhoz, a hegyekhez kapcsolódó nevek: Dunai, Kárpáti, Mátrai vagy ez a Rajnai mind
csinált nevek.
– Szóval a tanár úr azt ajánlja: ne foglalkozzak vele?
– Őszintén szólva nem tudom, mit mondjak. Maga tehetséges és szorgalmas fiú, hallatlan érzéke
van, hogy megtalálja az igazán fontos és jellemző részleteket, előfordulhat, hogy sikerül elkapnia a
modell lényegét: egy nyomorék intellektuális széplélekből – mert ez a Rajnai írt egypár kötet verset is
– egy forradalmi helyzetben miképp lesz élet-halál ura, és mihez kezd a kezébe adott hatalommal?
Persze akkor már nemcsak Rajnairól és a magyar kommünről szólna a mese, hanem egy általános
emberi képletről, mert minden elmúlt és eljövendő, forradalmi és ellenforradalmi terror megtalálja a
maga nyomorék széplelkeit.
Lancsa töprengő mozdulatot tett.
– Nehéz feladat, de ha úgy érzi, hogy meg tudja oldani, akkor nincs jogom lebeszélni róla. Maga
mit gondol?
– Szeretnék foglalkozni a témával.
– Akkor kezdjen hozzá. Azt hiszem, az volna a legtaktikusabb, ha egyelőre senkit sem avatnánk
bele. Ha elkészül a vázlattal, csak nekem mutassa meg; ha az ügy nagyon rázósnak ígérkezik, még
mindig vissza lehet térni Zrínyihez vagy Kölcseyhez…
Lancsa asztalán megcsörrent a telefon, felvette, és beleszólt:
– Szervusz, tartsd a vonalat.
Kőhidai felkelt, megbeszélték, hogy a jövő heti előadás után újra találkoznak, addig mindketten
utánanéznek az anyagnak, elköszönt, és kilépett az ajtón.
Mély csalódást okoztak neki Lancsa szavai, nem értette, hogy beszélhetett ilyen lenézően
Rajnairól, akit minden megemlékezés példaképnek és mártírnak nevezett. Bántotta az a hangsúly is,
ahogy Lancsa a „zsidó” jelzőt kiejtette; szorongva ugyan, de arra gondolt, hogy eddig talán túlbecsülte
a tanárt.
A Történelmi Tanszékről Kőhidai átment a főiskola könyvtárába, és kikért néhány munkásmozgalmi
történeti kézikönyvet, melyek foglalkoztak Rajnai személyével, eltette a táskájába, utána átment a
gazdasági osztályra. A hónap utolsó szombatja volt, felvette októberi ösztöndíját, és elindult a menza
felé, hogy megebédeljen, és befizesse jövő havi ebédjét is.
A menza a Belváros szívében, egy valaha előkelőnek számító bérház második emeletén működött,
az Államigazgatási Főiskola hallgatóin kívül jogász-, tanár- és közgazdászjelöltek látogatták. A diákok,
ha mentek fölfelé a lépcsőn, és benéztek az ajtók üvegén, magas, foszladozó tapétájú előszobákba láttak
be, melyeket a sokszoros társbérletek miatt bútorokkal raktak tele. A régi lakók egy részét kitelepítették
a hortobágyi pusztákra – így üresedett meg az a hatszobás lakás is, ahol a menza berendezkedett –, de
néha most is jött a diákokkal szembe egy-egy feszes tartású öreg férfi, szakadozott Bocskai-kabátban
vagy második világháborús rövid ujjú tiszti báránybőr bekecsben, üres szenesvödröket vagy
bevásárlószatyrokat fogtak a kezükben, kelletlenül álltak félre a felfelé sietők útjából.
A menza lépcsőházi ajtaját fél tizenkettőkor nyitották ki, akkor jöttek az első ebédelő vendégek,
innen kezdve megszakítás nélkül áramlott a tömeg, este kilenckor zárták be a helyiséget az utolsó
vacsorázók után. A menza ablakai a szűk utcára és egy homályos belső udvarra nyíltak, az előtérben
állandóan égtek a neoncsövek, a szemet fájdító világítás és a szűk tér erősen igénybe vette a
felszolgálók idegeit, percenként összevesztek egymással és a vendégekkel, idegességük csak a déli és
esti fő hullám levonulása után csillapodott le.
Kőhidai ezen a szombaton két óra után ért át a menzára, az előszobában, a mosogató előtti
asztalon már halomban álltak a szennyes tányérok, a felszolgálónők is fellélegeztek az első roham után,
karjukon az ételes tálcával meg-megálltak beszélgetni. Egyikük Kőhidait is megszólította, de a fiú csak
köszönt neki, és továbbment. Félt belebonyolódni a beszélgetésbe, attól tartott, hogy hamarosan
kifogyna a tréfás vagy legalábbis tréfásnak látszó feleletekből, és félszegen, üres szájjal állana szemközt
a jókedvű felszolgálónőkkel. A konyhavezető irodájában kiváltotta az októberi szelvényeket, aztán
átment az ebédlőbe.
A hosszú asztal mellett alig néhányan ültek. Az ösztöndíjfizetési napokon a diákok éppen csak
benéztek a menzára, a főzelékből megették a húst, és az ebéd többi részét otthagyták, legföljebb a
kenyeres tányérokból markoltak ki egy papírzacskóra valót. Ezeken a napokon inkább egy vendéglőbe
ültek be, az is a szokások közé tartozott, hogy a kollégium felé tartva, az egyetemista fiúk az út mindkét
oldalán minden kocsmába bementek, és ittak valamit, a „Kiskör”-t és a „Nagykör”-t szokták emlegetni,
az egyik hat, a másik kilenc kocsma végiglátogatásából állott. Este sem jöttek be a menzára vacsorázni,
a kollégiumban húst sütöttek maguknak.
Kőhidainak az ösztöndíj nem jelentett különösebb eseményt. Mint jeles rendű tanuló,
háromszázötven forintot kapott, az egyik százast anyjának adta, a másikat még középiskolás öccsének
zsebpénzül, a maradékból napi kiadásait fedezte: a menzát, a villamosbérletet, újságot vásárolt és néha
csokoládét.
Egy nagy asztal sarkához ült le, vele szemben két bölcsészhallgató ebédelt; az egyiket látásból
ismerte, bólintott felé. Négy-öt fajansz levesestál is állt az asztalon, félig megrakva krumplilevessel,
Kőhidai hozzáértette ujját a falukhoz, és a legmelegebből szedett magának, a többi tálat aztán egy
felszolgálónő elvitte az asztalról.
Kevéssel fél három után – Kőhidai éppen megkapta a második, egyben utolsó fogást: tarhonyát
pörkölttel – különös, kopott tömeg gyülekezett a menza nyitott ajtaja előtt, meglátva őket, Kőhidai és
a két bölcsészhallgató gyorsabban kezdett enni, hogy minél hamarabb távozhasson.
Az egyetemisták sohasem fogyasztották el az utolsó adagig a számukra főzött ételt, a nagy
kondérok alján mindig maradt ötven-hatvan tányérra való leves és második fogás, ezt a menza
személyzete saját hasznára eladta. Hétköznaponként három forintot kértek egy ebédért, vasárnap, mikor
nagyobb darab húst és sült tésztát is adtak hozzá, hatot. Környékbeli nyugdíjasok, postások,
segédmunkások, öregek és állásnélküliek vették igénybe ezt az étkezést, ők még a közeli népbüféket
sem találták elég olcsónak. Mikor letelt az egyetemisták hivatalos ebédideje, tömött sorokban,
versenyfutásszerűen jöttek be a menzára, a lemaradókat az a veszély fenyegette, hogy nem marad nekik
az ebédből.
Ahogy betódultak az ajtón, Kőhidai felemelte a fejét, és rájuk nézett, legnagyobb megdöbbenésére
az egyik csoportban M2-t vette észre.
A könyvtár folyosóján lezajlott jelenet óta nem találkoztak. Kőhidai szerette volna látni a lányt,
ahogy végzett a főiskolán, mindennap beült a Széchényibe, és este nyolc óráig várt, de hiába figyelt,
M2 egyszer sem jött be.
A lányt két szemüveges férfi kísérte, egyikük magas volt, sovány és dús fekete hajú, jobb kezében
egy hatalmas öreg farkaskutya szíját szorította, a másikuk Magyarországon akkor még szokatlan zöld
üvegű dioptriás szemüveget hordott, hullámos, őszülő haját oldalt fésülte, fejét néha ticesen rángatta.
Mind a hárman egyszerre beszéltek, M2 hol az egyikhez, hol a másikhoz fordult, hangosan nevetett,
szavait élénk kézmozdulatokkal és arcfintorokkal kísérte, hosszú haja ide-oda csapódott övvel
megszorított barna, mintás félkabátja vállán.
Mikor a lány is észrevette Kőhidait, elhallgatott, arca megfeszült, mintha máshova figyelne, és a
tudomásulvétel minden jele nélkül ment el mellette, két kísérőjével az átellenes belső asztalhoz
telepedett le. Kőhidai még egy biccentést sem mert megkockáztatni, nem gondolhatott másra, mint
hogy a lány mégis megsértődött, amiért köszönni mert neki a könyvtár folyosóján.
Az egyik vele szemben ülő bölcsész szemével végigkövette M2 útját az asztalig, hunyorítva
közelebb intette magához a barátját. Kőhidai ujjai közé szorította a villát, és tovább evett, nem akarta,
hogy a szemben ülők észrevegyék: figyeli a beszélgetésüket.
– Ismered ezt a nőt? – kérdezte az egyik bölcsész.
– Nem. Ki ez?
– Egy őrült. Meséket és nótákat gyűjt a parasztok között. Narodnyik.
– Mi az, hogy narodnyik?
– Az elvtárs nem tanulmányozza a Párttörténetet?
– Ne hülyéskedj, mi az, hogy narodnyik?
– Valami olyan, hogy a város és a civilizáció bűnös, csak a szent és tiszta parasztság válthatja meg
a világot.
– És ki a palija?
– Állítólag valami tanárral fut az egyetemről.
– Mással nem fekszik le?
– Egyet tudok biztosan: velem sajnos nem.
– Figyeltem az előbb, mikor bejött, elöl egy kicsit leengedett, de hátulról olyan kemény lehet, mint
a kő.
A bölcsész felszisszent:
– Vigyázz, idejön!
Kőhidai olyan feszülten figyelte a beszélgetést, hogy már régen nem nézett a lány felé, most
meglepetésében összerázkódott. Felnézett: M2 állt előtte, sietős hangon köszönt, szavait élénk,
már-már táncszerű kézmozdulatokkal kísérte.
– Ne haragudjon, hogy zavarom. Mihály Margit vagyok. Arról van szó, hogy van egy írógépem,
csak a g betű rossz rajta, de különben nagyon jól lehet gépelni vele, majd beviszem a zálogházba, biztos
kapok érte ötszáz forintot, de lehet, hogy hatot, nem tudna addig kölcsönadni egy százast?
Kőhidai szó nélkül kivett a zsebéből egy százforintost, és átnyújtotta – bár a felét sem értette
annak, amit a lány elhadart. Margit nem tette el rögtön a pénzt, a kezében szorongatta, és hol a
százforintosra, hol Kőhidaira nézett, nem lehetett tudni: szégyell-e a kölcsönkérés után azonnal elmenni
vagy valóban beszélgetni akar.
– Hol adhatom meg?
– Ahol tetszik.
– Maga mondjon valamit.
– Találkozhatunk a Széchényi Könyvtárban vagy bent a főiskolán. Azt hiszem, maga is hozzánk
jár.
A lány mutatóujjával kissé lelapította az orrát, és óvatosan kérdezte:
– Miből gondolja, hogy oda járok?
– Már többször is láttam bent.
– Most nagyon érdekesen alakultak a dolgok, de én bizonyos okokból nem szeretnék a főiskolán
találkozni. Gyakran bejön ide a menzára?
– Mindig itt ebédelek.
– Akkor a jövő héten behozom ide. Ugyanis holnap megyek le vidékre, ott több helyen is tartoznak
nekem, a jövő héten egész biztos meg tudom adni a pénzt.
– Rendben van, nem túl sürgős – mondta Kőhidai.
– Köszönöm. Akkor itt találkozunk a jövő héten.
– Igen. Viszontlátásra.
Margit a pénzzel visszament a helyére, Kőhidai letette a villáját, egy darabig maga elé nézett, de
lesütött szemmel is érezte, hogy a két bölcsész gyanakodva figyeli. Mikor sikerült összeszedni magát,
felkelt, és minden lépésnél külön megkeresve a helyet, ahová a lábát leteszi, kiment az ebédlőből.
Szombat délutánonként Kőhidai nem ült be a könyvtárba, hanem hazament. Kihasználta, hogy anyja
és mostohaapja nem tartózkodik otthon, tetőtől talpig megfürdött. Még mindig a régi ferencvárosi
lakásban éltek, fürdőszobájuk nem volt, a konyhában ült bele egy nagy lavórba, és hiába tiltakozott,
szülei elfogulatlanul járkáltak mellette – ezért választotta ki a magányos szombat délutánokat.
Hetijegyén már elhasználta a napi kétszer egy óra utazásra jogosító lyukasztást, gyalog indult el
hazafelé. Útközben igyekezett nem gondolni a lányra, otthon, elalvás előtt akarta felidézni az arcát.
Ment a lassan alkonyodó utcán, a munkából hazatérő emberek között, és beszélt maga elé. Máskor
szorosan meghúzott öve kioldódott a ballon derekán, az egyik bújtatóból ki is csúszott, és a másik
oldalon lelógott a földre. Egy zöldségesüzletben vett egy fél kiló lepergett szőlőszemet – ezt olcsóbban
adták, mint a fürtöket –, a zacskóból eszegette.
A Bakáts tér sarkán – innen nyílott az utcájuk – megállt, eldobta az üres zacskót, és ujjaival
ellenőrzésszerűen végigsimított a kabátján, észrevette, hogy a ballon öve kioldódott. Elképzelte, hogy
húzta maga után a sáros aszfalton, és a járókelők mosolyogtak rajta, de ezt az idegességet hamarosan
egy nyomasztóbb váltotta fel. Mielőtt folytatta volna az útját, úgy-ahogy letörülte és meghúzta az övét,
mintha a szorítás egészen a gyomráig ért volna, szája savanyú nyállal futott tele.
Az utca elején laktak, háromszáz-háromszázötven lépésre attól a saroktól, ahol megállt, elindult,
számolta magában a lépéseket, de nem sietett. Tekintetét, éppúgy, mint máskor, felemelte a magasba,
szándékosan nem nézett előre házuk bejárata felé. Előbb az eget figyelte, érezte az utca fölött lebegő
felhők közömbös csendjét, aztán tekintete lecsúszott az oldalsó házak első emeletére: a lehúzott
vászonroletták mögött sorra gyulladtak fel a lámpák. Kőhidai próbálta megnyugtatni remegő gyomrát,
magára akarta erőltetni az esős alkony békességét, mégis összerázkódott, mikor meglátta a környékbeli
fiúk bandáját.
A fiúk néhány évvel ezelőtt még csak fürkésző idegenkedéssel nézték Kőhidait, de egy nyáron
kapcsolatuk ellenségessé vált. Kőhidai néhányszor beállt közéjük futballozni, és beszélgetni próbált
velük, de bárhogy erőlködött is, szavait gyanakodva fogadták, később, ha meglátták, hogy közeledik,
elfutottak előle, majd rászoktak, hogy különféle gúnyneveket kiabáljanak utána. Kőhidai éppúgy, mint
a sztálinvárosi táborban, most is abban reménykedett, hogy ha nem veszi tudomásul, magától
abbamarad, a csúfnevekre csak egy mosollyal reagált, ettől ellenfelei itt is vérszemet kaptak.
A banda – nyolc-tíz fiúból állt – elhallgatott, mikor meglátta Kőhidait, csak összenéztek és
elmosolyodtak. Óvatosságuk diktálta, hogy szemből sohasem kezdtek ki Kőhidaival, tartottak attól,
hogy egyszer érzékeny pontján érintik, és őrjöngve rájuk tör, ebben az esetben pedig jobb, ha már háttal
áll nekik, mert a megfordulással is időt veszít. Megvárták, amíg elhalad előttük, csak akkor kezdtek
el kiabálni, kukorékolni és röfögni.
Kőhidai feszülten figyelte a háta mögött felhangzó kiáltásokat, attól félt a legjobban, hogy a
suhancok valami új, valóban szellemes gúnynevet találnak ki, az ötlet szellemességét megérezte, és ő
maga is méltányolta, megragadt benne, és hónapokig kínozta. Most azonban csak a régi gúnyneveket
hallotta variálni, megnyugodva ment tovább, innen már szabadnak látszott az út hazáig.
A zsidók iránti gyűlölet most, évekkel a háború után is úgy tenyészett a földszintes házak és gyári
lakótelepek között, mint a vizes falakon a penész és a salétrom, Kőhidainak mégis be kellett látnia,
hogy a csúfolódás nem törvényszerűen következik zsidó voltából, például az öccse, Péter háborítatlanul
végigmehetett ugyanezen az utcán. Az ő személyében kell lenni valaminek, ami kiváltja az
ellenszenvet.
„Nem számít, csak a hülyéket és a tehetséges embereket szokták gúnyolni – vigasztalta magát –,
én pedig nem vagyok hülye.”
Két férfi fordult be előtte a házuk kapuján, az egyiket Kőhidai már látta néhányszor, anyja
pletykáiból tudta, hogy valamilyen kocsis, és az egyik udvarbeli asszony szeretője. A másikat nem
ismerte, most is csak annyit látott belőle hátulról, hogy lazán, könnyedén jár, és hosszúra nőtt szőkés
haja összetorlódik a kiskabát alatt viselt selyemsálon.
Kőhidai belépett a kapun, a régimódi kaputorkolat alatt, mely vagy tíz méter hosszan futott le a
belső udvarig, a két férfi után lépkedett. Az aljzatot burkoló keramit kockák hepehupásan kikoptak, az
esővíz megülepedett, és a kaputorkolat közepén széles tócsát alkotott, csak oldalt, a keskeny emelt
szegélyen lehetett száraz lábbal bejutni az udvarra.
A két férfi nyugodt, kényelmes léptekkel haladt, mögöttük Kőhidai csak kisebbeket léphetett a
megszokottnál, topogott, szeretett volna eléjük kerülni.
– Bocsánat.
Az ismeretlen férfi visszafordult, a fiú tétován rámosolygott, azt hitte, félreáll és előreengedi, de
a férfi visszakézből hirtelen szájon vágta. Az erős ütéstől Kőhidai szeme telefutott könnyel, csak
homályosan látta a szürke kiskabátot, előreugrott, és jobb kézzel bátortalanul odaütött. Maga is tudta,
hogy ez inkább alibi, mint valódi válasz a pofonra. Jobb lábával a vízbe lépett, és elfutott, hallotta, hogy
az egyik férfi felnevet, a másik éleset füttyent mögötte, mintha kutyát riogatna.
Kőhidai lenyomta lakásuk kilincsét, nem engedett, sietősen előhúzta zsebéből a kulcsot, és
benyitott. Riglire zárta maga mögött az ajtót, tarkóját nekitámasztotta a falnak.
Szülei és öccse csak nemrég mehettek el hazulról, a konyha még őrizte készülődésük nyomait. A
nagy lavórban gőzölgött a szennyes mosdóvíz, felületén szőrszálakkal keveredő
borotvaszappan-csomók úsztak. A ruhakefe az asztalon hevert, az ablakok függönnyel el nem takart
csíkján beeső fénypászmákban kavargott a felvert por. A nyitva hagyott ajtókon át be lehetett látni a
szobában álló alacsony szekrénybe: három vállfa üresen lógott, a levetett hétköznapi viselőruhát az
ágyra dobták.
A gáztűzhelyen egy cédulát talált anyja írásával:
„Bandi és én kasszírozni mentünk…”
Mióta régi munkahelyét, a Montág-nagykereskedést államosították, Kárpáti abból élt, hogy saját
vállalkozásban falvédő-garnitúrákat, terítőket és kendőket helyezett ki részletfizetésre a ferencvárosi
és kőbányai munkáslakótelepeken. A telepiek szívesen vásároltak hitelbe – törlesztésre, ez a szokás
évtizedek során rögződött beléjük, mert nagyobb pénz egyszerre sohasem volt a kezükben. Az 1950-es
években az állami kereskedelem nem foglalkozott részlet-hitelakciókkal, a szabadon hagyott területre
dolgozta be magát néhány régi kereskedő.
Kárpáti már a háború előtt is ebből élt. Jól ismerte vevői észjárását, akár egy hosszú gyakorlással
elsajátított idegen nyelvet, úgy használta a munkások beszédstílusának tréfás vagy indulatos fordulatait,
együtt drukkolt vevőivel a gyári futballcsapat mérkőzésein, megjelent az esküvőkön, és letette az
asztalra bőkezű ajándékát.
Néhány éve már törvény tiltotta, hogy magánszemélyek részletre árusítsanak, de Kárpáti nem tudta
feladni régi életformáját és igényeit. Inkább vállalta a börtön veszélyét, mint hogy beérje egy rosszul
fizetett gyári vagy üzemi állással. Az élet minden értelmét elveszítette volna, ha a legkisebb összegű
fizetésnél is nem veheti elő a vaskos százforintosköteget, melyet csupaszon, tárca nélkül tartott a
zsebében; ha le kellett volna mondania megszokott délelőtti pörköltjéről és a Józsefvárosi Színház
operett-előadásairól.
Kárpáti fenntartotta régi vevőkörét, alkalmanként négy-öt asztalterítő- vagy falvédő-garnitúrát vitt
ki a lakótelepekre. Hogy ne keltsen feltűnést, az árut bőrönd helyett két nagyalakú sporttáskába pakolta,
egyiket maga, a másikat a felesége vitte, és az aszfaltozott út helyett kerteken vagy napraforgó és
kukoricatáblák csapásain közelítették meg a házakat.
„…utána fényképezünk…”
Kőhidai elhúzta a száját, nem értett a fényképezéshez, de annyit tudott, hogy ilyen kevés fény
mellett mostohaapja kezdetleges fotófelszerelésével nem lehet felvételeket készíteni. Kárpáti minden
szombaton reszketve indult el pénzbeszedő útjára, mikor baj nélkül befejezte a munkáját,
megkönnyebbült, feleségével beült egy vendéglőbe, megvacsoráztak és ittak, ilyenkor későn és
részegen jöttek haza. Kőhidai egyszer kinézett rájuk: anyja meztelenül ment át a konyhán.
„…Péter pingpongozik, utána elmegy valahová a barátaival. Andrea alszik, ha felébred, altasd el!
A piros lábasban van az ételed, melegítsd meg magadnak. Édesanya”
Kőhidait bántotta a rendetlenség maga körül, a szobaajtót becsukta, hogy ne lásson át, a
konyhában pedig úgy, ahogy tudott, rendet rakott. A piszkos mosdóvizet kiöntötte, helyére tette öccse
lerúgott magas szárú cipőjét, az asztalterítőről lerázta a száradó morzsákat, a kefét beletűzte a fali
kefetartóba, kinyitotta az ablakot, és felsöpört. Felkavart gyomra nem kívánta az ételt, a piros lábas
tartalmát meg sem nézve, belefordította a vécébe, és lehúzta – nem akarta, hogy anyja másnap faggassa:
miért nem vacsorázott.
Mikor végzett a takarítással, pillanatnyi megállás nélkül, automatikus mozdulattal begyújtotta a
gáztűzhelyet, és feltett egy mosófazék vizet. Állt a mosófazék füleire támaszkodva, gondolatok nélkül,
néha egy-egy vízcsepp lefutott a mosófazék horganyzott oldalán, ujjával felfogta, és nedves jeleket
rajzolt a homlokára. Az edény fala lassan átmelegedett.
Már besötétedett, meggyújtotta a villanyt, a víz tükrében meglátta az arcát: szokatlanul vörös volt.
Végighúzta a kezét a bőrén, és kicsit megnyomta, a könnyű érintésre is fájni kezdett. Kőhidai csak most
vette tudomásul, hogy pofon ütötték; mióta bejött a lakásba, a rendezkedés a kezével együtt a
gondolatait is lekötötte.
Olyan mély szégyen fogta el, hogy a fejébe toluló vértől egy pillanatig nem látott, és meg kellett
kapaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Igyekezett valami olyan emléket keresni, mely más irányba terelné
gondolatait; Margit jutott az eszébe, de úgy érezte, most, hogy megütötték, nincs joga a lányra
gondolni. Eszébe jutott a régi mondás a megalázott szamurájokról: „elvesztette az arcát”. Elhatározta,
hogy elkerüli a lányt, korábban megy majd ebédelni, hogy ne találkozzanak, és a Széchényi Könyvtár
helyett a Szabó Ervin Könyvtárba jár tanulni.
Elzárta a gázt a fazék alatt, kiöntötte a langyos vizet, és megfürdött a nagy lavórban. Szappanos
ujjai úgy simították végig a tagjait, mintha egy idegen testhez értek volna; úgy érezte, erős csontjai,
kidolgozott izmai valami tévedés folytán formálódtak ilyenné, semmi kapcsolatban nem állnak a
lelkével, természetével. Ha a teste valóban kifejezné őt, vékony lenne és hajlott hátú, ideges és sietős
járású, mint azok a fiatal zsidók, akiket a környezetében látott.
Arra riadt fel, hogy kis féltestvére, Andrea felsír a szobában. Kőhidai kiemelte az ágyból a puha
flanellrongyokba burkolt, nyál- és hintőporszagú gyereket, megtörölte az arcát, hosszasan beszélt
hozzá, játszott vele, aztán elringatta; mikor elaludt, óvatosan visszafektette az ágyba.
Átment a szobájába, melyet eredetileg éléskamrának építettek. Ha lett volna megfelelő bútor,
akkor sem lehetett volna lakályosan berendezni, csak egy ágy, egy asztal és egy szék fért el benne.
Ablak nem volt rajta, csak fent a mennyezet alatt világított az üveggel fedett kéttéglányi szellőzés, a
soha át nem fűtött falak már most, szeptemberben is ontották magukból a hideget. Kőhidai ócska
pokrócokat szegezett a falra, de ezek is átitatódtak nedvességgel, és dohos szaggal töltötték meg a
szobát. Két vassúlyzóval szokott gyakorolni, úgy melegítette át magát.
Esténként, mikor becsukta maga mögött az ajtót, és beakasztotta a riglit, néma csönd fogta körül,
mindig úgy érezte, hogy előleget vesz a halálból. Mégis szívesen tért meg ide, itt mindig egyedül
lehetett, és a szűk tér is mintha összefogta volna a gondolatait.
Megfordult a fejében, hogy lefekszik, de még csak nyolc óra volt, érezte, hogy nem tudna elaludni,
csak álmatlanul cserélgetné arca alatt a párna oldalait. Felkattintotta az olvasólámpáját, a
munkásmozgalmi történeti kézikönyveket, melyeket délben vett ki a főiskola könyvtárából, az asztalra
tette – ez valójában nem asztal volt, hanem egy furnérlappal letakart ócska varrógéphajó. Olvasni
kezdett, kisvártatva felkelt, kiszabadította magát az ágy és az asztal közé beszorított székből, egy darab
kenyeret és maréknyi kockacukrot hozott be a konyhából, aztán fejét a tenyerébe támasztva tovább
olvasott.
A lámpa összefogott fénykörében lassan megnyugodott, enyhített derekának merev tartásán,
lazábban ült. A nevek, dátumok, események, ezek a tiszta és nyugodt minőségek jelentéktelenné
fokozták le az egész hét zavaros és alig felfogható összecsapásait.
Sokáig tűnődött egy Dzserzsinszkij-idézeten, újból és újból elolvasta: „A szükségszerűség nagy
belső tudatával kell rendelkezni ahhoz, hogy az ember halálba menjen az Élet kedvéért, rabságba
induljon a Szabadságért, és legyen ereje nyitott szemmel átélni az élet egész poklát…”
Kőhidai úgy érezte, mindez Rajnai Andorra is vonatkozik, újra érdekelni kezdte ez a téma, egymás
után lapozta végig a dokumentumgyűjtemény köteteit.
Néha kifáradva és elgémberedve hátradőlt a székén, karjaival keresztbe csapkodott, hogy
felmelegedjen. Ahogy az udvaron egymás után eloltották a lámpákat, a kamra ablakát helyettesítő
szellőző is fokozatosan elsötétedett.
Még éjfél után is olvasott, hallotta, hogy a szülei megjönnek, és félhangosan dúdolnak a
konyhában, aztán ő is lefeküdt, nem várva meg öccse hazatérését, akivel különben sem lett volna
semmi beszélnivalója.
Mihály Margit – aki füzetének fedőlapján M2-re rövidítette a nevét – október első hetében elutazott
egy Békés megyei nagyközségbe, Mezővátra. A Népművészeti Intézet megbízásából a helyi népi
táncegyüttest és színjátszó csoportot kellett ellenőriznie és tanácsaival segítenie.
Autóval jöttek ki elé az állomásra, és szívélyesen fogadták, de ahogy megnézte az első próbákat,
és elmondta a véleményét, rögtön ellenállásba ütközött. Próbálta megmagyarázni a csoport vezetőjének,
hogy szakítaniuk kellene a műdalokra épített, idejétmúlt Gyöngyösbokréta-stílussal, és néhány új
táncjátékot ajánlott az intézet kiadványaiból, de a vezető kikérte magának a figyelmeztetést. A vita a
csoport és a vezető fiatal felesége előtt zajlott le, ezért a férfi lenéző és agresszív hangot ütött meg:
– Lehet, hogy a maga elképzelései megfelelőek Pesten, a Váci utcában, de hogy a mezővátiakat
mi érdekli, azt én jobban tudom!
Látványos mozdulatokkal hazaküldte a táncosait, bezárta a próbatermet, és amíg Margit
Mezőváton tartózkodott, nem írt ki több próbát.
Ugyanilyen sikertelenül igyekezett rábeszélni Margit a színjátszókat is, hogy ne egy helyben állva
végszavazzanak egymással, a régi élőképek modorában, hanem életszerű mozgásokkal és fizikai
cselekvésekkel tegyék elevenné a jelenetet. Azon az estén néhányszor kelletlenül végigsétáltak a
színpadon, újságot vettek a kezükbe, vagy cigarettára gyújtottak, de másnap, mikor újból benézett a
próbára, már minden visszazökkent a régi kerékvágásba.
Margit elkeseredett, de nem adta fel, elölről kezdte a magyarázatot. Nem tudta rászánni magát,
hogy szó nélkül elfogadja, ha valamit rossznak talál, bár a két év alatt, mióta az intézetben dolgozott,
már meggyőződhetett róla, hogy ha igyekvően végzi a munkáját, csak ellenségeket szerez a
csoportoknál. Néha még vissza sem ért Pestre, mikor felettesei asztalán már ott feküdt a feljelentő levél.
A levelek megtették a hatásukat, az annak idején együtt induló fiatal instruktori gárdából az intézet
egyedül Margitot nem vette fel státusba, hanem csak hónapról hónapra hosszabbították meg a
szerződését. Ritkábban kapott munkát, a fővárostól távoli falvakba küldték, úti jelentéseit kétszer is
átvizsgálták: nem számított-e fel jogtalanul egy fél napidíjjal többet?
Mezőváton az estéket viselte el a legnehezebben, mikor végzett a próbákkal, még előtte állt az
egész este, és senki sem hívta meg. Hogy mégis eltöltse az időt, beült a község egyetlen vendéglőjébe,
és olvasgatott. Inkább eltűrte a söntés elválasztó függönye mögül előbukkanó részegek kötekedéseit,
mint hogy hazamenjen a szállására: egy öreg tanító házaspárnál bérelt egy piszkos és fűtetlen
nyárikonyhát, a megdermedt szalma zörgött a teste alatt, reggelig sem tudott átmelegedni, bár lábait
felhúzva magához, összegömbölyödött a paplan és a rádobott pokróc alatt.
Utolsó este akárhogy igyekezett is munkájával, lekésett a pesti vonatról. Reménytelenül
olvasgatott a vendéglőben egy gyönge fényű falikar alatt, mikor találkozott egy ismerős
teherautó-sofőrrel, aki Kunszöllős felé tartva beült egy kávéra. A lány habozás nélkül összepakolt, a
nyárikonyha asztalán hagyott egy cédulát, lerakta mellé a lakbért, és felült az autóra. Éjfél előtt hazaért,
anyját még ébren találta.
Margit Kunszöllősön született, a Mihály család a városka legtekintélyesebb törzsei közé tartozott,
négyszobás házuk volt a régi malom közelében. Margit dédapjáról nevezték el a helybeli gimnázium
könyvtárát, nagyapja építette az iskola sporttelepét, és hagyományszámba ment, hogy az iskolában
mindig tanított egy-egy Mihály fiú.
Margit apja, Mihály János is folytatta ezt a sort, latin–magyar tanári diplomát szerzett,
véglegesítése után megnősült, második unokatestvérét, Magyar Margitot vette el feleségül. 1942-ben
tartalékos zászlósként bevonult, és nem tért vissza a háborúból, az özvegy egyedül maradt a két
gyerekkel és béna, magatehetetlen anyósával.
Mihályné mélyen vallásos volt, hitt abban, hogy a túlvilágon majd találkozik a férjével, és el kell
hogy számoljon a gyerekek sorsával. Hogy mindent megadhasson nekik, beállt pénztárosnőnek a főtéri
nagy patikába, gyerekkötényeket hímzett, egy szövetkezetnek csirkét nevelt, ősszel kukoricát tört, a
nagy családi házba albérlőket fogadott. Össze tudott szedni annyi pénzt, hogy a gyerekek gond nélkül
tanulhattak. A fiú, akit apja után Jánosnak hívtak, érettségi után jelentkezett az egyetem
matematika–fizika szakára, mivel az országos középiskolás tanulmányi versenyen második helyezést
ért el, vizsga nélkül felvették, Mihály János felköltözött Budapestre.
Bátyjával ellentétben Margit nem tartozott az iskola legjobb tanulói közé, a városkában mégis
egyöntetű volt a vélemény, hogy rendkívül tehetséges, és valaha még sok dicsőséget hoz Kunszöllősre.
Már az elemi iskolában felnőtt módra, szokatlanul érett technikával rajzolt, képeit az iskola beküldte
egy országos kiállításra, Margit azonban itt már alulmaradt kevésbé ügyes, de frissebb és színesebb
fantáziájú vetélytársaival szemben.
Elveszítette a kedvét, és többé nem rajzolt, táncolni kezdett a helybeli műkedvelő csoportban,
koreográfiát is tervezett, de az első sikertelenség után ezt is megunta, és áttért a néprajzra.
Édesapja fiatal tanárként nagy híve volt a népi irodalomnak, több íróval és falukutatóval is baráti
kapcsolatban állt, gyűjtötte műveiket, a polcokon Margit megtalálhatta Györffy, Szabó Zoltán, Kovács
Imre munkáit, sőt a kis példányszámban megjelent helytörténeti dolgozatokat is; az ő példájukon
Margit kedvet kapott, hogy maga is megpróbálkozzon néprajzi anyag gyűjtésével.
A városka az egykori kun kapitányság székhelye volt, düledező utcáiban számos öreg paraszt,
juhász, mesterember élt, akik még emlékeztek a régi kun hagyományokra, történetekre és mesékre.
Margit hosszú ideig minden estéjét ezeknél az öregembereknél töltötte, akik megtiszteltetésnek vették,
hogy Mihály tanár úr lánya eljön hozzájuk, és szívesen meséltek neki. A beszélgetések az éjszakába
nyúltak, mikor Margit elindult hazafelé, már üresek voltak a kunszöllősi utcák, a malom mögötti
lapályon a szél süvítve tépte a tócsák felszínét, a lány mégsem félt, füzeteit a melléhez szorította, és
boldog volt, úgy érezte, hogy hihetetlenül fontos anyagot gyűjtött össze, melyet az ország elveszített
volna, ha ő nem írja le.
Egyre több füzetet töltöttek meg a gyorsírásos feljegyzések, Margit már felsős gimnazista korában
megpróbálta egyik-másik történetet karcolat vagy tárca formájában feldolgozni. 1948-ban a
Népművészeti Intézet centenáris pályázatot hirdetett helyi néphagyományok gyűjtésére, ő is beküldött
egy sorozatot.
A több száz induló közül Margit nyerte meg az ötszáz forintos harmadik díjat. A városka, hogy
a háborúban elhalt Mihály tanár úr emlékének adózzon, nagy eseménynek tekintette a lány sikerét.
Lehívták Kunszöllősre a társadalmi bíráló bizottság egyik vezetőjét, Lancsa Istvánt, aki a gimnázium
dísztermében adta át a plakettet és a pénzjutalmat. Az ünnepség után elbeszélgettek, Lancsának tetszett
a korán kifejlett lány, megígérte, ha visszamegy Pestre, közbenjár Margit érdekében, hogy kapjon
valamilyen munkát a Népművészeti Intézettől.
Mihályné nem táplált különösebb reményeket Margittal kapcsolatban, azt szerette volna, ha
férjhez megy egy kunszöllősi fiúhoz, és otthon marad, úgy képzelte, velük él majd együtt, és nekik
hagyja a családi házat, de Margit akkor már Pestre törekedett, úgy érezte, megtalálta élete célját: író
akart lenni. Kedvenc költőinek, Ady Endrének és Jeszenyinnek példája nyomán ő is szűknek és
fojtogatónak érezte maga körül a kisváros álmos világát. A Népművészeti Intézet stencilen lehúzott
kisalakú kötete, mely többek között az ő harmadik díjas dolgozatát is tartalmazta, kinyitva a zongorán
hevert, Margit, gyakran megállt előtte, és elolvasta. Csak úgy volt hajlandó folytatni a tanulást, ha anyja
megígéri, hogy az érettségi után elengedi őt Kunszöllősről.
Utolsó középiskolás évére esett a református gimnázium államosítása, hamarosan az iskola nevét
is megváltoztatták, és egyes mélyen vallásos szülők gyerekeit eltanácsolták az intézetből. Margitot
személyében nem érte bántódás, de úgy érezte, hogy neki kell kifejezni az általános elégedetlenséget.
Kerékpárjának kormányát beburkolta vörös papírral, föl s le tologatta az
iskolaudvaron, nagy köröket írt le vele, közben megjegyezte:
– Nem jó ez a vörös kormány.
Az ügyek felhívták magukra a városi vezetők figyelmét is, Margit ismét csak édesapja emlékének
köszönhette, hogy nem zárták ki az iskolából.
Margit 1950 elején jött fel Budapestre, bátyjával közösen béreltek egy albérleti szobát a Zichy
Jenő utcában. Mihályné a távolból is segítette őket, havonta elküldte a szoba bérét, csomagban csirkét,
szalonnát, süteményt és gyümölcsöt, néha még egy-egy ismerős autóbuszkalauzt is megkért, hogy egy
fazék frissen főzött ételt vigyen fel a gyerekeinek.
Margit nem iratkozott be egyik egyetemre sem – gyenge középiskolai bizonyítványával és
emlékezetes provokáló botrányaival egyébként is aligha vették volna fel –, vendéghallgatóként viszont
bejárt nemcsak az Államigazgatási Főiskolára, hanem a bölcsészkarra és a Színművészeti Főiskolára
is, magyar irodalomtörténetet, pszichológiát, politikai közgazdaságtant, dramaturgiát és még vagy fél
tucat különböző tantárgyat hallgatott.
A tanulás mellett sokat írt, de kísérletet sem tett rá, hogy elhelyezze írásait újságoknál vagy
irodalmi lapoknál. Nem volt annyi önbizalma, hogy bekopogtasson egy szerkesztőségbe, és ahelyett
hogy legyőzte volna a félénkségét, elmélettel támasztotta alá: neki nem fokról fokra kell előrelépnie,
hanem hirtelen, teljes írói fegyverzetben tűnik fel majd, csak tökéletes munkákat adhat ki a kezéből.
Margit még a saját családtagjainak sem mutatta meg novelláit és verseit; aki tudta róla, hogy írogat, az
is csak furcsa kedvtelésnek hitte.
A hazulról kapott támogatásból nem élhetett meg, felkereste Lancsát, aki beváltotta ígéretét, és
elintézte, hogy Margit szerződést kapjon a Népművészeti Intézetnél. Az intézet szabálytalan
időközökben utalta ki a járandóságát, az anyagi ügyekben tapasztalatlan Margit eleinte nem tudta
beosztani a pénzét, órák alatt kifolyt a kezéből. Amíg tartott a keresetéből, vendéglőben ebédelt és
vacsorázott, utána viszont még a menzai „maradék ebéd”-re sem jutott, napi egy liter tejen és fél kiló
kenyéren élt.
Az idő múlásával úgy-ahogy megtanult bánni a pénzzel, de arra most sem tellett volna, hogy
rendesen öltözködjön. Anyja vásárolt neki egyik szomszédjuktól nyugati csomagokban kapott használt
ruhákat. A holmik ritkán illettek Margitra, bár alakja egyelőre kifogástalan volt, néhány jel már mutatta
bőre és izomzata ellazulását, mely gyakran előfordul a közeli rokonok házasságából származó
gyerekeknél. Ha egy ruha vállban és csípőben megfelelt, mellrésze okvetlenül szűknek bizonyult,
Margitnak inkább a sportos szabású, lezserebb darabok álltak jól.
A váratlan alkalmi fuvar, mellyel Mezővátról hazamehetett, Margitot most is nehéz helyzetből
szabadította ki, csak néhány forintja maradt addig, amíg felvehette járandóságát a Népművészeti
Intézettől.
Két napot töltött otthon, de alig találkozott az anyjával. Elszoruló szívvel figyelte, hogy hajnalban
felkel, és még a patikai munka előtt elmegy a szomszéddal répát szedni, este pedig merev ujjakkal
hímezni próbál. Margit sírt, és elhatározta magában: mindenképpen több pénzt fog keresni, hogy
enyhíteni tudjon anyja gondjain.
Margit a péntek reggeli személyvonattal utazott fel Pestre, Mihályné ötven forintot adott neki, és egy
vesszőfonatú bőröndbe kenyeret, lisztet és gyümölcsöt pakolt. Megérkezve a Keleti pályaudvarra,
Margit magával cipelte bőröndjét, és egy telefonfülkét keresett, ahonnan felhívhatja Lancsát. Útközben
ugyanis arra az elhatározásra jutott, hogy félreteszi gátlásait, és megpróbál elhelyezni néhány rövidebb
írást, tanácsot akart kérni a férfitól, hogy melyik újsághoz vigye be.
Először a bölcsészkaron, majd második munkahelyén, az Államigazgatási Főiskolán kereste, a
központ mindkét helyen kapcsolta a mellékállomást, de nem vették fel a kagylót. Margit megvárt hét
csöngetést, Lancsától tanulta, hogy ennyit illik, aztán letette a kagylót.
Vonakodva tárcsázta a férfi otthoni számát. Bár viszonyuk már közel két éve tartott, ez idő alatt
Lancsa már elvált a feleségétől, sőt el is költözött régi lakásából, Margit idegeiben még mindig benne
élt a félelem, hogy egyszer majd az asszony szól bele a kagylóba. Megkönnyebbült, mikor Lancsa
jelentkezett:
– Halló! – mondta a férfi, ingerült hangján érződött, hogy a hívás megzavarta: – Ki az?
– Én vagyok, Margit. Megérkeztem.
– Szervusz. Találkozunk ma este?
– Akarod?
– Persze. Nyolc óra körül, vagy inkább fél kilencre gyere a Kárpátiába.
– Előbb nem jó?
– Még ma le kell adnom egy anyagot, nem szabadulok hamarabb „a gályáról”. Akkor várlak,
szervusz.
Lancsa letette a kagylót. Margit mást várt ettől a beszélgetéstől, csalódottságában sokáig
tehetetlenül támaszkodott neki a falnak, nem tudta rászánni magát, hogy kilépjen a fülkéből. Nem
értette, miért nem bontják fel ezt a viszonyt, melyből már rég eltűnt a szerelemnek az emléke is.
Kapcsolatuk úgy indult, hogy a férfi felneveli magának a nála tizenkét évvel fiatalabb Margitot,
és ha felbontják majd a házasságát, feleségül veszi. Már első bujkáló randevúikon sem csak
csókolództak, a férfi tanította Margitot: magatartási alapelveket, műveltségi fogalmakat magyarázgatott
neki. Mindent át akart adni neki, amit ő maga is az elmúlt néhány évben sajátított el: egy meghatározott
színű ruhához milyen cipőt vegyen fel, hogyan kell rendelni egy vendéglőben, hogy beszéljen rövid
jegyzetek segítségével és így tovább.
Kötelező olvasmányokat írt elő Margitnak, német nyelvtanfolyamra járatta, a kedvéért újra
megnézett egy-egy régebbi színdarabot vagy filmet. A lány mindent megtett, hogy meghálálja Lancsa
törődését, éjszakákat végigolvasott, a vonaton és a villamoson állva is német szószedetet forgatott,
mégis, mire a bíróság kimondta a válást, Lancsa már beleunt a viszonyba. Régi lakását elcserélte,
egyedül lakott, de nem hívta Margitot, hogy költözzön hozzá, a második ajtókulcsot sem adta oda neki.
Kapcsolatuk alkalmi találkozásokra szűkült, és Lancsa megkövetelte, hogy jelentse be telefonon, ha
fel akar menni hozzá.
A telefonfülkében álldogálva Margitot elfutotta a harag a vissza-visszatérő megaláztatások miatt,
elhatározta, hogy este beszél Lancsával, és ha a férfi nem változtat a magatartásán, szakít vele.
Hazament, bátyja már otthon volt, kétszáz forintot kért tőle, mert be kellett fizetnie az
október-decemberi fűtési díjat – a lánynak összesen sem volt annyi pénze. Bátyja kijelentette, hogy nem
hajlandó eltartani őt, összevesztek, Margit kapkodva átöltözött, és elment hazulról.
Még Kunszöllősön reggelizett a hajnali vonatindulás előtt, most már fél három felé járt, az
éhségtől fájt a gyomra, bement ebédelni a menzára. Csak az épület kapujában jutott az eszébe, hogy
összetalálkozhat azzal a fiúval, akitől az előző héten száz forintot kért kölcsön, visszafordult, és egy
közértboltban vett magának fél liter tejet és egy vastag szelet kenyeret.
A másik találkozási lehetőséget, a Széchényi Könyvtárat is elkerülte, inkább a Szabó Ervin
Könyvtárba ült be. A nagy olvasóterem ajtajából megdöbbenve látta, hogy az asztal egyik sarkában
Kőhidai hajol a könyvei fölé. Margit sietve visszalépett, és a ruhatárban átcseréltette a jegyét a
folyóiratosztályra.
Milyen szörnyű szűkre van zárva az élet! – gondolta magában Margit. – Az összes ember, aki
ebben a városban tanulni és élni akar, egy ilyen kis sugarú körbe van beszorítva, és ha akarják, sem
tudják elkerülni egymást.
Megírta a jelentést utolsó kiküldetéséről a mezőváti tánc és színjátszó csoportról, utána kikérte
a Magyar Csillag néhány régi évfolyamát, egy tanulmányt akart megkeresni benne, mely a rönkhúzás
farsangi népszokásáról szólt, egy rövidebb színpadi jelenetet szeretett volna írni belőle.
Gondolatait nehezen tudta ott tartani a munkájánál, álmos volt, gyomra felfúvódott a tejtől és a
friss kenyértől, a piros öv csatja kellemetlenül nyomta a hasát, de mindennél jobban hiányzott neki az
az egy-két óra, melyet otthon egyedül szokott eltölteni, ahogy magában nevezte: „tollászkodott”, rendbe
szedte a gondolatait, és felkészült az előtte álló kisebb-nagyobb konfliktusokra. Hogy ma ez az időszak
kiesett, megbillent az egész nap egyensúlya, Margit ingerült volt, a folyóirat-olvasóban felhangzó
leghalkabb beszélgetés is idegesítette, indulatosan arra kapta a fejét.
Hat órakor már nem bírt tovább ülni egy helyben, bár a tervezett anyag felét sem nézte át,
visszaadta a köteteket. Kifelé tartva ismét benézett a nagy olvasóterem ajtaján: Kőhidai változatlan
testtartásban ült a helyén. Margit megtorpant, szólni akart a fiúnak, hogy egyelőre nem tudja megadni
a pénzt, de túlságosan kényelmetlennek találta volna a magyarázkodást.
Még korai lett volna elmenni a Kárpátiához, sétára indult, fázott az erős szélben, beült egy
folytatólagosan játszó moziba. Egy szovjet vígjáték ment, az Expressz szerelem, nézte a filmet, látta, hogy a vonat a szibériai erdők és tavak között száguld, de nem értette, hogy mi
történik. Fejét oldalt a falnak támasztva elmerült gondolataiban, hirtelen azt vette észre, hogy sír, nem
tartotta vissza a könnyeit, idegeinek feszültsége lassan felengedett. Kilépve a moziból, megnyugodva
látta, hogy már beesteledett, mintha a gyéren világított utcákon könnyebben el tudta volna viselni a
bánatát.
Ahogy közeledett a Kárpátiához, megingott elhatározásában, hogy ma este szakít Lancsával.
Minden megaláztatás ellenére ő volt az egyetlen ember Margit életében, akire számíthatott, akinek
legalább egy levelet írhat, ha eszébe jut. Elviselhetetlennek tűnt, hogy őt is elveszítse, és egyedül
maradjon.
Margit felélénkült, megváltoztatta a tervét, rá akarta beszélni a férfit, hogy tisztázzák a
helyzetüket, és próbálják megmenteni a kapcsolatukat, magában előre megfogalmazta a mondatokat,
de ahogy belépett a Kárpátiába, és meglátta a megszokott sarokasztal mellett ülő Lancsát, elveszítette
a bátorságát.
Lancsa kékesre volt borotválva, elegáns sötétszürke öltönyt és vakító fehér inget viselt, kedvenc
öreg pincérével tárgyalt a vacsoráról, közben egy gyufásdobozzal játszott. Úgy áradt belőle a
magabiztosság, hogy Margit nem értette, hogy mer ő belépni a férfi nyugodt és kiegyensúlyozott
köreibe, lehetetlennek látszott, hogy az ő személye valamit is jelentene Lancsa számára.
Lancsa felnézett, és jóindulatú félmosollyal megcsókolta.
– Szervusz, Duda – kapcsolatuk elején szokott rá erre a névre, melyet anyja még gyerekkorában
adott Margitnak –, mi újság a magyar pampákon? Pompás pampák.
Nem várta meg Margit válaszát, tovább tanácskozott az öreg pincérrel.
– Te mit kérsz?
A lány valami meleget szeretett volna enni, erőlevest rendelt, de ahogy belekóstolt, túlságosan
zsírosnak találta, viszolyogva letette a kanalát.
Kőhidai kért egy hivatalos papírra írt engedélyt a főiskolán, hogy a Munkásmozgalmi Intézetben
elolvashassa a Rajnai Andorral foglalkozó könyveket és iratokat. Az ügyeletes tisztviselő elfogadta ezt
az igazolást, és rövid, szándékokat kutató beszélgetés után beengedte az olvasóterembe.
A kihozott anyagból Kőhidai először Rajnai Andor kéziratban megmaradt börtönnaplóját emelte
ki – ezekre a feljegyzésekre hivatkozott az az újságcikk is, mely a fiú figyelmét eredetileg felkeltette.
Nem a napló eredeti példányát adták oda, hanem egy halvány gépírásos másolatot, mégis megilletődve
fogta kezébe a lapokat. Levette a zakóját, mert megizzadt a túlfűtött, savanyú papírszagú
kutatószobában, és olvasni kezdett; eleinte minden sort olyan fontosnak talált, hogy hosszú részeket
szó szerint lemásolt:
„..Az élet sokszor teljesíti az álmokat, s a felelősség áthárítása megnyugtatja a nem gondolkodókat.
November tizenhatodika óta tudom, hogy meg kell halnom. Ám meghalok! De szeretném messze
kiáltani, hogy tévedés azt hinni, mintha ez változtatna a dolgokon. A világ csak előre halad. A
társadalom csak előre fejlődik. A szocializmus útja ki van tűzve, csak az épület viaduktja szakadt le
mostan…”
Kőhidai már olvasott néhány börtönnaplót, a legőszintébb és legtömörebb irodalmi formának
tartotta, Kazinczy Ferenc, Grotius, Fučík mondatai gyakran az eszébe jutottak, de Rajnai naplójában
nem talált semmit, ami valóban megragadta volna. Az első oldalak után még gyakran megállt és
visszalapozott, hátha valami lényeges elkerülte a figyelmét, de meg kellett bizonyosodnia, hogy a
gondolatok és érzelmek nem emelkednek a helyzetből következő sablonok fölé; úgy tűnt neki, hogy
a félelem és az önsajnálat pátoszt izzad ezeken a lapokon. A híg kavargásból csak egy Romain
Rolland-idézet vált ki: „Csak az nem téved soha, aki sohasem cselekszik. Cselekedni mindig több, mint
szemlélni a dolgokat, és talán nem erkölcsös másra bízni, hogy végrehajtsa azt, amit mi akarunk” – de
ezt is mintha már olvasta volna valahol. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne tolja félre a gépelt
lapokat, meglazította a derekát, és kényelmesebb ülést keresett a széken.
„…A virágoknak köszönöm, hogy szépek voltak, és illatot adtak, a fáknak, hogy tavasszal
kirügyeztek nekem, a felhőknek, hogy szálltak, az esőnek, hogy esett. Köszönöm a napnak, hogy
kisütött az esők után, és sugarával arcon csókolt engem is…”
Megsemmisülten tolta arrébb a jegyzetfüzetet. Úgy képzelte, hogy az az ember, aki ilyen érzelgős,
irodalmi utánérzéseket árasztó mondatokat ír le, az szükségszerűen szubjektív és tisztázatlan fogalmak
között kell hogy éljen. Ilyen ember pedig nem érthet meg másokat sem, nem dönthet a sorsuk fölött;
felfoghatatlannak találta, hogy állhatott meg Rajnai a kommün egyik legfontosabb posztján.
Behunyta a szemét, és hátradőlt a székén. Eszébe jutott, hogy Rajnai, mikor halálra ítélték, alig
öt évvel volt idősebb, mint ő, azonos olvasmányélmények hatottak rájuk: Nietzsche Zarathusztrá-ja, Wundt filozófiája, George közgazdaságtana, tehát nem egy elképzelt
ideálhoz, hanem önmagához kell hogy hasonlítsa. Ha a kivégzés előtti órákban ő vezetett volna naplót,
vajon mit írt volna? Valószínűleg ő sem tehetett volna mást, mint hogy papírra vesse azt, ami eszébe
jut, felsorolja kedvenc könyveit, elbúcsúzik attól a néhány helytől, ahol jól érezte magát: a Széchényi
Könyvtártól, otthoni sötét szobájától, a sétáktól, a sakkozástól. Még egy várandós feleség és félig kiélt
szerelem emléke sem maradt volna utána, mint Rajnai után, az a néhány ember, akit szeretett, már
meghalt, vagy távol élt tőle.
Kőhidai újra elszánta magát, és egy halom iratot húzott maga elé. A viszolygás, ami a börtönnapló
nyomán támadt benne, lassan feloldódott, ahogy megismerte Rajnai életét. A gazdag zsidó iparos fia
1917-ben minden feltétel nélkül otthagyta jól fizetett bankhivatalnoki állását, ahol biztos karrier várt
volna rá, a pénzt, amit végkielégítésként kapott, befizette a párt titkos kasszájába. Részt vett a kommünt
megelőző harcokban, megjárta a börtönt, és a gyönge verseket író széplélek egyik napról a másikra a
forradalom elszánt és körültekintő rendőrzsenijévé vált. Rajnai volt talán az egyetlen, aki vállalta a
kommün következetes forradalmi terrorját.
Mikor a Tanácsköztársaság összeomlása már küszöbön állt, a vezetők az utolsó vonattal elhagyták
az országot, Kőhidai maga elé dünnyögött:
– Mindig vannak utolsó vonatok, amikkel el lehet menni. Rajnai nem tartott velük – rajta kívül
alig néhányan maradtak itthon –, bár tudnia kellett, hogy közszereplései és feltűnő külseje miatt biztos
lebukásra van ítélve. Épp Rajnai letartóztatásánál tartott, az Erzsébet téren fogta el három fegyveres
detektív, mikor asztalához odalépett a könyvtárosnő, kérte, fejezze be az olvasást, mert már letelt a
nyitvatartási idő. Kőhidai visszaadta az anyagot, de kérte, hogy tegyék félre a számára, mert még
egyszer el akarja olvasni.
Hazaért, rosszkedvűen nyitott be az ajtón. A család már otthon volt, Kárpáti kivételével, aki néhány
kötött kabátot vitt ki a vevőinek. Anyja főzött, öccse, Péter egy régi Nova kiadású egypengős
ponyvaregényt olvasott. Kőhidai legszívesebben egyenest bement volna a kamrájába, de tudta, ha kitér
a beszélgetés elől, az kihívásnak számítana, inkább leült az asztal mellé.
Ritkán találkozott az öccsével, reggelenként, mikor elindult, Péter még aludt, este viszont ő jött
haza későbben. Néha bent a városban is összeakadtak az utcán, Péter mindig bandával járt,
pingpongozó csapattársaival és a hozzájuk csapódó iskolás lányokkal – mikor meglátta a bátyját,
kényszeredetten megállt, de intett a többieknek, hogy várjanak rá, azonnal jön, és valóban sohasem
váltottak néhány szónál többet.
Kőhidai hosszú idő után most az asztalnál nézte meg alaposabban az öccsét, ülve is látszott, hogy
már magasabb nála, de a hirtelen növekedés nem zavarta meg mozgásának összhangját, elegánsan és
elfogulatlanul használta hosszú kezét és lábát. A szék hátsó két lábán egyensúlyozva hátradőlt, és a
kihajtott könyvet a mellére fektetve, bátyja felé fordult.
– Helló! – mondta, és várta, hogy a másik szólaljon meg. Kárpátiné közelebb jött, készen, hogy
ő is részt vegyen a beszélgetésükben, Kőhidai tanácstalanul próbált témát keresni:
– Hogy megy a tanulás?
– Jól – felelte Péter vontatottan –, javítottam.
– És a pingponggal hogy állsz?
– Már nincs pingpong.
– Hanem mi van?
– Asztalitenisz, ma már éppolyan sportnak számít, mint a futball vagy a kézilabda. Ugyanúgy
tornázunk és futunk. Péter bátyja arcába nézett. – És te hogy állsz a nőkkel?
Kárpátiné hátat fordított nekik, és visszament a tűzhelyhez, mintha ez az ügy nem érdekelné, de
Kőhidai tudta, hogy az öccse magától nem tette volna fel ezt a kérdést. Mióta Margittal találkozott,
önkéntelenül is többet törődött a külsejével, naponta megborotválkozott, kérte anyját, hogy hozza
rendbe a pulóverjeit, vágja le nadrágja koptatójáról a lelógó szálakat, és ezek a változások, úgy látszik,
felkeltették Kárpátiné figyelmét.
– Semmi közöd hozzá.
– Jó, én csak kérdeztem.
– Máskor ne kérdezz ilyeneket!
Kárpátiné visszafordult.
– Te pedig ne parancsolgass! Egyelőre semmivel sincs több jogod itt, mint másnak.
Kőhidai felkelt, és bement a kamrájába, de alig egy félóra múlva anyja kihívta. Azt hitte, hogy
folytatni akarják a vitát, már előre összeszorította a száját, nehogy olyat mondjon, amit később
megbánhatna, de már a küszöbön állva felmérte, hogy másról van szó. Kárpáti sápadtan ült az asztal
mellett, annyira elerőtlenedett, hogy még a kabátját sem tudta levetni, egy cigarettát forgatott az ujjai
között, de nem gyújtott rá.
– Mi történt? – kérdezte Kőhidai.
Kárpáti, kifelé tartva a kispesti traktorgyári lakótelepre, magára vonta a környéken cirkáló rendőr
figyelmét. Gyanúsnak találta a nagyméretű táskákat, kibontatta vele, és sokáig firtatta a kötött kabátok
eredetét. Bár a mindig készenlétben tartott bizományi számlákkal – melyeket háromhavonként vásárolt
egy szövetkezeti ügyintézőtől – úgy-ahogy igazolni tudta magát, a rendőr mégis felírta az adatait, és
fenyegetődzött, hogy feljelentést tesz.
A veszély, hogy börtönbe kerülhet, teljesen összetörte Kárpátit, esküdözött, hogy abbahagyja a
részletes üzletet, és állást keres magának.
– Egy trafikot – mondta –, ahol este lehúzom a redőnyt, és hazamegyek. És nincs az egyik lábam
folyton a börtönben. Nem az én szívemnek való az ilyen idegesség – és a férfi marokkal kezdte gyúrni
a mellkasát.
A házaspár elhatározta, hogy egyelőre nem helyez ki több árut a kispesti traktorgyári lakótelepre,
de Kárpáti a még kint levő pénzért sem mert elmenni.
– Valaki másnak kellene bekasszírozni.
– Kimenjek én? – kérdezte az asszony.
– Te nem mehetsz, mert ha igazoltatnak, a rendőrnek feltűnik, hogy a név ugyanaz. De van más
is, aki kimehet, végeredményben az egész család ebből él, nemcsak mi ketten.
Péter méltatlankodva utasította vissza a ki nem mondott kérést – éppúgy, ahogy az egyéb otthoni
munkákat szokta. Érettségi előtt állt, a sport is sok idejét elvette, ezért kivételes helyzetet teremtett
magának a családon belül.
Kárpátiné nagyobbik fiára nézett, Kőhidai lehajtott fejjel és szótlanul ült az asztal végén. Gyűlölte
az üzletelés minden formáját, mikor a háború után Kárpáti a lakásban rendezte be a boltját, még az
ajtókilincset is vonakodva fogta meg, mert az idegenek érintésétől zsírosnak érezte. A kasszírozás pedig
különösen taszította: pénzt kellett elvennie mások kezéből.
Hivatkozni akart arra, hogy ez a munka neki is veszélyes, bár nem visz magával árut, mint
ismeretlen és a környéken járatlan ember éppúgy feltűnést kelthet. Belátta azonban, hogy a szülei többet
költenek rá, mint amennyi ösztöndíjat ő hazahoz, ezért nincs joga visszautasítani anyja kérését.
– Rendben van – mondta rekedten –, mikor kell kimennem?
– Ha akarod, holnap is lehet, a vevők most kaptak fizetést, ilyenkor van pénzük.
Reggel megkapta mostohaapjától a gumiszalaggal összefogott kartonlapokat, melyekre feljegyezték
a vevők nevét, címét, tartozásuk összegét és a már lerótt részleteket, Kárpáti tizenöt „fej”-et bízott a
fiúra. A köteget aktatáskája oldalzsebébe tette, nem akarta, hogy a tintaceruzával feljegyzett számok
hozzáérjenek a könyveihez. Napközben tekintete sokszor megakadt a kidudorodó zseben, de csak az
utolsó délutáni foglalkozáson, a marxizmus-előadáson vette elő.
Míg lent a mélyben az adjunktus egyhangúan olvasta fel az anyagot a sokéves meggyűrődött kék
füzetből, Kőhidai akár a pasziánszkártyákat, kirakta maga elé a kartonlapokat, nézegette a tót és német
neveket. Néha öntudatlan lelkiismeretességgel odafigyelt az előadásra, a tanár épp azt fejtegette, hogy
a szocialista értelmiségre kettős feladat vár a munkásosztályhoz fűződő kapcsolatában: tanulnia kell
az osztály élcsapatától, a párttól, és fel kell emelnie az elmaradottabb rétegeket. Kőhidai
behelyettesítette ebbe a képletbe önmagát és a padon előtte heverő kartonlapokat, szégyenkezett és
mosolygott egyszerre.
A villamosmegállótól az út a traktorgyári futballpálya bejáratához vezetett, és innen ágazott el a
lakótelep két kapuja felé. Kőhidai megállt a kerítés előtt egy korhadó fa- és rozsdaszagú
beszögellésben, heves vizelési inger fogta el, körülnézett, és elvégezte a dolgát.
Találomra a bal oldali kapun ment be a telepre, attól tartott, hogy nehezen találja meg a
kartonlapokra felírt címeket, és kérdezősködnie kell, megkönnyebbülten látta, hogy a földszintes
házakat kaszárnyaépületekre emlékeztető szabályos alakzatba telepítették, egymást derékszögben
metsző kis utcákat alakítottak ki. A tájékozódást még egyszerűbbé tették a padlásoldal faragott gerendái
alá szegelt épületszámok. A telep kissé emlékeztette Kőhidait a régi Augusztára.
Végigsietett a töltésszerűen megemelt főutcán, figyelte a lakásszámokat, hamarosan ráakadt az
első kartonon megjelölt címre. Leereszkedett a töltésről, előre levette a kalapját, nehogy bent a lakásban
zavarában megfeledkezzen róla, kinyitotta a léckaput, és a lépcsőn megállva bekopogott.
– Szabad – mondta egy hang, és Kőhidai belépett. Az első pillanatban felkavarta a gyomrát az a
szag, mely az egyetlen helyiségből álló lakásban terjengett; a mennyezetre felhúzott fregolin fehérnemű
száradt, a csikótűzhelyen vacsora főtt, mindent elborított a gőz. Szemüvege rögtön bepárásodott, csak
nehezen vette észre az asztal mellett ingujjban ülő férfit.
Maga a pénzbeszedés kevesebb nehézséggel és megalázkodással járt, mint képzelte. Megmondta,
hogy Kárpáti helyett jön inkasszálni, az ingujjas férfi bólintott, a konyhaszekrény üveges részéből egy
lefordított bögre alól elővett húsz forintot, átadta, aztán visszaült az asztal mellé. Kőhidai keze
megrándult, mikor elvette a pénzt, köszönt, és kiment a lakásból.
A többi helyen is gyanakvás nélkül fogadták, vele is abban a modorban beszéltek, amit Kárpátival
megszoktak. Faggatták: valóban elszámol-e a mostohaapjával, nem költi-e a pénzt nőkre? Kőhidai
lassanként megnyugodott, és válaszolni is tudott a viccekre.
Miután a tizedik „fej”-et is lekasszírozta, megállt egy lámpa alatt, és átszámolta a pénzt,
összehasonlította a kartonlapokra felírt összeggel, a számvetés egyezett.
Az egyik helyen sötét ablakokat talált, hiába kopogtatott, így már csak egy címet kellett lejárnia.
Az utolsó lakásban borostás arcú öregember fogadta, egy kéziállványon szőnyeget szőtt; ez a munka
érdekelte Kőhidait, elnézte néhány percig.
Valaki matatott kívülről a kilincsen, majd egy fekete fejkendős, vak öregasszony lépett be, olyan
biztonsággal mozgott a lakásban, hogy Kőhidai azt hitte, ő a háziasszony. Az öregasszony a bútorokat
tapogatva a szövőszékhez ment, és magas, éneklő hangon megkérdezte:
– Szántai úr, volt itt már a zsidó?
Kőhidai arcába szökött a vér, szégyenét az sem csillapította, hogy látta Szántai arcán a jóindulatú
mosolyt. Sietve megszólalt, hogy minél hamarabb elmehessen:
– Igen, itt vagyok.
Az öregasszony a hang irányába fordult, és vörösre ázott, repedezett ujjaival egy tízforintost
nyújtott felé. Várta, hogy kivegyék a kezéből, mozdulatlan, akarat nélküli arcán látszott: addig tartaná
így, amíg a vele szemben állók jónak találják. Kőhidai elvette a pénzt, megkérdezte a nevét, beírta a
kartonra, aztán néhány köszönő szót mormogva kiment.
A kinti sötétség felszabadította szégyenét, hiába magyarázta magának, hogy az öregasszony a
„kereskedő” szó megfelelőjeként használta a „zsidó”-t, nem tudott lecsillapodni. Egy durva
káromkodást ismételgetve végigrohant a telepi főutcán. Túl hosszú kabátja ide-oda csapódott,
megbotlott a földes út gödreiben, véletlenül belerúgott egy esőcsatorna levezető vascsövébe, mely tíz
centi magasan kiállt, körme a cipő orrán keresztül is felszakadt, és langyos nedvesség szivárgott a
lábujjai közé.
Kifutott a telepről, cipői macskaköveken csattogtak, egy-egy járókelő utánafordult és kiáltott
valamit, de Kőhidai csak akkor lassította le a lépteit, mikor az oldala már szúrt, és kitátott szájjal sem
tudott levegőt nyelni.
Levette a kalapját, és előkereste a zsebkendőjét, hogy megtörölje csurgó homlokát. Tíz- és
húszforintosok akadtak a kezébe; először nem értette, honnan kerültek hozzá, idő kellett, amíg rájött,
hogy a kasszírozásból származnak. Szerette volna széttépni a pénzt.
Otthon elszámolt a bevétellel, kitérve szülei hálálkodása elől, bement a kamrájába. Kevéssel
később hallatszott az udvari ajtó csukódása, Kárpátiék, akik csak az ő megérkezésére vártak, elmentek,
Kőhidai megkönnyebbülten rakta ki a könyveit.
Egy munkásmozgalmi dokumentumkötetben végigkövette Rajnai Andor életének hátralevő
napjait. Halálra ítélték, az ítélet kimondása után két nappal megszületett a lánya, mikor megtudta,
utolsó levelében Zarathusztrát idézi: „Ne csak tovább plántáld magad, hanem
följebb is.” Kőhidai gondosan felírta ezt a mondatot.
Két fiatal kommunista fivér még megpróbálta kiszabadítani a börtönből egy kétségbeesett
terrorakcióval, de kísérletüket elárulják, és a tűzharcban a rendőrök megölik őket. Egy rokona mérget
kínált Rajnainak, de nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy az öngyilkosság felmentené ellenségeit a
gyilkosság vádja alól. Felakasztották, teste a halálban megnyúlt, a kivégzés nézőközönsége nevetve
kiabált: „Nézzétek, az Andor milyen derék szál legény lett!”
Kőhidai becsukta a könyvet, úgy érezte, meg tudja írni, a szakdolgozatot Rajnairól, elhatározta,
hogy a következő hét valamelyik napján beszél majd erről Lancsa Istvánnal.
Hosszú szünet után, 1952. október végétől újra rendeztek orgonahangversenyeket a Zeneakadémián.
Ezeket a hangversenyeket néhány évvel korábban állították le, senki sem tudta biztosan, hogy miért,
állítólag néhány állami vezető klerikális hangszernek tartotta az orgonát. Az illetékesek most engedtek
a szigorukból, de továbbra is kezükben akarták tartani a döntést, hogy előre meghatározzák a
hangversenyek közönségét, a jegyek nagyobbik felét nem bocsátották pénztári forgalomba, hanem az
egyetemeken osztották szét.
Így jutott néhány jegy az Államigazgatási Főiskolára is – a színház- és hangversenyjegyeket
általában mindig ugyanazoknak a mozgalmi aktivistáknak szokták adni, véletlenszámba ment, hogy
most Kőhidainak is jutott. Úgy gondolta: elmegy, orgonamuzsikát eddig csak a rádióban hallott, és a
Zeneakadémián sem járt még.
Az előadások után hazasietett a főiskoláról, és átöltözött, megkönnyebbülten látta, hogy senki
sincs otthon, nyugodtan készülődhet. Megmosakodott, megborotválkozott, aztán átment a szobába a
ruhájáért. Ahogy kinyitotta a szekrényajtót, megcsapta orrát a molyok ellen használt olajfacsokor illata,
tekintetét végigjártatta a ruhákon, bár tudta, hogy egyetlen négyszáz forintos sötétkék öltönye a rúd
legszélén lóg.
Anyja blúzai után, melyek alól egy-egy melltartó színes pántja látszott ki, észrevette apja ünneplő
kék ruháját. Kárpáti már egyre határozottabb mozdulattal emelte ki a szekrényből, és nézegette, de
eddig még nem vette fel, utoljára apja, Kőhidai Márton testét érintette.
Csak ritkán merült fel a tudatában apja emléke, úgy élt benne, mint az alvó ember gondolatában
annak a szobának a képe, melyben alszik, néha azonban feltört és elborította lelkét ez az elhúzódó
gyász.
Egyszer gimnazista korában – évekkel később, hogy megtudta apja halálát –, egy nyári napon
könnyebben megfázott és belázasodott. Anyja szobájában feküdt, egy különösen alacsony lábú ágyon,
kora délután volt, a házbeli emberek még nem jöttek haza a munkából; ahogy könyvéből felnézett, nem
látott mozgást, csak az udvar közepére ültetett magas, sárga virágok inogtak a szélben. Kifáradt az
olvasásban, lecsúsztatta könyvét a padlóra, és feje alatt laposabbra igazította a párnát. Arcába sütött a
nap, néhány izzadságcsepp futott végig a homlokán, de rögtön fel is száradt, feje kellemesen zsongott
a láztól. Nem tudta, mennyi ideje feküdt már becsukott szemmel, mikor hirtelen apja hangját hallotta
messziről:
– Miklós! Fiam!
Telten és mélyen zengtek ezek a szavak, egyes hangjai alig váltak külön, Kőhidai szíve egyetlen
kemény csomóvá ugrott össze, ijedten felült és körülnézett, de már semmilyen nyom sem emlékeztetett
a jelenésre.
Később nem értette, miért ijedt meg, hiszen apjának még a kísértete mellett is biztonságban érezte
volna magát. Gyakran visszafeküdt erre a különösen alacsony lábú ágyra, könyvet fogott a kezébe, és
mindenben megismételte a körülményeket, melyek között a jelenés feltűnt, de soha többé nem tért
vissza.
Ujjai most hosszan simogatták a fehér szálakkal erezett sötétkék zakó hűvös szövetét, benyúlt a
felső zsebbe, és kihúzta a már sokszor megtalált régi villamos-átszállójegyet, melyet még apja váltott,
megnézte, aztán visszacsúsztatta a helyére.
Kőhidai testét átjárta a nyitott szekrényből áradó hideg, mégsem mozdult meg, távolinak érezte
azt a pillanatot, mikor becsukja a szekrényajtót, és kimegy a szobából. Ilyen rövidzárlat máskor is
elfogta, de idegeinek görcse alatt most nem szólalt meg a szokásos biztató hang, amely a fellendülés
óráinak előjeleként a munka értelmét dicsérte. Kétségbeesetten vágyott vissza azokba az időkbe, amikor
apja még élt, ő még nem viselt szemüveget, és még nem váltak észrevehetővé azok a fenyegetések,
melyek most körülveszik.
Tudatáig el sem jutó mozdulatokkal kivette a ruháját, becsukta a szekrényajtót, visszament a
konyhába, és felöltözött, csak mikor bezárta maga mögött a lakás ajtaját, akkor vetett vissza egy
pillantást az asztali óra foszforeszkáló számlapjára: fél nyolc múlt néhány perccel.
A hangversenyt fél kilencre hirdették, Kőhidai belépve a Zeneakadémia előcsarnokába, még alig
egy-két embert látott a ruhatárak előtt. Leadta a kabátját, sétára indult a folyosón, olvasgatta a
plakátokat, ujja hegyével megérintette az oszlopok cirádáit és kék márványbetéteit.
Sétájában egy teljes kört írt le, újra a nagyterem bejárata elé ért. Meglepődve látta, hogy egy-egy
kopottas, de jól szabott ruhát viselő férfi és nő a bejáratot őrző öreg jegyszedőhöz lép, kis
mozdulatokkal befelé mutat, majd egy pénzdarabot nyom az öreg markába. Ahogy, közeledett a kezdés
időpontja, úgy növekedett a számuk, nem mentek be rögtön a terembe, hanem kis csoportokba verődve
beszélgettek.
Kőhidai érdekesnek találta ezeket a társaságokat, úgy vették birtokukba az előteret, mint akik
otthon érzik itt magukat, elfogulatlanul támaszkodtak neki a folyosó idegen számára alig észrevehető,
kényelmesebb kiszögelléseinek, és a hangjukat sem fogták vissza.
A füléig eljutó mondattöredékekből Kőhidai kikövetkeztette, hogy ezek az emberek a háború előtt
vezető hivatalnokok, ügyvédek, katonák voltak, jelenleg sofőrködtek, harisnyajavító műhelyekben
szemet szedtek, szállítómunkás-brigádokban dolgoztak. Esténként és szabad idejükben viszont tovább
élték régi életformájukat, szokásaik leegyszerűsödtek, de a valóban fontosakhoz továbbra is
ragaszkodtak: vonzódtak a sporthoz, síeltek, kirándultak, megtartották baráti körüket és mindenekelőtt
érdeklődésüket a kultúra iránt. Ezen az estén is a legtöbben egyenest a munkahelyükről jöttek át a
hangversenyre.
Kőhidai elgondolkodott: ha ő valamikor ilyen éles életformaváltásra kényszerülne, miképp viselné
el? Úgy képzelte, semmihez sem ragaszkodna régi életéből, hétköznapjai sorából sem ugrottak ki
ünnepek, olyan szokásokat sem engedett kialakulni magában, melyekről később nehezére esett volna
lemondani. Vonzotta a cigaretta, mert foglalkoztatta volna ideges ujjait, mégsem gyújtott rá soha,
feltételezte, hogy élete során még kerülhet olyan körülmények közé, hogy nem tudná kielégíteni ezt a
szenvedélyét.
Az egyik csoport észrevette, hogy figyeli őket, csodálkozva, de nyugodtan néztek vissza rá,
Kőhidai zavarba jött, mintha idegen helyre tévedt volna, kezét felhúzta zakója ujjába, és elindult a
terem felé.
Az ajtóban egy régi középiskolás osztálytársával, Németh Józseffel találkozott. Németh érettségi
után az Idegen Nyelvek Főiskolájára került, szerződést kötött a hadsereggel, és felvették a tolmács tiszti
növendékek közé. Rangjelzés nélküli, piros parolinos kimenő egyenruháját az alakjára szabták, villogó
fehér ingéhez szürke nyakkendőt kötött, könnyedén, sportosan mozgott; Kőhidai szinte természetesnek
találta, hogy Németh lenéző hangon szólítja meg őt:
– Te mit keresel itt?
– Kaptam jegyet a főiskolán.
– És értesz a zenéhez?
– Valamit, nem sokat.
– Gondoltam.
Kőhidai volt osztálytársára nézett.
– Szerintem te sem értesz hozzá túl sokat.
– Egyedül jöttél?
– Igen.
– Hogy lehet az, hogy még nem udvarolsz senkinek? – kérdezte mosolyogva Németh, de nem
várta be a feleletet, csatlakozott befelé vonuló növendéktársaihoz.
Kőhidai megrázta a fejét, el akarta felejteni ezt a jelenetet. Azzal vigasztalta magát, hogy Németh
csak a szerencséjének köszönheti azt, amit elért, a gimnáziumban neki franciából és oroszból is jobb
jegye volt, többet is tudott, ha Kertész nem avatkozik bele a sorsába, ő is megállta volna a helyét az
Idegen Nyelvek Főiskoláján, de nem nyugodott meg. Néhányszor arrafelé fordult, ahol a tiszti
növendékek egyenruhás tömbje elhelyezkedett, látta, hogy Németh is ránéz, száját eltakarva magyaráz
egyik társának.
Kőhidai jegye a nézőtér közepére szólt, az egész sorban nem ült senki rajta kívül, a többi
főiskolást, úgy látszik, nem érdekelte a hangverseny, veszni hagyták a jegyet. Más sorokban is alig
négy-öt néző bontotta meg a székek felhajtott fatámláinak szabályos sorozatát.
Kevéssel azután, hogy elfoglalta a helyét, felhangzott a harmadik csöngetés, és a folyosón
beszélgetők is bevonultak a terembe. Az első sort üresen hagyták, de elöl, a pódiumhoz közeli részen
helyezkedtek el; ahogy a székek egymás után lecsapódtak, finom por szállt hátra Kőhidai felé.
Fönt a színpadon semmi mozgás nem látszott, az orgonára állított lámpa csak a hangszert és
közvetlen környékét világította meg, oldalt és a sarkokban alig kivehető állványok és fa hangszertokok
sorakoztak.
A színpad oldalsó kis ajtaja kinyílt, a nézőtérre hideg levegő húzott be, egy kövér, kék köpenyes
hivatalsegéd tűnt fel, két gyertyatartót helyezett az orgonára, meggyújtotta a gyertyákat, és kiment.
Kőhidai utána nézett: az ajtó homályos üvege mögött újabb mozgás körvonalai látszottak, hamarosan
bejött az orgonista, egy szemüveges, oldalra fésült hajú férfi. Meghajolt a közönség előtt, megvárta a
köszöntő taps végét, és odalépett az orgonához. Mielőtt leült volna, egy könnyed, de valójában roppant
erőteljes mozdulattal rátámaszkodott a padra. Mintegy kipróbálva szilárdságát.
A terem mennyezetén elhalványodott, majd kialudt a csillárok fénye, az orgonista leoltotta a
kézilámpát is, a teremben csak a gyertyák világítottak. Két tenyerét széttárta, és megfeszített ujjait a
billentyűk fölé emelve várakozott néhány pillanatig; Kőhidai úgy érezte, hogy ez talán a hangverseny
legünnepélyesebb pillanata, előredőlt, és a szék támlájába kapaszkodott.
A nézőtér egyik bal oldali ajtaja kinyílt, az óvatos csikorgás valószínűleg még a várakozás teljes
csendjében sem jutott el a pulpitusig, de a fiú meghallotta, és hátrafordult: a folyosóról beszűrődő
fényben látszott, hogy Margit jön be a terembe. Most is valamilyen füzeteket hozott magával a
melléhez szorítva, lábujjhegyen lépkedett előre a széksorok mellett.
Kőhidai hagyta, hogy elmenjen mellette, egy mozdulattal sem vétette észre magát, Margit egészen
elöl ült le, egy magas férfi eltakarta alakját. Az orgonista közben befejezte az összpontosítást, felbúgott
az orgona, a felhajtott székek támlái remegni kezdtek. Valamilyen érzelmes és vidám művet játszott,
Kőhidai sajnálta, hogy nem vett műsorfüzetet, szerette volna tudni a mű címét.
A várakozástól megfeszülő hátak íve lassan kiegyenesedett, a hallgatók kényelmesebben
támaszkodtak a székek karfáira, ahogy a lányt eltakaró magas férfi is hátradőlt, feltűnt Margit feje.
Kőhidai próbálta kiszámolni, mikor beszélt először a lánnyal, de semmire sem emlékezett, amihez
viszonyítani lehetett volna első könyvtári találkozásuk idejét. Most érezte meg, hogy a belülről oly
feszültnek és hosszúnak tűnő napok milyen gyorsan és jelentéktelenül múltak el.
Felrezzent, mert a villany kigyulladt, és elöl taps hallatszott, Margit hátrafordult, tekintetük
összeakadt; Kőhidai nem köszönt, csak mereven visszanézett, aztán elfordította a fejét.
A lámpák fénye újra kialudt, Kőhidai feltette a lábát az előtte levő szék keresztvasára, mutatóujját
bedugta zoknija gumifixe alá, meghúzta, igyekezett lekötni gondolatait.
Az orgona egyre komorabb futamai a háborút idézték fel benne, az elmúlt háborúról gondolatai
átváltottak az új háborúra, mely még nem tört ki, de árnyaival már elsötétített minden órát, melyet a
főiskolán, otthon vagy az utcán töltött. Valamiért úgy képzelte, ez a háború reggel fog kitörni, téli
reggel, mikor rosszkedvű és didergő emberek mennek a vibráló köd alatt. Mikor a háború híre
megérkezik, egy pillanatig csend lesz, majd kiáltások hangzanak fel, gyors és zavaros mozgás
kezdődik.
Lassú ritmusú második tétel következett, a felszínen futó könnyű keringődallammal; Kőhidai
megtörülte a homlokát, egy zörejre oldalt nézett: Margit ott ült mellette, mosolygott, láthatóan büszke
volt rá, hogy észrevétlenül sikerült ideosonnia.
– Mire gondolt az előbb? – kérdezte Margit.
– A háborúra.
– Olyan furcsa volt az arca.
– Nem tudom, lehet.
A lány suttogva kérdezte:
– Maradjunk?
– Maga akar?
– Én jobb szeretnék elmenni, nem olyan érdekes, mint gondoltam.
– Várjuk meg a tétel végét.
– Minek?
– Akkor szünet lesz, most zavarnánk.
– Nem érdekel.
Margit a vállát vonogatta, hogy jelezze, mennyire nem törődik az illemmel, elővett egy
húszfillérest, és az orrlyukába dugta. Tetszett neki az ötlet, mereven tartotta a fejét, de remegett a
visszafojtott nevetéstől, Kőhidai értetlenül nézett rá.
Az orgonista a tétel végén felemelte a kezét a billentyűkről, felkeltek, és óvatos léptekkel kifelé
indultak. Útjuk a tiszti iskolás csoport mellett vitt el, Kőhidai elégedetten vette észre, hogy régi
középiskolás társa csodálkozva és irigykedve néz utánuk.
A kapuban megálltak, kint az utcán esett az eső, Margit egy vékony selyemkendővel bekötötte a
fejét.
– Van kedve sétálni?
– Van.
Kiléptek a kapu alól, Kőhidai megborzongott, összeszorította a fogait, hogy ne vacogjon.
– Én úgy imádom az esőt – mondta Margit, nyakát hátrahajtotta, és mintha egy zuhanyrózsa alatt
állna, ingatta a fejét –, olyan, mintha a világ egy mély lélegzetet venne. Maga nem szereti az esőt?
Kőhidai még sohasem tűnődött el azon, hogy szereti-e az esőt, egy hatásos válaszon gondolkodott,
régi olvasmányaiból felbukkant egy mondat, hogy az eső a misztikában a halál jelképe, habozott:
kimondja-e, mert akármilyen tetszetősen hangzott, ellentétben állt azzal, amit a lány mondott, így
inkább csak bólintott.
– A szelet is úgy szeretem, ha lent vagyok falun, ki szoktam ülni az országút mellett egy
kilométerkőre, és egész este el tudom hallgatni, hogy játszik a szél a távíródrótokon. Vagy ha hull a hó,
betakarja a rétet, és feltölti a völgyeket, olyan, mintha újjászületne a világ, csak sokkal szebben és
tisztábban.
– Maga ennyire szereti a falut?
– Nagyon. Ha valaki azt mondaná, hogy oda mehetek, ahová akarok, bárhová a világon, én nem
Amerikát választanám vagy az afrikai gyarmatokat. Nekem sokkal romantikusabb valahol az Alföldön
átszállni egy vasúti szárnyvonalra, állni az ablakban és figyelni a faluk nevét. Minden név olyan, mint
egy üzenet a múltból, mintha egyre mélyebben mennék vissza az Időbe, ahonnan jött a nép, minden
szín sokkal sötétebb, mégis sokkal élesebb.
– Most is falun lakik?
– Nem, egyelőre Pesten kell élnem, mert írni akarok, és lent vidéken az irodalomnak nincs
megfelelő környezete. De néha torkig vagyok Pesttel, hazamegyek Kunszöllősre, feltöltöm magam
energiával. Látom a szélmalmokat a búzatábla szélén, a sík jeget kint a Szék alatt, a tavaszi héricset
kint a szikes rétek virágai között. Apám mindig azt mondta: mindenkinek kell hogy legyen egy faluja,
ahová hazamehet.
Kőhidai gyötrődve hallgatta, mindazok a képek, melyekről a lány olyan lelkesen beszélt, idegenek
voltak neki. Leszámítva a gyerekkori nyaralásokat Gyömrő-Tófürdőn, érettségi után az építőtábort,
majd a katonai gyakorlatot, emlékezete szerint sohasem járt vidéken. Szégyellte a keskeny és füstös
ferencvárosi utcákat, ahol eddigi élete lefolyt, mintha ez a környezet gondolatain is tisztátalan, szürke
nyomokat hagyott volna. Hiába lépkedett mellette a lány, alig egy könyöknyire, még távolibbnak és
elérhetetlenebbnek látszott, mint bármikor.
Egy gyümölcsösbódéhoz értek, a szögre akasztott Aladdinlámpa kivilágított az utcára, fényében
négy-öt asszony válogatott a rekeszekbe kirakott almában, körtében, szőlőben. Margit néhány
lépésnyire a ládától megállt, és suttogva mondta:
– Lopjunk almát.
Kőhidai összerázkódott.
– Ha almát akar, van nálam pénz.
– Nálam is van, de így sokkal érdekesebb.
– Nem tudok.
– Akkor én egyedül.
Margit előrement, négyszer-ötször is elsétált a rekeszek előtt, határozatlan mozdulattal többször
is az almák felé nyúlt, de végül egyet sem vett ki. Kőhidai nem tudta, hogy megijedt-e, vagy az egész
ügyet azért találta ki, hogy őt megdöbbentse. A bódén túl, az utca sötétjében találkoztak újból.
– Maga fél, hogy nem mer játszani?
– Nem félek, én is szoktam játszani az utcán, csak mást, mint maga.
– Mit?
– Ha jön valaki szembe velem, úgy csinálok, mintha jobbra mennék el mellette, aztán hirtelen
balra fordulok, az illető úgy megdöbben, hogy ott marad mozdulatlanul.
Margit nevetett.
– Ez nagyon érdekes, próbáljuk meg.
Egy hajlott hátú, kopott zsíros kalapot viselő, alacsony férfi jött velük szembe, félhangosan és
széles gesztusokkal beszélt magában:
– Azt mindenki tudja, hogy mi van akkor, amikor van, de mi van akkor, ha nincs? Erre tessék
felelni!
Margit meglökte a fiút.
– Most.
Kőhidai előrelépett, próbálta végrehajtani a trükköt, mely leginkább a futballisták testcseléhez
hasonlított, de a túlzott igyekezettől összeütközött a hajlott hátú férfival, annak kezéből kiesett az
aktatáska, és magához térve megdöbbenéséből, hangosan szitkozódott. Néhány járókelő kíváncsian
megállt mellettük, a lány sietve belépett egy mellékutcába, Kőhidai utánafutott. Margit a falhoz dőlve
nevetett, közelebb hajolt a fiúhoz, szavait most is élénk, táncszerű kézmozdulatokkal kísérte.
– Jó, hogy nincsenek gátlásai, nem szeretem azokat, akik félnek az élettől.
Kőhidai elpirult a dicsérettől, és kutatott az emlékezetében még valami rejtett képesség vagy ötlet
után, de semmi sem jutott az eszébe.
A mellékutcán átvágva kiértek a Körútra, ezen a nyitott környéken vágott a szél, Margit újra fölfelé
fordította az arcát, de ez a mozdulat már erőltetett volt, Kőhidai ránézett: félkabátja megszívta magát
esővel, fázhatott.
Túloldalt egy eszpresszó fölött égett még a hiányos neonfelirat, Kőhidai ballonja zsebébe nyúlt,
és míg látszólag a lány szavaira figyelt, próbálta megszámolni a pénzét. Papírpénze nem volt, ujjaival
különválasztotta a recés peremű egyforintosokat és a sima kétforintosokat, amennyire meg tudta
állapítani: tizenkét forintja volt. Nem szokott eszpresszóba járni, nem tudta, ennyi pénz elég-e, hogy
meghívja a lányt, habozva szétengedte zsebében a fémpénzeket. A lány átmutatott a Körút túlsó
oldalára, egy sötétebb utcatorkolat felé.
– Ott lakunk.
Kőhidai mindenképpen szerette volna, hogy a lány még egy ideig vele maradjon, kabátzsebében
újra összeszámolta a forintokat; arra gondolt, ha mégsem lesz elég, a pincérnél otthagyja zálogban a
főiskolai diákigazolványát. Az is átfutott az agyán, hogy hátha eszébe jut Margitnak a menzán
kölcsönadott százforintos, de ezt nem akarta előhozni.
– Nem inna meg velem egy kávét? Leülhetnénk itt szemben.
A lány határozatlanul bólintott.
– Jó, de csak tíz percre, aztán haza kell mennem.
Kőhidai kinyitotta az eszpresszó ajtaját, és előre akarta engedni a lányt, csodálkozott, hogy Margit
hátrább marad.
– Vendéglőbe, eszpresszóba a férfi lép be először.
A fülledt melegben a pára azonnal befutotta Kőhidai szemüvegét, csak homályosan látta, hogy a
terem közepén áll egy üres asztal; intett, hogy üljenek le oda. A háború előttről megmaradt
plüssbevonatú kávéházi székek piszkosak és kopottak voltak, a rugók is átnyomódtak a huzaton,
szúrtak, de a fiú nem merte megváltoztatni egyszer elfoglalt helyzetét.
– Mit kér? – kérdezte rekedten.
– Csak egy kávét.
– Még valamit?
– Nem, ma éjszaka még dolgozni akarok. Éjszaka mindig olyan csodálatosan tiszta a fejem,
ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. Maga is szeret éjszaka dolgozni?
– Csak ha muszáj. Azt olvastam valahol: éjszaka minden jobban fáj.
– Ez érdekes, nem tudja, ki írta?
– Nem, de ha akarja, majd utánanézek.
A felszolgálónő megállt az asztaluk mellett, Kőhidai megkönnyebbülten rendelte meg a két kávét.
Sokáig hallgattak, közben fent a galérián megszólalt egy zongora, a szűk helyiségben még az
asztalukon álló fém hamutálca is rezonált a hangokra. A fiú kezébe vette a hamutálcát, aljába egy
lófejet préseltek, a sörényt jelző rovátkákba már belemarta magát a kátrány. Kőhidai úgy képzelte, hogy
amíg él, nem fogja elfelejteni ezt a hamutálcát. A zongorista egy magyar nótát kezdett énekelni:
– …Álmodozz, álmodozz, Marika, Marika…
A lány nevetett.
– Ez nekem szól, nekem csak álmodozni szabad.
Kőhidai ránézett.
– Nincs melege? Nem veti le a kendőjét?
– Nem tudnék mit csinálni ezzel a rengeteg hajammal – Margit beletúrt a kendő alól kilátszó
hosszú fürtökbe, melyek az esőtől a szokottnál jobban felgöndörödtek –, még megfésülni sem lehet.
A beszélgetés megint elakadt.
– Maga még a nevemet sem tudja, Kőhidai Miklósnak hívnak.
– Jaj, most jut eszembe, hogy jövök magának száz forinttal, de mondja meg a címét, elküldöm
postán.
– Nem fontos.
– De én szeretem elintézni az ilyen ügyeket, mondja meg, felírom.
Kőhidai lediktálta a címét, közben kihozták a kávét, minden cukrot beletett, amit az alátét
tányéron talált.
– Gyakran jár hangversenyre?
– Csak ritkán van rá időm, ugyanis sokat járom az országot. Az orgona az egyetlen hangszer, amit
ha lehet, mindig meghallgatok. Tulajdonképpen az orgona olyan, mint egy teljes önálló zenekar.
– És ez az országjárás a munkájához kell?
– Ahhoz is, időnként arra is fel szoktak kérni, hogy előadásokat tartsak, vagy vitákat vezessek, de
nemcsak ezért utazom ennyit, csodálatos emberekkel szoktam találkozni, elbeszélgetek velük, és
feljegyzem a szavaikat, az egész életüket.
Kőhidai szerette volna megkérni, hogy mondjon valamit az élményeiről; a lány mintha megérezte
volna szándékát, magához húzta a füzeteit, és óvatosan rájuk tette a kezét.
Fent a galérián a zongorista szitkozódni kezdett, mert egy süketnéma társaság telepedett le a
zongora előtti asztalhoz.
– Tönkreteszik nekem itt az egész hangulatot.
Margit felnézett, pillantása megakadt a falra szerelt órán.
– Jézusom, már tizenegy? Mennem kell.
A fiú belátta, hogy tovább nem tartóztathatja a lányt, kétségbeesetten kutatott valamilyen ürügy
után, hogy máskor is találkozhasson vele.
– És azt nem szokta tudni előre, hogy mikor lesz itthon?
– Nem, előfordul, hogy egy hónapig is Pesten vagyok, aztán váratlanul üzennek, hogy szükség van
rám Debrecenben vagy Szombathelyen, vagy bárhol másutt az országban, nekem vonatra kell szállnom,
és indulnom kell.
– És úgy körülbelül sem tudja, hogy a jövő héten hogy alakul a programja?
Margit az orra hegyére tette a mutatóujját, és elgondolkodott.
– Melyik napra gondol?
– Mondjuk szombatra. Ha van kedve, elmehetnénk a Zeneakadémiára. Úgy láttam a plakáton,
hogy a jövő szombaton megint tartanak orgonahangversenyt.
– A szombat az biztos nem jó.
– És pénteken? Veszek jegyet valahova.
A lány határozatlanul bólintott.
– A péntek, azt hiszem, jó lesz.
– Hol találkozzunk?
– Találkozzunk azért mégis a Zeneakadémiánál, ez közel van hozzánk. Hét óra felé.
– Hét órakor a főbejáratnál, jó?
– Jó, de most már menjünk.
Kőhidai odahívta a pincérnőt, megkönnyebbülten látta, hogy csak nyolc forintot ír fel a
számolócédulára, tízet adott neki. Kiléptek az eszpresszóból.
– Hol lakik?
– A Zichy Jenő utcában.
– Elkísérhetem?
– Tulajdonképpen igen.
Át kellett menniük az úttesten, a távolban egy autóbusz látszott, Kőhidai megfogta a lány
könyökét.
– Vigyázzon!
Ujjai csak nehezen engedték el a kabát nedves szövetét. Néhány perces séta után egy
háromemeletes ház előtt álltak meg.
– Itt lakunk a bátyámmal.
Kőhidai lenyomta a kilincset, de az üvegezett vasvázas kaput már bezárták. Belülről hegedűszó
szűrődött ki.
– A házmester. Mindig éjfélig játszik, hogy el ne aludjon.
– Már rég házmester?
– Úgy tudom, öt éve. Miért?
– Ennyi idő alatt már megtanulhatott volna hegedülni. – A lány nevetett.
– Igen. Ne haragudjon, be kell mennem.
– Itt maradhatok, amíg kijön a házmester?
– Szeretném, ha elmenne, mert meglátják, és a mi házunk olyan furcsa ház.
Bent elhallgatott a hegedűszó, talán a házmester is felfigyelt a beszélgetésre. Kőhidai esetlenül
meghajolt.
– Akkor jövő pénteken hét órakor a Zeneakadémia előtt. Vagy inkább negyed nyolckor?
– Nekem mindegy, jó lesz a hét óra.
– Nem baj, ha egy kicsit késik. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra!
Kőhidai kilépett az esőbe, a sarkon még egyszer visszafordult, és búcsút intett. Alig halkultak el
távolodó léptei, Margit kinézett a kaputorkolatból: senkit sem látott. Nem ment be a házba, sőt be sem
csengetett, a házmester újrakezdte végtelen hegedűgyakorlatait. A lány tükröt és rúzst vett elő, a gyenge
fényben összehúzott szemmel kifestette a száját, levette a kendőjét, és megfésülködött. Füzeteit a
melléhez szorítva, a trolibusz megállója felé indult.
Bár szombaton éjfél után ért haza Kőhidai, vasárnap reggel korán felkelt, rendszeresen játszott az
Államigazgatási Főiskola sakkcsapatában, és kilencre írták ki mérkőzésüket a Váci úti Reiter-gyár
sakkozói ellen. Reggeli helyett sietve megkent magának egy szelet zsíros kenyeret, könyvei közül
kikeresett egy orosz nyelvű sakkmonográfiát, és a hóna alá csapta, útközben át akart nézni egy-két
megnyitási változatot, melyre sor kerülhet a partijában.
Ebben a korai időben még üresen futottak a villamosok, Kőhidai leült a hosszú pad sarkába,
kinyitotta a könyvét, de néhány oldal után elunta az olvasást. Szemét behunyva arcát a nap felé
fordította, felidézte előző esti találkozásukat Margittal, aggodalmasan újra végiggondolt minden
részletet: nem hibázott-e valamiben, nem untatta-e a lányt? Úgy találta, mindent megtett, ami csak
telhetett tőle, és Margitnak lesz kedve megint találkozni vele. Kellemes izgalom fogta el, nem tudott
ülve maradni, kiment a nyitott peronra, és megállt szemben a Duna felől fújó széllel.
Háromnegyed kilencre ért ki a Váci útra, a Reiter-gyár bejárata előtt az öreg intéző köré
csoportosulva már ott beszélgetett néhány csapattársa, élénken gesztikulálva a kezükben tartott,
összehajtott újságokkal. Kőhidai több mint egy éve játszott már a főiskolai sakk-körben, jól ismert
minden arcot, csodálkozva vette észre, hogy a várakozók között ott álldogál egy tanulócsoportbeli társa,
Pauker Tibor is, ő most jött le először.
Pauker kövér, alig húszéves kora ellenére már kopaszodó férfi volt, mindenképpen kivált a
tanulócsoportból, a többi főiskolás öltözékéhez mérten elegáns, jól szabott ruhákat viselt, rendszeresen
nyakkendőt kötött – bár ez valóságos kihívásnak számított. Fekete aktatáskájában külföldi
szakkönyveket hordott magával, célzásokat tett rá, hogy ő maga is dolgozik egy tudományos
kutatóintézetnek.
Pauker csak nemrég, a második év elején került be a főiskolára, apja valaha nagykereskedő volt,
így osztályidegen származásúnak, X-esnek minősült, és az érettségi után elutasították a jelentkezését.
Az Államigazgatási Főiskola nyolcvan elsőévese közé összesen két X-est vettek fel, de csak egyikük
jelent meg a szeptemberi évnyitón, a másikat időközben családjával együtt kitelepítették a Hortobágyra.
Pauker az első évet egy alacsonyabb rangú intézményben, a Számviteli Felsőtechnikumban töltötte el,
vizsgák után egy újabb kérvényt adott be, melyben kérte áthelyezését az Államigazgatási Főiskolára.
A rektorhelyettes Pilisné elfogadta a kérelmet, nem lehetett ellenőrizni a szállongó pletyka igazságát,
hogy Pilisné és Pauker közeli rokonok, de Paukert gyakran látták feltűnni azon a folyosón, melyből a
főiskola vezetőinek irodái nyíltak.
Az első hetekben Kőhidai többször is próbált beszélgetést kezdeményezni, abban reménykedett,
hogy vele talán több közös témát talál, mint a többi csoporttársával, de Pauker visszautasított minden
közeledést, éreztetve, hogy Kőhidai nem egyenrangú partner a számára. A fiú most csak a szeme
sarkából vetett felé egy pillantást, nem értette, miért jött le játszani. Abban nem kételkedett, hogy a
körültekintő Paukert ebben is határozott célok vezetik, talán arra számíthatott, hogy a sakkcsapatban
való szereplést valamiféle közösségi munkának tekintik majd a főiskolán.
Már elmúlt kilenc óra, és még mindig hiányzott a csapat két legjobb játékosa, az öreg intéző utolsó
reménységként elment a villamosmegállóhoz, de egyedül tért vissza. Félrevonta Kőhidait.
– Miklós, nem hagyhatjuk üresen az első táblát, mert büntetőpontokat vonnak le tőlünk. Az
erőlista alapján neked kell fölmenni.
– Ki lesz az ellenfelem?
– Rög Sándor, egy öreg mester, de ne ijedj meg tőle. Te leszel a világos, kombinálj bátran.
Kőhidai elfogódottan bólintott; középiskolás éviben foglalkozott a játék elméletével, de azóta alig
vett a kezébe sakk-könyvet, és csak ritkán ült le a tábla mellé – így nem sok eséllyel vehette fel a
küzdelmet egy mester ellen.
Jelentkeztek a gyári portásnál, aki az ebédlőbe utasította őket. Átvágtak a kihalt udvaron, a
hordalék eltömhette a csatorna lefolyóját, mert az eső olajos felszínű tócsákban gyűlt össze, a víz
befolyt a csupasz földön tárolt bálák és halomba dobált gépalkatrészek közé is.
Az üzemi ebédlő asztalain már felállították a sakk-készleteket, sőt a szabályok szerint pontban
kilenckor az órákat is elindították, a Reiter-gyáriak egy csoportba gyűlve beszélgettek hátul, a kályha
mellett, csak az ajtó nyitódására jöttek elő.
Kőhidai levette a ballonját, közben az első tábla felé nézett: vékony, hajlott hátú, pedánsan
öltözött, ősz hajú férfi üldögélt az asztal mellett, néha egy-egy szót intézett a többi játékoshoz; Rög az
oktató és a kapitány szerepét is ellátta a csapatnál, ezért néhány száz forinttal kiegészítették a nyugdíját.
A fiú köszönt Rögnek, tisztelettudóan megvárta, amíg a mester nyújtja elsőnek a kezét, utána leült,
kitöltötte a játszmalapot, és megkérte ellenfelét, hogy emlékképpen írja rá a nevét, Rög bólintott, és
reszketeg betűkkel aláírta.
Kőhidai mélyet lélegzett, és megtette az első lépést, királygyaloggal nyitott, szerette az ebből
kialakuló romantikus állásokat, az Evans-csel vagy a porosz huszárjáték bonyodalmait, de ellenfele az
óvatos francia védelmet választotta. A fiú tartott attól, hogy a középjátékban sok gondolkodási időt kell
majd felhasználnia, ezért a nyitólépéseket gyorsan meghúzta. A kialakuló változatot ismerte, az
elnevezésére is emlékezett: Aljechin-Chatard-támadásnak hívták, az egykori világbajnok, Aljechin
felejthetetlen játszmát nyert vele egy svájci mester ellen.
A fiú biztos volt benne, hogy pontosan követi a világos számára ajánlott legjobb lépéssort,
megdöbbent, mikor a tizenkettedik lépésben Rög vezérének kettős fenyegetésével elháríthatatlan
gyalogvesztés elé állította. Gyomra összehúzódott, arra gondolt, hogy feladja a partit, aztán homlokát
a tenyerébe szorította, és kényszerítette magát, hogy ne általánosságban, hanem pontos változatokban
értékelje az állást. Úgy találta, hogy a gyaloghátrányért elegendő ellenértéket jelent tisztjeinek gyors
fejlődése és a sötét királyszárnyra nehezedő nyomás. Hosszú töprengés után úgy döntött, hogy még egy
gyalogot feláldoz, és a megnyíló vonalakon támadásba kezd nehéztisztjeivel. Húzott, és beírta a lépést,
keze alatt nedves lett a játszmalap, az órára nézett: jól állt az idővel, felkelt, és sétára indult az asztalok
körül.
Nézte csoporttársainak játszmáit; Pauker, mivel nem rendelkezett minősítéssel, az utolsó táblán
játszott egy vasárnap is kék munkaruhát viselő, sovány, ticesen rángatódzó arcú férfival, aki minden
húzásnál keményen odavágta a figurát az asztalhoz, mintha ez a mozdulat is növelné a lépés erejét.
Futárjával sakkot adott.
– Sakkzási mánia! – mondta.
Pauker közbehúzta a huszárját, Kőhidai úgy ítélte meg, hogy a pozíciója valamivel kedvezőbb.
Megtett egy kört, aztán visszaült az asztalához, és a táblára nézett. Mester ellenfele védelembe szorult,
bár kihasználta a passzív állások minden rejtett dinamikáját, helyzete hamarosan kritikussá vált,
Kőhidai visszanyerte az áldozott gyalogokat, változatlanul folytatódó támadás mellett. A harmincadik
lépésnél a fiú úgy érezte, eljutott a döntés küszöbére, hogy ne húzzon elhamarkodottan, ráült a kezeire.
Bástyával és vezérrel is üthette ellenfele vezérgyalogját, először a bástyaütés következményeit számolta
ki: az állás a cserék után hamarosan döntetlenre egyszerűsödik le, a vezérlépés viszont matt támadást
ígért – emellett döntött. Tekintete sebesen futott ide-oda a táblán, még egyszer ellenőrizte a lépés
nyomán megnyíló vonalakból és átlókból adódó veszélyeket, mikor Paukerék asztala felől váratlanul
indulatos kiáltozást hallott, odakapta a fejét.
– De igenis megfogta a vezérét, tessék azzal lépni – mondta a rángatódzó arcú férfi. Pauker felállt.
– Kikérem magamnak, én nem nyúltam a figurához!
– Én meg nem hazudok a maga kedvéért, majsikám!
A gyáriak körülvették a társukat, és kivonszolták az ebédlőből, Rög mentegetődzve mondta:
– Sajnos, ez az ember nem egészen komplett. A múltkor is bevitték a rendőrségre, mert azt
mondta, ha jönnek az angolok, neki biztos lesz fegyvere. Kérdezték, hogy honnan. Azt felelte, majd
elveszi az angoloktól. Ne haragudjanak rá, a pont természetesen a maguké.
Kőhidai bólintott, de Pauker ellenfelének burkolt zsidózása elvette a kedvét a játéktól, úgy találta,
tökéletesen mindegy, hogy megnyeri vagy elveszti a partit, minél hamarabb el akarta hagyni a termet.
Vezér helyett a bástyával ütött, és döntetlent ajánlott, az öreg mester elfogadta.
– Pedig jobban állt.
– Nem érdekes.
Leadta a játszmalapját, aztán felöltözött, és egy biccentéssel elköszönt a többiektől. Kint a
villamosmegállóban Paukerral találkozott.
– Mit szólt ehhez az alakhoz, Miklós? – kérdezte csoporttársa szokatlanul barátságosan.
Kőhidai vállat vont.
– Bolond. Látszik rajta.
– Bolond?! Én ezzel úgy vagyok, mint a részegekkel, csak azt mondják, amit józanon is
gondolnak. Nem jön a villamos, bemegyünk gyalog a trolibuszig?
– Szívesen.
Pauker tovább háborgott:
– Majsikám?! A szemét.
Kőhidai eltűnődött.
– Mit lehet csinálni? Talán egyszerűbb volt valaha a gettóban élni, minden egyértelmű volt, a fal
nemcsak elzárta, de védte is az embert. Azt olvastam, a római gettóban este bezárták a kaput, és se ki,
se be nem mehetett senki, katonák vigyáztak.
– Furcsa dolgokat beszélsz, én a magam részéről nem megyek vissza a gettóba.
– Én is csak a szimbólum kedvéért mondtam. Hallgatagon mentek tovább, Kőhidai törte meg a
csendet:
– Mi akarsz lenni?
– Kutató, a szocialista államok nemzetközi kapcsolataival akarok foglalkozni.
– Sokat tanulsz egyedül?
– Muszáj. Nálunk a főiskolán némely tanár csak azzal törődik, hogy vannak olyan villanykörték,
melyeknek nincs egyéni kapcsolójuk, így egyszerre több égőt gyújtanak meg az emberek, pedig egy is
elég volna. És erre megy el minden energiájuk.
– Azért akadnak kivételek is, akiktől lehet tanulni valamit. Például Lancsa.
Pauker felnézett.
– Te ismered Lancsát?
– Igen, elég jól.
– Majd egyszer mesélj róla.
Odaértek a trolibusz megállójához.
– Te merre mész? – kérdezte Kőhidai.
– A Nyugatihoz, Budán lakunk.
– Szervusz, ha ráérsz, máskor is beszélgethetünk.
– Jó majd keressük egymást.
Kőhidai villamosra szállt, a magával hozott sakk-könyvet az ölébe ejtette, és most is Margitra
gondolt, lassan feloldódott benne a délelőtt nyomasztó emléke.
Kőhidai már napokkal korábban elkezdett készülni a találkozóra Margittal. Nem volt elég pénze,
anyjától kért kölcsön háromszáz forintot, az asszony gyanakvó pillantására megígérte, hogy az
ösztöndíjából négy hónap alatt letörleszti majd. Régi kabátja helyett egy kék ballont szeretett volna
venni magának, de hiába járta végig a boltokat, csak sötétbarnát talált. A ballon olcsóbb volt, mint
ahogy számította, a pénzből telt egy fehér ingre is.
Beállt az Uránia előtt jegyre várakozók hosszú sorába, a moziban Nincs béke az olajfák
alatt címmel egy akkoriban ritkaságnak számító olasz filmet játszottak. Már eljött a
pénztártól, mikor megfordult a fejében a gondolat, hogy Margit esetleg már látta ezt a filmet, végigjárta
a többi belvárosi mozit, és félretétetett két jegyet egy cseh vígjátékhoz is.
Pénteken ebéd után Kőhidai már nem ment vissza a főiskolára, beült a borbélyhoz, levágatta a
haját, és borotválást is kért. Mikor végeztek, és a borbély keféjével kisöpörte nyakából a lehullott
szálakat, a fiú egy pillantást vetett a tükörképére: a rövid haj sportos kinézetet adott neki, borotválástól
kipirult arca szinte égett új fehér inge fölött – ami rég fordult elő, Kőhidai meg volt elégedve a
külsejével.
Szokása szerint a megbeszélt időnél korábban ért a Zeneakadémia elé. Szerette ezeket a
várakozással eltöltött negyed- és félórákat, mikor nem terheli semmiféle kötelesség vagy feladat, kezeit
hátul összekulcsolva fel s alá sétált az épület főbejárata előtt, minden második-harmadik fordulónál egy
pillantást vetett a portásfülke előtti faliórára.
Hét óra előtt néhány perccel úgy látta, hogy a lány közeledik a Körút felől áramló tömegben,
Kőhidai megrántotta ballonkabátja övét, és áttörte magát a szembejövőkön, de a hosszú hajú, félkabátot
viselő nő előtt megtorpant: alig hasonlított Margitra.
A főbejáraton sorra beléptek az esti hangversenyre érkezők, majd később egy ajtónyitódáskor
távoli zenekar játéka szűrődött ki az utcára. Mikor a portásfülke előtti falióra nyolcat mutatott, Kőhidai
belátta, hogy hiába vár, elindult a Körút felé, zsebéből előkereste a két mozijegyet, és lassan mind
apróbb darabokra tépte.
Nem keseredett el, sőt mintha valami nyomás alól szabadult volna fel, könnyedén járt, alig érezte
lépteit az aszfalton. Tudta, hogy ezért a kudarcért nem tehet magának szemrehányást.
Kőhidai megszokta, hogy ha valóban vágyik valamire, azt sohasem sikerül elérnie. Nemcsak a
Szent Imre Gimnáziumba, majd a bölcsészkarra nem tudott bejutni, életének más nagy esélyei is
meghiúsultak. Emlékezett rá, hogy 1946-ban egy zsidó segélyszervezet svájci nyaralásra vitt egy
gyerekcsoportot, ő is rákerült a listára, de az utolsó napokban kideríthetetlen okokból mégis lemaradt.
Ahogy utánagondolt emlékeinek, úgy találta, fölötte állott volna szerencséjének, ha sikerül ezt az estét
Margittal töltenie.
A közelben csöngetett egy villamos, Kőhidai összerezzent, és átsietett a Körút túlsó oldalára, csak
a lába alá figyelve, találomra fordult be a keresztező utcák sarkán.
Egy kórházépület mellett haladt el, a viszonylag enyhe időben nyitva volt egy utcai ablak, egy
öt-hat éves kisfiú könyökölt a párkányon, jobb kezében félig elrágott kiflit tartott. Mindkét szemét
gennytől és kenőcstől sárgás vattacsomó takarta el, fejét mégis olyan érdeklődéssel forgatta
jobbra-balra, mintha valóban látná is az utca életét. Mikor később visszaemlékezett erre az estére,
Kőhidainak úgy tűnt, hogy a kisfiú jelvénye volt annak a tehetetlen élni vágyásnak, mely az utcákat
betöltötte. A gyárak többségében a munkások ezen a pénteken kapták meg a fizetésüket, részeg
kompániák hajtottak taxival vendéglőből vendéglőbe, az eszpresszók nyitott ajtaján kihúzódott az
utcára a sűrű cigarettafüst és a zongorák hangja.
Kőhidai elhagyta a világosabb környéket, és újra sötét mellékutcákon ment tovább, távoli
torkolatukban, akár a nap felé fordított hosszú kaleidoszkópcső végén az üvegdarabokból kialakuló
szabálytalan alakzatok, égtek a sugárutak lámpái. De a fiú csak látszólag ért csöndesebb közegbe, a
hámlott falú házak között az úttest aszfaltján és a keskeny gyalogjárón alig kivehető alakok jelentek
meg, lejátszották mozgalmas jeleneteiket, aztán egy pillanat alatt eltűntek.
Egy borostás, vadászkalapos öregember egy részeget követett messziről, ahogy a részeg ide-oda
tántorgott, úgy húzódott ő is jobbra-balra az utca szélességében. Másik helyen egy idősebb férfi és nő
veszekedett, a férfi néhány százforintost rántott elő a zsebéből, feldobta, a szél azonnal szanaszét
sodorta. A nő sírva ismételgette:
– Istenem: a Lajos pénze. A Lajos pénze.
Az utca egy helyen váratlanul kanyart vett, és piactérré öblösödött ki, a sötét piac közepén a száraz
virág- és rothadó főzelékdombok között két férfi ráncigált egy kövér asszonyt, aki a leszálló esti köd
ellenére kigombolkozott, és éneklő hangon csitította a férfiakat:
– Silence, mes enfants, silence!
„Ki lehet ez – tűnődött Kőhidai –, talán valami régi nevelőnő, aki most nem talál helyet
magának?”
Aztán ők is eltűntek.
Egyre több csoportosulás jelezte, hogy kocsma felé közeledik. Az emberek kihozták poharaikat
a bolt elé, és beszélgettek vagy énekeltek, hangjukat visszafogva, mégis olyan erővel, hogy a szemük
kidülledt.
Erősen vágott a szél, Kőhidainak égett az arca, és egész testében átfázott, benyitott az ajtón,
melyen összeolvadt, festett betűk lángost és pogácsát kínáltak. Életében talán ötször sem járt
kocsmában, nem ismerte az italárakat, a pénztár mellett oldalt húzódva megnézte az árjegyzéket.
Egy fröccsre váltott blokkot, a savanyú ital jólesett kiszáradt torkának, vett még egyet, bár érezte,
hogy már az első is a fejébe szállt. A pohárral nem jött el rögtön a pulttól, körülnézett: a
kocsmahelyiség szokatlanul magas volt, mégis sűrűn megtöltötte a gőz és a cigarettafüst. A helyiség
belső, a bejárattal átellenes sarkában összegyűlt a homályos, lebegő pára, ettől melegnek és
biztonságosnak látszott. Kőhidai idegen helyeken szerette hátát nekitámasztani a falnak, poharával a
sarok felé tartott.
Kőhidai szomja nem csillapodott, egy hajtásra kiitta a poharát, aztán rátette a felhalmozott üres
hordók tetejére. Gondolatait kellemes zsibbadás tompította el, az arcok mintha közelebb jöttek volna
a szeméhez, Kőhidai önfeledten hallgatta a beszélőket. Új ballonkabátja és fehér inge ebben a
környezetben kihívóan szokatlannak tűnt, a mellette álló csoportban egy magas, kopaszodó, szénporral
belepett férfi észrevette, hogy figyeli őket, a magasba emelte az öklét.
– Ha pedig a spiclik ide a csárdába is utánunk jönnek, majd a jó csontos öklömmel tanítom rendre
őket.
A férfi oldalt fordult, de szavait félreérthetetlenül Kőhidaihoz intézte, a csoport várakozva
elhallgatott, a fiú tudta, hogy el kell mennie. Hogy a távozása tisztességesebb legyen, lassú
mozdulatokkal gombolkozott be. Kifelé indult a kocsmából, útközben egy bakancsos láb csúszott elé,
félig vakon átlépte.
A bor és a kocsmaszag felkavarták a gyomrát, kint a szabad levegőn a falnak támaszkodva próbált
megpihenni. Kioldotta a nadrágszíját, nagyokat nyelve igyekezett visszaszorítani a torkán feltörő erjedt
savanyú ízt, és elindult az utca végén fénylő Körút felé.
Egy térre ért, melynek közepén a felhalmozott hulladékok között egy zölden rozsdásodó bronz
kutyaszobor állt, Kőhidai nem tudott továbbmenni, öklét a mellére szorította, hogy a lélegzete elakadt,
és forró sav tört föl a torkán. Utána megkönnyebbült, az erőlködéstől könnyes szempilláin
szivárványosan csillogott a lámpák fénye.
A szél hirtelen sűrű füstöt sodort a házak fölé, az utca mintha fedett folyosóvá változott volna, az
aszfalton álló üres szemetesvödrök, leláncolt kézikocsik imbolyogtak Kőhidai szeme előtt. Most végre
elengedte magát, újra felmerült benne Margit képe – olyan élesen, hogy látta arcán a kissé ijedt
kifejezést is.
Megbánta, hogy nem várt még egy félórát a lányra, visszaemlékezve beszélgetésükre, most már
abban sem volt biztos, hogy hét órában állapodtak meg vagy nyolcban. Megfordult, és visszasietett a
Zeneakadémiához, de a főbejárat előtti megvilágított térségen most sem állt senki. Benézett a faliórára:
tíz perc múlva lett volna háromnegyed kilenc.
Kőhidai nem akarta elveszíteni feltámadt reményeit, úgy gondolta, hogy Margit talán beteg, azért
nem jött el. Elszánta magát, és elindult a Zichy Jenő utca felé, követte múltkori sétájuk vonalát, néhány
perc múlva eljutott Margiték házához.
Belépett a lépcsőházba, és tétovázva megállt. A házmester már befejezte esti foglalatosságait,
hegedült a horgolt függönnyel eltakart üveges ajtó mögött. Kőhidai nehezen tudta rászánni magát, hogy
bekopogtasson, egy helyben topogott, a nyitva hagyott pincéből hideg, cserszagú huzat tört föl, a zokni
fölött fázott a lábszára.
Tudta, ha sokáig töpreng, olyan késő lesz, hogy már nem illik becsengetni Margitékhoz,
összeszedte magát, és az ujja hegyével koccantott az ablaküvegen. A házmester kinyitotta az ajtót,
bizalmatlanul nézett rá, és várta, hogy a fiú szólaljon meg először. Kőhidai egy önmaga számára is
váratlan fordulattal nem a szokásos hanghordozásával kezdett beszélni, hanem kissé ferdére húzva a
száját, vaskosan ejtette ki a szavakat, mintha valamilyen tájszólást használna, és nehézkes
kézmozdulatokkal kísérte a beszédét. Öntudatlanul arra számított, hogy inkább megnyeri a házmester
rokonszenvét, ha Margit vidéki rokonának hiszi; a házmester valóban mosolyogva mondta, hogy a lány
a második emeleten lakik.
Keresztülvágott a sárga téglával burkolt udvaron, mivel a melléklépcsőt találta meg hamarabb,
ezen indult el. Lámpa itt nem égett, botorkálva keresett helyet a lábának, egyszer megcsúszott, teste
előrelódult, ha nem kapaszkodik meg a csigaszerűen kanyargó korlátban, összetörte volna magát.
A második emeletnél kilépett a függőfolyosóra, és lenézett a mélybe: az udvar szabályos zárt
téglalap formáját különféle ajtók, lépcsők és pincelejáratok bontották meg, középen egy szőnyegporoló
és egy ecetfa állt, az udvar Kőhidait a régi gettóbeli házra emlékeztette.
Végigment a folyosón, a házmester által megjelölt ajtón nem volt kiírva Margit neve, bátortalanul
megnyomta a csengőt. Az előszobában fény gyúlt, majd egy huszonöt év körüli férfi kinyitotta az ajtót.
Széles pofacsontjával, kissé kidülledő zöld szemével emlékeztetett Margitra, de mozdulatai lágyak és
határozatlanok voltak, arcvonásai korán megereszkedtek, és fogsorában néhány elszíneződött pótolt
fog tűnt fel.
– Jó estét – köszönt Kőhidai –, Mihály Margitot keresem.
– Sajnos nincs itthon.
– És mikor jön haza?
– Az az igazság, hogy én is szeretném tudni. Egyébként Mihály János vagyok, Margit bátyja.
Kőhidai elmormogta a nevét.
– Nem beteg a húga? Találkozónk lett volna.
Mihály elmosolyodott.
– Nem tudok róla, hogy beteg volna. Akar valamilyen üzenetet hagyni?
– Ha lehetne egypár szót.
– Hozok papírt és ceruzát.
Kőhidai sietve írt:
„Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült találkoznunk, de biztos közbejött valami. Nem számít, a
fontos az, hogy Magának nincs semmi baja. Ha úgy gondolja, hogy még találkozhatunk, keressen meg
a könyvtárban, vagy írjon, nagyon örülnék neki. Üdvözli: Kőhidai Miklós”
Fel akarta írni a címét is, de emlékezett rá, hogy a lány egyszer már feljegyezte a füzetébe.
Összehajtotta a papírt, és Mihály felé nyújtotta.
– Akkor ezt legyen szíves.
Mihály jóindulatúan bólintott.
– Át fogom adni. Viszontlátásra.
Az egykori bankházban, az Államigazgatási Főiskola központi épületében nem jutott elegendő hely
arra, hogy itt tartsák meg a négy évfolyam valamennyi előadását és szemináriumát. A tanulócsoportok
néhány foglalkozásukat átvitték a jogi karra, közeli vállalatok kultúrtermébe vagy leggyakrabban a
főiskola zuglói diákszállójába. November elején is ide írtak ki egy nyilvános fegyelmi tárgyalást,
melyen minden hallgatónak meg kellett jelennie.
Kőhidai először járt a diákszállóban, kíváncsian nézett körül: semmilyen jel nem mutatta, hogy
egy kiemelkedő fontosságú főiskolához tartozik. Mintegy kétszáz fiú és ötven-hatvan lány lakott a régi
magánvillában, aránytalanul szűk helyen, egy-egy szobában 16-18 ember aludt, elkülönítőt nem tudtak
berendezni, a fertőző betegek együtt laktak egészséges társaikkal. A zsúfoltság általában csak a
második félév derekán enyhült: a hallgatók 15-20 százaléka lemorzsolódott, nem bírták a heti 35 óra
foglalkozást, az alig áttekinthető hatalmas tananyagot. Másokat fegyelmi okokból távolítottak el; három
késés egy hiányzásnak számított, öt igazolatlan hiányzás után pedig minden tárgyalás nélkül kizárták
a hallgatókat.
A diákszállót felszerelési tárgyakkal sem látták el megfelelően; lakói télen is csak egy-egy
pokrócot kaptak takaróként, nem állítottak be elegendő szekrényt sem, a ruhák szanaszét hevertek a
székeken, az ablakok köze megtelt lekvárosüvegekkel és zsíros papírcsomagokkal.
A fegyelmi tárgyalás színhelyén, a nagy tanulóban még rendezkedtek, aki korábban érkezett, kint
ácsorgott a folyosón, Kőhidai a faliújságot nézegette. A piros vászonfelület nagy részét harmad- és
negyedéves hallgatók fényképei foglalták el „Rákosi-ösztöndíjasok – a mi sztahanovistáink” felirattal.
Egy írás arról szólt, hogy sokan hoznak el kenyeret a menzáról, a cikkíró kenyérbűvészeknek,
repetalovagoknak nevezte őket, és azt ajánlotta, hogy a menzaajtóban tartsanak rendszeres motozást.
A másik sarokba a becsületbíróság ítéletét tűzték ki: megrovásban részesített egy hallgatónőt, mert
festette az arcát, és javaslatot tett, hogy zárjanak ki a diákszállóból egy főiskolás házaspárt, mert a
vasalókamrában szeretkeztek.
A folyosó végén feltűnt Pilisné, a rektorhelyettesnő, övvel megszorított, hosszú, barna bőrkabátot
viselt, mellette ott lépkedett a Főiskola párttitkára, Kovács Ferenc, valaha asztalos volt, jelenleg a
karbantartó műhelyt vezette, és Baneth Anikó a marxista tanszékről, bementek a nagy tanulóba,
kevéssel később a hallgatókat is beengedték. Leülni csak kevesen tudtak, Kőhidai egy ablak mellé
húzódott, és nekidőlt a falnak.
Pilisné felállt a vörös vászonnal leterített asztal mögött, felemelt kézzel csendet kért.
– Elvtársak, azért hívattalak ide titeket, főiskolánk egész hallgatóságát, mert nem egyszerű
fegyelmi tárgyalásról lesz szó, hanem lelepleződik a sorainkba befurakodó ellenség egyik jellemző
taktikája: a tárgyilagosság álarcában hogyan rombol és destruál. Kovács elvtárs – fordult a párttitkárhoz
–, hívd be Zolna Márta harmadéves hallgatót.
Kovács kiment a folyosóra, és egy huszonöt év körüli, alacsony, kontyos nővel tért vissza, a nő
vastag szövetruhát viselt, Kőhidainak úgy tűnt, hogy valamilyen ágyterítőből varrhatta. Megállt, arccal
Pilisné felé, de a rektorhelyettes rászólt:
– Forduljon szembe társaival, nézzen a szemükbe, ha tud. Baneth elvtársnő, olvasd fel a
jegyzőkönyvet!
A marxista előadónő egymás után sorolta fel a terhelő adatokat:
– …Bede elvtárs, aki, mielőtt a főiskolára került volna, építőmunkásként dolgozott, egyszer nem
tudta kinyitni szekrényén a nagyméretű lakatot. Zolna Márta azt javasolta neki, hogy próbálja
felrobbantani gyufaméreggel, majd megjegyezte: mi volna, ha lakat helyett síneket robbantanának?
Más alkalommal kijelentette: megérjük, hogy a békenap és a békehét után egyszer majd békeévet
is rendeznek. Azt is mondta, hogy a marxizmus nem tud újat adni, és a főiskola sem.
Pilisné ránézett a lányra.
– Nincs semmi megjegyzése? Szóljon nyugodtan, ha valami olyat hall, ami nem felel meg a
valóságnak.
– Azt mondtam, hogy a békenap és a békehét után esetleg békeévet is rendeznek, de a többit csak
rám fogták, mert nem szerettek.
Pilisné széles, nyomatékos kézmozdulatot tett a hallgatóság felé.
– Figyeljétek meg, elvtársak, az ellenség taktikáját: a kisebbeket ismerd el, a nagyobbakat tagadd
le, és fogd az egészet személyes ellentétekre…
Kőhidait annyira nyomasztotta a tárgyalás hangneme, hogy megpróbált inkább másra figyelni.
Kinézett az ablakon; egy ötemeletes bérház belső homlokzatára látott rá, három óra felé járt az idő,
hűvös novemberi szél hordta a port, a ház folyosóin alig mutatkozott valaki is a lakók körül. Egy-egy
gyerek ment játszani, kezében még valami ételt, talán süteményt vagy almát tartva, majd egy fiatal lány
jött előre a korlátig, egy szikrát szóró szenes vasalót lóbált.
A fiú elálmosodott, későn ebédelt, a menzán a szokottnál is kevesebb húst adtak, ezért teletömte
magát kenyérrel, és sok vizet ivott rá, minden vér kiszállott az agyából, és mintha egész teste
felfúvódott volna. Öklével ütögette az arcát, úgy próbálta feléleszteni magát, még hosszú nap állt előtte,
a fegyelmi tárgyalás után vissza kellett menniük a főiskolára, Lancsa tartott előadást az évfolyamnak.
A marxista előadónő közben befejezte a jegyzőkönyv felolvasását, Kovács állt fel.
– Harcos hozzászólásokat kérek. Ne legyünk passzívak, mikor az életünkről van szó!
Zolna Márta csoporttársai az első sorban ültek, egymás után léptek ki az asztal mellé.
– Lebecsülte a gazdasági földrajzot, csak a fizikai földrajzot szerette, mert szerinte abban nincs
politika.
– Azt mondta: meddig fogunk még vasércet szállítani Csehszlovákiából, mikor ez olyan
megalázó?!
– Baudelaire-t nagyobb költőnek tartotta, mint Petőfit, és a Széttört bilincsek című szovjet filmet a pánszlávizmus hirdetőjének nevezte.
Pilisné feltolta a szemüvegét a homlokára.
– Ezt hogy értette? Tessék megmagyarázni!
– A pánszlávizmust én úgy értettem, hogy az összes szláv népek egyesülése. – A lány hirtelen
kitört magából: – Én nem vagyok kozmopolita, szeretek a népi demokráciában élni. Akarják, hogy a
Szózat-ot idézzem?! A nagyvilágon e kívül…
Kőhidai újra elfordította a fejét, és a szemközti bérház homlokzatát bámulta. Először figyelemre
sem méltatta azt a két fekete ruhás férfit, akik a ház harmadik emeletén tűntek elő a lépcsőházból, és
egy kezükben tartott iratot nézegetve, rövid tétovázás után bekopogtak a folyosót lezáró saroklakás
ajtaján.
Hirtelen kisütött a nap, Kőhidai hunyorgott, de most már nem fordította el tekintetét az ajtóról,
mely mögött a két feketeruhás eltűnt. Eltelt néhány perc, amíg újra megjelentek, vállukon egy koporsót
hoztak, gyalulatlan fából ácsolták, ez mutatta, hogy a halott zsidó volt, a nyers deszkalapok szinte
világítottak a napon.
A halottszállítók mögött egy szinte derékszögben meggörnyedt öregember jött, egyik kezével botra
támaszkodott, a másik oldalról egy fiatalabb férfi támogatta. Mindenáron a koporsó közelében akart
maradni, az igyekezettől valósággal dobálta a tagjait, de a feketeruhások nem törődtek vele, nem
lassítottak, az öregember és a koporsó között egyre nőtt a távolság, végül az egész csoport eltűnt a
lépcsőházban.
Kőhidai zavartan körülnézett, hogy társai közül ki látta ezt a jelenetet, de többnyire észre sem
vették, vagy nem találtak benne semmi érdekeset. Csak a szeme sarkából vetett egy pillantást a
közelben álló Paukerra, akinek látnia kellett a halottvivőket. Pauker feszes, kövér arca
meg-megrebbent, de tekintetét mereven maga elé szegezte, jelezve, hogy nem hajlandó semmiféle
közösséget vállalni.
A koporsó után törekvő, botra támaszkodó öregemberről Kőhidai gondolatai átváltottak apai
nagyapjára, Kirschner Gyula felesége halála után feladta a lakását, és bement a kőbányai zsidó
szeretetotthonba. A fiút lelkiismeret-furdalás fogta el, mert már több mint egy hónapja nem látogatta
meg, úgy döntött, hogy nem halaszthatja tovább, még aznap kimegy hozzá az órák után.
Közben a fegyelmi tárgyalás véget ért, Kovács felolvasta a minisztériumba felterjeszteni kívánt
javaslatot, hogy Zolna Mártát a Fegyelmi Szabályzat II/f pontja alapján zárják ki az ország összes
egyeteméről és főiskolájáról, a hallgatóság kézfölemeléssel megszavazta, aztán sietve szétoszlott.
Kőhidai visszament a főiskola központi épületébe. Az előadóteremben csak a táskáját tette le, és
elsétált a Történelmi Tanszék felé a folyosón, abban reménykedett, hogy a tanár észreveszi, és
megállapodnak egy újabb találkozóban a Rajnai Andorról szóló dolgozat ügyében. Szerette volna
elmondani kétségeit, és abban is reménykedett, hogy további forrásmunkákat kap.
Kinyílt a tanszék ajtaja, Lancsa nem egyedül jött ki, hanem egy nőt kísért lazán belekarolva, a
lépcsőnél megálltak, és fojtott hangon vitatkoztak. Kőhidai megtorpant, de így is felismerte Margitot.
Visszafordult, bement az előadóterembe, felkapta a padról az aktatáskáját, és el akart sietni, de
a csoportbizalmijuk, egy negyvenéves, bajuszos férfi elébe állt.
– Hová mégy, Kőhidai elvtárs?
– Dolgom van.
– Neked a legfontosabb dolgod a tanulás. Ha elmégy, jelenteni fogom a távollétedet.
– Jelentsed.
Vitatkozásuk közben Lancsa odaért, egy barátságos mozdulattal a helyére tessékelte a fiút.
– Hoztam magának valamit, Miklós, majd óra után odaadom.
Kőhidai leült, és lassan megnyugodott. Belátta: számítania kellett volna rá, hogy Margit nincs
egyedül, hanem tartozik valakihez. Maga is meglepődött, hogy idegei milyen hamar tudomásul veszik
az adott helyzetet, sőt megkönnyebbült, hogy ez a legyőzhetetlen akadály végképp lezárja a lányhoz
vezető utat. Gondolatban minden jót kívánt Margitnak, elhatározta, hogy ha még találkozik vele, meg
is mondja neki. Ceruzájával többször is felírta a padra: „M2”, majd vastagon áthúzta.
Előadás után átment a tanszékre, néhány, még a háború előtt megjelent könyvet és nyomtatványt
kapott Lancsától, megköszönte, és elrakta a táskájába.
Elindult a kőbányai villamos felé, útközben egy tábla csokoládét vásárolt a nagyapjának, harminc
forintja maradt, ezt is az öregembernek akarta adni, hogy ne kelljen felváltani és elvenni belőle, nem
szállt autóbuszra, a villamos végállomásától gyalog ment ki a szeretetotthonba.
Az otthon a zsidó templom oldalában helyezkedett el, a hitközség egykori maceszsütödéjét
alakították át erre a célra. Már este hét óra felé járt, az otthon mellékutcára nyíló nagykapuján lakat
lógott, Kőhidai kénytelen volt körbekerülni a templom felé.
Átvágott a szűk és homályos folyosón, mely keresztülvezetett a tanácsterem épületének
földszintjén. A pincében konyha működött, még most, órákkal a főzés befejezte után is áporodott
krumpliszag árasztotta el az egész épületet. A folyosót lomtárnak használták, Kőhidai hol törött támlájú
székekben botlott meg, hol puha rongyhalmokat rúgott széjjel.
Fellélegzett, amikor kiért a csúszós, sárga lingerittel kikövezett templomudvarra. Az alacsony
folyosó után jólesett felnézni a kupolára, melyből meghajlott vasrúdon egy Dávidcsillag emelkedett ki.
Ez a megkönnyebbülés azonban csak pillanatokig tartott, mert hamarosan szemébe ütköztek a templom
pusztulásának jelei.
Ahogy elment az épület mellett, arcába csapott a kitört oldalablakokon árfúvó kereszthuzat.
Csöndes papírzörgés hallatszott, a szél lebegtette a földre hányt, szétesett imakönyvek lapjait, senki sem
volt, aki a Törvény előírásai szerint kivitte volna ezeket a foszlányokat a temetőbe, és elásta volna egy
pap sírja mellé. Csak az oldalsó kis Hősök templomában égett fény, Kőhidai benézett egy résen: a
háború zsidó halottainak zöld márvány emléktáblája előtt világított az örökmécs.
Az épület mostani állapotában már alig emlékeztette Kőhidait gyerekkora templomára, ahová
nagyanyja gyakran magával vitte őt. Lehetetlen volt elképzelni, hogy a kitört sötét ablakok mögött
valaha csillárok égtek, a földszintről tekintélyes, jól táplált férfiak integettek fel a karzaton ülő
feleségüknek, az utolsó padsor mögött pedig szegény falusi vagy Lengyelországból érkezett, Nyugat
felé tartó zsidók várták összetett kezekkel, hogy valaki meghívja őket vacsorára.
Semmi nyom nem idézte fel az ünnepi sátor emlékét sem, mely kint az udvaron szokott állni,
tetejét kukoricaszárral födték be, belülről fehér, héberbetűs bársonytakaróval díszítették, kipusztultak
az udvar kék vízililiomai is, melyek között a közösség a Hold-imát szokta mondani.
Egy pillanatig Kőhidai úgy hallotta, mintha bent a frigyszekrény előtt hajlongva, a magas hangokat
hosszan kitartva egy magányos kántor énekelne, de csak a csend és a fülében lüktető vér játszott vele.
Már rég elment az öreg kántor, még 1946-ban elvitte magával a fia, egy angol őrnagy. Eltűntek az
öregasszonyok is imakönyvük gyöngyházszínben játszó fedelével és szegfűszeggel teletűzdelt
birsalmáikkal.
Akik túlélték a háborút, 1947-ben még egyszer rendbe hozták a templomot, de ez a fellendülés
nem tartott soká. A tehetősebb kőbányai zsidók, miután államosították üzleteiket és műhelyeiket,
maguk is csak tengődtek.
A nagytemplomban már rég nem tartottak istentiszteletet, a környékbeli suhancok gyakran
feltörték az elhagyott épület ajtaját. Összetörték a padokat, hintáztak az egyetlen épen megmaradt
csilláron. Tarzan módra, a falból kiszakított vezetékbe kapaszkodva ugrottak le a karzatról a
földszintre. Minden mozgathatót elloptak, a frigyszekrény függönyét egy kocsis lótakarónak használta,
az imaköpenyekből női ruhákat varrattak. A hitközség feljelentést tett, kijött néhány rendőr, de nem
tettek komolyabb kísérletet, hogy a tetteseket megtalálják.
Kőhidai szerette volna körüljárni az egész templomot, de sietnie kellett, búcsúzóul ujjával
megérintette az ajtó háborúban megsérült vaspántját, a golyóütötte sebek pontjáról finom rozsda
pergett.
Az átjárati ajtót nyitva találta, bent, a szeretetotthon épületében is teljes fény égett még, az öregek
csak nemrég fejezhették be a vacsorájukat. Egy fehér fityulás gondozónő jött ki az udvarra, lábassal
a kezében, összehúzott szemmel merően nézte a sötétségből kilépő Kőhidait.
– A Kirschner bácsi unokája?
– Igen.
– Panaszunk van az öregúrra. Képzelje el: nem törődik a renddel, nem akar mosakodni, és nem
is tudom, hogy mondjam meg magának: a fürdőkádba szokott pisilni. Beszéljen a fejével.
A gondozónő biztatóan mosolyogva utat engedett Kőhidainak az otthon belseje felé.
Alig lépett be az üveggel fedett előtérbe, orrát még az átjáró folyosóénál is áporodottabb, nehezebb
szag csapta meg. A vastag, kötött alsóneműkből, dohos ágyneműk párolgásából szállt fel,
belekeveredett az éjjeliszekrényekben őrzött felvágottak és édes sütemények romlott, erjedt bűze és
mindenekfölött a híg ürülék hideg kipárolgása. Ez a fojtogató keverék áradt az előtérbe nyíló
valamennyi helyiségből: a mosdóból, az ebédlőből és a két hálóteremből.
Kőhidai be akart menni a bal oldali hálóterembe – a kisebb, jobb oldali termet a nők számára
rendezték be –, de a bejárat előtt most is megállította a kerekes székben ülő nyomorék férfi.
Ez a férfi még nem érte el a felvételben előírt alsó korhatárt, talán harmincöt éves lehetett, mégis
bekerült az otthonba, mert a munkaszolgálatból agyi és gerincsérüléssel hozták vissza, hozzátartozói
pedig, akik gondját viselhették volna, elpusztultak vagy kivándoroltak. Csak néhány órára vitette be
magát a hálóterembe, napközben mindig kint ült az előtér dróttal átszőtt üveg fedőlapjai alatt. Mintha
nem akarná tudomásul venni, hogy sérülései miatt az élet már véget ért számára, mielőtt még
elkezdődött volna – mikor behívták munkaszolgálatra, fiatalabb lehetett, mint most Kőhidai –, kopaszra
nyírt fejét élénken forgatta jobbra-balra, érdeklődéssel figyelt környezetében minden mozgást és
beszélgetést. Mosolyogva és izgatottan kérdezte Kőhidaitól:
– Mi van kint? Mi újság?
A fiú széttárta a karját.
– Nem tudok semmi különöset.
– Hol volt szórakozni mostanában?
Kőhidai nem akart magyarázkodni, inkább találomra felsorolt néhány szórakozóhelyet, melyeket
maga is csak a menzán hallott emlegetni társaitól. A nyomorék minden nevet visszakérdezett, mintha
nem értette volna tisztán, valójában ő is ki akarta mondani:
– Moszkva? Pipacs? Kis Royal? Trojka? Jereván?
Kőhidai viszolyogva látta arcán a széles, onánikus mosolyt, el akart köszönni, de a nyomorék
megfogta a kabátujját.
– És kivel ment? Társasággal vagy egy nővel kettesben?
– Egy nővel szoktam. Mindig ugyanazzal.
– És ki ez a nő?
– Ne haragudjon, nem mondhatom meg a nevét. Nem illik.
– Akkor csak a keresztnevét vagy a becenevét. Csöpi, Baba?
– Én Em kettőnek szoktam hívni.
– Miért Em kettőnek? Ez valami vicc?
– Hosszú és bonyolult történet, most nincs időm elmondani.
– És szép nő?
Kőhidai elgondolkodó arcot vágott.
– Nem tudom. Észrevettem, hogy az utcán alig fordulnak meg utána, valószínűleg azért, mert
barna a haja, ugyanis a szőkék sokkal jobban magukra vonják a figyelmet.
– Én is a szőke nőket szeretem, olyan a hajuk, mintha folyton sütne rájuk a nap.
– Én viszont a magam részéről elképzelni sem tudnék nála csinosabb nőt, főleg a szeme és az
alakja tökéletes. Persze az előfordulhat, hogy elfogult vagyok vele szemben.
– A harmónia fontos egy férfi és egy nő között, a testi-lelki harmónia. Jól mondom?
– Igen, szerintem is erről van szó.
– És mik a tervei: elveszi feleségül?
– Ezt nem tudom, erről még sohasem beszéltünk, de két ember nemcsak akkor tartozhat össze,
ha beírták a nevüket egy nagy könyvbe.
– Ez így van – helyeselt a nyomorék –, és mondja csak: nincs a menyasszonyának véletlenül egy
idősebb barátnője?
– Nem tudom, miért kérdezi?
– Ha egyszer beszélgetnek, megemlíthetné előtte az én nevemet. Maga társasági ember, ügyesen
elő tudja hozni a dolgot. Nem vall velem szégyent, fel tudok öltözni rendesen, és van egy kis pénzem
is.
– Majd esetleg szólok neki, de ne haragudjon, most be kell mennem a nagyapámhoz.
Kőhidai arcán torz mosollyal, ugrásszerű lépésekkel továbbsietett.
„Miért kell ilyeneket hazudnom?! – dünnyögte magában. – Micsoda szégyen!”
A férfiak hálótermében már mindenki lefeküdt. Kőhidai jobbra-balra köszöngetve végighaladt a két
ágysor közötti keskeny korridoron, nagyapja ágya a sor végére esett, közvetlenül az ablak mellett. Az
öregember aludt, egykori sofőrsapkáját az ágyban is a fején hagyta, összecsücsörített szájjal vette a
levegőt, mintha buborékot készülne fújni, fogatlan szája beesett a pofacsontok alatt.
Kőhidai lehajolt hozzá, az alvó körül erős, tisztátalan szagok lebegtek: dohány, piszok és vizelet
keveréke, megremegett a gyomra, de mintha ismeretlen bűneiért kívánna vezekelni, le akarta győzni
magát. Kikereste a szagok közül az egyetlent, melyet szeretett: a sofőrsapka bőr védőszalagjának enyhe
izzadságszagát, csak erre a szagra figyelve megcsókolta az öregember homlokát.
– Tata.
Az öregember fölébredt, és kifakult kék szemével a fiúra nézett, arca sírósan elhúzódott.
– Olyan rég voltatok itt!
Kőhidai nem tudott mit válaszolni. Kirschner Gyula, mikor a felesége meghalt, nem akart bemenni
a szeretetotthonba, menyéhez és unokáihoz szeretett volna költözni, de Kárpátiné elutasította, arra
hivatkozott, hogy még egy ágy már nem férne el az egyszobás ferencvárosi lakásban. Hozzátartozói
eleinte gyakrabban meglátogatták új helyén, de az utolsó évben már csak Kőhidai kereste fel. Az öreg
néha megjelent a ferencvárosi házban, de napközben senkit sem talált otthon, ült az udvaron a
szomszédokkal beszélgetve, megette, amivel megkínálták, aztán elunta magát, és botjára támaszkodva
visszament Kőbányára.
– Hoztam csokoládét, tata, és itt van harminc forint is – Kőhidai átadta ajándékait. – Mi volt
ebédre?
– Egy kis hamisleves.
Segített nagyapjának felülni az ágyban, és feltépte a csokoládé papírját, az öregember mohón evett.
Mivel a gondozottak közül alig néhánynak maradt életben hozzátartozója, az otthonban minden
látogatás eseménynek számított, Kőhidait már belépése óta figyelték az ágyban fekvők, most fel is
könyököltek a párnáikon, és odaszóltak:
– Ez a rendes fiú nem lehet a maga unokája, Kirschner.
– A hőstetteiről is meséljen neki, a fürdőkádról, meg hogy mit csinált az ebédnél!
Az öregember megette a csokoládét, és diadalmas hangon átszólt a szemközti ágyra:
– Maga meg, Paszternák, ne beszéljen, magának hiába volt kilenc kirakata, itt fog megdögleni,
még a koporsója után sem fog menni senki. Nekem legalább ez a fiú eljön majd a temetésemre.
Ezekre a szavakra Paszternák, akinek a paplanon keresztül is látszott betegesen megduzzadt hasa,
sírni kezdett.
– Nékem is volt fiam, harminckét éves lenne.
Kirschner nem érte be ennyivel, a többi ágy felé fordult.
– Maguk pedig ne fárasszák a szájukat, nem érdekelnek. Megmondtam már, hogy zsidók között
király sem lennék.
A terem mélyéből felháborodott hangok válaszoltak:
– Hogy beszélhet így? Maga talán nem zsidó?
– Ha a zsidók nem adtak volna könyörületből helyet magának, fekhetne kint az utcán!
Egy szakállas, magas, öreg férfi felült az ágyon.
– Kirschner úr! Én eddig türelemmel hallgattam idétlen vicceit, de nem fogom tűrni, hogy a
zsidóságon gúnyolódjon! – Kiabálni kezdett: – Vegye tudomásul, hogy ez a nép csak tiszteletet érdemel
a szenvedéseiért!
A terem hangos, egyetértő zúgása nem hatott Kirschnerre.
– A szenvedéseiért senki sem érdemel tiszteletet, Lőwy úr. Ha valaki direkt szenvedni akar, az
hülye, ha pedig muszáj neki, abban nincs semmi érdem.
– A szenvedés Isten ajándéka.
– Nem valami bőkezű. És mit akar ezzel az ajándékkal?
– Ezzel teszi különbbé azokat, akiket kiválasztott.
– Magukat?! Maguk semmivel sem voltak jobb emberek, mint a keresztények, akik között éltek.
Magát nagyon jól ismertem, Lőwy úr, még hitközségi elnök korából, nagy cádik volt, szombaton nem
nyúlt pénzhez, de ha a pénzt rátették egy fakanál fejére, úgy már elfogadta, és beléfordította a fiókba.
Ha a szenvedés ajándék, akkor maguk semmivel sem érdemelték ki. Isten öregember lehet, mert már
nem látja, mit hová tesz. Menjünk innen, fiam.
Kibújt a takaró alól, most derült ki, hogy teljesen felöltözve feküdt le, és Kőhidaira támaszkodva
átment a raktár kis előterébe. Az éjjeliőr szokta itt tölteni az éjszakát, de még nem érkezett meg, a
lámpa sem égett, csak a kályha tüze világított.
Az öregember kinyitotta a kályhaajtót, és egy összesodort újságpapírról pipára gyújtott, mélyen
beszívta a füstöt, aztán hunyorogva az unokájára nézett.
– Vigyél ki engem innen, nem szeretek itt lenni.
– Nem lehet, tata, nincs otthon hely. De ha lesz saját lakásom, együtt fogunk lakni.
– És mikor lesz saját lakásod?
– Már nemsokára.
Kirschner megnyugodott, jólesően szívta a pipáját.
– Egyébként hogy haladsz? – kérdezte, de nem várta be a választ, régi nőügyeiről kezdett mesélni:
hogy várta meg a toloncház előtt a szabaduló utcalányokat, mert őket olcsóbban lehetett megkapni;
részeg öregasszonyokról, akiket a sofőrtársak gúnyból fektettek be a kocsijába, de őt ez nem zavarta,
szeretkezett velük.
Kőhidai általában nem szerette a hasonló történeteket, de nagyapja régi kalandjai mindig
felvidították. Nem volt bennük semmi fülledtség, ferde szándék, hogy szavakban élje ki, amit megtenni
elmulasztott, az öregember meg volt elégedve az életével, nevető fogatlan száján a durva kifejezések
is természetesnek és vidámnak tűntek. Kirschnert mások is szerették, ha rászánta magát, hogy felkeljen
és végigjárja a környéket, mindenütt talált ismerősöket, akik málnaszörpöt vagy csokoládét fizettek
neki.
„Így kellene élni nekem is” – gondolta Kőhidai. Az öregember modora egyszerűnek és könnyen
utánozhatónak látszott, de a fiú tudta, hogy számára éppúgy lehetetlen volna átvenni ezt a stílust, mint
ha a koponyája formáját próbálná megváltoztatni. Vigaszt talált abban, hogy apjának természete inkább
az övéhez hasonlított.
Beszélgetésüket az éjjeliőr érkezése szakította félbe, aludni küldte az öreget. Kőhidai visszakísérte
a hálóterembe, betakarta, és kezét a térdére támasztva leült az ágy szélére.
Már mindenki aludt, de a hálóterem mégsem merült nyugalomba, az alvók gyakran felriadtak vagy
beszéltek álmukban, az ágyak felől sírás, nyögések és jajgatások hallatszottak, a hánykolódók neveket
mormoltak, és átélt kínok visszatérését fogadták álmukban is hátra-hátrahőkölő fejjel. Valaki, a hang
irányából úgy tűnt, hogy Lőwy lehet, elcsukló hangon imát mondott, a héber szavak közül városok
idegen nevei ugrottak ki: Auschwitz, Mauthausen, Treblinka, Majdanek.
Kőhidai belebámult a sötétségbe, nem tekinthette magát idegennek ebben a vergődő hálóteremben,
hiszen könnyen ő is azok sorsára juthatott volna, akiket az öregemberek most álmukban siratnak.
– Miért éppen én maradtam életben? – kérdezte magától félhangosan.
Gyerekkori társaira gondolt, akiket az őszi nagy ünnepeken a templomban látott: apjuk mellett
álltak a lehajtható ülésen, csinosan felöltöztetve, fehér ingükön patkóval vagy gombával díszített
nyakkendőt viseltek. Általában a kerület modernebb részén laktak, szüleik jobban kerestek, mint az ő
apja, egyikük sem járt a kis barakképületben elhelyezett szegényes elemi iskolába. És mégis szinte
mindegyikük meghalt a háború alatt, némelyikük 1944-ben vidéken nyaralt a nagyszüleinél, és
egyenesen Auschwitzba vitték, mások – mint például osztálytársa, Gombos Róbert – a pesti gettóban
pusztultak el.
Sorsát Kőhidai mindig véletlennek tekintette, de most úgy érezte, hogy azért kerülte el a halált,
mert azt a szenvedést kell őriznie, mely ebben a teremben is testet öltött az eltorzult öreg arcokban és
álombeli szavakban. Ezt kell hordania magában, emlékeznie kell városokra és koncentrációs táborokra,
hol pedig sohasem járt, félelmeiből és szorongásaiból kell összeállítania az ítéletet, melyet őrá is
kimértek, és bár elkerülte, nem kapott felmentést alóla.
Az elhatározás birtokba vette és előre lezárta elkövetkező éveit, Kőhidai mégis megkönnyebbült,
mert természetesnek és könnyűnek ígérkezett minden döntés, jelentéktelenné fokozta le az utcabeli
suhancok sértegetéseit, viszályát szüleivel, a Margithoz fűződő várakozásokat és megaláztatásokat.
Arra rezzent fel, hogy kint az üveggel fedett előtérben járkál az éjjeliőr. Bár nem tudta, mennyi
az idő, úgy találta, illetlenül sokáig maradt. Felkelt, megcsókolta nagyapját, arcát egy pillanatig ott
tartotta a fehér borostás arcon, hogy érezze a sofőrsapka átizzadt szalagjának biztonságos szagát.
Margit nyolc óra után néhány perccel ért a Városliget melletti egyemeletes villaszerű házhoz, melynek
földszintjén lakott Lancsa. Kétszer is megkerülte a tömböt, csak azután ment fel a műkő keretbe foglalt
lépcsőkön, mégis korán érkezett. A férfi még nem fejezte be a munkáját, fürdőköpenyt öltve pizsamája
fölé, könyökölt az asztalon, és írt.
Az asztallapon halomban álltak az áthúzott vagy letisztázott papírlapok, csak egy csikkekkel
megtömött hamutartó és egy nagy bögre látszott ki közülük – félig telve volt kihűlt, kissé olajos
felszínű teával. A lámpa körül sűrű füst lebegett, egész a mennyezetig betöltötte a szobát.
Lancsa felkelt, és megcsókolta Margitot, a lány közelebbről látta, hogy a megerőltetéstől szeme
sarkában ágas vérerek ugranak ki, megereszkedett, puha arcát kiverte a borosta, fürdőköpenye savanyú
izzadságszagot árasztott.
– Mióta dolgozol?
– Mi van ma? Szombat? Csütörtök reggel kezdtem el. Ülj le, Duda, rögtön abbahagyom.
– Mit csinálsz?
– Néger meló. Egy Erasmus-regényt írok, Moharos rendelte.
– És jó?
– Mitől volna jó? „A rabszolga munkája szükségképpen hanyag.”
Lancsa a lakáscseréjénél vállalt először ilyen irodalmi segédmunkát, ezt a városligeti lakást
mindenképpen meg akarta szerezni, tágas szobáival megfelelt kedvenc elméletének, hogy a gondolatok
megszületéséhez tér kell. Összeköttetései és minden tartalék pénze kevés volt ahhoz, hogy a cserét
lebonyolítsa, mégis belevágott, nagyobb kölcsönt kellett felvennie, melyet megszokott jövedelméből
nem tudott letörleszteni. Ekkor ajánlották fel neki az egyik könyvkiadóban, hogy postamunkában
javítsa ki és stilizálja át egy gyatrán megírt, de politikai mondanivalójában fontos regény kéziratát.
Lancsa elfogadta az ajánlatot – még hiúságának is hízelgett, hogy egy hét alatt át tud dolgozni egy
húszíves kötetet.
A kölcsönt már rég visszafizette, a lakást is bebútorozta, de a néger munkákkal továbbra sem
szakított, a névtelen átírásokon kívül vállalt dramatizálást, műsorfüzet-szerkesztést is. Ahhoz, hogy
egyetemi, főiskolai és intézeti munkáját is el tudja látni, feszített tempót kellett magára kényszerítenie.
– Van értelme, hogy ennyire hajts a pénz után? – kérdezte Margit félénken.
A férfi nyújtózkodott.
– Nézd: nekem a pénz nagy és szent dolog. Én gyerekkoromban napi ötven fillérért jártam
kukoricát egyelni, szőlőt kötözni, és ha most egy nap alatt megkereshetek ezer forintot, sokkal
könnyebb munkával, én nem tudom azt mondani, hogy nem vállalom. Én szeretem a szép holmikat,
a rendes lakást, évekig éltem egy olyan helyen, ahol a vécé fedelét téglával kellett lenyomni, mert a
lefolyócső ki volt rothadva, és felmásztak rajta a patkányok – ide nem kívánok visszamenni. Akkor
ugye van egy fiam, egy anyám, akit el kell tartani, és újabban minden pénzbe kerül.
– Azért a pénz mégsem ér annyit, hogy elrontsd miatta az életedet!
– Elrontani az életemet? Te hiszel abban, Duda, hogy van az ember életében egy pont, amire
utólag rá lehet mondani: na, itt kellett volna jobbra vagy balra fordulni, és akkor minden másképpen
alakul? Nincs ilyen pont, vagy ha van, akkor nagyon sok van, az élet minden esélyt kétszer-háromszor
is felkínál.
– Lehet, hogy nincs igazam – mondta Margit félénken, de makacsul –, én mégis úgy érzem, hogy
kár volna, ha elvesznének belőled azok a csodálatos tulajdonságaid, amik megvoltak, mikor elindultál.
Lancsa ellágyult.
– Lehet, lehet, hogy jobban jártam volna, ha otthon maradok Hunyán, és kis, kerek fejű
parasztgyerekeket tanítanék, olyanokat, mint én voltam. Néha azt kívánom, hogy bár volna kitéve egy
tábla Pest határában, egy áthúzott szűrös-gubás alakkal: „Parasztoknak tilos a bemenet!” – hogy ne
tudtam volna feljönni. De most már elkezdődött egy harc, ahol illendő volna győznöm.
A csöndben Margit gyomra hangosan korgott, Lancsa elnevette magát.
– Menj, egyél valamit.
Kint a konyhában Margit kent magának egy szelet vajas kenyeret, és nekilátott a mosogatásnak,
még a székeken is halomban állt a piszkos edény. A mosogatótól jobb kézre – az esztergomi Babits-ház
mintájára – a vendégek szénceruzával felírtak valamit a meszelt falra, némelyik csak a nevét, mások
egy-egy jelmondatot:
„Minden pénzt el kell fogadni – legfeljebb nem kell érte csinálni semmit.”
„Erkölcsöm alapja: én határozom meg az utat, ahogy a pénz eljuthat hozzám!”
„A slamposság enyhíti a diktatúrát!”
„Szeresd felebarátodat, de nehogy rajtacsípjenek!”
„Őrizkedjetek 1984-től!”
Margit nem szerette ezeket a szellemességeket, úgy gondolta, Lancsát baráti köre rossz irányba
viszi, a férfi ellenállás nélkül átveszi a stílusukat, beszáll kártyakompániájukba, nőügyeikbe és irodalmi
üzleteikbe egyaránt. Míg kapcsolatuk szorosabb volt, Margit egyszer szemrehányást tett ezért, de
Lancsa egy kis kék füzetet mutatott, melybe fillérnyi pontossággal elkönyvelte minden kártya- és
lóversenyveszteségét, -nyereségét, dicsekedett, hogy a mérleg kedvező a számára. Ezen a felfogáson
Margit úgy megdöbbent, hogy többé nem hozta elő az ügyet.
Mikor végzett a mosogatással, Margit szalonnás rántottát sütött, és a serpenyővel bement a
szobába.
– Gyere enni.
– Igenis, legkedvesebb báránykám.
A férfi letette a tollat, és összedörzsölte a tenyerét, jobb kezén feltűnt egy pecsétgyűrűbe beépített
apró óra.
– Hogy hat?
– Nagyon érdekes, de miért ott hordod az órát?
– Nem tetszik?
– De, csak egy kicsit furcsa.
– Tudom, hogy buzis, de a csuklómon valami ekcéma kezdődött, ott nem hordhatom. Mit
gondolsz: levegyem?
– Nem kell, tulajdonképpen nagyon ötletes.
Lancsa megette a rántottát, ivott egy pohár bort, felkelt, és megfogta a lány kezét.
– Gyere, úgy hiányoztál.
A heverőn feküdtek le, a számtalan díszpárna közé, Lancsa csak a fürdőköpenyt dobta le magáról,
Margit sem vetkőzött le, felhúzta a szoknyát a derekára, ellenvetés nélkül tűrte, hogy a férfi lihegve
rángassa a harisnyatartó szalagját, és lehúzza a nadrágját, tudta, hogy így hamarabb túlesik az egészen.
Valójában már az első ölelkezéseik sem hozták tűzbe Margitot. Bujkáltak Lancsa felesége elől,
vidéki szállodákban vagy egy-egy estére kölcsönkért lakásokban találkoztak, Margit mindig úgy érezte,
hogy a sötét konyhában ül a főbérlő, és várakozik. Az ölelkezések szünetében Lancsa verseket szavalt,
ábrándozott, vagy siratta magát, közben úgy berúgott, hogy éjfél körül, mikor távozniuk kellett, alig
tudta felkelteni, de akkor még szerette a férfit, és hosszú sétáikon, beszélgetéseikben feloldódtak a
nyomasztó emlékek.
Lancsáról folyt az izzadság, és húzva vette a levegőt, mikor visszafeküdt a helyére, kezdődő
pocakja kidomborodott jobb oldali bordái alatt. Margit sietve felkelt, ledobta magáról gyűrött ruháit,
átment a fürdőszobába, és a zuhany alá állt. Nem sokkal később Lancsa is utána jött, a mosdókagylónál
borotválkozni kezdett. Margit kezében megállt a szappan.
– El akarsz menni?
– Majd csak egy óra múlva.
– Hová?
– A lektoromhoz, le kell adnom az anyagot. Határidős.
– Utána hazajössz?
– Nem hiszem, hogy el tudok szabadulni. Összehívtak egy kártyabulit, rám is számítanak.
– Nem tudnál ma este mégis itthon maradni? Beszélnünk kellene egymással.
Lancsa kelletlenül vállat vont.
– Nagyon szívesen maradnék, nekem sem kéjmámor, de nem tehetem meg velük. Ha az ember
pénzt akar keresni, akkor adminisztrálnia is kell magát, hívjál fel a jövő hét elején, akkor több időm
lesz.
Margit haragosan megrázta a fejét.
– Régen nem mentél el, ha megkértelek. – A férfi letette a borotvát.
– Ez szemrehányás? Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a szombat este az ember
legszemélyesebb magántulajdona. A második háborúban az angol parlament pénteken hadat üzent
Németországnak, utána a képviselők elmentek víkendezni.
– Nem tudtam, hogy te vagy az angol parlament!
– Még nem vagyok, de lehetek. Szorgalommal és önfegyelemmel az ember sokra viheti.
Margit kilépett a zuhany alól, undorodva húzta magára gyűrött-átizzadt ruháját, egy könyvvel a
kezében várta be, amíg Lancsa végez a fürdőszobában.
– Nem volna jobb – kérdezte remegő hangon –, ha többé nem keresnénk egymást?
– Ahogy gondolod, ahogy neked jobb – mondta a férfi –, most egy kicsit ideges vagy, nem kellene
gondolkoznod még ezen a dolgon?
– Elmegyek, elég volt.
Lancsa rásegítette a kabátot, és egy gombot be is gombolt rajta. Mozdulatáról és
ünnepélyes-gúnyos arcáról Margit látta, hogy most is kedvenc Ady-versére gondol, az Elbocsátó, szép üzenet-re, melyet első elválásuktól mindig idézni szokott, most a lány
mondta ki:
– Ez azt jelenti, hogy: „Feledésemnek gazdag úr-palástját. / Vedd magadra, mert lesz még
hidegebb is…”
Lancsa felemelte a kezét.
– Ne csináljunk tragédiát egy középfajú színműből, hogy Gyulai Pállal szóljak.
– De én többet nem jövök vissza!
– Ez viszont a te elemi szabadságjogod. Lekísérjelek?
– Nem kell.
Margit megszorította félkabátja övét, és kilépett a lakásból. Csak kint a kertben jutott eszébe régi
elhatározása, melyet most is elfelejtett: meg kellett volna kérnie Lancsát, hogy segítsen elhelyezni az
írásait valamelyik lapnál. Töprengve megállt, végül mégsem fordult vissza, nekivágott az utcának.
Haza az albérleti szobába semmi sem vonzotta, végiggondolta, hová mehetne ma este. Társasága
eleinte Pestre került kunszöllősi ismerőseiből állt, iskolatársaiból, bátyja barátaiból, akik a fővárosban
is tartották egymással a kapcsolatot, minden hónap első keddjén összejöttek a Szondy pincében egy
Kunszöllősről elszármazott cigányprímás játékát hallgatni. Margit volt az egyetlen nő a társaságban,
hamarosan megunta, hogy az őszülő-kopaszodó családapák mind neki próbálnak udvarolni, elmaradt
a találkozókról.
Ismeretségi köre később fokozatosan bővült, biztosítási és képügynökök, kicsapott egyetemisták,
szilenciumra ítélt festők és írók, törpe markecolók, szerencsejátékosok és más, a társadalom peremén
éldegélő figurák között töltötte el szabad estéit, megfordult festők műtermeiben és Károlyi-kerti
üzletlakásokban egyaránt.
Néha egy-egy ilyen estén leitatták, félig eszméletlenül hagyta, hogy levetkőztessék és meztelenül
lefényképezzék, de ezeket a jeleneteket éber állapotban igyekezett kitörölni az emlékezetéből. Azzal
vigasztalta magát, hogy ezekben a társaságokban mozogva ritka és felbecsülhetetlen értékű írói
nyersanyaghoz jut. Külön füzetbe gyűjtötte össze a vagány argó kifejezéseit, megpróbálta az anyagot
formába önteni, kitalált egy „Alzó Grand” nevezetű bűnöző hőst, és Faludy Villon-fordításainak
modorában verseket írt róla.
Ma este azonban nem érdekelték ezek az emberek, beült egy eszpresszóba, és elővette a füzeteit.
Fel akart írni mindent, ami Lancsánál történt, hátha valamikor fel tudja használni egy novellában. Hét
nagy oldalt írt tele, még a párbeszédek hangsúlyait is próbálta visszaadni maga kitalálta jelekkel,
zárórakor káprázó szemmel lépett ki az utcára. Kint néhány pehely korai hó esett, Margit kinyújtott
tenyérrel próbált elfogni egyet-egyet.
A képeslapot kedden hozta a postás, este, mikor Kőhidai hazaért, oda volt téve az íróasztalnak használt
varrógéphajóra, könyvei és jegyzetei közé.
A főiskola hivatalos értesítéseit leszámítva, a fiú szinte sohasem kapott levelet, csodálkozva vette
kézbe a lapot. Egerben adták fel, a kép a város főterét ábrázolta, háttérben a Dobó-szoborral és a várral,
hátoldalára Margit néhány sietős szót írt: „Iszom a finom borokat, és a nagy hordó alól szeretettel
gondolok magára, M2”, majd váratlanul egy gyorsírásos sor következett. Kőhidai töprengve nézte, nem
ismerte a gyorsírás szabályait, az egészből csak a sor közepén álló egyes számot értette, bár azt sem
találta kizártnak, hogy ez a szám is valamilyen rövidítés. Úgy gondolta: majd beviszi egy gyors- és
gépíró irodába, és elolvastatja.
Anyja még azon az estén bejött a kamrába.
– Nyolcvan fillér portót fizettem, az ismerősöd húszfilléres bélyeget ragasztott a lapra, és öt szónál
többet írt.
Kőhidai odaadta a pénzt, de Kárpátiné nem ment ki, úgy csinált, mintha a füzeteket rendezgetné
az íróasztalon, és közömbösséget mutatva megkérdezte:
– Ki vár téged vasárnap délután egy órakor?
– Engem? Hol?
– „A szokott helyen” – mondta az asszony, felemelve a hangját.
A fiú még mindig nem értette a kérdést, csak az egyes szám igazította útba, anyja, aki a polgári
iskolában tanult gyorsírást, elolvasta és megfejtette a képeslap utolsó sorát: Margit vasárnap délután
egy órakor találkozni akar vele, valószínűleg a Zeneakadémia előtt. Kőhidai úgy gondolta, ez az ügy
nem tartozik az anyjára, kitért a válasz elől.
– Nem tudom, ki írta. Lehet, hogy valaki a régi gimnáziumi osztályból.
– Ő miért írt volna?
– Mondom, hogy nem tudom. Talán valami találkozót akarnak szervezni.
Az asszony arca elvörösödött.
– Hülyének nézel engem?! Ez női írás!
– És ha női írás? Miért olvasod el a levelemet?
– Mi az az Em négyzet vagy Em kettő?
A szóváltásra kint a konyhában Kárpáti abbahagyta az evést, és bejött a kamrába, hogy segítsen
a feleségének. A házaspár egymást lovallta bele a dühbe, Kárpáti kihúzta a derekát, és széles
kézmozdulattal kijelentette:
– Amíg a mi lakásunkban élsz, jogunk van tudni minden lépésedről!
– Nincs joguk, anyámnak sincs joga, de magának végképp nincsen.
– Mikor én elvettem anyádat feleségül, akkor nemcsak érte, de Péterért és érted is felelősséget
vállaltam.
– Értem ne vállaljon semmit, én nem kértem rá.
– Azt nem te döntöd el, hogy mit csinálok, egyelőre még én tartalak el téged, és nem fordítva. Ha
nem tetszik, bármelyik pillanatban elmehetsz hazulról. Nagykorú vagy.
Kőhidainak fejébe szállt a vér, felkelt az asztal mellől, és szembenézett Kárpátival.
– Rendben van, ha úgy akarják, holnap reggel elköltözöm.
– Hová mennél?
– Bemegyek a főiskolai diákszállóba. Felvesznek.
Kárpátiék nem számítottak erre a válaszra, a házaspár egymásra nézett, az asszony még szólt
néhány szót, hogy nem ezt érdemelte tőle, amiért apa nélkül fölnevelte, de láthatóan feladták a harcot,
és hamarosan ki is mentek a kamrából. Kőhidai remegő térdekkel utánuk lépett, és beakasztotta az ajtón
a kampót.
Máskor egy-egy vita anyjával napokra feldúlta, az első indulat elmúltával kínozta a
lelkiismeret-furdalás, különféle helyzeteket képzelt el, hogy minél mélyebben átérezze a bánatát,
például feltételezte, hogy anyja hirtelen meghal. Minden összecsapás azzal végződött, hogy ő kért
bocsánatot, most először nem engedte meg magának, hogy anyja neheztelése nyugtalanságot keltsen
benne.
Mintha egyszerre akart volna lezárni minden tisztázatlan ügyet, Margit egri képeslapját is bevágta
a régi főiskolai jegyzetek halmába. Találkozásaikból csak az idegesítő és méltatlan emlékek idéződtek
fel benne.
Alig egy-két órát aludt, mégis pihenten ébredt. Nem akarta megvárni, míg anyja sértődött arccal
és szótlanul elébe teszi a teát és a zsíros kenyeret, már kora reggel elment hazulról, és gyalog tette meg
az utat a főiskoláig.
Ez a felhangolt állapot azonban nem tartott sokáig, ahogy közeledett a hét vége, úgy vált Kőhidai
egyre bizonytalanabbá. Kitartott amellett, hogy nem megy el a találkozóra, de egyre sűrűbben kellett
kényszerítenie magát, hogy ne gondoljon a lányra.
Szombat este öccse szokásos módon asztalitenisz-versenyre ment, szülei pedig színházjegyet
vettek, egyedül maradt otthon kis féltestvérével, Andreával. Játszott a kislánnyal, amíg elaludt
nyálszagú meleg kis rongyaiban, figyelte még egy-két percig, aztán átment a kamrájába.
Az anyaggal, melyet arra a napra előírt magának, már végzett, belelapozott a Lancsától kapott
könyvekbe: talált egy tanulmányt a forradalmi terror jogtalanságáról, egy másik a zsidók jellemző
névmagyarosításait elemezte; most nem érdekelte, félretolta az egész könyvhalmot.
Még mindig korán lett volna lefeküdni, egy regényt olvasgatott, pár perc múlva megunta, behozta
a konyhából a rádiót, és a szombat esti kabarét hallgatta, de ebből is csak egy-két mondat jutott el az
értelméig.
Unalmában elővette apja régi sakk-készletét és egy régi játszmagyűjteményt, találomra felütötte
a közepe táján, egy múlt századbeli Löwenthal–Blackburne-partinál. Felállította a figurákat, a kamra
nedves levegője rögtön befutotta felületüket tompa párával, és kezdte húzogatni a lépéseket. A parti
felénél elálmosodott, mikor látszott már, hogy Löwenthal „desperado”-támadása kifullad a
királyszárnyon, összerakta a készletet.
Merev ujjai közül kicsúszott egy sötét futár, hiába kapott utána, leesett a kőpadlóra, kissé
felpattant, és a figura fehér búbja, melyet egy gyufaszálvékony faragás rögzített a fekete testhez,
letörött. Kőhidai ijedten kapta fel és próbálta visszailleszteni, de nem sikerült. Sóhajtva tette vissza a
polcra a készletet, bántotta, hogy egyre fogynak és pusztulnak apjától megmaradt emlékei.
Kiment a konyhába, megnézte, hogy Andrea nyugodtan alszik-e, aztán ő is lefeküdt. Ezen az estén
csak sokára tudott elaludni, mintha könnyű láza lett volna, gondolatai lüktetésszerűen követték
egymást: hol az Auguszta-telepi gazzal benőtt rét jutott az eszébe, hol azon tűnődött, hogy a kamra falát
borító pokrócot ki kellene cserélni, mert a szögek körül már mállani kezd a szövet.
Álmában apját látta: egy országúton vonuló munkaszolgálatos oszlop végén vánszorgott,
kenyérzsákját, pokrócát már elhagyta. Az álomban ő maga is szerepelt, követte az oszlopot, kis dombok
hajlatában és bokrok takarásában bujkált, friss, agyagos szántásokban emelte nehéz cipőit, kezében
néhány krumplit és répát szorongatott, keresve az alkalmat, hogy odaadhassa az apjának.
Torokhangú nyögésekkel felhívta magára apja figyelmét, Kőhidai Márton feléje fordult, és
örvendezve szólni akart, de ő óvatosan csendet intett, alacsony ívben inkább lökve, mint dobva, elébe
vetette a répát és a krumplit. Apja nem tudta elkapni az ételt, ahogy kinyúlt érte, egyensúlya megingott,
a mögötte lépkedők meglökték, és tántorogva előrebukott. Arcát fektében is a kis fa törzse felé
fordította, amely mögött Kőhidai rejtőzött, szótlanul, csak tágra nyitott szemével elbúcsúzott tőle. Nem
kelt fel többé, egy keretlegény lépett oda hozzá, puskacsövével lelökte a földön fekvő ember sapkáját.
Kőhidai erővel kényszerítette magát, hogy felébredjen, kapkodva kinyúlt az ágyból, és felgyújtotta
a lámpát. Melegítőjét, melyet pizsama helyett viselt, átizzadta, szabálytalanul verő szívvel forgolódott.
Ez az álom híradásnak tűnt, hogy felhasznált már minden erőt, melyet apja emléke adhatott, ha
tovább akar élni, új támaszt kell hogy keressen. Éjfél már rég elmúlt, túl a kamra falán ott aludtak szülei
és testvérei, közelségük máskor megnyugtatta, de most nem tudott megkapaszkodni bennük.
Undorodott az izzadt ágytól, felkelt, és az asztal mellé ült, újból kinyitotta az este félbehagyott
regényt, de hiába próbálta lekötni a gondolatait. Vonakodva, mintha bűnt kövezne el, a halomban álló
jegyzetek közül előkereste Margit képeslapját, ujjai hegyével kisimította az egri látkép töréseit.
Szülei nem felejtették el a képeslap szövegét, nem szóltak, de vasárnap már reggeltől figyelték. Kőhidai
nehezen viselte el a feszültséget, hogy kivonja magát tekintetük alól, lement a Nagyvárad térre újságért.
Távolból látta, hogy az Üllői úti pálya fölött színes zászlók lengenek, a hivatalosan Kinizsire
átkeresztelt Ferencváros délután bajnoki mérkőzést játszik a Vasassal.
A rajongás a Vasas iránt elmúlt a gyerekkorral, Kőhidai már évek óta nem járt futballmérkőzésre,
és a játékosok nevét sem ismerte. Ezt a délutáni meccset szerette volna megnézni, de úgy gondolta,
hogy a jegyek már elfogytak.
Hazafelé indult az újsággal, egy totózóiroda előtt megállt, és nézte a kirakatokba kitett
fényképeket. Megszólította egy nő, két állóhelyet kínált neki a Kinizsi–Vasas-meccsre, Kőhidai rövid
töprengés után megvette. Csak akkor vette észre, hogy négy forinttal többet fizetett a jegyre nyomott
árnál, mikor a nő már befordult a tér sarkán, és eltűnt valamelyik mellékutcában, idegesen megszámolta
a pénzét: hetven forintja maradt.
Délben korán ebédeltek, Kőhidai, ahogy befejezte az evést, felkelt az asztaltól, a fogasról
leakasztotta a ballonkabátját, és kilépett az ajtón. Ebben az órában alig látott embereket az utcán, még
az újságárusok is becsukták bódéikat az esti lap megjelenéséig, egy vasárnap is nyitva tartó közértüzlet
ajtaján kinézett egy eladónő, és lehúzta a redőnyt, a villamosok is ritkábban és lassabban jártak. Mintha
mindenki otthon ült és evett volna, az egész város átvette az emésztés lassú ritmusát.
Kőhidai nagy kerülőt tett, így is egy óra előtt odaért a Zeneakadémia elé. Először a kapu közelében
akart megállni, de a kora délutáni hangversenyre igyekvők gyakran beléütköztek, arrébb ment néhány
lépéssel, kezét háta mögött a falhoz támasztotta, hogy ne piszkolódjon be a ballonkabátja.
Nem tudta, eljön-e Margit ma délután, elhatározta, hogy nem vár rá többet egy félóránál, fél
kettőkor minden körülmények között elmegy. Mélyet lélegzett, és próbált kissé lazítani a tartásán.
Arra riadt fel, hogy hátulról befogják a szemét, a kéz sima bőrén krém- és szappanillatot érzett.
Nem mert Margit kezéhez nyúlni, megvárta, amíg magától leveszi a szeméről. Megfordult: a lány
elfogulatlan mosollyal nézett rá, arca ebben a késő őszi időben is barnára sült, kivillantak fehér fogai,
most tűnt fel, hogy felső fogsorában kissé oldalt nőttek a fogak, középen keskeny rés látszott. Most is
öves félkabátját viselte, magas nyakú bordázott, téglapíros pulóverrel és barna pantallóval, kezében egy
nagyalakú spirális füzetet tartott szorosan a melléhez fogva.
– Jó napot – mondta Kőhidai rekedten.
– Jó napot – a lány élénken gesztikulált –, ne haragudjon, hogy a múltkor nem tudtam eljönni,
tudniillik azt történt, hogy uszodába mentem, levágattam a körmömet, és az olló beleszaladt a
lábujjamba. Oda kellett hívni az orvost. Kőhidai aggódva kérdezte:
– De már rendbe jött a lába?
– Igen, most már alig érzem. Hová megyünk?
– Maga hová akar menni?
– Nem tudom, nekem mindegy.
– Nincs kedve kimenni egy futballmeccsre? A Ferencváros, illetve most Kinizsinek hívják, játszik
a Vasassal. Kaptam két jegyet.
A lány szeme felcsillant.
– Jó, már rég szerettem volna látni egy meccset.
– Érdekli a foci?
– Engem nem maga a meccs érdekel, én a tömeget szeretném tanulmányozni. Kell nekem egy
nagyobb munkához.
– A sportot nem is szereti?
– Dehogynem. A nagypapa lent Kunszöllősön tornatanár volt, és a mi gimnáziumunk mindig
első-második volt az országos középiskolai versenyeken. Mikor minden más gimnáziumban még csak
szertornát tanítottak, a nagypapa már úszókat és atlétákat nevelt. Én is már gyerekkorom óta evezek,
alig várom, hogy jöjjön a nyár, megyek ki a Dunára, lebarnulok, mint egy néger. Nézze meg, milyen
erős a karom!
Margitnak valóban erős és ruganyos volt a karja. Kőhidai megtapogatta, közben sóvárogva
elképzelte, hogy ha újrakezdhetné az életet, mindennap kijárna valamilyen sportpályára, és megtanulna
úszni is. Belátta, hogy ezen már nincs mit töprengeni, levette a szemüvegét, és megtörölte.
– Fel kellene szállnunk villamosra, különben nem érünk oda.
– És maga mit sportolt?
– Semmit – mondta Kőhidai szárazon –, ügyetlen voltam, középiskolában a tornaórákon élő
szernek használtak, a tornaszekrényre ültem, és a többiek átugrottak fölöttem.
– Igazán? Pedig olyan erősnek látszik.
– Dolgoztam, és van otthon két súlyzóm, azzal gyakorolok.
Közvetlenül a meccs kezdete előtt értek ki a pályára, a kapun még könnyen bejutottak, de az állóhely
betonlépcsőin már összezsúfolódott a tömeg. Hogy a lány jobban lásson, le akartak menni a korláthoz,
Kőhidai lépkedett elöl, a vállával próbált utat nyitni, Margit a fiú ballonjának övébe kapaszkodva
húzatta magát, egy hirtelen lökésnél el is szakadt az öv rögzítőszalagja, a lány a szájához kapta a kezét,
de Kőhidai legyintett.
– Nem számít.
A tömeg nem akart utat engedni nekik, Kőhidai bocsánatkérő mosollyal nézett a körülállókra, és
udvarias félszavakat dünnyögött, de csak gúnyos, sértődött vagy ingerült arcok fordultak felé. Sokan
nézték a lányt, Kőhidai úgy látta rajtuk: irigylik tőle Margitot, többé nem számított jóindulatra,
bocsánatkérések nélkül küzdötte le magát a korláthoz, térdét megmerevítve felfogta a tömeg nyomását.
Hátraszólt:
– Maradjon mögöttem. Jobban lát, és nem lökik neki a kerítésnek.
Margit elfogulatlanul nekitámaszkodott, Kőhidai a ballonon keresztül is érezte, hogy a lány melle
ráfekszik kiálló, sovány vállcsontjára, lába enyhén megremegett, de igyekezett mozdulatlanul maradni,
hogy Margit ne változtasson a helyzetén.
Két óra volt, az öltözők felőli aluljáróból kifutott a két csapat, a Kinizsi zöld, a Vasas vörös
mezben. A tömeg izgalomba jött, hangját az ócska falelátók felerősítették, Kőhidai hátraszólt:
– Hogy tetszik?
A lány nevetett.
– Nagyon érdekes.
A csapatok felsorakoztak a pálya közepén, a játékvezető intésére üdvözölték a nézőket:
– Éljen!
A közönség átvette:
– Éljen! Éljen! Éljen! Hajrá Fradi! – Nem tudták elfogadni a megváltoztatott nevet.
A betonlépcsőkön állók tomboló biztatásba kezdtek, Kőhidai kíváncsian nézett szomszédaira, a
kiáltozástól vonásaik úgy eltorzultak, hogy ezt a mérkőzés első perceinek izgalmai nem indokolhatták.
A fiú nem tudta, véletlen-e, hogy az állóhelynek ezen a részén sok kopott ruhájú, sovány és
indulatos arcú férfi gyűlt össze, Kőhidait az 1944-ben látott nyilas pártszolgálatosokra emlékeztették,
eszébe jutott az Auguszta-telepet körülvevő kordon, a decemberi utcán cirkáló fekete ruhás járőrök.
Feltámadt benne a gyerekkori rokonszenv a Vasas iránt, szerette volna, ha ők győznek, de a Vasas nem
küzdött teljes erőbedobással, játékosai mintha maguk is a közönséggel éreztek volna együtt, és csak
kénytelenségből viselték volna magukon a vörös mezt. A Kinizsi hamarosan kétgólos előnyt szerzett.
Margit eleinte kérdezgette a neveket, de Kőhidai nem ismerte a játékosokat, csak találomra
válaszolt. Egy félóra után a lány elhallgatott, Kőhidai a válla fölött visszaszólt:
– Unatkozik?
– Nem – mondta Margit vontatottan.
– Elmenjünk?
– Csak ha maga is akar.
Kőhidai körülnézett, lehetetlennek látszott áttörni a tömegen.
– Várjuk meg a félidőt, még tíz perc. Jó?
– Jó.
A szünetben valóban meglazult a gyűrű körülöttük, és ki tudtak jutni a kapuhoz.
– Mi mindig eljövünk mindenhonnan? – kérdezte Kőhidai.
– Úgy látszik. Most mit csináljunk?
– Sétáljunk.
A lelátó felfogta a szurkolók kiáltozásait, kint az utcán szinte kísérteties volt a csend. Ahogy
kiléptek a pálya falainak szélárnyékából, Kőhidaira ráhűlt az átizzadt ing, begombolta a kabátját, de
a szél így is átjárta a testét. Elindultak befelé a Népligetbe, a sétányokat már vastag avar borította, a
száraz levelek közül kibukkant egy-egy fényes vadgesztenye, Kőhidai bele-belerúgott, de többnyire
rosszul találta el, csak néhány méternyire gurultak. A lány az utat szegélyező fákat és bokrokat figyelte,
sorra megmondta a nevüket: piros levelű nyírfák álltak itt, japán eperfák, szíriai mályva, különféle
bodzák, tamariszkusz.
– Így ismeri a növényeket?
– Még apuka tanított meg rá gyerekkoromban, mesekönyv helyett a növényhatározót néztük.
A vízköpő Gorgó-főnél elfordultak a régi vurstli felé, a régi mutatványosbódékat már mind
bezárták, néhányat le is bontottak, de a mutatványospark szélén még működött egy vendéglő,
vasárnaponként nyitva tartott. Kőhidai látta, hogy a lány is fázik.
– Menjünk be, Margit.
– Maga akar? Nekem nem fontos.
– Menjünk be, egy kicsit átmelegszünk.
A vendéglő egyetlen, szokatlanul alacsony helyiségből állt, öt-hat, piros-fehér kockás terítővel
letakart vaslábú asztalt helyeztek el benne. A pultra támaszkodó csapos, aki porcogó nélküli orra után
ítélve bokszoló lehetett, és az alacsony teremben még vaskosabbnak látszott, végigtörölte a pult
vörösréz borítását, aztán előjött, és szótlanul megállt az asztaluk mellett.
– Kávét kis rummal – mondta bizonytalanul Kőhidai. – Magának is, Margit?
– Jó, mindegy.
– Kávé nincs – mondta a csapos –, gépünk sincs hozzá.
– Akkor két rumot.
A csapos kiszolgálta őket, és visszament a pult mögé, egyhangú mozdulatokkal tovább törölgette
a vörösréz lemezt. Az ablakból rá lehetett látni az elhagyott vurstli romjaira, a lány érdeklődve
nézegette.
– Maga ismeri ezt a környéket?
– Igen, gyerekkoromban sokat jártam ide – mondta Kőhidai –, a közelben laktunk, tavasztól őszig
apám minden vasárnap kihozott ide minket az öcsémmel – eltöprengett a saját szavain –, nem, az nem
lehet, hogy minden vasárnap kijöttünk volna, például néha biztos, hogy esett az eső, de én arra nem
emlékszem, egyáltalán nem emlékszem, hogy gyerekkoromban valaha is esett volna az eső.
– Milyen élet folyt itt?
– Egy-egy vasárnap ezrek jöttek ki, itt volt Európa második legnagyobb hullámvasútja: „A
Kárpátoktól egészen az Adriáig” felirattal. Barlangvasút, két bábszínház, négy vendéglő – kimutatott
az ablakon egy kör alakú, omlatag betonalapzatra.
– Mi apámmal oda, az Aréna cirkuszba jártunk. Volt egy törpe hegedűs…
Kőhidai észrevette, hogy milyen rég beszél már, anélkül hogy a lány közbeszólt volna.
– Unalmas vagyok, ne haragudjon.
– Sőt nagyon érdekes. Mondja tovább.
– Miről beszéljek?
– Azt a törpe hegedűst ismerte?
– Igen, ott lakott a környékünkön, reggel gyakran láttam, ahogy tejért megy a csarnokba. Ő volt
a kedvenc a cirkuszban, 1942-ben azt mondta róla az igazgató, mikor bemutatta a közönségnek, hogy
a visszacsatolt Kassán ő fogadta a kormányzó urat, és Horthy Miklósnak annyira megtetszett a játéka,
hogy adatott neki egy póni lovat, és az egész felvonuláson maga mellett tartotta. 1945-ben persze
változott az igazgató szövege, azt mondta róla, hogy valamelyik városban ő fogadta a bevonuló szovjet
csapatokat, játszott nekik, egy szovjet tábornokot meg is ríkatott a hegedűjével, és a tábornok azt
mondta neki, hogy ha nem lenne orosz, magyar szeretne lenni. De én ezt már csak másoktól hallottam,
a felszabadulás után többé már nem jártam ki a Ligetbe.
– Miért nem?
– Meghalt az apám, egyedül nem akartam kijönni.
– Katona volt az apja?
Kőhidai azt akarta felelni, hogy nem katona volt, hanem munkaszolgálatos, de válasz helyett csak
határozatlanul bólintott.
– Az én apám is hadifogságban halt meg – mondta Margit –, egy építkezésnél dolgozott, ráesett
egy vasgerenda, és összetörte. Ott van eltemetve az Urálon túl. Mit gondol: elutazhatok egyszer a
sírjához, engedélyezik?
Kőhidai alig figyelt a lány szavaira, nyomasztotta, hogy nem merte megmondani az igazat.
Rosszkedvű lett, úgy érezte, árulást követett el, mintha egy temetőben járna, és apja süppedő sírjára
lépett volna rá. A lány észrevette, hogy elromlott a hangulata.
– Valami baj van?
– Az előbb rosszul mondtam: az én apám nem katona volt, hanem munkaszolgálatos.
– Az mindegy, nem?
– Nem, mert zsidó volt. – Kőhidai nagyot nyelt. – Én is az vagyok.
– Komolyan? Nincsen semmi zsidós magán.
– Én jobb szeretném, ha látszana rajtam; görbe orrom volna vagy nagy fülem, hogy ne kellene
mindenkinek külön elmagyaráznom.
– De hát a görbe orr nem számít, arról senki sem tehet. Nekem otthon is a legjobb barátnőm, a
Balkányi Sárika zsidó volt.
A lány tétova és jóindulatú közbeszólása nem fékezte le Kőhidai szavainak lendületét. Bár félt,
hogy minden kiejtett szóval messzebb kerülhet Margittól, mégsem tudta megállítani bánatának és
megaláztatásainak hirtelen feltörő áradatát. Önfegyelme maradékával kívülről figyelte magát, sokszor,
ha tehette volna, megáll, és helyesbíti saját szavait, mert néhol reménytelenebbnek festette le a
helyzetét, mint ahogy valójában állt.
El kellett fogyni minden erejének, hogy abbahagyja a beszédet, mikor elhallgatott, a hányás keserű
és savanyú ízét érezte a szájában. A beálló csendben lassan kitisztult a szeme, újra látta az asztalterítőn
a piros és fehér kockákat, a söröspoharak kerek nyomait.
– Köszönök magának mindent – mondta, mikor újra meg tudott szólalni –, azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha többé nem találkozunk.
– Miért ne?
– Ezek után is van értelme?
Margit idegesen szorította össze jobb kezével bal kezének ujjait.
– Van, persze hogy van.
Kőhidai nem mert hozzáérni a lányhoz, üres kezét tenyérrel fölfelé az asztalra fektette, Margit
lassan és habozva rátette a kezét. Kőhidai sokáig mozdulatlan maradt, félt, hogy a legkisebb rezzenéssel
is mindent elronthat, hüvelykujjával érezte a lány csuklóján az ütőér dobogását.
Nem tudta elhinni, hogy nem tévedés az egész, de legalább ezt az egy pillanatot meg akarta őrizni,
előrehajolt, fejét Margit vállára fektette, a szemüveg nyerge belenyomódott az orrába, de nem törődött
vele. A lány megsimogatta.
– Menjünk el innen.
Kőhidai felállt, a szemüveg kerete elszorított valami ideget, csak nagy, fényes foltokban látott, egy
tízforintost tett a pultra, és kilépett a lány után. Margit hozzábújt, Kőhidai nem tudta, hogy mit tegyen,
jobb karjával átfogta a vastag félkabát derekát, de így is el-elvétette a lépések közös ritmusát, a lány
arca fölé hajolt, és megcsókolta. Érezte, hogy didereg, kibontotta ballonja övét, és a bő kabátot Margit
vállára terítette.
– Hogy hívjalak?
– Adjál valami nevet. Úgy unom már minden régi nevemet.
– „Ajándék” jó lesz?
– Ez elég jó, de nem valami lovat hívnak így? Hívjál Marinak, aztán majd kitalálunk valamit.
Botladozva mentek át egy fákkal körülültetett homokos gyerekjátszótéren, a gázlámpánál
megálltak, Kőhidai mind a két kezével átfogta a lányt, és megcsókolta a száját, érezte a rúzs édes és
zsíros szagát. Mikor kinyitotta a szemét, a lámpa fényében közelről élesen látta a lány arcbőrét, a finom
orr hajlatában egy kis barna anyajegyet vett észre, ujja hegyével megsimogatta.
– Vigyázol majd rám?
– Ha te is akarod.
– Olyan sok bajom van.
– Ne gondolj rá, és ne félj semmitől. Gondolj mindig arra, hogy olyan kevés fontos dolog van a
világban. Menjünk tovább.
Órák hosszat sétálgattak, Margit csak kint a Liget szélén vette észre, hogy elveszítette
félkabátjának az övét, Kőhidai vissza akart menni érte, de a lány nem engedte.
Hétfőn Margitnak dolga akadt napközben, megbeszélték, hogy este találkoznak a Széchényi Könyvtár
előtt. Reggel Kőhidai szokásos módon bement a főiskolára, hallgatta az előadásokat, gépiesen
jegyzetelt is, de gondolatai még mindig az előző este körül forogtak.
Élete első teljes nagy öröme volt, hogy Margit szerette őt, de már most kétségek merültek fel
benne: lehet, hogy a lány nem gondolta komolyan, amit az este mondott, csak az ő erőszakos szavai
elől tért ki, és most újra eltűnik? Attól is félt, hogy Lancsa eljön, és visszaveszi Margitot, a tanárt
minden tekintetben különbnek tartotta magánál, úgy érezte, semmit sem tehetne szándékai ellen.
Kőhidai nyugtalan lett, elhatározta, hogy levelet ír a lánynak, mintegy előrehozva az esti
beszélgetést, vagy ha nem jön el a könyvtár elé, elküldi neki. Statisztikaórán hátrahúzódott az utolsó
padsorba, és franciakockás füzetéből kitépett egy lapot.
Már az boldoggá tette, hogy leírhatja a lány nevét, idegessége feloldódott, nagy lendülettel egy fél
oldalt is teleírt, egy-egy szót minden ok nélkül olyan szépnek és fontosnak talált, hogy többször is
megismételte, közben egy operettindulót dúdolt magában.
Ez a könnyű hangulat éppolyan gyorsan futott el, ahogy jött, letette a tollat, és tarkóját a falnak
támasztotta. Érzelgősnek találta mondatait, kényszerítenie kellett magát, hogy ne olvassa el újból a már
leírt sorokat, mert széttépte volna a füzetlapot, akárhogy erőlködött, befejezni már nem tudta a levelet.
Közben az előadó néhány perc szünetet tartott, a diákok kimentek a folyosóra, Kőhidai bent
maradt, kibontotta az újságpapírba csomagolt zsíros kenyeret, félretette a befejezetlen levelet, és egy
Lancsától kapott könyvet lapozgatott, felírt néhány mondatot, ami beleillett a Rajnai Andorról szóló
tanulmány tervébe.
Egy Széchenyi-idézetet másolt – „Lenyesik szárnyaimat? Lábamon járok. Levágják lábaimat?
Kezemen fogok járni. Kiszakítják kezeimet? Hason fogok mászni, csak használhassak” –, mikor
megelőzve a többieket, Pauker jött vissza a terembe. A sakkverseny óta nem beszélgettek, de Pauker
most észrevette Kőhidai előtt az időtől-portól megbarnult könyvet, nyugtalanította, hogy a fiú esetleg
hozzájutott valamilyen kézikönyvhöz, amit ő nem ismer, inkább engedett tartózkodásából, és odalépett
hozzá.
– Megbocsáss: milyen könyv ez?
Kőhidai örült, hogy feloldódik köztük a szótlan feszültség, Pauker felé nyújtotta a könyvét.
– Egy régi belügyminisztériumi tájékoztató, eligazítás a vármegyei tisztviselőknek, hogy melyek
a jellegzetesen zsidó nevek, és mi a jelentésük.
– Érdekes?
– Nagyon sok érdekes van benne.
– Kitől kaptad?
– Lancsától, egy tanulmányhoz adta forrásanyagként.
– Én is szeretném elolvasni, nem adnád kölcsön néhány napra?
– Szívesen, én már úgyis befejeztem. Csak mondom, vigyázz rá, mert Lancsáé.
Pauker betette a könyvet az aktatáskájába, és visszament a helyére.
Kőhidai úgy érezte, ez a beszélgetés is beletartozik az előző estén elindult nagy változások sorába,
mintha merev szembenállása a világgal egyre inkább feloldódna, és egyszerűbbé, könnyebbé válna az
élete. Újra elővette a franciakockás füzetlapot, és most már megtalálta a befejező mondatot.
Este szinte egy időben érkeztek Margittal a Széchényi Könyvtár elé, Kőhidai odaadta a levelet.
– Olvasd el.
– Valami baj van?
– Nincs, csak olvasd el.
– Nem mondanád el inkább?
– Nem tudom.
Beálltak egy kapualjba, Kőhidai lehorgasztott fejjel várta, amíg Margit a kirakati vitrin fényében
végigolvassa a levelet. A lány fölnyúlt hozzá, és megsimogatta az arcát.
– Ezt csakugyan nekem írtad?
– Neked.
– De hát én nem vagyok olyan jó és olyan okos, mint ahogy te képzeled. Én csak egy közepes lány
vagyok, egy csomó hibám van, úgy félek, hogy egyszer rájössz és megharagszol.
– Ne félj.
– És csakugyan úgy szeretsz, ahogy írtad? Ez nagyon fontos.
– Igen – Kőhidai lenyelte összegyűlt nyálát. – És nem bántam meg semmit abból, amit tegnap este
elmondtam neked.
– Nekem mindent elmondhatsz.
– És te nem sajnálod azt… azokat, akiket otthagytál?
– Nincs mit sajnálnom, nem tudod, milyen rossz volt velük. Tulajdonképpen mindig arra vártam,
hogy jöjjön egy olyan fiú, mint te. Ne félj, velünk már csak jobb történhet, mint eddig. Ismered a Brémai muzsikusok-at?
– Nem.
– Az egy Grimm-mese, abban mondja a kakas a barátainak: „Gyertek velem, valami jobbat, mint
a halál, mindenütt találunk majd.”
Újra lehúzta magához a fiú fejét, és megcsókolta, hideg kezét bedugta Kőhidai ballonjának
zsebébe.
Ha Margit ráért délután, a Széchényi Könyvtárban találkoztak, két egymás melletti helyet kértek, és
estig tanultak vagy olvastak. A lány ragaszkodott hozzá, hogy vegyék komolyan és ne beszélgessék el
az időt, arcát oldalt eltakarta a kendőjével, hogy Kőhidai ne is lássa.
Kőhidai tudta, hogy Margit csak keveset eszik, ezért mielőtt bejött volna a könyvtárba, vett
parizert vagy krinolint és kenyeret; mikor a pénze már elfogyott, a menzáról hozta el a déli húst két
szelet kenyér között, és az ablakmélyedésbe húzódva megették együtt.
Csak egy negyedórával a zárás előtt adták le a könyveiket, Kőhidai nagy kerülővel hazakísérte a
lányt, hogy az út tovább tartson, a novemberi hidegben is többször leültek egy-egy padra vagy az
alacsony Duna-parti vastőkékre. A kapualjban addig csókolództak, amíg meg nem hallották, hogy a
házmester leteszi a hegedűjét, és elindul bezárni a kaput.
A fiú sajnálta maradék pénzét villamosra költeni, gyalog ment haza a Ferencvárosba, általában
éjfél körül járt már, mikor lenyomta a lakás kilincsét, bentről a szobából elfojtott suttogást hallott,
szülei ébren várták ki, amíg megérkezik.
Szombat délután Margit meg akarta hallgatni Füst Milán szokásos szabadelőadását a
bölcsészkaron, Kőhidai szívesen vele tartott volna, de még nem végzett az előírt anyaggal, otthon
tanult, úgy beszélték meg, hogy öt órakor találkoznak majd az egyetem előtt.
Kőhidai alig hajtotta be a könyve fedelét, sietve öltözködni kezdett, minél hamarabb el akart
menni hazulról. Indult volna, de anyja a konyhában feltartóztatta, kipirult arcán látszott, hogy már rég
gyűjti magában a haragot.
– Meddig folyik még ez a vircsaft?
– Milyen vircsaft?
– Éjfél után jössz haza, hajnalban elmész, nem reggelizel, nem pihened ki magad. Az lesz a vége,
hogy egyszer majd elalszol a villamoslépcsőn, és leesel.
Kőhidainak eszébe jutottak a hosszú éjszakai gyaloglások, és halványan elmosolyodott. Nem
válaszolt, engedte tovább beszélni az anyját.
– A családtól is egészen elhidegültél. Gyere el velünk ma este a Malosikhoz, eszel egy jó halászlét.
A józsefvárosi Malosik vendéglőben szoktak összejönni Kárpáti barátai és üzlettársai, néha
elhozták magukkal a gyerekeiket is, és kölcsönösen szembedicsérték őket. Kőhidai úgy érezte, hogy
vele nincs mit büszkélkedni, csak egyszer volt hajlandó elmenni a társaságba, és most is hevesen rázta
a fejét.
– Nem érek rá.
– Akkor menjünk el egy színházba. Ha van valami nőismerősöd, őt is elhozhatod, Bandi szívesen
látja.
– Nincsenek nőismerőseim.
Az asszony közelebb lépett, és megsimogatta a fiú vállát.
– Miért nem vagy őszinte? Úgy ismersz, hogy félned kell tőlem?! Ha van valakid, nyugodtan
elhozhatod hozzánk. Ha egy rendes zsidó lány, én mindent megteszek érte, odaviszem a
szekrényemhez, és az utolsó ingemet is odaadom neki.
Kőhidai nagyot nyelt.
– Nem az számít, hogy ki milyen vallású!
– Szóval keresztény?!
Kárpátiné megdöbbenten hátralépett, arcára olyan élesen kiült az ellenszenv, hogy a fiú nem merte
vállalni a vitát, csak halkan jegyezte meg:
– Amit te csinálsz, az kifordított antiszemitizmus, éppen olyan igazságtalan.
– Nyugodj meg, én nem a levegőbe beszélek. Hány ilyen árja párja házasságot láttam én
szétbomlani a háború alatt. Ürögdi Viktorra és Magdára te is emlékszel?!
Kőhidai bólintott, felmerült benne a kövér, szemüveges továbbszolgáló őrmester képe, aki egyik
rokonukat, egy szeplős, sokat dohányzó sovány nőt vett el feleségül.
– A Viktor a Magda pénzéből vett házat, minden jó volt, amíg gurult a kocsi, de mikor jöttek a
zsidótörvények, összeveszett Magdával, kitalálta, hogy barátot tart, mert mindenáron el akart válni tőle.
Magda velünk együtt jött be a gettóba, és ott halt éhen, Viktor katona volt, ha nagyon akarta volna,
kivihette volna, de feléje sem nézett. Ezt hogy magyarázod?
– Nem tudom, lehet, hogy Viktor aljas ember volt, lehet, hogy nem szerették egymást.
– Szerelem?! Tudod, mit ugatnak a kutyák: majd este, majd este meglátjuk! Hiába van akármilyen
nagy szerelem, nem tart soká, ha újra jön egy olyan éra, és a zsidókat újra
gettóba zárják, a te nagy szerelmed sem fog veled jönni, hanem leszar. Majd akkor jusson eszedbe,
hogy mit mondott neked a te rosszindulatú anyád!
Az asszony elfordult, és sírni kezdett, testtartásából nyilvánvalóan látszott: elvárja, hogy a fia
odamenjen hozzá, és megvigasztalja. Kőhidai tudta, ha megtenné ezt, anyja taktikai sikernek tekintené,
nem fejezné be a vitát, hanem tovább fenyegetődzne, és kiszámíthatatlan végű veszekedés törne ki.
Inkább a kisebb bajt választotta, köszönt, és kilépett a lakásból.
Kint az utcán gondolatban folytatta a vitát, mintha közös vizsgálatot tartanának anyjával, sorra
vette Margit minden szavát és mozdulatát, amire csak emlékezett, de egyetlen jel sem vallott arra, hogy
a lány válságos helyzetben csakugyan elárulná vagy cserbenhagyná.
Vissza kellett fojtania feltörő ingerültségét, figyelmeztette magát, hogy nincs joga ítéletet mondani
anyja fölött, ha ő maga nem is köteles vállalni elfogultságát, de tudomásul kell hogy vegye a
véleményét.
– Ér annyit az egész élet, hogy kénytelen legyek mindent megérteni? – dünnyögte magában.
Még volt ideje a találkozóig, meg-megállt a kirakatok előtt, az egyik cukrászdában szív alakú
gesztenyés minyont látott, összefutott a szájában a nyál, bement, és becsomagoltatott két darabot.
Néhány perccel öt óra előtt ért a bölcsészkar épülete elé, és a lányt még nem látta ott a megbeszélt
helyen, Kőhidai céltalanul sétára indult a két szárny közti aluljáróban.
„Mennyi időm veszhet el így sétával vagy várakozással, ha összeadnám, hány hét vagy hónap
jönne ki belőle? – gondolta. – Lehet, hogy egyszer még adódik lehetőség, hogy valami fontos dolgot
csináljak, és akkor hiányozni fog az az idő meg energia, amit most elvesztegetek.”
Annyira beleélte magát ebbe a gondolatba, hogy legszívesebben ott helyben elővett volna egy
könyvet; sóvárogva emlékezett rá, hogy máskor szombat esténként otthon ült és tanult, előnyt szerzett
azokkal szemben, akik szórakozni mentek.
Befejezte a kört, visszaért a bejárat elé, a lengőajtón már tódultak ki a hallgatók a Füst
Milán-előadásról. Kőhidait meglepte, hogy milyen sok ismerős arcot lát a tömegben: egyetemistákat,
könyvtári törzsvendégeket, de nem volt miért törődjön velük. Lábujjhegyre emelkedett, hogy minél
hamarabb észrevehesse Margitot.
A lány nem egyedül jött, Lancsa lépkedett mellette, megpróbált belekarolni Margitba. A lány nem
emelte fel a karját, hanem lógatta az oldala mellett, mintha sem elfogadni, sem visszautasítani nem
merné a közeledést. A férfi gesztusok nélkül és suttogva, de indulatosan magyarázott neki, megálltak
az előcsarnok oszlopainál.
Kőhidai várt néhány percig, de a beszélgető pár nem mozdult. Nem hívta fel magára a figyelmet,
semmit sem tett, hogy tisztázni próbálja a helyzetet, sőt inkább igyekezett felerősíteni magában a
hirtelen feltörő bánatot.
– Rendben van. Visszaadlak neki.
Földhöz vágta a fluszpapírba csomagolt gesztenyés süteményt, és elindult a Duna-part felé.
Futáshoz hasonló gyors léptekkel ment végig a néptelen, szélfújta Korzón, elöntötte az izzadság, de
sokáig nem fáradt el, csak a Kossuth-hídon túl, a felhagyott metróépítkezés deszkafalánál állt meg.
Kőhidai még mindig nem csillapodott le, de már kényszeríteni tudta magát, hogy végiggondolja:
mi történt. A lány viselkedése semmi esetre sem válthatta ki belőle ezt az őrjöngéshez hasonló dühöt,
hiszen Margit testtartása és más apró jelek mutatták, hogy szabadulni akart Lancsától. Hozzá kellett
hogy járuljon a fáradtsága, az előzetes veszekedés anyjával, de még ez sem látszott elégséges oknak.
Be kellett látnia, hogy kapcsolatuk első percétől fenntartásokat érzett a lány iránt, melyeket nem
mindig takartak el a hullámszerűen feltámadó érzelmek. Az ő ellenérzése még mélyebbről fakadt, mint
anyjának vallásos előítélete: az egész világot nem tudta elfogadni, amelyben Margit élt. Irigyelte a
felszabadultságát, frisseségét, képességét, hogy kapcsolatokat teremtsen, a lány fontos volt az emberek
számára, ő pedig, úgy érezte, érdektelen mindenkinek.
– De hát ha ilyen nagy a különbség, akkor úgysincs értelme az egésznek! – mondta, és legyintett,
mintha válaszolt volna valakinek. A lányt már látta is valamilyen magas, macskaszerűen mozgékony
és jókedvű fiú oldalán – amilyeneket annyiszor megcsodált és irigyelt a főiskolán.
Több mint egy óra telt el, amíg Kőhidai lecsillapodott, és belátta, hogy méltánytalanul ítélt Margit
fölött. Bár nem hitt benne, hogy a történtek jóvátehetők, vonakodva elindult a Zichy Jenő utca felé.
Becsöngetett, Margit nyitott ajtót, kipirult, mégis hűvös arcát a fiú arcához szorította.
– Úgy féltem, hogy valami bajod történt. Miért nem jöttél oda az egyetem elé? Egy óráig vártam
rád.
Kőhidai érezte, hogy át kellene vennie a lány magatartását, le kellene ülniük és megbeszélni, hogy
mi történt, de képtelen volt rá.
– Ott voltam.
– És miért nem jöttél oda hozzám?
– Mert nem voltál egyedül.
– Ne haragudj – mondta a lány –, igazad van, de én még mindig olyan zavarban vagyok, ha ővele
találkozom. Három évig jártunk együtt, nagyon sokat köszönhetek neki. Nem lehetek goromba vele.
– Meg volt beszélve, hogy találkoztok?
– Ugyan, dehogy. Ő a bölcsészkaron is tanít, épp jött ki, mikor vége volt a Füst Milán-előadásnak.
Nekem ezt mondta. De miért olyan fontos ez, miért bánt ennyire?
– Én azt hittem, hogy kibékültetek, és vissza akarsz menni hozzá.
A lány tágra nyílt szemmel nézett Kőhidaira.
– Én? Hozzá? De hát ez borzalmas! Megmondtam neked, hogy már semmi közöm sincs hozzá.
Mi lesz velünk, ha ennyire nem bízol bennem?
Margit elhúzódott, és elharapott sértődött félszavakkal nekidőlt az ajtónak.
– Ne haragudj – mondta Kőhidai.
– Én ezt nem érdemeltem meg.
Mint máskor is, ha valami tűrhetetlenül fájt neki, Kőhidai megpróbálta kiemelni magát valódi
helyzetéből, azt képzelte, hogy még csak fél öt van, most indul el hazulról, szíve mélyéből irigyelte a
mit sem sejtő gondtalan figurát, amilyennek látta magát. Megrázta a fejét.
– Jól van, elmegyek. Szervusz.
– Mi csak örökké köszönünk és búcsúzkodunk.
Kőhidai kifordította a tenyerét.
– Mit csináljak?
Margit közelebb lépett hozzá.
– Beszélnünk kell, de nem itt az előszobában. Gyere be hozzám.
– Mit fog szólni a bátyád?
– Nincs itthon. Gyere.
Margit a szájára tette az ujját, lábujjhegyen mentek végig a bútorokkal telezsúfolt előszobán,
hallották, hogy az egyik bal oldali ajtó mögött a főbérlő öreg házaspár a heti mosást végzi hangosan
beszélgetve. Besurrantak Margit szobájába, a lány tenyerével erőszakosan befogta Kőhidai szemét.
– Fordulj el, amíg rendet rakok.
Kőhidai szótlanul nézte a falat, amíg a lány nem szólt, hogy visszafordulhat. A szoba magas volt,
alaprajzában pedig keskeny és hosszúkás téglalap formájú; hogy maradjon hely a mozgáshoz, minden
nagyobb bútort a fal mentén kellett elhelyezni. Az ajtóhoz közel két régimódi szekrény állott, a
tetejükön néhány átzsírosodott cipődoboz, befőttes- és lekvárosüveg. Egészen hátulra egy vesszőfonatú
utazókosarat és két bőröndöt raktak, Margit ezekben tartotta összegyűlt írásait és jegyzeteit. Az
átellenes falnak támaszkodott neki a könyvespolc, jobbára a lány fivére használhatta, mert a polcokat
vastag lexikonok és szakkönyvek töltötték meg, a Képes Sport nagyalakú bekötött évfolyamai, a
legfelső polcon állt Mihály János rajztáblája, körzőkészlete és egyéb tanszerei. A lány könyvei
kiszorultak innen, az asztalon és az ablakpárkányon tornyosultak.
A fennmaradó helyet majdnem teljesen elfoglalta a két ágy. Párhuzamosan helyezkedtek el a szoba
hosszában, mindkettő fejrészével az ablak felé fordult, mégis azonnal meg lehetett állapítani, hogy
melyik Margité és melyik a bátyjáé.
Mihály János ágya katonás pontossággal volt bevetve, még a szétterpeszkedő dunyhát is nagy
gyufaskatulyához hasonló szögletes alakra szorította össze, az ágyterítőre két díszpárnát tett.
Éjjeliszekrényén olvasólámpa és ébresztőóra állt, mellette a fényképtartóban egy világos hajú fiatal nő
képe.
Bár most néhány mozdulattal rendet rakott, látszott: Margit délben vagy még reggel úgy ment el
hazulról, hogy nem ágyazott be, az ágyterítőt csak rádobta a párnákra. Az ágyból virágillathoz hasonló
tiszta szappanszag áradt, a huzatokat Margiték hazaküldték Kunszöllősre, anyjuk mosta és vasalta. Az
ágy szélére ültek le, az ócska sodrony megnyikordult alattuk. Kőhidai kinyújtotta az ujját, és a sistergő
vasradiátor csapjáról felfogott egy forró vízcsöppet.
– Akarsz enni valamit? – kérdezte a lány.
– Nem kérek.
– És csipkebogyólé nem kell? Hoztam egy csomót hazulról, beledobom a vízbe, a vitamin kiázik
belőle, mindig leiszom. Nagyon finom.
– Azt sem kérek. – A felfogott vízcseppet Kőhidai lassan szétdörzsölte a tenyerében, az asztalon
tornyosuló könyvekre és jegyzetekre nézett. – Min dolgozol?
– Vázlatot írok egy könyvhöz.
– Mi a témája vagy a műfaja?
– Azt így nem lehet röviden elmondani: egy kicsit regény, egy kicsit vers, egy kicsit tanulmány,
ha sikerül befejezni, csodálatos lesz. Az a legérdekesebb, hogy mindenkinek ott van a szeme előtt a
téma, de senki sem gondol rá, hogy meg lehetne írni.
– És már összegyűjtötted az egész anyagot?
– Már nem sok hiányzik, most még kriminalisztikai könyveket kellene olvasnom hozzá, nem tudsz
szerezni valahonnan?
– Sajnos nincs ismerősöm, aki ilyenekkel foglalkozik, de majd megnézem a főiskolai könyvtárban.
Hallani lehetett, hogy a főbérlő házaspár befejezi a mosást, átmentek a konyhába, és bekapcsolták
a rádiót. Az asszony hangosan nevetett a kabarétréfákon, és egyet-egyet megpróbált elmagyarázni
nagyothalló férjének.
– Fáradt vagy? – kérdezte Margit.
– Igen.
– Feküdj végig az ágyon, és tedd a fejed az ölembe. Jó így?
– Jó. Ne haragudj rám.
– Nem szabad veszekednünk. Miért nem jöttél be te is a Füst Milán-előadásra? Akkor nincs az
egész.
– Nem szeretek bemenni oda. Érettségi előtt a bölcsészkarra jelentkeztem, de a gimnáziumi
igazgatónk nem engedett oda. Ha látom az épületet, mindig eszembe jut.
– Az ilyen emlékeket nem érdemes cipelni, meg kellene szabadulnod tőlük.
– Nem megy. Szeretnék elfelejteni egy csomó dolgot, de hiába. Ami rossz történt velem, én azt
folyton elismétlem magamban, bemagolom az emlékeimet.
A lány megsimogatta az arcát, és figyelmesen nézett rá.
– És nem volt valami más bajod is? Olyan furcsa voltál.
Kőhidai akadozva, de részletesen elmondta délutáni vitáját az anyjával, csak az elbeszélés végén
mert felnézni: Margit arcára megdöbbenés és csodálkozás ült ki.
– De hát miért haragszik rám? Hiszen nem is ismer, attól, hogy keresztény vagyok, lehetek jó is,
rossz is.
– Ezt soha nem lehet megmagyarázni neki.
– És ha megismer engem?
– Nem tudom, Margit.
Margit lehajolt, arca a fiú arcát érte.
– És te ezt vállalod értem.
– Nem jöhet semmi, amit ne vállalnék.
– Szeretlek.
Kőhidai behunyta a szemét.
– Olyan szörnyű vagyok: széles és merev az arcom, és az az undorító szemüveg. És legalább belül lennék rendben, mások tíz évre előre tudják, hogy mit kell csinálniuk…
– Csak úgy tesznek, mintha tudnák.
– Akkor is határozottak és biztosak, nekem pedig minden reggel darabokból kell összedrótoznom
magam, hogy kibírjam estig.
– Mikor tizenhat-tizenhét éves voltam, a mulatós, úrifajta fiúkat szerettem, olyanokat, mint Ady
lehetett, akikben mindig magas lángon lobogott az élet, de ennek vége már. Te más vagy, olyan
biztosan és erősen szeretlek, veled úgy érzem magam, mintha egy réten lekaszált szénaboglyák között
sétálnék, és a friss szénának van a legjobb szaga a világon…
Kőhidai megcsókolta a lányt, és maga mellé húzta a félig megvetett ágyra, Margit most először
kinyitotta a száját, és beszívta a fiú nyelvét. A csók sokáig tartott, Kőhidai egy lassú, mégis hirtelen
mozdulattal ráfordult Margitra, és bár kezei nem nyúltak a szürke szoknyához, egész testében remegni
kezdett, faághoz hasonlóan merev nemi szervéből forró és sűrű folyékony tömeg tört fel, szétterült
fekete klott alsónadrágján, és szinte égette a bőrét.
Karácsony előtt egy héttel Margit hazautazott Kunszöllősre, Kőhidai kikísérte a Keletibe, a lány
megígértette vele, hogy az ünnep másnapján lelátogat hozzájuk.
Nem akart üres kézzel lemenni, valami ajándékot szeretett volna vinni, az ő családjukban nem volt
szokásos a karácsonyi ajándékozás, a fiú életében először állt be az üzletről üzletre sodródó tömegbe.
Múltak a napok, de Kőhidai nem talált megfelelő ajándékot. Egész estéjét rászánta a kutatásra, a
mellékutcai üzletekbe és bazárokba is benézett, egy szabó kisiparos kopott műhelye előtt jutott eszébe,
hogy az elveszett öv helyett újat csináltat a lány félkabátjára.
A szabó egy tucatnyi anyagmintát tett elé a pultra, Kőhidai tétovázva válogatott, csak félig-meddig
maradt meg emlékezetében a kabát színe és mintája – az öv ugyanabból az anyagból készült –, végül
egy gyöngyszürke, halszálkás mintájú szövetet gondolt a legjobbnak. A szabó elvállalta, hogy még
karácsony előtt elkészíti az övet, de a postamunkáért nyolcvan forintot kért, Kőhidai húsz forint
előleget adott.
Összesen száz forintja maradt, ha kifizeti majd az övet, vonatjegyre és néhány szál virágra már
nem telt volna, úgy számolta, még legalább ötven forintot kell szereznie. Szüleitől nem akart kérni,
olyan értékesebb ruhája vagy más személyes tárgya, melyet zálogba tehetett vagy eladhatott volna, nem
volt.
Alkalmi munka után nézett, beállt volna havat lapátolni, de egy műszakra csak harminc forintot
fizettek, szerencséjére a Vajdahunyad utcai munkaközvetítő iroda ablakában meglátott egy kézzel írott
hirdetményt: a Józsefvárosi pályaudvarra kerestek vagonkirakókat, a hirdetmény szerint a munka
elvégzése után azonnal fizetnek.
A főiskolán még tartottak az előadások, Kőhidai nem akart mulasztani, inkább éjszakai munkát
vállalt. Nyolc órára ment ki a pályaudvarra, a II-es kapunál az iroda előtt már harmincan-negyvenen
várakoztak, később a sor még gyorsabban szaporodott, és lassan elnyúlt, még a sarkon túl is befordult.
A lámpák fénykörében élesen esett a hó, rögtön el is olvadt, Kőhidai egy régi, összeszáradt bakancsot
vett fel a munkához, a talp fölött, ahol már szétfoszlott a varrás, beszivárgott a nedvesség, tudta, ha nem
akar megfázni, nem állhat egy helyben, toporgott, lábujjhegyen ugrált.
Szomszédja, egy hozzá hasonló korú, de már fogatlan fiú megkérte, hogy tartsa a sorát, és elment
a sarki kocsmába. Egy üveg bort hozott, megkínálta Kőhidait is, aki már annyira fázott, hogy leküzdötte
undorát, amiért a fogatlan fiú után kell innia, megtörölte az üveg száját, és meghúzta.
Kilenc óra már elmúlt, mikor a sorral bekerült az irodába. Megkérdezték, hogy milyen vagont
akar: egy kisebbet egyedül vagy egy nagyobbat – közösen egy másik rakodóval? Nagyjából azonos
összeg, hatvan-hetven forint járt érte, de a párban dolgozók általában hamarabb végeztek. Kőhidai nem
tudta, hogy bírja majd a munkát, nem akart alkalmazkodni senkihez sem, inkább egy kisebb vagont
választott.
Semmiféle igazolást nem kértek tőle, csak kint a szerszámos raktárban kellett leadnia személyi
igazolványát, zálogba a lapátért. A többiek nagy, szív alakú lapátot választottak, mellyel egyszerre
húsz-harminc kiló szenet is ki lehetett dobni, Kőhidai egy kisebb lapátot vett el a sarokból. Egy vékony,
hajlott hátú öregember lekicsinylően megjegyezte:
– Nálunk ilyen lapáttal tésztát mérnek.
Kőhidai úgy tett, mintha nem hallaná, kilépett a raktárból. A felügyelő megmutatta, melyik
vagonba álljon be, figyelmeztette, hogy a síntől legalább egy méternyire dobja a szenet, különben
levonnak a béréből. A fiú bólintott, levette ócska, molyrágta kabátját, sporttáskáját, melyben
viselőruháját, cipőjét és uzsonnáját hozta magával, felakasztotta egy kiálló csapra. Az ütközőre lépve
felkapaszkodott, megállt a bontatlan, mésszel leszórt széntömeg tetején, sóhajtott, nyújtózkodott,
megdörzsölte a karját, hogy izmai bemelegedjenek, és munkához látott.
Csak lassan haladt, örült, hogy a közelben nem dolgozik senki, aki látná a kínlódását.
Könnyebbnek képzelte ezt a munkát, az építőtáborokban és a katonai gyakorlaton sokszor lapátolt, de
nem szenet, hanem földet, a ritmust tetszése szerint határozta meg, ha elfáradt, elment vizet inni,
negyedórákat pihenhetett, a közös munka akkor is haladt, itt viszont nem számíthatott segítségre. Arra
nem is gondolhatott, hogy abbahagyja a lapátolást, és visszakérje az igazolványát, a szabóval úgy
állapodtak meg, hogy másnap délben kifizeti az öv árát.
Kinyitotta az egyetlen ajtót, mely a lapos, tető nélküli vagon közepén helyezkedett el, egy kevés
szén a saját súlyától lehullott, próbálta kitágítani a rést. Nagy lendülettel, erőszakolt tempóban vágott
neki, de a lapáttal nehezen tudta megbontani az összefagyott halmot, a szén inkább tört, mint omlott.
A lapát nehezen forgott, hamarosan hólyagokat nyomott puha tenyerébe. Hogy kímélje a kezét, a
lapátnyelet a hasának támasztotta, és hasizmait megfeszítve próbált segíteni, de tudta, hogy ez
reménytelen vállalkozás, csak még jobban elfárad.
A halom tetején meg-megcsúszva, újra és újra nekivágta a lapát élét a szénnek. Ahogy a felső,
átfagyott réteget áttörte, a szén már könnyebben omlott, lapátja hamarosan a vagon vasplatóján
koppant. Kiásott magának egy kis helyet, ahová beállhatott, a lapátot többé nem kellett nyomnia, hanem
csúsztatni lehetett a vaslapon, az ajtó körül egyre nagyobb felületen letisztult a szén. Megjött a kedve,
élvezte a munkát, csípőből vett lendületet, hogy messzebbre dobhassa a szenet.
Bőrén felszakadtak a hólyagok, a bőr felkunkorodott, szabadon hagyva a meztelen húst, de nem
érezte, mert a lapát nyele belefeküdt a tenyerébe, csak akkor fájt, mikor éjfél körül abbahagyta a
munkát. Megéhezett, merev ujjakkal nyitotta ki a zárat az aktatáskán, evett a zsíros kenyérből, de
néhány falat után elrakta, mert szénporszemcsék recsegtek a foga alatt.
Éjfél után elálmosodott, a fogatlan fiú, akitől a bort kapta, ott ment el a vagon előtt.
– Gyere be a kazánházba, jó meleg van. Az öreg megengedi, hogy aludjunk egy órát.
– Akkor mikor végzek?
– Érdekes?! Kialszod magad, sokkal könnyebben tudsz melózni. A vagonokat úgyis csak reggel
viszik el.
Kőhidai reggel nyolc órára be akart érni a főiskolára, nem mert megkockáztatni egy késést, nemet
intett. Hogy felélénkítse magát, öklével megütögette az arcát, és tovább dolgozott. Középen az ajtónál
már elfogyott a szén, mind távolabbról kellett dobálnia, dereka lassan elmerevedett, hiába változtatott
alapállást, hogy a másik karját használja. Hiányzott az az erő, melyet a munka elején a túlságosan nagy
lendület kivett belőle, a dereka majdnem elpattant, állát a szerszám nyelére támasztotta, és körülnézett:
a sarkokban még mindig nagy tömeg szén sötétlett.
Behunyta a szemét, és a lányra gondolt, először csak ingerültség fogta el, amiért erejét meghaladó
munkára kényszerült, de lassan megnyugodott.
– Az ő kedvéért kidobom ezt a szenet.
A vagon falán már nem tudta átemelni a lapátot, csak középre dobálta a szenet, és az átellenes
oldalról nekirugaszkodva egy-egy halmot letúrt az ajtón.
Mind nagyobb darabon szabadult fel a rozsdás vasplató, látszott, hogy a felülete nem egyenletesen
sima, hanem hepehupás a terheléstől és az ütődésektől. Kőhidai a lapát élével a gödrökből is kikaparta
a szenet, aztán lemászott a vagonból. Már elindult befelé, mikor eszébe jutott a figyelmeztetés,
visszament, és a szénhalom sín felőli oldalát beljebb dobálta, hogy meglegyen az előírt egyméteres
távolság.
Úgy becsülte, négy óra felé járhat az idő, a távolból odahallatszott a váltók csattogása, mikor
egy-egy tolatómozdony átlökte rajtuk a kocsioszlopot, de itt a széntelepen még semmi sem mozdult.
A felügyelő is elaludt, magára zárta az ajtót, Kőhidainak többször kellett kopogni, amíg felébredt.
Megdörzsölte álomtól vörös és gyűrött arcát, beengedte a fiút, átvette tőle a lapátot, és fürödni küldte.
A felügyelő begombolta a gallért vastag nyakán, és a szállítólevéllel kiment a sínekhez ellenőrizni a
munkát.
Kőhidai kereste a fürdőt, a kikopott tömítésű, állandóan csorgó zuhanyok hangja igazította útba,
a kályhában égett a tűz, odahúzott egy padot, és leült. Kiöntötte a szenet a bakancsából, és levette a
ruháját; ahol a keze hozzáért, mindenütt hideg és libabőrös lett a teste, izmai gyorsan kihűltek és
elmerevedtek.
Az eltömődött, vízköves zuhanyrózsa alá állt, és sokáig verette magát az egyetlen sugárban
lezúduló forró vízzel. Lassan átmelegedett, attól félt, hogy állva elalszik, hogy foglalkoztassa a
gondolatait, a vízsugárral Margit nevét íratta a hátára.
Megnézte magát a homályos tükörben, a víz nem vitte le mindenütt a szénport, borostáinak alja
sok helyütt sötétlett. Szappant elfelejtett hozni magával, de a padon egy VIM-es szóródobozban látott
szódát, öntött a kezébe. Felkiáltott a fájdalomtól, a szóda fehéren habzott, és égette a tenyerén a nyers
húst, kínjában a hasához szorította a kezét. Kimosta a sebet, az égés nemsokára enyhült, de a keze
érzéketlen maradt, csak úgy tudta használni, mintha egy-egy kefe állna ki a csuklójából.
A nagy sporttáskából elővette tiszta fehérneműjét, félcipőjét, nadrágját, és átöltözött, ócska
felöltője nem koszolódott be a vagon oldalán, kimehetett benne az utcára.
Mikor kilépett a fürdőből, kissé fázott. Jelentkezett az irodában, a felügyelő már kikészítette az
elszámolást: hetvennégy forint járt neki, ebből hatot levontak, Kőhidai nem kérdezte meg, hogy miért,
szó nélkül aláírta a sárga lapot, és elköszönt. Minden sietség nélkül lépkedett, a mozgás jobban
pihentette, mintha lefeküdt volna.
Most futott be a pályaudvarra az első hajnali vonat, a reggeli műszakra érkező munkások között
sok csizmás-bekecses parasztember és fekete nagykendőt viselő asszony is feltűnt. Kapkodva szedték
le a kocsiból táskáikat, vászonnal bevarrt kerek kosaraikat, demizsonjaikat, hónuk alatt kis fenyőfát
szorongattak. Megkönnyebbültek, mikor meglátták várakozó rokonukat, összeölelkeztek. Kőhidai csak
most értette meg, hogy már küszöbön áll az ünnep, és nemsokára megláthatja Margitot.
Kiváltotta az övet a szabónál, vásárolt három szál szegfűt, a maradék pénzből pedig egy filc Csizmás
Kandúr-figurát, óvatosan betette a sporttáskájába a fluszpapírba takart öv mellé, nehogy letörjön a
kandúr vállra vetett botja, amelyen a batyuját cipelte.
Az ünnep első napján Kőhidai meg akarta venni a vonatjegyet, de a díjszabástáblázatból
kiszámolta, hogy az út Kunszöllősre a pesterzsébeti állomástól négy forinttal olcsóbb, mint ha a
Keletiben szállna fel, jobban jár, ha inkább kimegy villamossal.
A vonat fél hét körül ért Pesterzsébetre, öt órakor kellett felkelnie, félt, hogy épp ezen a reggelen
alszik el, behozta a konyhai ébresztőórát, és a varrógépasztalra állította.
Nehezen aludt el, hanyatt fekve sokáig nézte a sötétben világító zöld mutatókat, melege volt, hol
a lábát, hol a vállát takarta ki. Hajnalban mégis pillanatnyi kábult eszmélés után olyan frissen ébredt,
hogy meg volt győződve, már későre jár, ijedten felült, és az órára nézett: még csak fél hármat mutatott.
Bármilyen türelmetlen volt, vissza kellett feküdnie, de már nem aludt el újból, a teljes csöndben
távolról behallatszott egy-egy gőzmozdony sípja. Felkattintotta a lámpát, és olvasni kezdett.
Fél ötkor Kőhidai felkelt, az ébresztőóra még nem csöngött, a párnája alá tette, hogy senkit se
ébresszen fel. Lábujjhegyen járt, a lavórt teleengedte vízzel, és kivitte az udvarra, ott mosdott meg, és
tükör nélkül, csak ujjaival tapogatva arcát, megborotválkozott.
Kivette a szegfűket a befőttesüvegből, selyempapírba majd keményebb újságpapírba tekerte, hogy
le ne törjön a fejük, sporttáskájával együtt a jobb kezébe fogta, szabad kezével óvatosan behúzta maga
után az ajtót.
Az utca még aludt az ünnep mozdulatlan csendjében, a villamos is sokára jött, és Kőhidai volt az
egyetlen utas. Csak az erzsébeti állomás körül népesült be kissé a környék, néhány részeget és
szolgálatba induló vasutast látott.
Félórával a vonat indulása előtt nyitották ki a pénztárablakot, a fiú aggódva szorongatta kezében
a pénzt, hátha mégis többe kerül a jegy, mint ahogy a táblázaton nézte, de csak harminc fillér biztosítást
számoltak rá.
Karácsonyhoz képest szokatlanul meleg volt, az éjszaka befagyott ereszekről nagy cseppekben
olvadt le a vékony jég, a töltés oldalában a fedett csatorna fölött megsárgult nádszálak inogtak a
szélben; Kőhidai nem ült le a várakozóba, hanem fel s alá sétált, rálépett a sínekre, hátha már érezni
lehet a közeledő vonat remegését. Talpa alatt süppedt a föld, egy lámpánál észrevette, hogy a cipője
sáros lett, ujjával letörölte, majd a csapnál megmosta a kezét.
Lassú pöfögéssel bontakozott ki a mozdony a füstből és gőzből, rázkódva megállt, az ütközők
egymáshoz csattantak. A fiú a leghátsó kocsiban ült le, itt egyetlen utast sem látott, holmiját felrakta
a csomagtartóba, és az egyik sarokba húzódott. A kocsit nem fűtötték, az ablak aljára belülről vékony
jégréteg fagyott, Kőhidai úgy érezte, hidegebb van, mint kint a szabadban. Hamarosan átfázott, és heves
vizelési inger fogta el, kibotorkált a vécébe, utána sem ment vissza az utolsó kocsiba, hanem a vonat
elején keresett egy kupét, ahol működött a fűtés. Itt is alig néhányan ültek, elfoglalt egy ablak melletti
helyet, a fűtőtestekből gőz sípolt, egy-egy forró vízcsepp ráhullott a bokájára.
Egy darabig ködben haladt a vonat, Kőhidai, bárhogy meresztette a szemét, nem látta az
állomásépületek homlokán világító táblákat, csak azt érezte, hogy rántják meg a kocsit a fékek
feszülései és csikorgó oldódásai. Egy antológiát lapozgatott, melyet Margittól kapott, elolvasott néhány
ceruzával megjelölt részt:
„A Halál Angyala a haldokló jobb kezét nézi meg először, mert ide vannak felírva minden tettei:
mennyit dolgozott és mennyit adakozott.”
„Egyetlen szög megmentheti a patkót, a patkó a lovat, a ló a katonát, a katona az országot.”
„Bár boldog lettem volna, mikor okom volt rá…”
Kőhidai ezt a sort elismételte magában, aztán hátratámasztotta a tarkóját, és behunyta a szemét.
Időnként felnézett a csomagtartóra: nem esik-e le a holmija, aztán hirtelen elaludt.
Mikor felébredt, fájt a nyaka, megdörzsölte, és kinézett az ablakon: mintha egy országhatárt léptek
volna át közben, éles napfényben futott a vonat. Kőhidai látta, hogy a földeket sehol sem borítja hó,
csak a bokrok között és a vízmosások gödreiben maradt meg egy-egy eldobott papírhoz hasonló fehér
folt. Zöldelltek a vetések és a töltés menti mocsarakban a különböző vízinövények, szeme
meg-megállapodott egy patak vagy csatorna keskeny, napfényes tisztásán. Hirtelen átható
fokhagymaszagot érzett: mellette egy öreg pár kolbászt evett, Kőhidai elfordította a fejét, nem
reggelizett, és az útra sem csomagolt magának ennivalót.
Tíz óra után érkezett meg a vonat Kunszöllősre. Bár nem beszélték meg, a fiú lehetségesnek
tartotta, hogy Margit kijön elé, kétszer is végigsétált a sínek mellett, de sehol sem látta. Nem akart
korgó gyomorral megjelenni Margitéknál, vett két pogácsát, és azt majszolgatva lépett ki az
állomásépületből.
A városba egy hosszú, jegenyékkel szegélyezett sétány vezetett be, Kunszöllős most kezdett ebbe
az irányba terjeszkedni, a földbe süppedt nádtetős viskók között már néhány modernebb ház is feltűnt,
a névtáblákból ítélve orvosok vagy ügyvédek laktak itt.
Kőhidait meglepte, hogy az ünnep délelőtti sétálók milyen barátságosan köszöntik az állomásról
jövő ismerősöket, társaságba verődve megállnak a járdán, és elbeszélgetnek.
Az út egy rövid, sáros kapaszkodóval kiért az országúthoz, Margit leírásából emlékezett rá, hogy
itt el kell fordulnia balra. Egy nagy parkon vágott keresztül, nyáron ez lehetett a kunszöllősi élet
központja, de most minden zárva volt. Bebámult az uszoda kerítésén: a fehérre meszelt medence alját
ázott barna levélréteg takarta be, a betörők ellen vaslapokkal és keresztpántokkal zárták le a nyári
vendéglő kapuját és ablakait, még a cégtáblát is celofánba csavarták, és madzaggal átkötözték. Az
elmúlt nyárra csak néhány esőtől egybemosott cirkuszplakát és a fák ágain fennakadt papírszalagok
emlékeztettek.
A park széléről már látszott a régi malom, Kőhidai kikerülte a nagy vörös téglaépületet, és egy
botra támaszkodó, még a decemberi időben is ingig kigombolkozott öregembertől megkérdezte, hol
laknak Mihályék. Az öreg gyanakodva mutatott egy közeli ház felé, és sokáig egy helyben maradva
nézett Kőhidai után.
Margiték utcájában a házak mindkét oldalon egybeépültek, az összefüggő falak felfogták a szelet,
a fiú mintha egy csendes belső udvaron lépegetett volna. Az utcában valaha néhány üzlet is működött,
de már mind bezárt, bejáratukat elfalazták és bevakolták, csak fent a firmák kátránybetűi ütköztek ki
a takaró festék alól.
A régi építőmesterek mindegyik házat díszíteni próbálták keramit kockákkal, üveglapokkal vagy
tükörcserepekkel, a házak és a járda között félméteres szabad földsávot hagytak, a virágok a zárt utca
védettségében a szokásosnál magasabbra nőttek és tovább tartották szirmaikat, a bokrokon még most
is látszott egy-egy elszáradt virág.
Margiték háza később épülhetett, mint az utcabeli többi ház, a járda felé merev téglafal helyett
kőalapon álló sodronykerítés zárta le az udvart. Kőhidai benézett a rések között: nagy tornácos házat
látott, mely széles alapú, de rövid szárú U betűhöz hasonlított. Az udvar alig sárguló füvén kacsák
sétáltak, de a tornác lépcsőjének támasztott kerékpárnál nem merészkedtek tovább.
Kőhidai megállt a kerítés előtt, és elképzelte, hogy nem megy be, hanem megfordul, és
visszautazik Pestre. Látta maga előtt a lány megdöbbent arcát, a család csodálkozását, az érintetlenül
maradó ünnepi ebédet, és bár ezek a képzelgések valami furcsa élvezetet okoztak neki, nem hagyta,
hogy magukkal ragadják, lenyomta a kilincset.
A kapu zárva volt, csengőt nem talált a betonoszlopon, illetlennek érezte volna, hogy kiabáljon,
nyakát nyújtogatva nézett befelé, és idegesen toporgott. Kisvártatva egy kék munkaruhás fiatal férfi jött
elő a ház oldalsó, rövidebb szárnyából, valószínűleg a kamrából, a vállán egy zsákot hozott. Hogy
felhívja magára a figyelmet, Kőhidai hangosan ráköszönt, a férfi észrevette, de előbb rákötözte a zsákot
kerékpárjának csomagtartójára, csak aztán nyitotta ki a kaput. Bólintással viszonozta Kőhidai
megismételt köszönését, és anélkül hogy egy szót is szólt volna, kitolta kerékpárját az udvarból. A fiú
nem tudta, hogy ki lehet; illett volna-e, hogy bemutatkozzon neki?
A tornácról három ajtó nyílott, rövid habozás után a középsőn kopogott be. Elhúzódott a függöny,
Margit integetett mögüle, aztán kulcsot hozott, és kinyitotta az ajtót. Rövid ujjú, horgolt fehér pulóvert
viselt, a fűtetlen szobában is áradt a bőréből a meleg, behúzta az ajtót, és hosszan csókolództak.
Kőhidai megfogta Margit mellét, mely a szűk pulóverben különösen teltnek látszott, a lány
felsóhajtott:
– Te, te!
Közelebb bújt a fiúhoz, térdével véletlenül megemelte Kőhidai nemi szervét, foguk hideglelősen
összekoccant. Nem messze tőlük, egy összekötő ajtó mögött a szomszéd szobában valaki bekapcsolta
a rádiót, hirtelen szétbontakoztak. A lány kézen fogta.
– Gyere be.
– Ki van bent?
– Csak Jancsi, a bátyám.
A belső szobában egy zöld zománccal bevont vaskályha égett, tetején valaki almát sütött,
hallatszott a piruló gyümölcs fortyogása, és az édes szag betöltötte a levegőt. Mihály János a tükör előtt
állt, és a nyakkendőjét kötötte, az ajtó nyitódására megfordult.
– Szervusz, már találkoztunk – mondta mély, rekedtes hangon –, hogy utaztál?
– Elég jól.
– Kérlek szépen, én is sokat járok ezzel a vonattal, ismerem a környülállásokat, biztos, hogy jól
átfáztál. Mit iszol? – János a tálalószekrényből két üveget vett ki. – Van zölddiólikőr és egy kis
törkölypálinka.
– Inkább pálinkát.
Ittak egy pohárral, János felvette a kabátját, összehajtott kesztyűjét jobb kezébe fogta.
– Nem akarok kimenni a konyhába, mondd meg édesanyának, hogy átnéztem Áronékhoz, ebédre
hazajövök. Szervusz, érezd otthon magad nálunk.
Még egyszer megigazította a kalapját, és kiment.
– Jancsi szörnyen szertartásos. Minden mozdulatával szegény apukát próbálja utánozni. Ülj le!
Kőhidai körülnézett: a szobában vaskos és megbízható koloniál bútorok álltak, csak néhol ütközött
ki rajtuk a készítő mester vidékies ízlése; a tálalószekrény ajtajára egy hatalmas madárszobrot faragott,
a mély fotelokra barnássárga virágos huzatot tett. Kőhidai egy faragott hátú hintaszéket választott ki
magának, sporttáskáját a szőnyegre rakta, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy még nem adta oda az
ajándékait.
– Hoztam neked valamit.
A lány gyanakodva ráncolta össze a homlokát.
– Mit?
Kőhidai először a Csizmás Kandúrt vette ki, Margit megnézte, és az arcához szorította.
– Köszönöm, én mindig játékokat szerettem kapni, és nem ruhát vagy cipőt. – Még egyszer
megnézte a bábut. – De minek van rajta ez a bot meg a batyu? Azt jelenti, hogy menjek a fenébe?
Kőhidai tiltakozott, de a lány viháncolva bizonygatta, hogy ezzel a titkos gondolattal vette neki
éppen ezt a bábut, aztán a hintaszék fölé hajolva megcsókolta. A fiú kivette az övet a táskájából, és
átnyújtotta, Margit kibontotta a piros selyempapírt.
– Ez milyen öv?
– A kabátodra ahelyett, amit elvesztettél a Népligetben.
– Jaj de jó, olyan kényelmetlen volt, hogy semmi sem fogta a derekamat. Meg is próbálom.
Kiemelte a szekrényből a félkabátot, Kőhidai azonnal látta, hogy rosszul választotta ki az öv színét
és mintáját, a kabát anyaga sokkal sötétebb volt és nem halszálkás, hanem kis gyöngyszerű körminták
tarkították. A különbség akkor látszott a legfeltűnőbben, mikor Margit felcsatolta az övet.
Kőhidainak összeszorult a torka, hiába vállalt fáradságot, éjszakai munkát, nem sikerült. Egy
normális embernek eszébe sem jutott volna, hogy találomra övet csináltasson, ügyetlennek és
életidegemnek érezte magát, szeretett volna felkelni és elmenni, nagy megkönnyebbülésére Margit örült
az övnek.
– Egy kicsit világos, de nem baj. Teával át lehet festeni.
– Teával át lehet?
– Igen, pont annyit fog rajta, amennyit kell. Az sem látszik majd, hogy egy kicsit más a mintája.
Kinyílt az ajtó, Margit anyja jött be, konyhai munkáját szakította félbe, arca enyhén fénylett az
izzadságtól. Sovány, barna hajú asszony volt, mind a két gyerekénél jóval alacsonyabb, de tekintetében
és nyugodt, célszerű mozdulataiban Kőhidai olyan erőt sejtett, mely Margitból és Jánosból is hiányzott.
Felugrott a hintaszékből, átnyújtotta a három szál szegfűt.
– Kőhidai Miklós vagyok.
– Mihály Jánosné.
Az asszony megköszönte a virágot, megkérdezte, milyen az idő Pesten, és hogy utazott a fiú,
közben nem nézett rá hosszabban, nehogy a vizsgálódás zavarba hozza. Megigazította a haját.
– Mindig a nyakamba hull ez a pár szál hajam, olyan melegem van tőle. Fel kellene kötnöm
kontyba, de ahhoz meg rövid.
– Fent Pesten egy trafikban láttam egy drótból hajlított karikát – mondta Kőhidai –, állítólag egész
rövid hajból is lehet kontyot készíteni vele. Megnézzem?
– Ha megtenné, Miklós.
– Jó, és ha van, elküldöm Margittal.
Az asszony visszament a konyhába, Margitot is kihívta magával. Kőhidai a könyvespolchoz sétált,
egy-egy könyvet felemelt és megnézett, valamennyinek a címoldalára apró, gondos betűkkel be volt
jegyezve: „Ifjú Mihály János főgimnáziumi tanár” – még Margit apjától származott a beírás.
A könyvespolc mellett néhány bekeretezett fénykép lógott a falon. Az egyik a Mihály házaspár
esküvői fotója volt, kompozícióján látszott, hogy a fényképésznek ambíciói voltak, mindenáron egy
szabályos hosszanti tengely mentén akarta elrendezni a két arcot, az asszony fehér fátyolos feje jobbra
fordult, míg a korán kopaszodó férj – keménygallérban és pedánsul megkötött nyakkendőben – balra,
mindketten merev mosollyal nézték a képzeletbeli középvonalat.
A másik fotó Margit bátyját ábrázolta, valószínűleg az érettségi vizsga körüli időkből, a fotográfus
lámpája alulról világította meg az arcát, ettől haja világosabbnak, majdnem szőkének látszott. Mint
ahogy értelmiségi pályára készülő ifjútól elvárta a vidéki közvélemény: János is elgondolkodva a
kezébe támasztotta a homlokát, és a messzeségbe nézett, csuklóján feltűnt a nagyméretű karóra.
A harmadik kép Margitról készült öt-hat éves korában. Fölfelé nézett a fényképezőgép lencséjébe,
arca kissé balra dőlt, ezen az oldalon látszott fehér kötényének habos masnija is. A frufru kissé
föllebbent a homlokán, sűrű barna haját hátul egyenesre nyírták. Sötét szemével várakozva, de
öntudatosan figyelt, szája kinyílt, mintha várná, hogy véget érjen a felvétel, és elmondhassa, amit
gondol. Kőhidait meghatotta ez a kép, szeretett volna egy másolatot kapni belőle.
Visszaült a hintaszékbe, lassan ringatódzott, egyszerre tűnt természetesnek és felfoghatatlannak,
hogy ő most itt van ebben a házban, mely annyira különbözik életének megszokott színhelyeitől.
Margit észrevétlenül jött be a szobába, hideg kezét Kőhidai arcához értette, a fiú hátranyúlt érte,
és az ölébe húzta, a hintaszék hirtelen megállt és felnyikordult a kettős súly alatt.
Sokáig csókolództak, Kőhidai becsúsztatta kezét a fehér pulóver alá, ujjai végigsiklottak a lány
hasán, majd áterőszakolták magukat a feszes melltartó alatt. A lány melle lassan megtelt a kezében,
bimbója felállott, és közben érezni lehetett a kidomborodó kis mirigyeket is. Margit behunyta a szemét,
és a fejét jobbra-balra vetette, egy hirtelen mozdulattól lepattantak a melltartó gombjai, vagy a pánt
szakadhatott el, de az éles szegély nem vágta többé Kőhidai csuklóját.
Ringatni kezdte Margitot a hintaszékben, a lány teste a bő szoknyán keresztül ránehezedett a
combjaira, a hintaszék minden ringásánál végigsiklott a nadrágján, Kőhidai egyre erősebben lendítette
a széket, mind szorosabban kapaszkodott a lány mellébe, aztán hirtelen megállt, mély sóhaj tört föl a
torkából.
Margit tért először magához, felkelt az öléből.
– Elszakadt a melltartóm, veszek fel másikat.
Kőhidai kábultan feküdt a hintaszékben, feje a támasz oldalára csúszott, épp szembenézett a
Mihály házaspár esküvői képével, a szemüveges tanár mintha szigorú tekintetet vetett volna rá. Nedves
alteste fázni kezdett, a kályhához ment, és a zöld zománchoz simult.
Mihályné már megterített bent a nagyszobában, a régi, hajlított lábú asztalról levette a horgolt terítőt,
és fehér, nyomott mintás damasztabroszt tett fel helyette, a négy terítékhez pedig megszürkült
monogramos ezüst evőeszközöket.
Kőhidai és Margit kiment a fürdőszobába kezet mosni, egy oldalsó tapétaajtón túlról egy
öregasszony nyögése hallatszott:
– Margit! Margit!
Kőhidai összerezzent.
– Ki ez?
– A Mihály nagymama. Már évek óta nem tud felkelni.
– Téged hív?
– Nem, anyuka vigyáz rá.
Mihályné meghallotta a nyögést, átment a beteghez.
– Mit adjak, mama?
– Ki van itt?
– Margithoz jött egy fiú.
Kőhidai többet nem hallott, mert Margit kézen fogta, és kihúzta a fürdőszobából. János közben
már hazaért, ott ült az asztal mellett, és könnyű részegségtől elborult arccal leveszöldséget szedett ki
a tálból.
Mihályné csirkét készített, mentegetődzve mondta, hogy sertés- vagy marhahúst egy hónapban
legfeljebb kétszer hoznak Kunszöllősre, az is fekete a hosszas fagyasztástól. Mihályné egy üveg bort
is kitett az asztalra.
– Nehogy azt higgye ez a szegény csirke, hogy a kutya ette meg.
Kőhidai többet evett, mint általában szokott, a korai felkeléstől is elbágyadt. Ebéd után Mihályné
kivitte az edényeket a konyhába, János pedig ingadozó léptekkel elindult, hogy meglátogassa azokat
a gyerekkori barátait is, akikhez délelőtt nem jutott el. Ketten maradtak a szobában, Margit egy plédet
vetett végig a díványon.
– Feküdj le egy órára. Anyuka is mondta, hogy fáradt lehetsz.
– Nem illik.
– Miért ne illene? Várj, hozok egy párnát.
Kőhidai végigdőlt a díványon, Margit betakarta a vastag, kellemesen dohányszagú pléddel, és
odaült a lábához. A fiú már félig aludt, becsukott szemmel kérdezte:
– Ugye jó volna, ha lenne saját lakásunk?
– Nagyon jó volna.
– Akkor most idefeküdnél mellém?
– Igen, melléd feküdnék.
„Sohasem lesz saját lakásunk” – akarta mondani Kőhidai, de meggondolta magát, fejét oldalt
fordította a párnán, és elaludt.
Már késő délután volt, amikor felébredt, azt hitte, otthoni kamrájában fekszik, de a párnahuzat
szokatlanul friss és száraz volt az arca alatt. Kinyitotta a szemét: a függönyökön túl már besötétedett,
az asztal fölött mélyre leengedett ernyővel égett a lámpa, fényében Mihályné varrt valamit, és
csendesen beszélgetett Margittal. Kőhidai zavartan felült.
– Ne tessék haragudni.
– Jól aludt, Miklós?
– Igen, jól.
– Főztem egy kis kávét, vagy inkább teát kér?
– Ha lehetne, inkább teát.
Mikor az asszony kiment, Kőhidai sietve félrehajtotta a plédet, belebújt a cipőjébe, és próbálta
rendbe hozni összegyűrődött nadrágját. Leült az asztal mellé, és megdörzsölte elzsibbadt karját.
– János megjött? – kérdezte Margittól.
– Meg, de egy kicsit sokat ivott, a kisszobában alszik. Azt hiszem, nem tudsz majd elköszönni
tőle.
Kőhidai elővette a noteszát, melybe felírta a vonatok indulását, az utolsó személyvonatig még egy
órája maradt.
– Ráérsz még – mondta Margit –, majd kikísérlek. Mihályné behozta az uzsonnát, az asztal
közepére rakta a virágmintás porcelán kannát, a kanna fala még zúgott a forró teavíztől, csőréből
könnyű gőz szállt ki. Kőhidai töltött magának, egy szelet kalácsot vett le a tálcáról, megkente
eperlekvárral. A hideg édességtől belenyilallt a fájdalom egy hátsó rossz fogába, nyelvével simogatta
az érdes, hézagos felületet, nem evett többet, csak még egy csésze teát ivott.
Megköszönte az uzsonnát, és elbúcsúzott Mihálynétól; a kézfogásnál meglepte, hogy az asszony
tenyere olyan száraz és kérges, mint egy nehéz fizikai munkát végző férfié.
– Üdvözlöm az édesanyját, Miklós – mondta Mihályné –, és jöjjön le hozzánk újra minél
hamarabb.
– Akkor azt a karikát a kontyhoz majd elküldöm.
– Köszönöm szépen.
Kézen fogva indultak el Margittal, Mihályné kijött a tornácra, és nézett utánuk, tekintetén nem
látszott helyeslés vagy rosszallás, csak valami tartózkodó várakozás.
A lány előhozta kerékpárját a lépcső alól.
– Tudsz biciklizni?
– Nem.
– Kár, odaadtam volna neked a Jancsi gépét.
Mihályné közbeszólt:
– Margit, menj te is gyalog.
De a lány, mintha bizonyítani akarná ügyességét, ragaszkodott hozzá, hogy kerékpáron kísérje el
Kőhidait. Már az első métereken kiderült, hogy bizonytalanul kormányoz, úgy próbáltak együtt haladni,
hogy Margit egyik kezével a fiú vállára támaszkodott, de így is gyakran megingott.
Útközben találkoztak a kék munkaruhás fiatal férfival, aki délelőtt ajtót nyitott Kőhidainak, most
is egy zsákot hozott, rákötözve kerékpárjának csomagtartójára, messziről is áradt belőle az
izzadságszag. Köszönt Margitnak, a lány kelletlen biccentéssel fogadta, és az ellenszenv sokáig nem
tűnt el az arcáról.
– Ki ez?
– A Balázs. Anyuka vette ide albérletbe, de már megbánta.
Mindent telerak kacsákkal meg disznókkal, nyáron nem lehet megmaradni a szaguktól. És olyan
szemtelen anyukával, azt mondja: nagyságos asszony, ne legyen gondja a házára, én öt-hat év múlva
megveszem magától.
Mire kiértek az állomáshoz, már csak néhány percük maradt a vonat érkezéséig, kimentek a
peronra.
– Mikor jössz fel Pestre?
– Én már mennék veled most, de olyan sok a munkám.
– Mit csinálsz?
– Anyagot gyűjtök egy könyvhöz. A Népművészeti Intézetben kérték, nagyon jól fizetik. Meg kell
csinálnom, mert segíteni akarok anyukának.
– De utána feljössz?
– Lehet, hogy még el kell utaznom Tolnába is, Kálóc-Semjénre, de majd mindent megírok.
A hangosbeszélő már jelezte a vonatot Baja felől, kisvártatva kivált a sötétségből a mozdony
szikrákat szóró kéménye. Kőhidai felugrott a lépcsőre, leengedte az ablakot, és mélyen kihajolva
megfogta a lány kezét.
– Vigyázz magadra!
– Te is.
A szerelvény elejéről sípszó hallatszott, a vonat megrándult és elindult; előbb Margit integető
karja tűnt el Kőhidai szeme elől, aztán az állomás fényei is lassan egybefolytak, és közelebb kerültek
a föld egyenes sötét vonalához.
Margit január elején megbízást kapott a Népművészeti Intézettől, hogy járjon végig néhány Tolna
megyei falut, és segítse előkészíteni a népi együttesek szokásos évi fesztiválját. Egy hétfői napon kellett
megkezdenie a munkát, hogy időt nyerjen, vasárnap az éjszakai személyvonattal utazott át
Kunszöllősről Dombóvárra.
Hosszan kellett várnia a csatlakozásra, beült a váróterembe, mellette egy kubikos aludt a padon,
feje alá téve a csizmáját, attól félhetett, hogy álmában lelopják a lábáról. Néhány percre Margit
elbóbiskolt, félálomban úgy érezte, hogy Kőhidai belenyúl kabátja zsebébe, és megsimogatja a kezét,
kinyitotta a szemét, de senkit sem látott.
Egy járási székhelyen kellett jelentkeznie a tanács népművelési osztályán, munkáját úgy
szervezték meg, hogy Kálóc-Semjénen, a középpontban elhelyezkedő nagyközségben lakott, és onnan
vitték át a kisebb falvakba. A szokásoktól eltérően, itt gondoskodtak a szállásáról is, a könyvtárosnő
délután öt órakor hazament, irodáját átengedte Margitnak, a takarítónő minden este kitette az ágyneműt
a heverőre.
Bár Kunszöllős alig száz kilométernyire feküdt a Duna túlsó partján, Margit még sohasem járt
ezen a környéken. Az alföldi magyar vidék után érdekesnek találta az itteni falvakat: a háború után
Németországba deportálták a környékbeli svábok nagy részét, helyükbe csángó telepesek kerültek.
A csángók és a megmaradt svábok gyűlölték egymást, külön templomba és külön kocsmába jártak,
még az iskolában sem engedték egymás mellé ülni a gyerekeiket. Ha valaki akár egy napot is el akart
tölteni a faluban, döntenie kellett, hogy melyik fél pártjára áll. A tánccsoportban Margit csak
székelyekkel találkozott össze, ezért őket választotta – kis lelkiismeret-furdalással, mert úgy érezte,
hogy ezzel, ha jelentéktelen mértékben is, de ártott a falu sváb lakosainak.
Táncosai a próbák és megbeszélések után gyakran meghívták magukhoz. Szinte valamennyi házat,
ahová elvetődött, elhanyagolt és lepusztult állapotban talált. A székelyeket az elmúlt tíz évben három
országon keresztül hajtották végig, hét-nyolc városban vagy faluban laktak, nem bíztak benne, hogy
ezen a vidéken véglegesen megtelepedhetnek, és nem sokat törődtek a környezetükkel. A hátrahagyott
sváb vagyonból juttatott teheneket levágták és megették, a földet parlagon hagyták, az évek során
egyetlen gyümölcsfát sem ültettek, a kertek végében hagyták beomlani az agyagfalba vájt pincéket.
Feltüzelték a melléképületek deszkáit, a padlót, a házak tetőszerkezetét, mikor már végképp
lakhatatlanná vált, kértek egy új házat a tanácstól.
A szülőföldjükön még tiszta és rendszerető emberek itt elhagyták magukat, ritkán takarítottak, alig
tudtak felszabadítani egy széket, melyre Margit leülhetett, a pohár, melyben bort kínáltak, olyan piszkos
volt, hogy alig lehetett átlátni rajta, de Margit nem törődött vele. Minden faluban, ahol megfordult,
megpróbálta összegyűjteni a közszájon forgó történeteket, de legtöbbször nem talált mást, mint régi
anekdotákat az oroszlán formájúra megnyírt kutyáról, melyről azt hitték, hogy cirkuszból szabadult el,
és rettegésben tartotta a környéket, vagy a részeges szolgálatvezető őrmesterről, aki eladott egy
kiszuperált tankot a MÉH-nek; itt viszont egymást követték a soha nem hallott dalok és szokások: az
igézet vízvetés, a lélek kirekesztése, addig jegyzetelt, amíg görcsbe merevedtek az ujjai, egymás után
teltek be a kék fedelű füzetek.
Kilenc-tíz óra felé köszönt el a vendéglátóitól, már rég elmentek az utolsó helyi járatok, sőt a
favázas autóbusz is, mely a járási tanács ellenőrzésre kiszállt embereit szedte össze, és Margit kedvéért
tett egy kis kerülőt szálláshelye, Kálóc-Semjén felé. Néha elkapott egy kései, tejet vagy zsákokat
szállító teherautót, de a legtöbbször gyalog vágott neki az országútnak.
Havazott. Margit zsebéből kiállt a vacsorára vett kifli, és a csücskén, mintha tejszínhab volna,
megült a hó. Mikor elindult Kunszöllősre, nem számított ilyen időjárásra, csak félcipőt hozott magával,
hiába emelte magasra a lábát, szinte ugrálva lépkedett, felülről mégis befolyt a latyak, és ha egy
pillanatra megállt, jéggé fagyott a bőrén.
Kilométereken át nem találkozott senkivel, Margit egyre jobban félt, az országút mellett a lábon
hagyott kukoricatáblákban mintha ott zörögtek volna a délután hallott népmesék rémei: a lúdvércek,
a gyertyások, a tüzesemberek, alacsonyan szállt fölötte Jancsi ördög, aki a porosz háborúban meghalt
húszezer katona lelkét vitte a pokolba.
Margit fáradtan számolta a fekete-fehér csíkos országúti jelzőköveket, megdermedve ért be a
szállására. A könyvtárosnő megengedte, hogy az iroda kis rezsóján teát főzzön, és bekapcsolhatta a
fűtőtestet is. Miután átmelegedett, megvacsorázott, levelet írt, átnézte és kiegészítette a jegyzeteit. Jól
érezte magát, nem volt kedve aludni, átment a könyvraktárba, sorra járta a polcokat, leemelt néhány
régen keresett vagy érdekesnek látszó könyvet, és hajnalig olvasgatott.
Ott-tartózkodásának negyedik napján, csütörtökön este hazatérőben csodálkozva vette észre, hogy
a könyvtárban ég a villany. Azt hitte, hogy a takarítónő halasztotta ilyen későre a munkáját, de közelebb
érve látta, hogy egy hivatali autó is várakozik az épület előtt. Egy pillantást vetett rá: sem a kocsit, sem
a volánra borulva alvó sofőrt nem ismerte. Nem értette, mi történhetett, sietve benyitott az irodába:
Lancsa ült ott az asztal mellett. Margit megállt az ajtóban.
– Mit keresel itt?
A férfi felkelt, és elébe jött, Margit egy hónapja látta utoljára, azóta erősen lefogyott, bőre, akár
egy zacskó, lógott az arccsontja alatt, lehelete is áporodott, savanyú és dohányszagú volt. Két kezébe
fogta a lány arcát.
– Szervusz, Duda, hol voltál?
Margit egy esetlen, de határozott mozdulattal kiszabadította magát, és felgyújtotta a mennyezeti
lámpát is. Lancsa már órák óta várakozott rá, megterített, egy üveg bort, sült húst és kenyeret, kolbászt
rakott ki az asztalra – nyilván magával hozta, mert a falusi boltban semmit sem kaphatott. Ő maga nem
nyúlt az ételhez, a várakozás tartamát csak a hamutartóban összegyűlt csikkek és néhány gyűrött újság
jelezte.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte Margit.
– Bent az intézetben kerestelek, mondták, hogy kiszállásra mentél.
– Mikor érkeztél?
– Hét óra felé. Érted mentem volna, kérdeztem; hol vagy, de nem tudták, elkértem a kulcsot, és
beültem ide. Mit csináltál?
– Dolgoztam, találtam egy nagyon érdekes falut, rengeteg anyagot lehet összegyűjteni. De te miért
jöttél? Történt valami?
– Semmi. Egy napra ideadták a főiskola kocsiját, lejöttem meglátogatni anyámat.
Az anyja iránti szeretet volt szinte az egyetlen fiatalkori jellemvonása, melyet Lancsa változatlanul
megőrzött az elmúlt évek alatt. Társaságban különféle ruhadarabok, villanymelegítők, edények iránt
érdeklődött, melyek kényelmesebbé tehetnék az öregasszony életét, programokat mondott le, hogy
hazalátogasson. Margit tisztelte érte, de úgy találta: Lancsa néha visszaél a régi falusi házban-kertben
egyedül gazdálkodó öreg parasztasszony megható képével.
– És hogy van édesanyád?
– Megvan. Még mindig ő akar adni nekem, most is telerakta a táskámat – Lancsa az asztalra
mutatott. – Egyél. Margitnak eszébe jutottak a régi kibéküléseket megelőző ebédek, mikor minden ételt
túl zsírosnak vagy keserűnek érzett, megrázta a fejét.
– Köszönöm, már vacsoráztam.
– Értem. És egy pohár bort sem iszol meg velem? Nincs megmérgezve.
– Nem mondtam, hogy megmérgezted. Lancsa két pohárba töltött.
– Egészségedre – mondta, bár Margit nem nyúlt a pohárhoz. – Vártam, hogy felhívsz.
– Nincs értelme. Különben is megállapodtunk benne.
– Azzal együtt nem voltál fair.
– Mit csináltam rosszul?
– Én sokszor kerestelek telefonon, és mindig azt mondták, hogy nem vagy otthon. Egyszer
elsétáltam felétek: égett a lámpa a szobádban.
– Lehet, hogy a bátyám volt.
– Lehet. Nagy a szerelem?
Margit állta Lancsa tekintetét.
– Nagy.
– Akármilyen nagy is, nem illik letagadtatni magunkat jó ismerőseink előtt. Nem szívesen
emlékeztetlek rá, de fordított esetben én mindig felvettem a kagylót. Vagy nem így volt?
– Nem emlékszem rá.
Lancsa ivott egy kortyot, aztán forgatta kezében a poharat.
– Nem emlékszel? Igen, a nőknek nincs memóriájuk. Olyanok, mint egy gyűrű, amelyik folyton
azt keresi, hogy kinek a kezén mutat jobban.
Margit haragosan megrázta a fejét, mindig felingerelték azok az aforizmák, melyeket Lancsa baráti
körében szedett fel, és előszeretettel használt, bár az ő szájából idegenül hangzottak.
– Nem tudom, ezt kitől hallottad, de nincs igazad. Én nem kerestem magamnak senkit, ha akartál
volna, könnyen meg tudtál volna tartani. Csak azt ne éreztem volna, hogy mindegy neked, ha ott
vagyok veled, és az is mindegy, ha eljövök.
– Lehet, hogy igazad van, de azért hadd fújjak a szádba a sok édes mellé egy kis keserűt is. Én is
hoztam érted talán nem is olyan jelentéktelen áldozatokat, törődtem veled, ma már nem az a vidéki
úrilány vagy, aki leszállt a Keleti pályaudvaron, és nem tudta, illik-e elköszönni a kalauztól. Elküldtem
miattad szépasszony szeretőimet…
– Mit akarsz tőlem? Hogy adjam vissza?
– Könnyítsd meg nekem ezt a szakítást. Leállt bennem a motor, vontass fel addig, amíg újra
beindul – megfogta Margit csuklóját –, gyere fel most Pestre, két óra múlva ott vagyunk nálam.
– Nem lehet.
– Az intézetben majd én szólok, hogy közbejött valami – Lancsa körülnézett. – Vagy inkább én
maradjak itt?
– Nem lehet, értsd meg, hogy én szeretek valakit.
– A szerelmednek nem kell tudnia semmiről, kiviszlek Erzsébetre, és azzal a vonattal érkezel meg,
amelyikkel akarsz.
Margit kitépte a csuklóját a férfi kezéből, aztán maga is túl erőszakosnak találta ezt a mozdulatot,
vigasztalni kezdte:
– Ne hagyd el magad, István, nem igaz, hogy neked pont az én szürke életemre van szükséged.
– Én úgy érzem, és ez éppen elég.
– Te nélkülem is magadhoz fogsz térni. Én mindig irigyeltelek, hogy mennyi erő és önbizalom van
benned, ez sem veszhetett el.
A férfi az asztalra könyökölt, a villanyfény merőlegesen vetődött rá, látni lehetett, hogy a feje
búbján csak néhány göndör fekete hajszál takarja be a fényes kerek foltot. Margit Lancsát még mindig
olyan fiatalnak képzelte, mint amikor a kunszöllősi középiskolában átadta neki a Népművészeti Intézet
pályadíját, kihajtott nyakú fehér ingben, napsütötte arcában ragyogó fehér fogakkal, most úgy
megdöbbent a férfi öregedésének jeleitől, hogy önkéntelenül eltávolodott tőle néhány lépést.
– Önbizalom? – mormogta Lancsa maga elé. – Igen, mindenki azt mondja, hogy énbelőlem árad
az önbizalom. Csak azt felejtik el, hogy az önbizalom nem azonos azzal, hogy az ember mindenre azt
mondja: le van szarva. Az az igazság, hogy sohasem volt önbizalmam, különben nem éltem volna
mindig száz méterrel képességeim szintje alatt.
Lancsa felkelt az asztaltól, lassú léptekkel sétált a polcok között.
– De most befejeztem, egyszer s mindenkorra. Nem az én érdemem, szerencsém volt. Révésznek
kellett volna átírnom egy Hunyadi László-regényt, tíz ívből nyolcat már megcsináltam, de egyszer csak
úgy éreztem, hogy ha még két sort le kell írnom belőle, infarktust kapok. Azt hittem, fáradt vagyok,
kihagytam egy napot, de másnap este sem ment. A szervezetem lázadt fel, a zsigereim. „Megőrzi az
embert, ami benne állati.” Lemondtam minden néger munkát és bedolgozást, az előlegeket is vissza
fogom adni.
– És mit csinálsz?
– Elkezdtem írni komolyan, a saját témámat.
– Melyiket?
– Még nem beszéltem róla neked, pedig már rég gyűjtöm az anyagot. Sokszor kísértésbe estem,
és el akartam adni valahol, de szerencsére mindig megálltam. Az egésznek a lényege azoknak a század
eleji magyar pilótáknak a sorsa, akik a Rákosmezőről elindulva Rómába akartak repülni – ami
akkoriban világrekordnak számított volna. Baj nélkül repültek át fél Európán, átkeltek az Alpokon, csak
akkor zuhantak le, mikor már látni lehetett Róma tornyait. Én ebben szimbólumot látok, a magyar
tehetségek sorsát, akik valamiért nem tudták kihozni magukból képességeik maximumát, hanem
elpusztultak – közvetlenül a Nagy Cél előtt. Negyven író, művész, tudós és politikus életrajzát szedtem
össze, akik mind „Róma előtt” zuhantak le.
– Csodálatos lesz, és biztos, hogy neked sikerül megírnod.
– Ez a téma az én egyetlen esélyem. A mi nemzedékünk nem hagy maga után százkötetes
életműveket, mint Jókai, Mikszáth vagy Krúdy; a mi időnket elvitte a háború, a társadalmi harc és igen:
a nőügyek, az ital, a pénz. Ez már a meccs második félideje, negyven felé a mi erőnkből már csak egy,
egyetlenegy összefoglaló könyvre telik. Csak be tudjam fejezni, ha akarok hagyni valamit magam után,
nem elég elkezdeni, be is kell fejezni. Jár majd nekem a lexikonban az a bizonyos hét sor, de csak
akkor.
– Miért gondolsz a halálra? Hiszen még olyan fiatal vagy.
– Nem számít. Korábban kezdtem el élni, korábban is megyek el. Nagyobb lánggal égtem.
Istenem, hogy sajnálom azt a sok elvesztett időt, tízezer forintot adnék egy-egy napért!
Margit közbe akart szólni, de meggondolta magát. Nem tudta megítélni: Lancsának milyen
szüksége van rá, hogy fanatizálja magát. A férfi léptei mind lassabbá váltak, visszaült az asztalhoz,
vágott egy darabot a kolbászból és a kenyérből, újra megkínálta Margitot, de a lány tagadóan rázta a
fejét. Lancsa kínlódva rágott, evés közben meg-megállt, évek óta halogatta, hogy rendbe hozassa rossz
hátsó fogait.
– Neked mi a véleményed: sikerülni fog nekem ez a könyv?
– Egészen biztos. Most hol tartasz vele?
– Nagyon nehezen haladok, sorról sorra. Amiről azt hittem, hogy régen végiggondoltam már, csak
le kell írnom, arról most derül ki, hogy nem oldottam meg igazán, elölről kell kezdenem. Mennyi idő
elment hiába!
– Azért sokat dolgoztál.
– Az igaz, csak épp arról feledkeztem meg, hogy megépítsem magam, rendet teremtsek ott belül. Ha lehántanának rólam minden olyan réteget, melyet másoktól vettem
magamra, és nem asszimiláltam, nem építettem bele a sejtjeimbe, akkor a Lancsa Istvánról elnevezett
hagyma közepén nem maradna más, mint a meztelen kétségbeesés. Bár ebben is volna valami: egy
gladiátor kezében puszta tőrrel állni az aréna közepén, az oroszlánok előtt – legyintett –, de ez már az
utolsó póz. A legutolsó.
– István, ez nem illik hozzád. Egy évvel ezelőtt épp te mondtad volna erre, hogy dekadens szöveg!
– Egy évvel ezelőtt talán még igen, de azóta történt egy s más. Rájöttem például, hogy a dekadens
nem biztos, hogy sértő jelző. Igazán dekadens csak egy paraszt vagy egy proli lehet, a polgárnak
százéves gyakorlata van abban, hogy kell látványosan elhagynia magát, és mindig gondoskodik néhány
vészkijáratról, kapaszkodóról visszafelé. Én viszont feladtam mindent, lementem a tenger fenekére,
és nincs mentőkötél a derekamra, csak úgy menekülhetek, hogy megfogom a saját hajamat, és
kiemelem magamat. Mivel egyre kevesebb a hajam, minden esélyem megvan rá, hogy nem sikerül.
– És a barátaid?
– Nincsenek barátaim, kapcsolatunk nem volt több, mint kölcsönös biztosítás bizonyos összegekre
és bizonyos helyzetekre, és kiderült, hogy ez a biztosítás nem vonatkozik az én mostani helyzetemre.
De egy könyvre talán még futja az erőmből, és akkor kijutottam az erdőből.
– Mennyi van kész belőle?
– Majdnem a teljes első fejezet, huszonnégy flekk. Nem akarod megnézni?
– De igen, itt van nálad?
– Nincs, de ha feljössz hozzám, megmutatom.
Margitot érdekelte, hogy mit írhat Lancsa, de semmiképp nem akart elmenni a lakására.
– István, értsd meg, hogy annak már vége van miközöttünk.
– Vedd tudomásul, hogy nincs vége semminek sem. Mi kézen fogva léptünk ki a fiatalságunkból,
egy életre szövetkeztünk, és a mi kapcsolatunkat nem lehet úgy felmondani, mint egy albérleti szobát.
A férfi felkelt, Margit az ajtóhoz ugrott, de Lancsának sikerült elfognia, átszorította a derekát, és
maga felé próbálta hajlítani, másik kezével kigombolta nadrágja sliccét. Margit nem akart botrányt,
nem kiabált, inkább vállalta a dulakodást, fejét hátrahajtotta, két öklét a férfi mellének nyomta, és tolta
el magától. Egy idő után gyengült a szorítás. Lancsa leeresztette a karját, és hosszú mozdulatokkal
begombolkozott.
– Ezt ne próbáld meg még egyszer – mondta Margit lihegve –, miért kell mindent elrontani, ami
szép volt ebben a három évben?
A dulakodás zaja, úgy látszik, mégis kiszűrődött a könyvtár épülete elé is, mert a volán mellett
szunyókáló öreg sofőr felriadt, és bejött.
– Valami baj van?
Lancsa elfordult.
– Nincs semmi baj, Józsi bácsi.
– Tíz óra elmúlt, Lancsa elvtárs, jó volna elindulnunk, mert csúszós az út. Legalább éjfélre fel
kellene érnünk.
– Tegye be a táskámat és a kabátomat a csomagtartóba, én is rögtön megyek.
A sofőr becsukta maga után az ajtót, Lancsa még egyszer körülnézett.
– Hogy van a Bibliában? „Amíg szerettük egymást, egy kard élén is elfértünk ketten egymás
mellett, mióta nem szeretjük egymást, egy nyolcvanöles szoba is kicsi kettőnknek.”
Margit az asztalra kirakott ételekre mutatott.
– Nem viszed el?
– Nem, ha nem kell neked, dobd ki a szemétbe. – Lancsa töltött magának még egy pohár bort. –
Voltaképpen, ha nem titok, ki a te új, nagy szerelmed?
– Kőhidainak hívják – mondta Margit vonakodva. – Kőhidai Miklós.
– Én ismerem?
– Tanítod őt a főiskolán.
Lancsa megdöbbent.
– Az? De hát az egy félszeg, gátlásos kamasz. Kész epilepsziás, ha megszólal, egy nyúlós
nyálcsepp húzódik szét az ajkai között.
– Én őt szeretem.
– De mondd meg, mit szeretsz rajta: a kitérdelt-kikönyökölt ruháját, az esetlenségét, az állandó
idegbajos feszültségét, hogy olyan, mint egy púpos, aki belül hordja a púpját? Nem mondom: nem buta
fiú, de hogy jöhet hozzád? Nem lehet egy közös gondolatotok.
– Nekem mégis ő a legkülönb, és ha egy nap kétszer találkozunk, kétszer érzem úgy, hogy érdemes
volt reggel felébrednem.
Kintről hallatszott, hogy a sofőr elégedetlenül megnyomja a kürtöt, Lancsa begombolta a kabátját.
– Ne hidd azt, hogy befejeztük, mi még találkozni fogunk. Lehet, hogy kettesben, lehet, hogy
hármasban.
Becsapta maga után az ajtót. Margit megbánta, hogy elárulta a fiú nevét, azzal vigasztalta magát,
hogy Lancsa nem gondolta komolyan fenyegetését. De csak napok múlva nyugodott meg: mikor
elszámolt, a Népművészeti Intézetben meghallotta, hogy Lancsa kibékült elvált feleségével, és az
asszony már vissza is költözött hozzá. Margit remélte, hogy ez végképp lezárja az ő kapcsolatukat.
Kőhidai többször is átolvasta a Rajnai-naplót és a munkásmozgalmi szöveggyűjtemény köteteit,
utalásokat keresett, melyek segítséget adhatnak Rajnai jellemének teljesebb megértésére, de nem talált.
Január elején a vizsgaszünetben Lancsa konzultációt tartott, Kőhidai felment hozzá, szerette volna
megbeszélni vele az anyagot.
Lancsa nem számított a jelentkezésére, igyekezett uralkodni az arcvonásain, de Kőhidai rögtön
látta rajta, hogy tud Margithoz fűződő kapcsolatáról. Mivel a tanár nem hozta elő az ügyet, ő is
kénytelen volt elkezdeni beszámolóját a szakdolgozat témájáról. Néhány érdekesebbnek hitt motívumot
vett előre, de Lancsa mozdulatlan, merev arccal figyelte. Kőhidai bizonytalankodott, kereste a szavakat,
majd belátva, hogy semmi értelme sincs folytatni, elhallgatott.
– Kész? – kérdezte Lancsa.
– Igen, idáig jutottam.
– Nézze, Kőhidai elvtárs, én nem akarom, hogy felesleges munkát végezzen, nyíltan megmondom:
maga ezt a dolgozatot nem fogja megírni nálam.
– Más témát válasszak?
– Semmit. Köztünk olyan ellentétek merültek fel, melyek lehetetlenné teszik a szokásos tanár-diák
kapcsolatot. Gondolom, tudja, miről van szó, és biztos vagyok benne, hogy maga is egyetért ezzel.
Kőhidai felemelte a fejét, és igyekezett állni Lancsa tekintetét.
– Nem tudom, ezt nem én döntöm el.
– Én mindenképpen így kívánom, nem akarok még egyszer találkozni magával. Ebből magát
természetesen semmi hátrány nem éri; adja le az indexét a tanulmányi osztályon, a második félévre is
be fogom írni a jelest. A hátralevő előadások alól is felmentem, jövőre pedig már úgysem tanítom az
évfolyamukat. Van még valami elintéznivalónk?
– A könyvek, amiket kaptam a Rajnai-témához.
– Elhozta magával?
Kőhidai nemet intett, eszébe jutott, hogy az egyik brosúrát még hetekkel ezelőtt odaadta kölcsön
Paukernak, és nem kapta vissza.
– Most nincs nálam, de a szünet után leteszem a portára. Ha így megfelelő a tanár úrnak.
– Rendben van, akkor végeztünk – mondta Lancsa, és az írásai fölé hajolt, jelezve, hogy a
továbbiakban nem veszi tudomásul a fiú jelenlétét.
Kőhidai zavartan biccentett, és kilépett a folyosóra. Lába térdben remegett, de nem érzett erőt
magában, hogy szembeszálljon Lancsával, minden vita eleve vesztettnek látszott. Hogy megőrizhesse
önbizalmának maradékát, azt ismételgette magában, hogy a tanár nem járt el tisztességesen, nem lett
volna szabad a magánügyeket összekevernie a főiskolai dolgokkal.
Lefelé tartva a lépcsőn, az első emeleti zsibongónál megállt, a beszélgető, uzsonnázó diákok
között Paukert kereste, de évfolyamtársa nem ült ott az asztalok mellett. Szabad volt a délutánja,
Kőhidai átment a Széchényi Könyvtárba.
Hiába próbált koncentrálni, figyelme nem fogott, újra és újra az órára nézett: negyed nyolckor jött
egy vonat Kunszöllős felől. Már több mint két hét telt el azóta, hogy lelátogatott Margithoz, de még
nem kapott tőle levelet, csak újévre küldött üdvözletet egy Raffaello-sorozatból kitépett Madonna-képen. Nem írta meg, hogy miért marad el és mikor érkezik, de fél hétkor Kőhidai már nem tudott
tovább ülve maradni, a ruhatárból kikérte a kabátját, és kiment a Keleti pályaudvarra.
Megnyújtotta lépteit, az óra pontosan negyed nyolcat mutatott, mikor odaért a pályaudvar feljárati
lépcsőjéhez. Befutott a vonat, Kőhidai előresietett, a gőzfelhőben félig vakon keresgélte Margitot az
utasok között; már rég eloszlott a tömeg, és a postát szállító kis targoncák is elhúztak mellette, mikor
feladta a reményt.
Ha a lányt nem láthatta, legalább az időt akarta meghosszabbítani, amíg várhat rá. Margit egyszer
felírta neki főbérlőjük telefonszámát, Kőhidai előkereste a papírt, és beállt egy fülkébe. A hívás
kicsengett, a túloldalon felvették a kagylót, egy öreg női hang szólt bele:
– Halló. Ki az?
– Jó estét kívánok, Mihály Margittal szeretnék beszélni.
– Jó estét, maga az, Pista?
Kőhidai félt, hogy valami bonyolult magyarázkodásba keveredik, inkább ráhagyta. Az öregasszony
hangjából jóindulat érződött.
– Várjon egy kicsit, Pista, rögtön megnézem, itthon van-e Margitka.
Letette a kagylót, de messziről is hallatszott, hogy magyarázza nagyothalló férjének:
– Margitkát keresik.
– Kicsoda?
– Kicsoda?! Lancsa Pista.
Kőhidai megdöbbenve fogta fel, hogy az öregasszony még mindig Lancsára gondol, ha valaki
hívja a lányt, de nem volt ideje töprengeni, mert Margit szólt bele a telefonba:
– Mit akarsz?
– Szervusz – mondta Kőhidai elfulladva a hirtelen örömtől. – Én vagyok.
– Ki az az én?
– Én – most is vonakodva és kissé szégyenkezve ejtette ki a nevét –, Miklós, Kőhidai Miklós.
– Miklós! Miért nem mondtad rögtön?
– Nem akartam, hogy a főbérlőd is tudja.
A lány izgatottan suttogott:
– Írtam neked, megkaptad?
– Még nem, mikor jöttél?
– Ma reggel, délelőtt kerestelek a Széchényiben.
– Be kellett mennem a főiskolára.
– Most hol vagy?
– Kijöttem a Keletibe.
– Minek?
– Vártalak, hátha ma este érkezel.
– Szegénykém, úgy szeretnélek látni.
– Én is. Nem tudsz lejönni?
– Hajat mostam, még vizes a fejem. Gyere fel hozzánk.
– Nincs még későn?
– Nincs.
– Jó, akkor felmegyek.
– Szállj fel trolibuszra, félóra alatt ideérsz. Lemegyek eléd a kapuhoz.
Kőhidai letette a kagylót, és futni kezdett. Sokáig várt a trolibuszra, toporgott a türelmetlenségtől.
Mikor végre bejött a kocsi, felkapaszkodott, nem ült le, az első peronon maradt, a vezetőülés szélvédő
üvegén előrenézett, hogy minél hamarabb megláthassa Margiték házát. A lány még nem volt a kapuban,
csak később jött le, pongyolát viselt, alatta színes selyemszoknyát, haját egy vékony kendővel kötötte
le, Kőhidai átölelte, érezte, hogy a lány összeborzong a hűvös lépcsőházban.
– Gyere, menjünk fel.
Kőhidai fejét a lány ölébe fektetve, igyekezett követni Margit elbeszélését elmúlt napjairól, de bárhogy
próbált figyelni, gondolatai széjjelfutottak. Margit fölébe hajolt.
– Olyan sápadt vagy, mi történt?
– Jártam bent Lancsánál. Tudja, hogy mi együtt vagyunk.
A lány összerezzent.
– Én mondtam meg neki. Baj?
– Nem, nagyon jó így.
– És mit szólt hozzá?
– Kivágott, azt mondta, hogy az előadásaira nem járhatok be. Szerintem nem volt joga ehhez.
– Szerintem sem.
– Tulajdonképpen az a legrosszabb, hogy nagyon szerettem őt – mondta Kőhidai –, mióta
ismerem, minden tanárom közül őt tartottam a legtöbbre.
– Ez ne bántson, ezen én sokat gondolkoztam, és rájöttem: az ember úgy fejlődik, hogy
példaképeket választ magának a környezetéből, aztán túlnő rajtuk. Nagyon fáj elszakadni tőlük, de hidd
el, ahogy múlik az idő, többé eszedbe sem jut.
A fiú bólintott.
– Biztos. Hány óra van?
– Negyed tizenegy. Álmos vagy?
– Nem, csak lassan haza kell mennem.
– Nem akarsz itt aludni? Jancsi csak a jövő héten jön föl, szabad az ágya.
Kőhidai megremegett, és mintha félne felfogni, mit mondott a lány, a fehér ajtóra mutatott, mely
elválasztotta a szobát a főbérlők lakrészétől.
– És ők mit szólnak?
– Kimegyünk az előszobába, elbúcsúzunk jó hangosan, becsapjuk az ajtót, hogy azt higgyék,
elmentél, aztán visszajössz hozzám.
– És nem nyitnak be ide a szobába?
– De, lefekvés előtt a néni mindig benéz traccsolni.
Kőhidai körülnézett.
– Addig elbújjak?
– Itt nem tudsz hová. Viszont az előszobából nyílik egy kicsi cselédszoba, ezt most télen nem
használják, oda beállhatsz. Nem kell soká várnod, mert mind a ketten altatóval alszanak, és ilyenkor
már be szokták venni. Jó?
– Jó.
– De csak reggel mehetsz ki a lakásból, mikor a néni lemegy vásárolni. Maradhatsz addig? Otthon
nem szólnak?
Kőhidai már elmúlt húszéves, de leszámítva az építőtáborokat és a katonaságot, még egy éjszakát
sem töltött házon kívül. Látta maga előtt anyja megdöbbent arcát, mikor reggel felfedezi, hogy
érintetlen az ágya, de nem akart ezzel törődni, megrázta a fejét.
– Nem számít.
– Hideg van a cselédszobában, vedd fel a pulóveremet és rá a kabátodat.
Kimentek az előszobába, a forma kedvéért megálltak beszélgetni, közben a másik szobából
kinézett egy alacsony, göndör, ősz hajú öregasszony, Kőhidai köszönt neki, az öregasszony helytelenítő
mosollyal biccentett az idegen felé, és visszahúzódott.
Margit legyintett.
– Ne törődj vele, nem kell mindenkinek tetszenünk. Figyelj rám: ez itt a cselédszoba ajtaja, mikor
én becsapom az előszobaajtót, te akkor menj be, mert így nem hallják meg. Ha jövök érted, hármat
kopogok majd, jó?
– Jó.
– És vigyázz, ha belépsz, van ott két lépcső lefelé, el ne essél – Margit felemelte a hangját –, akkor
hát szervusz. Holnap este hétkor a szokott helyen.
Kinyitotta az ajtót, aztán becsapta. Kőhidai ugyanabban a pillanatban besurrant a cselédszobába.
Félt, hogy megbotlik valamiben, és zajt kelt, nem mert elmozdulni az ajtó közeléből. Hallotta, hogy
Margit visszamegy a szobájába, majd kisvártatva az öregasszony bekopog hozzá.
– Ki volt ez a fiú, Margitka?
– Egy ismerősöm, Rezsin néni.
– És máskor is el fog jönni?
– Igen, tessék őt beengedni hozzám.
– Igen?! Én azt hittem, hogy még mindig a Lancsa Pista udvarol magának.
– Már szakítottunk.
– Nagyon sajnálom, igazán kedves ember volt. Egy herzganef, ahogy mi mondjuk, egy szívrabló.
És mi ez a fiú?
– Főiskolára jár.
– Szóval még nem egy egzisztencia.
– Nem.
– És attól nem fél, Margitka, hogy maga rááldozza a legszebb éveit, aztán mikor diplomás ember
lesz, akkor nem magát veszi el feleségül, hanem egy másik nőt?
– Ez engem nem érdekel, Rezsin néni.
– Hát igen, a mai fiatalság másképpen gondolkodik. Jó éjszakát, Margitka.
Becsukódott mögötte az ajtó, hallani lehetett, hogy a férjének is mond néhány szót, de a sok ajtón
keresztül Kőhidai azt már nem értette. Szeme lassan megszokta a sötétséget, látta, hogy a szobában
homályos tömegekbe zsúfolódnak össze a feleslegessé vagy használhatatlanná vált bútorok. Semmi sem
mozdult, csak az ablakkeret résein betörő huzat lebegtette meg egy ülőgarnitúra világos borítását.
Egész testét átjárta a hideg, mégsem fázott, arról képzelgett, mi történik majd, ha a lány érte jön,
és beviszi magával a szobába. Teljes volt a zűrzavar benne, szerette volna, ha Margit az övé lesz, de
félt is ettől. Még soha nem látott női nemi szervet, ismereteit csak néhány obszcén rajzból vette, nem
ismerte a szeretkezés technikáját. Azt sem értette, hogy mikor esik egy nő teherbe, lehetségesnek
látszott, hogy egyetlen ölelkezés is elegendő hozzá, és olvasmányaiból sem emlékezett rá, hogy kell
egy férfinak vigyázni. Fogai összekoccantak a félelemtől.
Bent az egyik szobában megroppant a parkett, mintha valaki elindult volna, Kőhidai feszülten
figyelt. Kisvártatva kinyílt egy ajtó, és könnyű lépések surrantak végig az előszobán. Margit ujjával
hármat koppantott, és benyitott a cselédszobába.
– Gyere, már alszanak.
Kézen fogva vezette végig az előszobán, bent a kisszobában csak az olvasólámpa égett az
éjjeliszekrényen, a rózsaszínű szűrt fényben a két megvetett ágy melegnek és otthonosnak látszott.
– Jancsi ágyára üljünk, az nem nyikorog annyira. Vedd le a kabátodat és a cipőd.
Kőhidai ingujjra vetkőzött, és a cipőjét is lehúzta, az ágy közelébe rakta le, és a cipőfűzőjét is
gondosan kioldotta, hogy ha valami történik, könnyen megtalálja, és gyorsan fel tudja venni. Keresztbe
feküdt az ágyon, tarkóját a falat takaró színes szőttesnek támasztotta, a dereka hamarosan megfájdult,
de nem mert változtatni kényelmetlen helyzetén. A lány is leült mellé.
– Feküdj végig rendesen, tedd fel a lábad is.
Margit megigazította a párnát a feje alatt, ahogy fölé hajolt, Kőhidai megérezte frissen mosott
hajának a szagát, görcsös rángás futott végig rajta, két kezével átfogta a lány nyakát, és lehúzta maga
mellé.
Sokáig csókolództak, közben Kőhidai letépte magáról a nadrágot, és fekete klott alsónadrágját is
lecsúsztatta a bokájára. Reszkető ujjakkal bontogatta a csomót Margit pongyolájának övén, körmei
mintha ellágyultak volna, úgy érezte, hogy már túlságosan hosszú ideje próbálkozik, félt, hogy a lány
türelmetlen lesz, és eltolja magától, megkönnyebbült, mikor a bog végre kioldódott.
Félredobta a pongyola vastag szövetét, alatta a lány most is selyemszoknyát viselt, nem volt
türelme, hogy megkeresse a gombot és a cipzárat, felgyűrte a szoknyát, és ráfeküdt Margitra. A lány
fejét magasan alápócolta a párna, altestük viszont belesüppedt a sodrony egyik mélyedésébe; Kőhidai
lejjebb csúszott, hasizmát megfeszítve próbált újra és újra feljebb kúszni. Margit dobálni kezdte magát,
Kőhidai megzavarodott, és félig öntudatlanul, találomra döfködte a lány lábaközét, bőre fájdalmasan
lesúrlódott, de nem tudott beletalálni. A heves mozdulatokkal így is elélvezett; mikor érezte, hogy
közeledik a csúcspont, altestét a lány hasához szorította, és ott folyt el forró magja.
Kőhidai a hátára feküdt, és a plafont nézte, érezte a selyemszoknya nedves, meleg szagát,
tekintetét nem merte a lány felé fordítani, ujjaival megkereste a kezét.
– Ne haragudj.
– Miért haragudnék?
– Én most csináltam először.
– Nem baj – Margit ledobta a dereka köré csavarodott szoknyát, és a szekrényhez ment –, itt egy
törülköző, várj, megtöröllek.
Kőhidai szótlanul engedte, hogy a lány ledörzsölje a hátát és a mellét. Most először látta
meztelenül Margitot, melle, mint ahogy ruhában is feltűnt, nagyobb volt a szabályosnál, és kissé már
bágyadt, mellbimbója a talptól csúcs felé fokozatosan szélesedett, barnás szőlőszemre emlékeztetett.
De Kőhidai ezt alig vette észre, elragadónak és tökéletesnek találta a lány mozdulatait, az izmok játékát
a karján, felsőteste könnyedén követte a törülközőt tartó kezek játékát, vékony csípője kissé rugózott,
de erős farán a hús nem lapult szét a test súlya alatt, hanem megtartotta kerek formáit.
Kőhidai levette a fekete klottgatyát, meztelen testük összeért a takaró alatt, Margit ölébe fogta a
fiú combját, suttogva beszélgettek.
– Úgy szeretlek – mondta Kőhidai –, verset is próbáltam írni hozzád.
– Tényleg? Mondd el.
– Nagyon rossz vers, és nem is tudom kívülről.
– Akkor legalább az elejét.
Kőhidai megköszörülte a torkát:
– „Mint fabrikáló régi mesterek
Véstek téged áldott álmaim…”
– Ez elég szép – mondta a lány jólelkűen –, de nem egészen vers, inkább valami dalszöveg lehetne.
Ez sem baj, mert nagyon sok híres vers, amit mindenki szaval, tulajdonképpen dalszöveg, csak
elfelejtették megírni a zenéjét.
A fiú felkönyökölt a párnán.
– Te miket írsz? Úgy szeretném egyszer elolvasni.
A lány fürkésző tekintetet vetett rá, hogy nem gúnyolódik-e, aztán legyintett.
– Ezek még nem jók. Még nagyon sokat kell tanulnom, és sok élmény is kell, amíg olyanokat
tudok írni, amik nekem is tetszenek.
– De ha majd valamit te is jónak tartasz, azt majd megmutatod?
– Persze.
Egész kapcsolatuk során Margit egyetlen írását sem mutatta meg Kőhidainak. Hosszú évekkel
később, mikor már katona volt, a fiú egyik szabadsága alatt beült a Széchényi Könyvtárba, és kikérte
a Népművészeti Intézet néhány 1951–1952-es kiadványát; úgy emlékezett, Margit írt ezekbe a
füzetekbe. Meg is találta Margit nevét, szokványos mesefeldolgozásokat készített, rendezői tanácsokat
adott bábjátékok színre viteléhez, Kőhidai bármily figyelmesen olvasta is, nem talált bennük semmi
rendkívülit. Csak egy kis történet hatotta meg: a Csizmás Kandúrról szólt, aki bevonult katonának, és
elhagyta szeretőjét, a Kukorica Babát. Eszébe jutott a karácsony, mikor levitte a lánynak a Csizmás
Kandúr-figurát, előrehajolt, és naptól égett homlokát a könyvtári asztal lapjára fektette.
Gyermekkorukról beszélgettek, mikor Kőhidai elhallgatott, a lány megsimogatta az arcát.
– Álmos vagy? Aludjunk?
A fiú combját szinte sütötte a Margit öléből áradó meleg, csodálkozva vette észre, hogy a nemi
szerve újból megmerevedik. Emlékezett ugyan főiskolás társainak dicsekvéseire, hogy hányszor
közösültek egyfolytában, de ezeket hazugságnak tartotta.
Nem tudta, mit csináljon, a hátára feküdt, és kissé elhúzódott a lánytól, de a keze bátortalanul
elindult Margit ágyéka felé. A lány zihálva vette a levegőt, de engedelmesen szétnyitotta combjait,
Kőhidai ujjai akadály nélkül csúsztak fel a meleg bőrön a lány nedves hasáig.
– Akarod újból?
– Akarom.
Ráfeküdt Margitra, bár a lány most sem segített neki, mégis sikerült behatolnia a kitágult
hüvelybe. A hátgerincén végigfutott a hideg, úgy érezte, mintha a lába között egy gyertyához hasonló
merev rúd volna, mely elmerül valamilyen meleg, puha anyagban.
Régi emlékképek kavarogtak benne: gimnáziumi társainak és az utcabeli fiúknak gúnyos, lenéző
fintorai, heccelődő kézmozdulatai, mintha mindannyian összegyűltek volna az ágy mellett. Kőhidai
megrázta a fejét, megfogta a lány kemény farát, és közelebb húzta magához. Egyre erősebb és gyorsabb
mozdulatokkal eljutottak a csúcsig, a lány, hogy fel ne sikoltson, fogai közé harapta a párna csücskét.
Utána Kőhidai megcsókolta a lányt, fejét a mellére fektette, és levett egy szőrszálat, mely az ő
testéről tapadt rá Margit izzadt bőrére.
Már hajnalodott, mikor Margit elaludt, elfelejtette leoltani a lámpát, hogy kikerüljön a
fényköréből, álmában is közelebb bújt a fiúhoz. Kissé gyanakvó arckifejezése feloldódott, szája kinyílt
és mosolygott, a kunszöllősi ház falán lógó régi gyerekkori képéhez hasonlított.
Lassan Kőhidai is elálmosodott, magára húzta a takarót, mert fázott nedves ágyéka, és a hasára
fordult, öklét a gerincére nyomta, ahol időnként kellemetlenül sajgott egy csigolya.
– Megbocsátok – mondta maga elé –, mindent megbocsátok.
Anna, Lancsa elvált felesége csak egy bőrönddel költözött vissza volt férjéhez, Lancsa kérése ellenére
sem hozta magával a gyereket, hanem a régi lakásban hagyta nagyanyja gondjaira bízva – anélkül hogy
kimondta volna, nyilvánvalóan próbaidőt szabott a férfi számára, és az eredménytől tette függővé
további sorsukat.
Lancsa meghatódott ettől a bőröndtől, emlékezett rá, hogy Anna ebben hozta el a holmiját a
kollégiumból is, mikor összeházasodtak. Mielőtt kinyitotta volna a bőröndöt, az asszony még
kitakarította és összerakta a lakást, Lancsa jólesően hunyorogva hallgatta megjegyzéseit a takarítónők
gondatlan munkájáról.
Igyekeztek felidézni kapcsolatuk első éveit, végigjárták régi randevúik színhelyét, a beszélgetések
menetét úgy fordították, hogy minél gyakrabban előjöjjenek a valaha szeretett fordulatok és csattanók.
Lancsa ajándékokat vett, és bár már rég elszokott attól, hogy maga mellett idegen lélegzetvételt tűrjön
el, egy ágyban aludt vele.
Anna hét közben dolgozott, szombat-vasárnap magukra zárták az ajtót, csak a kilincsről vették
be az újságot, és fel sem öltöztek. A lefüggönyözött szobában égett az állólámpa, Lancsa leült egy
zsámolyra, és verseket olvasott, vagy kedvenc lemezeiket hallgatták.
A régi szokásokkal egy időre mintha fiatalságuk hangulata is visszatért volna, de alig telt el
néhány hét, és Lancsa már képtelen volt leküzdeni idegenkedését az asszony iránt. Úgy találta, Anna
minden tekintetben a hátrányára változott meg, kiütköztek rajta az öregedés fizikai jelei: melle engedett
egykori magas fekvéséből, és alaposan szétterült a bordák fölött, rövidlátó szeme körül összehúzott
ráncok vágódtak a bőrébe, csókolódzás közben nyelvével óvatosan eltolta Lancsa nyelvét, hogy
betétfogai ki ne essenek. Ennél is jobban taszította az asszony lassú lelki kiszáradása: döntéseiben
kicsinyesen óvatos volt, büszke volt élettapasztalatára, mely Lancsa megfigyelése szerint abból állt,
hogy lenézte és gyanúsítgatta ismerőseit, egész környezetét. Az ízlése is megváltozott: az egykori népi
táncos lány takarítás közben keringőket és operettdalokat énekelt.
Az együtt töltött vasárnapok elviselhetetlenekké váltak, Lancsa a beszélgetések elől kihúzódott
a konyhába, idegességében sokat evett és ivott, estére úgy felpuffadt a hasa, hogy nyomta a
pizsamakabát gombja. A párás ablakon kibámult a kertre, szeretett volna lemenni és futni a ház körül,
mintha a mozgás felszabadítaná, de végül mégsem tudta rászánni magát.
A feszültséget növelte, hogy a kezdeti lendület után Lancsa a könyve írásában is elakadt. Mikor
nekilátott a munkának, napi három gépelt oldalt írt elő magának kötelező teljesítményként; úgy
számolta, ez a tempó szükséges ahhoz, hogy egy év alatt összehozza a könyv első változatát. A három
oldalt már kezdetben is csak úgy tudta elérni, hogy becsapta önmagát: felbontotta és széjjelhúzta a
szöveget, később pedig, mikor már nem segítette kidolgozott vázlat és előre feljegyzett
részmegoldások, órákig nézte az írógépbe fűzött lapot, és egy billentyűt sem tudott leütni.
Tehetetlen dühét az asszonyon vezette le, elég volt egy rossz hangsúly vagy mozdulat, és
belekötött, már a harmadik-negyedik héten elkezdődtek a veszekedések. Egy csendesebb estén végre
rászánták magukat, hogy leüljenek beszélgetni, megállapodtak, hogy jobb lesz, ha az asszony
visszaköltözik régi lakásába, és kapcsolatuk ezentúl ismét arra korlátozódik, hogy Lancsa havonta
egyszer-kétszer elmegy hozzá meglátogatni a gyereket.
Anna még azon az estén bepakolt, míg lila selyem hálóingét és a melltartógumival egybevarrott
kombinéit berakta a bőröndbe, indulatosan megfenyegette volt férjét: ne reménykedjen abban, hogy
még egyszer le tudja venni a lábáról. Tüntető módon telefonált a barátjának, és odarendelte a ház elé.
Lancsa tudta, hogy ezzel a kísérlettel valóban végképp elfogyott a fűtőanyag, melyet közös
emlékeik adhattak. Ösztönösen félt minden végleges búcsútól, de még egyszer megnézte az öregedő
asszonyt, és úgy érezte: nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy vágyakozzon utána.
Az első, újra egyedül töltött éjszakán Lancsa eltüntette a lakásból mindazokat a változtatásokat,
melyeket az asszony vezetett be, minden tárgyat a régi helyére állított. Sokáig fennmaradt, bár ritkán
ivott, most felbontott egy üveg rumot.
Az ital élénkebbé és összefogottabbá tette a gondolatait, belátta, hogy nehéz helyzetbe került,
egyetlen kivezető utat talált: elhatározta, hogy feleségül veszi Margitot. Ez a döntés úgy hatott rá,
mintha egy keresztrejtvényben megfejtette volna a hiányzó kulcskérdéseket, mintha helyrehozta volna
egész életét, új lendületet ígért a munkájához is, Lancsa nem értette, hogy miért nem szánta rá magát
hamarabb. Nem engedte feltörni szorongását, hogy valami baj lehet, ha ilyen rövid időn belül már
másodszor készül gyökeresen megváltoztatni az életét.
Nem kételkedett benne, hogy a lány hozzámegy, ha megkéri, nem tekintette komoly vetélytársnak
Kőhidait, meg volt győződve, hogy a lány már ráunt az eltelt néhány hét alatt, most egyedül van, és
csak a szégyenérzet tartja vissza attól, hogy jelentkezzen.
Lancsa nem sietett, ki akarta élvezni a várakozással járó kellemes feszültséget. Megengedett
magának egy-egy délelőtti sörözést, elbeszélgetett a tervéről régi barátaival, azok látták, hogy elszánta
magát, és vita helyett gratuláltak neki. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, hogy mikor elérkezettnek
látta az időt, telefonon, sőt levélben is hiába próbált randevút kérni, a lány zavaros indokokkal, de
határozottan kitért előle.
Lancsán átfutott a gondolat, hogy most kellene abbahagyni az ostromot. Még elindulhatott volna
más irányba is; találhatott volna másik nőt, vagy eltávolodhatott volna Margit közeléből; az egyetemen
többször is felajánlották neki, hogy menjen ki a Szovjetunióba két-három éves aspirantúrára. Lancsa
mindezzel tisztában volt, de makacsul hitte, hogy Margit nem utasíthatja vissza, ha megismeri
szándékait.
Egy nap, már február közepén, megtudta, hogy Margitot délután három órára berendelték a
Népművészeti Intézetbe. Lancsa még az értekezlet előtt szeretett volna találkozni vele, minden dolgát
félbehagyva átment Budára, de néhány perccel elkésett, a megbeszélés már elkezdődött.
Körülbelül egy órát kellett várnia, lement a büfébe, és megivott egy fél deci rumot, de elfogta a
nyugtalanság, hogy valamiképpen elkerülhetik egymást, felkelt, és a tárgyalóterem előtti folyosón ült
le.
A terem ajtaján túl felcsapott a zsivaj, befejeződött a tanácskozás. Margit az elsők között lépett
ki a folyosóról, megszokott félkabátját viselte a világosabb színű övvel, alatta zöld-fehér csíkos blúzt.
Lancsa felugrott a helyéről.
– Margit!
A kiáltás élesen visszhangzott az alacsony folyosón, Margit összerezzent, és ijedt arccal fordult
vissza. Mikor meglátta a férfit, védekező mozdulattal szorította magához a táska nélkül hordott
nagyalakú kék füzeteket.
– Szervusz – mondta –, itt volt dolgod?
Taktikai érzéke azt tanácsolta Lancsának, hogy használja ki az esélyt, melyet a lány a kérdésével
szinte felkínált, ne vallja be, hogy az ő kedvéért várakozott a folyosón, de mindenáron fel akart
szabadulni az elmúlt hetek feszültségéből, úgy képzelte: őszintesége is meghatja majd a lányt.
– Már itt voltam, mikor az értekezlet elkezdődött. Téged vártalak.
– Igazán? Miért? – kérdezte Margit, és arcán egy vonásnyit sem enyhült az ideges fintor.
– Margit, beszélnem kell veled. Üljünk le valahol.
– Ne haragudj, most nem érek rá. El kell mennem valahová.
– Fontos? Nem lehet elhalasztani?
– Már korábban megbeszéltem, nem mondhatom le.
– Hová mégy?
– A Marx térre.
– Akkor elkísérlek addig.
A lány, mintha szabadulást keresne, nyugtalanul tekingetett jobbra és balra, de Lancsa szorosan
melléje lépett, Margit bólintott.
– Jól van, de sietnem kell.
Lent az utcán a férfi még egy kísérletet tett:
– Nem ülnénk be mégis valahová? Csak tíz percre.
– Mondtam, hogy várnak.
– Hívok egy taxit, behozzuk az időt.
A lány makacsul rázta a fejét.
– Nem kell.
Gyalog indultak el a Fő utcán. Öt óra körül járt az idő, a környező hivatalokban most ért véget a
munka, és az emberek, mintha egyetlen percet sem akartak volna elvesztegetni szabadidejükből, sűrű
sorokban áradtak ki a kapukon, alig fértek el a keskeny gyalogjárón.
– Mit akarsz? – kérdezte a lány.
Lancsa válla össze-összekoccant a szembejövőkkel, méltatlannak érezte volna, hogy ilyen
helyzetben kérje meg a lány kezét.
– Majd később.
Megvárta, amíg kiérnek a Duna-partra, a Kossuth-híd feljárójában belekarolt Margitba, és magával
húzta egy lámpaoszlophoz, mely kissé kiesett a tömeg vonulási irányából.
– Margit, én gondolkoztam a kettőnk ügyén, veszekedtünk, martuk egymást, te is, én is
megpróbáltunk mással élni, lássuk be, hogy nem sikerült. Megszenvedtünk egymásért, együtt kell
maradnunk. Legyél a feleségem.
Margit arca elfehéredett.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– De igen – Lancsa az előttük álló lámpaoszlopra mutatott –, ha le akarnám tagadni, legyen ez a
gázlámpa a tanú.
– Irtó rendes vagy – mondta a lány zavartan –, de én nem tehetem.
– Miért? Csak nem mentél férjhez közben?
– Hogy gondolod?!
– Akkor mi akadálya van?
– Én már mondtam neked, hogy mást szeretek.
– És engem nem szeretsz?
– Szeretlek, de ő más.
Lancsa kiabált:
– „Ő más!” Ez nem érv, ezen nem múlhat a kettőnk élete.
A szóváltásra többen is feléjük fordultak a híd lépcsőjéről, a lány könyörögve mondta:
– István, ne csinálj botrányt, menjünk tovább.
Lancsa nem mozdult, Margit belekarolt, és magával vonszolta, a férfi teljesen megdermedt, alig
lehetett érteni a szavait:
– Valaha azt mondtad, hogy a feleségem akarsz lenni. Akkor hazudtál vagy most?!
– Nem hazudtam, ha akkor te is komolyan gondoltad volna, a feleséged leszek.
– És mi változott?
– Az isten szerelmére, értsd meg, hogy a mi kapcsolatunknak mindenképpen vége van, akkor se
mennék hozzád, ha egyedül lennék!
– Nem igaz, csak azért mersz így beszélni, mert abba az idegbajos suhancba kapaszkodsz! De én
nem adlak oda, neki nem jelentesz annyit, mint nekem, nem tette fel rád az egész életét, mint én.
Nekem te vagy az egyetlen!
Ahogy leértek a hídról, a pesti oldalon Lancsa újból megállította Margitot.
– Az nem lehet, hogy ne szeressél. Úgy érzem: csak egy szót kellene találnom, és mindjárt
megértenél, segíts kimondani ezt a szót!
– Nincs már ilyen szavunk.
– Ha látnád magad kívülről: milyen üres elszántság van a szemedben, akarattal elzárod magad
tőlem. Hogy bírod ki? Egy állatot is megsajnálnának, ha így könyörög.
Margit kétségbeesetten rázta a fejét.
– Én nem akarom, hogy szenvedj, de lásd be: ha nem én szakítok veled, hanem te velem, az egész
eszedbe sem jut. Próbáld túltenni magad rajta, ha akarod, én minden ismerősünknek azt mondom, hogy
te küldtél el engem.
– Nem tudok élni nélküled.
– Ez borzasztó! Miért kívánod tőlem, hogy elrontsam az életemet? Én sosem kértem ilyesmit.
Lancsa megrázta magát.
– Veled, úgy látszik, hiába beszélek. Megpróbálok vele.
– Kivel?
– A fiúddal. Lehet, hogy benne több emberséget találok. De ha ő is olyan kegyetlen és elszánt,
mint te, ővele másképp is el tudom intézni a dolgokat.
Most Margit kapaszkodott bele Lancsa karjába.
– Mit akarsz tőle?
A férfi lerázta magáról.
– Csak elmagyarázom neki, hogy semmi joga sincs hozzád, és keressen mást magának. Hol van
megbeszélve a találkozó?
– Semmi közöd hozzá.
– Úgyse tudod elbújtatni előlem, ha máshol nem, a főiskolán megtalálom.
– Ehhez semmi jogod sincs.
– Te akartad így.
Lancsa megfogta a lány karját, és egy darabon erőszakkal vitte magával, de a villamos felől
szembejött egy népes társaság, így kénytelen volt elengedni. Margit megigazította a ruháját, haragosan
mondta:
– Szégyelld magad, és ne próbáld meg még egyszer!
– Hová is siettél annyira? – Lancsa elgondolkodott. – Ugye a Marx térre? Gyerünk.
– Mondtam már, hogy nem megyek veled.
– Akkor elmegyek egyedül. Nyugodj meg, nélküled is meg fogom találni.
Lancsa elindult egy mellékutcán, mely a Marx tér felé vezetett, a gyalogjáró túlsó oldalán Margit
megpróbált lépést tartani vele, de hamarosan lemaradt, az út szélén állt, és kétségbeesetten integetett
a taxik felé.
A férfi többször is végigjárta a tér megszokott randevúzóhelyeit: a Banánszigetet, a pályaudvar
lépcsőit, a Tejbüfét, de Kőhidait sehol sem látta – vagy elkerülték egymást, vagy félreértette a lány
szavait. Tehetetlenül megállt.
Számtalan dolga lett volna, de nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen az üres lakásba, és
nézze az írógépbe becsavart üres lapot. Megszokott vendéglői és régi barátai sem vonzották, mintha
ínye már betelt volna az ételek ízével, és megunt volna minden szót, amit ő mondhatott, vagy neki
mondhattak volna.
Mint az utóbbi napokban gyakran, most is inni kívánt, beült egy eszpresszóba, és rumot kért.
Asztalával szemben egy tükör lógott a homályos falon, belenézett, és nem akarta elhinni, hogy a
tükörből visszanéző kövér és kiélt arc az övé lenne. Feljebb ült a széken, hogy a felsőtestét is láthassa:
puha vállát túlságosan szélesnek találta, a fehér ing és a divatos zakó alatt is látszott, hogy a melle
lassan egybenő a hasával.
Ő volna az, aki minden évben egy fél marék érmet nyert a sportversenyeken? – kérdezte magától.
Arcát két tenyerébe fogva eltöprengett azon, hogy juthatott ide. Úgy érezte: magányossága és
fizikai szétesése aránytalanul nagyobb büntetés, mint amit azért érdemelne, hogy Margittal fölényesen
vagy közönyösen viselkedett.
Más bűnöket keresett a múltjában, sorra felmerültek benne fiatalkorának szerelmei, viszonyai,
házassága, barátságok, távol élő fia, közös vállalkozások és megvalósulatlan tervei. Mintha önmaga
megalázásától remélhetne megkönnyebbülést, azt bizonygatta magának, hogy kapcsolataiban önző volt,
kényelmes és gyáva, mindent elrontott reménytelenül és helyrehozhatatlanul.
Lancsa egy verssort vagy egy dallamot keresett, mely formát és fényt adhatott volna bánatának,
de nem talált. Sírni kezdett, egy pincér odajött hozzá, és felszólította, hogy távozzon. Lancsa bólintott,
magas borravalót adott, és kilépett az utcára.
Margit elutazott szokásos vidéki útjaira, csak egy hét múlva találkozott Kőhidaival a könyvtár előtt,
megcsókolta, és egy százforintost adott neki.
– Kösz szépen.
– Mi ez a pénz?
– A száz forint, amit adtál a menzán.
– Már el is felejtettem – Kőhidai zavartan forgatta a pénzt. – Nem kell most neked? Szívesen
nálad hagyom.
– Nekem is van, elszámoltak velem az intézetben.
– Akkor meghívlak vacsorázni.
– Tényleg? Vendéglőben eszünk?
– Egyszer lehet, nem? Hová menjünk?
– Menjünk fel a Fogassal.
A Szabadság-hegyen szálltak le, a kerteket még vastagon beborította a hó, de a teteje kissé már
megroskadt, és tűszúrásnyi pontokban behintette korommal a szanatórium kazánjának kéménye. Az
út mentén ültek be egy kisvendéglőbe, elhanyagolt és leromlott helyiség volt, talán még a háború előtt
renoválták utoljára, a maradék mész foltokban pergett le a mennyezetről, a támlás, párna nélküli
faszékek megsötétedtek, és minden eresztékükben meglazultak, kettőt-hármat is ki kellett próbálniuk,
amíg egyre leülhettek. Margitot mindenért kárpótolta, hogy meleg volt, a régi Heating kályha üveg
betétlapjain élénk, fodros szélű lángok világítottak át.
A falra akasztva még lógott néhány farsangi lampion, de az ünnepi nagy forgalom már lefutott a
vendéglőben, alig néhány asztal mellett ültek. Kőhidaiék az egyik sarokban telepedtek le, fatányérost
kértek és egy fél liter ürmöst, a zavaros és rosszul kezelt édes italból elég volt egy pohár is, hogy
Kőhidai megszédüljön, megfogta a lány kezét, és egyenként megdörzsölte hideg ujjait.
– Mindig így fáztál?
– Csak egy-két éve kezdtem el fázni, régen nem is emlékszem, hogy hideg lett volna télen.
Gyerekkoromban, mikor még mindenki otthon volt, apuka és nagyapa is, mintha éjjel-nappal sütött
volna a nap, és mindig meleg volt. Mondd: lehet, hogy már soha többé nem tér vissza az az idő?
Kőhidai a terítő piros-fehér kockáit nézte, és ujjaival tétován söpörgette a megszáradt
kenyérmorzsákat.
– Lehet, nem tudom.
– És milyen volt a te gyerekkorod?
– Amíg apámat el nem vitték munkaszolgálatba, addig én is mintha mindig napsütésben és
melegben éltem volna, úgy emlékszem én is. Aztán jött a csillagos ház, a gettó, a felszabadulás. Egy
cionista napközi otthonba kerültem, a Páva utcában volt, a templom mellett.
– Milyen volt?
– Amerikai pénzből tartották fenn, ők fizették a nevelőket, az ennivalót is egy zsidó
segélyszervezet, a Joint adta, húskonzervekre emlékszem, azt gyakran kaptunk tarhonyával,
makarónival, pépes, sózott mogyorót adtak, szárított krumplit, tojásporból rántottát, sűrű, kesernyés
narancslekvárt.
Cionista nevelés folyt, a falra a mozgalom nagy alakjainak, Herzl Tivadarnak, Trumpeldornak a
mondásait szögezték fel: „Ha akarjátok, nem mese!”, „Jó meghalni Galileában!”. Tanultunk héberül,
mindenkit a zsidó nevén kellett szólítani. Sokat kirándultunk kék-fehér Dávid-csillagos zászlókkal,
nyáron táborba mentünk, kék vászoninget hordtunk, a bal zseb fölött héberbetűs felirattal, ez volt az
„egyenruhánk”.
A nevelők zsidó tanítók voltak, de az oktatást valójában a „küldöttek”, többnyire magyarul beszélő
lengyel és szlovák vezetők irányították. Arra neveltek minket, hogy hamarosan kimegyünk Izraelbe,
és kint a földeken, építkezéseken fogunk dolgozni. Akik jelentkeztek, azokat elvitték előkészítő
telepekre, a mozgalom valahol Alacskán és lent, a román határ mellett, Eleken tartott fenn egy birtokot,
itt a munkaszolgálatból visszatért régi zsidó uradalmi intézők tanítgatták a gyerekeket szántani,
kaszálni, tehenet fejni, olyan dolgokra, amiket majd Izraelben tudni kell. Négy-öt hónapos kiképzés
után, mikor a csoport már belejött a munkába, vonatra tették őket, és elindultak Nyugatra. Eleinte még
szabályos útlevéllel utaztak, fent a budai hegyekben még búcsú tábortüzeket is rendeztek.
– Te nem akartál menni?
– 1948-ban én is akartam jelentkezni, de anyám nem engedett. Egy évvel később Magyarországon
feloszlatták a cionista mozgalmat, az utolsó órákban még sok ezren elmentek, a mi napközis
otthonunkban is alig maradt gyerek. Érdekel, hogy történt?
– Persze, nagyon.
– Úgy szervezték meg az egészet, hogy szóltak mindenkinek: háromnapos kirándulásra indulunk
a hegyekbe, menedékházakban fogunk aludni, mindenki hozzon magával takarót, fehérneműt és
ennivalót. Vonattal elmentünk Zebegényig, ott besétáltunk az erdőbe, egy elhagyott tanyánál volt a
találkozónk, a vezetőink ott összegyűjtöttek minket, és azt mondták: gyerekek, nem térünk vissza
Budapestre, elmegyünk Izraelbe, aki nem akar velünk tartani, annak nem muszáj, csak maradjon itt
holnap reggelig, amíg mi átérünk a határon. Negyven gyerekből öten vagy hatan voltunk, akik maradni
akartunk. A többiek hajnalban átkeltek az Ipolyon, a folyó túloldalán kikerülték a cseh határőröket, és
eljutottak Pozsonyig. Működött egy megszervezett lánc, amely hamis útlevelekkel és talán pénzzel
átvitte őket az osztrák határon, valami olyan útlevelet kaptak, hogy lengyel származású, hontalan
gyerekek, akik szüleik után mennek Nyugatra, tilos volt megszólalniuk a vonaton. Aztán Bécs,
Salzburg, olasz tengerpart, és Bariból hajóval utaztak Haifáig. Itthon a szüleik már akiknek éltek a
szülei – kaptak egy Magyarországon feladott levelezőlapot, melyben közölték velük, hogy mi történt;
persze a szülők többsége tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül erre az útra, csak az időpontot nem
ismerték.
Kőhidai levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte.
– A napközi otthon, szóval kiürült, elmentek a nevelők, minden barátom, a falakról leszedték a
héberbetűs cionista feliratokat. Egy hét múlva kiszállt egy bizottság, Bános Vera, a régi zsidó iskola
egyik volt tanárnője vezette, akkor már a kerületi pártbizottságon dolgozott, elvették az épületet is a
hitközségtől, valamilyen szövetkezetnek adták, teherautókkal szállították el a berendezést, az amerikai
konzerveket és csokoládét. Ez volt.
– Bánod, hogy nem mehettél el?
– Nem tudom. Annyi biztos, hogy akkor vesztettem el az utolsó barátaimat. Néha eszembe jutott,
hogy nekivágok a határnak, és utánuk megyek, aztán arra gondoltam, hogy most már semmit sem
oldana meg, minden megváltozott és elmozdult az időben. Az is biztos, hogy onnan kezdve semmi jó
nem történt velem – egész addig, amíg veled nem találkoztam.
Megfogta a lány kezét, Margit megszorította úgy, hogy az ujjaik elfehéredtek.
– Én is úgy szeretlek.
– Margit, én már rég akarok neked mondani valamit, de eddig nem tudtam beszélni róla. Mióta
ismerlek, én mindig úgy képzeltem, hogy mi együtt fogunk élni. Ha te is akarod.
A lány megremegett.
– Jól megy nekem mostanában. Két hét alatt te vagy a második, aki megkéri a kezemet.
– Már rég szóltam volna, de mindig arra gondoltam, hogy messze van még, sokat kell várni. De
most már semmi sem fontos rajtad kívül. Nyáron, a vizsgák után eljövök hazulról, keresünk egy
albérletet.
– Odajöhetsz a Zichy Jenő utcába is, Jancsi az idén lediplomázik, és hazamegy tanítani
Kunszöllősre, majd megbeszélem Weiner nénivel. De komolyan akarod? És mi lesz, ha már nem
szeretsz?
– Én mindig szeretni foglak.
– És hogy fogunk élni? Beszéljünk erről.
– Nagyon szegények leszünk, Margit.
– Majd én segítek. Egy csomó dologgal kereshettem volna pénzt eddig is, de mindig arra
gondoltam, hogy minek. De engem az sem érdekel, ha nincs pénzünk, téged igen?
– Engem sem, eddig sem volt pénzem. Lehetetlen, hogy két ember ne tudjon megélni.
– Gyere, menjünk.
Gyalog indultak vissza a város felé egy szélvédett ösvényen, lábuk alatt szárazon porzott a hótól
megszabadult bogárhátú út, és az oldalt kivájt iszapos vízelnyelő gödrök peremén már zölden ütközött
a fű.
– Tavasz lesz – mondta Margit. – Istenem, tavasz lesz!
Az ösvényt, mielőtt befutott volna az erdőbe, keresztezte az országút, a kereszteződés egyik sarkán
egy emlékkő állt, katonákat temettek ide még a háború utolsó napjaiban. Kőhidai hunyorítva
előrehajolt, hogy elolvassa a feliratot, de Margit elhúzta.
– Azt hallottam egyszer, hogy idegenek sírjánál ne mondd ki a halottak nevét, mert ők lent
felébrednek, és szomorúak lesznek, hogy nem az jött el hozzájuk, akit vártak.
Az ösvényt követve elindultak az erdőbe, a borult esti időben inkább csak sejteni lehetett az utat.
Kőhidai aktatáskáját a hóna alá fogta, hogy jobb keze szabadon maradjon, ha valaki előlépne a sötétből,
és rájuk támadna. Margit észrevette a félelmét, és játszott vele, előreszaladt, és elbújt a szegélyező
bokrok között, Kőhidai félig vakon, botorkálva kereste, a lány halk, visszafogott nevetése volt az
egyetlen útbaigazító jel.
Ahol az erdő ritkulni kezdett, egy keresztbe felállított gerenda zárta el az ösvényt a járművek elől,
tartóoszlopán rozsdás lakat lógott. Az utolsó fák árnyékában megálltak és összeölelkeztek, a szél
szembefújt, a rétek felől nedves avar – és földszagot hozott magával.
Feljött a hold, megvilágította a havas mezőt és a fák fekete törzsét, leültek egy padra, mely
elvadult sötét bokrok közé ékelődött. Csókolóztak, a lány kigombolta a pantallóját, és magához húzta
a fiú kezét, azután lecsúsztatta a nadrágját, és beleült Kőhidai ölébe.
Behunyt szemmel szeretkeztek, két csúcspont között sem váltak szét, csak lelassultak a
mozdulataik, Kőhidai tenyerével melengette a lány combját. Zörgést hallott, azt hitte, valamilyen madár
vagy apró állat bujkál az avarban, felnézett, az egyik fa árnyékában egy sötét körvonalú, vékony férfi
állt, és nézte őket. Reflexszerűen fel akart ugrani, hogy odarohanjon a leskelődőhöz, de félt, hogy a lány
megijedne. Tovább ringatta magán Margitot, de izmai megfeszültek, és nem vette le a szemét a kis fa
mögötti árnyékról. Hogy a lány felkelt az öléből, a vékony férfi is eltűnt, Kőhidai felsóhajtott.
Az Államigazgatási Főiskola házirendje előírta, hogy a hallgatók reggel, még a napi foglalkozások
megkezdése előtt kötelesek megnézni az aulában a nagy hirdetőtáblát, melyre a Rektori Hivatal és a
főiskola többi irányító szerve függesztette ki utasításait, közleményeit. Kőhidai már majdnem két éve
járt a főiskolára, de még sohasem látta kiírva magát – legfeljebb egész tanulócsoportjával együtt, egy
március végi napon azonban egy nevére szóló gépelt cédulát talált a táblán, még azon a délutánon
jelentkeznie kellett Pilis Józsefnénál.
Kőhidai nem tudta, milyen okból rendelhették be, egyetlen dologtól tartott, hogy a rendőrség
esetleg átiratot küldött az iskolának mostohaapja, Kárpáti Andor részletes üzleteiről. Ez komoly
következményekkel járhatott, a főiskolán általános gyakorlatnak számított, hogy kizárták a hallgatókat,
ha szüleik, közeli rokonaik munkahelyükön vagy magánéletükben vétettek a törvény ellen. Kőhidaiék
tanulócsoportjából is eltávolítottak egy lányt, mert apja otthon a falujukban nem tett eleget
beszolgáltatási kötelezettségének.
Bár csak fél háromra rendelték be, Kőhidai már két órakor ott sétálgatott az iroda magas, fehérre
mázolt ajtaja előtt. Semmivel sem tudta lekötni a gondolatait, újra és újra a faliórára nézett, megörült,
mikor a folyosó végén meglátta a közeledő Paukert.
– Téged is behívattak? – kérdezte Kőhidai.
– Engem is. Bár azt hiszem, más okból, mint téged.
– Miért? Miről lesz szó?
– Meg fogod látni. Pilis elvtársnő mindent elmond majd, amit tudnod kell.
Kőhidainak újra eszébe jutott a szállongó pletyka, hogy Pauker rokona Pilisnének, az ő
segítségével jutott be a főiskolára, cserébe időről időre jelentést ad diáktársainak beszélgetéseiről,
hangulatáról. Kőhidai fenyegetést érzett Pauker sokat sejtető magabiztosságában, gyomra
összehúzódott az idegességtől, és rátámadt évfolyamtársára:
– Hol van a könyv?
– Milyen könyv?
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Amit én Lancsától kaptam, és te kölcsönkérted tőlem. Már
háromszor ígérted, hogy visszahozod.
Pauker csak nehezen nyomott el egy mosolyt.
– Az a könyv a megfelelő helyen van.
– Hogyhogy a megfelelő helyen? Ha jól tudom, nem a tiéd, nem te döntesz róla.
Kőhidai fenyegetően közelebb lépett a társához, de hirtelen megállt, kinyílt az iroda ajtaja, és egy
őszülő kontyú, alacsony asszony, Pilisné titkárnője nézett ki a folyosóra.
– Már itt vannak, elvtársak? Pilis elvtársnő kéreti magukat. Beléptek az előszobába, levetették a
kabátjukat, a titkárnő intett, hogy bemehetnek az irodába. Bent a teremben Pilisné foglalta el az
asztalfőt, mellette ott ült Baneth Anikó, a Marxista Tanszékről, Förstnerné, a szemüveges, kórosan
elhízott személyzetis és Kovács Ferenc, a párttitkár, aki most az irodában láthatóan zavarban érezte
magát, sokat és túl hangosan beszélt.
Kőhidai egyetlen pillantással felmérte, hogy Kovácson kívül minden jelenlévő zsidó, beleértve
az írógép mögött várakozó titkárnőt is. A fiú ösztönösen óvakodott minden zsidókból álló csoporttól,
mintha közéjük sorolódva könnyű célt nyújtana ellenségeinek, most is szerette volna kifejezni
különállását valamilyen jellel; míg Pauker otthonosan, kínálás nélkül helyet foglalt, ő vonakodva állt
meg egy szék háta mögött.
– Ülj le, Kőhidai elvtárs – mondta Pilisné, és mosolyogva hozzátette –, de ha bántja az
önérzetedet, nyugodtan állva is maradhatsz.
A fiú leült, a szeme sarkából egy pillantást vetett az asszonyra, akarata ellenére rajta felejtette
tekintetét Pilisné mellén.
– Már rég szerettem volna beszélni veled, Kőhidai elvtárs, de sajnos nehezen jutok hozzá.
Szerencsére sokan vagytok, a múltkor kiszámoltam, hogy egy hallgatóra egy tanévben tizenöt perc
időm jut.
A titkárnő az írógépnél előzékenyen elmosolyodott, majd felugrott, és tüzet adott a rágyújtani
készülő Pilisnének.
– De én tudok rólad mindent: látom a vizsgaeredményeidet, Kiváló Hallgató vagy, több
professzorod is dicsért már előttem. Nem akarok a dolgok elébe vágni, de nagyon valószínű, hogy őszre
megkapod a Rákosi-ösztöndíjat. Te is így tudod, Kovács elvtárs?
– Pontosan így, Pilis elvtársnő.
Ez az ösztöndíj nemcsak kitüntetésnek számított, de az átlagos ösztöndíj majdnem
háromszorosával: nyolcszáz forinttal járt. Kőhidait hirtelen öröm fogta el: ennyiből már meg tudnának
élni Margittal, erőt vett magán, és megszólalt:
– Köszönöm.
– Nem alamizsnát kapsz, Kőhidai elvtárs, nem kell köszöngetned, legalábbis nem nekem. Majd
a jövő héten nézz be hozzám, megbeszéljük a javaslatot, ki kell töltened egy kérdőívet is. De most nem
ezért hívattalak.
Keresgélt a fiókjában, és kiszedett belőle egy brosúrát. Kőhidai az asztal túlsó végéről is
felismerte, hogy ez az a füzet, amit Lancsától kapott, és kölcsönadott Paukernak, a megdöbbenéstől a
vér kiszállt az arcából. Pilisné felemelte a hangját:
– Minden alkalommal hangsúlyoztuk, hogy a mi főiskolánk kommunista intézmény, mindenkitől,
aki a főiskolához tartozik, feltétlen politikai megbízhatóságot és éberséget várunk el.
– Ez a legkevesebb – mondta Kovács –, kommunista intézmény vagyunk.
Pilisné levette a szemüvegét, és egy indulatos mozdulattal az asztalra tette.
– Nem értelek téged, Kőhidai elvtárs. Fejlett ember vagy, Kiváló Hallgató, és beugrasz egy ilyen
átlátszó provokációnak, sőt tovább is adod. Megnézted te egyáltalán, hogy milyen könyvet tartasz a
kezedben? – Belelapozott: – „A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium tájékoztatója a származás
igazolásáról, a származás feltüntetéséről”; a kiadás éve: 1939.
Újra felvette a szemüvegét, és olvasni kezdett:
– „…A szláv családi nevek között is akadnak olyanok, melyeket a zsidók felvehettek, például
Fialba (viola), Stiaszny (boldog), Ruzicska (rózsácska), Berkovics (Ber fia), Herskovics, Ilkovics,
Lebovics, Lefkovics, Markovics, Moskovics, Welkovics, Blumovics, Herskovics… – Pilisné lapozott.
– …gyanúsak az -elesz és -ex végű családi nevek, mint Karpelesz, Abelesz, Perlesz, Perlex és így
tovább…” Mire kellett neked ez a könyv?
– Egy szakdolgozatot írtam, illetve akartam írni.
– Kiről?
– Rajnai Andorról.
– Rajnai Andorról? És hogy jön ez hozzá?
– Neki nem a Rajnai az eredeti neve, Reichnek hívták.
– És ez fontos Rajnai Andorban, a forradalmárban és mártírban?
– Az anyaghoz ez is hozzátartozik.
– És nem találtál más forrásmunkát, mint a Szovjetunió elleni háborút előkészítő magyar fasiszta
Honvédelmi Minisztérium kiadványát? Kitől kaptad?
Kőhidai nem válaszolt, Pilisné türelmetlenül rátette kezét a könyvre.
– Itt felesleges és elvtelen minden lágyszívűség, álhumanizmus, Kőhidai elvtárs, mi nagyon jól
tudjuk, hogy ezt a könyvet Lancsa Istvántól kaptad. Téged senki sem hibáztat, legfeljebb naivabb voltál,
mint elvárnánk tőled, mi már nagyon régen ismerjük Lancsa úr nacionalista, narodnyik, antiszemita
nézeteit, eddig abban reménykedtünk, hogy megembereli magát és megváltozik, de most betelt a pohár.
A személyzetisünk, Förstner elvtársnő lent járt Hunyán, Lancsa István szülőfalujában, és kissé
utánanézett emberünk származásának.
Maga elé húzott egy dossziét.
– Ő azt írta a kérdőívre, hogy szegény munkáscsaládból származik, apja falusi géplakatos volt,
kevés keresetéből csak nagy nehézségek árán tudta felnevelni őt és két testvérét. Lent Hunyán kiderült,
hogy a Lancsa família megyeszerte híres zsírosparasztokból állt, földjeik több község határát érintették,
Lancsa nagyapjának sógornője 32 holdas kulákasszony volt, 725 aranykorona tiszta jövedelemmel, a
felszabadulás után is megbüntették feketézésért. Lancsa apja kupeckedett, vett egy cséplőgépet, és
bércséplést vállalt a harmincas évek végén – a gépet aztán elmulatta egy bálon, hogy a felesége ne az
olajos kocsmapadlón táncoljon, száz selyemkendőből varratott szőnyeget. Elég ez, vagy folytassam?
Baneth elvtársnő, neked mit mondott Lancsa?
Az előadónő előrehajolt.
– Szó szerint a következőket mondta: „Szeretnék barátságos kapcsolatot kialakítani magával, de
ehhez két dologban meg kell állapodnunk. Egy: én nem vagyok kommunista, kettő: maga nem tanár…”
Pilisné intett, hogy fejezze be.
– A fegyelmi vizsgálat már elindult, Lancsát is meghallgattuk. Téged most tanúnak idéztünk be,
részletes és őszinte vallomást várunk tőled.
A titkárnő sietve legépelt néhány sort, feltehetően a jegyzőkönyvi űrlap rubrikáit töltötte ki, aztán
várakozóan Kőhidaira nézett. A fiút halálfélelemhez hasonló szorongás fogta el, be kellett látnia, hogy
ha akaratlanul is, de ő szolgáltatott ürügyet Pilisnének, hogy leszámolhasson Lancsával. Szeretett volna
érveket találni a tanár védelmében, de a félelemtől kábult idegei nem engedelmeskedtek. Pilisné látta,
hogy neki kell megszólalnia:
– Ezt a könyvet Lancsa bent tartotta szobájának polcán, hozzáférhető helyen?
– Nem, én kértem, hogy hozza be, és még azon a napon elvittem tőle.
– Más könyvet nem kaptál?
– Nem.
Pauker közbeszólt:
– Nekem hat vagy hét könyvről beszéltél.
– Ez nem igaz, én nem mondtam ilyet.
– Én nagyon jól emlékszem rá.
Pilisné intett, hogy fejezzék be a vitát.
– Ti elég gyakran beszéltetek Lancsával?
– A tanárom volt.
– Nem minden tanítványával beszélgetett ennyit, például Pauker elvtárssal sem.
– Ezt én nem tudom.
– Előfordult-e a beszélgetések során, hogy Lancsa rendszerellenes, nacionalista kijelentéseket tett?
– Én ilyet nem hallottam tőle.
Pilisné pillantást váltott az asztal körül ülő funkcionáriusokkal.
– Nézd, Kőhidai elvtárs: mi úgy látjuk, hogy ez az ügy téged túlságosan megvisel. Időt adunk
neked, hogy összeszedhesd a gondolataidat. Gyere be újra hozzám, mondjuk, két hét múlva, akkor talán
majd értelmesebben tudunk beszélgetni.
Kőhidai felállt és elköszönt, már az ajtóhoz ért, mikor Pilisné utánaszólt:
– Azt nem kell külön mondanom, hogy minden, amiről szó volt itt, hivatali és állami titok. Nagyon
kérlek és figyelmeztetlek, hogy ne beszélj róla senkinek.
Kőhidai mindenképpen értesíteni akarta Lancsát a történtekről, hogy a tanár megvédhesse magát.
Lerohant az utcára, és egy telefonkönyvből kikereste a városligeti lakás címét.
A trolibuszról leszállva könnyen megtalálta a házat. Többször és egyre hosszabban csengetett, de
bent a lakásban egy moccanás sem hallatszott, már csalódottan el akart menni, mikor kinyílt az ajtó.
Kőhidai alig ismerte meg az ajtórésben álló Lancsát, a tanár gyűrött köntöst viselt, a sűrű borosta alatt
is látszott, hogy az arca hirtelen felpuffadt, leheletéből édeskés rumszag áradt. Hunyorogva, de minden
indulat nélkül figyelte Kőhidait.
– Maga az? Mit akar?
– Beszélni szeretnék a tanár úrral.
– Jöjjön be.
Bent a szobában ledobott ruhadarabok hevertek a székeken, az asztalon vékony por takarta a
könyveket és az írógép fényes fekete klaviatúráját, Lancsa már napok óta nem nyúlhatott hozzá. Mielőtt
a csengetésre felkelt volna, a heverőn végigdőlve olvasott, most összehajtotta a takarót, és felemelte
a padlóról kifordítva letett könyvét.
– A Micimackó. Próbáltam Hegelt is, de ez tartalmasabb. Margittal van valami baj?
– Nem, a tanár úrral.
– Velem?
– Bent a főiskolán.
Kőhidai elmondta, mi történt a tárgyaláson. Lancsa alig figyelt rá, mintha az események semmiféle
összefüggésben sem állnának az ő sorsával, mikor a fiú befejezte az elbeszélését, szinte csak
udvariasságból kérdezte meg:
– Másról nem volt szó? Ennyit nagyjából nekem is mondtak.
Kőhidai nem értette a viselkedését, arra gondolt, hogy Lancsa talán nem fogta fel pontosan a
szavait.
– Ki akarják tenni a főiskoláról!
– Ez csak idő kérdése volt, sokáig már semmiképpen sem maradhattam volna. Egyetlen dolog
bántja az önérzetemet: nekem kellett volna felmondanom. De most már
mindegy, ezt az esélyt kihagytam.
– Más következmény nem lesz?
– Nem, változnak az idők, amit meg mertek volna csinálni a júniusi kormányprogram előtt, arra
ma már nem képesek. Nem mernek botrányt kavarni, tudják ők jól: ha elviszik az ügyet a
minisztériumig, akkor nekem is volna néhány adum Pilisné ellen. Ő sem egy csillagkeresztes hölgy,
és ezzel tisztában is van. Köszönöm, Miklós, hogy eljött, ne okolja magát, maga semmiről sem tehet.
Ha nincs ez a könyvügy, kitaláltak volna valami mást.
Két poharat hozott át a konyhából, mindkettőbe töltött egy ujjnyi rumot.
– Igyon, hirtelen ijedtség ellen ez a legjobb. Egyébként nem tudtam, hogy maga zsidó.
– Igen, az vagyok.
– Nem akartam megbántani, ha korábban tudom, megválogatom a szavaimat. Ezért boldogok a
némák, mert nem kell félniük, hogy félremagyarázzák a mondandójukat. – Ivott. Igen, úgy látszik, azt
a szót, hogy „zsidó”, ebben az országban még most sem lehet kimondani, anélkül hogy az ember
indulatokat: gyűlöletet vagy fájdalmat keltsen. Hic mortui vivunt… Tud latinul, Miklós?
– Igen. „Itt halottak élnek…”
– Talán elhiszi nekem, hogy sohasem voltam antiszemita, sok zsidó barátom volt, szerettem a
„mezei zsidók”-at, akik úgy éltek, mint a többi ember az országban. Zsidókból sokkal teljesebb az
embergyűjteményem, mint keresztényekből, nekem az ezredik ősöm is paraszt volt vagy hétszilvafás
nemes, mégis mindig velük tartottam.
Lancsa ingatta a fejét.
– „Választott fajzat, messze előtte
Bitós szomorú hegyek
s ők mennek rongyokban, sántán, bélyegesen
Bús ördögök, szent mordály-égetők
Én veletek megyek…” Ismeri?
– Nem.
– Ady Endre. Ha az Isten magyarul szeretne beszélni, Ady nyelvét kellene kölcsönkérnie.
Lancsa újra töltött magának, és elgondolkodva ivott.
– Csak azt az egyet nem értem, hogy miért jött el hozzám. Hiszen én akár késsel is fogadhattam
volna magát, mint „gaz csábítót”!
Kőhidai nem felelt, a tanár hosszan nézett rá.
– Ha jól ismertem meg magát két év alatt, csak arra gondolhatok, hogy magának nemcsak azért
van lelkiismeret-furdalása, mert nem vigyázott arra a könyvre, amit tőlem kapott, hanem Pilisné,
Förstnerné és a többi főiskolai „-né” miatt is. Úgy érzi, hogy közösséget kell vállalnia velük, mert ők
is zsidók? Erről lebeszélném, Miklós, fordított leosztásban ők nem törődnének magával.
– Rajtam sokat segítettek a zsidók.
– Az lehet, de nem a Pilisné típusa, hanem az egyszer már említett „mezei zsidók”, az egyszerű
emberek. Hadd magyarázzam el magának, amit gondolok. Én a művészetből jobban ismerem ezt a
képletet, hadd vegyem onnan a példát. Azt tudja, hogy az utolsó ötven évben az egész
szórakoztatóipart: az operettet, az ocsmány kabarét, az alacsony zsurnalizmust, a giccset jórészt a
zsidók csinálták, sőt ma is ők csinálják, csak kissé vörösre átfestve.
Ha valaki megpróbálta számon kérni tőlük a mondanivalót vagy csak a minőséget, nem erre válaszoltak, hanem kiabálni kezdtek, hogy a művészet csak ürügy a
támadásra, az illető ezzel leplezi, hogy antiszemita.
Ugyanakkor az igazán tehetséges zsidó írók: Pap Károly, Gelléri és a többiek éheztek, a
slágerszerzők meg a brettlisták nem terjesztették ki rájuk a zsidó szolidaritást, ezer pengőkben
kártyáztak, de ezeknek egy fillért sem adtak, lenézték és kiröhögték őket. Vagy ott vannak a festők:
Fried Pál házakat vett, Ámos Imrének, Vajdának vászonra sem tellett, csomagolópapírra festettek.
Így van ez minden vonalon, a főiskolán is. Pilisné, Förstnerné, Gátiné meg a többiek zsidó
öntudata is csak az érdekeik határáig tart. Engedje meg nekem, a „gajnak”, hogy felmentsem ez alól a
szolidaritás alól.
Lancsa újra töltött magának.
– Margit haragszik rám?
– Azt hiszem, hogy nem.
– Mondja meg neki: nagyon, sajnálom, hogy így fejeződött be az ügyünk. Ha majd az eszébe
jutok, inkább az első éveinkre gondoljon. Egyszer majd szeretnék még találkozni vele, de nem most.
Különben ne mondjon semmit, már nem fontos.
Április 10-én, néhány nappal később, hogy Kőhidai felkereste őt a lakásán, Lancsa két hét szabadságot
kért az egyetemen, azzal az indokkal, hogy a könyvén szeretne dolgozni, távozását az Államigazgatási
Főiskolán is bejelentette. Még azon az estén elköszönt baráti társaságától is, közölte, hogy szabadságát
otthon tölti az anyjánál, megbeszélte velük, hogy hazatérése után ő fog jelentkezni.
Letelt a két hét, de Lancsa nem ment be a főiskolára, bár ügyében kitűzték a fegyelmi tárgyalást;
a tanulmányi osztály titkárnője először a lakásán kereste, de nem vették fel a telefont, sürgető táviratot
küldött a férfi anyjának címére, az öregasszony feljött Pestre, és bejelentette, hogy a fia már több mint
két hónapja nem járt otthon.
Pilisné arra gondolt, hogy Lancsa valamilyen módon disszidált, átszólt a rendőrségre, kérte, hogy
vizsgálják ki az ügyet. A nyomozók zárva találták a városligeti lakás ajtaját, mielőtt megpróbálták
volna felnyitni, érdeklődtek a szomszédoknál, de azok nem tapasztaltak semmi rendkívülit. Csak az
egyik szomszéd említette meg, hogy az a fal, mely közös Lancsa lakásával, a kellemes tavaszi időben
is állandóan forró, mintha túloldalt erősen fűtenének.
A nyomozóknak nem sikerült kilökni a zárból a félig elfordított kulcsot, fel kellett törniük az ajtót.
Az előszobában megtorpantak, a parkettát elborították az ajtórésen bedobált újságok és levelek, már
itt is erős édeskés szag érződött, a nyomozók a konyhaablakot kitárva kereszthuzatot teremtettek,
mielőtt továbbmentek volna.
Lancsa hálószobájának ablakán össze voltak húzva a függönyök, a homályban csak az elektromos
fűtőtest izzószálai világítottak. Később kiderült, hogy Lancsa utolsó éjszakáján a lakás valamennyi
lámpáját bekapcsolta, csak közben a körték kiégtek. Hogy látni lehessen, az egyik nyomozó
félrerántotta a függönyt.
Lancsa az ágyon feküdt pizsamára vetkőzve, az ágy előtt a szőnyegen két üres rumosüveg és
néhány gyógyszeres fiola hevert. A halál már hét-nyolc napja beállhatott, a túlfűtött szobában Lancsa
holtteste megfeketedett és felpuffadt, a hullaszállítók az ágyneművel együtt emelték le.
Bár nyilvánvalóan öngyilkosság történt, a rendőrség tisztázni akarta a halál okait és körülményeit.
Lancsa néhány búcsúlevelet hagyott az asztalon, elsősorban ezek címzettjeit hallgatták ki.
Margit szombaton késő este ért haza vidéki útjáról, albérleti szobájában egy idézést talált,
felszólították, hogy azonnal jelentkezzen az Engels téri kapitányságon. Az idézésben megjelölt szoba
előtt már ketten várakoztak: egy gyászruhás, piros arcú idősebb asszony és egy fiatalabb nő, aki kopott
szőrmenyakas kosztümöt viselt, Margit leült melléjük.
Kisvártatva kinézett a folyosóra egy rendőrtiszt, Margit megmutatta az idézést, és bemutatkozott,
neve hallatára a két asszony nekitámadt – kiderült, hogy Lancsa anyja és elvált felesége –, ha az
ügyeletes rendőrök nem lépnek közbe, megverik, még a padra leszorítva, hátrafogott kézzel is
köpködtek és kiabáltak felé, őt okolták Lancsa haláláért.
Ha burkoltan is, de Margit ugyanezt a felelősségrevonást érezte a vizsgálatot vezető rendőrtiszt
hangjában is – bár semmivel sem vádolta, csak a Lancsához fűződő kapcsolatáról tett fel néhány
kérdést, és egy negyedóra múlva be is fejezte a kihallgatást. A búcsúlevelet nyomozati iratként
visszatartotta, csak betekintésre adta oda Margitnak, a lány olyan feldúlt állapotban olvasta végig, hogy
pár perc múlva már alig egy-két mondatra emlékezett.
A rendőrtiszt felajánlotta, hogy ha el akar köszönni Lancsától, ad neki engedélyt a Törvényszéki
Kórbonctani Intézetbe, de még ma éjszaka el kell hogy menjen, mert Lancsáné otthon akarja
eltemettetni, és másnap reggel hazaviteti falujukba fia holttestét. Margit irtózott a halottaktól, de úgy
érezte: vállalnia kell ezt az utolsó találkozást.
Hajnalban ért ki az Üllői útra, de mikor felmutatta a rendőrségi engedélyt, a portás beengedte. Lent
az alagsori kamrában a holttest mellett ott találta Kegyét, Lancsa egyik festőművész barátját, aki
szakmai tanulmányként vázlatokat készített. Lancsa arca erősen megduzzadt, ettől ajkai kinyíltak,
feltűntek rossz fogai, és megfeketedett bőre fel-felszakadt. A látványtól Margit rosszul lett, a festő
támogatta ki a hullaház épületéből, és sétát ajánlott neki, hogy megnyugodjon. Kint az utcán Kegye
rágyújtott.
– Délben találkoztam István anyjával, beszélgettünk, kiderült, hogy abból a legendás fiúi
szeretetből egy szó sem igaz. Egy fillérrel sem támogatta az öregasszonyt, sőt ő hozott el hazulról pénzt
és ennivalót.
Kegye más pletykákat is elmondott Lancsáról, aztán egy hirtelen fordulattal bevallotta a lánynak,
hogy már régen tetszik neki. Ott a sötét utcán le akarta rohanni, a lánynak küzdenie kellett, hogy
megszabaduljon tőle. Órákig kóborolt, képtelennek érezte magát, hogy hazamenjen.
Ezen a vasárnapon Kőhidai szokás szerint hat órakor felkelt, kint már tavasziasan sütött a nap, de a
kamra falai ontották magukból a nedves hideget; sokáig gyakorolt súlyzóival, amíg át tudta melegíteni
vállát és derekát. Leült a furnérlappal letakart varrógéphajó mellé, szeretett tanulni ebben a korai
időben, mikor semmi külső zaj nem zavarta.
Csak nyolc óra felé hallatszott, hogy anyja kimegy a konyhába, és felteszi a teát, nem sokkal
később beszólt, hogy jöjjön reggelizni. Kőhidai leoltotta az olvasólámpát.
A konyhaablakon át széles pászmában besütött a nap, szeme könnyezni kezdett, de áthűlt testének
jólesett a meleg. Mostohaapja és öccse már ott ültek az asztal mellett, mormogva köszönt nekik, sietve
megkent egy szelet kenyeret zsírral, és nagy falatokban ette; szerette volna lerövidíteni azt az időt,
melyet a családi asztalnál kell töltenie. Szűkszavúan és óvatosan válaszolgatott, már többször is
tapasztalta, hogy a legkisebb esemény is, melyet gyanútlanul megemlített, egy-egy későbbi vitában
újból előjön – akkor már érvként – szülei kezében.
Még be sem fejezték a reggelit, mikor kopogtak. Kárpátiné csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Ki lehet az ilyenkor?
Kinyitotta az ajtót, Kőhidai felugrott a székről: Margit állt a küszöbön.
– Jó reggelt kívánok. Ne tessék haragudni a zavarásért, nagyon fontos ügyben kell beszélnem
Miklóssal.
– Kérem – mondta Kárpátiné kimérten –, tessék helyet foglalni.
Kőhidai egyformán restellte magát Margit és a családja előtt, megfogta a lány vállát: arca sápadt
volt, szeme alatt a sírástól sötét duzzanat keletkezett.
– Várj meg kint a ház előtt, rögtön kész leszek.
A lány tétován bólintott, szeretett volna leülni, de erőt vett magán, még egyszer elnézést kért, és
kiment a lakásból. Kőhidai kapkodva felöltözött, bent a kamrában is hallotta anyja megjegyzését:
– Ha a hölgynek magától nem jutott eszébe, legalább a fiam bemutathatta volna. Úgy látszik, nem
találta elég előkelőnek a családunkat.
Kőhidai nem válaszolt, nem akarta felesleges vitákra vesztegetni az időt, anyja azonban nem
engedte el szó nélkül:
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom.
– Én nem fogom melegítgetni az ebédedet.
– Nem kell melegíteni, nyugodtan elmehettek.
Elköszönt, és végigfutott az udvar sárga keramit kockáin, kint az utcán körülnézett, de nem látta
Margitot, csak később vette észre, hogy egy pinceműhely lejárójának támaszkodik. Megcsókolta az
arcát.
– Mi baj van? Miért vagy ilyen sápadt?
– István meghalt.
– Mi történt vele?
– Öngyilkos lett. Istenem!
A lány sírni kezdett, Kőhidai megtörölte az arcát, de tovább folytak a könnyei, átfogta a vállát, és
magához húzta, esetlen vigasztaló félmondatokat suttogott neki. Látta, hogy alig áll a lábán, az Üllői
úton be akart ülni vele egy eszpresszóba, de Margit meglátta a hullaház épületét, és ajka
csillapíthatatlanul remegni kezdett, fogai összekoccantak, el kellett menniük a környékről. A Körúton
húzódtak be egy kocsmába, megitatott egy konyakot a lánnyal, lassan magához tért, de szavaiból
Kőhidai így is csak nehezen tudta összerakni az események sorrendjét.
– Mégis mit írt abban a levélben?
– Értsd meg, hogy nem tudom. Valami olyat, hogy nem haragszik, megbocsát nekem. De miért
kell megbocsátani? Mondd meg, de őszintén, én vagyok az oka, hogy meghalt?
– Nem te vagy, te nem tehetsz róla. Már rég össze volt törve az egész élete.
– De akkor miért nézett úgy rám az anyja meg a felesége? Miért mondták, hogy én öltem meg?
– Ne törődj velük, idegesek voltak, ha megnyugszanak, ők is be fogják látni, hogy te ártatlan vagy.
Margit belekapaszkodott Kőhidai kezébe.
– Miklós! Nem lett volna szabad elmennem abba a házba. Amíg élek, nem tudom elfelejteni az
arcát.
– Próbálj valami másra gondolni.
– Én nem akarok több halottat cipelni magammal, szegény apukát sem tudtam elfelejteni. Mióta
meghalt, mindig úgy érzem, mintha a közelemben befalaztak volna egy szobát, és a fal mögött ott volna
az apám.
Kőhidai megpróbált belediktálni valamilyen ételt a lányba, de nem sikerült. Hazakísérte a Zichy
Jenő utcai lakásba, lefektette, addig ült az ágya szélén és beszélt hozzá, amíg el nem aludt. Óvatosan
felkelt, a polcról levett egy könyvet, a másik ágy végében hátát nekitámasztotta a falnak, és olvasgatott.
Abban reménykedett, hogy Margit kipiheni magát és megnyugszik, de a lány negyedóránként
felriadt, egyre rosszabbul érezte magát, fejfájásra és hányingerre panaszkodott, Kőhidai aggódva fogta
meg a homlokát.
– Elmenjek orvosért?
– Nem kell, majd biztos jobban leszek. Nincs esztékám.
A Népművészeti Intézet csak szerződéses viszonyban alkalmazta Margitot, átlagos havi keresete
nem érte el a hatszáz forintot, így a szabályok szerint nem lehetett bejelenteni a betegbiztosítónál, és
nem vehette igénybe az orvosi szolgáltatásokat. A lány állapota azonban annyira aggasztotta Kőhidait,
hogy mikor Margit újból elaludt, megkérte Weinernét: vigyázzon rá, és elment a Bajcsy-Zsilinszky úti
rendelőbe, ahol vasárnap is tartottak ügyeletet.
Az orvos először vonakodott kimenni, de Kőhidai adott ötven forintot, így már hajlandó volt
megvizsgálni Margitot, nyugtató injekciót adott be neki, és kihívatta a mentőket.
Míg a mentőautóra vártak, Kőhidai az öreg háziasszony segítségével összecsomagolta a szükséges
holmikat. A polcos szekrény zsúfolásig volt rakva fehérneművel, de nagy részük már ronggyá szakadt,
alig néhány használható darabot találtak köztük.
Mikor a mentők megérkeztek, Kőhidai vitte le a bőröndöt, az ápolóktól engedélyt kért, hogy
beülhessen a kocsiba, két kézzel tartotta a kábult Margit fejét. Egy Pest külvárosi kórház idegosztályán
helyezték el, Kőhidai megvárta, amíg a felvétel elintéződik, és a lányt gondjaiba veszi egy ápolónő,
csak akkor vált el tőle.
Elindult hazafelé, de eszébe jutott, hogy értesítenie kell Mihálynét Margit betegségéről, bement
a Főpostára, és feladott egy táviratot.
Másnap korábban elkérte magát a főiskolán, már a látogatási idő kezdetére beért a kórházba.
Megkereste az osztályos orvost, és érdeklődött nála, az orvos szerint Margit idegösszeroppanást kapott,
és a kezelése sokáig elhúzódik majd.
Bement a kórterembe, a lány az injekcióktól kábultan feküdt az ágyon, Kőhidai szótlanul üldögélt
mellette, időnként végigtörölte izzadt arcát egy vizes kendővel.
Hét órakor egy nővér végigment a termeken, kérve a látogatókat, hogy búcsúzzanak el, mikor
megérkezett Mihályné. Csak aznap délben kézbesítették ki neki a táviratot, épp hogy el tudta érni a
vonatot. Az ápolónő megengedte, hogy néhány percre odaüljön Margit ágyához. Kőhidai nem akarta
zavarni, kint a folyosón várakozott; attól tartott, Mihályné szemrehányást tesz majd neki, hogy miért
nem vigyázott Margitra.
Mihályné kilépve az ajtón megtörölte a szemét, arcára újból kiült a nyugodt, jóindulatú mosoly,
kezét nyújtotta a fiúnak.
– Hogy van, Miklós? Egy kicsit lefogyott.
– Itt tetszik maradni Pesten?
– Szerettem volna a közelében lenni ennek a szerencsétlen lánynak, de nem lehet.
– Nem alhatna ott a Zichy Jenő utcában?
– Nem a szállás miatt, az anyósomat nem hagyhatom egyedül otthon. Van egy kis ideje?
– Igen, ráérek.
– Legyen szíves, kísérjen ki a pályaudvarra, Miklós.
A villamos egy régimódi kisebb épület előtt haladt el, homlokzatán egy tábla jelezte, hogy
iparitanuló-otthonnak rendezték be, Mihályné felvette a szemüvegét, és intett.
– Ez valaha szálloda volt, Hotel Orient. Egyszer egy hétig itt laktunk szegény urammal. Még a
háború előtt. Nagy makartcsokor volt a szobánkban.
Még egy órájuk maradt a vonat indulásáig, Mihályné meghívta a fiút egy pohár sörre a pályaudvar
büféjébe, és kirakta az asztalra a magával hozott sült húst is.
– Mi történt Margittal, Miklós?
Kőhidai lassan evett, közben elmondta, mi váltotta ki a lány betegségét. Most derült ki, hogy az
asszony csak futólag ismerte Lancsát, egyszer-kétszer beköszönt hozzájuk, mikor autóval átutazott
Kunszöllősön. Általában keveset tudott Margit életéről, ha személyes ügyeiről próbált kérdezősködni,
a lány mindig kitért a válasz elől.
– És mit gondol, Miklós: érdemes ennek a lánynak az egész életét feltenni az írásra? Van neki
hozzá tehetsége?
– Én olvastam néhány novelláját – mondta Kőhidai, és belepirult a hazugságba –, nagyon jók.
Csak az kellene, hogy egypárszor megjelenjen az újságokban, és Margit biztos befutna.
– Ő is mindig azt mondja: meglátod, anyuka, hogy én milyen híres írónő leszek, mennyi pénzt
fogok keresni. Istenem, csak sikerülne neki!
Mihályné csak egyszer hetenként tud feljönni Pestre, megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy
Kőhidai minden este be fog menni a kórházba. Egy papírra felírta a kunszöllősi patika telefonszámát,
ha valamire szükség lenne; Kőhidai bólintott, és elrakta a cédulát. A hangosbeszélő már jelezte a vonat
indulását, keresett az asszonynak egy szabad helyet, felrakta táskáját a hálóba, és elköszönt.
Kárpátit üzleti útjain újra feltartóztatta egy rendőr, igazoltatta, és elvette a négy kötött kabátot, melyet
magával vitt. Felírta az adatait is, biztosra vehették, hogy feljelentést tesz majd.
A házaspár szorongva próbálta kiszámítani a lehetséges következményeket, valószínűnek látszott,
hogy hamarosan házkutatást tartanak náluk. Elhatározták, hogy még azon az estén visszaviszik a
lakásukon lévő árut a készítő kisiparosoknak, bőröndökbe és sportszatyrokba csomagolták a különféle
terítőgarnitúrákat és kötött holmikat.
Kárpátiné kivett a matracok közül egy régi osztrák fémlemez cukorkásdobozt – még apja hozta
neki egy bécsi kirándulásáról –, ebben tartották a család aranytárgyait: gyűrűket, órákat és láncokat, egy
zománccal bevont Mózes-medált. A tárgyak összsúlya meghaladta a száz grammot, ha valakinek ennyi
arany volt a birtokában, és nem jelentette be, gazdasági bűncselekményt követett el, egy házkutatásnál
nagyobb bajt hozhatott Kárpátiékra, mint az összes náluk levő textiláru.
Kőhidai undorodott ettől a biedermeier angyalfejjel díszített doboztól, mely már az
Auguszta-telepre és a gettóba is elkísérte őket. Szánalmasnak és elviselhetetlennek találta szülei
fontoskodását, ahogy a szekrényben vagy az ágy párnái között rejtegetik a dobozt; az asszony most is
retiküljébe zárta, és átvitte egy idősebb barátnőjéhez.
Kárpáti megkérte a fiúkat, hogy segítsenek elszállítani a csomagokat, Kőhidai nem utasította
vissza a kérést, de nem akarta egész úton hallgatni mostohaapja aggódó megjegyzéseit, azt ajánlotta:
menjenek külön-külön, mert úgy kisebb feltűnést keltenek.
Elsőnek Kárpáti indult el, majd néhány perc múlva követte őt a fiú. A sírásig elkeseredett, hogy
ismét részt kell vennie szülei üzleti ügyeiben, aztán megrázta magát, feszesebben fogta a bőrönd
barnára festett fogantyúját, lépései is keményebben kopogtak az üres utcán.
Az elővigyázatosság nem volt indokolatlan, mert már a következő este két civil ruhás nyomozó
jött ki a ferencvárosi lakásba. Egy papírt mutattak fel, hogy Kárpáti ellen népgazdasági érdekeket sértő
jogtalan üzletelés miatt a rendőrség letartóztatási parancsot adott ki, és elrendelte a házkutatást is.
Kárpátiék nyugodtan figyelték a két nyomozó ingerült és eredménytelen kutatását, csak Kőhidai
érzett halálos szégyent, mikor a bútorokat eltolva feltűnt a régen takarított, megszürkült tollpihékkel
és kóccal ellepett padló, elgurult gombok, elkallódott félpár női harisnyák kerültek elő; Andrea,
Kőhidai kis féltestvére óvatosan leguggolva egy fa cérnaspulnit emelt ki a porból. A nyomozók nem
szóltak, csak utálkozva csapkodták össze a tenyerüket.
– Nálunk mindenki dolgozik vagy tanul – mondta Kárpáti –, ritkán jutunk hozzá, hogy
kitakarítsunk.
A nyomozók csak egy szinte üres jegyzőkönyvet írattak alá, ennek volt köszönhető, hogy Kárpátit
egy hét múlva ideiglenesen szabadlábra helyezték. A rendőr jelentése, az elkobzott áruk, valamint a
lakótelepi vásárlók vallomása alapján azonban így is biztosnak látszott, hogy a kereskedőt elítélik, az
ügyvéd szerint egy év körüli börtönbüntetésre számíthatott.
A hazatérő Kárpáti és a család összetörten ült le az asztalhoz, kivárták, amíg a szomszédok
egymás után benyitnak, végighallgatták sajnálkozásaikat és kíváncsi kérdéseiket, az utolsó után kulcsra
zárták az ajtót.
Egyetértettek abban, hogy többé nem érdemes vállalni azt a kockázatot, mellyel a részletes üzlet
folytatása járna. Kárpáti papírt-ceruzát vett elő, és számítgatta, mennyi pénz esik majd ki; egy évre
huszonnégyezer forint jött ki, ezt a számot kétszer aláhúzta.
Egy másik lapra feljegyezte kiadásaikat. Lakáscserére, új bútorra, víkendház vagy telek vételére
eddig sem gondoltak, életszínvonalukat óvatosságból szándékosan leszorították, minden bútort, ruhát
addig használtak, amíg csak lehetett, nem törődtek vele, hogy kopott vagy divatjamúlt. Hétfőtől
szombatig az asszony a munkahelyén, a két fiú az iskolában, a kislány a bölcsődében ebédelt, Kárpátiné
legfeljebb este főzött valamilyen levest vagy tojásételt és a hét végén húst. Süteményt, szeszes italt nem
vásároltak, és szórakozásra is alig költöttek – leszámítva a színházat és a Malosik vendéglőben
elfogyasztott vacsorákat.
– Legalább tíz-tizenkétezer forint kellene erre az évre. De honnan vegyük?
Kőhidai tudta, hogy van pénzük, Kárpátiék ösztönösen arra törekedtek, hogy amit összegyűjtöttek,
a legkönnyebben mozgatható formában: készpénzben tartsák. A férfi magatartása azonban jelezte, hogy
a pénzhez ebben az átmeneti időszakban sem akarnak hozzányúlni.
– Valakinek a helyemre kell állni, pénzt kell keresni – folytatta Kárpáti –, legalább egy évig.
Az asztal fölé hajoltak, és fürkészve nézték egymást. Péter ügyét néhány szóval elintézték, az anya
kijelentette: a kisebbik fiútól semmit sem lehet megvonni, ha Miklós letehette az érettségit, neki is jár
ennyi.
Ezután a nagyobbik fiú következett, Kárpáti egy tiszta lapot vett elő, és számolgatni kezdte, hogy
mennyit költenek rá. Nyilvánvaló célzatossággal sorolta fel a tételeket, így például azt a háromszáz
forintot, amit egyszer a ballonkabátra adtak kölcsön, úgy tüntette fel, mint állandóan megismétlődő
kiadást; a megdöbbent és megalázott Kőhidai nem szólt közbe. A végösszeg havonta nyolcszáz forintot
tett ki, ötszáz forinttal többet, mint a fiú ösztöndíja, ezt a számot Kárpáti megszorozta tizenkettővel,
és az eredményt kétszer aláhúzta.
– Hatezer forint. Sajnos ennyit nem bírunk el, ha én egy évig nem keresek. Te mit gondolsz?
Ez a kijelentés olyan ridegen hangzott, hogy az asszony jónak látta enyhíteni.
– Ez persze nem jelent semmit, ha úgy érzed, hogy neked mindenáron tanulnod kell, nem
hagyhatsz ki egy évet sem, a föld alól is előteremtem a pénzt. Legfeljebb valami esti különmunkát
vállalok.
Kőhidai arra gondolt, hogy megemlíti Pilisné ígéretét a Rákosi-ösztöndíjról, de be kellett látnia,
hogy aligha számíthat rá azok után, hogy nem vallott Lancsa ellen.
– Nincs rá szükség – mondta az anyjának, és bárhogy fegyelmezte is magát, elcsuklott a hangja
–, abbahagyom a főiskolát.
Kárpáti átfogta a vállát.
– Ugye megérted, hogy milyen nehéz helyzetbe került a család?! Nem kell végleg abbahagynod
a tanulást, jövőre Péter leérettségizik, én is kiszabadulok, és akkor te visszamehetsz a főiskolára. Addig
beállsz dolgozni valami jobb helyre, keresel, rendesen felruházkodsz, szórakozol, és egypár forinttal
a családot is segíted. Rendben van, pajtás? – kérdezte, és kiborotvált, izzadt arcát Kőhidai arcához
szorította.
A fiú azt akarta mondani, hogy az egész nem számít, de a visszafojtott sírás görcsbe fogta a torkát,
nem tudott megszólalni, kitátott szájával csak levegőt nyelt és legyintett. Anyja is feléje nézett, de
Kőhidai indulatos mozdulatokkal kitért előle, feltépte az ajtót, és kirohant a lakásból.
Margit a kórház kertjében ült egy piros virágú japánbirs fa alatt, és olvasott. Kőhidai közeledésére
letette a könyvet, és kinyújtotta karját, de mosolya eltűnt, ahogy a fiú arcába nézett. Kőhidai leült mellé,
és kapkodva elmondta, hogy a családi beszélgetésen miben állapodtak meg.
– És komolyan abba akarod hagyni a főiskolát? – kérdezte Margit megdöbbenve.
– Igen, holnap be is jelentem a tanulmányi osztályon.
– De hát neked tanulnod kellene.
– Mit csináljak? Majd egy év múlva folytatom, ennyit még kibírok.
A lány óvatosan keresgélte a szavakat:
– Miklós, én ismertem néhány embert, aki abbahagyta a tanulást, mind azt mondta, hogy csak
egy-két évre, amíg összeszedik magukat, és… De hát ez nem érdekes, a te eseted biztosan más.
– De csak mondd tovább, mi történt velük?
– Egy sem ment vissza az egyetemre, mindnek közbejött valami. Az egyiknél lakásügyek, a másik
nem tudott annyi pénzt keresni, amennyire számított, mindig egy újabb év hosszabbítást kért.
– És mi lett velük?
– Dolgoznak vagy csellengenek, csomagot visznek, vagy kártyáznak kint a téren. Gyakran látom
őket: elhagyják magukat, még napközben is részegek. Azok közül, akiket én ismertem, egy sem került
vissza az egyetemre.
– Nem hiszem, hogy ha valaki egy évre kimarad, az okvetlenül elzüllik. Nincs ilyen szabály.
– Nincs ilyen szabály, igazad van, és tudom, hogy ha te nagyon akarod, neked minden sikerülni
fog, de sokba kerül, egész életedben megérzed majd. Nem érdemes kipróbálni: mi a maximum,
amennyit elbírunk. Hidd el nekem, mert nekem is ez a legnagyobb bajom.
Margit a fiú karjára tette a kezét.
– Miklós!
– Tessék?
– Nem lehetne mégis kitalálni valamit?
– Mire gondolsz?
– Azt mondod, hogy csak ötszáz forinttal költenek rád többet, mint az ösztöndíjad. Mi lenne, ha
eljönnél hazulról? A kollégiumban ki tudnál jönni az ösztöndíjadból.
– Nem hiszem, hogy most felvennének a kollégiumba. Pilisné nem írná alá, de nemcsak ezen
múlik. Az kevés, hogy nem ők tartanak el engem, most nekem kell segítenem
a családot. Legalább addig, amíg a mostohaapám kiszabadul.
– És a te kereseted nélkül nem menne? Azt mondtad, hogy a szüleidnek vannak tartalékaik,
vegyenek el abból.
– Lehet, hogy igazad van, de én ezt nem mondhatom nekik. Értsd meg: eddig ők tartottak el, az
adósuk vagyok, és ha most így akarják, én nem léphetek ki a buliból.
– Nem tudom, Miklós. Lehet, hogy ők hálátlannak tartanak majd, de én mégis azt mondom:
folytatnod kellene a tanulást.
– Nem lehet, Margit.
Alapvető vonása volt Kőhidainak, hogy minden okon és mértéken túl ragaszkodott a családhoz
– ezen Kárpáti magatartása sem változtathatott. Mivel nem volt bizalma a világban, úgy képzelte, hogy
az előre nem látható, de biztosan bekövetkező fenyegetések és bajok ellen a család lesz majd az
egyetlen menedéke. Minden áldozat, amit a családért hozott, természetesnek és szükségesnek tűnt,
nagyanyja példája állt előtte, aki a gettóban szinte éhen halt, mert a rájutó étel nagy részét elosztotta
az unokái között. Erről azonban nem akart beszélni Margitnak.
A lány megérezte, hogy hallgatag, de merev ellenállásba ütközött, nem értette az okát, azt hitte,
hogy Kőhidai félremagyarázta a szándékát.
– Ne gondold, hogy azért mondom, mert csak akkor szeretlek, ha főiskolás vagy, én akkor is veled
akarok maradni, ha utcaseprő vagy villamoskalauz leszel. Köztünk nem változik meg semmi, ha te
elmégy dolgozni – vigasztalóan hozzábújt –, lehet, hogy te érzed jobban, hogy mit kell csinálnod, lehet,
hogy így lesz jobb. Hidd el, Miklós, az törvényszerű, hogy az összes nagy író és művész mindent
nehezebben ért el, mint az átlagos emberek. Amit a gazdagok és a szerencsések készen megkaptak,
azért ők a fiatalságukkal fizettek.
– De belőlem nem lesz művész vagy író!
– Akkor is hasznodra lesz ez az év. Ott lent sokkal tisztábban és őszintébben élnek az emberek,
barátokat szerzel, akikkel majd később is találkozunk és beszélgetünk.
Kőhidai a fejét ingatta.
– Nem hiszem, hogy egy év munka meg fogja változtatni az életemet. Én nem fogok újjászületni,
az én bajaim nem oldódnak meg. Örülök, ha sikerül majd végigcsinálnom ezt az évet fejreállás nélkül.
– Ha nem sikerül, akkor sem volt hiába, egész életedben meg lehetsz elégedve magaddal, hogy
te megpróbáltad azt, amit mások nem mertek.
A lány Kőhidai felé fordította az arcát.
– Tudom, hogy nem sokat számít, de én mindig veled drukkolok majd.
Kőhidai magához húzta, és a virágzó fának dőlve csókolództak.
Kőhidai bejelentette a főiskolán, hogy egyéves tanulmányi halasztást kér. Hasonló esetek gyakran
előfordultak, a tanév végére minden ötödik-hatodik hallgató lemorzsolódott, de mivel a fiú az évfolyam
legjobbjai közé tartozott, ügye az átlagosnál súlyosabbnak tűnt, az előadó nem is akart foglalkozni a
kéréssel; hogy a felelősséget elhárítsa magától, elküldte Kőhidait Pilisnéhez.
Pilisné azt hitte, hogy Kőhidai a Rákosi-ösztöndíj ügyében keresi fel, bizonytalan, kitérő szavakkal
fogadta, megkönnyebbült, mikor a helyzet tisztázódott. A forma kedvéért megpróbálta rábeszélni a fiút,
hogy maradjon, de hamarosan megadta beleegyezését az évhalasztáshoz. Azt tanácsolta, hogy legalább
a félév hátralevő vizsgáit tegye le, mert különben még ezt a szemesztert is újra kellene kezdenie.
Kőhidai belátta, hogy igaza van, június hatodikán záratta le az indexét.
A vizsgák után azonnal hozzálátott, hogy munkát keressen. Kárpáti azt szerette volna, ha
valamelyik kisiparos barátjához áll be dolgozni, de a fiú erre nem volt hajlandó. Bár valószínűleg
többet keresett volna, de ismerte mostohaapja társaságát, előre tudta, hogy okvetlenül belekeveredne
különféle elszámolási és eladási ügyeskedésbe – ezeket pedig mindenképpen el kívánta kerülni. Nem
akart veszekedést, inkább azzal tért ki, hogy a főiskolán rossz pontnak számítana, ha ilyen munkahelyen
töltené el ezt az egy évet.
Az újságok apróhirdetéseit olvasgatta. Érettségi bizonyítványa és négy főiskolai féléve semmire
sem képesítette, legfeljebb valamilyen adminisztrátori vagy más alacsonyabb rangú irodai munkára,
ilyen beosztást viszont alig hirdettek, és nem is vonzotta volna Kőhidait, irodában még az ezer forintot
sem tudta volna megkeresni. Kiszámította: havonként legalább ezernégyszáz forintra van szüksége,
hogy valami tartalékot is félre tudjon tenni további főiskolás éveire, ennyi pénzt pedig csak nehéz
fizikai munkától remélhetett.
A hirdetések zömét nagyüzemek és építővállalatok adták fel, Kőhidai nem akart egy zárt
munkacsarnokban dolgozni, és a kőművesmunka sem vonzotta, így akadt meg a szeme egy szerelőipari
vállalat hirdetésén, fűtésszerelők mellé kerestek segítőket.
Keresztülment a kötelező orvosi vizsgálatokon, kiváltotta a munkakönyvét, és még aznap
jelentkezett felvételre a vállalat Tanács körúti központjában. A portás a személyzeti osztályra küldte,
ahol egy középkorú kövér nő fogadta. Átnézte Kőhidai iratait, tekintete megakadt a legmagasabb
iskolai végzettség rovaton, a négy főiskolai félévet különösnek találta; hosszan kérdezgette a fiút, hogy
miért éppen itt akar dolgozni. Nem volt megelégedve a válaszaival, megkérte, hogy néhány percre
menjen ki az előszobába.
Kőhidai leült, felhúzta a nadrágszárát, és átfogta a bokáját, a kiszűrődő szavakból is meg lehetett
érteni, hogy a személyzetisnő felhívja a főiskola tanulmányi osztályát, és felvilágosítást kér. Kisvártatva
újra beszólította, hangján továbbra is bizalmatlanság érződött, úgy sorolta fel a munkakörülményeket,
hogy lehetőleg elvegye Kőhidai kedvét:
– A munkaidő napi tíz óra, a munka pedig nehéz és piszkos. Munkaruhát csak nyolcnapos
próbaidő után adunk, addig a saját ruhájában kell dolgoznia.
– Rendben van.
– Nem tudom, hogy maga mire számít nálunk, de meg kell hogy mondjam előre: itt nem talál
megfelelő társaságot. Maga egy kulturált ember, a brigádtársai pedig műveletlen, durva hangnemben
beszélnek, és a művezetők sem jobbak.
Kőhidai legyintett.
– És mennyi a kereset?
A nő erre nem válaszolt egyenesen, különféle pótlékokat és levonásokat sorolt fel, Kőhidainak
többször is közbe kellett kérdeznie, amíg megbizonyosodhatott, hogy a tervezett ezernégyszáz forintot
mindenképpen megkeresi majd, sőt talán valamivel többet is. Mikor az is kiderült, hogy a vidékről
bejáró munkások miatt állandó szabad szombatot tartanak, bólintott.
– Megfelel, vállalom.
A felvétel szokásos állomásai után csak ideiglenes igazolványt kapott, a végleges csak a próbaidő
után jár neki. A munkaügyi osztályon egy cédulára felírták annak a budai bérháznak a címét, ahol
kijelölt brigádja dolgozott, másnap reggel kellett jelentkeznie.
Két óra körül járt az idő, amikor Kőhidai végzett, lement a lépcsőn, és sokáig álldogált az épület
előtt. Bár nem volt különösebben éhes, bement a menzára, és megebédelt. Ebéd után villamossal
kiutazott Kőbányára, hogy meglátogassa nagyapját.
Ahányszor csak kiment a szeretetotthonba, minden alkalommal hiányzott néhány arc a régi
ismerősök közül, meghalt Paszternák, akinek kilenc kirakata volt, a haragos Lőwy, a tolókocsiban ülő
nyomoréknak pedig végleg megbénult a gerince, és az embriók zsugorüléséhez hasonló testtartásba
merevedett. Kőhidai attól félt: egyszer azzal a hírrel fogadják, hogy az ő nagyapja is meghalt, mindig
megkönnyebbült, mikor az ápolónő egy közömbös köszönéssel elengedte maga mellett.
Aggodalmai nem voltak alaptalanok, az öregembert rosszabb állapotban találta, mint utoljára:
nagykabátját is magára terítve feküdt az ágyon, zsíros sofőrsapkájával eltakarta a homlokát, és a sűrű
ősz borosta alatt is láthatóan kifakult egykor pirospozsgás arca. Szomszédai elmondták, hogy Kirschner
naponta már csak egy-két órára szokott felkelni, kimegy az utcára – mintha nem tudna meglenni
anélkül, hogy lássa életének ezt a legfontosabb színhelyét –, elballag a sarokig, a közértben megiszik
egy Bambit, és visszafekszik az ágyába.
Kőhidai felkeltette az öregembert, odaadta neki a csokoládét, és beszélgetni próbált vele. Erejének
fogytával azonban mintha az értelme is kihunyni készült volna, csak homályosan ismerte fel az
unokáját, beszéd közben gyakran úgy fordította a szót, mintha a fia lett volna. Rég halott feleségére
panaszkodott, aki – állítása szerint – sohasem szerette őt, hanem egy állomásfőnökkel udvaroltatott
magának; kései megbántottságában sírni kezdett, aztán elaludt.
Kőhidai betakarta, és összeszorult torokkal üldögélt az ágya mellett, bárhogy fájt is, fel kellett
készülnie rá, hogy hamarosan elveszíti a nagyapját, gyerekkori meghitt kapcsolatai közül az utolsót.
Nem akart törődni a maga fájdalmával, arra gondolt, hogy az öregembert nincs miért siratnia, egész
életében boldog volt, kedve szerint evett-ivott, közösült, a legkisebb jó dolog is örömet szerzett neki,
az emberek szerették. Kőhidai mégsem tudta visszafojtani a melléből feltörő állati zokogást, úgy érezte
magát, mint gyerekkorában, mikor arra ébredt, hogy egyedül hagyták a sötét szobában. Mintha még
volna mód, hogy a lassan távozni készülő lelket maradásra bírja, arcát a tátott szájjal békésen horkoló
ősz fej mellé fektette a dohányszagú, piszkos párnára, és suttogva beszélt hozzá.
A szerelőbrigád, melybe Kőhidait beosztották, már négy hete dolgozott Budán, egy Csalogány utcai
házban. A fűtési szezon során a radiátorok tönkrementek, elvékonyodott faluk ki-kilyukadt, a tömítések
elmállottak, a forró víz lecsorgott a parkettára, az egész házban új fűtőtesteket kellett felszerelni.
Számítani lehetett rá, hogy a munka nyár végéig is elhúzódik majd.
Hét órakor, a munkaidő kezdetén még senkit sem talált az építkezésen, a házmester látta
ténferegni, szólt neki, hogy üljön le nyugodtan az udvaron. Kőhidai nekitámaszkodott egy leszerelt
fűtőtestekből feltornyozott halomnak, és bámulta az udvarra nyíló ablakokat: egy fiatalabb nő énekelve
kirázta a porrongyot, egy öreg férfi kihajolt, harákolt és kiköpött; mikor észrevette, hogy látták, sietve
visszahúzódott.
Kék svájcisapkás, szigorú arcú fiatal férfi fordult be sietősen az udvarra, hóna alatt aktatáskával.
Céltudatosságából Kőhidai feltételezte, hogy a szerelőkhöz tartozik, odalépett hozzá.
– A központból küldtek ide dolgozni. Kőhidai Miklós vagyok. – Nem tudta, nyújtsa-e a kezét,
aztán csak bólintott a bemutatkozáshoz.
– Neuhauser. – A szerelő kissé befelé bandzsító kék szemével végigmérte. – Szeret dolgozni?
Kőhidai önkéntelenül elmosolyodott, és széttárta a karját, Neuhauser nem viszonozta a mosolyt.
A brigád összesen négy főből állt, Kőhidait a másik szerelő, Hesz József mellé osztották be
segítőnek. Hesz harmincéves korára már erősen elhízott, enni ugyan keveset evett, délben a házzal
szemközti kifőzésben fogyasztott valamilyen levest vagy főzeléket, viszont tizenöt-húsz nagyfröccsöt
is megivott naponta.
Néhány nap után Kőhidai úgy találta, jól járt, hogy Hesz partijába került, mert a másik szerelő,
Neuhauser, ha nehézség adódott a munkában, kiabált és gorombáskodott a segítőjével. Ez a segítő, a
brigád negyedik tagja, egy Kenyeres Ferenc nevű, egyenes tartású középkorú férfi volt, néhány hete
még állomásfőnökként működött egy vidéki pályaudvaron, egy vasúti karambol után leváltották, és
javító-nevelő munkára ítélték. Kenyeres itt is próbálta megőrizni a tekintélyét, minden durvább szót
kikért magának.
– Annyit mondok, kérem, hogy csak a tehetetlen ember káromkodik!
Kőhidai viszonylag könnyen beilleszkedett új környezetébe. Elhatározta, hogy nem mondja meg,
miért került ide, családi ügyei nem tartoztak a brigádtársaira. Azt nem tagadhatta le, hogy főiskolára
járt, a szerelők a művezetőtől vagy a személyzetistől előbb-utóbb megtudhatták, egy történetet talált
ki, mely elégséges indoknak látszott az életformaváltásra.
Mikor egy ebédszünetben megkérdezték tőle, hogy miért kellett eljönnie a főiskoláról, Kőhidai
szenvtelen hangon azt mondta, hogy teherbe ejtette egyik évfolyamtársnőjét, ebből botrány tört ki, és
őt egy évre kitiltották. A lány úgy határozott, hogy megtartja a gyereket, hazaköltözött az anyjához
Kunszöllősre.
– És most mi lesz – érdeklődött Hesz –, elveszi a nőt?
– Még nem tudom, majd lemegyek hozzájuk, és megbeszéljük, ha nem volna terhes, nem
érdekelne az egész, de a gyerek, szegény, nem tehet semmiről.
Kőhidai találomra is szerencsésen választotta ki ezt az alibi történetet, megnyerte vele Hesz
rokonszenvét. A szerelő még tizenhat éves korában a tánciskola kerítésénél teherbe ejtett egy lányt, és
azóta fizette a gyerektartást. Ez volt a fő oka állandó pénztelenségének; munka közben gyakran megállt,
és széles mozdulatokkal panaszkodott, hogy milyen sokba került neki ötpercnyi élvezet.
– Így van ez, uram: az ember a farkát úrrá teszi, magát pedig koldussá.
A brigád többi tagja is beérte ennyi magyarázattal, ismerni vélve a háttért, tudomásul vették
Kőhidai személyét, az egyformán ismétlődő munkanapokban hamarosan közömbössé vált előző élete
– csak Kenyeres kérdezett néha a gyerek anyjára.
A munka mindig reggel hét órakor kezdődött. Kőhidai nem tudta kiszámítani, hogy meddig tart
az út, egy órával hamarabb indult el hazulról, általában ő érkezett elsőnek. Elkérte a kulcsot a
házmestertől, és lement a pincébe, itt volt a brigád anyagraktára és tartózkodási helye. Átöltözött, utcai
ruháját vállfára fektette, majd felakasztotta egy kampósszögre, a szénporos faltól egy fehér
csomagolópapír védte.
Az előírt munkakezdet után, negyed nyolc felé érkezett meg Kenyeres, valamilyen furcsa, háború
előtti sanzont dúdolva:
– „Az ásatásra sok millió ráment,
míg megtalálták a nagy Tutenkáment…”
Kenyeres lassan készülődött, sérvvel operálták, előbb felkötötte a szuszpenzorját, csak azután
vette fel a munkaruháját, zsebóráját egy külön erre a célra szolgáló bádogtokba zárta, és úgy rakta át,
végül nagy gonddal leporolta barna svájcisapkáját.
A két segédmunkás a pince előterében heverő tömött zsákokon ülve várakozott, néhány zsákban
újságpapír és más hulladék volt, még télen hozták le a kazánfűtőnek begyújtáshoz, más zsákokba pedig
különféle, lakásokból kiszorult holmikat tömtek bele: rongyokat, könyveket, de még egy kisméretű
összehajtható csónak is került ide zöld vászontokban. Nem lehetett tudni: vajon a tulajdonosok végleg
lemondtak-e ezekről a tárgyakról, de a szerelők minden használhatót kiválogattak és hazavittek
magukkal.
Neuhauser és Hesz külön-külön jött, mind a kettő nyolc óra után, megreggeliztek; és csak akkor
láttak munkához. Leszerelték a maradék régi fűtőtesteket, és lehordták az udvarra, a tíz-tizenöt tagból
álló radiátorokat négyen vitték le, elöl és hátul egy rövid vasat dugtak át rajta, a vas végét ronggyal
betekerték, és úgy fektették rá az alsó karjukra.
Kőhidai szerette ezt a munkát, mely csak erőt kívánt, de nem kellett figyelnie rá. Mikor idekerült,
attól tartott, hogy nem tud kilépni abból az erősen befelé forduló életformából, mellyel a tanulás járt,
képtelen lesz alkalmazkodni az új körülményekhez. Ezért, ha lehetett, elvállalt minden monoton
munkát: a fűtőtestekből ő szerelte ki a még használható gyűrűket, végdugókat, egyes beépíthető
radiátortagokat, ő rakta össze az újonnan érkezett anyagokat.
A szerszámokkal nehezebben tanult meg bánni. Bal keze gyöngébb volt, nem bírta megfelelő
szögben megtartani a vésőt, a kalapáccsal gyakran rávágott a keze fejére, bőre felrepedt és vérzett.
Kőhidai első alkalommal megállt, és ránézett a többiekre: beérik-e igyekvésének ezzel a bizonyítékával,
és folytatja-e a munkát helyette valaki más, de a többieknek ez nem fordult meg a fejében,
kénytelen-kelletlen ő csinálta tovább. Később csuklója megerősödött, felső karjának átmérője is
megnőtt egy-két centivel.
Egy óra felé tartottak ebédszünetet, társai átmentek a szemközti kifőzésbe vagy tejboltba – mikor
mennyi pénzük volt –, Kőhidai lemosta kezéről az olajat, és leült a lépcsőre egy lezárt üveges kapu
mögött, erre senki sem járt, és déltájban mindig idesütött a nap. Térdére fektette a kopott aktatáskát,
mely a sarkainál már kifeslett, és világosabb árnyalatú vékony bőrrel volt befoltozva, ebben hozta az
ebédjét. Anyja négy szelet vajas vagy zsíros kenyeret pakolt be neki, vagy tojásrántottát tett be két
kenyér közé. Kőhidai kedvetlenül rágta a vastag szeleteket, felét mindig a szemétbe dobta, csak az
uborka és a gyümölcs esett jól neki. Éhesen kelt fel a lépcsőről, sok vizet ivott, úgyhogy a hasa
beleduzzadt bő nadrágjába, és visszament a pincébe.
A brigád délutáni munkája már nem sokat ért, a két szerelő nem is erőltette a tempót. Fizetésük
papíron függött ugyan az elvégzett munka értékétől, de egy bizonyos plafonon túl már nem fizették ki
nekik a többletet; Hesz előre kiszámolta, hogy mennyit érdemes teljesíteniük.
A házmestertől reggelenként kaptak néhány kulcsot, melyet a munkába menő lakók adtak le, hogy
a szerelők bejuthassanak, ebéd után a brigád bevette magát valamelyik lakásba, felhajtották a
szőnyeget, hogy olajos ruhájukkal össze ne kenjék, és leültek a padlóra, kártyáztak, közben hallgatták
a rádiót, vagy ha a lakásban volt telefon, ismerőseiket hívogatták. Neuhauser lejárt egy elvált
asszonyhoz az első emeletre.
Időnként valamelyikük kiment a folyosóra, és elkiáltotta magát:
– Szerelők! Szerelők! – Majd mélyebb hangon: – Igen! Jövünk.
Így akarták jelezni az esetleg hallgatódzó házbelieknek, hogy dolgoznak.
A munkaidő ötig tartott, de már négy óra tájban elkezdtek készülődni, ilyenkor már nem látszott
valószínűnek, hogy a mérnök vagy a művezető kijön ellenőrizni őket. Kőhidai szétszerelte a
hegesztőapparátot, utálta ezt a munkát; mikor levette az órákat a gázpalackokról, édeskés, émelyítő
gázszag csapott az orrába, a hosszú gumivezetékeket nem tudta szabályos körbe összehajtogatni, és
gyakran elveszett egy apró piros műanyag pakolás. Mikor végzett, lement az alagsorba, ahol a
házmester a szerelők rendelkezésére bocsátott egy zuhanyozót. Áthoztak a pince előteréből két-három
zsák papírt és fahulladékot, felfűtötték az ócska kályhát, és a zuhanyrózsa alá álltak.
Kőhidai nem fürdött velük, félt, ha levetkőzik, társai észreveszik, hogy körül van metélve.
Hívásuk elől azzal tért ki, hogy jobban szeret otthon a kádban fürdeni, csak a kezét és az arcát mosta
meg. Így mindig ő lépett ki elsőnek a kapun, kint az utcán csak néhány percre frissült fel a tízórás
munka után, a villamoson már le-lecsukódott a szeme.
Az Üllői útnál szállt át, a Nagyvárad tér felé tartó villamosokat zsúfolásig ellepték a munkából
hazatérők. Kőhidai többnyire csak a lépcsőn tudott helyet szorítani magának. Bár a szél az arcába fújt,
elálmosodott, egyszer el is aludt, merev keze elengedte a kapaszkodóvasat, és lezuhant. Szerencséjére
kifelé és oldalt esett, a kockaköveken fekve még arra is maradt ideje, hogy táskáját kirántsa a kerekek
alól, csak a tenyere repedt fel.
Az utcabeli suhancok csodálkozva figyelték, úgy tudták, hogy Kőhidai egyetemista, és nem
értették, hogy miért jön haza a szokottnál is kopottabb ruhában, olaj- és festéknyomokkal a bőrén; csak
néhány hét elteltével fogták fel, hogy fizikai munkát végez. Mintha az iskola lett volna az utolsó bástya,
mely tekintélyével úgy-ahogy oltalmazta a fiút, most már minden gátlás nélkül, szemtől szembe is
gúnyolták.
Kőhidai önfegyelmét meglazította az idegesség és a fáradtság, egyre nehezebben tűrte el a
sértéseket. Egy júliusi estén hazafelé tartva zsongott a feje, és elmerült gondolataiban, utcájukba érve
észre sem vette a kapu alatt összegyűlt suhancokat, összerázkódott, mikor utána kiabáltak. Most
hallotta először, hogy Kulimásznak nevezik, visszafordult, és komoran rájuk nézett, de a suhancok az
arcába nevettek.
Remegő gyomorral lépett be házuk kapuján. Az udvaron néhány gyerek játszott, egy virágágyás
szélén földvárat építettek. Kőhidai kis féltestvérét, Andreát is kiengedte az anyja piros pulóverében,
de a többiek arrább küldték, nem fogadták be maguk közé. A kislány egyedül nem tudott más játékot
kitalálni: az egyik sarkára támaszkodva maga körül forgott. Ebben a kiközösítésben Kőhidai a maga
egész sorsát látta újrakezdődni, elborította a düh és a szomorúság.
Otthon elszámolt a fizetésével, és le akart vetkőzni, de Kárpátiné elfelejtett ecetet venni a
vacsorához, megkérte, hogy menjen le a közértbe. A bolt felé nem választhatott más utat, mint
amelyiken az imént végigjött, még egyszer el kellett haladnia a suhancok előtt, de Kőhidai nem bánta,
sőt meggyorsította lépteit, hogy minél hamarabb találkozzon velük.
Megismétlődött a jelenet, mely gyerekkora óta már számtalanszor lejátszódott: előrehajló nyakkal,
felhúzott szemöldökkel kiabáltak rá a suhancok, ugattak és röfögtek. Megfeledkeztek arról, hogy a
szokásos helyzethez viszonyítva hátrányba kerültek, mert Kőhidai most nem távolodott, hanem
közeledett feléjük.
A fiú földre szegezett tekintettel hallgatott, de már menet közben levette és zsebre vágta a
szemüvegét, az ecetesüveget is átrakta a bal hóna alá. Mikor a csoport mellé ért, felnézett, kiválasztotta
a leghangosabbat: egy tizenhét-tizennyolc éves fiú volt, fenn állt egy kézikocsi tetején. Kőhidai
odalépett hozzá, és szabad jobb kezével hirtelen megütötte, az állát akarta eltalálni, de rosszul mérte
fel a távot, és ökle a fiú homlokán csattant, az ütés így is olyan erős volt, hogy a fiú a kiskocsiról
hanyatt esett.
Hogy mind a két keze szabadon maradjon, Kőhidai a földre dobta az ecetesüveget, és
ökölvívó-alapálláshoz hasonló pózt vett fel; érezte, hogy az izmok kötegesen feszülnek meg a karján.
Azt hitte, hogy folytatnia kell a verekedést, addig ütött volna, amíg mozdulni bír. Ellenfele felállt, de
nem emelte fel a kezét, csak a szemébe nézett.
– Mi kell?
Kőhidai meglepődött, hogy ellenfele úgy viselkedik, mintha ő ütött volna először, bizonytalanná
vált, és a szükségesnél hamarabb szólalt meg:
– Ne kiabáljatok utánam.
– Azt csinálunk, amit akarunk!
– Ha még egyszer utánam szólsz, szétverem a fejedet.
A fiú elhúzta a száját.
– Te itt nem lehetsz okos.
Kőhidai nem tudott válaszolni, hogy távozásának súlyt adjon, még egyszer fenyegetően ránézett
a csoportra, és továbbment, hosszú évek után most először volt csönd a háta mögött. Kihúzta a derekát,
és szándékoltan lassan lépkedett, csak a sarkon túl kezdett el remegni a térde, mintha erős áramütés érte
volna.
A közértben megvette az ecetet, visszafelé indulva óvatosan körülnézett, de a suhancok
csoportosulása eltűnt a kapu alól. Otthon már összejött a család, az asztal mellett ültek, és parizert ettek
salátával. Vacsora után Kárpátiék ellátogattak egyik kisiparos barátjukhoz, Kőhidai egyedül maradt
otthon, elővette könyveit, és olvasni próbált.
Egy félórával később kavicsok koppantak a lakás udvarra nyíló ablakán, az egyik ablakszem be
is törött. Kőhidai félig a falhoz simulva kinézett a sötét udvarra: csak hosszúra nyúlt rohanó árnyakat
látott, de nem kételkedett benne, hogy a suhancok álltak bosszút.
Margitot egy hétvégén bocsátották el a kórházból, anyja nem engedte, hogy visszaköltözzön a Zichy
Jenő utcába. Bár az albérletet továbbra is fenntartották és fizették, hazahívta őt Kunszöllősre.
Kőhidainak szabad szombatja volt, kikísérte a pályaudvarra, még maradt idejük az indulásig,
leültek a napsütötte, széles feljárati lépcsőkre. Elmondta összecsapását az utcabeli fiúkkal, Margit
vigasztalta, és kérte, hogy tegye túl magát rajta, de Kőhidai a fejét ingatta.
– Azt hiszed, hogy most már többé nem bántanak? – kérdezte Margit.
– De igen, a srácnak igaza volt: itt én nem lehetek okos. Eddig csak gúnyolódtak, most már
betörték az ablakunkat is.
– Talán mégsem kellett volna verekedned.
– Legalább eggyel elszámoltam. Hiába próbálnék mindent lenyelni, azt hiszed, hogy számít? Ha
a rendszer megbukna, itt úgyis hajtóvadászat indul a zsidók ellen.
– Te ilyenekre szoktál gondolni? – kérdezte a lány csodálkozva.
– Éjszaka, ha nem tudok elaludni, gyakran az eszembe jut. Ha kitörne egy felkelés, anyámat és a
húgomat mostohaapámra hagynám, az öcsém tud magára vigyázni, én kihoznám a nagyapámat a
szeretetotthonból, és átmennék vele Budára. Találnánk valamilyen fából vagy betonból épült kis házat,
ahová behúzódhatnánk.
A lány olyan őszinte döbbenettel nézett rá, hogy Kőhidai rosszkedvében is elmosolyodott.
– Ugye, őrült vagyok? Pedig sok ilyen dolog megfordul a fejemben. Például, hogy egy
felfordulásnál el kellene pusztítani minden régi anyakönyvet, mert most a személyi igazolványban és
a többi hivatalos iratban nincs feltüntetve a vallás; az új rendszer egy bizonyos ideig nem tudná
megállapítani, hogy ki zsidó, és maradnának esélyek a menekülésre. Minden rendszerváltozásnál csak
az első néhány hónapot nehéz túlélni.
– Én nem tudom elképzelni, hogy újra előfordulhat ilyesmi.
– Nekem meg nincs nap, hogy eszembe ne jutna.
– És hogy tudsz élni, ha mindig erre gondolsz?
Kőhidai hunyorogva nézte a lépcsőn felfelé tartó tömeget.
– Hogy tudok élni? Látod, sehogy.
Néhány nappal a lány elutazása után a brigád befejezte a munkáját, elkészült a budai bérház új központi
fűtése. A lakók összeadtak száz forintot, a szerelők vettek belőle néhány üveg bort, bezárkóztak a
pincébe, és elbúcsúztak. A régi partik feloszlottak, Hesz leszámolt, és más vállalathoz került, Kenyeres
büntetése is letelt, és visszavették a MÁV-hoz.
Kőhidait Neuhauser mellé osztották be, együtt vonultak tovább az új munkára: egy szövetkezet
Teleki téri üzemébe, ahol egy kisebb kazánt kellett bekötniük a hálózatba. A fiú nem szerette az ideges
szerelőt, aki a művezető figyelmeztetése ellenére gyakran gorombáskodott a segítőjével. Kőhidai szinte
megdermedt, valahányszor elégedetlenül rákiabált, ügyetlennek és tehetetlennek érezte magát,
zavarodottságában aztán újabb és újabb hibákat követett el.
Szólt a munkaügyi osztályon, hogy helyezzék át egy másik építkezésre, meg is ígérték, de a múló
napok nem hoztak változást. Később enyhült a feszültség, mert Neuhauser kint a piacon találkozott egy
régi szeretőjével, aki a környéken lakott, felmelegítették kapcsolatukat; a szerelő valamilyen ürüggyel
már délelőtt eltűnt, és csak három-négy óra felé jött vissza. Kőhidai addig az üres kazánházban
olvasgatott, hátával támasztva az ajtót, hogy az esetleges ellenőrzés ne lephesse meg; ha elunta magát,
kiment a piacra, az árusító bódék között sétálgatott, ebédidőben egy-két órára leült a napra.
Kárpáti még július elején bevonult a börtönbe, a fiú egyre gyakrabban számolgatta, mikor telik
le az egy év. A munkahelyével szomszédos mozi műsortáblájára kitették a „Nyári szünet miatt zárva”
feliratot, ez mintha előre átfogta és lezárta volna a nyár hátralevő részét. Azzal vigasztalta magát, hogy
a felirat napról napra többet veszít az érvényéből, mikorra leveszik, már augusztus is elmúlt, és letelt
az évnek több mint a negyedrésze.
Szeptember közepén Kőhidai váratlanul katonai behívót kapott. Meg volt győződve, hogy valamilyen
tévedés történt, mert az előírások szerint a főiskolások szolgálati kedvezményekben részesültek;
minden nyáron egyhónapos gyakorlatra vonultak be, diplomájuk megszerzése után pedig egy
negyedévre, és tartalékos tisztekké nevezték ki őket. Kőhidai úgy gondolta, hogy az egyéves
megszakítás ellenére jogilag most is főiskolásnak számít, bement reklamálni a kiegészítő
parancsnokságra, de ott megerősítették, hogy a behívóparancs érvényes, a megjelölt időpontban,
szeptember 27-én be kell vonulnia kétéves sorkatonai szolgálatra.
Mikor eltávozást kért, a főiskolán körültekintően próbálta intézni az ügyeit, egy mulasztást mégis
elkövetett: a főiskola keretében működő Katonai Tanszéken nem jelentette be, hogy csak ideiglenesen
távozik. Így történt, hogy a következő tanév elején, mikor három egymás utáni honvédelmi ismeretek
előadáson nem jelent meg, a tanszék automatikusan besorolta a kimaradt hallgatók közé, törzslapját
átküldték a kiegészítő parancsnokságra, ahol úgy kezelték, mint az évjáratába tartozó többi sorkötelest.
– Miért nem értesítettek? – kérdezte Kőhidai a parancsnokságon.
– Miért kellett volna külön értesítenünk? Az elvtárs már be volt sorozva, sőt az előző évi nyári
gyakorlaton tizedessé léptették elő. A legszabályszerűbben jártunk el.
Kőhidainak tíz napja maradt, hogy megkísérelje elintézni a felmentését. Először a főiskolára ment
be, de Pilisné elutasította a kérelmét, kijelentette, hogy ez az ügy nem őrá tartozik. Meghallgatást kért
a szerelővállalat igazgatójától, ő a személyzeti osztályra küldte, az osztályvezetőnő már az első
mondatnál félbeszakította:
– Legyen büszke rá, hogy a Magyar Néphadseregben szolgálhat, és ne próbálja kihúzni magát.
Más úton is próbálkozott, Kárpátiné ismert egy közelben lakó ezredest, elmentek hozzá, és a
közbenjárását kérték. Az ezredes megígérte, hogy utánanéz az ügynek, két nappal későbbre ígérte a
választ. Nem lehetett tudni, hogy valóban érdeklődött-e, de két nap múlva sajnálkozva közölte: nem
áll módjában segíteni, a már kikézbesített behívót semmiképpen nem tudja visszavonatni.
Ezek után már semmi esély nem maradt, a bevonulás elkerülhetetlennek látszott. Kőhidait
halálfélelemhez hasonló kétségbeesés fogta el, gyötrődve gondolt rá, hogy újabb két év esik ki az
életéből, és ezt már semmilyen erőfeszítéssel nem tudja behozni. Összeveszett az anyjával, felelősnek
tartotta azért, hogy a dolgok így alakultak. Kárpátiné sírt, ő pedig indulatosan felkelt az asztaltól, és
magára zárta a kamra ajtaját. Éjjel nem tudott elaludni, égve hagyta a lámpát, attól félt, hogy a
sötétségben megbolondulna.
Reggelre úgy-ahogy megnyugodott, de arra már nem tudta volna rákényszeríteni magát, hogy
elinduljon munkába, felvegye az olajfoltos szerelőruhát, és elviselje Neuhauser gorombaságait. Bement
a központba, és kikérte a szabadságát, a ledolgozott idő után öt nap járt neki. Hogy járandóságát
megkaphassa, le kellett adnia munkaruháját és a nevére kiírt szerszámokat, villamossal ment ki értük
a Teleki téri munkahelyre. Neuhauser ingerülten fogadta, de mikor Kőhidai bejelentette, hogy bevonul,
és csak elköszönni jött, a szerelő meghatódott, zavart arccal szorongatta a kezét, tanácsokat adott, hogy
viselkedjen majd a katonaságnál.
Még tíz óra sem volt, mikor Kőhidai már végzett minden tennivalójával, és kilépett a vállalati
központ kapuján. Bár a jogszabályok szerint a munkaviszonya fennmaradt, tudta, hogy többé nem fog
visszatérni ide. Egy utcai bódéban szilvát vett, míg eszegette, eltűnődött, mihez kezdjen az előtte álló
nappal; egy hirtelen ötlettel eldobta a zacskót, és kiment a Keleti pályaudvarra.
Kunszöllősön már ismerősként szállt le a vonatról, mióta a lány hazament, Kőhidai majd minden
hétvégén leutazott hozzá, most mégis idegesen vágott neki a ház felé vezető útnak, zavarta, hogy nem
tudta előre bejelenteni az érkezését.
Csak Mihálynét találta otthon, a patika déli szünetében jött haza, hogy sietve ebédet főzzön,
zöldbabot pucolt a ház tornácán. Margit még reggel kiment az egyik tanyasi ismerősükhöz kerékpáron,
azt ígérte, hogy dél körül hazajön. Az asszony be akarta tessékelni a szobába, de Kőhidai leült mellé,
és segített babot pucolni.
Elmondta Mihálynénak, hogy megkapta a behívót, és tanácsát kérte, hogy közölje-e Margittal. Az
asszony megdöbbent, de bajokhoz szokott fegyelmezettséggel azt ajánlotta, hogy ha semmi esély sincs
elkerülni a bevonulást, beszéljen nyíltan Margittal.
A hír nem hagyta nyugodni Mihálynét, feltette a zöldbabot, elnézést kért, hogy magára hagyja,
visszament a patikába, és szabadnapot vett ki. Sejtve, hogy egy ideig ez lesz a fiú utolsó látogatása,
csirkét vágott és bort hozott az ebédhez.
Leültek a szobában. Mihályné elmondta, hogy Margit lassabban tér magához, mint az orvosok
gondolták, most is vannak fejfájással kísért depressziós rohamai, előfordulhat, hogy vissza kell mennie
a kórházba. Beszélgetés közben gyakran kinézett: nem tűnik-e fel Margit kerékpárja? Három órakor
már nem vártak tovább, behozta az ebédet.
– Gyakran el szokott maradni? – kérdezte Kőhidai.
– Ismerheti őt, Miklós, talál egy öreg parasztot, aki beszél neki, és olyankor megfeledkezik az
időről.
Ebéd után látta, hogy Mihályné nyugtalanul ül a széken, valószínűleg munkája lett volna otthon,
Kőhidai felkelt.
– Szeretnék egy kicsit sétálgatni, még nem ismerem a várost. Majd visszajövök.
Határozott léptekkel indult el, de az utca sarkán túl, ahol már eltűnt Mihályné szeme elől,
lelassított, valójában semmi sem érdekelte Kunszöllősön. Benézett egy útjába eső református
templomba, a padokon zsoltároskönyvet talált, beleolvasgatott, aztán sokáig állt az uszoda előtt, és a
kerítésen át figyelte, hogy ugrálnak le a gyerekek a startkövekről. Bent a város közepén talált egy
antikváriumot is, válogatott a könyvek között, vett magának néhány olcsó kötetet; arra riadt fel, hogy
szemközt a Városháza tornyán az óra ötöt mutat.
Visszasietett Mihályékhoz, az asszony elkeseredett arccal fogadta.
– Képzelje, Miklós: Margit még mindig nem jött haza. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Meddig
várhat?
– Lassan mennem kell, hat óra után indul az utolsó vonat. Feljöhetne Margit valamelyik nap?
– Persze hogy fel, de nagyon szomorú lesz, hogy elkerülték egymást. Nem maradhatna itt
éjszakára?
– Nem szóltam otthon.
– Ha muszáj sietnie, holnap elmehetne az első vonattal.
A fiút semmi sem vonzotta haza, határozatlanul bólintott. Hat órakor János is megjött a
gimnáziumból, ahol tanított. Mikor meghallotta, hogy mi történt, résztvevően kezet nyújtott, és behívta
Kőhidait a szobájába egy pohár pálinkára.
Már besötétedett, mire Margit is megérkezett, biciklijét a tornác feljárójának támasztotta, és
füzeteit melléhez szorítva bejött a szobába. Kőhidai figyelmesen megnézte, és úgy találta, Mihálynénak
igaza van: a lány arca kissé megtelt, de az idegesség változatlanul ott vibrált a vonásain, gyakran
összerázkódott, és nem lehetett tudni, hogy sírni vagy nevetni fog.
Margit rögtön megértette, hogy Kőhidai lejövetele rosszat jelent, de mikor megtudta, hogy néhány
nap múlva bevonul, és két évre el kell válniuk, nem akarta elhinni. Kétségbeesetten sírt, és
belekapaszkodott a fiúba, Kőhidai simogatta a vállát, közben Mihálynéra nézett, de az asszony is
tanácstalan volt. János felkelt az asztal mellől.
– Ne sírjál, nem a temetőbe viszik, más is volt már katona. Gyertek, menjünk le a Dudáshoz,
igyunk valamit.
Erőszakkal öltözni küldte Margitot. Kőhidai reggel, mikor elindult hazulról, nem számított rá,
hogy este vendéglőbe megy, csak egy kinyúlt zöld pulóvert hozott magával. János felajánlotta egyik
öltönyét, de jóval alacsonyabb volt a fiúnál, csak egy fehér inget és egy kardigánt adhatott. Kőhidai
megnézte magát a tükörben, úgy találta, a nyaka túlságosan nyitott, kért kölcsön egy nyakkendőt.
Hármasban indultak el, Margit ment középen pliszírozott aljú fehér ruhában, melyet derékban
piros öv szorított össze, mindkét kezével Kőhidaiba kapaszkodott, gyakran elvétette a lépést, és
megbotlott, csak akkor szedte össze magát, mikor feltűnt a nagy nyári vendéglő kivilágított terasza.
Fent a dobogón már játszottak a cigányok, de az asztaloknál még alig ültek. János megszokott
helyére vezette őket, egy különálló kis asztalhoz, melyet egyik oldalon a kerítés, kétoldalt pedig
vadszőlővel felfuttatott deszkatámaszok zártak le. Vörös bort kért, töltött a poharakba.
Kőhidai szótlanul felemelte a poharát, és koccintott, kezét Margit kezére tette; János, aki eddig
aggódva figyelte őket, fellélegzett.
– Menjetek táncolni.
– Én rosszul táncolok – mondta Kőhidai.
– Nem baj, akkor csak lépkedjetek.
Kituszkolta őket az udvar közepén álló, kissé megemelt betonkoronghoz. Kőhidai megvárta, amíg
néhány pár elfoglalja a tánctér közepét, csak akkor állt be a szegélyre. A lány elhagyta magát, szinte
csak egy helyben forogtak.
– Nem bírom ki nélküled.
– Ne beszélj így.
– Semmi kedvem sincs élni.
– Meglátod, nem lesz olyan hosszú ez a két év.
A lány sírni kezdett, Kőhidai magához húzta, de a sírás nem csillapodott, visszamentek az
asztalhoz. János mellett már ott ült két barátja, jöttükre felálltak, hogy átengedjék a helyüket, de
Kőhidai intett, hogy nyugodtan maradjanak.
– Elmegyünk, Jancsi, Margit nincs jól.
– Legalább igyatok valamit.
– Kösz, nem kell. Találkozunk még?
– Lehet, hogy egy szobában alszunk, igyekszem úgy hazamenni, hogy ne keltselek fel. Majd reggel
még beszélünk.
Elköszöntek, ahogy kiléptek a vendéglő fényköréből, szinte teljes sötétségben haladtak tovább,
az utat megvilágító gázlámpák még a háborúban tönkrementek.
– Olyan szörnyű sötét ez a város – mondta a lány –, nem lehet itt élni.
– Valaha szeretted.
– Most már nincs türelmem hozzá. Mennyi időnk van még?
– Meddig?
– Amíg be kell vonulnod.
– A maival együtt három nap.
– Holnap én is felmegyek Pestre, veled akarok lenni.
Mihályné várt rájuk, megmutatta Kőhidainak a helyét, valóban János szobájában ágyazott meg
neki. Margit megkérte anyját, hogy csomagolja be a holmiját, mert reggel ő is elutazik. Az asszonyon
látszott, hogy nem találja helyesnek, de nem szólt.
Kiültek a tornácra, csókolóztak, a lány sírt, ereje végén járt, néha percekre elaludt. Kőhidai
óvatosan átfogta a vállát, és bevitte a szobába, anyja gondjaira bízta, aztán ő is lefeküdt. Sokáig nyitott
szemmel várakozott, abban reménykedett, hogy a lány felébred, és átjön hozzá. Még hallotta, mikor
János hazaérkezett, csalódottan hasra fordult.
Mihályné fél ötkor keltette fel, átment a fürdőszobába: Margit a tükör előtt fésülködött, arca
nyugodtabbnak látszott.
– Hogy aludtál? – kérdezte a fiú.
– Jól. Úgy örülök, hogy veled mehetek.
Mikor elindultak az állomás felé, az utcákon még alig jártak, csak néhány vénséges éjjeliőr tartott
hazafelé, ismerték Margitot, ujjukat kalapjukhoz emelve köszöntötték.
Kőhidai vitte a lány bőröndjét, mire kiértek az állomásra, megizzadt, letette a peronra, és vörös
szemével hunyorogva nézte az ég alját: már jött föl a nap.
„Visszatérünk ide még valaha is?” – akarta kérdezni, de meggondolta magát, és csak annyit
mondott:
– Már lehet hallani a vonatot.
A bevonulásig hátralevő időt együtt akarták tölteni. Kőhidai szívesen elment volna a Zichy Jenő utcai
albérleti szobába, de Margit félt, hogy a háziasszonya megjegyzéseket tenne, vagy a bátyja váratlanul
beállít. Mivel bejelentett pesti lakásuk volt a fővárosban, sehol sem kaphattak szobát, úgy gondolták,
leutaznak Visegrádra.
A pályaudvaron elváltak, és hazamentek átöltözni. Kőhidai senkit sem talált otthon, anyja levelet
sem hagyott, csak a vacsorára kikészített dermedt paprikás krumpli maradt az asztalon néma
szemrehányásként.
Magához vett kétszáz forintot megtakarított pénzéből, két inget és alsónadrágot dobott be az
aktatáskájába, már kilépett az ajtón, mikor eszébe jutott, hogy a biztonság kedvéért elviszi magával a
katonai behívóját is. Úgy emlékezett, hogy az összehajtott behívót egyik este olvasás közben a kezében
tartotta, és a Dosztojevszkij-kötet lapjai közé tette, még a mozdulatot is fel tudta idézni magában, most
mégis hiába forgatta végig újra és újra a könyvet. Szétdobálta az egész könyv- és füzetcsomót, de itt
sem került elő; nem talált más magyarázatot, minthogy anyjának kezébe akadt a behívó, és elrakta
valahová. Szeretett volna megbizonyosodni róla, az utcáról felhívta Kárpátiné munkahelyét, a
Jegyhivatalt, de senki sem vette fel a telefont, valószínűleg ebédidő volt.
Kőhidai félt, hogy a behívó elvesztése súlyos következményekkel járhat, de nem engedte
eluralkodni magán a rettegést. Azt bizonygatta magának, hogy az előtte álló két év zsúfolva lesz
hasonló kellemetlenségekkel, és ha mindent a szívére vesz, reménye sincs, hogy sértetlenül átvészeli
ezt az időt.
Egy órára beszélték meg a találkozót a Margit-hídi HÉV-végállomáson, Margit késett, Kőhidai
egy telefonfülkéből, ahonnan láthatta a beálló szerelvényeket, újból felhívta a Jegyhivatalt. Anyja
jelentkezett, hangján érződött, hogy meg van sértődve, amiért a fiú nem jelentette be, hogy elmarad
éjszakára, de Kőhidai most ezzel nem akart törődni.
– Nem láttad valahol a behívómat?
– Hol láttam volna?
– Egy könyvbe tettem, vagy az ágyam mellett volt, vagy az asztalon.
– Nem szoktam a könyveid között kutatni! – Kárpátiné hirtelen felfogta, hogy baj történt,
aggodalmasan kérdezte: – Csak nem vesztetted el?
– Á, nem, valahová elraktam, csak nem volt időm keresni. Gondoltam, hátha neked a kezedbe
akadt.
– Nem is láttam. Este hazajössz?
– Azért is hívtalak fel: lemegyek Visegrádra, lent leszek két napig.
Az asszony újból megsértődött.
– Jó szórakozást, érezd jól magad. Remélem, még látlak, mielőtt bevonulsz.
Kőhidai elköszönt, és visszaakasztotta a kagylót a horogra, gyomra remegett az idegességtől.
Meglátta Margitot a síneket lezáró, fehérre meszelt rámpánál, ingerült szeme hibákat keresett a lányon,
elégedetlenül nézte végig a kopott bőröndöt, a cipő letaposott sarkát. Észrevette, hogy a magyaros
varrottas mellénykét hátul középen egy vastag csomó nyomja ki.
– Mi az ott?
A lány elvörösödött.
– Semmi.
El akart fordulni, de Kőhidai erőszakkal megfogta a csomót, ujjai összetekert drótszálakat
tapintottak ki.
– Dróttal kötötted össze a melltartódat?
– Nem volt időm megvarrni. – Sértődötten hozzátette: – Te szakítottad el a múltkor.
Margit elhúzódott a fiú közeléből.
Majdnem üres HÉV-vel utaztak ki Szentendrére, fent a szerelvényen is egymástól távol,
külön-külön ablakba álltak. A magas töltésről Kőhidai belátott az elmaradó gyárudvarokra, tekintete
füstölgő szénhalmokon, veszteglő teherautókon, összevissza dobált üvegeken siklott át, ember alig
látszott. Csak néha tűnt fel egy-egy kék munkaruhás rakodó, zsákot vagy csöveket cipelt át lassan az
udvaron.
Elhagyták a várost, a szerelvény már őszre készülődő vidéken futott tovább, a fákról letisztult a
levél, törött paradicsomos ládák hevertek a táblák végében, egy öregember válogatott egy rothadt
káposztahalomban. Kőhidait tompa és nyomasztó bánat töltötte el, kezét kinyújtotta Margit felé.
– Ne haragudj.
A lány átjött és mellé könyökölt, a válluk összeért.
– Mi bajod van? Történt valami?
– Nem találom a behívómat. Lehet, hogy elveszett.
– Ugyan, dehogy veszett el. Mikor hazamégy, nyugodtan végignézel mindent, és elő fog kerülni.
– És ha nem lesz meg?
– Szerintem akkor sincs semmi baj. Nem fogják azt hinni, hogy direkt odaadtad valakinek a
behívódat, mert az illető nagyon szeretne katona lenni, és csak így tud bejutni a laktanyába.
Szentendrén autóbuszra szálltak át, négy óra után értek ki Visegrádra. Bementek a hajóállomásnál levő
kertvendéglőbe, a nap még átderengett a zöld ponyván, egy pohár sört ittak, és elindultak szállást
keresni.
Margit szeretett volna lent a part menti földes sétányon menni, de az előző héten árhullám vonult
végig a Dunán, a lapályos futballpályát még bokáig érő víz borította. Most már visszahúzódott az ár,
de kisodródott fagyökerek és ágak zárták le az ösvényt, a zöldes hínár, a döglött halak és ázott rongyok
terjedő szaga az egész partmelléket ellepte.
A főutcán figyelték a hirdetéseket, egy villanyoszlopra kiragasztva megtalálták a vendégszállások
ügyét intéző nő címét. Töprengve álltak meg a jelzett ház fakerítésénél.
– Mit gondolsz, fog adni közös szobát nekünk? – kérdezte Kőhidai.
– Nem tudom.
– Mit kellene csinálni?
– Úgy hallottam – mondta a lány óvatosan –, hogy egy húszforintost szoktak berakni a személyi
igazolványba, és úgy adják oda a jelentkezésnél.
– Gondolod, hogy elfogadja?
– Próbáljuk meg.
Ahogy benyitottak a kerítésajtón, száraz és meleg virágszag csapta meg az arcukat. A jukka sűrű
fehér harangfürtjei között feltört a törökszegfű, egy rózsa elnyúló ága beleért a liliomok kelyhébe, a fal
tövében felkúszott a jerikói lonc zöldje.
Az udvar mélyén álló földszintes házhoz néhány lépcső vezetett fel, az ajtóra kiszegezték az
Idegenforgalmi Hivatal jelvényét. Egy ötven év körüli, világoskék szemű, festett fekete hajú asszony
fogadta őket, rájuk mosolygott.
– Isten hozta magukat, kedveseim, üljenek le minálunk.
Kifaggatta vendégeit, mikor megtudta, hogy Margit apja vidéki tanár volt, helyeslően bólintott.
– Ezt az országot a magyar néptanítók tették naggyá. Ők voltak a nemzet igazi napszámosai.
Margit udvariasan megdicsérte a falra és polcokra kirakott tányér- és korsógyűjteményt, az
asszony sóhajtva legyintett.
– Ez már csak a maradék, a legszebb darabokat el kellett adnom. – A szomszéd ház felé mutatott.
– Átvittem a sok antik darabot a szomszédba, egy Schuler nevű emberhez, ő vásárolta meg az egészet
bagóért. Ha még egyszer kezdhetném az életemet, soha semmit nem gyűjtenék.
Elővette a bejelentő nyomtatványt, és elkérte a személyi igazolványokat. Kőhidai átnyújtotta,
megbánta, hogy pénzt tett bele, kicsinyesnek és otrombának találta ezt a kísérletet, de a nő arcán nem
látszott sértődés, eltette a húszforintost, és lapozgatott az igazolványban.
– Maguk nem házasok?
– Nem, ő a menyasszonyom – mondta Kőhidai rekedten.
– Akkor sajnos nem lakhatnak együtt. De tudok adni egy lakásban két egymás melletti szobát, ha
megfelel maguknak, kivehetik, aztán ahhoz senkinek semmi köze sincs, hogy kinyitják-e a köztes ajtót.
– Mennyibe kerül?
– A két szoba két napra összesen 128 forint.
– Más szoba nincs? Olcsóbb.
A nő alig észrevehetően elhúzta a száját.
– Nincs. Tudják, ez még főszezon, ilyenkor mindenki Visegrádra jár.
Kőhidai Margitra nézett, a lány aprókat biccentve jelezte, hogy vegyék ki a szállást. Megkapták
a kulcsot, kint az utcán Kőhidai letette a táskákat, és megszámolta a pénzt:
– Hetven forintunk maradt. Két napra.
– Mennyi kellene még?
– Nem mindegy, ha nincs?! Legalább negyven-ötven forint.
– Várj itt egy kicsit.
– Mit akarsz?
– Rögtön jövök. Megkérdezek egy címet.
A lány újra bement a kertbe, néhány sietős szót váltott az asszonnyal, és visszajött. Megcsókolta
Kőhidait.
– Még egy pillanat.
Befordult a sarkon, egy negyedóra múlva tért vissza, csak a kék pamutpulóvere volt rajta.
– Hol a mellényed?
– Eladtam.
– Kinek?
– Van itt egy ócskás, az vette meg az öregasszony edényeit is. Megkérdeztem a címét.
A lány elfogulatlan mosollyal ötven forintot nyújtott Kőhidai felé. A fiú a földet nézte.
– Nem sajnálod?
– Nem. Már úgyis nagyon untam. Menjünk.
Egy elvált tanárnő házában kaptak szállást, az egyik vendégszobát az előtérből választották le egymásba
rótt nyersszínű furnérlapokkal, ebből nyílott a másik szoba és a fürdő. Csak a legszükségesebb
bútorokat és tárgyakat hagyták bent – egy régi amatőr rádión kívül, de Kőhidai hiába csavargatta a
gombokat, a készülék nem szólalt meg.
A háziasszony nem számított vendégekre, elnézést kért, hogy még nem takarított ki, felhajtotta
a szőnyegeket a gödrös parkettán, söprűt, vödröt hozott, az ágyakra friss lepedőt és tükrös
paplanhuzatot készített ki, a fiú és a lány sietve megmosdott, és elköszönt.
Végigsétáltak a falun, az olcsóbbnak látszó vendéglőben, a révkocsmában ültek le. Kőhidai
vacsorát akart rendelni, de a lány a karjára tette a kezét.
– Ne költsük el ételre a pénzt. Ma inkább inni szeretnék.
– Ahogy akarod.
A pincér literes üvegben zavaros, rosszul kezelt bort hozott ki. Kőhidai töltött, aztán nézte a
Dunát, tenyerében forgatva a hűvös poharat.
– Mire gondolsz? – kérdezte a lány.
– Olvastam egy könyvet még a háborús időkről. A szerzője leírta a bevonulás előtti estéjüket: a
feleségével végigjárták a régi ismerős helyeket, ahol randevúztak, sétáltak. Kint vacsoráztak Óbudán,
ittak egy üveg pezsgőt a Margitszigeten, megnéztek egy lebontott házat, ahol az előző lakásuk volt. Míg
olvastam, végig az apámra gondoltam, mikor ő bevonult, el sem tudott búcsúzni anyámtól, reggel
elment valahová, és csak délután jött vissza, pedig tudta, hogy apámnak indulnia kell.
– Nem szerették egymást?
– Én akkor még nem értettem, hogy jól élnek vagy rosszul. Lehet, hogy végig idegenek voltak
egymásnak, a mostohaapámmal, azt hiszem, jobban kijön az anyám.
Kőhidai kiitta a poharat, és újból töltött.
– Neked mik az utolsó emlékeid apádról?
– Apuka reggel vonult be, anyám korábban felkelt, kalácsot sütött, mindent bepakolt egy nagy
hátizsákba, egy külön cédulára felírta, hogy melyik zacskóba mi került. Apuka csak egy könyvet tett
hozzá: volt egy fekete bőrkötéses Toldi-trilógiája, az végig vele volt a fogolytáborban is.
Margit felnézett.
– De miért beszélünk erről? Hiszen most mi nem így búcsúzunk, ugye nem így?!
Kőhidai erőt vett magán.
– Talán csak egy hónap, amíg nem látjuk egymást, az eskü után már szoktak adni eltávozást.
Lehet, hogy én még hamarabb kapok, mert már voltam katona, és tizedesként szereltem le.
– És mikor szerelsz le végleg?
– Két év, Margit, mondtam már.
– És amikor leszerelsz, minden úgy lesz, ahogy most van?
– Minden.
– Addig én úgy fogok élni, hogy mindennap meghalok egy kicsit – a lány megtörölte a szemét –,
légy szíves, kérj még egy liter bort.
– Be fogsz rúgni, nem baj?
– Nem.
Kőhidai felvett a földről egy összekunkorodott száraz falevelet, és mind apróbb darabokra törte.
– Ne sírj.
– Minden elveszett, amit szerettem: nagyapa, apuka, az egész gyerekkorom – Margit széles
kézmozdulatot tett –, az én egyetlen, csodálatos gyerekkorom!
Kőhidai magához húzta a lányt.
– Margit, nem tarthatott örökké a gyerekkorod.
– De akkor miért kell emlékezni rá? Hová lett az a kiskutya az udvarunkról, akivel mindig
játszottunk? Az a nagy rét, a hegyek, ahol nyaraltunk? Én sohasem leszek felnőtt, én mindig is gyerek
akartam maradni, azt szerettem volna, ha egy füles korsó vagyok, és az apám és anyám kézből kézbe
ad egymásnak. Én még mindig ott ülök a legalsó iskola legalsó osztályának padjában.
– Igaz – mondta Kőhidai –, nem lehet megérteni, hogy a gyerekkor elmúlt, én sem tudom felfogni.
Kívülről figyelem magam, nézem a karomat, és nem tudom elhinni, hogy ez az én karom. Merev, teli
van inakkal, szőrös – mintha egyetlen éjszaka változtam volna meg, mintha este lefeküdtem volna, és
reggel egy idegen testben ébredtem volna fel.
A zenekar fent az üdülőben egy cigánynótát játszott, Margit erőlködve felhajtott egy teli pohár
bort, és a dal ütemére mondogatta:
– Édes, drága apuka, drága, édes apuka…
Kőhidai attól tartott, hogy a lány rosszul lesz, fizetett, és kiléptek a vendéglő kertjéből. Mentek
a jegenyékkel szegélyezett sötét úton, egy pangó tócsánál, mely átható rothadásszagot árasztott,
felkavarodott Margit gyomra, egy fánál okádni kezdett. Kőhidai megtámasztotta a homlokát, érezte,
hogy langyos lucsok folyik rá az inge kézelőjére.
A lány térde megbicsaklott, Kőhidai felfogta, és leültette egy padra, zsebkendőjével megtörölte
az arcát. Vállát a lány feje alá támasztotta, és igyekezett mozdulatlanul maradni, belebámult a sötétbe.
Már becsukott a révkocsma, és fent az üdülőben is behajtották az ablakokat, hogy a kiszűrődő
muzsika ne zavarja az alvó falut, mikor Kőhidai rászánta magát, hogy felébressze a lányt:
– Margit, induljunk el.
– Úgy forog velem minden.
– Próbáld nyitva tartani a szemed, úgy nem szédülsz annyira. Gyere – és átfogta a derekát.
Az udvari ajtót zárva találta, de baloldalt a háziasszony szobájában égett még az olvasólámpa.
Kőhidai igyekezett csöndben elfordítani a kulcsot, és az előszobában is óvatosan emelte a lábát, nehogy
belebotoljon valamibe.
Meggyújtotta az asztalon álló lámpát, leültette a lányt, és lehúzta róla a piros-fehér csíkos ruhát.
Ahogy ujjai hozzáértek, úgy találta, Margit bőre szokatlanul forró, az enyhe izzadtság sem hűtötte le.
Félt, hogy a lánynak valami baja történt, végigfektette az ágyon, sarkig tárta az ablakot, és egy pohár
vizet készített az éjjeliszekrényre. Kőhidai az ágy mellett, Margit fejénél leült a szőnyegre, olvasni
szeretett volna, közelebb húzta a lámpát, de az erős fényre Margit felnyögött, sietve visszatette.
Gondolatok nélkül bámult maga elé, a bor lassan őt is elnyomta, előbb csak egy-két percre
bóbiskolt el, időnként a lányra nézett. Mikor látta, hogy nyugodtan fekszik, és a nyakán egyenletesen
lüktet a kissé kiduzzadó kékes ér, derékból előrehajolva ő is végigdőlt az ágyon.
Az éjszaka közepén arra riadt fel, hogy a lány mellette térdel, és magához húzza a fejét. Margit
már megfürdött, szappan és fogkrém szaga érződött rajta, ruháját is kimosta, és felakasztotta a fregolira,
az összegyűlő vízcseppek koppantak a kádban. De a részegség nyomai még rajta maradtak, a szeme
csillogott, ajkát kihívóan lebiggyesztette, derekát ringatta, Kőhidainak úgy tűnt, mintha egy filmen
látott érzéki színésznőt próbálna utánozni.
A fiú az álomtól még kábultan felállt, és átölelte a lányt, meztelen volt, a fiú tenyere végigsimított
néhány nedvesen maradt foltot Margit derekán, aztán, anélkül hogy elengedték volna egymást,
végigfeküdtek az ágyon. A lány mellét kényeskedve Kőhidai felé nyújtotta.
– Igyál egy kis tejecskét.
A fiú ráborult, nadrágszíját ki sem csatolva erőszakolta át a derekán, így is végtelen hosszúnak
tűnt az a néhány pillanat, amíg belehatolt a lányba, attól félt, hogy rosszul lesz vagy meghal, mielőtt
sikerülne. Ágszerűen merev nemi szerve szinte a lepedőhöz szögezte Margit testét, egymást tépve
szeretkeztek, Margit körmeit Kőhidai vállába mélyesztette.
Az ölelések szüneteiben Kőhidai ujjai hegyével végigsimított Margit testén, érezte a nedves, meleg
bőr reflexeinek remegését, ismét megkívánta, félredobta a takarót. Margit félt, hogy megfázik,
kinyújtott lábbal emelte vissza a paplant izzadt hátukra. Hajnalodott, mikor Margitot elnyomta az álom;
Kőhidai nem aludt el rögtön, hunyorogva bámult ki az ablakon, a lány szétzilálódott haján túl most kelt
fel a nap.
Harmadik nap a déli hajóval akartak hazamenni, tíz óra felé becsomagoltak, és lementek a partra. A
hajóállomás mellett egy kavicsosabb rész kissé már felszáradt, itt ültek le egy tuskóra.
– Nem dobod le az inged? – kérdezte a lány.
Kőhidai a fejét ingatta, vállán még látszott Margit körmeinek a nyoma.
– Akkor menjünk be a vízbe.
Cipőjüket a tuskón hagyták, óvatosan átláboltak az iszapon, és a parttól néhány lépésnyire
megálltak a vízben, már itt is a térdükig ért. A Dunáról meleg pára szállt fel, de így is messzire lehetett
látni: a túlparton még változatlanul zöld fák és bokrok takarták be a hegy oldalát, innen nézve semmi
sem jelezte az ősz közeledtét.
– Hogy tetszik, Miklós?
– Nagyon szép. Vagy örökké a Duna mellett kellene élni, vagy sohasem volna szabad ide jönni.
Az olyan szomorú, hogy az ember csak egy-két napot tölt itt.
– Mi volna – kérdezte a lány –, ha itt maradnánk?
– Menjünk el az esti hajóval?
– Nemcsak egy-két órára, hanem ameddig akarunk. Évekig. Nincs kedved hozzá?
– Nem lehet. Négy nap múlva már kiadnák a körözést ellenem, keresne a rendőrség és a katonaság
is, hogy miért nem vonultam be.
– Szerintem ezzel nem kell törődni. Senki sem veheti el az ember jogát, hogy ha talál egy helyet
a Duna mellett vagy bárhol a világon, ahol jól érzi magát, álljon a vízben, vagy napozzon, és addig
maradjon ott, amíg jólesik neki. Ennyi joga feltétlenül van az embernek.
– Az embernek nincsenek feltétlen jogai. Bizonyos körülmények között mindent el lehet venni
tőle.
– És te ezt helyesled?
– Nem, de mi múlik ezen?
– Természetes állapotnak tartod, hogy az embereket meg lehet fosztani a jogaiktól?
„Igen” – akarta mondani Kőhidai, de meggondolta magát, határozatlanul bólintott, és elnézett a
nyugodt vízen. A lány is lecsillapodott.
– Ne haragudj, mindig addig vitatkozok, amíg ilyen szomorú hülyeségek jönnek ki belőle.
Egy lapos kőre állva megmosták a lábukat, és kimentek a partra. Már nem maradt annyi pénzük,
hogy vendéglőben ebédeljenek, a hentesnél bácskai májas hurkát, kenyeret és uborkát vettek, felvitték
magukkal a hajóra. A hátsó fedélzeten találtak két nyugágyat, arra telepedtek le, késük sem volt, kézzel
törtek a kenyérből, közben figyelték a hajó mögött megnyíló mély barázdát.
– Holnap hánykor kell jelentkezned?
– Nyolc órakor egy iskolában. Onnan visznek tovább minket.
– Nem lesz baj a behívód miatt?
– Most már nem érdekel. Legfeljebb hazaküldenek.
Egy batyus öregasszony jött föl a fedélzetre, egy fonott kosárban egrest árult.
– Kérsz?
– Maradt még pénzünk? – kérdezte Margit.
– Három forint és ami a villamosra kell.
– Akkor vegyünk.
Az öregasszony kétszer merítette meg az üvegpoharat, és a gyümölcsöt egy újságpapír zacskóba
töltötte. Lassan eszegettek, Kőhidai egy-egy zöldebb szemet beledobott a vízbe.
– Elkísérhetlek holnap? – kérdezte a lány.
– Nem volna jobb, ha most este elbúcsúznánk? Holnap reggel isten tudja, hányan tolonganak majd
ott, mi is idegesek leszünk.
– Szeretnék veled lenni, amíg csak lehet.
– Gyere. Ha neked nem rossz, én nagyon örülök neki.
Alig valamivel tíz óra előtt értek a Zichy Jenő utcai ház kapujába, már nem tellett volna
kapupénzre, sietve elváltak, és a lány beosont a kapun. Kőhidai gyalog indult el hazafelé, abban
reménykedett, hogy ha késik, anyja nem várja meg, hanem lefekszik.
Kárpátiné a konyhában olvasott, egy hokedlira kirakott mindent, amit reggel a fiúnak magával
kellett vinnie. A Teleki téri ócskapiacon vett egy használt zöld katonaládát is, kibélelte újságpapírral.
Szokatlanul nyugodtan és barátságosan kérdezte:
– Nem hiányzik valami, fiam?
– Úgy látom, minden megvan. Reggel még berakom a borotvakészletemet. A behívómat nem
találtad meg?
– Nem, pedig mindenhol kerestem. Nagy baj lesz belőle?
– Azt hiszem, nem, az egész nem fontos.
– Eszel valamit?
– Nem vagyok éhes, hazafelé vacsoráztam a hajón.
– Szóval ez az utolsó éjszakád idehaza?!
Ezt a fiú maga is tudta, de hogy kimondták, mégis összeszorult a torka.
– Vigyázz magadra, ne legénykedj. Ne vitatkozz senkivel, akármit is mondanak, adjál nekik
igazat, nem jelent semmit, te közben azt gondolhatsz magadban, amit akarsz. Légy kedves
mindenkihez, de ne barátkozz senkivel, az emberek mindig a maguk hasznát keresik, a másikat csak
kihasználják…
Kőhidai nem akarta tovább hallgatni, úgy tett, mintha ásítana, tenyerével ütögette a száját.
Kárpátiné megsértődött.
– Egyszer az életben végighallgathatnád az anyádat, hátha én is tudok valamit. De ahogy
gondolod, nem erőltetem…
Kőhidai bement a kamrájába, még egyszer végiglapozta a Dosztojevszkij-kötetet, de a behívó nem
került elő. Lassan levetkőzött, tekintetével sorra vette az ismerős tárgyakat: a furnérral borított
varrógéphajót, könyveit, súlyzóját, apja régi sakk-készletét. Tudta, akárhogy alakul is a sorsa a
következő években, ebbe a szobába már nem tér vissza többé, legfeljebb egy-két napra. Először gondolt
megnyugvással a katonai szolgálatra.
Reggel hét órakor találkozott a lánnyal a Nagyvárad téren. Margit egy spárgával átkötött,
fluszpapírba takart papírdobozt adott neki.
– Mi van benne?
– Egy kis sült csirke és alma. Anyuka küldte neked Jancsival.
Kőhidai megköszönte, és berakta a katonaládájába.
Mentek kézen fogva végig az Üllői úton, a boltok előtt hajlongó rakodókat, reggeli részegeket
kerülgetve. A mellékutca torkolatában már látszott a bevonulási körletnek kijelölt iskola, a kapu fölött
egy fehér betűs piros tábla üdvözölte az újoncokat.
– Ott van.
A lány megszorította a fiú kezét.
– Igyunk valamit.
Kőhidai csodálkozva nézett rá.
– Mit akarsz inni?
– Rumot. Van nálam pénz.
– Nálam is.
Beálltak egy közeli kocsmába. Néhány húsz-huszonegy éves fiú már ott könyökölt a pulton,
katonaládájukat az olajos padlóra dobták. Legtöbbjüket elkísérte egy-egy barát vagy rokon, egy
alacsony, kövér fiú egy Beszkárt-egyenruhás nővel csókolózott, nem törődve a lábuknál játszadozó két
kisgyerekkel. Mikor Kőhidaiék beléptek, felemelték a fejüket, mosolyogva és részvevően bólintottak.
A fiú kikérte a rumot, letette a sarokban egy asztalra, de nem nyúltak hozzá.
– Hány óra van?
– Fél nyolc lehet.
– Hamarabb be kell mennem – mondta Kőhidai –, hátha valamilyen jegyzőkönyvet vesznek fel
a behívó miatt. Jobb túlesni rajta.
– Akkor igyuk meg.
Felemelték a poharakat.
– Mire igyunk?
– Arra, hogy visszajössz.
– Ne sírj.
– Semmi értelme nélküled tovább.
Az iskola kapujánál őrök álltak, nem engedtek be idegeneket. El kellett válniuk, Kőhidai
megcsókolta a lányt.
– Isten veled.
– Írjál rögtön, ahogy tudod a címedet.
– Jól van. Menj el, Margit.
– Nem, még várok egy kicsit, hátha szükséged lesz valamire. Itt leszek a túloldalon, szólj ki, vagy
gyere oda, ha tudsz.
Az őrök csak vonakodva bocsátották be a behívó nélkül jelentkező Kőhidait, egyenest a körlet
parancsnokához, egy kövér főhadnagyhoz kísérték. A tiszt szabotázst emlegetett, büntetéseket helyezett
kilátásba, de végül nem vétetett fel jegyzőkönyvet, átküldte a gyülekezőnek kijelölt osztályterembe.
Kőhidai megkönnyebbült, hogy az ügy elsimult.
A terem üres volt, kinézett az ablakon: nem az utcára, hanem a belső udvarra nyílt, nem láthatta
a lányt. Leült egy padra, és elővette a magával hozott újságokat.
Nyolc óra felé folyamatosan érkeztek a többiek is, szinte valamennyien részegek voltak, és itt bent
is folytatták az ivást, zsebükben vagy a katonaládájukban csempészték be a borosüvegeket. Énekeltek
és kiabáltak, nem törődtek vele, hogy az időnként belátogató főhadnagy rendreutasítja és megfenyegeti
őket.
– Amíg nem esküdtünk föl, addig nem büntethet meg minket – magyarázta a többieknek az
alacsony, kövér fiú, aki a kalauznővel csókolózott a kocsmában –, eskü után pedig úgysem ő lesz a
parancsnokunk, nem tolhat ki velünk.
Délután két óráig maradtak az iskolateremben, a padlón már halmokban álltak az eldobott
ételmaradékok, kenyérdarabok, borosüvegek, mikor a főhadnagy sorakozót vezényelt, és kivonultak
az udvarra. Felszálltak egy ponyvával letakart teherautóra. Kőhidai úgy helyezkedett, hogy a pad külső
végére kerüljön, kint az utcán még egy pillantást vetett a túloldalra, de Margit már nem volt ott. A
közlekedési lámpa hirtelen váltott, a kocsi meglódult, Kőhidainak meg kellett kapaszkodnia, hogy ne
essen előre.
A ponyvás teherautó kivitte őket a Nyugati pályaudvarra, a váróterem elkerített részében már
két-háromszáz fiú szorongott, más gyülekezési körletekből hamarabb megérkeztek az újoncok.
Mikor közelebb ért a tömeghez, Kőhidai orrát naftalin és kártolt gyapjú dohos bűze csapta meg,
a legtöbb újonc megnyúlt pulóverben és kirojtosodott koptatójú, farban kitágult nadrágban vonult be.
Az egy szezonra szánt pulóverek hitvány anyagát a készítők élénk színekkel próbálták ellensúlyozni,
de a kihívó piros, zöld, kék sávok már megkoptak és egymásba mosódtak.
Az újoncok kérdezgették a körülöttük sétálgató tiszteket, szerettek volna megtudni valamit útjuk
céljáról és a katonaéletről, de látva, hogy csak kitérő válaszokat kapnak, nem próbálkoztak tovább.
Csoportokra oszlottak, leültek katonaládáikra, és egykedvűen kártyáztak vagy beszélgettek.
Szomszédai Kőhidait is megszólították, de a fiú óvakodott attól, hogy beszélgetésbe keveredjen
velük. Nem felejtette el: a sztálinvárosi építőtáborba leutazva épp azzal vonta magára a gúnyolódók
figyelmét, hogy túl nagy igyekezettel próbált beilleszkedni társai közé.
„Nem kell beszélni, a hallgatás kisebb támadási felületet mutat!” – gondolta.
Elővette az újságot, de napközben már többször is végigolvasta, fárasztóan unalmasnak találta a
cikkeket. Felkelt, és sétára indult, a szűk helyen óvatosan emelve lábait. Nézte a kártyázókat, a falra
kiragasztott hirdetményeket, de bokája hamar elfáradt a köves padlón, visszaült a zöld ládára.
Nyugtalan volt, hosszú évek fegyelmezett napirendje után csak nehezen vette tudomásul, hogy az
órák most céltalanul futnak tovább. Úgy érezte, egy gumitömlőhöz hasonlít, melyből lassan kiengedik
a levegőt, a tétlenségtől mintha a szívverése is lassúbbá vált volna, ujjai elzsibbadtak. Mégis észre
kellett hogy vegye: ez a püffedt lebegés mintha csökkentette volna idegei feszültségét.
Órák teltek el, a várótermek padjait elfoglalták a csövezők, megjelentek a környék notórius
részegei, akik a kocsmák zárórája után csak a pályaudvari büfében jutottak olcsóbb italhoz. Egy
öregasszony merev részeg törpe fiát mutogatta és a róla készült fotókat kínálta eladásra. Rosszkedvű
takarítónők fűrészporral szórták fel a kőpadlót, és söpörni kezdtek.
Tizenegy óra felé az újoncok végre parancsot kaptak az indulásra, a menetoszlop sokáig toporgott,
aztán hirtelen meglódult. Kint a peronon erősen lehűlt a levegő, a várakozó mozdonyok gőze
lecsapódott a tető üveglapjain, és hideg permetben visszahullott.
Tisztázódott az útirány is: az éjszakai nyíregyházi személyvonathoz kapcsoltak hozzá öt kocsit
az újoncok számára. A kupék hosszú fapadjain nem fértek el mindnyájan, sokan a folyosón telepedtek
le, vagy felmásztak a poggyásztartó hálókba. Újra kialakultak a kártyakompániák, asztalul egymásra
tett katonaládák szolgáltak, a pénzt a játékosok sapkájukba vagy felhúzott nadrágjuk ráncaiba rakták.
A gyönge villanykörték körül hamarosan füstfelhők lebegtek. Kőhidai nehezen bírta a vastag, fojtogató
levegőt, kihúzódott a kocsi nyitott előterébe. Engedélyt kért az ott posztoló őrszemtől, hogy leülhessen
a lépcsőre, az újságot maga alá terítette, könyökével a katonaládára támaszkodott.
A vonat elindult, lassan húzott kifelé a városból, a környék már sötétségbe merült, a bérházak
ablakain csak kívülről csillant meg valamennyi fény. A mozdony szikraesőt szórt a kiszáradt
töltésoldalra, a gaz meggyulladt, de hamarosan el is aludt.
Elhagyva Kőbánya-alsó állomást, Kőhidai a zsidó templom mellett meglátta a szeretetotthont, ahol
nagyapja élt. Újra eltöltötte az aggodalom, hogy találkozik-e még vele valaha is.
A fiú felkelt, és átment a peron túloldalára, összehúzott szemmel nézte a sötét Népligetet, szerette
volna megtalálni a sétányt, ahol egyszer Margittal járt, de akárhogy figyelt, csak a régi
KISOK-futballpálya tribünjét ismerte fel az összeolvadó fekete fakoronák között, csalódottan visszaült
a helyére. A szerelvény felgyorsított, kattogva átfutott egy széles, kivilágított út fölött, feltűnt még egy
kései, befelé tartó villamos, aztán egymástól távol eső családi házak és egyhangú cserjés jelezte, hogy
elhagyták Pestet. Kőhidai fázni kezdett, előkereste pulóverét a ládából.
Bent a kupéban hirtelen veszekedés tört ki, az őrszem bement rendet teremteni, visszatérve
elmondta, hogy a kártyázók közül valaki csalt, huszonegyesnél úgy adott bankot, hogy a kártyacsomót
egy bádog cigarettadoboz fölé tartotta, és a fényes tükröző fedélben mindig látta a legalsó lapot. Már
száz forintokat nyert, mikor a többiek észrevették a trükköt.
Kőhidai elálmosodott, szemüvegét berakta a ládába, és hátrább csúszott a lépcsőn, hogy ha
elaludna, se essen neki a felhúzott vas ajtókorlátnak. Hunyorogva nézte egy-egy állomás kivilágított
névtábláját, legtöbb helyen csak a szolgálattevő állt a sínek mellett, kezét lazán piros sapkájához
emelte, mögötte egy lámpa égett a vas keresztrúddal lezárt kioszk homlokzatán. A vonat megállt, és
újból elindult, egy ideig még látszottak a kövesúton távolodó leszálló utasok, aztán a környék újra
elnéptelenedett.
A fiú megizzadt a pulóverben, kigombolta inge legfelső gombját, fejét oldalt támasztotta, és
elaludt; álmában is hallotta a kerekek egyenletes kattogását.
Arra riadt fel, hogy valami hirtelen lökéstől halántéka nekivágódik a peron falának. Kőhidai a
fájdalomtól és az álmosságtól kábultan felnézett, azt hitte, rosszul lát: kocsijuk elszakadt az előző
vagon ütközőjétől, a fékek nem működtek, így visszagurultak a lejtős pályaszakaszon, csak ötszáz
méternyire álltak meg egy hirtelen emelkedő lábánál.
– Mi történt? – kérdezte az őrtől.
Az őr vállat vont, alig leplezve az idegességét, ő is elaludt, és attól tartott, hogy
fegyelmezetlenségével hozzájárult a balesethez.
– Nem tudok semmit.
– Szálljunk le?
– Azt nem szabad. Majd jön valaki, és megmondja, hogy mit csináljunk.
Fentről parancsok és sípszavak harsantak a hajnali ködben, és zűrzavaros kiabálás, eltelt egy
negyedóra is, amíg a tisztek odaértek a leszakadt kocsihoz. Ők is hirtelen álmukból ébredtek, sietve
gombolkoztak be, már menet közben előrántották revolverüket, szabotázst és provokációt emlegettek.
Hamarosan tisztázódott, hogy mi történt. Bent a kupéban megrekedt a füst, és csípte a kártyások
szemét, de egyikük sem vette magának azt a fáradságot, hogy letegye a lapokat, és kinyissa az ablakot,
felszóltak a poggyászhálóban fekvőknek. Kinyúlt egy álmos kéz, de az ablak fogantyúja helyett a
vészféket húzta meg; az erős rándulástól kettészakadt a vonat.
A tisztek hivatalos komolyságot erőltettek az arcukra, és szemmel láthatóan hosszas nyomozásra
készülődtek, de a tettes magától jelentkezett: az az alacsony, kövér fiú volt, akit a bevonulás reggelén
Kőhidai a kocsmában látott csókolózni a kétgyerekes kalauznővel. Atlétatrikóra volt vetkőzve, derekát
tapogatta, melyet megnyomott a poggyászháló keresztrúdja, készségesen válaszolgatott a kérdésekre:
Nagy Oszkárnak hívták, Rákospalotán lakott, és a gumigyárban dolgozott.
Mosolyogva mentegetőzött, amiért meghúzta a vészféket, nyilvánvalóan azt hitte, hogy néhány
dorgáló szóval elintéződik az ügy. Nemcsak ő, hanem a körülötte állók is megdöbbentek, mikor egy
százados parancsára az őrök hátrakötötték a kezét, és géppisztolyuk csövével nógatták indulásra.
Oszkár arca megrángott, de hamar legyűrte az elkeseredését, vállat vont.
– Ehhez nincs joguk, még nem esküdtem fel, nem csinálhatnak velem semmit.
A százados lökdöste befelé.
– Ismerjük mi az ilyen pesti vagányokat! Nálunk nem játszhatják meg a Csekonitsot.
A fiú adott rá, hogy úgy távozzon, mintha ő volna a helyzet ura, a lépcsőről még egyszer
visszaköszönt társainak:
– Oszkár voltam, uraim. Oszkár a nők barátja és a fogkő ellensége.
A fiút visszafelé kísérték a sínek melletti kikopott gyalogösvényen, Kőhidai nézett utána, elfogta
a szorongás, hogy talán még merevebb és szigorúbb világ vár rá, mint ahogy elképzelte.
A legközelebbi fűtőházból segítő mozdonyt küldtek, a szerelvény továbbindult, de a menetrendhez
képest két-három órát veszítettek; ez a késés csak növekedett, mert menet közben gyakran félrevágták
őket, dél felé járt, mikor leértek Nyíregyházára.
Lekésték a vicináliscsatlakozást, megint várakozniuk kellett, az állomás előtti szabad földes
térségen rakták le a ládáikat. Az őrök sorfalán túl piacról hazatérő kosaras-terűs parasztasszonyok
gubbasztottak a padokon és torzonborz, kopott sötét ruhás öregemberek, akik mintha valamilyen
viharból jöttek volna, olyan összevissza állt rajtuk minden ruha, zsíros tetejű kalapjuktól bedőlt oldalú
bakancsukig. Néhányan ettek, a kenyér mellé szalonna helyett ütődött almát fogtak az ujjaik között,
bicskájukkal egy-egy falatot szeltek le belőle. Élénkebb mozgás csak a vasúti resti környékén látszott,
néhány szobafestő sörözött ott kigombolt ingben.
Az átvirrasztott éjszaka után az újoncok már ingerültebbek voltak, mint indulásnál a Nyugati
pályaudvaron, most a tisztek próbáltak beszélgetést kezdeményezni, hogy enyhítsék a feszültséget. Az
egyik fiú kifakadt magából:
– Miért pont minket, pestieket hoznak ide az isten háta mögé, a vidékieket meg felviszik Pestre?
Kinek jó ez?
A tiszt joviálisan elmosolyodott, és olyan hangsúllyal beszélt, mintha barátoknak tárná fel a titkait:
– Az a cél, elvtársak, hogy a fiatalság katonaidejében ismerje meg az országot, utána úgyis ráülnek
az asszony szoknyájára. Különben sem lehetne úgy rendet tartani, ha a katonák a laktanya ablakából
hazalátnak a kert végébe. Világos, elvtársak?
Morgás és ellenvetések fogadták a magyarázatot, Kőhidai elhúzódott a vitatkozók közeléből.
Feltételezte, hogy a tisztek ezekben a beszélgetésekben kiszűrik a tömegből a nehezen kezelhetőket,
hogy később különös figyelmet fordítsanak rájuk, és a fiú attól tartott, hogy esetleg az ő arcát jegyzik
meg. Nem szerzett örömet neki, hogy elkerüli ezeket a vélt vagy valóságos kis buktatókat; homályos
előérzete volt, hogy hiába igyekszik, egyszer valamilyen sokkal veszélyesebb csapdát nem fog
észrevenni.
A másfél nap alatt arcát kiverte a borosta, viszketett az álla; katonaládájából előkereste a
borotvakészletét, de hiába kérte meg az őrt, nem engedte át az állomás falára szerelt vízcsaphoz.
Késő délután érkezett be a következő vicinális, mely útjuk végcéljához, a d.-i laktanyába vitte
őket. Sűrű tömeg, közte sok cigány rohanta meg a vonatot, a kísérő őrök csak nehezen tudták távol
tartani őket az utolsó öt kocsitól.
A szerelvény padokkal felszerelt tehervagonokból állt, a nyitott középső ajtó előtt sokan tolongtak,
Kőhidai csak az első kilométerek után juthatott oda. Rákönyökölt a vas keresztrúdra, és megpróbálta
Margit szemével nézni az elmosódó vidéket, de nem találta meg azokat a romantikus képeket és
jeleneteket, melyekről a lány mesélt útjaiból hazatérve.
A vonat egy kis falu mellett húzott el, olyan közel, hogy szinte meg lehetett volna érinteni a szélső
házakat. A vert falak omladoztak, sötét foltok jelezték, hogy kúszik fel bennük a víz, a házak tetején
gödrösen beroskadt a zsúpfedél, mintha egy nehéz testű ember járkált volna rajtuk.
A falu végén a vizes agyaggödrök mellett disznók legeltek, néhány szürkés kecske is feltűnt
közöttük. A kondás botjára támaszkodva, mozdulatlanul nézett a vonat után, ruháján nagy foltokban
száradt a sár.
Később a környék még inkább elnéptelenedett és sivárabbá vált, a szél dombokba fújta össze a
homokot, csak néhol kötötte meg a talajt a sűrűbb gaz vagy egy-egy foltnyi akácerdő. Gyümölcsös vagy
felszántott tábla, zöldülő vetés alig-alig látszott, ezt a vidéket is sújtotta az országos aszály, a
parasztoknak vetőmagjuk sem maradt.
Kőhidai eltűnődött, hogy kik élhetnek itt, és miért nem mennek el erről a vidékről be az ország
belsejébe, ahol legalább kenyerüket-ruhájukat megkereshették volna? Nem talált választ, az a néhány
paraszt, akit útközben látott, mintha éppoly mozdíthatatlanul a tájhoz tartozott volna, mint a bokrok
vagy a görbe akácfák.
Leült egy padra, de néhány perccel később kocsiról kocsira szállt a parancs:
– D. következik! Kiszállás!
Egy homokkal benőtt széles úton az újoncokat nyolcas sorokba állították, és indulást vezényeltek.
A menet nem tért rá a faluba vezető kikopott makadám útra, hanem egyenesen továbbhaladt, tíz-tizenöt
percnyi gyaloglás után feltűntek a d.-i laktanya épületei.
A laktanya kapujánál leszámolták a menetoszlopot, és az alakulótérre irányították. Kőhidai érdeklődve
forgatta jobbra-balra a fejét; az épületek homlokzatán és oldalán Sztálin- és Rákosi-képeket, kézzel
festett naiv harci jeleneteket, feliratokat látott, de sem ezek, sem a többi dísz: a gondozott kiskertek,
csőlábakon álló, üveggel fedett faliújságok, esküminták sem rejthették el, hogy a laktanyát még az
1910-es évek elején építették, hulló vakolatú, szűk ablakos, tömzsi, nehézkes házak sorakoztak egymás
mögött.
Az újoncokat az alakulótéren két tiszt várta fel-alá sétálva; egy sovány, ősz hajú őrnagy, a laktanya
parancsnoka és egy kövér százados, aki fogpiszkálót tartott a fogai között. A százados unatkozó
kézmozdulatokkal rendezgette a sorokat, félig lehunyt szemét az őrnagy üdvözlő szavai alatt is rajta
tartotta az újoncokon; azt a benyomást keltette, mintha magát az őrnagyot is ellenőrizte volna. Később
derült ki, hogy ő az ezred politikai tisztje, és B. Papp Sándornak hívják.
Az őrnagy is bemutatkozott, Moyzes István volt a neve; Kőhidait meglepte, hogy milyen jól
fogalmaz, és milyen tisztán hangsúlyozza a szavakat, jóval műveltebbnek tűnt, mint az Államigazgatási
Főiskolán az oktatótisztek, korából ítélve a Horthy-hadseregből vagy valamilyen civil pályáról
kerülhetett ide.
A fogadási ünnepség rövid ideig tartott, a két tiszt elvonult, egy őrmester lépett a dobogóra, és
felolvasta az újoncok szakaszbeosztását. Kőhidait honvédként szólították, nem tudta, hogy ez mit
jelent: nem ismerik el az egyetemista kiképzésen szerzett tizedesi rendfokozatát, vagy a behívóparancs
elvesztése folytán támadt félreértés? Eltöprengett, hogy jelentkezzen-e, de úgy találta, jobb, ha nem
hívja fel magára a figyelmet.
Az I/3. szakaszba került, egy tizedes vezetésével átmentek a raktárba. Szeptember vége felé járt
már, de még nyári öltözéket kaptak: úgynevezett pilotka sapkát, gimnasztyorkát, csizmanadrágot és
vászonszárú bőrcsizmát. A ruhákat nagy bálákban hozták le, talkumosak voltak, és átható féregirtó
szagot árasztottak magukból.
Kőhidai aláírta az átvételi elismervényt, aztán egy halomban magához ölelte a fehérneműt,
köpenyt, különféle szíjakat és tisztálkodási szereket, vissza-visszanézett, hogy nem hullajtott-e el
valamit; a raktárvezető őrmester megfenyegette az újoncokat, hogy minden elvesztett darabért tízszeres
árat kell fizetniük.
A raktár végében hosszú asztalok mellett öltöztek át, civil ruhájukat nagy ív barna
csomagolópapírba takarták, átkötözték spárgával, és ráírták otthoni címüket. Kőhidai kínlódva
próbálgatta összehajtani sötét zakóját, hogy ne gyűrődjön meg túlságosan; most értette meg, hogy a fiúk
miért vonultak be ócska pulóverekben.
Felvették katonaruhájukat, és átmentek a körletükbe; köves padlójú, fehérre meszelt helyiség volt,
húsz ágy állt benne, valamennyi emeletes. Mikor a tizedes „oszolj”-t vezényelt, az újoncok
előrerohantak, és lefoglalták az előnyösebbnek látszó helyeket. Kőhidai nem találta értelmét, hogy
tülekedjen, az ajtó melletti alsó ágy jutott neki, fölötte nem aludt senki, a szakasz létszámából egy
ember hiányzott. Az egymás fölött alvók riadópárnak számítottak, riasztás esetén segítettek egymásnak
a felkészülésben; Kőhidai egyedül maradt, de ez sem érdekelte.
A termet előző lakói kitakarítva hagyták hátra, de az újoncoknak ki kellett söpörniük, és le kellett
törölgetniük a port. Munka közben Kőhidai egy ceruzával írt verset talált a polca oldalába vésve:
Itt belelépsz a hurokba!” |
|
Elmosolyodott, és vizes ronggyal letörölte az írást.
Ládáikat az ágy alá, szerelvényeiket a falipolcokra rakták.
Szalmát vételeztek, megtömték a szalmazsákot és a fejpárnát; a tizedes csak azt fogadta el, mely
szabályos éleivel egy hatalmas gyufásdobozhoz hasonlított.
A napos üzenetet hozott, hogy a szakasz átvonulhat a fürdőbe. Az előtérbe két karosszéket
állítottak be, két katonaborbély nullásgéppel lenyírta az újoncok haját. Mikor rákerült a sor, Kőhidai
leült, és előrehajtotta a fejét, a hideg nyíróolló a nyakához ért, útközben a szél telefújta a haját
homokkal, a gép fogai recsegtek benne. Haja összetorlódó hullámokban hullt le a kőre a lábaihoz.
– Kész, mehetsz – mondta a borbély.
Kőhidai felkelt, egy pillantást vetett a tükörbe: feje mintha kisebb lett volna, fülei elálltak.
Végighúzta tenyerét a hajszálak torsán, egy pillanatra a gyerekkori nyarak idéződtek fel benne; a teljes
napsütés, a virágok között dongó fekete-sárga méhek és az udvar mélyén a teknőben melegedő víz.
Körülötte a többiek a szomorúságtól dermedten bámulták tükörképüket. Kőhidai kilépett közülük,
vállára dobta a törülközőjét, és átment a zuhanyozóba.
Tovább tartott az ide-oda vonulás, fürdés után visszatértek a körletükbe, hónuk alá fogták a fedeles
zöld csajkát, és átvonultak az étkezőbe. A tiszti kantin előtt haladtak el, beláttak a nyitott ajtón, kísérő
tisztjeik az első asztalnál söröztek, arcukról le lehetett olvasni a megkönnyebbülést, hogy nagyobb baj
nélkül le tudták hozni Pestről a csoportot.
Sorba álltak a konyha osztópultja előtt; Kőhidai unalmában a csajkába vésett feliratokat olvasgatta,
az étkészleten megtalálta az előző gazdák bekarcolt névjelét, körme hegyével ő is belehúzta a zöld
festékrétegbe a K és M betűket.
Egy kocka zsírt, szalámit és félkilónyi kenyeret kaptak, utána teát. Az újoncok óvatosan és
fintorogva kóstolgatták a teát, az a hír járta, hogy a konyhán brómot vagy más idegcsillapítót kevernek
bele, úgy próbálják csökkenteni a katonák nemi vágyait. Valami furcsa mellékíz valóban érződött a
teán.
Este még különféle adatokat vettek fel, előre beosztották a szolgálatot, alig egy órányi szabad időt
engedélyeztek az újoncoknak. A szakasz összegyűlt a bicskával agyonfaragott naposasztal mellett;
Kőhidai különhúzódott, levette a köpenyét, és visszaemlékezve a tizedes bemutatójára, próbálgatta,
hogy kell koszorúba tekerni a két egycsatos szíj segítségével. Elhatározta, hogy lehetőleg mindig
lefoglalja magát, nem enged időt a töprengésre.
Nyolc óra felé bejött hozzájuk az ezred politikai tisztje, B. Papp százados, fogai között most is egy
fogpiszkálót tartott.
– Mi van, katonák? Jobb volna a világbéke, mi?
Leült a padra, sapkáját maga mellé tette, és ujjaival végigszántott izzadságtól fényes haján. Egy
hosszú nyelű zsebkést vett elő, megfogta a végét, és hirtelen belevágta az ajtóba.
– Mit szólnak hozzá? Ha meghúzzák az ajtó magassági és szélességi középvonalát, a bicska hegye
épp az osztópontban volna.
Úgy tűnt, hogy a bicska inkább az ajtó jobb felső negyedében helyezkedik el, de az újoncok
elismerő arcot vágtak.
– Nagyon szép dobás.
– Tizennyolc késem van odahaza, közte két cirkuszi dobókés. Harminc méterről oda dobom a kést
a káderbe, ahová óhajtja, mondjuk a negyedik és ötödik bordája közé, utána pontosan ugyanoda lövök
pisztollyal. Homokbányán a felderítőket én tanítottam késdobásra.
– Más sporthoz is ért a százados elvtárs?
– Tizenhat sportot űzök, a felét első osztályú színvonalon. A tiszti iskolán én vezettem a
sportlövész szakosztályt, és judót is tanítottam. Nem ismerek túl sok fogást, csak hatszázat.
– Ez a szakmája?
– Nem, a sportot csak úgy mellesleg csinálom. Az én eredeti szakmám más, kész aranybánya.
– Mi az?
– Táncmester lehettem volna, de a tiszti iskoláról nem engedtek ki, hogy letehessem a
mestervizsgát. Lehet, hogy egyszer még pótolom majd.
A százados felállt, és elköszönt.
– Majd még beszélgetünk, katonák, számolják meg a szoba sarkait, és kellemes magömlést.
Fél tízkor kiadták a parancsot, hogy készüljenek a takarodóra, Kőhidai megágyazott, és
levetkőzött, nedves kapcáit a csizmaszár peremére terítette. Lefeküdt, törődött testének jólesett a meleg
molinó hálóruha és a ropogós, friss lepedő, a kürtszót már félálomban hallotta.
Kihasználva a jó időt, az ezredparancsnok módosított az újoncok kiképzési tervén, csak néhány napig
tartotta bent őket a laktanyában, amíg rendbe hozták a körleteiket, megtanulták a Szolgálati Szabályzat
legfontosabb előírásait és a szükséges alaki elemeket, utána az újoncszakaszok kijártak a környékbeli
gyakorlóterekre.
Hét óra felé indultak el, egy kört írtak le a laktanya udvarán, díszlépésben elvonultak az
ezredzászló és mozdulatlan őre előtt, énekelve léptek ki a kapun. Az országúton szabályos
menetalakzatot vettek fel, elöl a négy legmagasabb fiú haladt, ők vitték a rajok golyószóróit.
Az előírások szerint a szakaszparancsnoki beosztást tiszttel kellett volna betölteni, de az ezred,
hasonlóan a hadsereg egyéb alakulataihoz, nem rendelkezett elegendő tiszttel, Kőhidaiék szakaszát is
egy Zsótér nevű tizedes vezette.
A katonák szerették ezt a vékony, hallgatag parasztfiút, az egész tiszthelyettesi gárdában ő volt
az egyetlen, aki jóindulatúan bánt az újoncokkal. A többiek is kialakítottak a szakaszukkal valamiféle
cinkos egyetértést, de ez csak az első kényes helyzetig volt érvényes. A tisztek előtt bizonyítani akarták,
hogy kemény fegyelmet tartanak, ha az ellenőrző parancsnok egy rosszalló pillantást vetett a szakaszra,
mert valaki beszélgetett, vagy véletlenül elejtette a fegyvert, ők habozás nélkül „repülőt”-t vezényeltek,
és megfektették az újoncokat a porban.
Zsótér tizedes halkan és csak a legszükségesebb szavakkal adta ki a parancsait. Észrevehetően
zavarta, hogy alárendeltjei többnyire műveltebbek, jobban fogalmaznak, mint ő. Gátlásait nem vezette
le hatalmaskodásban, hanem megpróbálta bebizonyítani egyenrangúságát: néha kölcsönkért lovon
elvágtázott a szakasz előtt, a foglalkozások szünetében napraforgótányérokat szúrt fel faágakra, és
ötven-száz méterről célba lőtt rájuk; a napraforgó vattaszerű foszlányokra szakadt, Zsótér elégedetten
és elismerést várva nézett az újoncokra.
Többnyire a legtávolabbi gyakorlótérre jártak ki, tíz-tizenkét kilométert kellett megtenniük. A
reggeli nap szembetűzött, Kőhidai leszegett fejjel is látta, hogy az előtte haladó katona izzadni kezd,
a verejték először a kenyérzsák hevedere mentén ütötte át a gimnasztyorkát, aztán az egész háta
megsötétült, néhány nap múlva a zöldes vásznon fehér turzásokban vált ki a só.
Az első kilométerek után eltűnt a szabályos tér és távköz, a menet fellazult, az oszlop gyakran
elvétette a lépések ritmusát, a túlságosan felzárkózók társuk sarkára léptek. A csizmát sokan még
mindig nem szokták meg, feltört lábbal csak vánszorogtak a szakasz után, szerelvényüket átvették a
többiek, néha Kőhidai is két-három puskát vagy hátizsákot cipelt.
A gyakorlóteret egy sivár, felhagyott legelőn jelölték ki, a d.-i laktanya új sorványai már évek óta
ide jártak, fűvel benőtt, omladozó lövészárkokat hagytak maguk után. Arra sem volt szükség, hogy a
terepet dróttal vegyék körül, vagy őröket állítsanak, a környékbeliek már maguktól is elkerülték.
Ahol a legelő egy dombra felfutó akácerdővel találkozott, a katonák lerakták hátizsákjaikat, és
elkezdődtek a foglalkozások. Hosszan gyakorolták a raj- és szakaszkötelékben való mozgást, a
különféle oszlopok kialakítását, az arcvonalváltásokat. Kőhidai szorongatta puskájának hevederét, és
lihegve futott a kiszáradt füvön, szemüvege bepárásodott, és csak nehezen tudott tájékozódni, az
egyforma öltözetű, kopaszra nyírt sokaságban alig ismerte fel saját rajának tagjait. Előfordult, hogy
rossz irányba indult el, összeütközött mellette rohanó társaival, káromkodva taszigálták félre, egyszer
a csizmája szárába is belerúgtak hátulról.
Kőhidai, aki ragaszkodott elhatározásához, hogy többé nem lesz méltatlan támadások célpontja,
megfordult, ösztönszerűleg lekapta a válláról a puskát, és a támadóra emelte, ha Zsótér rá nem szól,
habozás nélkül belevágja a szuronyt.
– Mi van magával, Kőhidai? – kérdezte a tizedes. – Fáj a feje?
– Nem fáj, tizedes elvtárs.
– De én úgy látom, hogy fáj, biztos megsütötte a nap. Menjen el a kúthoz, és mosakodjon meg.
Kőhidai elindult a legelő szélén álló gémeskút felé, indulatai hirtelen lefutottak, elgyengült,
könnyek tolultak a szemébe. Felhúzott egy vödör vizet, ivott belőle, aztán megmosta az arcát, vizes
tenyerével végigsimított lenyírott fején. A belsejét szorító görcs feloldódott, büfögött, bab és feketekávé
íze tört fel a torkán.
Nem sietett vissza a többiekhez, kigombolta a gimnasztyorka nyakát, és elnézett az erdő felé, a
korán száradó és zsugorodó levelek fölött apró rovarok serege keringett. Megpróbált számot vetni a
helyzetével, elképzelhetetlennek látszott, hogy el bírja viselni a katonaságnál még előtte álló hónapokat
és éveket. Szívesen vállalt volna betegséget, testi sérülést, hogy elmenekülhessen innen, ez azonban
nem ígért esélyeket; már az első napokban közölték velük, hogy minden balesetet kivizsgálnak, és az
öncsonkítást a legszigorúbban megbüntetik.
Majd háromszáz kilométerre minden ismerőstől, csak emlékeiben kereshetett támaszt. Állt a kút
kávájánál, és Margitra gondolt, felidézte maga elé az arcát, megdöbbenve vette észre, hogy ez a kép
semmi biztatást nem sugároz felé. Hiába emlékeztette magát első találkozásukra, sétáikra,
ölelkezéseikre – semmit sem oldott rettegésén.
A segítség váratlan formában érkezett: apja merült fel az emlékezetében. Kezében megbillent a
vödör, lába előtt a kiégett fű percegve itta föl a kiömlő vizet, és Kőhidai újra látta apját az alacsony
ferencvárosi műhelyben; sovány válla kilátszott a szakadt ingből, ahogy a satuba fogott deszka fölé
hajolt, széles, piros ácsceruzájával rajzolt a fára, bajusza lebegett fütyörésző ajka fölött. Kőhidai lassan
megnyugodott, érezte, hogy a gimnasztyorka alatt ráhűl hátára a nedves trikó, összeszedte magát, és
visszament a szakaszhoz.
De éjfél után, mikor a horkolók és álmukban jajgatók felriasztották, és a láztól vacogva
forgolódott a vékony pokróc alatt, még sűrűbben és most már feloldódás nélkül tört rá a szomorúság.
Vádolni kezdte magát, hogy nem szereti eléggé Margitot, és félt, hogy a lány képének szétfoszlása azt
jelenti, hogy leomlott minden, amit az elmúlt évek, az első szerelem épített benne, és útja visszavezetett
a megelőző idők rejtett fenyegetései és csapdái közé.
Csak nehezen aludt el újból. Álmában egy út két oldalán sírokat látott, a holttesteket – nem
emberek voltak, hanem madarak, sündisznók és más kisebb állatok – a sírhalmok tetejére fektették. Iszonyodva kérdezte, hogy miért nem ássák el őket, de egy láthatatlan személy
hangja azt magyarázta: így sokkal praktikusabb, mert az erre jövők sokkal jobban láthatják, hogy ki
fekszik a sírokban.
Néhány nap múlva az idő borúsabbra fordult, eső még nem esett, de éjszakánként a feltámadó szél
homokot sodort be az ablakok résein, a reggeli sorakozónál csikorgott a kőpadló az újoncok csizmái
alatt. A meleg elmúltával Kőhidai túlesett a holtponton, figyelme kitisztult, kint a gyakorlótéren is
könnyebben meg tudta oldani a feladatokat.
Az alaki foglalkozások után különféle harcászati elemeket sulykoltak: elhelyezkedést a
megindulási körletben, szökellést, kúszást. Az előírások szerint az oktatóknak különös gondot kellett
volna fordítaniuk az álcázásra, de Zsótér beérte annyival, hogy a fiúk néhány kis nyírfaágat,
akáccserjéről szakított lombot tűztek a sapkájukra és a derékszíjukra.
Az I/3-as szakasz is megásta a maga lövészárkait az elhagyott legelőn. Egyik reggel a
századparancsnok alhadnagy is kivonult velük, és kiválasztotta a terepet, alig néhány méterre az erdő
szélétől, a gyakorlat így felelt meg leginkább a valódi harchelyzet követelményeinek: a fák és a bokrok
takarták a védelem mélységét.
Elsőnek földbe vert apró cövekekkel jelölték meg a lövészelemek, tüzelőállások helyét, majd két
katona gyalogsági ásóval barázdát húzott a cövekek mentén – mintegy belevésve a földbe az árkok
alaprajzát. A szakasz vonala szétnyílott, a katonák egymástól két-három méternyire láttak munkához.
Először a lövészteknőt kellett kiásniuk, fokozatosan mélyítve másfél méterig.
Kőhidai felsóhajtott, és nekilátott a munkának. A lövészteknő és a mellvéd helye fölött rövid nyelű
ásójával nagy kockák körvonalait vágta bele a legelő keményre száradt felső rétegébe. Még az éles ásó
is nehezen hatolt be a fű és a tarack sűrű gyökerei közé, izmai el-elgörcsösödtek, amíg egy gyeptéglát
ki tudott emelni a helyéből. Mikor sikerült kivágni a kockákat, hátravitte az erdő szélére, és egymásra
rakta.
Atlétatrikóra vetkőzött, és úgy ásott tovább, élvezte ezt a nyugodt és kötetlen munkát. Mintha az
eső és a napsütés ereje nem jutott volna le a mélységbe, a föld lejjebb is száraz és élettelen volt, sem
vakondokok, sem férgek nem járták. Csak az erdőszéli akácfák mind vastagabb gyökerei bukkantak
elő, Kőhidai tétovázva megállt; félt, ha elvágja a gyökeret, elpusztítja a fát, odahívta Zsótért, a tizedes
leguggolt a gödör szélére, és megnézte.
– Nyugodtan elvághatja. Az akác nagyon erős fa, akkor is megél, ha csak az egyik oldalt maradnak
meg a gyökerei.
Második nap délfelé már az álláig ért a gödör, Kőhidai ásója nyelével megmérte a mélységet: több
volt, mint másfél méter, és a szélessége is megfelelt, felül hetven, alul negyven centi körül járt.
Elegyengette a mellvédre kidobott földet, de a gyeptéglákat még nem tette vissza rá, látta, hogy az elsők
között készült el, a többi gödörből még barna tömegben hányták ki a földet, és Kőhidai nem akart
kitűnni gyors munkájával. Leállt, hátát az árok falának támasztotta, zsebéből kenyeret vett ki és
majszolgatta – az újoncok rászoktak, hogy egész nap kenyeret hordjanak maguknál, egy öreg katonától
vettek egy csajkát, ebbe összegyűjtötték a vacsoránál megmaradt zsírt, pihenőidőkben az egész szakasz
ezzel kente meg a kenyerét.
Gyorsan közeledő motorzúgás hallatszott, Kőhidai felkapta a fejét: egy ormótlan piros Hudson
személykocsi közeledett, meg-megugrott a rét buckáin, de nem csökkentette a sebességét. Zsótér
felfigyelt, látta, hogy a Hudson katonai rendszámot visel, vigyázzt vezényelt, de a szakasz még nem
tudott kikapaszkodni a gödrökből, mikor a kocsi már lefékezett előttük. Négy tiszt szállt ki, egyikük
piros csíkot viselt a nadrágszárán, tábornok volt. Felemelte a karját.
– Pihenj, folytatni a foglalkozást!
A tábornok szinte futva járta végig a lövészárok vonalát, feltehetően nem akart időt engedni a
katonáknak, hogy eltussolják esetleges hanyagságaikat. Ötletszerűen rámutatott egy-egy gödörre:
– Ez mi? És ez mi?
Főleg az álcázással volt elégedetlen.
– A Szovjetunió félelmetes Vörös Hadseregének harcai arra tanítanak minket, elvtársak, hogy az
osztályellenség ravasz és kegyetlen – lábát egy rutinos mozdulattal egy vakondtúrás tetejére támasztotta
–, a legkisebb hibát sem szabad elkövetnünk, mert kérlelhetetlenül lesújtanak ránk. És önök mit
tesznek? Valósággal kitárják a mellüket az ellenség előtt: ide lőjetek! Aztán harc közben
csodálkoznának, hogy nincs szerencséjük.
Ezer és egyféle lehetőség van az álcázásra, de önök egyikkel sem éltek, a legegyszerűbbel sem.
Nem fordult meg a fejükben, hogy a puskájuk csövére fakérget tekerjenek, hogy ne villogjon rajta a
nap, mint a tücsök valagán? Arra is gondolhattak volna, hogy egy spárgafonatra ágakat fűzzenek,
magukra teríthették volna, mint egy takarót, hogy ha a harci helyzet megkívánja, hirtelen le tudják
dobni. És mi az még, amiről semmiképp sem szabad megfeledkezni, de önök mégis megfeledkeztek
róla? – Kőhidaira mutatott. – Mit kell még álcázni, milyen testrészüket?
– Az arcunkat – mondta Kőhidai bizonytalanul, mert átfutott rajta a gondolat, hogy az arc nem
külön testrész.
– Helyes, mutassa be, hogyan kell végrehajtani az arc álcázását a rendelkezésre álló eszközökkel.
A fiú körülnézett, sem ágat, sem levelet nem látott maga körül, egy hirtelen ötlettel belemarkolt
a mellvéd agyagjába, és bekente izzadt arcát. A tábornok elismerően bólintott.
– Én is erre gondoltam, rendben van, honvéd. Hogy hívják?
– Kőhidai Miklós.
– Megdicsérem, amiért feltalálta magát.
Kőhidai a gödör alján vigyázzba kapta magát és elpirult.
– A dolgozó népet szolgálom! – mondta rekedten az előírt választ.
Néhány napra felfüggesztették a kiképzést, mert az újoncoknak fel kellett készülniük az eskütételre.
Az előírások szerint az előző estén általános szemlét tartottak, Kőhidai reggeltől fogva tett-vett, rendbe
hozta az ágyát és a polcát, tiszta fehér papírt rakott a katonaládájába, délután leemelte puskáját a
folyosón elhelyezett fegyverállványról, és behúzódott vele a kultúrterem egyik sarkába.
Aggodalmasan nézett bele a csőbe, bár még sohasem lőtt a puskával, két-három helyen is
vakrozsda nyoma látszott. Legalább tizenöt éves fegyver volt, még a második világháborúban szovjet
katonák használták – erre vallott a számok előtti cirill betűjelzés –, a tisztek mégis megkövetelték, hogy
olyan állapotban legyen, mintha új volna, vakrozsdafoltért egy-két hét fogda járt.
Kőhidai felsóhajtott, tölténytáskájából kivette a tisztítószereléket, néhány csepp sűrű maróolajat
folyatott a csőbe – bár ezt engedély nélkül tilos volt használni, aztán a fém tisztítóvesszőt vastagon
körültekerte kóccal, és többször erőlködve végighúzta. Ellenőrizte az eredményt: a cső belsejében
kékestisztán fénylett a huzagolás.
– Na, mutassa azt a dióverőt!
Hátranézett: B. Papp százados hajolt a válla fölé, fogai között most is az elmaradhatatlan
fogpiszkálóval. Kőhidai felugrott, jelentkezett, elhadarta a fegyver számát, és átnyújtotta.
– A cső tiszta? – kérdezte a százados.
– Tisztított.
– Szóval már ezt a habakot is megtanulta?! Lássuk, mi van a csőben!
A nap felé fordította, és hosszan vizsgálta; Kőhidai szorongva figyelt, de a tiszt elégedetten tette
le a puskát.
– A cső szép, ha a rögzítőcsavarokból is kikotorja a trágyát, dicséretet kap a napiparancsban.
Csend állt be, Kőhidai azt hitte, hogy a százados elmegy, de az leült vele szemben az asztal
túloldalán. Megdörzsölte az állát.
– Hanem beszéljünk egy kicsit magáról is, katona. Nagy sumák maga, nem véletlenül hord
pápaszemet. – A százados Kőhidai vállára mutatott. – Nem jól látom: milyen rangjelzés van felvarrva
magának?
– Semmilyen, honvéd vagyok.
– És mi a valódi rendfokozata?
– Tizedes.
– És ezt elvette magától valaki, vagy kapott értesítést, hogy lefokozták?
– Nem.
– Akkor miért két héttel a bevonulása után kell ezt nekem megtudnom?
– Azt hittem, már nem érvényes, mikor a névsort olvasták, nem említették, hogy tizedes vagyok.
– Akkor magának jelentkeznie kellett volna.
Kőhidai nem válaszolt, a százados kivette a szájából a fogpiszkálót.
– És mi volna, ha most keresnék egy testhezálló paragrafust a Szolgálati Szabályzatból, és ahogy
Kurucz őrmester szokta mondani: jól kibasznék önnel?
– Nem tudom.
– Azt hitte, hogy végigbekkeli a két évet mint honvéd, és ha nincs rangja, kevésbé figyelnek
magára? Nem rossz varázslat, és ha véletlenül nem velem találkozik össze, sikerül is. Mikor a tábornok
megdicsérte, még aznap megnéztem a törzslapját. – B. Papp előrekönyökölt, és szembenézett a fiúval.
– Pofára esett, katona, holnap reggel bemegy a raktárba, és vételez tíz centi aranyszalagot, az eskünél
már látni akarom a vállán a csíkokat.
Elismételtette a parancsot, mikor Kőhidai a végére ért, bólintott.
– Ezt akkor elintéztük. Jól láttam a törzslapján: maga civilben főiskolás volt?
– Igen, négy félévet végeztem.
– És hogy került ide? Valami politikai ügy?
– Nem, egy évre abba kellett hagynom a tanulást, családi okok miatt. Kellett otthon a keresetem.
– És miért nem kért szolgálathalasztást?
– Kértem, csak elfelejtettem átjelentkezni a Kiegen.
– Nagy pech, de mindegy, most már itt van. – B. Papp elgondolkodott. – Ért a kimutatásokhoz,
statisztikához?
– Két évig tanultam könyvvitelt.
– Príma, csinálja végig az alapkiképzést, ez alól nem menthetem fel, de október elején felhozom
az ezredirodára, a mostani írnokunk akkor úgyis leszerel. Folytassa a munkát!
Kőhidai fel akart ugrani a helyéről, de a százados intett, hogy maradjon ülve, lassú léptekkel
kiment a kultúrteremből. A fiú zavartan kotorta ki a csavarok fejéből a lerakódott olajos homokot; nem
örült neki, hogy a politikai tiszt felfedezte a titkát.
Másnap reggel felvarrta a csíkokat a gimnasztyorka vállára, ahogy előre feltételezte: magára vonta
a szakasz figyelmét. Kérdezgették, hogy mi történt, elmondta, de megdöbbenve tapasztalta, hogy a
társai sem hisznek neki. Meg voltak győződve, hogy Kőhidait nem a főiskolás táborban léptették elő,
hanem itt a laktanyában eltöltött néhány hét alatt érdemelte ki a két csíkot valamilyen titokzatos, de
mindenképpen gyanús szolgálattal.
B. Papp megtartotta ígéretét, október végén napiparancsban hirdették ki, hogy Kőhidait áthelyezik az
ezredirodára. Másnap reggel már nem vonult ki a szakaszával, egy halomba fogta össze a holmiját, és
átvitte a törzsszázad körletébe. Csodálkozva látta, hogy bár már nyolc óra is elmúlt, sokan még az
ágyukon fekszenek. Az éjszakai ügyeletet adó sofőrökön és a reggeliosztás után leváltott szakácson
kívül a többieknek semmi jogcímük sem volt a heverésre, mégis nyugodtan néztek fel az ajtó
nyitódására. Mikor a fiú megmondta a nevét, szalámit, kenyeret és egy százas doboz cigarettát adtak
neki.
Kőhidai később is tapasztalta, hogy a törzsszázad előjogokat élvez, a konyhán tetszésük szerint
válogattak az ételből, ha valamit megkívántak, elkészíttették a szakácsokkal, a sorakozókat elbliccelték,
ruháikat külön mosatták. A kantin kávéfőzője a dekorációs raktár mélyén külön kuckót rendezett be,
napközben gyakran behúzódott barkácsolni: gyufaszálakból Eiffel-tornyot épített, és eladta a
katonáknak.
Kőhidai annak örült a legjobban, hogy itt megszűnt az állandó rohanás. A laktanyában a
létszámhoz képest minden helyiség szűk volt; míg az egyik század ebédelt; a többiek az előtérben
toporogtak, reggelenként lökdösődtek a fürdő vízcsapjainál, még a vécé előtt is sorban álltak, és az ajtót
rugdosva sürgették a bent ülőket.
B. Papp saját rendelkezésében tartotta meg a fiút, első feladatként rábízta, hogy hozza rendbe az
egység fogyóanyag-nyilvántartását. Kőhidai nehezen ismerte ki magát elődjének feljegyzései között,
alig néhány tételt vezetett be a naplóba, cédulákon, kitépett noteszlapokon könyvelt. A hadseregben
a polgári élettől eltérően, benzin- és olajjegyek sem voltak rendszeresítve, a sofőrök szabálytalanul
kiállított számlák és nyugták tömegét adták be. A fiú tudta, hogy ilyen ügyvitel többnyire súlyos
hiányokat takar, és nem akarta vállalni a felelősséget. Hogy ne vonjon be idegeneket az ügybe,
jelentkezett kihallgatásra B. Pappnál.
– Ezt nem lehet csinálni, százados elvtárs – mondta akadozva, miután beszámolt a helyzetről –,
én nem akarok börtönbe jutni.
– Ne játssza meg, katona, a jasszem linket. Mi van itt, amiért börtönbe kerülhet?
– Én inkább visszamegyek az újoncszázadba.
A százados félig lehunyta a bal szemét, és komoran figyelte Kőhidait.
– Ez nem pingpongmeccs, hogy ide-oda. Találjon ki valamit, ez a szakmája, nem?
A fiú tehetetlenül vállat vont.
– Egy dolgot esetleg megpróbálhatok: az eddigi könyveléstől függetlenül egy új induló leltárat
veszek föl, és ez lesz a további nyilvántartás alapja. Ezért már jótállok.
– És ez nem szabálytalan?
– De igen, százados elvtárs.
– Akkor mire mentünk? Adtunk a szarnak egy pofont.
– Nem egészen. Az ellenőrzés leginkább a készletek állására szokott kiterjedni az adott
időpontban, és ha ez stimmel, a régebbi tételeket, áthozatokat csak ritkán vizsgálják meg.
– És ha mégis megnézi valaki?
Kőhidai a cédulákra mutatott.
– Akkor adjuk oda neki ezeket a belégeket, meglátjuk, hogy mire megy velük – mondta, és nem
tudta visszafojtani a nevetését. A százados figyelmesen nézett rá, aztán ő is elmosolyodott.
– Nagy franc maga, Ablak. Rendben van, csinálja, ahogy akarja.
B. Papp megkönnyebbüléséből Kőhidai megértette, hogy neki is volt valami köze a leltárhiányhoz.
Néhány hónappal korábban Kőhidai még igyekezett volna minél hamarabb elvégezni a leltározást,
most azonban már nem sietett; tudta, amíg ezzel foglalkozik, nem bíznak rá más munkát. Reggel
egy-két órát eltöltött a raktárakban, aztán felment az irodába, átvezette az adatokat a nyilvántartásba
ezzel be is fejezte a napot. Az íveket és a tollat kint hagyta az asztal lapján, hogy álcázza az olvasást,
a könyvet egy fiókban tartogatta, ha az ajtó váratlanul kinyílt, könnyen el tudta tüntetni.
Bármilyen lassan dolgozott is, négy hét alatt elkészült a kimutatással. Mindent gondosan lemásolt
egy kemény fedelű naplóba, ahol csak lehetett, képleteket és idegen szakkifejezéseket használt, az új
oldalnyitásokat, fontosabb tételeket színes ceruzával húzta alá, és magát a naplót is gondosan bekötötte,
mielőtt megmutatta volna B. Pappnak. A százados elégedetten forgatta.
– Igen, így már van egy kis tartása. Mit gondol: elfogadja ezt egy revízió?
– El, főleg ha nem néznek utána az adatoknak.
– Már ez is valami. – B. Papp az órájára nézett, melynek szíján két stilizált keresztbe fektetett
puska jelezte, hogy jutalomként kapta. – Most fél tizenkettő van, mennyi idő alatt tudja összeszedni
magát?
– Miért, százados elvtárs?
– Engem azért szeretnek annyira az emberek, mert én mindenért megfizetek, a jóért is, a rosszért
is. Aki hozzám puszipajtás, annak én arany koma, de aki hozzám hétszentség, annak én kurvaisten.
Maga most rendesen dolgozott, adok magának három nap szabadságot.
Kőhidai nem akarta elhinni, a laktanyában ritkaságnak számított, hogy valakit soron kívül
elengednek szabadságra, beszéltek egy katonáról, aki több mint egy év után karácsonykor ment haza
először.
– Mire vár? Leküldöm a papírt a kapuügyeletre, mire maga leér, már ott lesz.
Kőhidai futva ment vissza a körletbe, megmosakodott, és rendbe hozta az öltözékét. A kantin
kávéfőzője most is az ágyon feküdt, tarkóját karjára támasztva figyelte a fiú készülődését.
– Nem veszel egy Eiffel-tornyot?
– Minek?
– Hazaviszed ajándékba a kislánynak. Mi mást vihetsz innen? Nem drága, ötven forint.
Kőhidai tétovázva megállt.
– De most nem tudom kifizetni, száz forintom van három napra.
– Nem számít, majd zsoldnál megadod. Válaszd ki, hogy melyik kell.
A kantinos fehér papírba csomagolta a fél méter magas, gyufaszálakból épített modellt, Kőhidai
a hóna alá fogta. Felvette az étkezési pénzt, három napra tizennyolc forintot kapott és egy
hidegcsomagot a konyhán. Bárhogy igyekezett, a kapunál sok időt veszített, mert várnia kellett a
szabadságos levélre, a százados csak háromnegyed egykor küldte le más iratokkal együtt.
Kint a laktanya előtt körülnézett: üres volt az országút, csak egy egylovas cigányszekér zörgött
D. felé. Kőhidai erre nem kéredzkedett fel, úgy gondolta, gyalog hamarabb beér. Jólesett neki a járás,
hosszú idő óta most először nem kellett egy menetoszlophoz alkalmazkodnia.
Útja egy patak hídján vezetett át, a száraz novemberi időben csak egy vékony ér szivárgott a
széles, felrepedezett meder közepén. A faluból ide hordták ki a szemetet, a meder fölé benyúló ágakon
rongyok, papírdarabok lebegtek, kupacokba gyűlt a hamu és a tépett toll.
Kihalt volt az utca, Kőhidai senkivel sem találkozott, csak a templom után tájékozódott,
feltételezte, hogy valahol a falu közepén áll. Nézegette a házakat: a kerteket kerítés helyett dróttal
összefűzött napraforgószárral zárták le, a törött ablaküvegeket kék keménypapírral toldották ki, egy
másik helyen pedig valaki végtelen türelemmel szurokkal fogta egybe az üvegcserép mozaikokat.
Az utca a templom előtt csakugyan egy kis térré öblösödött ki, itt állt a kocsma is, mely a déli
szünet után éppen akkor nyitott ki. Kőhidai belépett, ő volt az egyetlen vendég. Megállt a pultnál,
levette a sapkáját, arcát megcsapta az olajozott padló rothadó szaga, megrázta a fejét. A kocsmárostól
megkérdezte a menetrendet: napi három vonat indult Nyíregyháza felé, a déli járatot már lekéste, a
délutáninak viszont már nem volt csatlakozása a pesti személyvonathoz. A kocsmáros azt ajánlotta,
hogy álljon ki a betonút mellé, ilyen idő tájt sok teherautó tart Nyíregyháza irányába.
Kőhidainak szerencséje volt, néhány perces várakozás után megállt előtte egy kocsi, és a fiatal
sofőr kilökte az ajtót.
– Ugorj fel!
– Nyíregyházára…
– Tudom, elviszlek.
Az utat alig egy-két éve építhették, de már mély kátyúk vágódtak bele, a sofőr jobbra-balra tekerte
a kormányt, de a kocsi így is nagyokat rázkódott.
– Klassz az út mi? – kérdezte a sofőr.
– Hogy mehetett tönkre ennyire?
– Kilopták a cementet belőle, akik építették, elcserélték a parasztokkal pálinkára, a fejesek meg
kocsiszámra hordták el – akasztást mutatott –, állítólag valaki nyakkendőt kapott érte.
A sofőr csak nemrégiben szerelt le, katonakalandjairól mesélt Kőhidainak, valamennyi arról szólt,
hogy járt túl a tisztek eszén, és hogy verte meg azokat, akik bele mertek kötni. A fiú unottan bólogatott,
és kibámult az ablakon: az úttól beljebb egy-egy kisebb kastélyt és kúriát látott, minden mozdítható
ajtót, cserepet, deszkát leszedtek róluk, a puszta falakat pedig sorsukra bízták.
A teherautó a pályaudvarig vitte, Kőhidai kiszállt, és az előcsarnokban megnézte a menetrendet:
nem érte el a délutáni gyorsot, éjszaka kellett hogy utazzon. A pénztárnál, ahol igazolványát
lebélyegeztette, azt ajánlották, hogy váltson hálókocsi-pótjegyet, de nem akart pénzt kiadni rá.
Majdnem két órája maradt még az indulásig, átment az állomás melletti kocsmába, ivott egy
fröccsöt, és unalmában egy részeg férfit figyelt, aki a szemközti asztalon ide-oda rakosgatott néhány
szem krumplit és két hagymát, közben félhangosan szitkozódott.
Bár pénteki nap volt, sok szakmában a munkahét vége, alig néhányan utaztak ezzel a vonattal Pest felé.
A kocsiban, ahová Kőhidai beült, csak két szolgálatba induló vasutas aludt végigdőlve a padokon,
táskájukat és lámpájukat a lábuk mellé rakták. Debrecen előtt ők is felriadtak és leszálltak, a fiú egyedül
maradt. Valaki egy újságot hagyott a poggyásztartóban, levette, és olvasni próbált, de a gyenge
világításban hamar elfáradt a szeme.
Az ablak mellé húzódott, és fejét nekitámasztotta az üvegnek. Margitra gondolt; ahogy
megnyugodott a kiképzés első napjainak elmúltával, újra teljes szívéből szerette a lányt. Minden este
írt neki, nem törődve azzal, hogy Margit csak egyszer válaszolt egy régi leporellóból kitépett Veronese
nyomat hátán: „Nessun’ maggior dolore, che ricordarsi dal tempo felice nella miseria” – szöveggel.
Vacogó fogakkal színezte ki előre másnapi ölelkezésüket, úgy szerette volna, ha reggel még az
ágyában találja a lányt, a friss szappanszagú paplan alatt. Mintha félrehajtaná a paplant, keze
önkéntelenül megtette a mozdulatot az üres kocsiban.
Az egyik állomáson a szokottnál hosszabban vesztegelt a vonat, Kőhidai letörölte a bepárásodott
üveget, és kinézett: Hajdúszoboszlón jártak. A kisváros neve ismerősen hangzott, ő maga ugyan még
nem járt itt, de Frankék, anyja szülei a háború előtt gyakran nyaraltak itt. Elöl egy idősebb férfi szállt
fel bőrönddel a kezében, majd a szerelvény, mintha csak őrá várt volna, megrázkódott, és továbbindult.
Kőhidai visszatámasztotta a fejét, félig már aludt, mikor a kocsi elején csikorogva félrehúzódott
a tolóajtó, valaki belépett, és megállt a pad mellett.
– Bocsánat, nem tudja, merre vannak a hálókocsik?
Kőhidai megrázkódott, és ingerülten felnézett. Bár a férfi kalapot viselt, mely a félhomályban erős
árnyékot vetett az arcára, rögtön felismerte Kertészt, automatikusan felugrott a helyéről.
– Jó estét, igazgató úr!
Kertész összehúzta a szemét.
– Bocsánat, azt tudom, hogy már találkoztunk, de most nem ismerem meg magát. Tanítottam
valahol?
– Kőhidai vagyok, Kőhidai Miklós.
Kertész arca felderült.
– Szervusz, örülök, hogy látlak. Egyedül vagy?
– Igen.
– Ha megengeded, leülök egy pillanatra.
Levette a kalapját; a három év alatt, mióta Kőhidai nem látta, Kertész erősen lefogyott, és oldalt
megmaradt haja is megszürkült. Barátságos pillantást vetett a fiúra.
– Egyenruhában?! Tartalékos kiképzésen vagy?
– Nem. Sorkatona vagyok, behívtak két évre.
– És a főiskola?
– Ott kellett hagynom.
– Most mik a terveid?
Kőhidai vállat vont.
– Nem tudom, de még ráérek gondolkozni. Az igazgató úr merre járt?
– Beutaltak egy hónapra Szoboszlóra, az orvosok próbálnak összefoldozni.
– Mi a baj?
– Semmi és minden. A szervezettel vissza lehet élni, de egy nap benyújtja a számlát.
– Még tetszik tanítani?
– Nem, már eljöttem az iskolából, bevittek a minisztériumba – cigarettát kínált –, nem emlékszem
rá: dohányzol?
– Igen, kérek.
Mióta bevonult, Kőhidai egyre gyakrabban megpróbálkozott a dohányzással, bár a cigaretta nem
okozott élvezetet, de lekötötte ideges tétlen kezét, és megnyugtatta. Kertész is rágyújtott, mélyen
beszívta a füstöt.
– Nem tudlak megszokni ebben a ruhában, lenyírt fejjel. Utoljára ugye az érettségi után
beszélgettünk, fent az irodámban? Bennem csak annyi maradt meg, hogy majdnem egymás torkának
estünk, miről is volt szó?
– Én a bölcsészkarra szerettem volna menni, de az igazgató úr az Államigazgatási Főiskolára
küldött. Azt mondta: a rendszer érdeke fontosabb, mint az én egyéni érdeklődési köröm.
Kertész megérezte a keserűséget a fiú hangjában.
– Nem tudom, van-e okozati összefüggés az én akkori tanácsom és a te mostani helyzeted között.
Ha bármivel ártottam volna neked, bocsánatot kérek. Nicht für ungut.
Kőhidai csak legyinteni tudott, orrát eltömték a visszafojtott könnyek, fuldokolva szívott a
cigarettájából.
– Nagyon-nagyon sajnálom. Tudom, hogy téged nem érdekel és nem vigasztal, de ha ma kellene
tanácsot adnom, nem próbálnálak befolyásolni azzal, hogy a rendszer érdekeire hivatkozom. Minden
megváltozott, és nem azért tűnik így, mert én is megváltoztam. Te voltál az irodalmár, ki írta azt, hogy:
„mit oltalmaztunk hevesen, most ellenünk mások védik”, Ady vagy József Attila?
– Nem tudom.
– Az a rendszer, amit mi elképzeltünk, nincs többé, sőt az is lehet, hogy sohasem létezett.
Kőhidai igazságtalannak találta, hogy Kertész a többes számmal mintegy egyenlőségjelet húz
kettőjük sorsa közé, úgy érezte, hogy ő nem alkotó részese, hanem áldozata volt annak, amit Kertész
elképzelt vagy tett, de az igazgatónak még mindig olyan tekintélye volt előtte, hogy nem mert
tiltakozni. Kertész megállás nélkül dohányzott, alighogy eldobta a csikket, már egy újabb cigarettát
ütögetett a keze fején.
– Most a szanatóriumban volt időm, olvastam és gondolkodtam, kerestem a helyem. Úgy
gondolod: már elkéstem vele?! Lehet, de az ember legalább akkor szeretné megtalálni a helyét a
világban, mikor távozni készül belőle. Mit csináltam én, Kertész Dezső? Fát nem ültettem, gyereket
nem neveltem, könyvet nem írtam – ezek szerint semmi sem marad utánam?
Te nem ismered az én életutamat, illetve csak bizonyos szakaszait ismered. Tizenhat éves korom
óta forradalmár vagyok, feltételek és kompromisszumok nélkül. A kezdet kezdetétől feláldoztam
mindent: elváltam a családomtól, szerelmemtől, mindentől, ami egy jómódú polgárfiúnak fontos
lehetett, és egy pillanatra sem léptem vissza a langyos vízbe – talán ezért vagyok most ötvenéves
koromra emberi roncs és olyan magányos, mint az ujjam.
Áldozatokat hoztam, de úgy gondoltam, megéri, cserébe egy világot kaptam. Ültem a könyvtárban,
Marxot olvastam, és úgy éreztem, mintha fegyvert adtak volna a kezembe, hogy felszabadítsak minden
nyomorgót és megalázottat. És egyre mélyebbre ástam magam ideáimba, tökéletes kívántam lenni, hogy
az egész világot lenézhessem a hibáiért – Kertész elmosolyodott –, ugye, nagyon rokonszenves
fiatalember lehettem?
Ha az az életrevalóság jele, hogy az ember milyen gyorsan veszti el az illúzióit, akkor én nagyon
élhetetlen vagyok, pedig ott voltam a koptató malomkövek között: alkalmi munkák, zsidótörvények,
illegális mozgalmi feladatok, börtön, munkaszolgálat, szökések, szervezések. Így futott el a
fiatalságom.
Nekem azért jelentett a felszabadulás tízszer annyit, mint másnak, mert úgy éreztem, végre
mozgásba jön az egész megkésett életem, megmutathatom, hogy mire vagyok képes. Szó nélkül álltam
oda, ahová a rendszer küldött, dolgoztam eszméletlenül, elégettem életem minden tartalék energiáját,
csak ellenségeket szereztem; ha a rendszer holnap megbukna, és hozzám férhetnének, ezer halált
halnék.
És egy nap, talán akkor értem erőm végére, megálltam és körülnéztem: kik azok, akik mellettem
állnak a zászlók alatt, akikkel együtt harcolok – és kivert a hideg, mikor megnéztem őket személyükben
és tömegükben, úgy éreztem, mintha eltévedtem volna, és reményem sem maradt, hogy visszatérhessek
az ismerős útra.
Ott álltak egyfelől a megszállottak, az életidegenek, akik agyondolgozzák magukat, kínozzák
magukat, hogy legyen joguk nem törődni mások szenvedéseivel. Gyűrött,
kopott ruha, gyomorbajos arc, inkvizítorszemek.
Másfelől ott állt a többség: a gyávák, a kényelmesek, akiknek reggel fél kilenctől fél ötig működik
a lelkiismeretük, akkor is csak takarék lángon. Nekem is ilyen főnökeim vannak a minisztériumban…
Ezt a hirtelen váltást az elvont elvekről saját személyes ügyeire, Kőhidai olyan meglepőnek találta,
hogy önkéntelenül elmosolyodott. Hátrább dőlt a homályos ülésen, hogy Kertész ne lássa az arcát.
– …zsidó az illető, de ha egy volt falusi tanító vagy régi dzsentri megszólítja, pláne ha tájszólásban,
a térde megremeg a gyönyörűségtől: otthon van, befogadták. Én persze az útjában vagyok, átírja
minden tervezetemet, nem nagyon csal, a „kell”-ből nála „lehet” lesz, és lent az iskolákban a volt
leventeoktatók, kisnyilasok majd tudják, hogy értelmezzék a saját szájuk íze szerint.
Ezerszer veszekedtem vele, próbáltam meggyőzni. „Nem veszed észre, hogy te magad segíted
újjászülni a fasizmust?” „Merev vagy, Kertész elvtárs, engedményeket kell tennünk, ha valamit el
akarunk érni.”
„De te nem engedményeket teszel, hanem hátrálsz. Egyet azonban ne felejts el: csak a falig, a
kivégzőosztagig lehet hátrálni.”
Nyugdíjba akar küldeni, és csak idő kérdése, hogy meggyőzze a felsőbb vezetőket: engem már
semmire sem lehet használni. Egy darabig kapálództam, de most már nem bánom, belefáradtam az
egészbe. Rosszul alszom, és keveset, külön technikát kellett kidolgoznom, hogy elalvás előtt semmi
se jusson eszembe az egész életemből, mert mindenből csak a kínok, a tüskék maradtak meg bennem,
és üvölteni tudnék, hogy már semmit sem lehet helyrehozni vagy legalább megbosszulni.
Kertész megtörölte barna bőrű, izzadt koponyáját.
– Csak egy időszaka van az életemnek, amely úgy lesz egyre világosabb, ahogy a napjaim
sötétednek: a gettó hetei, a munka, amit ott végeztünk – megfogta Kőhidai karját –, te láttad, emlékszel
rá: ugye klasszul verekedtünk, hatvanezer öregért és gyerekért, egyedül, szemben az egész világgal. És
az öregek ágyban haltak meg, és a gyerekek felnőttek.
Kertész indulatai kifutották magukat, tekintete megenyhült.
– Szóval ez a dolgok facitja, az egész életből a gettó maradt meg, minden emlékből a gettó
emléke. Feláldoztam egy életet, hogy eljuthassak oda, ahonnan elindultam. Ki írta: Emőd Tamás vagy
Szép Ernő? „Figyelmes Kor, ki rámutattál a fajra, melyből származom…” Hát nem érdekes ez? Harminc
évig szuggerálta nekem a világ, hogy én csak zsidó vagyok, és én minden
erőmből ellenálltam, és most, amikor megszűnt a nyomás, magamtól vállalom?! Örülök, hogy eszembe
jutnak gyerekkori mondatok, régi ünnepek, ha felfedezem magamon, hogy utánzom szegény apám
mozdulatait.
Elhallgatott, de arcán látszott, hogy választ vár, Kőhidai erőltetett és zavaros önvigasztalásnak
érezte Kertész szavait, de próbált óvatosan fogalmazni.
– Én ezen még nem gondolkoztam, de nem biztos, hogy az út csak a zsidósághoz vezet. Én
sohasem szerettem volna csak zsidók között élni, mert ebben van valami végleges és lezárt, mint a
betegségben vagy a halálban. Mintha már mindent megpróbáltam volna, de semmi sem sikerült, és
most feladom. Gyakran gondolok Koterbára…
Kertész közbevágott:
– Nekem nincs nap, hogy eszembe ne jutna.
– Emlékszem, ő mondta, hogy a zsidók csak azért különböznek a környezetüktől, mert nem
hagyják őket hasonlóknak lenni. Azt mondta: segítségünkre és rokonszenvünkre csak akkor tarthatnak
igényt, ha életveszélybe kerülnek, egyébként beletartoznak a jelentéktelen és közömbös tömegbe, nincs
miért meghatódni tőlük.
Én nem ismertem túlságosan jól Koterbát, de úgy képzelem, ha nem ölik meg, most orvos lenne
valahol visszavonulva, egy kertben, „melyet egyetlen fa árnyéka betakar”, és csak akkor jönne elő, ha
az utcákon vér folyna.
– Én viszont ismertem őt, és az ellenkezőjét hiszem. Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd,
milyen folyamatos az életveszély. De nem baj: az illúziók személyes
elvesztéséhez való jog elemi szabadságjog. Ki mondta ezt: Shaw vagy Karinthy?
A vonat megállt egy Tisza-híd előtt, valószínűleg el kellett hogy engedje az ellenvonatot. Kőhidai
kinézett az ablakon: a sötét mélységben csak sejteni lehetett a vizet.
– Merre járunk? – kérdezte Kertész.
– Úgy látom, hogy valahol már Szolnoknál. Eltelt az idő, csak most már későn hajnalodik.
– Elálmosodtál?
– Nem, egyáltalán nem.
– Én elfáradtam, nappal kellett volna utaznom, nehezen viselem el a sötétséget.
Elővette a zsebóráját, és szemöldökét összehúzva megnézte.
– Lefekszem, még alhatok vagy három órát Pestig. – Kertész kezet nyújtott. – Szervusz, Miklós,
ha szabadságra jössz, szívesen tálátkozom veled. Hívjál fel, benne vagyok a telefonkönyvben. – Felkelt,
és megfogta a bőröndjét. – Mit is mondtál: visszafelé kell menni a hálókocsikhoz?
– Igen.
– Jó éjszakát, pihenj jól! – Kertész behúzta maga után a tolóajtót.
Kőhidai nem akarta folytatni magában ezt a beszélgetést, kibontotta a hideg élelemcsomagot, és
lassan, hogy minél több idő teljen el az utazásból, megvacsorázott. A kolbásztól megszomjazott,
Cegléden hosszabban állt a vonat, leugrott, és ivott az épület falára szerelt csapból, a csőben megállott
víz langyos és édeskés volt.
Visszament a kupéba, ledobta a csizmáját, végigfeküdt a padon, és betakaródzott köpenyével.
Margitra akart gondolni, de újra és újra Kertész arca tűnt fel. Kőhidai megrázta a fejét.
„Nem szabad ezzel törődnöm, nem marad semmi erőm!”
A hajnali hűvösség ébresztette fel Kőhidait, nyakcsigolyája megfájdult a kemény padon, az ablak
tömítetlen résein bevágott a huzat álomban megizzadt testére, karja és combja elmerevedett. Lehúzta
az ablakot, és kihajolt: nem tudta megállapítani, hogy mennyi lehet az idő, kint esett az eső, a sötét
házak között még csak az út menti póznákon égett a lámpa. Leereszkedő füst és a három műszakos
üzemek zúgása jelezte, hogy közelednek a fővároshoz.
Kőhidai kibotorkált a mosdóba, az üvegtartályban talált egy kevés folyékony szappant, megmosta
a kezét és az arcát, aztán felöltözködött, köpenye dragonját derékszíja fölé igazította. A Nyugati
pályaudvaron szállt le, félt, hogy a csizma vasalt sarka megcsúszik a nedves lépcsőn, hóna alá szorította
az Eiffel-torony modelljét, és a kapaszkodót markolva, óvatosan féloldalt fordult.
Fél öt volt, még ritkán jártak a villamosok, a megálló járdaszigetét ellepték a kofák és a bőröndös
utasok. Kőhidai nem akart várakozni, gyalog indult el az esőben ázó Körúton, csizmája élesen kopogott
az aszfalton, a fényes felületen látta hosszú köpenyes, elmosódó tükörképét.
Több mint egy hónapja nem járt erre, a város tompa neonjaival és a kirakatokban megcsillanó
üvegdíszekkel idegennek tűnt, megállt egy hirdetőoszlopnál, és megnézte a moziplakátokat, egyik
filmet sem látta.
Anyja és testvérei még aludtak, sokáig zörgetett az ajtó üvegablakán, amíg kinyitották. Nehéz,
pállott szag csapta meg Kőhidai arcát, körülnézett: a konyhában semmi sem változott, az asztalon most
is ott maradtak az elmosatlan vacsoraedények, a sarokban mosáshoz kikészített szennyes ruha
halmozódott. A laktanya szigorú rendje után a fiú úgy érezte, mintha idegen helyre tévedt volna.
Kárpátiné sietve reggelit készített, utána meg akart ágyazni a kamrában, de a fiú nem feküdt le.
Megborotválkozott és átöltözött, felvette sportos szabású zöld öltönyét, a zakó vállban és hasban
megfeszült; Kőhidai a katonaság néhány hete alatt is észrevehetően megerősödött és meghízott. Az
előírások szerint nem lett volna joga civilbe öltözni, de utálta magán a nehéz csizmát és a térden alul
érő ázott köpenyt.
Már hét órára odaért a Zichy Jenő utcába, Margiték háza elé. Úgy gondolta, ilyenkor még illetlen
volna becsengetni, a kaput szemmel tartva várt nyolcig. Weinerné nyitotta ki az ajtót, egy pillanatnyi
idegenkedés után felismerte Kőhidait.
– Jó napot, Miklós, milyen furcsa így kopaszon!
– Csókolom, Weiner néni, katona vagyok. Margit?
– Margitka nincs itthon.
– Hol van?
– Nem tudom, elutazott valahová. Menjen be a szobájába, hátha hagyott valamilyen üzenetet.
A szobában semmi nyom nem utalt rá, hogy Margit mikor és hová ment el. Az ágyak be voltak
vetve, a padlón egy könyv hevert, a lány ceruzát rakott be könyvjelzőként, az asztalon egy vízzel telt
befőttesüvegben most is néhány szem csipkebogyó ázott. Kőhidai leült egy székre, és rágyújtott.
Kisvártatva bejött Weinerné, jóindulatúan rámosolygott a fiúra.
– Merre jár mindig, Miklós? Honnan jött?
Kőhidai csak lassan fogta fel: az öregasszony elfelejtette, hogy ő katona. Hogy ne kelljen
magyarázgatni, kitérően felelt:
– Nyíregyházáról.
– Biztos nagyon elfáradt, Miklós, semmi sem veszi el annyira az ember erejét, mint a sok utazás.
– Nem vagyok álmos, aludtam a vonaton.
– Talált valami üzenetet Margitkától?
– Semmit. Megpróbálok telefonálni le Kunszöllősre, hátha otthon van.
A fiú abban reménykedett, hogy Weinerné felajánlja, telefonáljon tőlük, de ő nem szólt, csak
helyeslően bólogatott.
– Itt hagyom ezt a csomagot Margitnak – a papírba takart Eiffel-tornyot az asztalra tette –, ha
esetleg elkerülnénk egymást, tessék odaadni neki.
Átment a Főpostára, de mivel nem volt nála igazolvány, a kezelőnő nem vette fel a hívást. Több
mint egy órába tellett, amíg megjárta az utat hazáig, dél is elmúlt, mikor a központ kapcsolta a
kunszöllősi patikát. Margit nem volt otthon, Mihályné úgy tudta, hogy Keszthelyre utazott, de a lány
neki nem írta meg, hol lakik majd és mikor tér vissza. Kőhidai az asszonynál is hagyott üzenetet, aztán
letette a kagylót.
Állt az elzárt fülkében, és nem tudta rászánni magát, hogy megnyomja az ajtó gombját.
Elgondolkozott: még sohasem járt Keszthelyen, de feltételezte, hogy nem lehet túlságosan nagy város,
van esélye rá, hogy megtalálja Margitot. Minden habozás nélkül úgy döntött, hogy leutazik – nem volt
mit veszítenie, semmiképp sem akarta a hétvégét a ferencvárosi lakásban eltölteni.
Katonaruháját vette fel, számítania kellett rá, hogy idegen helyen igazoltatják majd. Keszthelyre is egy
éjszakai személyvonattal utazott le, fáradtabb volt, mint az előző nap, fejét a pad alacsony támlájának
döntve, végigaludta az utat.
Szemerkélő esőben szállt ki az állomáson, fázott, besodródott a tömeggel a büfébe, és ivott egy
fél deci pálinkát. Vett egy újságot, az ivópolcra könyökölve végigolvasta, majd nyolc óra felé bement
a városba. Egy parkon átvágva beért a hosszú, kanyargós főutcára, emberekkel alig találkozott, az
üdülés fő szezonja már régen véget ért.
Nem tudta, hogy kezdjen neki a kutatásnak, legegyszerűbb lett volna egy szállodában érdeklődni,
de egyet sem talált, az elmúlt években sorra bezárták őket, az IBUSZ-kirendeltség ajtaján is vaskos
lakat lógott, Kőhidai tanácstalanul sétált tovább.
Nem messze a kastélytól meglátta a rendőrség címerpajzsát egy zöldre festett kapun, benyitott,
és az ügyeletestől megkérdezte: nem jelentkezett-e be náluk Margit az utolsó napokban? Kőhidai ázott
egyenruhája jóindulatra hangolta a rendőrt, kétszer is végiglapozta a nyilvántartó könyv M betűjét, de
nem bukkantak rá a lány nevére. Az ügyeletes ennek ellenére is lehetségesnek vélte, hogy a lány
Keszthelyen tartózkodik, a szállásadók gyakran elfelejtették bejelenteni vendégeiket. Azt a tanácsot
adta, hogy járjon végig néhány nagyobb szakszervezeti üdülőt, és ha ott sem kap útbaigazítást, menjen
át az autóbusszal a szomszédos Hévízre.
Vasárnap délelőtt volt, mindegyik üdülő előterét a zsírban sercegő rántott hús szaga töltötte el, a
gondnokok köpenyéből is ugyanez a szag áradt, mikor kezüket törölgetve előjöttek a konyha mélyéből.
Többnyire utána se néztek Margit nevének a nyilvántartásban, csak tagadóan rázták a fejüket; Kőhidai
egyáltalán nem vehette biztosra, hogy az igazat mondják, el tudta képzelni: ahogy ő kilép a kapun,
néhány perc múlva esetleg a lány jön lefelé az üdülő belső lépcsőjén.
Később, mikor visszaemlékezett erre a napra, összefolyónak és zavarosnak találta az egész
kutatást: vonulását az esőben az egyik üdülőtől a másikig, bocsánatkérő félmosolyát a bemutatkozásnál
és kérdezősködését. Az első alkalommal szégyenkezve és vontatottan mondta ki, hogy mit akar, utána
már, feladva reményeit, hadart, alig várta, hogy a gondnok kimondja a nemet, és továbbmehessen.
Kiért a város szélére, a földszintes házak közül már sehol sem emelkedett ki nagyobb, üdülőnek
látszó épület. Felszállt egy autóbuszra, és kiutazott Hévízre; valószínűtlennek látszott, hogy a lány ezen
a fürdőhelyen lakjon, de Kőhidai itt is megkérdezte néhány üdülőben a gondnokot. Egy óra felé járt,
már mindenütt ebédeltek, mikor végleg felhagyott a kutatással.
Kisütött a nap, és a levegő is váratlanul felmelegedett. Nem kellett tartania attól, hogy az elhagyott
sétányon tisztek jönnek vele szemben, akik felelősségre vonnák. Kőhidai levette a sapkáját, és
kigombolta köpenye felső gombjait.
A tavi fürdő bejáratához ért, a kékre festett deszkafülkében ott ült a pénztárosnő. Kőhidai
csodálkozott, hogy a fürdő novemberben még nyitva tart, megállt, izzadtnak és büdösnek érezte magát,
jegyet váltott, és bérelt egy úszónadrágot is.
Katonaruháját a fogasra akasztotta, a kerek fémlapot úszónadrágjára kötözte, és kiment az
öltözőből, a hideg betonlapok égették a talpát, futott a lépcsőkig.
Nagy területet belátott, tavirózsák zöld levelei úszkáltak a víz színén, könnyű pára lebegett
fölöttük, a kora délutáni órában sehol sem mutatkoztak fürdőzők. A víz erősen lehűlt, Kőhidai
megborzongott, mikor belépett a medencébe; nem tudott úszni, a medence peremébe kapaszkodva
néhány tornagyakorlatot végzett, hogy átmelegedjen.
Észrevette, hogy a medence túloldalára odasüt a nap, a vízben gázolva elindult arrafelé, menet
közben nézegette, hogy szállnak fel a szénsavbuborékok. Vállát betakarta a langyos víz, fejét a
kőszegélynek támasztotta, és sokáig úgy maradt, érezte, hogy a sugarak égetik vizes arcát. Margitra
gondolt, most már nem bántotta, hogy nem sikerült találkoznia a lánnyal. Úgy érezte: ez az út és a
hosszú kutatás nem volt hiába, kapcsolatuk még erősebbé kellett hogy váljon tőle.
A medence széléről rálátott az épület falán elhelyezett órára, fél háromkor visszament az öltözőbe,
megszárítkozott, aztán utálkozva felhúzta izzadt egyenruháját; sajnálta, hogy legalább tiszta fehérneműt
nem hozott magával.
Mire lesétált az állomásra, a pesti személyvonat már benn állt, Kőhidai sietve néhány kiflit
vásárolt, és felugrott a lépcsőn. Másnap estefelé ért le a d.-i laktanyába, mikor az országútról meglátta
a szabályos téglaépületeket, önkéntelenül megkönnyebbült, mintha hazaért volna.
|