Az őrség panasza

Riport
 

Előszó

Sok szeretettel és még több szorongással ajánlom az olvasó jóindulatába ezt a könyvet, fogalmam sincs róla, milyen színvonalon áll, el tudom képzelni, hogy az eredmény nincs arányban a befektetett munkával.

Egy fél évig laktam az Őrség központjában, Őriszentpéteren, fent a Baksaszeren béreltem egy szobát – havi négyszázért –, macskahímzéses díszpárnák és tetőig nedves falak között. Reggelenként átmozgattam a hidegtől merev ízületeimet, és útnak indultam, bejártam a vidéket, és próbáltam megismerkedni az emberekkel. Elment a nap, este hazafelé egy sötét réten kellett átvágnom, ha esett az eső, nem láttam az orromig, a lábammal tapogatódzva kerestem a nedves házhoz vezető ösvény kikopott nyomait, fák között vitt, a talpam alatt cseresznye, alma, majd szilva nyomódott szét.

Harminc-negyven teli jegyzettömbbel jöttem haza, itthon is próbáltam kiegészíteni az anyagot, mégsem vagyok meggyőződve, hogy alapos munkát végeztem. Egy-egy falura csak néhány nap, legfeljebb két hét jutott, mindig szégyenkezve és elégedetlenül búcsúztam el, belátom, hogy egy-egy közösség megismeréséhez évek kellenek, vagy talán egy teljes élet.

Sokat segítettek volna az esetleges korábbi tapasztalatok, néhány falun töltött év, de én városban születtem, és mindig is városban éltem. Keveset tudok a paraszti életformáról, és nem ismerem a mezőgazdasági munkákat sem, hosszú ideig azt hittem, hogy a vetésforgó néhány szál összekötözött vadvirág, amit a legények a kalapjuk mellett viselnek. Ez persze csak vicc, de az tény, hogy mindvégig nem sikerült felidézni magamban azt a lassú hegedűszóhoz hasonlító meghatottságot, mellyel a hasonló könyveket írni szokás. Féltem a népieskedéstől, ezért inkább úgy próbáltam beszélgetni az emberekkel, mintha valami klasszikus ipari tájon vagy egy városban találkoztunk volna.

A paraszti életben járatosabb kutató valószínűleg el tudta volna kerülni azt az egyoldalúságot, ismétlések sorozatát, mely ebből a könyvből sokszor kiütközik majd. Egymást érik a kuláktörténetek, nagyon is hasonló módon érdeklődtem az elpusztult házak és gazdáik iránt, sokszor iktatok be a tárgytól eléggé távol eső kitérőket, de mivel gyakran nem tudtam eldönteni, mit volna a legcélszerűbb kiemelni, inkább a kompozíciómat áldoztam fel, és a történelmi érdekességű adatanyagot próbáltam megmenteni teljes egészében, kompozíciók jönnek-mennek, de ez az anyag maholnap sírba száll – azokkal együtt, akik végigélték.

Az Őrség története és jelen sorsa megér egy misét, mert a történelmi viharok – és mi volt más a mi történelmünkben, mint vihar – itt sokkal kiélezettebben, pusztítóbb nyomokkal söpörtek végig, mint az ország szerencsésebb vidékein. A villám mindig a szélső fába csap, a népek mindig a határvidékeiket pusztítják el először, az őrségi emberfajta kilenc évszázados történelme alatt egy napra sem volt bebiztosítva a végső pusztulás ellen, és ma sem áll távol tőle. Gyors tempóban néptelenedik el a környék, a remekművű faházak eresze alatt csak szélütött öregek üldögélnek, az őrségi kultúra és zárt életforma napjai meg vannak számlálva.

Erről szól a könyv, meg kell jegyeznem róla, hogy nem kizárólagosan az én művem, hanem közös vállalkozás. Soha nem tudtam volna összehozni az anyagot, ha maga az Őrség nem segít. Az emberek megtiszteltek azzal, hogy elmondták életüket, tapasztalataikat, ismereteiket az Őrségről. Az erdészek, a téesz, a talajjavítók fuvaroztak, ha kellett, a kamrák mélyéről előkerült az a néhány könyv, amely az Őrséggel is foglalkozik, megkaptam lelkes pedagógusok szakdolgozatait: az Őrség földrajzáról, Nagyrákos helyneveiről, a málnatermesztésről, babonákról és így tovább.

Minden faluban akadt egy-két önkéntes segítőm, aki végigvezetett a házakon – ha magam megyek, valószínűleg szóba sem álltak volna velem az emberek –, és tizenöt-húsz kilométerre a legközelebbi vendéglőtől gyakran ettem homályos paraszti konyhák asztala mellett.

Némelyik segítőmre név szerint is hivatkozom, mások megkértek, hogy tekintsek el ettől. A kérésüket méltányolnom kellett: én eljöttem az Őrségből, ők ott maradtak, és ki vannak téve személyes bosszúknak. Ha elkerülhető, egy riportkönyv útját ne övezzék levágott fejek, ugyanezért sokszor nem írom ki az elbeszélők nevét – elnézést kérek az olvasótól a gyakori „mondta az öregember” fordulatért –, ha ez is kevésnek látszott, megváltoztattam az illető nevét.

De így névtelenül is köszönetet mondok mindenkinek, aki szívesen látott az őrök székhelyén: Őriszentpéteren, Ispánkban, a világ közepén, ősi Szalafőn, nemes Nagyrákosban, embert becsülő Dávidházán, széplányt nevelő Senyeházán, vagy bárhol az Őrség vidékén.

Még egy utolsó mentegetődzés: ez a könyv nem készült tudományos igénnyel, nem lehet a tájék átfogó és összefoglaló rajzának tekinteni, kizárólag személyes tapasztalatok és vizsgálódások terméke, talán az „Őrség 1970” alcím illene hozzá a legjobban. De bevezetésnek ennyi mindenesetre elég, ha valami kimaradt, majd pótolom valamelyik későbbi fejezetben.

 

Fű, fa, föld

Bármily kellemetlen, egy kis földrajzzal kell kezdenünk. Az Őrség Vas megye délnyugati részén fekszik, a megyeszékhelytől, Szombathelytől vagy száz, a járási székhelytől, Körmendtől negyven-ötven kilométer távolságra. Határvidék, egyes részei ma is beleesnek a magyar-jugoszláv határ ötszáz méteres zárt sávjába.

Földrajzi határait, a hozzá tartozó falvakat illetően a leírások eltérnek egymástól. Az 1548-as tizedösszeírás tizenhat falut sorol ide mint a németújvári vár tartozékát: „ezeket a falvakat Őrségnek hívják, és csak egy őrnagy fennhatósága alá tartoznak”.

Nemesnépi Zakál György, az Őrség első és mindmáig utolérhetetlen ismertetője, így ír 1818-ban: „áll ez a kis tartomány és eleitől fogva állott tizennyolc kisebb-nagyobb helységekből”.

Kogutowitz Károly egy 1936-os könyvében földrajzi meggondolások alapján kiterjeszti az Őrség határait, ideveszi az egész Rába-völgyet is, így az őrségi falvak száma felmegy harmincnégyre. Fodor Henrik tizenkilenc község mellett tör lándzsát, Dömötör Sándor szerint viszont: „…szorosan véve 18, tágabban véve 37 község tartozik az Őrséghez”.

Én valamiféle középutat választottam, abból indultam ki, hogy az Őrség mindig is inkább politikai-közgazdasági fogalom volt, mint földrajzi, ezért felkerestem minden olyan helységet, amely közigazgatásilag a négy nagyobb őrségi központhoz tartozik, valamint ide soroltam az úgynevezett Belső-Őrséget is. A kutatóterületem ezek alapján így alakult:

I. Őriszentpéter, Szalafő, Ispánk, Nagyrákos, Szatta, Kondorfa.

II. Bajánsenye, Kerkáskápolna, Kercaszomor.

III. Pankasz, Kisrákos, Viszák.

IV. Őrimagyarósd, Szaknyér, Szőce.

V. Magyarszombatfa, Gödörháza, Velemér.

Ez a terület nagyjából összefüggő földrajzi egységet alkot: a Zala (vagy Szala) és a Kerka folyók forrásvidéke, vízgyűjtője, mintegy 220-250 négyzetkilométer kiterjedésű. Jellegzetes halom- és dombvidék, egyik végén a 402 méter magas Ezüsthegynek támaszkodik, legmagasabb pontja, a Sóshegy (322 méter) is az Ezüsthegy nyúlványa. A dombok magassága kelet felé fokozatosan csökken, itt nagyobb sík területek is kialakultak.

Ha a térképre nézünk – és elolvasunk néhány szakkönyvet –, láthatjuk, hogy az Őrséget a fő patakok párhuzamos dombsorokra osztják. Északon ereszkedik le a Vasi Hegyhát, dombjait a patakok meredek esésű völgyekkel választják el egymástól, még ma is hat-nyolc méter mély vízmosásos beszakadások jelzik a patakok romboló munkáját.

A továbbiakban is a főbb vízfolyások segítik az eligazodást. A Zala bal partját követi a Borjas, Padka, Nagymegye, Bencik, Denke, Látó, Vízmellék dombsora, ezek enyhe lejtővel ereszkednek le a folyó völgyébe. A Zalától délre a dombhát is inkább síkság jelleget mutat.

A Kerka mintegy 200 méter magas völgyben folyik, két ága egy keskeny, magas dombhátat fog közre, a Kerka-völgyet a meredeken emelkedő Haricsa zárja le. Ettől délre fekszik a Gödörházi-völgy, melynek vége egybeesik az Őrség határával, itt már feltűnnek az Alpok nyúlványai.

Éghajlata nedves, szubalpin jellegű, fekvésénél fogva az Alpok és a Kárpát-medence időjárásának ütközőpontját tölti be, évenként legalább harminc zivataros nap van, nyáron gyakori a jégeső és a villám, szinte minden magányosan álló tölgyön vagy szélső fenyőfán rajta hagyta a nyomát. De a csapadék eloszlása egyenletesebb, a hőmérséklet ingadozása kisebb, mint a szomszédos tájakon.

A tél három-négy hónapig tart, főleg a január és a február hoz nagyobb hidegeket és havazást, Dutra vontató tör utat a beteghez siető orvos számára, néha tankok viszik be a kenyeret az elzárt községekbe. A tavasz esős és rövid, minden átmenet nélkül áll be a nyár. Még júliusban is gyakran lehűl a levegő, sűrű köd borítja el este a réteket, majd minden reggel hull valamennyi harmat. Az ősz derült és kellemes, de az észak felé nyíló völgyekben a késői fagy és a korai dér, az úgynevezett hóharmat, gyakran megtizedeli a termést.

És milyen a föld? „Őrségnek földje általánosan igen agyagos, sok helyeken kövecses, sovány, terméketlen és nagyrészint hasznavehetetlen. Az alacsonyabb és síkabb helyeken valamivel jobb és ott műveltetik, a partos, árkos és igen kövecses helyek pedig vagy sohasem műveltetnek – ahol a vízfolyás engedi fenyüsök és tüskeligetek nőnek –, vagy ha műveltetnek is, csak minden tíz-tizenöt esztendőben egyszer vettetnek be gabonával, amikor a rajtok nőtt fenyüs avagy haraszt levágattatván, rajtuk megégettetik és így a földek a tűznek melege, hamva, zsírja és szene által mintegy megtrágyáztatnak.

De az efféle földek, ha szintén oly ritkán vettetnek is be, igen kicsit teremnek – sokszor a magot sem adják meg. A lapályosabb helyeken pedig három-négy esztendei nyugtatás után vetik be a földet, amikor egy szem mag legföljebb hármat-négyet ad” – panaszkodik Nemesnépi Zakál György még a XIX. század elején.

A századfordulótól kezdve az őrségi gazdák megpróbálták feljavítani a földet, akkor kezdődött a meszezés, a Thomas-salak alkalmazása, a trágyázott terület aránya is jobb volt, mint az országban bárhol, de a termés alig növekedett. Dömötör Sándor közli az 1935-ös terméseredményeket, összehasonlítva az országos átlaggal:

 

 
Búza
Rozs
Zab
Kukorica
Burgonya
Őrségi átlag
3,5 q
4,5 q
4 q
7 q
20 q
Országos átlag
9,1 q
7,3 q
7,7 q
12,8 q
41 q

 

Mi lehet ennek az oka? Aki csak egyszer is látott dolgozni őrségi gazdát, az tudja, hogy nem szorgalomban vagy találékonyságban volt hiány, amelyik őrségi ember bekerült az ország belsejébe, házat, vagyont szerzett magának. A lemaradást csak a rendkívül sanyarú talajviszonyok indokolják, ezzel bővebben kell foglalkoznunk.

Előre elnézést kérek ezért az elvont fejezetért, de nem akartam stiláris szempontok kedvéért megkerülni az Őrség legnagyobb problémáját és a táj jelenlegi legnagyobb vállalkozását: a talajjavítást. Talán az idézetek bősége is mentegetésre szorul, de egyszerűen arról van szó, hogy a szakértők nálam jobban ismerik a maguk tárgykörét.*

Az őrségi táj a földtani újkor pliocén korszakában alakult ki a pannon és levantei üledéken. Ezt az üledéket az jellemzi, hogy rendkívül szegény mészben, még ötvenméteres mélységben sem lehet fellelni. A mészhiányhoz hűvös, csapadékos klíma járult, így szinte természetes, hogy a vidéket hosszú évezredekig erdő borította. Eleinte bükkös, száz éve még ott húzták meg az Őrség földrajzi határát, ahol véget ér a német-vend fenyves erdő, és feltűnnek a bükkfák, ma már a terület hetven-nyolcvan százalékát fenyő borítja, elsősorban az erdei fenyő.

A bükk- és tölgyerdők lehulló lombozatából sok, csersavban gazdag szerves anyag került a talajra, viszont később a tűlevelű erdők csak nagyon kevés szervesanyag-utánpótlást adtak, a föld egyre soványodott. A penészgombák mind a kétfajta erdőben bőven tenyésztek, munkájuk nyomán felszaporodott a savanyú humusz.

A savanyú humuszsavak kimosódnak a talajt takaró rétegből, a csapadékkal beszivárognak a talajba, és tovább lúgozzák a mészben amúgy is szegény talajt. A mészen kívül kimossák a nátriumot és a magnéziumot, majd a közönséges agyagszemcsék is eltűnnek. Halott, világosszürkés, erősen fakó talaj marad vissza, néhol sárgásfehér por borítja, szerkezetét elveszítette, tápanyagokban szegény. Fő tömegét kristályos kvarc, alaktalan kovasav és különféle szilikátok alkotják.

Gayer Gyula 1936-ban így jellemzi a Gödörházán gazdálkodó Varga József földjét: „egyhangú vélemény, hogy a határ legjobb földje. Milyen ez a föld? 20-25 centiméterig szürke, humuszos, mészszegény agyag, mely fokozatosan egyre vörösebb és kötöttebb lesz, egyre erősebben vasfoltokkal tarkított. A termés egy holdon kedvező időjárás esetén 4 mázsa búza vagy 35-40 mázsa burgonya. Erre azonban a gazda már nagyon büszke”.

Stefánovics 1956-ban megvizsgálta az őrségi talajok mintaszelvényét, és három egymástól élesen elkülöníthető részre osztotta. A legfelső, „A” szint mintegy 30-40 centiméter vastag, ebből a felső réteg, a művelt, humuszos altalaj 10-12 centimétert tesz ki, de humusz ebben is csak ott található, ahol rendszeresen használtak szerves trágyát, vagy gyökérmaradványok korhadtak el. Ezt a felső réteget tovább szegényítette maga az őrségi paraszt is, amikor még a fenyők tűleveleit is összesöpörte az erdőben és hazahordta, trágyának vagy alomnak használta fel. Az „A” szint alsó részén már magán viseli a talaj leromlásának nyomát, fakószürkés színű, szerves anyagban szegény.

A „B” szint 40-120 centiméter mélységben helyezkedik el. Itt gyűlnek össze a felső talajrétegből kilúgozott bomlástermékek, a kicsapódott vas- és alumíniumvegyületek hatására tömör, vizet át nem engedő réteg alakul ki. A traktor vagy a lovas eke néha több négyzetméter nagyságú vastag vaslepényekben akad meg, melyeket négy-öt ember sem tud kiemelni a földből.

Ez a kemény, tömött és levegőtlen réteg meggátolja a szántóföldi nővények termelését, néha mérgező vegyületeket halmoz fel a nővények gyökereinél, és nem engedi beszivárogni a csapadékot a „C” szintre, az eredeti alapkőzetbe, mely sárga, erősen kötött agyagos vályogból, másutt kavicsból és homokból áll.

Talán csak a szikes talajon okoz nagyobb gondot a lehulló csapadék elvezetése, mint itt az Őrségen, az évi 900, de néha 1100 milliméter csapadék nem tud lehúzódni. A feltalajon tócsák keletkeznek, melyek néha hetekig nem száradnak fel, a pangó vizek a növényekben nagy károkat tesznek, és tovább rongálják az amúgy is rossz talajszerkezetet, a talaj elkenődik, szétfolyik. A lehulló csapadéknak mintegy háromnegyed része elveszik, pedig a száraz időszakokban igen nagy szükség volna rá.

Az összefogott rohamokban támadó eső és hólé nemcsak tönkreteszi, de le is pusztítja a talaj felszínét. Tóth A. felmérései szerint az évi átlagos talajveszteség Őriszentpéteren 0,2 centiméter, Nagymétneken pedig elérte a fél centimétert is. Helyenként még ennél is nagyobb a pusztulás. Őriszentpéter határában egy művelt területről egy 28 milliméter/óra erősségű eső katasztrális holdanként 32 köbméter talajt hordott le.

Ha a talaj felszínét már átitatta a csapadék, kisebb esők is megmozdíthatják, és leválaszthatják a víz át nem eresztő altalajról, és sok helyen teljesen lemossák. A lejtős területek kilencven százalékánál a gazdálkodás már az említett „B”, sőt a „C” szinten folyik, az „A” szinten szinte már sehol sem maradt meg.

A víz pusztító hatását már a régi őrségi gazdák is látták, és mindennapi munkájukban megpróbáltak védekezni ellene. „A szántásnak különös módja vagyon – írja Nemesnépi Zakál –, minden lépésre barázdát kelletik hagyni, különben a zápor víz, amelyet a föld el nem ihat, hantot és magot magával ragad, amit a sok barázda mellett is gyakorta megcselekszik.” Ezt a barázdákkal sűrűn tagolt szántási formát nevezik bakhátas szántásnak.

A föld keskeny szalagokra szakad, a kiemelkedő bakhátak tetején néhol két krumplibokor alig fér el egymás mellett, a víz levezetésére meghagyott barázdák a földterület 25-30 százalékát is elveszik haszon nélkül, csak igen jó időjárás esetén terem rajtuk valami.

Ez a művelési mód mégis sokáig egyeduralkodónak számított az Őrségen. Mindig volt ugyan egy-két gazda, aki sajnálta a területveszteséget, és megpróbálta barázdák nélkül egybeszántani a földjét, de esős-havas teleken a víz megállapodott rajta, csak nyáron vonult le, és a merész vállalkozó a termés pusztulásával fizetett.

De egyesek bukása nem tüntethette el a bakhátas szántás nyilvánvaló hátrányát. A bakhátak növelik az eróziós kártételt is, mert szinte mindig a lejtő irányába húzták meg őket, és így mintegy medret nyitottak a pusztító víznek. Nagy mennyiségű föld és vele együtt trágya és tápanyag mosódott le, ráadásul a hordalék el is iszapolta a mélyebben fekvő réteket, kaszálókat.

Pethe Ferenc 1805-ben megjelent könyvében már tiltakozik a bakhátak ellen: „igen éretlen ész volt az, mely legelőször arra vetemedett, hogy a lapos szántóföldből hátat csináljon. Sokkal helyesebb, ha a föld alatt kövekből megannyi megkettőzött lejtős lapokat formálnak, úgy érik el célukat”. A gondolat egyszerű és logikus: vízlevezető csatornákra vagy csövekre szükség van, de le kell vinni őket a föld alá, itt nem vesznek el semmit az amúgy is szűkös szántóterületből, nem rongálják a talaj felszínét, sőt esetleg víztartalékot képeznek. A gondolat megvalósulásáig azonban még hosszú út vezetett.

Csak a két világháború közti időszakban kezdődött meg Lenti és Zalalövő mellett, az őrségihez hasonló kötött talajon, az úgynevezett drénezés, három, illetve öt holdat alagcsöveztek le, és a területet szántónak használták. Hiába mutatkoztak jó eredmények, a módszer nem terjedt tovább, az Őrségben sehol sem alakult ki belterjesen gazdálkodó nagybirtok, a parasztok pedig nem bírták vállalni a talajjavítás költségeit. Még húsz évig kellett várni.

 

Kihasználva egy alkalmi fuvart, átmentem Őriszentpéterről Keszthelyre, és felkerestem Belák Sándort, a Mezőgazdasági Akadémia rektorát, akit, úgy gondolom, joggal sorolnak a magyar talajjavítás legfőbb irányítói közé.

A rektori iroda forgalma trombózisgyanúsan zsúfolt, az előszobában öreg tanárok kérnek szabadkozva a titkárnőtől valami távolabbi terminust, amikor a rektor fogadni tudja őket. Az Őrség ügye számomra zöld utat nyit, de nem akarva visszaélni a vendégjoggal, igyekszem rövidre fogni a beszélgetést.

– Hogy indultak meg az állami talajjavítási munkák a felszabadulás után?

– A Dunántúlon két terület várt gyors segítségre: a dél-somogyi homokos rész és a nyugat-magyarországi erodált erdőtalaj, vagyis az Őrség, Göcsej és Hetés vidéke. Ha lehet sorrendet felállítani, talán az Őrség volt a legsürgősebb, a kulákkitelepítések után itt maradt a legtöbb elhagyott terület, 1951-1952-ben a határ egyharmad részét egyáltalán nem művelték meg. A pártbizottság kérte, hogy minél előbb hozzuk létre a mezőgazdasági nagyüzem feltételeit, joggal féltek attól, hogy különben elnéptelenedik a vidék.

Vas és Zala megyében mintegy 420 ezer hold szorulna talajjavításra, első lépcsőként kilenc bemutató üzemet akartunk létrehozni: ötöt Vasban, négyet Zalában, Zalaszentgyörgy később kiesett, így az üzemek 35-40 ezer holdat képviseltek.

A nyolc üzemben elkezdtük a talajjavító munkákat azokon a földeken, melyeket a közös gazdaságok bocsátottak a rendelkezésünkre, a zalaiak a legrosszabb földjeiket adták oda, Vas megyében mindenféle bekerült.

Olyan tájon dolgoztunk, ahol sohasem működött még nagyüzem, még mezőgazdasági sem, és a téeszcsébe szorított parasztok akkor sem akarták feladni a maguk kistermelői életformáját. Tudták, hogy a talajjavítás megerősíti a nagyüzemet, ezért a maguk módján ellenszegültek. Megcsinálták azt is, hogy a drénezett talajra bakhátakat húztak, ami a tábla teljes lepusztulását vonta maga után, a parasztok abban reménykedtek, hogy a kísérlet bedöglik, és ők visszakapják a földjeiket.

A területek nagy része – egész falvak – beleesett a határsávba, ez komoly munkaerő-problémát okozott, és megnehezítette a vezetést is. Nem kaptunk állandó belépőt, előfordult, hogy a nagyrákosi ellenőrző ponton velem együtt feltartóztatták Losonczi Pált, az akkori földművelésügyi minisztert is.

– Jelenleg hogy áll a talajjavítás ügye?

– Jobb szeretném, ha valamelyik üzemben nézné meg.

 

A bajánsenyei pártklub előtt személyautók, terepjáró GAZ-kocsik, kétlovas bricskák sorakoznak, megbeszélésre gyűltek össze a talajjavításban érdekelt téeszelnökök, az Őrségi Vízgazdálkodási Társulat szakemberei, más szakértők és néhány hivatalos ember. Az asztal egyik felén ülők környékbeliek, kezet fogunk, a másik oldal felé meghajolok, és kinyitom a jegyzetblokkomat. Szerencsém van, az előadók összefoglalják mindazt, amit tudnom kellene és illene a talajjavítás mostani helyzetéről.

– Miért van szükség az Őrségben talajjavításra?

– Tételezzük fel, hogy a régi hagyományos őrségi gazdaság tíz egységből állt össze: ebből két-három egységet tett ki a szántóterület, ugyanannyit a rét-legelő, a maradék öt erdőből állt, ez fedezte a gazdaság minden beruházását és deficitjét. Az erdők nagy részét viszont most elvette az állam, és az Erdőgazdaság fennhatósága alá utalta, a téeszeknek csak néhány száz hold gyengébb erdő jutott, a maradék területen a hagyományos művelési formákat alkalmazva még a nagyüzem sem tud megélni.

– Milyen folyamatokból áll a talajjavítás?

– Az első munka: a vízrendezés, le kell vezetnünk, és ha lehet, meg kell őriznünk a talajban a lehulló esőt és olvadó hólét.

– Érdemes ezt megőrizni?

– Az évi 800, sőt 1000 milliméteres csapadék sem káros a mezőgazdaság számára, azokon a helyeken, ahol a meglevő 4-500 milliméterhez esőztetéssel kell pótolni a hiányzó 3-400-at, még örülnének is neki. Csak a csapadék fogadását kellene jobban megszervezni.

– Nem oldaná meg a kérdést, ha egyszerűen mélyebbre szántanának?

– Nem tehetjük meg, mert ha mélyebbre megyünk, a jobb minőségű, szerves és tápanyagban gazdagabb felső réteget összekevernénk a gyenge, sőt ártalmas vegyületeket tartalmazó altalajjal.

A talaj lazítása segít valamit, de nem oldja meg a csapadék elvezetését. Néhány évvel ezelőtt Kercaszomoron őszi gabona alá 40 centi mélységben „mélylazítottak” egy táblát, ráhullott 10-15 centi eső, úgy átitatta a víz, hogy a gépek sem tudtak rámenni.

A javítandó területen, illetve a környékén, előbb a nagyobb közcélú vízfolyásokat: patakokat, csatornákat kell kiépítenünk, hogy magukba tudják fogadni a lefutó vizet, ehhez csatlakoznak majd az üzemi árkok.

– Könnyű kijelölni ezeket a levezető árkokat?

– Igen bonyolult, amíg nem szereztünk megfelelő gyakorlatot, mi is többször tévedtünk. Jobb esetben csak felesleges munkát végeztünk: az országút árkával párhuzamosan húztunk még egy árkot, vagy száz méterre kettő is jutott, ezeket később be kellett temetnünk. Rosszabb esetben károkat is okoztak a helytelenül kijelölt árkok, a lefutó víz megkapaszkodott bennük, és valóságos szakadékokat, pangó vízgödröket vájt ki a dombok oldalában.

A munkásaink sok száz cölöpöt vertek le a határban, meg-megfeledkeztek róluk, és a cölöpök sok gépet tönkretettek. A parasztok azt mondogatták: legalább kizöldülne ez a sok cövek, egyszerre meg volna oldva az erdősítés.

Nem mentegetődzésül hozom fel, de ezek a hibák inkább csak a kezdeti időszakban fordultak elő, mikor még nem rendelkeztünk megfelelő tapasztalatokkal, szinte csak arra törekedtünk, hogy elköltsük az előirányzott pénzt. Ma már sokkal meggondoltabban dolgozunk, és látni is lehet munkánk eredményeit: réteken, melyekre régen rá se lehetett lépni, mert elsüllyedt az ember – ha mégis akadt egy száraz időszak, egyszerűen végigégették –, a vízrendezés óta gép kaszál.

A vízrendezéshez tartozik a drénrendszer kiépítése is, mely a föld alatt összegyűjti és az üzemi árkokba juttatja a felesleges csapadékot. Az égetett cserép csövek mellett kipróbáltuk a rőzsedrént és a vakonddrént, mikor egy gép magába a kemény, ellenálló altalajba húz egy cső alakú rést.

A második mozzanat, a kémiai javítás, csak a vízrendezés után következhet, különben a felületre szórt mész nem maradna meg, hanem egyszerűen lemosódna. A mésznek nagy jelentősége van, semlegesíti a talaj savanyú kémhatását, a mélyebb rétegeket is morzsalékosabbá teszi, megkönnyíti a növény számára az eddig kötött holt víz felvételét. Ez a munka jelenleg még nem elég hatékony, a kalciumszükségletet csak a felső húsz centire számítva adják meg, ez a mennyiség lejjebb már nem hat, nem jut el a talaj mélyebb rétegeibe.

Ezután jöhet a talajjavítás mechanikai szakasza: 22-65 centi mélységben fel kell törni, meg kell lazítani a talajt, hogy átjárhatóvá tegyük a víz, az oxigén és a meleg számára. Ez még mindig nem jelenti az életet, legföljebb az élet lehetőségét.

A negyedik mozzanatban a biológiai javítás során megfelelő tápanyagokat és szerves anyagokat kell bejuttatnunk a földbe, a folyamatot a helyes gazdálkodással járójavítás tetőzi be, a meliorált területekre olyan növényeket kell vetnünk, melyek igénytelenek, de szívósak, erős gyökérzettel rendelkeznek, és így képesek a kedvezően előkészített rétegben mély gyökérsávot kialakítani. Ezzel megvastagszik a termőréteg is.

A talajjavítás munkája nem fejeződhet be ezzel a sorozattal, szem előtt kell tartanunk, hogy a felső réteg továbbra sem kap táplálékot alulról, ezért gyorsan visszasavanyodik, négy-öt év múlva a bevitt mészmennyiségnek már csak a huszonöt százalékát lehet kimutatni. Két-három évenként fenntartó meszezést kell alkalmazni, emellett persze szükség van megfelelő trágyázásra, a drénrendszer karbantartására és így tovább.

– Mennyibe kerül egy katasztrális hold komplex javítása?

– Minden költségtényezőt: tervezési költséget, anyagok árát, az új holland gép üzemben tartását, munkabéreket stb. egybevéve átlagosan 12-14 ezer forintba.

– És körülbelül hány százalékkal emeli a termést?

– Húsztól nyolcvan százalékig terjedő termésnövekedést hoz magával, itt Bajánsenyén átlagosan harminc-negyven százalékos javulást tudnak felmutatni.

– Ezt az átlagot számolva, hány év alatt térülnek meg a befektetett költségek?

– A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián négy-hat éves határt állapítottak meg, a gazdák tízet mondanak, az igazság valószínűleg most is középen jár: hét-nyolc év körül.

Hogy valami összehasonlítást tegyünk: egy új szarvasmarhatelep öt és fél év alatt fizeti ki magát, nem is beszélve a mennyiségileg még nagyobb hasznot hajtó melléküzemekről. De meg kívánom jegyezni, hogy a hasonló talajjavításoknál a kapitalista államokban sem abszolút közgazdasági értelemben használják a gazdaságosság fogalmát.

 

Padokkal felszerelt teherautók állnak elő, kimegyünk a téesz javított földjeire. Útközben próbálok jegyezgetni, de a szavak hullámvonallá alakulnak át a rázkódó papíron.

Padszomszédaim mintha ott folytatnák, ahol az előző beszélgetés véget ért: a munka nem akkor kezdődik, mikor átadják a földet a talajjavítóknak, és nem akkor fejeződik be, mikor visszakapják, előtte is, utána is gondolni kell arra, hogy az embereknek meg kell élniük valamiből. Már a felkészülés során úgy kell beállítani a vetésforgót, hogy termés is legyen, és a gépek munkáját se zavarja. A javított táblákba pedig olyan növényeket kell vetni, melyek rövid idő alatt bizonyítják a módszer eredményességét: kukoricát, lóherét, nagy hozamú búzafajtákat.

És mit ér az egész talajjavítás, ha nincs elegendő gép? A fű, a termés ott marad kaszálatlanul a réten, és ha valaki le is vágja, nem lehet megoldani a betakarítást-szállítást.

A kocsi meg-megáll, lekászálódunk a vaslétrán. Először a csőfektetés munkáját nézzük meg, a holland gép árkot nyit, és le is rakja az égetett csöveket. Bárhogy elmagyarázták, még mindig nehezen értem a „mezők csatornázását”.

– És hogy jut bele a víz ezekbe a csövekbe, hiszen egyiket a másikba illesztették?

– Az illesztés nem túl szoros, a víz különben is átdiffundál az agyagcsövön. A csövek fölött is meszezzük a talajt, hogy az átszivárgást megkönnyítsük.

– Milyen gyorsan vonul le egy nagy eső?

– Negyven milliméter csapadék után más őrségi földekre három-négy napig nem lehet rálépni, itt egy nap alatt eltűnt a víz. A legnagyobb esők sem okozhatnak három-négy napnál hosszabb kiesést.

– És télen, mikor lefagy a föld?

– A csövekben télen is folyik a víz.

Ezután egy-egy javított táblánál szállunk le, egy holdon 340 mázsa silókukorica is megterem – két-három méter magas, áthatolhatatlan sűrű, zöld tömeg –, olasz búzából pedig 28 mázsa.

– Eladásra is termelnek búzát?

– Igen.

– Érdemes árubúzával foglalkozni ezen a nehéz talajon? Nem kellene inkább a jobb földekkel rendelkező vidékekre bízni, ahol szinte magától megterem?

– Szociálpolitikai célokra is gondolunk. A búzának most jó ára van a piacon, és az őrségi ember miért éljen rosszabbul, mint az alföldi?

Mikor visszakapaszkodunk a platóra, egy olyan szakember mellé kerülök, aki a környékről származik, és a vidéknek nemcsak a jelenét, de a múltját is ismeri.

– Régebben milyen művelési módszereket alkalmaztak ezeken a földeken?

– Száz évvel ezelőtt, mikor még bőségesen jutott föld, az őrségi gazdaságok belső és külső művelési zónára oszlottak. A belső zónát a ház közelében mindig megművelték, a külső erdőzónát először irtották, égették, három-négy évig használták trágyázás nélkül, mikor besavanyodott az irtásföld, legeltettek rajta, amíg újra be nem nőtte az erdő.

A mi századunkban már tudatosabb gazdálkodás folyt, a norfolki négyes vetésforgó egyik változatát alkalmazták, és háromévenként trágyáztak. Az évi három szántás volt szokásban, aratás után felszántották a tarlót, két-három hét múlva keverő szántást végeztek, aztán vetőszántást az új gabona alá. Azt mondták a régi öregek: egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás három kenyér.

A határszemlét „munkaebéd” zárja le a bajánsenyei vendéglőben, az utolsó beszélgető partnerem újra a téesz elnöke.

– Mennyibe került a téesz földjeinek javítása?

– Eddig 12 millió 260 ezer forint állami beruházást kaptunk, az összköltség el fogja érni a húszmilliót.

– Még egy dolgot szeretnék kérdezni. Megérte?

– Meg kellett csinálnunk, enélkül nem mehetett tovább. Nézze meg ezt a kimutatást, még a talajjavítás előtt készült: egy mezőgazdasági dolgozóra 5 katasztrális holdnyi terület jutott, ebből 3 és fél hold szántó. Egy hold 2300-3000 forint halmozatlan termelési értéket hozott, ez azt jelenti, hogy a dolgozó évi jövedelme nem lehetett több 12-15 ezer forintnál, ebből kellett magát és a családját eltartania. Ezzel ma már senki sem éri be, ha meg akartuk akadályozni, hogy a falunkat itthagyják az emberek, változtatnunk kellett ezeken a számokon.

 

– A talajjavítás nem csodaszer, nem helyettesíti az alapvető munkákat, szántani, aratni továbbra is kell, és a legjobban előkészített táblát se lehet decemberben bevetni – folytatja Belák professzor.

Ami a jövőt illeti, a kísérleti üzemek most érnek a talajjavítás befejező szakaszába, bizonyítani kell, méghozzá nemcsak egy-két táblán, hanem az egész javított területen. S nyolc közül, úgy gondolom, négy-öt ki fog ugrani, de mindegyik felülmúlja majd termésátlagban a megye többi közös gazdaságát.

– És újabb üzemekre is kiterjesztik a talajjavítást?

– Ez nem kizárólag a mi szándékunktól függ, hanem az ország és a mezőgazdaság lehetőségeitől, ezek pedig nem egyértelműen kedvezőek. A kocsi elkerülte a csacsit, túl hamar és túl nagy arányokban szerveztük meg a közös gazdaságokat. Most már látjuk, hogy nem kellett volna bevonni a téeszekbe az egyéni parasztok nyolcvan százalékát, elég lett volna, mondjuk, ötven százalékát, a jó földeken így is megtermett volna az ország kenyere, a problémás vidékeken, Borsodban, Szabolcsban, meg kellett volna hagyni a parasztot a maga almáskertjében. A barázdákat könnyű volt egybeszántani, de most következik a nehéz, intenzívebb szakasz.

A sok téeszhez viszonyítva nincs elegendő kiegészítő üzem, gép és anyag, nincs téglagyár, cementgyár, traktor és kisgép, mész és műtrágya, nincs anyagkitermelési lehetőség és nincs szállítóeszköz. Most nem kötnek minket elhibázott előírások, mint a múltban, szabadon gazdálkodhatunk, kezünkbe adták a tárogatót, csak éppen tüdőnk nincs, amivel fújjuk. Most két-három évig ezekre a kiegészítő létesítményekre fog elmenni a pénz, a mezőgazdasági üzemek támogatására kevesebb jut majd.

Az eddigi talajjavítások költségeit szinte utolsó fillérig az állam fizette – az őrségi programra másfél milliárdot irányoztak elő –, ez a helyzet egész biztos megváltozik majd. Pontos számokat még nem tudok mondani, úgy gondolom, 60-70 százalékra megy le majd az állami dotáció.

Arról sincs szó többé, hogy könyörögni fogunk a téeszeknek: legyenek szívesek, engedjék meg, hogy feljavítsuk a földjeiket, a felnőtt korba léptünk, az üzemek maguk kell hogy követeljék a meliorálást. Úgy tervezzük, a negyedik ötéves tervben 40-50 ezer holdat érint majd a talajjavítás.

– És mi lesz azokkal a területekkel, amelyek kimaradnak?

– Húsz évvel ezelőtt a parasztot lecsukták, ha fa nőtt olyan helyen, melyet a kataszteri jegyzék szántónak könyvelt el. Ezek az idők már elmúltak. Az erodált erdőtalaj 400 ezer holdjából legfeljebb 80-100 ezer hold marad meg mezőgazdasági művelés alatt, ennek 20-25 százaléka lesz szántó. Ez nem kivételes őrségi jelenség, a szántóterület részarányát országosan csökkentjük, inkább a művelés koncentrációja fokozódik majd.

– Két rossz adottságú vidéket említett: az Őrséget és Somogy déli részét, kettőjük közül melyik ért el jobb eredményt a talajjavításban?

– Somogy jobban indult, a homokon könnyebben mozogtak a gépek, mint az őrségi sárban, de a somogyi táj alapvető terményei: a rozs és a burgonya nem illenek bele a nagyüzemi keretekbe, és az átlagokat sem sikerült nagyobb mértekben javítani, egy holdon ma sem terem több 7-8 mázsa rozsnál, illetve 34-40 mázsa burgonyánál.

Az Őrségre nagyobb jövő vár, különösen, ha sikerül mindent a szarvasmarha-nevelés szolgálatába állítani. Ha minden dotáció megszűnik, ezt akkor is támogatni fogják.

 

„Gyántásország” – őrségi erdők

Az Őrségben minden szántóterület tulajdonképpen irtásföldnek tekinthető, mert a vidéket valaha összefüggő erdők borították. Csak az 1848-as jobbágyfelszabadítás szorította vissza az erdőt, az erdők fele a nagybirtokosok kezébe került, a parasztok a maradékon és néhány parcella sovány szántón osztoztak. Ahogy nőtt a népesség, mind több erdőt kellett letarolni, és felszántani a talajt.

Az első világháborúig fokozódott a pusztítás üteme, 1914-ben az erdő az Őrség összterületének már csak 27 százalékát foglalta el. A háború megtizedelte az amúgy is egykés családokat, kifogyott a munkaerő, ennek lehet betudni, hogy az erdőszéli parlagokra, gyengébb szántókra és rétekre újból fenyőt telepítettek.

Az erdő térhódítását elősegítette, hogy megnőtt a fa ára. A trianoni béke után csak az ország nyugati részén maradtak nagyobb összefüggő fenyvesek, a fővárosból is lejöttek a fakereskedők áruért, helyi fűrésztelepek alakultak, érdemes volt gondosabban művelni az erdőt. (Bár ez a szemlélet nem vonatkozhatott az Őrség egészére, Gayer Gyula 1936-ban így ír Gödörházáról: „Erdőkultúra itt nincs, csak erdőpusztítás, erdőt itt senki nem ültet, csak a természet.”)

Az őrségiek felhagytak a korábbi tarvágással, inkább szálaltak, és a gazda minden fát kétszer-háromszor körüljárt, mielőtt hozzányúlt volna. Évenként legfeljebb egy sarkot vágtak ki az 5-10 holdnyi erdőből, többet csak akkor, ha betegség tört a családra, szerszámot kellett venni, vagy temetést, örökrészt kellett kifizetni. A fa árából vásárolták a gabonát is, mert a szántók nem mindig adták meg a család kenyerét.

Az 1945. március 15-i földreformtörvény a száz holdat meghaladó erdőbirtokokat állami tulajdonba vette, a tíz-száz hold nagyságú erdőket pedig állami ellenőrzés mellett községi tulajdonba utalta. Eddig az ország erdőterületének csak öt-hat százaléka tartozott az állam fennhatósága alá, most ez a szám felugrott majdnem 90 százalékra, és mindenki tudta, hogy a folyamat még nem fejeződött be.

Az Őrségre lassan terjedt át e reform, 1948-ban az erdők 63 százaléka még magánkézen volt, de az eddig oly gondosan óvott erdőkben egész nap zuhogtak a balták, kivágni, amit csak lehet – mondták a gazdák –, mert úgyis elvész, be kell vinni a téeszbe.

Egy ismeretlen erdésztől származó jelentés riasztó képet fest ezekről az évekről: „Az állománynak több mint a fele húsz évnél fiatalabb, 33 százaléka középkorú, és csak 15 százaléka idősebb hatvanévesnél (ami a legértékesebb anyagot adja).

A vágásterületet nem újítják fel, amíg erőben van, használják, aztán legeltetnek rajta. Ha van a közelben idős erdei fenyőállomány, akkor a legeltetett terület lassan beerdősül. Ezekben a fiatalosokban (fiatal erdőkben) mindenféle fa van, de sérültek, ágas-bogasak. Állományápolási munka nincs, a múltban sem volt, ezért a fák vékonyak, szerfára is kevéssé alkalmasak, legfeljebb faragott fának lehet feldolgozni. A földreform után rákaptak a szálalásra, főleg a java anyagot szedik ki. Látni, hogy most már nem akarják megőrizni az erdőt az unokáknak.

Az alomgyűjtés óriási méreteket ölt, kosárban hordják el a lehullott tűleveleket, sok helyen még a humuszt is összesöprik. A talajerőnek ez a kirablása a faállomány minőségének rovására megy, 40-50 éves fák is csak 10-15 centiméter vastagok, ebből csak görcsös, görbe tűzifa lesz.”

A régi nagybirtokosok: gróf Batthyány Iván, gróf Zsigray Antal és a zirci apátság sem hagytak az államra sokkal jobb erdőket. Bár ők nem bízták a szélre vagy a madarakra, hogy milyen fák magvait hullatják le az irtott vagy ritkított területeken, de ők sem gazdálkodtak tervszerűen, olyan magot vagy csemetét ültettek, amilyen éppen a rendelkezésükre állt, nem törődtek vele, hogy beleillik-e a táj adta természeti feltételekbe. A vágásfelújításokat sertéskondával túratták fel – írja Mihály János –, és fenyőmaggal vagy makkal teljes vetést végeztek. Ezután az erdőt magára hagyták, és csak négy-öt év múlva csarabolták. A nagybirtokon általában nyolcvanéves vágásfordulót használtak, vagyis ennyi idő telt el a magvetéstől a fa kivágásáig. Évenként 7300-7500 köbméter fát termeltek ki.

Az uradalmi erdők azonnal az Erdőgazdaság kezébe kerültek, a paraszti erdők nagy része pedig az 1950-1952-es általános tagosítások során. Ma az őriszentpéteri erdészet 6300 hektárt gondoz, az évi termelés 16 ezer köbméter körül jár, elérhetné a 20 ezret is, de az 1962-es nagy hókár miatt csökkentették a kitermelhető fa mennyiségét.

Az Erdőgazdaság eltüntette a rablógazdálkodás nyomait, 1945 és 1970 között csak Őriszentpéter község határában 346 hektár erdőt ültettek irtásokon vagy terméketlen parlagon, más községek határában hasonlóképpen alakult a helyzet, jelenleg az Őrségben találni az ország fenyőállományának egynegyed részét.

Aki az állami erdőket összehasonlítja a többségükben rontott, elhanyagolt paraszti erdőkkel, egyet kell hogy értsen azokkal az intézkedésekkel, amelyekkel az állam kivette az erdőt a parasztok kezéből, és bevezette a nagyüzemi művelést. Az persze külön kérdés, hogy az erdő helyett más megélhetést kellett volna biztosítani a paraszt számára, és erről sokan és sok helyen elfeledkeztek.

 

A vékony termőréteggel fedett kavicsos talajon főleg erdei fenyő települt, ez az Őrség uralkodó fafajtája, szelídebb dombhajlatokon megtalálható a lucfenyő, mellette a bükk és a tölgy is, az oxigénben gazdagabb hordalékföldeket pedig égererdők borítják.

– A feljegyzések szerint valaha az Őrség egész területén szinte mindenütt tölgy- és bükkfa nőtt. Miért tűntek el?

– Az erdő magától nem pusztul el – mondja az erdész –, ha Európából kitakarodnának az emberek, mindent elborítana az erdő.

– Ez talán nem is ártana Európának.

– Egy véleményen vagyunk. Hogy az erdő elpusztulhasson, ahhoz emberi beavatkozás szükséges. A nagy hajóépítések idején kiirtották a Dinári Alpok fenyveseit anélkül, hogy a pótlásukról gondoskodtak volna, mi az eredmény? A hegyek helyrehozhatatlanul elkarsztosodtak. Ugyanez történt a cári Oroszországban is: a mozdonyokat fával fűtötték, a vasútvonalak mentén száz kilométerre eltűnt az erdő.

Az Őrségben is a helytelen gazdálkodás következtében pusztultak ki a tölgyek, ahol nem folyt mezőgazdasági művelés, ott most is tölgyfák nőnek. A parasztok minden gondolkodás nélkül irtották az erdőt, nem törődtek azzal, hogy a talaj dombos és humid. Lepusztult a termőréteg, melyen a tölgyek megélhettek volna. S mikor nem szántották többé a földet, a csarab, ez egy rendkívül szívós gyomnövény, vette a birtokába.

– És a fenyő hogy jelent meg?

– A tölgynek számos előnye van a fenyővel szemben: hosszabb életű, hatszáz évet is megélhet, míg a fenyő jó, ha kétszázat, a csersav jobban tartósít, mint a gyanta. A fája is értékesebb, egy köbméter tölgyrönk 1600 forintba kerül, a fenyő pedig az ezret sem éri el. De a fenyőnek is megvannak a maga jó tulajdonságai: nyitvatermő, nem szorul olyan védelemre, mint a zárvatermő lombos fák, pionír fafajta, maga teremti meg maga körül a termőtalajt, úgy fel tudja javítani a földet, hogy később igényesebb és értékesebb fák kerülhetnek a helyébe, vagy akár a szántóföldi művelést is újra lehet kezdeni. De egyelőre még arról van szó, hogy jelent meg a fenyő.

Miután letarolták az erdőt, az ágakat, gallyakat elégették, a levelek belerothadtak a földbe, ez elegendő táptalajt adott ahhoz, hogy megnőjön a sédbúza vagy a pelyhes selyemperje, de ezek nem maradtak meg sokáig. Az Őrségben majd minden földet felosztottak már, sehol sem hagytak községi legelőt, a pásztorok gyakran behajtották az állatokat az erdei irtásokra – ebben az első világháborúig senki sem korlátozta őket –, a marhák lelegelték a füvet.

Az irtásokra persze senki sem pazarolt trágyát, a föld hamar kimerült, a legelő elvadult, az összes hasznos fű kipusztult róla, csak a bíborvirágú, lándzsás levelű erdei derce maradt, s mindenekelőtt a csarab. A csarab, amelyet a legéhesebb marha is elkerül, lett a fenyő felnevelő dajkája.

A fenyő magvát széthordja a szél, a magok a teljes napsütésben elpusztulnának, de ha csarab közé hullanak, találnak annyi árnyékot és nedvességet, hogy nyugodtan kifejlődhetnek, hamarosan túlemelkednek az alig 30-40 centi magas csarabon, beárnyékolják és elpusztítják a dajkájukat. Néhány évtized múlva újra magas szálfák nőnek a lepusztult parcellán.

Persze ezt a hosszabb természetes menetet meg lehet gyorsítani, és irányítani is tudjuk, ha magról vetünk, vagy csemetét ültetünk. Saját csemetekerteket alakítottunk ki, évi 578 ezer forintot veszünk be csemetékből, téeszeknek adunk el fásításhoz, de a legtöbbet mi magunk használjuk fel. Ha az őrségben valamelyik földdarabon nem megy a munka, mindig az erdő a legbiztosabb megoldás.

– Ha egy hold szántót beerdősítenek, pénzre átszámítva mennyit csökken a föld hozama?

– Tegyünk úgy, mintha nem manipulált számokról volna szó, ne számítsunk önköltséget sem, vegyük a nominális értékeket. Egy hold őrségi viszonylatban jó szántó ad, mondjuk, tíz mázsa búzát, ez 3000 forintot jelent, egy hold erdőből ki lehet venni évenként átlag két köbméter fát, az pénzértékben körülbelül a fele a szántó hozamának. Így nagyon riasztónak hangzik, de meg kell gondolni, hogy a beerdősített parcellák már régóta nem hoznak egy fillért sem, mert senki nem műveli őket.

A föld különben se veszett el, kormányrendelet írja elő, hogy ha valamelyik téesz vagy állami gazdaság földet kér vissza mezőgazdasági művelés céljaira, vissza kell azt adnunk.

– Előfordult már ilyen eset?

– Eddig még nem, a mi területünk mindig növekszik. A paraszt, majd látni fogja, menekül a földtől, vagy a szövetkezetnek ajánlja fel, vagy nekünk. Nem mindet fogadjuk el, a szövetkezet a jó belsőségi földeket keresi, mi fordítva: az erdőszéli részeket.

A nagyrákosi és szattai gazdáknak meghagyták az erdejüket, ezt egyelőre még nem adják oda. Kivesznek belőle mindent, amit tudnak, papíron csak a növedéket vághatnák ki, egy holdról másfél-két köbmétert, de ezt nem lehet ellenőrizni. Az udvarokon halomban áll az anyag, akik építeni akarnak, messze földről is érte jönnek, és elviszik. A felújításra egyik gazda sem költ egy fillért sem, a fenyő helyén jön föl a gyertyán és a mogyoróbokor.

De tegyük fel a lehetetlent: több erdőtulajdonos paraszt összefog, és megpróbál korszerűen gazdálkodni, így sem tudnának egységes, valóban értékes állományt létrehozni. Az erdők úgy alakultak ki ezen a vidéken, hogy a paraszt elhagyott egy nadrágszíjparcella szántót, felverte az erdő, a fák – lehet, hogy tíz, lehet, hogy száz év múlva árnyékba borították a következő kis parcellát, erre a paraszt azt is odahagyta. Nézze meg ezt a térképet: az erdő tagokból áll, a tagok állomány és telepítési kor szerint betűvel jelölt részekre oszlanak fel, egy nagyüzemi taghoz elég az A, B, C jelzés, az egyéni tagokra felírhatjuk az egész ABC-t, néha még a dupla W is kevés. Ennyire eltérő összetételű erdőbe viszont csak úgy lehetne beállítani az alapvető erdőgazdasági munkákat, ha az egész állományt lecserélnénk, mint egyes állami erdőkben az 1962-es hótörés után. Ehhez az egyéni gazdáknak sem pénzük, sem szakértelmük nem elegendő, és ez még csak a munka kezdete lenne.

 

Először a hántolókhoz megyünk ki, nem messze az úttól, az erdő szélén nyolc-tíz ember éles vonókéssel húzza le a vékony fenyőágak kérgét, egy rakodóbrigád pedig pakolja fel a kész árut az úton veszteglő Sauer-vontatóra. Nemcsak a vontató márkája, maga a cég is osztrák. „Kuss Transporte Graz.”

– Papírfának veszik.

– Mennyit fizetnek érte?

– A négy-hét centi vastagért köbméterenként hét dollárt, hét centitől tizenhatig majdnem tíz dollárt.

– Nem volna érdemes itt tartani az anyagot, és egy papírgyárat nyitni az Őrségen?

– Ötven-hatvan ezer tonna fára nem lehet alapozni egy papírgyárat.

A kéreg levonása monoton, nehéz és piszkos munka. A fát be kell emelni egy csúzli alakú tartóba, ha valaki keresni akar, legalább 4 űrmétert, 16 mázsát meg kell mozgatnia egy nap. A lekérgezett fa gyantás, nedves, a gyanta nyoma nem jön ki a ruhából.

– Gondolhatja, hogy erre a helyre nem kapunk első osztályú munkásokat, be kell érnünk azokkal, akik jelentkeznek, fegyelemhez nem szokott, kóbor emberekkel vagy cigányokkal. Ki kellett hoznunk a munkahelyet az erdő szélére, mert a babonásabb nem mert bemenni a sűrűbe. Néha munkaidőben is eszükbe jut, hogy ők most beülnek a falu közepére, és nézik egy kicsit a forgalmat, ezt a téeszben nem csinálhatnák meg, de nálunk el kell tűrni.

– Mennyit keresnek?

– Van, aki 800-at, van, aki 2500-at.

Megállunk egy vékony, harminc év körüli parasztasszony mellett, ahogy meglátja a kísérőmet, leteszi a vonókést.

– Hallja, mérnök úr, már megint terhes a testvérem. Nyolc gyereke van, ebből három a menhelyen, és ezt is kihordja, pedig ebben a mechanizmusban már nem kell megszülni. Nem mos, pedig ma már az árokparton is van víz, a kátrány, az tiszta hozzá. Ha leveti a piszkos ruhát, nem mossa ki, leteszi lepedőnek. A finom dolgokat szereti, egy kila kolbászt ketten megesznek a férjével, a paprikás krumplitól fáj a gyomruk, de ha orvoshoz akarják vinni a gyereket, tőlem kérnek egy napozót. Szóljon már rájuk, mérnök úr!

Hogy kipanaszkodta magát, én is szóhoz jutok.

– Hogy került erre a munkahelyre?

– Leadtuk a földet, máshová nem mehettem, mert csak innen engednek haza szoptatni.

– Mennyit keresett a múlt hónapban?

– 1050 forintot.

– Egészséges?

– Nem nagyon. A vesém fáj, meg a szívbillentyűmnek lassú mozgása van, időváltozáskor fulladok, naponta háromszor tizenöt cseppet kell szednem.

A másik hántolómunkás férfi, Szabolcs megyéből nősült ide, katonakorában. Ő egyszer már dolgozott az Erdőgazdaságnál, de elment szerencsét próbálni a szombathelyi Lengyárba, egy bálabontó gépet kezelt.

– Nem találta meg a számítását?

– Nem akarok idegenben élni, inkább visszajöttem. Itt sem vettek vissza a régi helyemre, elölről kell kezdenem.

– A múlt hónapban mennyit keresett? Félre tud rakni valamit?

– A múlt hónapban nem maradt egy fillérünk sem. Levonták az adót, meg kellett adni a kölcsönöket, az anyósom gondnok az iskolában, ő támogat minket.

– És itt mik a tervei?

– Most csak alkalmi munkás vagyok, szeretnék a rakodókhoz kerülni, ott volna állandó munka, nyereségrészesedés, SZTK – mondja vágyakozva.

A rakodók mintha tudatában lennének kiváltságos helyzetüknek, „hórukk technikával”, de jókedvűen pakolják a fát. Egy idősebb, barna arcú embert ugratnak:

– Mi van, te cigányok vajdája?

– Hitvány ember, aki eltagadja a nemzetségét, de nekem csak az a cigány, aki lop – és nagy lendülettel feldob egy fát. Tetszik nekem az öntudatos öreg, Forgács Gyulának hívják, megbeszéljük, hogy este ellátogatok hozzájuk.

A vontatóra még nem került fel az előírt 55 űrméter, de a sofőr már beült a volán mögé, kísérő nélkül, egyedül viszi a szállítmányt a freundschafti papírgyárba.

– Megbízható gyerek, lehet szervezni rá, ha azt mondom, reggel hat órára legyen itt, négyszáz kilométerről is pontoson ideér.

 

Forgácsék a Baksaszeren laknak, a vasútállomás fölött, az öreg erdészeti munkás háza mellett még két ház áll, a fiai is erre a telekre építkeztek.

– Hány gyereke van, Gyula bácsi?

– Nyolc, ebből hárman élnek még velem.

Az öreg háza tiszta, nemrégiben épülhetett, új bútorra még nem telt, a gyerekek és az unokák a két ágyra telepednek le, és onnan figyelik a beszélgetést.

– Maguk hányan voltak?

– Mi is nyolcan. Az apám üstös volt, bádogos, cigány kovács. Nagyon ivott, de nem ebbe halt bele, hanem az első háborúban kapott egy lándzsaszúrást. Az anyám nevelt, szerettem volna tanulni, de csak négy osztályt végezhettem, azt is mezítláb. Tizenegy éves koromtól dolgozok, a nagybátyámnál őrözgettem, 1928-tól pedig rendes munkát végeztem, lécet kötöztem, a fűrésztelepen voltam segédmunkás, cirkula mellett hulladékhordó.

– Hány éves korában nősült?

– Tizenhét voltam, a feleségem még a tizenötöt sem töltötte. Nem akarták hozzám adni, a családja azt mondta rólam: ez nem cigány, ez paraszt, mert dolgozik. Száz pengővel kellett megváltanom az apjától, pedig gazdag ember volt az öreg, mikor meghalt, öt kilót hagyott hátra ezüstpénzben. A száz pengőből ötvenet a főnökömtől, Barta úrtól kellett kölcsönkérnem, de én megmutattam nekik: keménygallérosan, fekete szalonkabátban esküdtem.

– Csak magyar szokás szerint esküdtek meg, vagy cigány szokás szerint is?

– Először cigány szokás szerint. Nálunk a hivatalos dolgokkal nem törődtek, ha valaki született, nem a napot jegyezték meg, hanem hogy ganajhordáskor vagy szénakaszáláskor jött a világra. A vajda csak arra vigyázott, hogy az ember ne házasodjon a törzsön kívül.

– Maguk milyen törzshöz tartoznak?

– Mi kolompár kovács cigányok vagyunk, de vannak lóvári, vagyis kupec cigányok, bajácsi, vagyis teknős, muzsikus, vagyis rumungló cigányok.

– És cigány szokás szerint hogy zajlott le az esküvő?

– A vajda esketett, reggel négy-öt óra felé volt az eskütétel. A pár összetette a kezét és a homlokát, akkor hoztak egy korsó bort, sót és három szem búzát dobtak bele, aztán az egészet ráöntötték a pár fejére, akármilyen ruha volt rajtuk.

– A házastársi hűséget mennyire kellett komolyan venni?

– Nagyon is – mondja az asszony –, ha megesküdtek, és az asszony megcsalta az urát, büntetésből villával kellett enni a levest. Volt ember, aki nem érte be ennyivel, az anyám egy német cigánnyal élt, megcsalta, erre a német cigány levágta az orrát.

– Az én nagyapám pedig összevarrta a nagyanyám vágását, mikor megcsalta őt. Ezt a nagybátyám nem is hagyta annyiban, az öreget a ló farka után kötötte, úgy rángatta végig az úton.

– Azt még meggondolni sem lehetett, hogy egy cigányasszony ungrira nézzen. Ma már egyforma a lányoknak, cigány, paraszt.

– Hagyjuk ezeket a felesleges beszédeket – mondja Forgács –, az esküvőnél hagytuk abba. Hazahoztam az asszonyt, egy négyszer négy méteres szobában tizenhatan laktunk, amúgy jó erős, földes ház volt, még a bomba sem vitte szét, de szerettünk volna a magunkéban élni.

– Pénzünk nem volt, akkoriban az ungriknak 80 fillér napszámot fizettek, nekünk csak 50 fillért, de azért elkezdtük az építkezést: ágat fontunk, kívülről besároztuk. Jöttek a gyerekek egymás után, három ágy állt a szobában, a földön meg szalmazsákok, csak akkora út maradt, hogy éjszaka ki tudjunk járni.

– A gyerekek nem betegedtek meg?

– Nálunk az a szokás, hogy a gyereket, mikor megszületik, először hideg vízben fürdetik meg. Ha ezt kibírja, megmarad. Az enyimek sem lettek soha elkényeztetve. Az asszony a háztartásban dolgozott, egyedül kerestem, az ennivalót meg megoldottuk valahogy – egy alkalomra megettek két nagy kenyeret –, de többre nem tellett: felemás cipőben jártak, és mind csak öt osztályt végzett. Most az egyik unokám jó tanuló, azt majd szakmára adom.

– Mi lett a gyerekekből?

– Mi lehetett volna öt osztállyal? Egyikük tizenhét éves korában elment az Állami Gazdaságba, parasztmunkát végzett, aztán inkább hazajött az Erdőgazdaságba. A másik vagonterhelő Pankaszon, az szereti a bort, de megverem, ha berúg. Vagy lesz olyan ember, mint az apja, vagy meghal. Nekem ne járjon úgy, mint Babos Géza, aki a legmérgesebb erős pálinkát itta, prímás volt, mégis meghalt huszonhat éves korában.

A harmadik fiam elment Szombathelyre, a Lengyárba. Minden héten adtam neki egy százast, és vitt magával húst is, mégsem volt elég neki. Hazarendeltem: dolgozz itthon, amit keresel, az tisztán megmarad, vegyél ruhát. Most papírfát kérgez az erdőben.

– Én nem akarok hétszáz forinttal felnőni – tiltakozik a fiú.

– Akkor ne gyere haza már fél kettőkor az erdőből. Ha én is úgy fogtam volna fel, mint te, annyi házam lenne, mint az egérnek: a föld.

– Ezt a házat hogy építette?

– Joós doktor úr eljött a földes kunyhóba, azt mondta: ebben tovább nem lehet lakni. Akkor kaptunk OTP-t.

– Könnyen ment?

– Én csak 1800 forintot keresek, de ha pénzt akarnék felvenni, maga a tanácstitkár lenne a kezesem. Kaptunk volna külön-külön házhelyet, de együtt akartunk maradni a fiaimmal. Az OTP-hitel mellé az erdészet adott fát, munkás nem kellett: nappal dolgoztunk, éjjel építkeztünk.

Én csak jelesebb ünnepnapokon megyek el a templomba, de mikor a ház kész lett, felszenteltem: mielőtt beléptem, levágtam egy csirke nyakát, és kidobtam az ablakon. Szekrény kellene még, két ruhásszekrény, valahogyan az is meglesz. Bár volna még húsz évem nyugdíjig, de tavaly elrántottak a lovak, eltörött a medencecsontom.

Olyan szépen élünk, mint a parasztok, a rosseb egye meg a cigányéletet! Jönnek hozzánk oláh cigányok, szövetet árulnak, meg szentképeket húsz forintért, mikor meglátják a házunkat, azt hiszik, ungrik vagyunk.

– Én büszke lennék, ha a lányom paraszthoz menne feleségül – teszi hozzá az asszony.

A lány felkönyököl az ágyon.

– De a villanyszerelőt elzavartad!

– Az rosszabb volt, mint a cigány, nekem kellett vigyáznom rá, hogy be ne rúgjon.

A lány nem hagyja letorkolni magát:

– Építhetünk mi akármilyen házat, nem fogunk keveredni a parasztokkal. Tessék mondani: mire való a cigány? Kihal-e a cigány?

– Csak az olyan cigány hal ki, mint a Tomi rokonunk, az utcaseprő – feleli magából kikelve az öreg –, úgy iszik, hogy egész Szombathelyen utálják, még a kocsmában sem szolgálják ki. De a te bátyád naponta húsz tonnát emel vagonból ki, vagonba be, dolgozzatok ti is úgy, s ne a kultúrt bújjátok este tízig, akkor ti sem fogtok kihalni.

Búcsúzóul még végigvisznek a házakon, és megmutatják a gyerekeket, az öreg Forgács három kiskorú gyerekén kívül még tizenegy unoka él a három házban, néhány kis őrségi faluban összesen nincs ennyi.

 

Viszák szélén is láttam kézi famegmunkálást, de itt már bonyolultabb munka folyt: gerendát faragtak. A mester az utolsó faragó ember a faluban, régebben bejárt a pankaszi fűrésztelepre, megunta az utazást, talán ő is felhagyott volna a szakmával, de az Erdőgazdaság most ide szállítja az anyagot a háza mellé, és el is viszi a kész munkát. Így megéri, mert jut idő megművelni a földet.

Ketten vannak, a segítő ember nem szakmunkás, de megállapodtak a mesterrel, hogy egyenlő arányban osztoznak a pénzen, a kisebb szaktudást igyekvéssel pótolja.

A durva faragást a segítő végzi el, nagy fejszét fog, a fejsze fejébe ötágú erdészcsillagot nyomtak, ilyent boltokban nem kapni. A kérget azonnal leszedik, ha rajta hagynák, a fa megfoltosodna, elszíneződne. A lehántolt fából szivárog a gyanta, ha megvágják, a fenyő így próbálja eltömni a rést. Néha két hónapig is mozog benne a gyanta, ha meleg, napos helyen tartják, hamarabb megáll.

Előveszik a csaptató zsinórt, vörös festékbe mártják, és ráteszik a rönkre, most határozzák meg a majdani gerenda méreteit. A mester meghúzza a festékes zsinórt, akár a nagybőgős a húrt, először középvonalat csaptatnak a fára, aztán bemérik a két oldalt is, egy régi sablonmércével ellenőrzik a pontosságot.

– Hatos? – kérdezi az igyekvő segéd.

– Hatos – mondja a mester a fogai közül.

Most következik az igazi szakmunka, a mester görbe nyelű szekercét, „plankácsot” fog, és a vörös vonalak mentén kerek sarkúra, félgömbösre faragja a gerendát. A borotvaéles szekerce minden csapásnál alig néhány centiméterre áll meg a lábtól, de a mester nem idegeskedik, megy tovább, szívja a szája sarkába ragasztott cigarettát.

– Próbálja meg maga is, Jóska! – mondja a kísérőm egy nézgelődő rakodónak.

– Megpróbálnám, de nincs nálam vashordó.

– Az minek?

– Beleállni, hogy ne vágjak a térdembe.

A mester meghív minket egy pohár borra, leülünk a tiszta, rendesen bútorozott tornácon, kérdezgetem a faragó embert, de ő nem nagyon válaszolgat, inkább a főnökére hárítja:

– A mérnök úr jobban tudja.

– Van annak értelme és haszna, hogy most is kézzel faragják ki a gerendákat?

– Van. A kézi faragással jó fából 80-85 százalékot is ki lehet hozni, a gép nem ér el többet 60-65-nél. Ha valami kis hajlás van a fa törzsében, a gép nem enged utána, hanem egyenesben levágja, vastag és hasznavehetetlen oldaldeszkákat hagy.

– De a gépi munka olcsóbb!

– Téved, a kézi munka olcsóbb húsz-harminc százalékkal. Az embereknek, sajnos, nem fizethetjük ki a különbséget, mert ez plusz vásárlóerőként jelentkezne a piacon. Ez a faragó pár átlagban egy-másfél köbméter fát dolgoz fel naponta, ketten száz forintot kapnak érte.

– És az Erdőgazdaság?

– Mi sem keresünk rajta többet, mint a gépi munkán, a hasznot elviszik közteherviselés címén, állítólag azért, nehogy túlságosan is az élőmunkára támaszkodjunk. De ha az ilyen pénzeket is elvonják, nem tudom, miből fogjuk megoldani a munkák gépesítését.

 

Megáll az agyonstrapált GAZ-kocsi, kiszállunk, és gyalog megyünk tovább az erdei utakon. Jobbra is, balra is néhány fát piros olajfestékgyűrűvel jelöltek meg.

– Ez a jelzés mire való?

– Ezek a Rákosi-korszak V fái, V, vagyis véghasználatig fenntartandó. Csak az elit fákat akarták megőrizni, a többi hadd hulljon ki. Ma már megszűnt ez a jelölési forma, még látszik, de már mankónak sem jó az eligazodáshoz. Az erdő nem tűr semmiféle külső beavatkozást, piros vagy kék gyűrűket, én azt tanultam a professzoromtól: ha nem tudsz mit csinálni, kérdezd meg a fától!

Bajánsenye vidékén járunk, itt is az erdei fenyő az uralkodó fafajta, de minden védett völgyhajlatba lucot telepítettek.

– A luc igényesebb, mint az erdei fenyő, de harminc év alatt meghoz annyit, mint a másik ötven év alatt. A luc sűrűbb szövetű, jobb a deszkája, erősebb, bányafának is lehet használni.

Emlékszem rá még a komlói időkből, hogy a fenyőtám nem hiányozhat a fejtésekből, gyengébb ugyan, mint a keményfa támok, de azok egyik pillanatról a másikra eltörnek, a fenyő viszont recseg, ha fokozódik a ráháruló súly, így figyelmezteti a bányászt, hogy meneküljön. Mintegy tisztelgésül megállunk az életmentő fák között.

– Milyen homályos erdő.

– A luc alkotja a legsötétebb fenyőerdőt, nudum, vagyis meztelen állapotot teremt maga alatt. A luc koronája nemcsak a napot fogja fel, hanem a lehulló csapadék hatvan százalékát is, a maradék se jut be a földbe, a móder, vagyis a tűlevelű humusz sok vizet visszatart, és elraktározza. Az erdő lassítja a hóolvadást is, az erdők környékén nem ugrik fel hirtelen a vízszint. Az árvíznél derült ki, mekkora kárt okoz, ha valahol kiirtják az erdőket.

Az erdész úgy érzi, elfogultnak látszik, szabadkozva a mellére teszi a kezét.

– Ne gondolja, hogy én még az előszobákat is befásítanám, csak azokat a részeket, ahol az erdő a legjobb megoldás. Egy igazi erdész sem helyeselte, mikor az Alföldön búzatermő földekre erdőt ültettek.

Az út egy vágásterülethez vezet ki, a tekintet kiszabadul, tökéletes a rálátás a szemközti erdőre.

– Az ott erdei fenyő, nézze meg, mennyivel világosabb, és a lomb is csak öt-hat százaléknyi csapadékot fog fel. Ahol behullik egy kis fény és eső, megnőnek más fák is, ott áll egy vadkörtefa, talán egy madár hozta ide a magját. Ezt sem bízzuk a véletlenre, az erdei fenyők között bükkből és gyertyánból második koronaszintet alakítunk ki. Ezek középszinten maradnak, árnyékukkal megakadályozzák, hogy a fenyőn fölösleges oldalágak nőjenek, felfogják az esőt, a nap és a szél káros hatását, a humusz is jobb lesz, ha keveredik a tű- és a lombos levél.

– Maga melyik fát szereti a legjobban? Az erdészek ezt el szokták dönteni magukban?

– Nincs ilyen, én talán a bükköt kedvelem. A bükk az erdők anyja.

A vágásterületen a tuskók környékét ellepi a szamóca, vakációzó gyerekek nagy fazekakban vagy dunsztosüvegekben gyűjtik. Eladni nincs hol, szörpöt vagy lekvárt főznek belőle. Ez nem hagyományos szokás, a grófi időben az emberek ki voltak tiltva az erdőből, ha szamócát akartak szedni, meghatározott mennyiséget le kellett adni belőle a grófnak.

Két tuskó között nagy hangyaboly dombja emelkedik.

– Nem náthás?

– Miért?

Odaütögeti kezét a boly tetejéhez, a hangyák rárohannak és lefecskendezik, ettől a keze erős savanyú szagot áraszt.

– Ez a szag állítólag gyógyítja a náthát, de még az asztmát is.

Az irtásterületekre már új erdőt telepítettek, négy-öt centis fenyők ütköznek ki a fűből, körülöttük kiirtották az elterpeszkedő tölgyfasarjakat, hogy szabadon fejlődhessen a „gyertya”, a kis fa vezérhajtása. Néha a munkára szegődő iskolás gyerekek kapájukkal levágják a fa hegyét, ilyenkor az oldalágak kiegyenesednek, és átveszik a vezérhajtás szerepét, a fa nem pusztul el, de visszamarad a növekedésben.

– Még egy-két év alatt sem mutatkozik meg, hogy mi lesz az elvetett magból, hol kell pótolni a kiesést csemetékkel. Az erdőhöz idő kell és türelem.

Kerülő úton megyünk vissza a GAZ-kocsihoz, nézegetem a fákat, melyeket az erdész kivágásra ítélt.

– Csak azokat a fákat vágják ki, amelyek elérték a vágásfordulót?

– Nem, a rosszul nőtt fákat is ki kell vágnunk, ha be van szorítva a fa, ha nincs koronája, elmaradott vagy a hajtásfúró pille S-alakúra görbítette. Ez az úgynevezett nevelővágás.

Hirtelen feltűnik, hogy szabályos bakhátakon járunk, ezt a parcellát valaha szántónak használták, érdekes, hogy a barázdákban sehol sem nő fenyő, csak a bakhátak tetején.

– Mikor került ide erdő?

– Az ágörvekből ítélve tizennyolc-húsz éves.

– És így megmaradtak a bakhátak?

– Vannak hetven-nyolcvan éves erdők, ahol még mindig fel lehet ismerni a bakhátakat. A föld nehezen heveri ki. – Kiérünk az erdő szélére, ide valaki tuját és díszfákat telepített, valószínűleg azért, hogy megbontsa a fenyők egyhangúságát. A szarvasoknak tetszenek a szokatlan fák – neki-nekidörzsölődnek, félig már lekoptatták.

 

Szalafő határában az Erdőgazdaság negyvenhektárnyi erdőt meghagyott szűz állapotában, egyrészt tudományos kísérleti célból, másrészt így akarta bemutatni, mi lesz az erdőből, ha nem művelik. Ebben az őserdőben sokáig süketfajdok is éltek, a terület régi bérlője, Gyöngyöshalápi Takács Gyula törődött velük, de később a vadászok és katonák kíméletlenül irtották az állományt, a favágók berregő Stihl-fűrészei is megzavarták a nyugalmukat, ma már mutatóban sem találni süketfajdot, a parasztok szerint nem pusztultak el, csak átmenekültek a csöndesebb jugoszláviai erdőkbe.

– Pedig itt jól érezték magukat, ezek az összevissza törött tölgyek voltak a beszállófáik, mindig ide röpültek fel.

– A fajd csakugyan süket?

– Csak dürrögésnél, különben nagyon jól hall. Vannak dallamai, melyeket csak dürrögés közben énekel, a vadászok ezeket ismerik, ilyenkor rohannak árkon-bokron keresztül, de ha a dallam véget ér, a madár kétszeresen éberré válik. A vadásznak mereven állva várni kell, amíg a dallam újra felhangzik. A süketfajd nagyvadnak számított, a kakas a 10-15 kilót is elérte, csak golyóval lehetett vadászni rá.

– Nem próbálták újra meghonosítani?

– Néhány éve találtunk tojásokat, felküldtük az Állatkertbe, de nem tudták kiköltetni.

Így hát a süketfajd valószínűleg örökre eltűnt a szalafői erdőkből, rokonával, a nyírfajddal együtt, de az Őrség madárvilága így is gazdag maradt. Az országban honos mindennapi fajtákon kívül hegyvidéki, déli, sőt északi madarak is tanyáznak itt, Mihály János felsorolása szerint: fenyőrigó, cercegető, keresztcsőrű madár, csonttollú madár, törpe és feketenyakú vöcsök, íbisz, havasi pinty, kékbegy, örvös és mongolfácán, macskalábú sas, hamvas réti héja, kabasólyom, törpegém, szürkegém, lármás sas, halászsas él itt, vagy tölti itt az év valamelyik szakát, csak vízi és gázlómadarakban szegényebb a táj.

Emlősvilága már nem ilyen változatos: cickányok, egerek, pockok mellett előfordulnak különböző denevérfajták is: hosszú fülű, vízi, hegyes orrú, hazai és közönséges denevér. Az őrségi ember általában nem szereti a madarakat, sok baja van velük: vetésnél a gazda hiába tesz a nyelve alá egy szem kölest, a varjúk így is gyakran kiszedik az egész kölest, a dolmányos varjú, a héja elrabolja a kiscsirkéket. A fecske hasznosságát már felismerték, ezért megtűrik, de a denevért irtják: követ dobnak fel, a denevér rácsap, akkor lefogják és agyonütik. A szarkafiókákat pedig tojással megsütik és megeszik.

A Zalában néha megjelennek a pézsmapockok, vidrák, de a halállomány szegényes: kevés márna, csapósügér, vágócsík, dévérkeszeg, pikkelyes ponty, a csuka az egyedüli fajta, amit érdemes halászni.

A vadászokat mezei nyúl, vörös róka, borz, őz, szarvas és vaddisznó várja, 1957-ben nyestet lőttek, 1963 őszén pedig nyusztcsaládot láttak a szattai erdőben.

A nedves, kötött talaj miatt az Őrségből szinte teljesen hiányzik az ürge és a hörcsög, sőt a talajfaló férgek is, mindenekelőtt a giliszta.

Beljebb megyünk az őserdőbe, arcomon pókháló kenődik szét, ha rálépek egy földön heverő ágra, úgy roppan össze a talpam alatt, mint egy kályhacső, melyet évtizedes rozsda mállasztott szét. A lombokat itt senki sem nyeste, valóságos lombeldorádón kell áttörnünk magunkat. Az Erdőgazdaság erre az egy helyre nem engedi be a lombgyűjtőket sem.

Az erdő állománya bükkből, gyertyánból és fenyőből tevődik össze, de már alig lehet megkülönböztetni őket, talán két ép fa sem akadt köztük. Fehéren vagy vörösen rothadnak, aszerint, hogy a rajtuk élő gomba lignint vagy cellulózt bont le. A korhadt fákat ellepik a vöröshangyák, tömött sorban viszik a tojásokat, mintha egy agyagos ér folyna a fák felé.

Az egyik fát tíz-tizenöt éve kivágták, azóta lóg fennakadva egy másik fa ágaiban, egy boróka magától dőlt ki, a gyökér fölött arasznyi mohagallér lepi el. Háromágú rezgőnyár szárad, mellette a harkály ölt meg egy kis fát, odút vágott bele.

Az egész pusztuló erdőben csak a gyöngyvirághoz hasonló kerek levelű körtike virul, nagyobb tömegben csak az Őrségben lehet megtalálni ezt a virágot.

Az erdő szélén leverjük magunkról a korhadás barna porát, az erdész visszamutat:

– Ne képzelje azt, hogy egy átlagos paraszterdő sokkal különb ennél. Ha kivágnak valamennyi fát, kötelező újat telepíteni, de a csemetét az állomány alá ültetik, ahol nem kap elegendő fényt és esőt, hamarosan elpusztul, az erdő pedig elöregszik. Azt hiszem, megérti, hogy minden erdőt arra készítünk fel, hogy az állam átvegye: az erdőbirtok már nem osztható meg, és csak nagyon indokolt esetben lehet elidegeníteni, nem járulnak hozzá közbirtokosság kialakításához sem.

Bent az őrségi erdőkben nincs üzemi vadászterület, ezért állami vadászt sem tartanak, a vadgazdálkodás ügyét a vadásztársaságok kezébe tették le. Ők fizetik a vadkárokat – a vadváltókon, a „rudlik”-ban a termés nyolcvan százaléka is elpusztul –, ők gondozzák az állományt, de övék minden haszon is: a lőtt vad húsától egészen a nyugati vendégek által hozott pénzig.

A húst a társaság eladja – többnyire Pestre kerül, és exportálják –, magának a vadásznak csak egy-egy alkalmi vacsora jut és a kisebb trófeák. Őriszentpéteren sok házban látni fenyőfából fűrészelt szeletre rögzített homlokcsontokat, néhol bekenik fehér festékkel, ettől úgy néz ki, mint valamilyen műfogsorok készítésére szolgáló nyersanyag. Az is előfordul, hogy „tetszetős” csillárokat fabrikálnak az agancsokból.

A társaságok elnöke leggyakrabban valamelyik téeszvezető – ő nyilván mérsékelni tudja a téesz esetleges kárigényeit –, vagy egy autójavító vállalat igazgatója, akivel szintén nem kezdenek ki majd egy-két hold letiport kukoricáért, mert esetleg egy-két héttel hamarabb rendbe hozza a téesz lerobbant járműveit, és ez bőven fedezi a kárt.

A legközelebbi állami fővadász Iváncon lakik, az Őrség kapujában, 6300 holdnyi erdő tartozik hozzá, Iváncon kívül Viszák és Hegyhátszentmárton határa is. A vad óvása, nevelése és a károk elhárítása tartozik a feladatai közé. Egyedül dolgozik, ha munkásokra van szüksége, az erdészettől hív át embereket. Ő kísérgeti a külföldi vendégvadászokat is.

– Sokan jönnek ide az Őrségbe?

– Évenként csak három-négy, mert elég sokba kerül. Elővesz egy gépelt árjegyzéket, hitetlenkedve másolom át a különféle szolgáltatások árait, de többen is megerősítették, hogy ezek hivatalos tarifának számítanak.

Első osztályú szállásért a nyugati vadász naponként és személyenként 240 forintot fizet, a kötelező penzióért 360-at. Ha a vadászházban már nem férnek el a vendégek, a maszek vendéglátók is megkapják ugyanezt a pénzt. A napi hatszáz forintból legalább ötszáz tiszta haszonnak számít, mert a szobát amúgy sem használnák, az étel meg kikerül a majorságból, a falvakban igen nagy tülekedés folyik azért, hogy ki fogadhasson külföldi vadászokat.

A fogathasználat öt óráig 300 forintba kerül, ezen túl 525-be óránként. A gépkocsi sem olcsóbb, kilométerenként 8,40. Ha egy, mondjuk, tíztagú csapat vaddisznó-hajtóvadászaton kíván részt venni, 24 ezer forintjába kerül naponként, a szegényebbek kénytelenek beérni a vízi vadászattal, ez naponta és személyenként 1200 forint. (Ezek persze országos számok.)

Minden lövés pénzbe kerül, és nem lehet csak úgy a levegőbe pufogtatni, mert három hibázás egy ejtésnek számít. A vadkan 15 centiméteres agyarhosszúságig 3000 forint, de a szebb példányokat nem adják ilyen olcsón: a 25,1 centiméteres agyar már 43 500 forint, és milliméterenként további 1500 forinttal emelkedik az ár.

A szarvasbika, ha agancsa eléri a 12 001 grammot, 186 ezer forintba kerül, ezen felül plusz grammonként 102 forintba. Az agancs mérése huszonnégy órával a kifőzés után történik, nagykoponyával, felső fogsorral együtt.

– Melyik volt mostanában a legdrágább trófea?

– 1967. szeptember 13-án lőttek egy 13,21 kilós agancsú bikát, ez körülbelül negyedmillió forintba került volna, de a vadász nem vihette el, mert az ilyen trófea már nemzeti kincsnek számít. Évente átlag négy-öt vendéget fogadunk nagy bikára, két-hármat gyengébb bikára. A vendég csak arra az állatra lőhet, amit én mutatok neki, ha rábíznánk a választást, olcsó és szép egyedeket keresne ki.

– És maga sem téved néha?

– Előfordul, hogy rosszul ítélem meg az állat korát, vagy olyat jelölök meg, amelyik még fejlődhetett volna. Pesten minden kilövést felülvizsgálnak, a hibás kijelölés után felelősségrevonás következik, esetleg a fizetésemből is levonnak.

– Mennyit keres?

– A fixem 2350 forint, ehhez jön még a lakás, az egyenruha, egy hold illetményföld, hatszáz forint értékű illetményfa és havi 3-400 forint lődíj. Egy szarvas kilövéséért tíz forintot kapok, egy kóbor kutyáért tizenötöt és így tovább. A kilövést igazolnom kell, szárnyas ragadozónak a szárnyát kell bemutatnom, kóbor kutyának az orrát.

Ha az erdőben gazda nélküli kutyát találok, minden körülmények között le kell lőnöm. Nagy kárt okoznak, még a környékről is el tudják űzni a szarvasokat; ha hárman-négyen összefognak, még egy bikát is leterítenek.

Sokáig kergettem egy kutyafalkát, egy nagy német juhász és négy kis korcs járt együtt vadászni. Egyszer elkaptak egy szarvasborjút, és szétmarcangolták, amikor arra vetődtem, épp jóllakva hevertek a tetem mellett. Nem számolgattam, kapásból rájuk lőttem, a juhászkutyát megsöréteztem, de mind el tudott futni. Tudtam, hogy vissza-visszajárnak a zsákmányukhoz, mérgezési engedélyt kértem, és sztrichnint tettem a borjú maradványaira, két nap múlva az egész kutyafalka ott hevert döglötten a borjú mellett.

Akad egy-két „rabsitz” orvvadász is, főleg télen, mikor az emberek otthon vannak és ráérnek. Dróthurkokat raknak ki a vadváltókhoz, ezek egyszerűen megfojtják az őzt vagy a szarvast. Most már kezdenek felhagyni a mesterkedéssel, mert ha lebuknak, 1500 forintot fizetnek egy szarvasborjúért és 3000-et egy szarvastehénért, ehhez jön még a három évig terjedő börtönbüntetés.

 

A szalafői őserdőtől nem messze fekszik az erdészet büszkesége: a csemetekert. Hogy csökkentsék az öntözés mértékét, árnyékos, párás völgybe telepítették az ágyásokat, teraszosan alakították ki, közönként csatornákat iktattak be, hogy az erdőből lefutó víz ne mossa ki a csemetéket.

Mintegy kétezer négyzetméteren tiszta, ápolt környezetben a csemeték százezrei nőnek; érdesebb magas erdei fenyők és kisebb, finomabb lucok. Többnyire sorosan vetik őket, csak egy kísérleti táblán alkalmaztak teljes vetést, kézből szórták a magokat, akár a mákot. Az erdész szerint a kísérlet bevált, legalább négyszeres lesz a hozam.

A csemetekertnél lerakjuk a holmikat, és elindulunk a Fekete-tó felé. A félórás úton csak néhány vakációs iskolás gyereket láttunk az erdőben, és két kapálgató öregasszonyt, akik a vágásterületeken ápolták a fiatal fenyveseket.

– Nincs munkaerő, a tíz-tizenöt állandó dolgozónk nem tud mindent elvégezni ezen az erdőrészen, tavasszal a háromhetes nagy ültetési kampányra csak úgy tudok embereket szerezni, ha végigudvarolom a falut: legyen szíves, néném, jöjjön el egy hétre. Megteszem neki – mondják a paraszt nénik –, kell az neki! Szívességnek tekintik, és csak akkor hajlandók rá, ha egész évben törődök velük, járművet adok, ha beteg a gyerek, vagy az állatokat éri valami baj.

Nem keresnek valami nagy pénzt, teljesítmény szerint számoljuk el őket, de mindenképpen arra törekszünk, hogy legalább az ötforintos órabér meglegyen, ha még ezt sem éri el, nagyon rossz propaganda. Harminc forintért dolgozzak egy napot? – mondják. – Otthon maradok inkább, főzök, őrzöm a teheneket, két literrel több tejet adnak, már bejött.

És a bánásmódra is nagyon érzékenyek, tíz évvel ezelőtt még beszélhetett velük gorombán a felügyelő, eltűrték, most már az első rossz szóra elmaradnak.

– Az erdei munkások a fizetésükön kívül milyen kedvezményeket kapnak?

– Az állandó munkásaink vásárolhatnak öt űrméter tűzifát és ágfát – ebből kikerül az egész évi tüzelő – és építkezési szerfát. Ők kaphatnak megmunkálatlan fát is.

– Az olcsóbb?

– Egy köbméter 720 forint, a megmunkálté 1600. A faragásnál elveszik tizenöt-húsz százalék, de árban így is nagy a különbség.

Az út mellett sehol sem látszik patak, alig nedves árkok kísérnek minket, meglepődök, mikor az erdész előre mutat:

– A réten túl ott a Fekete-tó, a Szala forrása.

A Fekete-tó a jégkorszakból megmaradt tőzeg mohaláp, melyet az Alpok csapadékos, hűvös szelei őriztek meg a mi időnkig. Területe 600 négyzetméter, a tengerszint fölött háromszáz méteres magasságban fekszik, de a mondák szerint föld alatti csatorna köti össze a Balatonnal. Elsőnek – gondolom – Nemesnépi Zakál György említi, a hegyek közt lesüllyedő mocsárnak nevezi, melyben a leghosszabb leszúrt fa sem ér kemény feneket.

Mélyen bent járunk már a magyar-jugoszláv határ ötszáz méteres belső sávjában, ha jönne egy határőr, legalábbis nekem kellemetlen volna. Egy nagy tölgyfánál elhagyjuk a rétet, agyagos, süppedékes csapáson közelítjük meg a tavat, a keréknyomokban megáll a víz.

A Fekete-tó első pillanatban csalódást okoz, talán 100-120 méter hosszú és 40 méter széles, a partot belepi a halszagú, zöld rongyhoz hasonlító Sphagnum moha – állítólag még a jégkorszak emléke –, beljebb feltűnik a fekete víz, különféle korhadó anyagok színezték el. Bent középen néhány csökött pionírfa áll – nyír, éger, kecskefűz –, ezek is pusztulásra vannak ítélve. Az erdész szerint a part mentén néhány piros rovarevő növényt is lehet találni.

A tóban elég kevés víz lehet, a szomszédos réten csak egy kis szivárgás látszik, a Szala csak egy kilométerrel arrébb ölt valamilyen patakformát, mikor Szalafő határában csatlakozik hozzá a Borjas-, a Gyöngyös- és a Pityer-forrás.

– Egy száraz őszön átmentem a tavon – mondja a fiatalabbik erdész –, bottal szurkáltam magam előtt, még térdig se merültem sehol. De ha megtelik, és olyankor süllyed bele egy tehén, elmerül, mire a gazda visszajön a segítséggel.

Egy öregember köszön ránk, jött jelenteni, hogy meghozta a bort, szódavizet és valami innivalót. Ő ide való a közelbe, Farkasfára, többet tud a tóról:

– Valaha templom állt itt, egy szobalány egyszer elkésett, csak a mise végére ért ide, dühében azt kívánta, süllyedjen el a templom, el is süllyedt, a régi öregek még látták a keresztjét.

– Olyan mély ez a tó, hogy egy torony elfér benne?

– Meghiszem azt, 1910-ben jártak itt mérnökök, megpróbálták lecsapolni, de abbahagyták, attól féltek, hogy valami erős tengerszem elárasztja a környéket.

A réten feltűnő fekete a vakondtúrás földje, az öreg ennek is tudja a magyarázatát.

– Itt kalamászt égettek (ez, gondolom, szurkot jelent), gyantát folyattak ki, az fogta meg a földet.

A réten a nagy tölgyfa elé asztalt ástak be a földbe, köré masszív tuskókat raktak ülőkének. Kipakolunk, kezdünk enni, kínáljuk az öreget is, de elhárítja:

– Egyenek csak.

– A bácsi még dolgozik?

– Magőr vagyok, én vigyázok, hogy a madarak ne szedjék ki az új ültetést. De már nem szívesen járok dolgozni, minek? Nincs se gyerekem, se kurva feleségem, akire keressek. Különben is végigcsináltam én már mindenféle erdei munkát, még most is gyantászkodok.

– Hogy szedik a gyantát?

– Lekérgezzük a fát vörösre, de csak a kérgét szedjük le, a fát nem szabad felsérteni, ezt a lehántott részt hívjuk tükörnek. Azt V alakban bevágjuk, s cserepet teszünk alá, hasítás után három-négy napig felé sem kell menni, a cserép magától megtelik. Ha a vágás kiszárad, új V betűt vágok, ha már nincs hely többre, új tükröt nyitok, néha olyan magasan dolgozok már, hogy létrára kell állnom. Egy fa egy év alatt körülbelül másfél kiló gyantát ad, egy kilóért két forint ötven fillért kapok, 115 munkanap alatt összejön nekem 1500-2000 forint.

– És a fáknak nem árt, ha lecsapolják? – kérdezem az erdészt.

– Csak véghasználat, vagyis kivágás előtt öt évvel engedjük át őket az Erdőkémiának.

Később én is láttam ilyen „tükröt”, a V alakú bevágások olyanok, mint az indiánok arcán a harci sebhelyek. Meg lehet állapítani, hogy mikor volt részeg a gyantázó, mert a V betű szárai ilyenkor görbére sikerültek. Mindig a legfelső vágás „vérzik”, a kész gyanta állaga olyan, mint a lépes mézé, ha megdermed, faggyúhoz hasonít.

– Csináltam olyan munkákat is, melyeket már csak hírből ismernek – folytatja az öreg. – Csert gyűjtöttem, gubacsot, régen egymást követték a felvásárlók, licitáltak rá, ma már nem kell.

Rigásztam is enyves vesszőkkel. Csordáskörtéből (fenyőtoboz) és fehér gyöngybogyóból főztem a madárfogó enyvet. Föl kellett tenni rohasztani a kemencére, elég büdös volt, mikor összerothadt, kimostam ötször-hatszor, összefőztem lenolajjal, ezt öntöttem rá a vesszőkre.

A vesszőkkel kimentem az erdőre, választottam valamilyen egyedülálló fát rigászófának, ha nem találtam jót, én magam szúrtam le egyet. A fa tetejére kidugtam egy kitömött rigót, aszárazrigót, ezt látták meg messziről a többiek, a fa alatt meg kalitkában eldugtam egy csalómadarat, ennek a hangjára jöttek közelebb. Ezt a csalómadarat nem lehetett vesszővel fogni, hurkot vetettünk neki lószőrből, ha ebbe nem ugrott bele, pénzért vásároltunk.

A rigókra télen vadásztunk, elbújtunk a sátorban a tűz mellé, úgy vártuk őket. Nagy tüzet nem volt szabad rakni, mert a madarak észrevették volna. A csalómadár odahívta a fenyőrigókat, rátelepedtek a rigászófa enyves vesszőire, ráragadtak, kirohantunk, lekapkodtuk őket, és a földhöz csapdostuk. Vigyázni kellett, hogy meg ne szökjenek, mert ha elszabadultak, elmondták a többieknek, hogy ne jöjjenek oda.

Ha eladtam a madarakat, két-három pengőt is megkaptam érte, ha nem akadt vevő, megettem a rigókat. Egy szalmaszállal felfújtam, így le lehetett fejteni a bőrét. A rigó borókamagot eszik, ezért nagyon tiszta, egészséges a húsa.

Most már rég nem rigásznak mifelénk, legfeljebb, ha vadászbaglyoknak lőnek egypár darabot.

Látja, mennyi mindent dolgoztam, mégsem vittem sokra. Meghalt a feleségem, meghalt a fiam, itthagytam a házamat egy rokon gyerekre, és elmentem az Alföldre, konyhafőnök lettem egy állami gazdaságban. Csak akkor jöttem haza, mikor elértem a nyugdíjidőt.

Pénzem azért van, a nyugdíjhoz jön a gyanta, a magőrzés, télen nyírfavesszőből megkötök nyolc-kilencszáz seprőt. Amelyik nap „zsoldot” osztanak, aznap délután nem dolgozok, odahívom a kocsmába öreg nyomorult barátaimat két-három liter borra. Ha nem találom otthon őket, üzenek értük.

 

A Háry-brigád a szalafői kocsmában vár rám egy kis beszélgetésre. Szívesebben hazamentek volna munka után, Stihl-fűrésszel dolgoztak, ha összeteszik a kezüket, még most, órák múlva is mintha villanyáram futna keresztül a testükön, otthon is sok tennivaló várná őket. Sört isznak, ma hozták a szállítók.

– Mennyi sör fogy a faluban?

– Százötven láda, vagyis háromezer üveg egy hét alatt. Még kevés is, ha telik, vasárnap az ebédhez hét-nyolc üveg sört megiszunk.

– Régebben is így ment a sör?

– Á, ha egy mulatságba hozattak ötven liter sört, még maradt is belőle, mert lehetett kapni jó bort. Ma 13-14 forintba kerül egy liter olyan bor, amit két-három évig már a háztetőn tartottak (vagyis szalmából készült).

– Pálinkát isznak?

– Reggel az az első dolgom, hogy egy felet bevágok. Délben is jó, mert az ember nem lesz szomjas. Én a teába is azt teszek citrom helyett.

– Mit esznek és mikor? Hogy telt el a mai nap?

– Én ma fél négykor keltem – mondja az egyik erdei munkás –, kaszáltam hatig, megmosakodtam, és ettem két tojásból rántottát, teát, két szelet kenyérrel. Utána mentem dolgozni, hét kilométerre kellett bekerékpároznom az erdőbe, összehordtam és sarangba raktam 12 űrméter nyír- és nyárfát. Délben fél óra ebédidőt tartottunk, sonkát ettem főtt tojással és hagymával, négy órakor fejeztük be a munkát. Ha hazamegyek, vacsorára krumplis dödöle lesz pörkölttel. Nyáron sokkal kevesebbet tud enni az ember.

– Van olyan nap, hogy nem fogyasztanak húst?

– Ritkán, két-három disznót nevelünk, és egy évben legalább ötven csirkét levágunk. Inkább a leves hiányzik, az asszonyok is dolgoznak, nem érnek rá főzni.

– Ruházkodással hogy állnak, hány öltönyük van?

– Nekem öt, amiben elmehetek bárhová, mindegyik 1500 forinton felül.

– Nekem négy, de mind vett, nem csináltatott.

– Cipő?

– Négy-öt pár.

– Én lakkcipőben esküdtem.

Zokni hat-hét pár, alsónadrág nyolc-tíz van egy személynek – a hagyományos klott mellett már modernebb banlont is vesznek. Nehéz, szőrmével bélelt parasztbundája már egyiküknek sincs.

– Mennyit keresnek?

– Egy szakmunkás átlagban kilenc forint órabért kap és kétezer forint körüli nyereséget évenként.

– Nem rossz.

– De a mi munkahelyünknek nincs teteje, és szabad szombat sincs, csak annyi, hogy délben fejezzük be a munkát.

– Hol dolgoztak, mielőtt az Erdőgazdaságba kerültek volna?

– Én 37-től 48-ig asztalos voltam – mondja a brigádvezető –, de az adó miatt abbahagytam.

– Én kocsit vezettem, de nem akartam éjszaka is dolgozni.

– És ha lett volna módjuk, milyen szakmát választanak?

– Én pék lettem volna.

– Én fodrász.

– Én lakatos.

Megdöbbenek.

– Még a gondolat sem merült fel senkiben, hogy valamilyen értelmiségi pályára lépjen?

– Az én apám arra tanított minket, hogy nincs változás, ha ő az erdőből élt, mi is abból fogunk élni. De én az én gyerekemet még tüzelőt szedni sem engedem ki az erdőbe, ha akarja és tehetsége van hozzá, lehet tanár, orvos, minden.

– Az én fiam ipari tanuló, de megtennék mindent, hogy egyetemre kerüljön.

A brigád többnyire fiatal emberekből áll, így érthető, hogy még csak egy-két gyerekük van, de nem is akarnak többet, kicsit lenézően emlegetik a régi 9-11 gyerekes családokat.

– Egészségileg hogy bírják a munkát? Mik a tipikus betegségek?

– Ízületi kopás és a jobb csuklóban ínhüvelygyulladás.

– Negyvenéves koromban voltam a legerősebb – mondja a brigádvezető –, azóta folyton gyengülök, egy erdei munkás 45 éves korig számítható teljes értékűnek. De ezeknek már nem kell majd nyugdíj – mutat fitymálva a 25-30 éves brigádtagokra –, addigra elviszi őket valamilyen betegség.

– Szabadság, üdülés?

– Tizenhat-tizennyolc napunk van egy évben, de üdülni senki sem megy, ritkaság, ha valaki egy vasárnapra leutazik a Balatonhoz.

– Miért?

– Ma már nemcsak az erdőből élünk, a háztájiban egy nap alatt kétszer annyit előállítunk, mint a munkahelyünkön. Ha kiesnénk két hétre, az nagyon hiányozna a gazdaságban.

– Az édesapám hatvanöt éves, hagyjam magára? Vagy fogadjak egy kaszást százötven forintért?

A harmadik kimondja a lényeget:

– Aki elmenne nyaralni, arra Szalafőn azt mondanák, hogy munkakerülő.

Már az utolsó üvegekből töltik a sört, kissé felengedtek:

– Élhetnénk mi sokkal jobban is, 1800 hold magánerdőt vett el az állam Szalafőtől, mi indítottuk el az Erdőgazdaságot. Ha megvolna az erdőnk, mindenki kulcsot kapna a villájához és az autójához.

Az erdész legyint:

– Csak beszéltek, de ha tiétek volna az erdő, nem nyúlnátok hozzá. 1956-ban a tanács adott engedélyt egy öreglegénynek, hogy vágjon ki tizenöt köbméter fát, de ő is inkább a rőzsét tördelte.

– Az akkor volt, adnák vissza ma huszonnégy órára.

 

Őrök és parasztok – az Őrség története

Az Őrséggel kapcsolatos leírások szinte kizárólag a magyarok bejövetelétől tárgyalják a vidék történetét, a korábbi időkről csak egy-egy utalást vagy nyomot találtam az őrségi pedagógusok kéziratos helytörténeti feljegyzéseiben.

Az egykori összefüggő területen tenyésző szelídgesztenye, málna és más gyümölcsök, erdők és vizek vadjai már az ősidőkben is idevonzották az embereket. Igen korai kultúrára vall, hogy Vértes Sándor néhai őriszentpéteri körjegyző 63 csiszolt kőkorszakbeli szerszámot gyűjtött össze a környéken. Valószínűleg többet is összeszedhetett volna, ha a nép nem tartaná ezeket a szerszámokat ménköveknek, amikről tudvalevő, hogy balszerencsét hoznak: ha az ember beviszi a házba, magukhoz vonzzák a villámot, vagy a vihar ledönti a kéményt. Ezért, ha szántás közben az eke kidob egy kőbaltát, a jó gazda gondosan beletapossa a földbe, vagy a legközelebbi vízgyűjtő gödörbe, tókába dobja. Állítólag mindmáig fennmaradt ez a szokás.

Az ismeretlen ősi törzseket a kelták hódították meg, és ötszáz évig a birtokukban tartották a vidéket. Fejlettebb kultúrát hoztak magukkal, ők ismerték fel az őrségi agyag kedvező tulajdonságait, meghonosították az edényformáló korongot.

A keltákat a rómaiak követték, akik időszámításunk előtt 34-ben létrehozták Pannonia provinciát. Ami a rómaiakat illeti, ha valaki bárhol Magyarországon veszi magának a fáradságot, hogy ás egy közepes nagyságú, három méter mély gödröt, ötven százaléknál több esélye van, hogy talál valamilyen római kori emléket. Ez alól az Őrség sem kivétel.

1906 novemberének első vasárnapján a Vas megyei Kultúregyesület ásatásokat rendezett Őriszentpéteren. Cserép áldozócsésze, kistálak, törött urnák, továbbá három tűzhely maradványai kerültek elő, majd tűntek el kézen-közön, jelenleg sem a Savaria Múzeumban, sem a helyszínen nem tudnak róluk.

Annyi megállapítható, hogy a rómaiak nagyobb szabású ipar alapjait próbálták lerakni, főleg agyagedények gyártásával foglalkoztak. A Vas megyei sírokból sok agyagmécses került elő, amely a korabeli híres római cégek jelzését viseli: Fortis, Vibriani, Cresces, de sokkal kisebb az itáliai példányoknál. Ennek az a magyarázata, hogy a nyers mintát Rómából hozták ugyan, de az agyag minél távolabb került a várostól, annál inkább száradt és zsugorodott.

A római birodalom széthullása után a gótok, longobárdok, majd az avarok foglalták el a vidéket. A vita az avarokról és a magyar-avar rokonságról mindennapos téma az Őrség kutatói között – talán csak a székely rokonságról beszélnek többet. Távol áll tőlem, hogy beleszóljak ezekbe a vitákba, beérem azzal, hogy összefoglaljak néhány adatot és véleményt.

Pataky László volt kercai református lelkész szerint az avarok 568-ban költöztek be a longobárdok által kiürített területekre, mintegy a magyarság előhírnökeként, mert a Krisztus utáni első évszázadban a Kaukázusban és a Kubán vidékén megtörtént a magyarok és avarok törzsi csatlakozása.

Az avarokat sokan azonosítják a hunokkal, sőt a magyarokkal is, de más feljegyzések szerint inkább a török népcsaládhoz tartoztak. Mindenesetre ők voltak az elsők, akiknek jelenléte ezen a területen történelmi hitelességgel kimutatható, több mint háromszáz évig éltek itt, majdnem a magyarok honfoglalásáig.

Uralmuk alá hajtották az itt talált szlávokat, és a török államrezont követve békében és háborúban egyaránt a legveszélyesebb helyekre állították őket. 600-ban Baján avar kagán nagy ütközetet vívott Priscus kelet-római fővezérrel, amikor a krónika szerint: „a legtöbb szláv a vízbe fulladt”. Birodalmuk egész az Enns folyóig terjedt.

791-ben Nagy Károly betört az avar birodalomba, eljutott a Rábáig, és Szombathely vidékét is elfoglalta. 795-ben Tudun kagán békét kért, és felvette a keresztséget. Az avarok azonban nem voltak hajlandók belenyugodni a szolgaságba, 799-ben bosszúhadjáratot indítottak, betörtek Bajorországba, megölték Gerold kormányzót, Nagy Károly sógorát, 802-ben megnyerték a Güns melletti csatát is, csak 803-ban kényszerültek újra térdet hajtani. 804-ben Theodor kagánt Ábrahámnak keresztelték, az ünnepség színhelye a Fischa folyó, a keresztapa maga Nagy Károly volt.

Ez az önálló avar állam végét jelenti, Nestor, a legrégibb orosz krónikaíró, már mint közmondást idézi: „eltűntek, mint az avarok”. A pusztulást elkerülő avar csoportok erdőben és mocsarakban bújtak el, jobb időket várva, a honfoglaló magyarokat felszabadítóként üdvözölték, és csatlakoztak hozzájuk.

Az avar kultusz a két háború között élte reneszánszát az Őrségben. A Zách Gusztáv-féle malom és fűrésztelep hirtelen kifejlődött, Pestről hozatott tisztviselőket. Ezek a félművelt emberek egy dombot, „humpu”-t különös formája miatt kineveztek avar sírnak. A legenda addig tartotta magát, amíg a 30-as évek derekán egy magángyűjtő titokban fel nem nyittatta a dombot. Az előkerült csontok, érmek, fegyvermaradványok bebizonyították, hogy a vesztes szentgotthárdi csata után visszavonuló törökök temették ide a halottaikat.

Kogutowitz szerint a helynévanyag, a dűlő- és településnevek mind azt bizonyítják, hogy az Őrség területe, melyet mindig erdővadon fogott körül, a néhány fennmaradt nyom ellenére is lakatlan volt a magyarok megjelenéséig. Az egész ilyen jellegű szókincs ősi, zamatos magyar nevekből áll, semmi sem mutat elődöktől kölcsönvett idegen elemekre. „Berek, Hosszúbürü, Küecses, Pattogós, Disznusárok, Küesalja, Égésdomb, Birunészoknyája, Szélparag” – sorolja fel a neveket Szikszay Edit, és hozzáteszi, hogy idézhetné még bármelyik falu vagy bármelyik szer nevét. Mint minden túlságosan egyértelmű kijelentés, ez sem fedi pontosan a valóságot. Fodor Henrik kimutatja néhány helynév szláv származását: Szatta neve a zatvor, vagyis lakat szóra gyanús, Kerca eredetije Krcica és így tovább. A lényeget tekintve azonban az Őrség kétségkívül a legősibb magyar vidékek közé tartozik, talán az egyetlen olyan vidéke az országnak, ahol a honfoglalás kori népanyag szinte változatlanul fennmaradt a nemzedékek során.

A már sokszor hivatkozott Nemesnépi Zakál György – személyéről egyébként csak annyit tudunk, hogy az őrségi erdők fölvigyázója volt, és vármegyebiztosi működése alatt számos út készült az Őrségben – Anonymus krónikájára hivatkozva írja le az Őrség meghódítását. Árpád két hadnagya, Uszubu és Őse foglalta el ezt a vidéket, majd dolguk végeztével visszatérve a főhadiszállásra, az ország szélein őrt álló vitézeket hagytak hátra, akiknek fel kellett fogniuk az országból kivert népek ellencsapásait. „Ama nagy fővezér Árpád maga-e (minthogy maga is egyideig jelen volt az elfoglalásban) vagy pedig talán az ő hadnagyai Uszubu és Őse neveztek ki száz szittya vitézeket, akiket a hegyek közé szaladott tótok avagy vandálok ellen éppen azon helyre, a kezdődő hegyek elébe rendeltek őrállásra, ahol azoknak maradékai megörökölvén és tizennyolc kis helységeket formálva máig is élnek” – írja Zakál.

Az Őrség része volt a nagy határvidéki rendszernek, melynek egyes részei már korán eltűntek, így például a Bártfa-Lőcse vonal, mely a lengyel kereskedőutat őrizte, már csak a XIV. századi oklevelekből mutatható ki, és az erdélyi őrség is megszűnt, emléküket csak néhány „őr” kezdetű vagy végződésű helynév őrzi.

A nyugat-magyarországi gyepűrendszer azonban sokkal fontosabb feladatokat látott el, itt kellett felfogni a támadó németek csapásait, ezért az Árpád-házi királyok mindig különös gondot fordítottak a megerősítésére. A gyepűt hegyes, erdős, mocsaras vidékek alkották, különféle természetes vagy mesterséges akadályok nehezítették meg a betörő ellenség mozgását. A gyepű előtt terült el az országokat elválasztó sáv, a lakatlan, puszta „gyepűelve”, ezt békében vadászterületnek, háborúban pedig felvonulási terepnek használták. A nyugati gyepűvonal a Felső-Örségből (ez ma Ausztriához tartozik), az Alsó-Őrségből (ez a tulajdonképpeni Őrség) és a zala-lugi őrnagyságból állt. Az Őrség az úgynevezett Zalai kaput és a Kerka-völgyet védte a stájer hegyekről lezúduló ellenséggel szemben.

A gyepűrendszer felépítése nem sokban tért el a régebbi avar védekezési rendszertől, de sok elemet vettek át a német határvédelmi gyűrűktől, a „ring”-ektől is. A német hatást mutatja, hogy az Őrség központi települését Szent Péterről nevezték el – aki a németeknél is őr védőszentnek számít –, az Őrség címere is megegyezik a többi határvidékével: nagy fekete sas, mely bal lábában piros zászlót tart, a jobb lábában germán szablyát. A pecsét szimbólumai között itt is feltűnik a kutya.

Nem tudni pontosan, mikor alakult ki az őrség határvédő szervezete, Kniezsa szerint már I. István idejében éltek itt őrök (latin nevükön speculatores, sagittarii), mások szerint csak IV. Henrik német császár 1052-es betörése után települtek ide.

Az első őrök kilétét illetően is megoszlanak a feltevések. Avarokról, önálló életre vágyó vagy büntetés elől menekülő magyar törzsekről beszélnek, és már a Képes Krónika felveti az őrök székely származásának gondolatát.

A feltevések szerint az Árpádok hadseregében ezen a tájon valamelyik német támadásnál székely egységek is harcoltak, és a harcok elültével itt maradtak. Viski Károly kiemeli, hogy az őrségi magyarság a székelység után a második nagyobb csoport, amely Fenyvesalja területen szállt meg. Nagy Géza véleménye szerint a két csoport közös bölcsőből, a Dunántúl bakonyi vidékéről származik.

A feltevések eddig nem dőltek meg, de még nem is igazolódtak be, néhány valódi rokonság csakugyan szembeötlő. A vidék és a települések hasonlósága: az őrségi szeres falu igen emlékeztet a székfalukra, mindkettőnél a fa az uralkodó építési anyag, és azonos többek között a boronafalak ácsolási technikája. Ugyanolyan „szoknyás” náddal font harangláb található mind a két vidéken, sőt a temetőkben is hasonló kopjafák álltak. Egy néhány évvel ezelőtt lebontott bajánsenyei ház tetőgerendáján állítólag székely rovásírásos szöveget lehetett olvasni. Ami a lakókat illeti, jellemükben sok az egyezés a székelyekkel, mindketten az őrt álló embertípushoz tartoznak, katonás, öntudatos természetűek.

Sajnos írásos nyomok nem segítik az eligazodást, a fennmaradt följegyzések jóval későbbi időkből származnak, napi ügyekkel foglalkoznak. Egy 1241-es feljegyzés szerint a Hada nemzetség (leszármazottai ma is élnek az Őrségben) megszökik a tatárok elől, a király a földjüket a cisztercita apátoknak adja, egy másik feljegyzés arról tudósít, hogy két őrtálló Szőkeföldén eladta a földjét valakinek, és még néhány hasonló emlék maradt fenn.

Az őrségiek első szabadalomlevele 1270-ből származik, II. István állította ki a magyarosdi őrtállók részére, ez a diploma bepillantást enged az egész őrségi szervezet felépítésébe.

Az őrtállók kötelesek őrizni a határt Regede-Zalalug helyig, nagy veszély esetén Rigéder zalai nemesei kötelesek kiegészíteni az őrhadat, ez a biztosítéka annak, hogy mindenkor megfelelő erő álljon készen a védelemre.

Az őrtállók a diploma szerint nem nemesek, csak szabad állásúak. Az általános adóknak csak a felét kötelesek fizetni, jobbágyi szolgáltatásokat nem teljesítenek senkinek, még a királynak sem.

Az őrségi szervezet legfőbb vezetője az őrnagy, évenként választják, minden őrtálló szavazati és választhatósági joggal bír. Az őrnagy a tizenkét esküdttel együtt gyakorolja a közigazgatási és törvénykezési feladatokat. Az őrnagy egyes időszakokban pallosjoggal is rendelkezett: „Két tisztátalan személyeket akik gyermekeiket elvesztették a szaknyéri határban egy helyen lenyakaztatott” – jegyez fel egy esetet Zakál.

IV. László 1280-ban kelt adománylevelében megerősíti az őrségiek kiváltságait, indokul hozva fel, hogy „az őrségiek azon időtől fogva, mikor a magyarok a hazába jöttek, saját fegyverükkel és költségükön az ország nyugati határát őrzik és oltalmazzák”.

Az okmány szerint az adományos községek közé tartozik: Őriszentpéter, Szalafő, Ispánk, Külső-Rákos, Szaknyér, Belső-Rákos, Pankasz, Szatta, Kerkáskápolna, Őrbajánháza, Senyeháza, Kotormány, Őrihódos, Kapornak, Kerca és Szomoróc Bükkaljával.

Megemlíti az ötvenkilenc adományt nyert családot; most, majd 700 évvel később ugyanezeket a családneveket találjuk az Őrségben: Bata, Bita, Baksa, Baján, Benkő, Galambos, Fodor, Orbán, Dávid, Tamaskó, Keserű, Zsoldos, Zsóhár, Szép és így tovább.

Mint az okirat jelzi, erre az időre már kialakultak az őrségi falvak, 1230-ban felépült az őriszentpéteri templom is, valószínűleg az I. István-i döntés eredményeként, mely minden tíz falut egy templom építésére kötelezett.

A tatárjárástól 1327-ig egyre ritkultak a nyugati határt védő őrök sorai. IV. Béla hűbéri birtokok adományozásával próbálta elérni a főuraknál, hogy vegyék ki részüket az ország védelméből. A gyepűk vidékének egy részét is feláldozta a cél érdekében. Az őrtállók nem kívánták a határőrfeladattal megnehezített jobbágyi sorsot, tömegesen menekültek el. A nyugati határvédelmi rendszer a XIV-XV. században feloszlott – írja Pólányi István –, a terület helységeinek lakói a többi határőrség sorsában osztoztak: elveszítették kiváltságaikat. Ezt csak a Pinka felső folyása mentén (Felsőőr, Alsóőr, Őrsziget) és a Zala-Kerka menti tizennyolc község (vagyis az Őrség) tömegével együtt maradt őrnépe kerülte el.

Az Őrség is sokat szenvedett a feudális nagyurak hatalmaskodásaitól, a maga módján megpróbált szembeszállni velük. Köcski Sándor és Amadé Miklós csapatai Szalafőnél verték szét Németújvári János és Henrik martalócait.

A feudális oligarchia meggyöngülésével Károly Róbert megpróbálta helyrehozni a megingott határvédő szervezeteket. Megparancsolta az őrnagyoknak, hogy az elszéledt őrséget, bárhol is volnának, gyűjtsék össze, és telepítsék vissza régi helyükre és birtokukra, szigorúan meghagyva mindenkinek, akinek földjén, falujában vagy birtokán tartózkodnak, hogy békességesen elbocsássa őket.

De a viszonyok a rendelet ellenére sem javultak, sőt a következő királyok a főuraknak adományozták az őrségi falvakat, így például 1450-ben László Tárczai Jánosnak adta Szattát és Kercát. Már a XVI. század elején elkezdődött az Őrség harca későbbi nagy ellenségével, a Batthyány családdal. II. Lajos 1524-ben Batthyány I. Ferencnek adományozta a területet, s bár az őrségiek nem foghattak fegyvert a nagy hatalmú család ellen, mindvégig hangsúlyozták kiváltságaikat.

A török hatalom erősödése Magyarországon újra különös fontosságot adott az őrök régi hivatásának. A boszniai basa gyakran betört a Muraközbe, meg kellett szilárdítani a határ védelmét, az Őrség ide is küldött tíz őrt állót a saját költségére. Lehet, hogy ezeket a szolgálatokat jutalmazza II. Rudolf 1595-ből származó adománylevele, mely megerősíti az őrségiek régi kiváltságait. „Vasvármegyébe helyezett egész Őrségnek tartományát mindennemű haszonvételekkel és hozzátartozókkal, úgymint szántóföldekkel, mívelt és míveletlen földekkel, rétekkel, mezőkkel, legelőkkel, széna termő és teremhető helyekkel, erdőkkel, berkekkel, ligetekkel, hegyekkel, dombokkal, völgyekkel, szőlőshegyekkel, szőlőskertekkel, hegységeknek fekvéseivel, vizekkel, folyó vizekkel, halastókkal, halászó vizekkel, halzárakkal, nagy vízfolyásokkal, mészárszékekkel, csapszékekkel, malmokkal és ezeknek helyeikkel a fentebb megnevezett nemeseknek (a családok névsora nagyjából azonos a már idézettel) és mindkét nemen levő maradékaiknak örökös joggal és megmásíthatatlanul adjuk, ajándékozzuk és tulajdonítjuk, hogy bírják, használják és éljék.”

Milyen harci erényekkel rendelkeztek az őrségi katonák? Erre vonatkozólag a források nem adnak egyértelmű felvilágosítást. Említenek egy Batha nevű régi őrvitézt, aki a „bajánházi régi csordahajtó végén egy harmadmagával egy árokbul tüzelvén egy sereg teutont nyakrafőre megfutamított és utánuk rugaszkodván egyet elfogott és megölt”. Ez az őrvitéz később szerencsétlenül járt, mert a kotormányi bükk alatt a forrásból ivott, majd felült a lovára, sarkantyújával a puskáját vigyázatlanul megszalasztotta, és magát keresztüllőtte. Batha őrvitéz és társainak ivadékai azonban a sok évszázados paraszti munkában elszokhattak a harctól – mivel zsoldot nem kaptak, a földből kellett megélniük –, sokkal ügyesebben és szívesebben fogták az eke szarvát, mint a szablyát. Az előbb említett tíz, Muraközbe küldött őrtállót is többször meg kellett dorgálni gyávaságukért, amíg megemberelték magukat.

1600-ban elesett Kanizsa vára, az Őrség is a törökök adófizető területévé vált, csak az 1644-es körmendi és szentgotthárdi csata enyhítette a nyomást. Állítólag a szentgotthárdi csatába induló Montecuccoli az őriszentpéteri református templom hatalmas hársfái alatt pihent meg.

Az őrségiek többnyire csak passzív részt vállaltak a tájon átviharzó harcokból, elbújtak a mocsaras erdőkben, és így életüket megmentették, de házaik nagy része megsemmisült, mert beleestek a hadsereg felvonulási útvonalaiba. Egész falvak tűntek el, mint például az Ispánk határában fekvő Lugos. A régi őrségi mondák ahány kastélyt, várat, udvarházat leírnak, mind a törökökkel pusztíttatják el.

A török lassan kiszorul a nyugati határról, újra kezdődik a nemzeti-állami élet. A Vas vármegyében kibontakozó reformáció, mely olyan nagy alakokat tud felmutatni, mint Dévay Bíró Mátyás és Sylvester János, az Újszövetség magyar fordítója, hamarosan az Őrségre is kiterjeszti a hatását. A reformáció első évtizedeiben még sem a főpapok, sem a nép nem gondolt egyházszakadásra, a régi megromlott egyházat akarták megreformálni, ennek megfelelően a legtöbb őrségi plébánián is a régi katolikus plébános lett a reformáció híve. Őriszentpéteren már 1538-ban létrejött a református egyház, legalábbis a régi pecséten ez az évszám olvasható, fölötte egy kéz a nyitott Szentírásra mutat: „Őt hallgassátok!”

1630-ban a környék egyik nagy földesura, az addig szintén református Batthyány Ádám katolizált, szabad kezet engedett a jezsuita térítő misszióknak, ezek még a távoli Őrségbe is eljutottak. Az ellenreformáció egyre nagyobb erővel bontakozott ki, 1634-ben Dunántúl református püspökét, Kanizsai Pálfi Jánost elűzték Németújvárról, és egymás után semmisültek meg a megye református gyülekezetei.

Őriszentpéter tartotta magát a legtovább, 1643-ban ezt a templomot is elvették, és csak a király külön rendeletére adták vissza. De az üldözések tovább folytatódtak, az őriszentpéteri „Protokullum” elmosódó betűiből még ki lehet olvasni a siralmas eseményeket: „gróf Esterházy Pál hittel kötelezte magát a Római Pápának a reformátusok üldözésére, azért, hogy testvér atyafija Esterházy István Orsolya nevű lányát feleségül elvenni neki megengedte”. „Száki János, az Éjdi Prédikátor hóhér által Komáromban megberetváltatott, ezután forró ón töltetett a fejére, végre kénkőbe és szurokba mártott ruha gyújttatván meg rajta, megégettetett.”

A rekatolizáló Batthyányak több mint negyvenezer jobbágyot vittek magukkal az új-régi vallásra, de a tizennyolc őrségi falu megmaradt protestánsnak, rájuk nem vonatkozott a „cuius regio eius religio” elve, mert ők mint őrök nem tekintették jobbágyoknak magukat.

Az őrségiek már csak a saját jól felfogott érdekükben is kitartottak az új vallás mellett, mint reformátusoknak nem kellett dézsmát és egyházi szolgáltatásokat fizetni, és a hit különbözősége elvi támaszt is jelentett a Batthyányak elleni harcban, ugyanis a Batthyány család továbbra se tett le arról, hogy az őrségieket jobbágyai közé sorolja.

Mikor a török veszély elmúlt, a Mura-vidék őrizete feleslegessé vált, a tíz őrségi gyalogost Bécsbe rendelték szolgálattételre, de itt is hazulról kapták az ellátmányt. Bécsben találkozott velük gróf Batthyány Kristóf, a dunántúli császári haderő tábornoka, elbeszélgetett velük, és felajánlotta, hogy elintézi áthelyezésüket az ő nádudvari várába, ami sokkal közelebb esik az Őrséghez. Az őrök elfogadták az ajánlatot, abban reménykedtek, hogy a tábornok majd megvédi falvaikat a garázdálkodó császári katonáktól.

A Batthyányak az oltalomért cserébe gyalogmunkát kértek, az őrségi községek ki is állítottak hat ekét káposzta- és répaföldek szántására. Az uradalom bőkezűen megvendégelte a munkásokat, az őrtállók között is kiméretett hat hordó bort évenként. Érthető, hogy az őrségiek máskor is szívesen vállalkoztak munkára, ebből valóságos rendszer alakult ki, a mezőgazdasági munkák mellett az uradalmi híd és malom építésénél is igénybe vették őket, „mivel ti sem lehettek meg híd és malom nélkül”.

Batthyány Kristóf halála után az ifjabbik Kristóf és Ferenc gróf, nyilván felsőbb jóváhagyással, az Őrséget beiktatta a körmendi várbirtokba, és lakóit most már nem önkéntes munkára, hanem robotra rendelte. Ezt az őrségiek megtagadták ősi kiváltságaikra hivatkozva. A Batthyányak ezzel azonban nem sokat törődtek, hisz az őrségiek sohasem voltak nemesek, csak szabadállásúak, és így semmiféle külön jogszabályok nem védték őket.

A legenda kiszínezi a történteket: „Ferenc gróf üzent az őrségieknek, hogy hoznák magukkal szabadalomleveleiket, hadd lássa ő is azokat. Az őrségi elöljárók a szabadalomlevelekkel a tarisznyában büszkén állítottak be a grófi kastélyba, ahol nagyúri módra megvendégelték őket. Folyt a bor, az elöljárók hálálkodva, a legvidámabb hangulatban hagyták oda a kastélyt, de mily nagy lett az ijedelmük, mikor útközben azt vették észre, hogy a szabadalomleveleket sehol sem találják, a gróf ellopatta a tarisznyából.” Így van ez – fűzte hozzá a történethez egy öreg paraszt –, a magyarnak mindig többet ártott a torok, mint a török.

Az őrségiek továbbra is szembeszegültek a Batthyányak követeléseinek, Ferenc gróf a vonakodók közül tizenkettőt magához rendelt, és hűségnyilatkozatot követelt tőlük, de ezek megtagadták. Erre az uraság valóságos hadjáratot indított az Őrség ellen, hajdúk és katonák támadtak a népre, a krónikák gyilkosságokról is beszámolnak.

1678-ban az Őrség panasszal fordult a királyhoz, de a soproni országgyűlés a háborús viszonyokra hivatkozva – Savoyai Eugén most vívja felszabadító harcát a török ellen – nem hozott döntést, hanem törvénybe iktatta a meglevő állapotot, és az őrségieket jobbágyi szolgáltatásokra kötelezte.

1695-ben egy időre megtört az őrségiek ellenállása, fogságban tartott vezetőikkel aláírattak egy nyilatkozatot, hogy „abbahagyván eddigi viszálykodásokat, alávetik magukat a Batthyány család fennhatóságának”, de ahogy kiszabadultak, továbbra küldték panaszaikat a királyhoz és az országgyűléshez.

Mi sem természetesebb, mint hogy az őrségiek csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz. Részt vettek az 1704-es szentgotthárdi csatában, ahol Károlyi Sándor szétverte Rabutin stájer zsoldosait. Folyamodványt küldtek az érsekújvári gyűlésre régi kiváltságaik megerősítése végett. Rákóczi teljesítette kérésüket. „Őrségi tartományban lakos híveinknek a Haza közönséges szabadságáért való fegyverkezésben nagy készséggel és serénységgel megmutatott jó maguk viselését kegyelmes tekintetbe vevén és egyszersmind tovább is állhatatosan megmutatandó serény jó magukviseléséről jó reménységgel lévén, érdemesnek ítéltük arra, hogy a hadi szolgálaton kívül minden egyéb teherviseléstől examináltassanak.” Tilos a hadaknak hozzájuk beszállni, ételt, italt vagy takarmányt zsákmányolni, a szécsényi rendi gyűlés felmenti az őrségieket az alól is, hogy protestáns létükre a plébánosoknak adót fizessenek.

A Rákóczi-szabadságharc bukása száznegyven évre a legmélyebb jobbágysorba vetette vissza az Őrséget. Újra kezdődtek a vallási üldözések is, úgynevezett artikuláris helyeket jelöltek ki, ahol a reformátusok a vallásukat gyakorolhatták, keresztelhettek, esküvőt tarthattak, azzal a feltétellel, hogy a szertartások díját a helyi katolikus papnak is kifizetik. Vas megyében egy artikuláris helyet engedélyeztek: Felsőőrt, „a többi helyen a templomkulcsok beszolgáltatását követelték, Rákos, Szentpéter és Kerca anyaegyházak ezt megtagadták”.

Rákoson gyűltek össze az ellenszegülő kálvinisták mintegy háromszázan. A katonaság közéjük lőtt, egy református holtan esett össze, erre a gyülekezet a katonákra rohant, leverte őket lovaikról, úgyhogy azok fegyvereiket hátrahagyva elmenekültek. De nemsokára német zsoldosok jöttek, és a bezárt templomajtókat mindenütt kidöntögették, „a szentpéteri templom ajtajára harminckettőt ütöttek boronával, akit is én, Illyés Bálint, a galambosszeri kúttól siralmas szemmel néztem” – írja a lelkész a Protokollumban.

Úrvacsorára a nép átjárt a Göcsejbe, Barabásszegre vagy Kustánszegre. Este indultak el, és reggel értek oda. Mivel itt is csak egy pajta állt rendelkezésre, ahol nem fértek volna el ennyien, egy szilfára épített szószék körül tartották az istentiszteletet. Amikor hajnalra e szemközti dombra felkapaszkodtak, és meglátták a szilfát a szószékkel, a gyülekezet mindig elénekelte a 65. zsoltár első versét, tudatva érkezésüket. Ezt a dombot ma is Sion hegyének nevezik.

1781-ben II. József kiadta a „Türelmi rendelet”-ét, de Szily Sándor szombathelyi püspök ellenszegült. „Gróf Festetits ugyanazon az országgyűlésen azt mondotta, hogy míg ő él, a maga birtokain a protestánsoknak szabadságot nem enged, de ugyanakkor a Palota grádicsán elesvén meghalt.” 1792-ben épült fel az őriszentpéteri református templom, Páti Gergely rétjéből kiméretett funduson.

Az újabb őrségi nemzedékek tovább vívják harcukat a Batthyányak ellen. Majd tízéves perben védik meg dézsmaárendálási jogukat, melyet a földesúr át akart vállalni a győri káptalantól. 1821-ben a gróf meg akarja akadályozni az őrségi falvakat az erdő használatában, negyvenhét helyen állít fel tilalomfákat, ezeket az őrségiek karácsony harmadnapjának éjszakáján az utolsó szálig kivágják. Mikor az uradalom monopóliumot vezet be a gubacs és a méz eladására, feljelentik a megyénél, és kártérítést követelnek.

A földesúr politikai térre tereli át a küzdelmet. Batthyány Nepomuki János az őrségieket a társadalmi rend felforgatásával vádolja, a templomban tartott éjszakai gyűléseket összeesküvésnek nevezi: „…az uradalomnak azon minden tekintetben sikeres félelembe esnie kellett, hogy őrségi jobbágyai az egész publicus státusnak veszedelmes nyavalyába (tudniillik a rebellióba) visszaestek légyen.” Javasolja az őrségi esküdtszervezet feloszlatását, mert „az egész őrségi földterület mind egy sorsú és egy húron pendülő emberekből álló, bátran mindent tagadhattak, próbákkal tökéletes világosságra menni nehéz, mint hogy az egész Őrség egy sorsú, egy vallású és egy ügyben forgó emberekből áll”.

Ezekben az években, mikor a magyarországi reformmozgalom széleskörűen kibontakozik, folyik a Wesselényi-per, Bécs a politikai egyensúly megtartása céljából az aulikus főurakat támogatja. Az Őrség a Batthyányakkal szemben semmiféle segítségre, sőt még pártatlan bíróságra sem számíthat, el is veszti a másfél évszázados pert. A birtokviszonyok konzerválódnak az Őrségben, 1828-ban a következő képet mutatják:

 

Telkes jobbágy

Házas zsellér

Házatlan zsellér

Szolga

Szolgáló

449

55

26

12

43

 

 

Az 1848-as szabadságharcból az Őrség mérsékelten veszi ki a részét, csak néhányan tartottak ki a harcok végéig, a többiek „elővették rozsdás kardjaikat, de mikor meglátták Jellachicsot, hazaszaladtak” (Szikszay Edit). Később azonban minden magára adó őrségi házban díszhelyen őrizték Kossuth Lajos képét, és kézről kézre járt egy patetikus fogalmazvány: „Kossuth búcsúja, midőn elhagyta hazáját.”

Nem bíztak túlságosan a szabadságharc vívmányainak maradandóságában, „az ember sohasem tudhatja” alapon még 1849-ben is letétbe helyezték a győri káptalannak járó dézsmaösszeget, jóllehet ezt a kötelezettséget hivatalosan már rég megszüntették.

Bár a jobbágyfelszabadítás csak a telkes jobbágyokra vonatkozott, a cselédek és a zsellérek nem jutottak földhöz, 1848 után mégis alapvetően új társadalmi viszonyok alakultak ki, az oly sok próbát kiállt őrségi esküdtszervezet feleslegessé vált, és meg is szűnt.

A nagycsalád formája még sokáig fennmaradt, közösen művelték a személyi birtokká vált földeket. A családon belül az apa korlátlan tekintélynek számított, jellemző, hogy ha négy egymás után született fiút az apja nevére kereszteltek, és mind a négy meghalt, az ötödik is az apja keresztnevét kapta.

Egy-egy paraszti birtok 30-50 katasztrális holdból állt, ebből 20-30 volt erdő, 5-10 rét és legelő, és csak a fennmaradó 10-15 holdon folyt szántóföldi művelés. A gyenge földeken kezdetleges módon gazdálkodva az őrségiek növénytermesztésből nem tudtak volna megélni. A gabona termésátlaga akkor is messze az országos átlag alatt maradt, a búzát és a rozsot az úgynevezett másodlagos gabonanövények pótolták: a köles és főleg a hajdina. A hajdina, ez a szerény növény, mely azzal biztatja a gazdáját: „segítek rajtad, de gazdaggá nem teszlek”, az egész országban csak itt terjedt el, leszámítva a kárpát-ukrajnai részeket. Főleg kásának, hurkának használták, sikértartalma nincs, ezért nehéz kenyeret sütni belőle.

Az ipari növények közül a len uralkodott, mely még a velőt is kivette a földből, a korhadt lomb és szalmatrágya pedig nem tudta pótolni az elhasználódott talajerőt, mert rosszul kezelték, az eső kimosta, a nap kiszívta.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy az őrségi gazdák mindig is szívesebben foglalkoztak az állattenyésztéssel, mint a szántás-vetéssel. Már a XIX. század elején erre alapozták megélhetésüket, és egészen az első világháborúig élénk kapcsolatban álltak a gráci marhakereskedőkkel. Nemcsak a vásárokon kötöttek üzleteket, de helyben, az őriszentpéteri kocsmában is, évenként 225 vagon hízott szarvasmarhát szállítottak el Ausztriába. A pénzen kívül osztrák áru is beáramlott az Őrségbe, a mindennapos használati cikkeken kívül néhány dísztárgy: citerák, kerámia és porcelán pipák, bécsi divat szerint varrott női mellény, melyet csak a zsinórozás tesz magyarrá.

Az őrségiek egy része azonban nem rendelkezett földdel, rét és legelő híján állatot nem tarthatott. A kisbirtokosok egy hantot sem engedtek át a nincsteleneknek, inkább éhen haltak, de nem engedték, hogy „cöveket üssenek a földjükbe”. Más munkaalkalom viszont nem volt, ezer holdon felüli nagybirtok sehol sem alakult ki az Őrségben, a néhány összefüggő magánbirtokon inkább kevésbé munkaigényes, de kevésbé kockázatos erdőgazdálkodást folytattak.

Az ipar megoldást jelentett volna, de a vállalatok nem szívesen helyezték ki a tőkéjüket erre a távoli vidékre. Állítólag valamilyen osztrák cég felajánlotta, hogy fióküzemet létesít a Belső-Őrségben, de a helyi módosabb gazdák ezt is elutasították, attól féltek, hogy a konkurencia nyomán felmegy a napszám ára.

Az őrségi parasztság legszegényebb rétege nem táplálhatott reménységet sorsa javulására, egyre többen hagyták el az országot. A körmendi és szentgotthárdi járás területéről 1903-ban 677, 1904-ben 863 ember távozott el Ausztriába, Németországba, de főleg Amerikába, és szinte mindannyian a legerősebb, munkabíró korosztályból kerültek ki.

Az itthon maradt gazdák is csak az „egykével” kerülhették el a föld megosztódását, és őrizhették meg úgy-ahogy elfogadható életkörülményeiket. A föld a földdel, szomszéd a szomszéddal házasodott, l5-25 évnyi korkülönbségek is fennálltak a házasságra lépő felek között. Érdemes megjegyezni, hogy ez a szokás a föld értékének csökkenésével szinte azonnal megszűnt, Papp Vilmos bajánsenyei lelkész feljegyzései szerint 1950 óta gyülekezete területén nem fordult elő tizennégy évnél nagyobb korkülönbséggel kötött házasság.

Az Őrség vére kívülről sem frissült fel kellőképpen, a házasságok felét „belkörűek” kötötték, csak a másik felében volt az egyik házastárs „kifalusi”, vagyis más faluból származó. Hamar meg is mutatkozott az eredmény: a legtöbb magtalan vagy pedig életképtelen utódokat produkáló házaspár az őrségi törzsnevek viselői köréből kerül ki. Magam is több faluban találtam magtalan Zsóhár nevezetű családot.

Az emberanyagot tovább rombolta a direkttermő szőlő, mely a múlt század második felében terjedt el az országban. Ez nemcsak az idegrendszert, az ivarsejteket is tönkreteszi, elszaporodtak a gyengeelméjű gyerekek. 1860-ig általában valamivel több lány született, mint fiú – ezt egyes biológusok a közösségi életerő jelének tekintik –, ettől kezdve viszont a fiúk kerültek többségbe, a különbség néha a harminc százalékot is elérte.

Az Őrség viszonylagos jóléte az 1910-es évig tart. Az őrségiek az első világháborúban több száz halottat vesztettek, és sok volt közöttük az „egyetlen fiú”. A nehéz kötött talajon az öreg gazdák egyedül nem boldogulhattak, hogy pótolják a kiesett munkaerőt, bevezették a szolgagyerek-rendszert. Ezek a gyerekek messziről, többnyire a Hegyhátról, a Muraközből vagy a Göcsejből jöttek, néhányukat az utód nélkül maradt gazdák a nevükre vettek, és a birtokot is rájuk íratták.

Az első világháború politikai következményei tovább nehezítették az őrségiek életét. Az új határok leválasztottak három falut: Kapornakot, Őrihódost és Bükkalját, lezárult az osztrák határ is, elveszett a marhák legjobb piaca, sőt általában minden piac. Az őrségi gazdáknak és asszonyoknak negyven-ötven, sőt száz kilométerre kellett elhordaniuk az áruikat.

A Horthy-rendszer sokszor büszkélkedett az Őrséggel, mint „tiszta magyar vérű etnikummal”, de nagyon keveset tett a vidék megsegítésére. Mint az ország más vidékein, itt is csak néhány halvány reformpróbálkozás történt. A Nagyatádi Szabó-féle földreform a megye területének csak három és fél százalékát érintette, ennek nagy részét is az új rend „lovagjainak”, a vitézeknek juttatták. A törpebirtokosok legfeljebb egy-másfél holdat kaptak, ezért teljes kártérítést kellett fizetniük, és a gazdasági felszerelést, vetőmagot stb. is maguknak kellett megszerezni.

Csiszár Károly statisztikája szerint 1935-ben az Őrségben 2012 gazdaság működött, ebből 293-nak a területe még az egy holdat sem érte el, és igen sokan rendelkeztek 1-5 hold közti birtokkal. A törzs, a 15-30 holdas gazdák is nehezen éltek, viszonylag sok állatot neveltek, de a kevés takarmány miatt nem tudták őket megfelelően felhizlalni, a növendék állatokat még a tél beállta előtt eladták. 1935-ben Őriszentpéteren és Szalafőn összesen 1288 szarvasmarhát tartottak, majdnem húsz százalékkal kevesebbet, mint 1895-ben.

Ipari üzemek továbbra sem segítették a megélhetést, néhány fűrésztelep és téglagyár alakult, meg a Kerkára települtek kotyogós malmok, melyek kövére „egy búzaszem kevés volt, de kettő már sok”, ezeket a molnár maga is ki tudta szolgálni, legfeljebb egy segédet alkalmazott. A paraszti gazdaságokat csak az erdő fája és idegenben végzett napszámosmunka tartotta egyensúlyban.

Meg kell állapítanunk, hogy a nehéz helyzetben az Őrség egykori bástyája, a református egyház sem állt krisztusi feladata magaslatán. A papok vagyont gyűjtöttek, egy-egy lelkész 400 pengőt is megkeresett havonta, ehhez jöttek még a különböző természetbeni járandóságok: gabona, 8-10 akó bor és így tovább. Előfordult olyan eset is, hogy a papok helyet kaptak a községi takarékpénztárak vezetőségében, ahol igen ritkán emeltek szót a nyolcvanfilléres napszámok és más szociális igazságtalanságok ellen. Sokkal több jót más egyházakról sem lehetne elmondani.

A nyomorgó Őrségben egyre fokozódott a gyermekhalandóság: az újszülöttek 25 százaléka már az első évben meghalt, további 20-25 százalék pedig hatodik életévének betöltése előtt. A gyenge orvosi és gyógyszerellátás mellett – egy időben az egész Őrségben csak egy faluban működött orvos – a középkori szintű csecsemőgondozás is közrejátszott ebben. A gyereket úgy altatták el, hogy pálinkás kenyeret tettek a szájába, tartotta magát az a felfogás is, hogy a gyereknek akkor lesz sok vére, ha sok bort nyeletnek vele. Otthon nem volt kire hagyni a gyereket, kivitték magukkal a mezőre, és két-három akós üres hordóba rakták, a gyerek iskolás korára megpúposodott.

Bár volt néhány vigasztaló jel: megnőtt az idegenforgalom, főleg a Zala-stranddal rendelkező Őriszentpétert keresték fel a nyaralók, egyes gazdák elkezdték a talaj javítását, és korszerűbb szerszámokat próbáltak alkalmazni, a II. világháború kitörése idején az Őrség mégis az ország legszegényebb és legelmaradottabb vidékei közé tartozott.

Már a Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer erősen igénybe vette az őrségi parasztgazdaságok teherbírását, később pedig a front közeledtével hadtápterületté változott át. A környéken zsúfolódtak össze az erdélyi menekültek, csak Őriszentpéterre és Szalafőre majdnem kétszázan kerültek.

A menekültek régi névsorában feltűnt hadadi Ady Margit neve. Ady Endre unokanővére sokáig élt Őriszentpéteren, ma is akad még a faluban erdélyi származású pénzügyőr, fényképész, hentes. Én egy nyugdíjas könyvelő, az egykori csíkszentmihályi jegyző történetét jegyeztem fel.

„1944 augusztusában kaptuk meg a kiürítési parancsot, az állami tisztviselők, a csendőrség, a fináncok és a vasutasok huszonnégy óra alatt hagyják el a falut. Hat-hét család jött el, a szépvízi járásbeliekhez csatoltak minket. Ahogy elhagytuk a falut, órák alatt bejött a front, Gyimes alatt törtek át.

A családot előreküldtem, nekem az irodát kellett menekítenem, az anyakönyvet és a bizalmas iratokat beraktam egy nagy, kétmázsás ládába. A fuvaros nem jött tovább Udvarhelynél, alkalmi szekereket kellett keresnem. Csak Zsibón találkoztam a családommal, már épp indítani akarták őket. Egy fél vagont kaptunk a holminknak.

Ezer kilométert utaztunk Pestig, innen Szombathelyre irányítottak, Szombathely sem fogadott minket, adtak egy meleg gulyáslevest, aztán irány az Őrség. Három hétig tartott az út, amerre épp szabad volt a pálya, arra kaptunk engedélyt a továbbhaladásra, Csapnál is, Győrnél is csak órákkal kerültük el a nagy bombázást.

Száz-százhúszan érkeztünk akkor az Őrségbe, délfelé állt be a vonat az őriszentpéteri állomásra, hosszú terített asztallal vártak minket, rajta hús, sonka, sütemény. A szállásunkról is gondoskodtak, egy család számára egy szobát adtak.

A tájék hasonlított Erdélyre – valaha klimatikus helynek minősítették, tetszett, megtaláltam a helyemet is, beosztott jegyzőnek neveztek ki.

Október végén a nyilasok kerültek hatalomra, nem akceptálták a felmentésemet, behívtak Körmendre, onnan Balatonedericsre irányítottak, ott állomásozott a Csíkszeredai Kiegészítő Parancsnokság. Megszervezték a 802. munkásszázadot, katonaruhát nem is kaptunk, adtak szerszámot, aztán irány Vasvár, tankelhárító csapdákat ástunk, majd továbbvittek Bécsújhelyre.

Weisenstein mellett egy fahidat építettünk, mikor a jugoszláv partizánok elfogták az egész századot. Később ez a vidék az angol megszállási zónába került, így mi is angol hadifoglyok lettünk. Befejeztük a fahidat, de most már az angolok számára.

Mikor vége volt a munkának, az angolok megkérdezték, ki akar hazamenni? Útnak engedtek minket, de az osztrákok elkapták a csoportunkat, és visszavittek a grazi gyűjtőtáborba.

Csak 45 szeptemberében jöhettem haza, az erdélyi menekültek nagy része ekkor már visszament a régi falujába, itt Őriszentpéteren csak öt-hat család maradt. Engem is hívtak, tiszta volt a lapom, jól is tudtam románul, de nem mentem, azt akartam, hogy a gyerekek magyar iskolába járjanak.”

Még a háborús eseményekhez tartozik, hogy a visszavonuló németek megsarcolták a vidéket, és felrobbantották a Kerka-hidakat. 1945-ben a Vörös Hadsereg több faluban is tábori kórházakat rendezett be, ezek ellátása az őrségi gazdákra hárult.

A földosztás, mely az ország más vidékein alapjaiban változtatta meg a birtokrendszer szerkezetét, itt kevesebb vihart kavart, mivel az Őrségben nem voltak nagybirtokok, sőt száz holdon felüli parasztbirtok is alig akadt. Nagyrákoson, Szaknyérban, Velemérben, Őrimagyarosdon egy holdat sem lehetett szétosztani, Őriszentpéteren is csak az erdőt vették állami tulajdonba, ezenkívül mindössze 67 katasztrális holdat osztottak fel. A legnagyobb változások Kerkáskápolnán történtek, itt 303 hold szántót, 53 hold rétet és 60 hold legelőt kaptak az új és régi gazdák.

Államosítani való épület vagy mezőgazdasági felszerelés sem volt az Őrség területén, gróf Batthyány Iván ötszobás kastélyán és a nagymétneki majoron kívül csak kisebb vadászházakat és nyilas molnárok malmait vették el.

Májusban kezdett helyreállni a rend, újjászerveződött a közigazgatás, a szolgálatba álló tisztviselők esküt tettek. Az iratok szerint két formula között választhattak: „Én, XY, esküszöm a mindenható és mindentudó Istenre…”, vagy „Én, XY, becsületemre és lelkiismeretemre fogadom…” Május 17-én megjelent a rendelet, mely előírja a légoltalmi és futóárkok betemetését. Hirdetést köröztek, aki akar, igényelhet kaszát, a szentgotthárdi gyár 157 pengőért szállítja darabját. Őriszentpéteren tizenhét gazda jelentkezett vásárló szándékkal.

Megélénkült a politikai élet is, korábban az Őrség biztos kormánypárti kerületnek számított, nevezetesebb képviselők voltak Csukás Endre nagyrákosi református pap, Tornyos György körmendi ügyvéd. Gayer Gyula így ír az Őrség régi politikai arculatáról: „azt is mondják, s nem alap nélkül, az Őrségről, hogy a képviselőválasztásoknál kizárólag a pénz szerepel mint döntő tényező, az emberek nem hajlandók lemondani a váratlan keresetről. Mivel azonban az őrség valaha függetlenségi párti volt, nyilvánvaló, hogy a választási erkölcs az idők folyamán fajult el”.

1945-ben elsőnek a Magyar Kommunista Párt alakult meg, ezt követte a Kisgazda- és a Szociáldemokrata Párt, majd Szalafőn, Nagyrákoson a Parasztpárt. A Kisgazdapárt uralkodó szerephez jutott, Őriszentpéteren és Szalafőn a községi képviselőtestületbe egy kommunista sem került be, a kisgazdák között csak mutatóba akadt egy-egy parasztpárti vagy szociáldemokrata. Ez nagyjából jellemző volt egész Vas megyére, a 8300 kommunista és 9300 szociáldemokrata párttaggal szemben 35 400 kisgazda párttag állt, és ez az arány még rosszabb lenne, ha leszámítanánk a megye ipari centrumait.

A választásra is a Kisgazdapárt jelöltje jött be, egy Kovács nevű gotthárdi főbírói irodatiszt lett a képviselő. Kondorfán az MKP tizenhét százalékot kapott, a választás után a kisgazdák az iskola udvarán szabályos temetési szertartást rendeztek annak jeléül, hogy meghalt a kommunista párt.

Ahogy közeledünk a „fordulat évéhez”, mind kevesebb anyagot találunk, a hivatalos iratok, feljegyzések még ma sincsenek feldolgozva, sok esetben nehezen hozzáférhető helyen őrzik őket. A régi főispán magániratai között lehet rábukkanni például az „Őrségi Napok”-ról szóló ismertetőre, amelyeket 1948-ban rendezett a Felsődunántúli Földművelésügyi Felügyelőség.

Valószínűleg a hároméves terv indulásával kapcsolatosan tartották ezt a felmérést, az őrségiek tíz pontban foglalták össze a kívánságaikat. Villanyt kértek – a falvak többségében akkor még nem vezették be az elektromos hálózatot –, utakat, művelődési központot Őriszentpéteren, betonsilókat a takarmány tárolásához. Kérték, hogy a beszolgáltatásnál vegyék figyelembe a gyenge termésátlagokat – az őrségi földeken akkor nem adott többet egy hold három-négy mázsa búzánál –, és mindenekelőtt kérték vissza az erdőterületek legalább egy részét.

Nem tudni, kik és milyen szinten foglalkoztak a felterjesztéssel, de több mint tíz évnek kellett eltelni, hogy az őrség kívánságainak egy része megvalósuljon, a következő évek nem túl sok jót hoztak.

1949-ben a közjegyzők beszámoltak a hároméves terv helyi eredményeiről. Kerkáskápolna például egy tűzoltófecskendőt és egy dögkutat kapott, de a dögkút építésének munkadíjából ezer forint a jelentés időpontjában még kifizetetlen volt – államsegély híján.

Az iratok között vigasztalóbbakat is találunk, az új idők kedvező változásainak nyomait: a „Savaria” Népi Kollégium felhívásában kéri parasztfiatalok jelentkezését, a szentgotthárdi Vörösmarty gimnázium hatvanas létszámú első osztályt akar indítani, és a körjegyzőségek útján toboroz, de az ég egyre jobban beborul az Őrség felett.

Kibontakozik a jugoszláv konfliktus, itt a határ mellett rendkívül komolyan veszik az ezzel kapcsolatos rendeleteket. Nem szabad átkiabálni a határon, még ha a legközelebbi rokon szántogat is a túloldalon, a határsávot ötven méter szélességben letarolják, és súlyos büntetéseket helyeznek kilátásba, ha valaki segíti a jugoszláv határsértőket, vagy akár eltitkolja őket.

 

Közben 1948-ban történt egy kísérlet, hogy az őrségi falvakat önálló területi egységbe foglalják, Őriszentpétert járási székhellyé léptették elő, de csak néhány hónapig tartotta ezt a rangot, utána az Őrséget visszautalták Szentgotthárd és Körmend fennhatósága alá. Az őriszentpéteriek szívesen emlékeznek vissza erre az időre, mert piac működött a falu közepén, friss zöldséget és gyümölcsöt vásárolhattak, erre sem korábban, sem későbben nem volt lehetőségük.

A kezembe akadó iratok között 1949. augusztus elseji keltezésű az első, mely hivatalos formában a „kulák” szót használja: „kulák fogatokon” kellett beszállítani Körmendre a Világifjúsági Találkozó résztvevőit – ha úgy tetszik, szimbólumnak is fel lehet fogni. Ezek után gyors tempóban bontakoznak ki a kulákellenes intézkedések: erőszakos társbérlő-beutalásoktól a házak átvételén át egész a kitelepítésig. A későbbiekben majd részletesen leírom a történteket.

Az emberek látták, hogy itt a határsávban nehezebb az élet, mint az ország belsejében, sorra elhagyták a falvakat, és Budapesten vagy más városokban próbáltak szerencsét. 1949-től 1960-ig Őriszentpéter lakosságának 14,6 százalékát vesztette el, Kondorfa 17,2 százalékát, az egész körmendi járás lélekszáma pedig majdnem húsz százalékkal csökkent.

Az elvándorlások egyenes következményeként megnőtt a parlagon hagyott terület. 1950 és 1955 között Őriszentpéter 280 hold szántójából csak 150-et, Kondorfa 47 holdjából pedig csak tízet műveltek meg. A szarvasmarhák száma is visszaesett, Őriszentpéteren és Szalafőn még 1963-ban is csak 1109-et tartottak nyilván, az 1895-ös év állományának alig kétharmadát.

Hiába indult meg a termelőszövetkezeti mozgalom, az 50-es évek elején a helyzet nem javult. A parasztok többsége kedve ellenére lépett be, és ez meg is látszott a munkájukon. Az élelmesebb szövetkezetek a földművelésről hamarosan átálltak valamilyen jövedelmező ipari vagy kereskedelmi tevékenységre. A téeszek nem tudtak gyökeret verni az Őrségben, nagy részük már 1953-ban feloszlott, és a megmaradtak sem élték túl az 1956-os évet, csak 1959-ben kezdték újra a közös gazdaságok szervezését.

1956 októbere az Őrségben is nagyjából ugyanazokat az eseményeket váltotta ki, mint az ország más paraszti vidékein. Elégették az adóíveket, beszolgáltatási cédulákat, a tűzbe néhány párttag bedobta a tagsági könyvét is. A tanácsházak lépcsőire kiállt valaki, és elszavalta a Nemzeti dal-t, megfenyegették a régi tisztségviselőket, de bosszúról vagy gyilkosságról sehol sem történt említés. Egy komolyabb merénylet történt: Őriszentpéteren egy éjszaka kivágták a szovjet hősök fából készült emlékművét. November 4. után hamarosan helyreállt a rend, újjáalakult a párt, az őriszentpéteri alapszervezethez jelenleg 75 tag tartozik, a lakosság két százaléka.

Mind több jel utalt az idők változásaira, 57-ben a kulákok visszatérhettek régi házaikba, rehabilitálták őket, de kártérítést nem kaptak. A falvakban egymás után vezették be a villanyt, Őriszentpéteren gimnázium épült, 1965-ben rendbe hozták az utakat, és 1968-ban feloldották az Őrségben a határsávot, 1970 utolsó negyedében pedig működni kezdett az Őrség legnagyobb ipari létesítménye: az őriszentpéteri cipőgyár.

Sajnos, ma sem mondhatjuk el, hogy az Őrség problémái megoldódtak, napjainkban is pusztuló, elnéptelenedő vidék. Egy statisztika szerint – mely az Őrség és a szomszédos Vendség adatait egyesíti – 1960 és 1965 között a kivándorlás mértéke több mint hatszorosát tette ki a természetes szaporodásnak, azaz minden hat távozót csak egy újszülött pótol.

 

Az őrök székhelye – Őriszentpéter

Őriszentpéter 1970 nyarán kapott nagyközségi rangot, a felsőbb szervek ezzel is ki akarták fejezni szándékukat, hogy segítenek felszámolni az Őrség elmaradottságát. A lélekszám nem indokolja a magasabb besorolást; 1969-ben az 1300-at is alig haladta meg, ami nem túl sok – ugyanabban az évben 1500-an haltak meg az országban csak közúti baleset következtében.

A lakosság száma akkor sem ugrik fel túl magasra, ha ide számítjuk az öt, közigazgatásilag Őriszentpéterhez csatolt falut: Szalafőt, Ispánkot, Kondorfát, Nagyrákost és Szattát. Az egyesített lélekszám épp hogy eléri a négyezret. Mégis mindenképpen az Őrség középpontjának tekinthetjük, vonzási köre kiterjed Bajánsenye, Magyarszombatfa és Pankasz körzeteire is.

Maga Őriszentpéter hét-nyolc kilométer hosszan elnyúló szeres település – az őrségiek „imitt-amott Szentpéter”-nek nevezik –, mert egy-egy dombtetőn elhelyezkedő épületcsoportot nagy rétek és legelők választanak el egymástól.

Egy 1969-es statisztika szerint a mezőgazdasági foglalkozásúak teszik ki a község keresőinek kétharmadát – nagy részük a téeszhez tartozik, de maradt néhány egyéni gazda is. A fiatalok idegenbe járnak dolgozni: Körmendre, Szombathelyre, Szentgotthárdra, de az Őrség még a balatonfüredi hajógyárba is ad munkásokat. Hétfő hajnalban megrakott vonatok szállítják el az embereket. Még nem tudni, hogy az új cipőgyár mit változtat majd ezen a képen.

A nagyközségi ranggal nem áll arányban a szociális ellátottság színvonala, ebben a tekintetben Őriszentpéter falu maradt. A vízvezetéket egyelőre csak a központi fekvésű Városszer néhány házába kapcsolták be – elsősorban a szolgálati lakásokba. Az ásott kutak viszont majdnem mind kólibacilustól fertőzöttek. A bolt is kevés, távolabbi szerekből négy-öt kilométert kell gyalogolni vagy biciklizni, hogy az ember kenyérhez, fűszerhez vagy iparcikkhez jusson.

Az iparosok száma elegendőnek látszik, harmincöten vannak, akad köztük asztalos, kőműves, villanyszerelő, bognár, fafűrészelő és kútásó is. De a régi öregek nem szorulnak rájuk, maguk is el tudnak végezni mindenféle munkát. A szántásvetésen kívül értenek az ács, asztalos, cipész, kovács és még ki tudja, milyen szakmákhoz is, amellett ők az Őrség történelmének legfőbb kútfői és letéteményesei, életük sokszor az egész vidék történetének keresztmetszetét nyújtja.

 

„– A mi családunk valaha Kisrákoson élt, nyolc holdon gazdálkodtunk. Egy négyszögölet sem tudtunk szerezni hozzá, nem mintha olyan sokat ért volna a föld, de kevés volt belőle, ezért nagyon drágán adták.

Akkor még nem találták ki az egykét meg a kettőcskét, sok gyerek született, nagyapámnál is kilencen voltak. Az egyik Ócsára ment, a másik Székesfehérvárra kovácsnak, a harmadik ide-oda, apám itthon maradt, megvette tőlük a földet.

Apám kínlódott, de aztán látta, hogy nem él meg a földből, huszonöt éves korában elment asztalosinasnak. Ebből sem pénzelt sokat. Aki hozta a munkát, mind rokon volt, nem adtak pénzt, csak megköszönték. Egy-két fúrott lábú széket készített meg kis ablakokat, mint a vakablak. Apám csak negyvenöt éves korában nősült meg, nem akart a semmire családot alapítani.

1913-ban ott kellett hagynunk Kisrákost, apám eladta a földet, az áráért 18 holdat vett itt Őriben (Őriszentpéter közhasználatú rövidítése), meg egy régi fajta házat, füstös konyhával, tologatós ablakkal.

Az első három osztályt még Kisrákoson jártam, itt a harangozó tanított, aki maga sohasem járt iskolába. A harmadikosok foglalkoztak az elsősökkel, a negyedikesek a másodikosokkal. Mikor átköltöztünk Őribe, egy öreg tanító keze alá kerültem, ezerig tanultunk számolni tőle, mikor felírta az ezrest a táblára, azt mondta:

– Látjátok, gyerekek, ez akkora szám, hogy nektek sohasem lesz rá szükségetek.

Nem tartoztam a jó tanulók közé, ha nem jön közbe a háború, biztos, hogy megbukok, de Szikszay tanító urat elvitték a háborúba, a felesége aztán átengedett.

Ötödikes koromtól megembereltem magam, és éltanuló lettem, mindenki arról beszélt, hogy tovább kellene taníttatni. Volt ott egy papi alapítvány, a Páthy pap a pápai kollégiumra hagyta a pénzét, hogy a legjobb gyereket támogassák vele. Rám esett a választás, de akkor már a háború közepén jártunk, a bátyámat is berántották katonának, segítenem kellett az öregeknek, maradtam hat elemivel.

Később az ácsszakmában kellett a mértan, akkor letettem a dolgozók iskoláját. A többiek, akikkel együtt jártam, féltek a vizsgától, lemorzsolódtak, csak hatan maradtunk, tizenkét személy alatt viszont nem adtak vizsgaengedélyt, így nem kaptam papírt sem, de ez engem nem érdekelt, csak az idább-odább hiányzó tudomány.

Megtanultam a derékszöget, a Pitagorasz-tételt. A gyökvonást főleg a sátortetős házaknál lehetett jól alkalmazni, például, hogy az élszarufát milyen hosszúra kell szabni, milyen épületre milyen hosszú fa kell. A fa köbtartalmának kiszámításához pedig kellett a Ludolf-féle szám. De térjünk vissza a régebbi időkre.

Apám itt Őriszentpéteren csak addig dolgozott az asztalos szakmában, amíg a fiatal mesterek a háborúban voltak. Koporsókat, asztalt készített főleg, de azért funérozni is tudott, mi magunk vágtuk a funért széles fűrésszel. Volt egy csomó művelet: abriktolás, fűrészelés, amit egy ember nem tudott elvégezni. Besegítettem apámnak, meg is tanultam a szakmát, később, mikor a magam házát építettem, még az ablakokat is el tudtam készíteni magam. Még most is megvan a régi szerszámkészlet, de nem használom, érdemesebb és olcsóbb is gépekkel ledolgoztatni a fát.

A földből kellett volna megélnünk, de a tizennyolc hold, amiből csak nyolc volt a szántó, nem tudott eltartani tizenegy embert. Ezek mindig szegény, elfelejtett faluk voltak, gazdag községet nem talál az Őrségben. Néha jött egy-egy jó év – miért, miért nem –, de azt okvetlenül egy rossz év követte, és elvitt mindent.

Az átlagtermésünk négy, négy és fél mázsa volt holdanként, egyszer egy jó évben elértük a tíz mázsát, de hiába termett a gabona, nem volt ára, bolettára vitték el, azt meg csak adófizetésre lehetett felhasználni.

A gazdák jó években, mikor egy pengő húszat is megkaptak egy kiló marhahúsért, úgy spekuláltak, hogy érdemes lesz hitelt felvenni, és fejleszteni a gazdaságot. Beruházták a pénzt, aztán a következő évben fillérekért kellett eladniuk a jószágot, még a kamatot sem tudták kifizetni belőle. A fél községet védetté kellett nyilvánítani, csak így tudta megakadályozni az állam, hogy a föld kifusson a gazdák lába alól. Mi nem vettünk kölcsönt, inkább ruhát sem vettünk, csak minden harmadik évben, akkor is vásári szabónál.

Őriszentpéteren kevés ember gazdagodott meg, talán az egy Nagy Eleket lehetett módosnak tartani. Háromszázhatvan holdat szedett össze, rákerült a kuláklistára, a kitelepítésben halt meg.

De ő belebolondult a gyűjtésbe. Óriási zsugori ember volt, nem akart gyereket, mindig azt mondta apámnak: ha annyi gyerekem volna, mint magának, tönkremennék. Folyton azt számolta: nem fogy-e a föld?

A kocsmában csak akkor ivott, ha valaki meghívta egy pohár borra, katonakorában mindig egy zsákkal jött haza Körmendről, a konyhán összeszedte a száraz kenyeret, és hazahozta a malacnak. Aztán a háború után az ő földjére alapozódott a téeszcsé.

Őriben nem kínálkozott egyéb munkaalkalom, mint egy rossz fűrésztelep, az a nincsteleneknek jutott. Arra a parasztra is haragudtak, aki vagonkirakásra jelentkezett. Úgy érezték, ez az ő jussuk.

Ha nem kellett a földünkön dolgoznom, ácsmunkát végeztem, és kútaknákat ásogattam. Életem során legalább 350-400 kutat ástam ki, csak Kondorfán negyvennél többet.

Az őrségi vizes talajban kútgyűrűkkel nem lehet lemenni 30-35 méter mélységbe, a helyszínen öntöttünk betonsablonokat, és azt építettük be. Kezdésnél az ember csak addig ásott, míg a bedőlés nem fenyegetett, utána már raktam is be a sablont.

Három-négy pengőt kaptunk folyóméterenként, segéderőt és anyagot is a rendelő adott. Jó kereset, az igaz, de így sem vállalta mindenki, hogy egy szál kötélen lemenjen az ingó vödör alá. Bajba nem kerültem, egyszer egy emberem – epilepsziás volt, vagy ahogy mi mondjuk: szívfogásos – rosszul lett, és nyolc méterről lezuhant, majdnem rám esett.

Mondom: dolgoztam az ácsoknál is. Még a régi boronafalas épületekkel kezdtük, aztán a faházak leálltak, ma már többe kerülne, mintha téglából húznák fel. A faház bizonyos tekintetben többet ér, mint a tégla, ha ép fából lehetne, jó érett fából, jó alapra rakva, nyolcvan-száz évig is eltart. Hiába vékonyabb, mint a tégla, sokkal hasznosabb, mert rossz hővezető. Idővel persze csak megkorhad, hallottam, van valami impregnáló szer, ami megóvja, de hát az nagyon drága lenne.

1937-ben nősültem meg, a feleségem akkor culágerként dolgozott egy építkezésen, akkor még nem faládában hordták a maltert, hanem sajtárban. Felrakták a fejre a rongyból font perecet, arra pedig a 20-25 kilós sajtárt. Amikor pedig fagyszünetre küldték az embereket, dajkaságot vállalt.

Együtt dolgoztunk, úgy ismertük meg egymást, hogy én építettem náluk a kutat. Később meg együtt játszottuk a műkedvelőknél a Sári bíró-t. A házaspár szerepet osztották ki ránk, ha már lett, maradjon, beleéltük magunkat a szerepbe.

Az apósom útkaparó volt, az egész élete munkájával összeszedett nyolc holdat, de erre kilenc gyerek várt. Nem kaptam hozományt a feleségemmel, lemondtunk a földről a többiek javára, maradjon annak, aki ott marad benne, mert az nem tud máshonnan szerezni magának.

A stafírungot kézben és talicskán áthoztuk. Egy négyszeles dunyhát adtak vele, három párnát, hat lepedőt, tizenkét törülközőt, nyolc kézimunkás kombinét, egy törölgetőt, négy abroszt. Csizmát nem kapott, a gumit akkor még nem ismertük, a bőr meg sokba került. Nekem magamnak is összesen három pár csizmám volt a második világháborúig, vagyis negyvenéves koromig. Pénzt és edényt szintén nem hozott magával.

Lakodalmat viszont nagyot tartottunk: két disznót vágtunk és vagy száz csirkét, négyféle húst tálaltunk. A családon kívül ötven vendéget hívtunk meg, de nem sok nászajándék jött össze: egy-két bögre, csésze, törülköző.

Aztán lassan közeledett a háború. A faluban a NEP volt az úr, de nagy pártélet nem folyt, a pap meg a jegyző vitte. Nekem nem volt szavazati jogom a kevés iskolám miatt, talán egyszer ha szavaztam életemben. A nyilaspártot a keresztény boltosok meg iparosok alakították meg, Gömbös Lajos meg a Laczó asztalos lett a főnyilas, de nem sok hívet szedtek össze.

1942-ben behívtak katonának, csodálatos egy darab földet bejártam. Közvetlen csapatba osztottak be, nem tartoztunk senkihez, ha kellett, a németekhez, ha kellett, az olaszokhoz vagy a spanyolokhoz csaptak minket, mi mindent meg tudtunk csinálni: hidat, utat, partot toltunk odább.

A Jehova tudja, mit láboltunk meg, hét nap után mindig vándoroltunk tovább, vagy előrevonulás, vagy hátravonulás. 1943-ban jöttem haza ősz felé. Többet nem hívtak katonai szolgálatra, ácsok mellé álltam, és jártuk a környéket.

A háború végén itt fogyott el a térkép, a nyilasok nagyon meglepték a környéket, két-három magas katonai parancsnokság szorult itt össze, a kórházak menekített holmija és százszámra a menekültek. Állítólag Szálasi Ferenc is aludt itt egy éjszakát. Egy női agitátor járta a környéket, de itt nyugodt hőmérsékletű emberek laktak, nem tudta fellázítani őket, csak a bősz nyilasok mentek el Nyugatra, akik nagyon bíztak a csodafegyverekben. Jegyzőség, elöljáróság is megmaradt, amíg az egyik fél uralmon volt, azt szolgálták, aztán a másikat.

Egy darabig nem tudtuk, mi lesz, olyan hangokat is hallottunk, hogy hozzánk az amerikaiak jönnek, de aztán Nagypéntek napján bevonultak az oroszok.

Engem választottak meg a Földigénylő Bizottság titkárának, hatvan vagy hetven holdat tudtunk kiosztani. Az ősparaszt földje 200 holdig mentesült, nálunk még a katolikus egyház birtoka sem érte el ezt a határt.

Én is kaptam három hold rétet, ezzel lett kilenc holdam: meredek partoldal, tüskés-bokros földek. A tüskét irtókapával kellett kiszedni július-augusztusban, a második nedvkeringés idején, akkor befulladt.

Ha az ember belefektette a munkát, a föld meghozta a magáét. Négy-öt szarvasmarhát tartottam, nemcsak a szántót, a rétet is meg tudtam trágyázni.

Az első téesz 1949-ben alakult meg, ez még csak vadhajtás volt. A kitelepített kulákok vagyonát hordták el, mikor az elfogyott, csak vegetáltak. A szakértelem is hiányzott, egy időben egy régi csendőr volt az elnök. Ha jól emlékszem, Békének hívták őket. Aztán szerenként alakultak meg a téeszek, minden dombon más, vagy öt-hat, és a Béke is megmaradt.

Ide én még nem léptem be, ezt éreztették is velem. Az Őrségben ki hol lakott, ott volt a földje is, így egyszerűbb művelni, trágyázni. A téesz tagosított, az én földjeimet is összevissza dobálta öt-hat kilométerre egymástól, ezen úgy segítettünk, hogy a másik szeriekkel egymás között visszacseréltük.

Aztán jöttek a nehéz évek: 1951-1952. Nem tudok beszolgáltatási papírokat mutatni, elégettem mindet, de arra emlékszem, hogy még a vetőmagot is elvitték, pénzért vettem a gabonát, de azt is lehordták a padlásról. Kiírták a dicsőségtáblára, hogy beadtam a hízott disznót, de magamnak nem tudtam vágni, mert nem volt mivel etetni.

Egy marhát is be kellett adni, csak két mázsa volt előírva, de annyit nem lehetett kivágni a négy-öt mázsás állatból, csak később engedték meg, hogy két gazda társulhasson, és közösen adjanak be.

Huszonöt kiló baromfit kellett beszolgáltatni évenként, csirkéből, tyúkból ezt nem tudtam soha előállítani, akkor rendezkedtünk be pulykára, az is baromfi, és többet nyom. Tojást évenként nyolcszáz vagy ezer darabot, a tizedrészét sem tudtam előállítani, a Hegyháti vendvidéki piacokra jártam át tojást venni. Erdőholdanként egy méter fát kellett beszállítanunk.

Itt az emberek nem őriztek háromdecis poharakban arany tízkoronásokat vagy gyűrűket, nekem magamnak sem volt tartalékom, a gazdaság nem győzte a terheket, ácsmunkával kellett pótolnom a beadást. Elmentem a Szombathelyi Erdőgazdaságba, ott dolgoztam nyolc évig.

Előbb itt, az Őrségben, aztán az egész Vas megyében mi készítettük a téeszeknek a szerfás épületeket. Ezekre az jellemző, hogy a fa nincs megfaragva, csak szögelve, a tetőt gömbfából ácsolják, és zsúptető fedi. Nem tart sokáig, most a Tisza-árvíznél, fenn a Szamosháton mind összedőltek a szerfás istállók, de akkor nem lehetett válogatni, gyorsan kellettek az épületek. A közös állományt minél hamarabb össze akarták hozni, így jobban szemmel lehetett tartani, ellenőrizni az abrakot, nehogy elfolyjon a kertek alatt, ki lehetett alakítani a törzsállományt.

Az egészből csak a tetőszabás számított ipari munkának, az állami erdőgazdaság szakemberei kidolgozták a sablonokat és a kötési formákat. Például Váton építettünk egy háromszáz férőhelyes juhhodályt, itt a telepen megszabták az anyagot készre, két hét alatt összevágtuk, rendesen egy fél év ráment volna.

Órabérben dolgoztunk, csak nyolc órát tudtak elszámolni, pedig mi, régi vágású emberek, ha elkezdtük a munkát, lehajtottunk tizenkét-tizenhárom órát. Megértő vezetőnk volt, kiadta nekünk a többletet szabadságban, elmehettem kapálni, kutat ásni. Havi 2000-2500 forintot hoztam össze, a faluban a leggazdagabb emberek közé tartoztam, aki itthon maradt, az teljesen megégett. Nehéz élet folyt itt, minden héten jöttek Szombathelyről kutatni, mindent feltúrtak, hátha találnak valahol egy kis búzát.

Az 50-es évek végén annyira elszaporodott a környéken a vad, hogy mindent tönkretett az erdő mellett, főleg a kondorfai széleken, a mi földjeinken egynegyedére esett vissza a jövedelem. 1960-ban megalakult az »Őrség« téesz, gondoltam, az asszony beáll, viszi magával a földet, én meg megyek jobbra-balra. Ezt nem fogadták el, nekem is be kellett állnom.

Nehezen indultunk, megalakulásnál mi adtuk össze a pénzt két traktorra, én is beszálltam 2000 forinttal, és a földjáradékot is benn hagytuk. Én az ácsbrigádba kerültem, ott dolgoztam tíz évet. Akadt hónap, hogy a keresetemből egy kicsinyes miniszteri fizetés is kijött volna, például mikor egy száz férőhelyes istálló padlását alakítottuk ki csirkenevelővé. Az ácsmunka jól fizet, ha az anyag helyben van, de ha várnunk kellett rá, még az 1500 forintot sem kerestük meg.

A téeszből mentem nyugdíjba 561 forinttal, amellett én vagyok az Ellenőrző Bizottság elnöke havi 400-ért. Ezen a poszton nagyon diplomatikusnak kell lennem, nem úgy megyek a falnak, hogy mindjárt ki is lyukasszam. Inkább úgy adom a szót az embereknek, mintha ők jöttek volna rá a dologra. Ennyi volt az én életem.”

Megértem, hogy ez a beszélgetés végét jelenti, begombolom a kabátomat, kint az udvaron megkérdezem:

– A régi kulákok közül él még valaki itt a faluban?

– Sokan nem jöttek vissza Őribe. Szabó Bálint, Markó Gyula meg a Guminár Elek írtak a feleségüknek: ekkor és ekkor szabadulunk a börtönből, add oda az állatokat a tanácsnak, zárj le mindent, és gyere utánam. Elmentek Sztálinvárosba dolgozni, szép tőkepénzt szedtek össze. Olyat is talál, aki visszajött, például az öreg G.

Magas, sovány, Don Quijote illusztrációira emlékeztető öregember kapaszkodik fel a dombon, munkából jön, a vállán kaszát hoz. Mikor megtudja, hogy miért keresem, elgondolkodik és behív a házba. A látogató hírére a felesége is kijön a szobából, munkától mélyen meghajlott, könnyen síró öregasszony. Aztán, nehogy tévedjenek, behívják a vejüket is.

– Igen, kérem, mi kulákok voltunk – mondja az öreg, és elmosolyodik –, az apámtól örököltem hét holdat, ez volt az alap, az asszony hozott a házasságba, meg később a vejem is, összejött 26-28 hold. De ez nem ér negyedannyit sem, mint az Alföldön, jórészt öt aranykoronás földek, húsz hold belőle erdő és rét. Ha akartunk menni valamire, bérletet is kellett vállalnunk hozzá. 1948-1949-ben, ki tudja már, mikor kezdődött a szigorúság, kineveztek minket kuláknak, addig szorozták a földünket, amíg kijött 34 hold.

– Hány kulák volt Őriszentpéteren?

– Talán harminc vagy negyven is, de minket vegzáltak a legjobban. Eleinte csak kisebb szorításokat alkalmaztak: leváltottak az elöljáróságból, megvonták az italmérési jogot, elvitték tőlünk a menhelyi fogadott gyereket is, olyan helyre adták, ahol egy hold föld sem volt, elvették az állami tenyészkant.

Aztán jöttek a büntetések. A kisbíró felhoz egy papírt: három nap alatt kaszáljam le mind a nyolc holdat! Hogyan? Egy erős ember talán egy holddal ha tud végezni egy nap alatt. A harmadik nap feljöttek ellenőrizni, persze nem voltam készen, megbüntettek.

A trágyadomb nem volt tizenegy méterre a kúttól, megbüntettek, előírták, hogy a létrát neki kell támasztani az eresz alatt a falnak, ha máshol találták, már írták is a 200 forint büntetést.

Elment a rendőr a ház előtt, megugatta a kutya, erre feljelentett, hogy én uszítottam rá az állatot. A tárgyaláson felmutattak egy tépett nadrágot – Isten tudja, honnan vették –, háromszáz forintot kellett fizetnem. A tárgyalás után a rendőrkapitány felkeresett, és azt mondja szép titokban:

– Jóember, én is tudom, hogy egy régi nadrág volt, de lássa be, hogy én nem adhatok magának igazat.

Azután is mindennap jöttek a rendőrök, ha megláttak egy szál szalmát a háztól távolabb: száz forint.

– Én tizenhat napot ültem a börtönben – szól közbe a hajlott öregasszony –, az uramat mentettem. Azzal vádoltak minket, hogy búzát adtunk a disznóknak, ha őt viszik el, legalább öt évet kap.

– Kiket vittek el a faluból elsőnek?

– A Marton kocsmárost meg a Laczó asztalost, a nyilast. Minket 1952. május 29-én vittek el.

– Számítottak rá?

– Előző nap járt nálunk egy ismerős vasutas: Géza bácsi, érkezett egy csomó vagon, amiről mi sem tudtunk. Jó lesz vigyázni.

Reggel erre járt Sima, a tanácselnök, meg a Délfosz Kálmán, vagyis Urbán Kálmán. Megreggeliztek nálam, ittak egy korsó bort, vállon veregették a feleségemet:

– Örzsi néném, minden kulákot elvisznek Őriszentpéterről, de egyelőre ne féljenek, maguk maradnak utoljára.

Az öregasszony sír, és rázza az öklét:

– Ilyen cigány az ember! Azóta sem hiszek a hivatalos embereknek.

Az öreg is elkomorult, a vő beszél tovább, maga is az ötvenes években járó, megfáradt ember:

– Éjfél után jöttek, az első házban megverték az előszobaajtót: – A törvény nevében nyissák ki!

Egy teherautó vitt le minket a vonathoz. Ha rosszul szólt valaki az ávósokhoz, nem engedték meg, hogy magukkal vigyék a holmijukat, velünk rendesen viselkedtek: két ágyat, négy széket, de még a varrógépet is felrakhattuk, batyuba meg négy tányért, négy kalánt, ágyneműt, ruhát, télire eltett füstölt húst.

A házat bezárták, a kulcsot levitték a tanácsba. A rendőrség etette az itt hagyott állatokat: két lovat, négy tehenet, két borjút.

1953. október 6-án szabadultunk, de már a Nagy Imre beszédét kötelező volt meghallgatni, az Ejzenhoffer-beszéd után pedig megenyhült a levegő, minden másnap disznót vágtak, és sört is lehetett kapni.

Először a gyerekeket engedték el, hogy még be tudjanak iratkozni az iskolába, aztán mindenki mehetett, ahová akart, kivéve Pestet, a nagyobb városokat és a saját faluját. Mi Salomvárra költöztünk egy régi ismerősünkhöz, Monok Vendelhez.

Bejártunk dolgozni Zalaegerszegre a Betonútépítőhöz, a raktárban kezeltem az árut, de az üzemi titkár kitett minket, mert ő is csendőr fia volt, és nem akart egy rakáson sok osztályidegent. Jobb híján átmentünk a Köztisztaságiba utcaseprőnek, innen már nem dobtak ki. Nagyon előkelő társaságba kerültünk, dolgozott velünk egy Gál nevű huszárezredes, akinek valaha nyolc saját lova volt.

1957. november 10-én jöttünk haza. Jöhettünk volna hamarabb, az volt a szabály, hogy egy kérvényt kellett beadni hazatelepülésre, megvizsgálták: van-e lakó a régi házban? Ha akadt hely, engedélyezték.

Én nem adtam be a kérvényt. Én ennek a községnek bolondja voltam, munkása, elöljárója, helyettes bírója, engem mégis kitagadtak, ide nem jövök vissza többet. Zalaegerszegen akartam házat építeni, de a feleségem idegbajt kapott, azt mondta az orvos: ha nem mennek haza, akkor eltemetheti a nénit. Így történt.

– Most hogy élnek?

– Egy tehenet adtak vissza a régi vagyonból, most hatot tartunk. Üres falak vártak vissza, bebútoroztuk a házat, két éve pedig újat építettünk. Beléptem a téeszbe, rendesen lehetett keresni, még a ház építésében is segített az építőbrigád.

Csak az bánt, hogy az egész vagyonom nem lesz senkié, nincs család. A feleségemnek csak egy lehetett, utána műtétre küldték, a lányom meg egyáltalán nem szülhet.

– A régi menhelyi gyerekkel mi törtért?

– Az állam kitaníttatta üvegtechnikusnak, megszerezte a szakmát, aztán kidisszidált.

– És a régi őreikkel találkoztak?

– Lent voltam pár éve téeszüdülésen a Balatonnál, ott találkoztam Király Péterrel, a régi rendőrparancsnokkal. Rám ismert, kérdezte: hogy vagyunk? Mondtam, hogy jól. Mondja, hogy: na, ennek örülök.

 

– Azokban az években, ha a gyerekek azt tanulták az iskolában, hogy kell megcímezni egy levelet, majdnem mind valamelyik kitelepített rokon nevét írta fel a mintára, utána pedig László-majort, Szőkepusztát, Hortobágyot – meséli egy öregasszony.

De nemcsak a kulákokat vitték el, elvitték Erzsit, az egyik tanítónőt is. Erzsinek a háború után disszidált a vőlegénye, de ő nem ment vele. A férfi mindig írogatott, hívta maga után, Erzsi elrakosgatta a leveleit, ki gondolta volna, hogy még baj lehet belőle.

Szentgotthárdról ide helyeztek egy elvált tanítónőt, annak olyan vérmes természete volt, hogy még a saját tanítványaival is kikezdett. Tetszett neki a sok nőtlen férfi, de azok inkább Erzsinek udvaroltak, megharagudott rá. Egyszer észrevette, hogy Erzsi a nyitott fiókban hagyta a volt vőlegénye leveleit, elolvasta, és átvitte az Ávóra.

Megjelentek a kék katonák, házkutatást tartottak, összeszedtek sok levelet, de nem találtak bennük semmit, ráfogták, hogy citrommal írták rájuk az üzenetet. Erzsi épp a haját szárította, azt még megvárták, és elvitték, két évig senki sem tudta, hogy hová került.

Magánál tartotta a húga kelengyéjét, azt mind elvették tőle, és behordták a kulákholmik közé a Tanácsházára. Virágh Imre bácsi volt a kisbíró, ő takarított esténként, látta, hogy jönnek a vezető emberek üres bőrönddel, és jól felpakolnak. A tanácselnök a nyilas asztalos öltönyiben járt és Erzsi ágyneműjében aludt.

A község csak egyszer látta hasznát ennek a sok holminak. Kiadtak egy rendeletet, hogy a falu minden diáknak, aki középiskolai kollégiumba megy, köteles diákbatyut adni. A gyerekek paplant, pokrócot, bőröndöt, fehérneműt válogathattak maguknak.

 

Az őrségi téeszek közül a bajánsenyeit írom majd le részletesebben, de az őriszentpéteri csoportról is szeretnék feljegyezni néhány jellemző vonást.

1962. január 1-én egyesült „Őrség” néven az őriszentpéteri és szalafői téesz, azóta a két falu együtt gazdálkodik, mintegy 4200 katasztrális holdnyi területen. Elődjei, a „Béke”, az „Őrségi Aranykalász” és a „December 21.” a lehető legrosszabb emlékeket hagyták maguk után, adósságot, tönkretett földeket, és az emberek azt sem felejtették el, hogy jórészt nekik, illetve a megalakulásukkal kapcsolatos tagosításnak köszönhető, hogy az állam rátette a kezét a környékbeli erdőkre.

A munkaképes fiatalok elmentek a közeli városokba, a téeszbe csak az öregek léptek be – a tagok magas életkorára jellemző, hogy tíz év alatt százan haltak meg közülük. Bevitték magukkal a gyönge, 3-4 mázsa búzát termő földjeiket és beteg teheneiket – tíz tehénből átlag hét gümőkóros volt, bent a téeszben sem takarmányozták őket megfelelően, így a 650-700 literes tejhozam már jó eredménynek számított, ma a 3-4 ezer litert is eléri.

Első traktoraikat a megszűnő gépállomásoktól vették, nem kerültek sokba, de nem is értek sokat. A lestrapált gépek gyakran eltörtek és javításra szorultak. Lassan sikerült őket kicserélni, 1969-ben már tizennégy használható traktor állt a téesz rendelkezésére. Megjelentek a kombájnok is, abban az évben már teljesen megszűnt a kézi aratás. A gépeket csak részben lehet kihasználni, mert a dimbes-dombos felszín lehetetlenné teszi az éjszakai munkát, a váltórendszert sem vezették be, és úgy gondolták, ha a gépnek csak egy gazdája van, jobban vigyáz rá.

A jövedelmet egyre inkább az állattenyésztésre alapítják. 670 szarvasmarha alkotja a törzsállományt, ha felépül az új istálló, növelik a számot. A növénytermesztés szerkezete is eszerint változik, 25 százalékra emelkedett a pillangós növények részesedése a régi 60 holddal szemben, mert 300 holdon termelnek kukoricát, és a búza egy része is takarmány céljaira szolgál. Már megmutatkoznak a talajjavítás első eredményei, a búza termésátlaga megközelíti a húsz mázsát, ez már a jobb belső földeken is elfogadható eredménynek számítana.

A gyümölcsösökön a nagyüzemi módszerek sem tudtak segíteni, pajzstetűtől kezdve mindenféle kártevő megtámadta a fákat: almamoly, levéltetű, vértetű, gombák és rovarok légiója, majdnem a teljes gyümölcsfaállományt ki kellett irtani, a maradék gyümölcs is legfeljebb pálinkának jó. A hagyományos őrségi növények közül viszont megmaradt a len, termésátlaga az ötszörösére növekedett.

Megemelkedett a jövedelem: az állatgondozók 1800-1900, a tehenészek, traktorosok 2600-3000 forint körül keresnek, nem is beszélve a juhászról, aki a 7-8 ezret is eléri. A kereseti lehetőségek sok embert visszavonzottak, fiatalt keveset; a fiatalok már kaszálni sem tudnak – mondják a faluban –, szégyellik a paraszti munkát, azt hiszik, hogy az érettségi mellé mindjárt egy íróasztalt is adnak nekik, de jöttek a javakorabeli gazdák, a téesz indulásánál a még 62 esztendős korátlag lement ötvenre.

A hírek szerint küszöbönáll az „Őrség” egyesülése a kondorfai téesszel, ez nyilván tovább növeli majd a nagyüzemi fejlesztés lehetőségeit.

A kitartó munkán kívül komoly anyagi segítség kellett ahhoz, hogy az „Őrség” a környék egyik legjobb téeszévé váljon. 1962 és 1969 között 8 millió és 44 ezer forint állami támogatást kapott, nem számítva azt a 16 milliót, amibe a téesz földjének javítása került.

 

Egy elhagyott agyagbányánál eltévesztem az utat, derékig érő ázott fűben gázolok tovább a Galambos szer házai felé. A víztől végre kifényesedik lenyúzott magasszárú cipőm, letépek egy-egy éles szagú vadvirágot, kutyatejre emlékeztető nedv ragad a kezemre.

A Galambos szer messze esik Őriszentpéter központjától, elsorvasztásra van ítélve, és mintha a szer maga is tudomásul vette volna végzetét. Minden elhagyatott, már a házak alatt járok, de még mindig nem látok befelé vezető ösvényt. Vasárnap délután van, ilyenkor a legtöbb paraszt megenged magának néhány jó órát, kiül a lugasba szellőzködni, de itt üres portákon vágok keresztül, négy háznak már nincs lakója, a többiben is inkább csak egy-egy öreg pár él.

Rátérek a téesz kikopott üzemi útjára, ez vezet végig a szeren, a fordulón túl ágakkal körülfont tóka látszik. A tóka a házak mellett földbe mélyített vízgyűjtő, innen vesznek vizet öntözéshez, mosogatáshoz, szükség esetén emberek, állatok itatásához is.

A tóka vize sohasem tiszta, bogarak, falevelek hullanak bele, előfordul, hogy rossz szerszámokat, törött szelepeket is belehánynak – valamikor egy régész a tókák aljából az egész őrségi kultúrát rekonstruálni tudná –, mivel csak elvétve védi megbízható erős kerítés, gyakran belefulladnak gyerekek, éjszakai részegek. Állítólag abba a tókába is, mely már az Á. portához tartozik, valaha beleesett egy kis törvénytelen gyerek, és csak napok múlva találtak rá a holttestére.

Az udvar közepén egy idősebb asszony dorko-cipőjét mossa, bár már rég elmúlt dél, csak most fejezhette be a munkát. A felfuttatott corminszőlő-lugas előtt egy tizenöt-tizenhat éves kislány hever a füvön, unalmában különféle tornagyakorlatokat próbálgat, az istállóban egy vékony, harminc év körüli, rövidnadrágos férfi épp a trágyát szedi ki az állatok alól. Ez a három ember az Á. család, az utolsó maszek parasztok egyike Őriszentpéteren.

Belépek az udvarra, elfog a riportoknál megszokott lelkiismeret-furdalás: ismét bemegyek valahová, ahová senki sem hívott. Igyekszem elnyomni magamban, egy mély lélegzetvétel, és meg tudok szólalni, köszönök, és elmondom, mit akarok.

– Maga újságíró? – kérdezi az asszony. – Nem írhatná meg a mi ügyünket?

A fiú leinti:

– Majd én elmondom, anyus. Mikor megalakult az „Őrség”, mi nem léptünk be, elvették az itteni földünket, és áttagosítottak minket a Baksa szerre. Három kilométerre kell járnom dolgozni, és olyan földeket adtak, amiket tizenöt éve nem trágyázott senki. Az egyik darabot felverte a vadzám, kértem: minősítsék át legelőnek, hogy ne kelljen annyi adót fizetni utána, nem engedték, maradt rétnek. Három évig kellett égetnem ezt a részt, amíg kitisztult róla a vadzám, és kaszálni tudtam róla.

Hét évig használtam, idén tavasszal látom, hogy cöveket vernek le a rétembe, kérdezem a vb-titkárt: mi lesz?

– Á, ezek csak ideiglenes cövekek, az Erdőgazdaság emberei mérik, mikor lehet vágni az erdőt, de ez rád nem vonatkozik.

Aztán körüloszlopolták, egyelőre bemehetek kaszálni vagy őrizni benne, de még ebben az évben erdőt telepítenek rá. És én mehetek panaszra, ahová akarok.

– Maguk miért nem léptek be a téeszbe?

– Sem testünk, sem lelkünk nem kívánta – mondja az asszony –, az uram még élt akkor, azt mondta: mindent odaadok a téesznek, csak egy kötelet tartok meg a magam számára. Jártak a nyakunkra az agitátorok, tellett nekik, állítólag félmilliót adtak a szervezésre, és mind elfogyott, de nem boldogultak velünk. Aztán az uram elveszítette a türelmét: értsétek meg, hogy elkezdhettek fejteni a lábamnál, és felfejthetitek a bőrt a fejemig, akkor sem lépek be. Akkor aztán békét hagytak.

Nézem az asszony repedezett bőrű kezét, lila visszeres lábát:

– Nem lett volna könnyebb az élete, ha belépnek?

– Mennyit keresnék én ott? Nem tudnak állandó munkát adni az asszonyoknak, ha mégis bekerülnék éjszakára csibésnek, kapnék 1200 forintot, ha pedig fejőnőnek, akkor 800-at. Ha csak egy állatot felnevelek egy évben, már megkeresem a dupláját.

– És maga hogy került ebbe a maszek életbe? – kérdezem a fiút.

– Tizenhat éves voltam, mikor meghalt az apám rákban, Margit – a húga felé mutat – még kicsi volt, ha élni akartunk, nekem kellett vinnem a gazdaságot. Nehezen tanultam bele, a földekre kijártam gyerekkoromban, de apám soha nem adta oda nekem az ekét, szerette a precíz szántást, félt, hogy elrontom. Aztán belejöttem.

– Mennyit dolgozik egy nap?

– Nyáron reggel fél négykor kelek, és este tízkor fekszem le. Mikor a kukorica érik, akkor kint is alszom a földeken, ha nem vigyáznék, hatvan-nyolcvan százalékos lenne a vadkár. Rongyokat, rossz csizmát égetek, és figyelem az erdő menetrendjét. Kilenc-tíz óra felé, mikor elcsöndesedik, jönnek a disznók, tizenegy felé az őzek, éjfél után a szarvasok. Ha meglátják a tüzet, megtorpannak, nem támadnak az emberre. Télen persze kevesebb a munka, rövidebb a nap.

– És hogy bírja?

– Jól kell enni. Reggelire például tojást eszek, mert olcsó, hetven fillér darabja, megeszek hármat főzve, meg szalonnát, tejet és kávét. Elhízni azért nem szabad, kövér ember nem szereti a kapálást, mert a test olyankor a gyomorra támaszkodik. Nálam jó a szervezet összharmóniája, csak annyi van, hogy ha az előző nap sokat kivett belőlem, nehezen ébredek.

– És mi történik, ha megbetegszik?

– A maszek parasztnak nincs esztékája. Két éve gabonaéréskor tüdőgyulladást kaptam, anya fogadott egy kaszást, száz forintot és kosztot kért, gyenge voltam, menni se tudtam, de felkeltem, és én fejeztem be az aratást. A múltkor az orvos megvizsgálta az anyámat: egy százas. Ha valami komolyabb baj érne, a kórházra rámenne egy tehén ára, de nem bánom, menjen rá kettő, csak tudjak dolgozni.

– Mennyi az évi jövedelmük?

A választ nevetéssel üti el, így marad a becslés: hasonló paraszti gazdaságokból kiindulva, úgy gondolom: ötven- és hetvenezer forint körül kereshetnek.

– Mennyi kiadásuk van?

– Évente nyolcezer forint adót fizetünk, a műtrágya drága, öt mázsa péti kétezer forint, a szuper sem olcsóbb. Évente két-három munkaöltöny szakad le rólam, ugyanannyi dorko és szandál.

– Hány viselő ruhája van?

– Egy sötét öltöny temetésre meg egy zöld.

– A házuk mikor épült?

– Sajnos, már régi. Abban hibáztunk, hogy nem építettünk addig, amíg a miénk volt az erdő. Most már drága a fa, és csak meghatározott célra adnak. A bútorokat is még 1945-ben vettük.

– És a szórakozás?

– Nincs semmi! – mondja a kislány, aki eddig szótlanul hallgatta a beszélgetést. Ő cipőipari tanuló, mindennap reggel négykor kel, ötkor jön a tanulókért a gyári busz, beviszi őket Szombathelyre. Este van, mire hazaér, akkor meg dolgozni kell a ház körül is.

Az anyja legyint, már nem először hallja ezt a panaszt.

– Őt már maga mellé nevelte a rendszer.

– Nem lehet ezt a munkát is, a gyárat is. És nincs semmiféle szórakozás.

– Tévénk sincs – mondja a fiú –, nyáron nem is jutna rá idő. Moziba nem járunk, de ha színház jön Őribe, mindig megnézem.

– Tanulni nem akart?

– Minek? Parasztnak így is jó leszek.

Az anyja helyesel.

– Aki tanul, abból már nem lesz paraszt.

– És a nősülésre nem gondolt? Nem akar gyereket?

Elváltozott fejhangon nevet.

– Nem érek rá!

– De ráérsz, fiam – mondja az asszony, és a vállára teszi a kezét.

– De mégis, mi az, ami örömet okoz magának?

– Szeretem nézni a mezőt, hogy zöldell, elgondolom, hová kell pétisó. És az állatokkal is szeretek foglalkozni. Nem akarja megnézni az istállót?

Az istálló egyidős a régi házzal, akárhogy tűnődnek, nem jut eszükbe, hogy ki építette. Hat tehén és egy kis borjú áll bent.

– Lovat nem tart?

– Inkább tehénnel dolgozok, a lónak nem szeretem a szagát, meg sok bajt hallottam róluk, minden állat rúg, de nem mindegy, hogy vassal vagy puszta patával. Két tehénnel szántok, összetanultak már egymással meg velem, „Hikk”-ra fordulnak jobbra, „hopp”-ra meg balra. Szeretnék venni egy kiselejtezett traktort, teli van vele az újság. Szántanék, tárcsáznék a traktorral, nem kellene a teheneket használni, amelyik nap dolgozok velük, a tejük lemegy a kétharmadára.

– És volna pénze rá, hogy traktort vegyen? A legócskább is tizenötezer forint.

– Volna, annyit azért már összeraktunk.

Nézzük a borjút, ugrál, fickándozik a kötélen.

– Maradatlan borjú, elég bajom lesz vele.

Az asszonynak eszébe jut egy régi történet:

– Még a kulákidőkben született egy borjúnk, akkor már hónapok óta nem ettünk húst, levágtuk. A rendőrnek azt mondtuk, hogy a tehén szántás közben elvetélt, és a magzatot elástuk. Nem akarták elhinni, azt hajtogatták: a csontjainak akkor is meg kellene lenni, húsvét hétfőjén egész nap ásatták velünk a határt.

Nagy büntetést szabtak ki ilyenekért. Előfordult, hogy valaki két disznót vágott, de csak egyet jelentett be, kijött a rendőr ellenőrizni, és észrevette, hogy a teknőben levő két fél disznóból mind a kettő bal oldali. Elvitték az illetőt.

– Maguk tartanak disznót?

– Csak magunknak nevelünk, nincs mit egyen. Baj van a krumplival, ahol régen öt-hat szekér krumpli megtermett, most jó, ha egy. A legjobb munkaidőben lepi meg a krumplit a kolorádóbogár, nincs idő leszedni. Mérgezni kell, az meg érződik az ízén. Van olyan krumpli, amiből a disznó csak egy kilót ehet meg. Inkább termelek burgundit és takarmányrépát, és tartok belőle marhát. Az őrségi föld úgyis csak a trágya után fizet.

Visszaülünk a lugasba.

– Ha az én apám visszajönne, és megnézné a világot, visszaszállna a sírjába. Itt volt a szántó a ház mellett, és itt volt a rét. Megengedhette magának a szabad életet: vadászott, kuglizott, ivott.

A fiú felemeli a kezét: – Ne szóljon semmit, anyus. Bár tartana így, nem cserélnék soha senkivel.

Már besötétedett, véget ért a maszek paraszt vasárnap délutánja, a kislány is egyre fáradtabban ismételgeti egyhangú tornagyakorlatait a füvön. A ház előtt elhúz egy ismerős gépkocsi, elköszönök a családtól és felkéredzkedek.

A nyitott ablakon keresztül hallani, hogy suhog az erdő, kérdezem a vezetőtől:

– Lehet még reflektorral nyulat fogni?

– Már nem. Régen két lábra álltak, és nekitámaszkodtak a fehér fénynek. Most már késő estig dolgoznak a traktorok a szántón, a nyulak megszokták a fényt.

 

Gimnázium – értelmiség

– Az Őrség egyetlen középfokú iskolával rendelkezett: az őriszentpéteri gimnáziummal – mondja a gimnázium volt igazgatója, a jelenlegi őriszentpéteri tanácselnök. – 1963-ban építették, a megszületésénél sok szerencsés körülmény játszott közre: abban az időben léptek középiskolás korba a „Ratkó-korszak" gyerekei, és abban az időben kezdték meg a kötelező tizenkét osztályos képzést is. Sorra alakultak a kis gimnáziumok: Vépen, Jánosházán, Répcelakon és nálunk, ez persze nemcsak Vas megyében volt így, hanem az egész országban.

Ötödik éve folyik a tanítás, az első évre ötvenkét gyereket iskoláztak be, negyvenhét be is iratkozott közülük. Csak az első két évben több szalafői gyerek tanult, mint a felszabadulás óta eltelt tizenöt év alatt összesen, vagy mondhatnám, a község egész fennállása alatt. Ugyanez vonatkozik a többi őrségi falura: Őriszentpéterre, Ispánkra, Bajánsenyére is.

Az első években komoly tanulmányi szintet lehetett tartani, aki nem bírta, megbukott és lemaradt, a második évtől felvettük a versenyt a városi iskolákkal is, tízen kerültek felsőfokú tanintézetbe: a bölcsészkarra, a gödöllői Agráregyetemre és más helyekre.

Ahogy a demográfiai hullám levonult, azonnal létszámhiány mutatkozott, a harmadik évben már csak huszonegy elsős jelentkezett, ehhez csatlakozott még két lemaradt diák. Bár a rendtartás előírja, hogy harminc főnél kisebb tanulócsoportot nem szabad fenntartani, ez az osztály még minden nagyobb nehézség nélkül elindulhatott.

A negyedik év csődöt hozott, akkor már csak tizenkilenc tanulót tudtunk összehozni. Ez a szám nemcsak önmagában kevés, hanem a tanulmányi színvonalra is rosszul hat vissza. A további létszámcsökkenés megengedhetetlen, senkit sem tanácsolhatunk el vagy buktathatunk meg, ezért a gyöngébb gyerekek nem nagyon törték magukat, a tehetségesebbek viszont kénytelenek voltak az átlaghoz alkalmazkodni. Csak általános iskolai módszerekkel lehetett fenntartani legalább a kettes átlagot.

Az ötödik évre már csak tizennyolc jelentkezőt írtunk fel, ami nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy Vas megyében ma tizenkétezerrel kevesebb az általános iskolai korú gyerek is, mint négy évvel ezelőtt. A gimnázium „vízgyűjtő területén”, a környék négy felsőtagozatos általános iskolájában, összesen hatvankét gyerek végzi el a nyolcadik osztályt ebben az évben. Ha legalább harmincfős csoportot akarunk indítani, a gyerekek ötven százalékát rá kellene beszélnünk, hogy jöjjön hozzánk, most, amikor mindenütt csökken a létszám: Vasvár például három párhuzamos osztályból csak egyet tudott elindítani, és Kőszeg, Szentgotthárd, Körmend iskolái is panganak.

Kisebb létszámú iskolában csökken az esély a továbbtanulásra is, egyetemi előkészítőt a szabályok szerint csak tíz gyerekkel lehet indítani, honnan vegyünk annyit egy tizenöt fős osztályból? Mégis megtartottuk az előkészítőt, de a pedagógusok nem kaptak érte pénzt.

Persze minden menne, ha erőltetnénk, de a tizenkét osztályos kötelező képzés terve a szemünk láttára foszlott szét. 1970-re ígérték a bevezetését, de már visszavonták a konkrét dátumot. Sorra szűnnek meg a Vas megyei kis gimnáziumok: Répcelak, Vép, és miránk is valószínűleg hasonló sors vár.

– Nem lehetne átszervezni az őriszentpéteri gimnáziumot valamilyen szakiskolává?

– Milyen szakiskola legyen? Legalább hárommilliós beruházást igényelne, és a rendelet szerint csak nagyobb városban vagy különleges ipari bázis mellett szabad telepíteni. Itt nyithatnánk, mondjuk, mezőgazdasági szakiskolát, de a kőszegi mezőgazdasági technikum se nagyon megy, az erdőgazdasági képzést Sopron nem adja ki a kezéből, a most épülő cipőgyárnak sem kell évente harminc technikus. Középfokú szakemberekkel amúgy is el van látva az ország, legfeljebb mérnök kell és minél több munkás.

– És hogy képzelik a gimnázium megszüntetését?

– Nem tudom. Vépen például „kihalásos” módszert alkalmaztak: akik már elkezdték, azok végigmehettek az érettségiig, de új első osztályt már nem indítottak.

 

Ez a beszélgetés még kora tavasszal zajlott le, az őriszentpéteri gimnázium sorsáról azonban sokáig nem jelent meg semmiféle nyílt rendelkezés, azt leszámítva, hogy az 1970-1971-es tanévre nem hirdettek felvételt az első osztályba. Csak négy-öt nappal az iskolakezdet előtt, augusztus 27-re hívták össze a tanulók szüleit.

Estére írták ki a találkozót, de már délelőtt tudta mindenki: most jelentik be, hogy a gimnázium teljesen megszűnik, ebben az évben már egyetlen osztály sem indul, az érettségi előtt álló tanulókat is szétszórják a környék nagyobb gimnáziumaiban.

Napközben számtalan keserű kifakadást lehetett hallani a faluban:

– Annak idején agitálták a gyerekeket, hogy jelentkezzenek, most meg elzavarják őket.

– Elhíresztelték, hogy megszűnik az iskola, és akkor csodálkoznak, hogy csak tizenhat gyerek jelentkezett az első osztályba.

– Én ezernégyszáz forintot keresek, háromezer forint személyi kölcsönt kellene felvennem, hogy el tudjam küldeni a fiamat a kollégiumba.

– Fizesse meg a kollégiumot az, aki szeptemberben zavarja el a gyerekeket idegenbe.

A találkozót az iskolában rendezték, a szülők már egy órával a jelzett időpont előtt összegyűltek, ott látni köztük az Őrség számos tekintélyes emberét: az őriszentpéteri tanárnőt és párttitkárt, a bajánsenyei téeszelnököt, a kercaszomori brigádvezetőt, az ispánki tanácstagot. Most megszűntek a társadalmi különbségek, izgatottan vitatkoznak a fekete ünneplős vagy fejkendős egyszerűbb szülőkkel.

A megyei tanács a három feloszlatandó osztálynak megfelelően egy háromtagú brigádot küldött le, hogy elmagyarázzák a helyzetet, és összeírják, hogy a szülők melyik gimnáziumba akarják átirányítani a gyereküket. Megpróbálják három terembe szétosztani a nyolcvan-száz főnyi tömeget, de azok nem hajlandók szétválni. A küldöttség vezetője kénytelen egyszerre az összes szülővel beszélni. Az állatorvos mellett ülök, dörzsöli a kezét:

– A hangulat parázs! Kezdődhet a varázs!

A tanügyi férfiú nagyjából azokat az adatokat sorolja fel, amelyeket a régi igazgatótól is hallottam. Kevés a gyerek, a megcsappant létszámot is egyre inkább elvonják a szakközépiskolák. A kis gimnáziumokat mindenütt megszüntetik.

Az őriszentpéteri gimnáziumban a személyi feltételek sem megfelelőek, összegyűjtöttek egy csomó irodalomszakos tanárt, de a természettudományos szakokban nincs elegendő oktató. Hiányoznak a szükséges oktatási-szemléltető eszközök is. Különben sincs túl sok értelme vitatkozni, mert a megyei tanács végrehajtó bizottsága már jóval a mostani találkozó előtt úgy határozott, hogy az őriszentpéteri gimnáziumot mindenképpen meg kell szüntetni.

– És a gyerekekkel mi lesz?

Nos, a gyerekekről megfelelő gondoskodás történik majd, a megbízott kézzelfogható anyagi segítséget nem ígér, legfeljebb egy-két ködös, de nagyvonalú célzást tesz ebben az irányban, de bejelenti, ha lehetséges, idegenben, Körmenden vagy Szentgotthárdon is együtt tartanak majd egy-egy csoportot.

– És az ottani pedagógusok nagy-nagy szeretettel foglalkoznak majd az őrségi gyerekekkel.

Ahogy befejezte, a padsorokban kitör a vihar. Mindenkit megdöbbentett, hogy csak néhány nappal a tanév kezdete előtt jelentették be az iskola megszűnését, átlátnak a taktikai szándékon: így nem marad idő tiltakozni a döntés ellen, a szülők megijednek attól, hogy a gyerek évet veszít, és elfogadják az idegenben felkínált helyeket. A párttitkár sem tudott a dologról:

– Megint nem kérdeztek meg minket, megint nem tudják, mit csináltak. A gimnazisták háromnegyed része nem fog továbbtanulni. A szülők nem tudják kifizetni a kollégiumot, egész hónapokra amúgy sem engedik el a gyereket, mert nem nélkülözhetik otthon a gazdaságban. Naponta bejárni meg nem lehet, ha egy szalafői gyerek nyolc órára be akar érni a legközelebbi gimnáziumba Körmendre, reggel fél négykor kellene elindulnia.

– Értse meg, hogy erre az iskolára nincs pénz! – szól közbe a szombathelyi küldött.

– Ha nincs pénz, akkor szüntessük meg inkább a kocsmát, az is ráfizetéses! És nekünk többé ne panaszkodjanak arról, hogy miért nem mennek a munkás- és parasztgyerekek az egyetemre. Hogy mennének, mikor még az érettségiig sem juthatnak el? A száz eddig leérettségizett fiú és lány közül legalább nyolcvan sohasem került volna középiskolába, már ez megérné, hogy továbbra fenntartsák a gimnáziumot. A gimnázium nélkül meginog a kultúrház is, mert elveszíti a közönségét, a szakkörök, az irodalmi színpad a tagjait, az egész falu még jobban elnéptelenedik.

A bajánsenyei téeszelnök veszi át a szót.

– Most tessék megmondani: ezután hogy álljak a tagok elé, a tanácsi vezetők pedig a választók elé, ki fog hinni nekünk? Megkaptuk ezt a gimnáziumot, most meg elveszik tőlünk, pedig szükségünk van rá. Nem azt akarom, hogy minden őrségi diák az egyetemre kerüljön, oda menjenek a legjobbak, de a közepes maradjon itthon, nem nélkülözhetjük az érettségizett parasztokat, ma már hat elemivel nem lehet nagyüzemi módon gazdálkodni.

– Kevés a tizennyolc gyerek? – kérdezi az állatorvos. – Én a háború előtt a királyi Romániában éltem, és ott tizenkét gyerekért is fenntartották a nemzetiségi tagozatú osztályokat, csak akkor szüntették meg, ha a létszám lement a tíz alá.

Végül is nagy nehezen háromfelé osztják a tömeget, én is tudok beszélni néhány szót az előadóval.

– Miért nem lehet itt is a „kihalásos” módszert alkalmazni, mint például Vépen, vagyis akik itt kezdték el, azok még itt fejezzék be?

– Vépen sokkal több gyerek volt, mint itt, és meg tudtuk oldani, hogy Szombathelyről kijárjanak a tanárok.

– Ide nem jönnének ki?

– Próbáltuk rábeszélni őket, de nem vállalják.

– Miért nem lehet legalább a negyedik osztályt itthon tartani, hogy ne az utolsó évben, érettségi előtt kerüljenek idegenbe?

– Nincs rá mód és lehetőség.

– Milyen lehetőség nincs? A terem megvan, az eszközök rendelkezésre állnak, és úgy tudom, hogy a tanári kar is megfelelő.

– Már mondtam, hogy nincs, aki a reál tárgyakat tanítsa. Higgye el, próbáltuk megoldani. Öt évig adtunk társadalmi ösztöndíjat egy ivánci parasztgyereknek, hogy ha végez az egyetemmel, jöjjön haza tanítani. Most megszerezte a diplomát, felkínáltunk neki egy állást itt, Őriszentpéteren, kijelentette: nem jön, Szegeden akar maradni, inkább visszafizeti az egész ösztöndíjat.

Félrehúzódunk néhány tanárral, számolgatunk: négy fizikaórán múlik, hogy tizennyolc gyereknek el kell hagyni a falut, ezt csak meg lehetne oldani? A szombathelyi küldött nem hajlandó belemenni ezekbe a kérdésekbe, makacsul néz maga elé, és tovább ismételgeti érveit. Az emberek sírva és átkozódva tiltakoznak, egy ispánki asszony az öklét rázza:

– Tanácstag vagyok, de soha többé nem jövök be a tanács ülésére. Nincs a falunknak egy rendes útja, minden fillér községfejlesztésünket odaadtuk Őrinek, mert a gyerekeknek itt az iskolája. Soha nem jövök be többé.

Egy öreg téesz-brigádvezető vállat von:

– Kár vitatkozni. Mi még senkit sem győztünk meg, igaz, hogy minket se győzött meg senki. De az Őrség sohasem felejti el maguknak.

Kifelé menet megkérdezem az egyik tanárt:

– Maguk miért nem szóltak hozzá?

– Azért, mert megváltozott a mese.

– Hogyhogy megváltozott?

– Régen úgy szólt a mese, hogy ha nem hiszed, járj utána, ma meg úgy szól, ha nem hiszed, utánad járok, és majd találok valamit, amivel kitörhetem a nyakadat.

 

– Ha egyszer elhatározzák, hogy megszüntetnek egy iskolát, akkor meg is szüntetik, hiába minden – mondja a pap –, erről én is mesélhetnék magának egy történetet.

Mint dunántúli gyerek, a pápai teológiára jártam, ott is laktam a kollégiumban. Másodéves voltam, amikor az 1951-1953-as tanév előtt bejelentették, hogy megszűnik az intézet, vagy ahogy hivatalosan megfogalmazták: egyesül a budapesti teológiával. Állítólag anyagi nehézségek miatt kellett bezárni, bár a dunántúli egyházközségek százezer forint támogatást ajánlottak fel, és a tanárok – mind aktív papok – elvállalták volna, hogy ingyen tanítanak.

A diákok lázadoztak, azzal szereltek le minket, hogy majd a tanáraink is feljönnek velünk Pestre. Ősszel elkezdődött a teológia kilencvennyolcadik tanéve, de pápai tanárok nélkül. Bántott minket, hogy becsaptak, az sem tetszett, hogy a pestiek mucsaiaknak hívtak minket, a harmincöt pápai gyerek összebeszélt, és elhatározta, hogy visszamegy Pápára.

Hogy a formának is eleget tegyünk, elküldtünk egy háromtagú küldöttséget a pápai püspökhöz – azóta már átkerült a püspökség Veszprémbe –, a küldöttség vezetője kiállt:

– Főtisztelendő úr! Szeretnénk bejelenteni, hogy holnap lejönnek a pápai diákok.

– Megtiltom!

– Akkor is lejönnek.

Le is mentünk, beköltöztünk a régi kollégiumba, beültünk az elhagyott előadótermekbe, és vártuk, hogy jön-e valaki. A régi tanáraink féltek, csak egy-egy pillanatra merték bedugni a fejüket:

– Jaj, mit csináltok, gyerekek!

Utánunk jött a pesti igazgató, visszahívott minket azzal az ígérettel, hogy senkinek sem esik bántódása. Fent Pesten egy hétig hallgattak ki minket, a sarokban ott ült egy gyorsírónő, és jegyzett minden szót.

– Miért nem kérdezték meg tőlem, hogy lemehetnek-e? – tette fel a kérdést az igazgató.

– Mi lett volna a szabadságharcból, ha a 48-as ifjak felküldték volna a tizenkét pontot Bécsbe ellenőrzésre?

Másik kérdés:

– Hogy lehet az, hogy maguknak Pápán mindjárt volt kosztjuk?

– Pápa nem olyan hely, mint Pest. A tanárok is mások voltak, nem azzal kezdték a vizsgát, hogy végignéztek rajtunk, meg van-e kötve a nyakkendőnk. Ha a vizsga napján nem borotválkoztunk, de tudtuk az anyagot, úgy is jó volt.

Nyolcunkat kitiltottak az ország mindkét papneveldéjéből – Pestről és Debrecenből –, néhányunkat Pestről, a legtöbbünknek áthúzták az indexét, elvesztettünk egy félévet, de titokban mégis büszkék voltak ránk. A vizsgálat után az igazgató meg is jegyezte:

– Bár a pestiek, az én fiaim képesek lennének erre az iskolájukért!

A pap rezignáltan hozzáteszi:

– Persze ezzel együtt nem tudtuk feltámasztani a pápai kollégiumot.

 

Úgy tűnik, az Őrség valóban nem felejt. Egy héttel később le kellett mondani a színház őriszentpéteri vendégjátékát, mert csak öt jegyet tudtak eladni – máskor meg szokott telni a művelődési ház nagyterme –, és az őszi értelmiségi ankétnak is ez lett a központi témája.

A megyei Hazafias Népfront egyik vezetője, egy szombathelyi főorvos jött le Őriszentpéterre, bevezetőjében a saját munkaterületéről vett példákkal igazolja a decentralizáltság hátrányait.

Négyszáz ágyasnál kisebb kórházat nem érdemes építeni, mert nem lehet ellátni megfelelően az úgynevezett „kis szakmák”-kal (gégészet, röntgenszolgálat stb.), de ezt egyik kisváros sem hajlandó megérteni, nem mondanak le látszólagos jogaikról. Sárvár például kiharcolt magának egy kórházat, mely méretinél fogva már a megtervezése idején elavultnak volt tekinthető. Celldömölk is jobban tenné, ha a jelenlegi kórházát átadná a MÁV-nak vasúti kórház céljaira, a dunántúli MÁV-részleg anyagilag elbírná és hasznosítani tudná, és akkor Celldömölk joggal igényelhetne egy új városi kórházat.

Amit az épületekről elmondott, ugyanaz vonatkozik a felszerelésekre is. A celldömölki és körmendi kis kórházakban áll egy-egy altatógép, melyet szinte senki sem használ, a nagy szombathelyi kórház viszont nem rendelkezik ilyen géppel. A Vérellátó Szolgálat decentralizáltságára pedig jellemző, hogy míg Angliában hat vérállomás működik, addig nálunk hatvanhárom.

Senki előtt nem titok, hogy kell lefordítani ezeket a számokat az őrségi viszonyokra, néhányan helyeselnek, de kis idő múlva egy hozzászóló ellenvéleménnyel jelentkezik:

– Nem akarok belemenni a centralizálás-decentralizálás kérdésébe, ezt úgy kell felfognunk, mint olyan természeti jelenséget vagy betegséget, mely Magyarországon általában tízévenként ismétlődik, de legyen szabad néhány szót szólnom, így utólag is, az őriszentpéteri gimnáziumról.

A viták során sajnos nem merült fel egy gondolat, hogy mint minden városnak, falunak vagy tájegységnek, az Őrségnek is ki kellene alakítani a maga értelmiségét, lehetőleg olyanokból, akiket erős szálak fűznek az Őrséghez. Nem gondolok semmiféle idegengyűlöletre – aki az Őrséget ismeri, azt nem kell meggyőzni a vendégszeretetünkről, nem véletlen, hogy disznóölések és szüretek idején a legtöbb hivatalos kiküldetés az Őrségbe irányul –, aki hozzánk, közénk jön, attól sohasem kértünk születési anyakönyvi kivonatot.

De az már mégiscsak szemet szúr az embereknek, hogy az egy tucatra való őriszentpéteri vezetőből-értelmiségiből egy sem született Őriszentpéteren! A tanácselnök zalai, a tanácstitkár pesti, az orvos pesti, a fogorvos pesti, a téeszelnök erdélyi, az állatorvos szintén, az erdészetvezető Veszprém környéki, az iskola igazgatónője, ha jól tudom, szegedi, az egyik pap celldömölki, a másik sárvári és így tovább. Nem ellenük beszélek, aki jó szakember, az itt is jól dolgozik, de az idők változnak, kik és milyen céllal jönnek majd az ő helyükbe? Mi vonzza majd ide az anyagi előnyökön kívül, mi tartja majd meg őket itt, az ország szélén? Lehet, hogy elfogult vagyok, de sokkal több bizalmam lett volna azok iránt, akik az őriszentpéteri gimnáziumból kerültek volna a falu vezető posztjaira.

 

Csakugyan: hogy kerül le egy értelmiségi az Őrségbe? Az egyik állatorvost egy évre küldték le, megszerette a környéket, és utána is maradt, most már a tizenkilencedik évét tölti itt. A tanácstitkár a környéken volt katona, és ide nősült, mások viszont kanyargósabb utat írtak le.

„– Érettségi után egy tanácsi hivatalhoz kerültem, nem szerettem túlságosan a hivatalnokéletet, de nem tudtam, mit válasszak helyette. Egyszer megnéztem az Egy életen át című szovjet filmet, a tanítónő figurája annyira hatott rám, hogy jelentkeztem a pécsi Pedagógiai Főiskolára.

Mikor megszereztem az oklevelet, egy kis zalai faluban tanítottam, nyolc-kilencszáz forintot kerestem, ebből nem tudtam eltartani az öttagú családomat. Tanítás előtt és után besegítettem a téeszbe, huszonnégy állatot gondoztam és a növendékeket. A pénzen kívül napi három liter tejet kaptam és évenként egy disznót.

Mint régi párttagot 1955-ben megkeresett az Államvédelmi Hatóság, megkérdezték, nincs-e kedvem náluk dolgozni? 1800 forintot ígértek és lehetőséget a továbbtanulásra, elfogadtam az ajánlatukat. Mivel matematika szakos tanár voltam, a sifrírozáshoz osztottak be, különféle áttételes, rejtjeles üzeneteket, táviratokat fejtettem meg.

1956 októberében el akartak kapni, de kivágtam magam, és átszöktem az oroszokhoz Körmendre. Közölték velem, hogy ami itt folyik, az kontrevolucija, és elküldtek az egyik erdei őrsükhöz. Itt voltam egy darabig, aztán tudni akartam, mi történt a családommal, nagy kanyarral hazagyalogoltam.

Otthon elkaptak, letartóztattak, és bevittek a zalaegerszegi börtönbe. A továrisok szabadítottak ki, talán csak néhány órával a kivégzés előtt. Mikor a dolgok rendeződtek, tovább szolgáltam. A pedagógiához az térített vissza, hogy egyszer kiküldtek avató tisztnek egy úttörőszervezethez, és itt újra gyerekekkel találkoztam.

Sokáig tanítottam, aztán jöttek hozzám, hogy ki szeretnének emelni, a közigazgatásba kerülnék. Nem jöttem szívesen, szerettem volna tovább tanítani, de úgy érzem, nekem el kell vállalnom, amit kérnek tőlem. Ettől a rendszertől kétszer kaptam lehetőséget az életre: egyszer 45-ben, amikor parasztfiú létemre tanulhattam, másodszor 56-ban, mikor kihoztak a börtönből.”

 

Ha valaki feltenné a kérdést, hogy egy őrségi tanár, orvos vagy tanácsi funkcionárius magasabb anyagi szinten él-e, mint szerte az országban kollégái, rövid töprengés után nemmel kellene rá válaszolnunk, sőt hozzátehetjük: még valamivel rosszabbul is.

A hátrányok nagy része az Őrség földrajzi adottságaiból, fekvéséből következik. Ha valaki Pestre akar utazni – és nincs autója vagy autós ismerőse –, délben tizenkét óra tizenhét perckor kell elindulnia Őriszentpéterről, és este háromnegyed tizenegykor ér fel vele a gyorsvonat a Déli pályaudvarra. Ha fél egykor határozza el magát, már elméleti lehetőség sincs annak, hogy még aznap följusson Pestre. Az őrségi falvak közt sem jobb az összeköttetés.

Húsbolt általában nincs, marhahúst csak akkor kaphat a vevő, ha a téeszben egy bika eltöri a lábát. Gyümölcsöt vagy zöldséget is hiába keresnek az asszonyok, ha mégis hoznak, sokkal rosszabb minőségű és drágább, mint a városban. Valaki kiszámította, hogy egy félárú vasúti igazolvánnyal rendelkező pedagógusnak már hét kiló őszibarackért is kifizetődő bemenni a nyolcvan kilométerre fekvő Szombathelyre.

A néhány évvel ezelőtt épített kultúrház beázik – éppúgy, mint a szintén új létesítménynek számító vendéglő –, más művelődési intézmény: klub, könyvesbolt sem közelben, sem távolban nincs, marad a televízió, feltéve, hogy a gyakori viharok nem zavarják meg az áramszolgáltatást. A gimnázium megszűnése után a gyerekek iskoláztatása is gondot jelent majd.

Néhány értelmiségi szakmában az anyagi lehetőségek kárpótlást nyújtanak. Egy orvos vagy állatorvos legföljebb fűszert és kenyeret vesz a boltban, a húst, tejterméket, almát stb. a páciensek összehordják neki. Tojást annyit kap, hogy néha kocsival viszi el valamilyen távolabbi átvevőhelyre – a saját környékén nem adhatja el, mert az nagyon rossz vért szülne. Hasonlóan jó anyagi körülmények között élnek a téeszek magasabb beosztású vezetői, de a többi értelmiségi sorsáról már kevés vigasztalót tudunk mondani.

Egy összevonásra ítélt falu tanácselnöke így panaszkodott:

„– Elviszik az embereket, csak én maradok itt meg a kisbíró, a többiek bemennek az új központba, de a pénzügyeket leszámítva, az egész munkát itthagyják nekem.

– Mindent összevetve: csökken majd a tanácsi apparátus létszáma?

– Szerintem több ember kell majd, mint eddig. A területről, ahol a végrehajtó munka folyik, elvonják az embereket, de a kis központokban növelik a létszámot. Megszüntették a szentgotthárdi járást, Körmendhez csatolták, azóta minden reggel különvonat viszi át a tanácsi tisztviselőket Szentgotthárdról Körmendre. Ami engem illet, nem tudom, hogy boldogulok majd azzal az egy szem hivatalsegéddel.

Úgy érzem, hogy illik valami vigasztalót mondani.

– Azért mégis maga marad a falu első embere.

– Azt hiszi? Ma egy tanácselnök fele annyit sem számít a faluban, mint a téeszelnök. Nekem nincs miből reprezentálnom, hozzám Pestről csak akkor jönnek le, ha egy építővállalatnál munkások kellenek, a téeszelnök pedig vendégeket fogad, és a saját kocsiján oda megy, ahová akar.

Én 1953 óta dolgozom a tanácsnál, és 2300 forintot keresek, egy átlagos téeszelnök legalább hatezret. Ez akkora előnyt ad neki fellépésben, önbizalomban, hogy nem tudok egyenlő partnerként tárgyalni vele, akkor sem, ha esetleg csak hat elemit végzett.

És még azt sem mondhatom, hogy több tiszteletet és szeretetet kapok. Meg lehet érteni az embereket, a tanács szegény, én mindig csak kérek: társadalmi munkát, hozzájárulást, a téesz adni is tud.

Eszembe jut egy eset: tanácsi akadémiára jártam, már a tanfolyam vége felé az egyik tanácselnök hallgató hazakéredzkedett, mert otthon téeszelnököt választottak. Ha sikerül – mondja –, akkor két év alatt megkeresem azt, amit a tanácsnál tíz év alatt. Megválasztották, még a vizsgára sem jött vissza, azt üzente, hogy neki abból már semmi haszna sincs.”

Néhány héttel később alkalmam volt találkozni a másik féllel is. A Vízgazdálkodási Társulat szakembereivel jártuk a határt, benéztünk azokba a termelőszövetkezetekbe, ahol talajjavítási munkák folytak. Egyházasrádócon a téesz elnöke fogadott minket, negyvenöt év körüli, kopaszodó parasztember. Országgyűlési képviselő, számára nem szenzáció, hogy egy újságíró látogat el az irodájába, nem küld konyakért, szendvicsért, csak kávét hozat, és ujjai között ceruzát forgatva várja a kérdéseket. Fellapozom a blokkomban egy régi feljegyzésemet:

– Sok helyen igazságtalannak tartják, hogy az Őrségi Programban adott milliókból az egyházasrádóci téesz is kapott. Az a vélemény, hogy a maguk földjei a Rába völgyében fekszenek, és minőségük olyan, hogy a Belső-Őrségben trágyának is használhatnák.

Az elnök ujjai változatlan ütemben forgatják a ceruzát.

– A mi talajviszonyaink sem jobbak. Ha megáll a tócsa, amíg a nap el nem szívja, ott marad. Azt nem mondták, hogy nálunk azért javították a földeket, mert én képviselő vagyok, és el tudtam intézni?

– De azt is mondták.

– A mi környékünkön, Csákány-Doroszlón kezdték volna a talajjavítást. A gépek már készen álltak, Sz–100-as ároknyitók, meg ami kell, mikor a téeszelnök kirohant eléjük, rázta az öklét: addig élnek a gépkezelők, amíg az ő földjeire rá mernek lépni. Hirtelen egy másik médiumot kellett keresni, akkor jöttek hozzánk. Mi adtuk nekik a legtöbb földet, 800 holdat a 2300 hold szántónkból, aratás után naponként ötven holdat engedtünk át.

Könnyen előfordulhatott volna, hogy fejre állunk. Az egész határt átszabdalták a nyitott árkok mindenféle műtárgy nélkül, csapadékos ősz jött, az árvíz elborította a lazított talajt. A fogatokat húzó lovak hasig elmerültek, ki kellett bontani a kévéket, és leteríteni a földre, hogy a lovak ki tudjanak mászni. Megkelt a föld, a víz nem tudott felszívódni a felszántott talajban, hetekkel-hónapokkal később is elültek benne a gépek.

Aztán kijavították a technológiai hibákat, feljavultak a földjeink, ma már talpra állt a téesz, a 31 milliós árbevételből 11-12 millió jut szétosztásra, fejlesztésre.

Egyszóval a kereset megvan, de a szociális körülmények és a munka technológiája elmaradt. Az állattenyésztés ugyanúgy megy, mint száz évvel ezelőtt, legföljebb az a különbség, hogy egy helyen tartják a teheneket. Öt-tíz évvel ezelőtt még kézzel arattunk és fogatokkal szállítottunk, itt muszáj volt gépesíteni, mert a tagságunk elöregedett, ha kézzel kellett volna kaszálnunk, még a fejadagot sem tudjuk összeszedni.

Egy ötven-hatvan éves ember az iparban a felét sem tudná megkeresni, mint a téeszben, Kőszegszerdahelyen például 150 forint jut egy tízórás műszakra, a téesztagság mégsem vonz senkit. A szülők azt mondják a fiuknak: „Akárhová, csak a téeszbe ne!” Inkább szakképzetlen segédmunkás lesz idegenben valamilyen vállalatnál. Hiába agitálom az öregeket:

– Ne küldje el a fiát!

– Muszáj elküldenem, elnök elvtárs, nem tudom megnősíteni. Ki megy hozzá egy téesztaghoz?

Ma már lassan szégyen egy téesztaggal összeházasodni, éppúgy, mint régen, ha valaki elvette a kanász lányát, hónapokig beszéltek róla a faluban. Ki kellene egyenlíteni az ipar előnyeit, a téeszbe is be kellene vezetni a nyolcórás műszakot és a szabad szombatot, az istállók tervezésénél nem ártana arra is gondolni, hogy az állatgondozóknak fürdőt építsenek. Még nem épült olyan major Magyarországon, amelybe WC-t is terveztek volna.

Nem lehet csak a paraszt szorgalmától várni mindent, ha a műszaki fejlesztés elmarad, az istállókból elspórolják a belső járdákat, a majorok mellől a tejházat. A baromfinál könnyen fel lehetett futtatni a termelést, mert száraz ürüléke van, könnyű rendben tartani, akármelyik padlásra fel tudtuk telepíteni a farmot, de marhánál, disznónál valahogy el kell takarítani a trágyát, ehhez viszont gépek és berendezések kellenének. A mezőgazdaság tartja az ország külkereskedelmi balanszát, mi 40-50 forintért hozunk ki egy dollárt, az ipar pedig 120-300 forintért. Ennek ellenére öt százalékot sem kapunk vissza beruházásra.

És a mezőgazdaság problémái nálunk nem a lakosság öt százalékát érintik, mint például az Egyesült Államokban, Magyarországon még mindig minden harmadik ember a földből él.

Ha a számok után indulunk – egy harcos az egy harcos. A létszám soknak tűnik, de gyakorlatilag a mezőgazdaságban alig maradt munkaerő. Nálunk a 475 tagból majd 200 nyugdíjas és munkaképtelen, az aktív tagság kétharmad része elmúlt hatvanéves, és a további egyharmadban sem sok fiatal embert lehet találni.

Amíg bírom, csinálom, aztán futok. Vagy amíg le nem váltanak. A téeszelnök nem kinevezett funkcionárius, időről időre újraválasztanak. A téeszelnök nagyüzemet vezet, de nem teheti meg azt, amit egy nagyüzem igazgatója. Ha fegyelmezni próbál, hamar a képébe vágják:

– Te éppolyan téesztag vagy, mint én, ne parancsolgass!

Aztán a tagok összebeszélnek: jobb lesz valamelyik János elnöknek, mert az hagy mindent, és leváltják a régi elnököt.

Eszembe jut a tanácselnök panasza:

– De anyagilag megtalálják a számításukat?

– Mihez viszonyítva?

– Például a tanácselnökök szerint a téeszelnökök igazságtalanul többet kapnak, mint ők.

– A tanácselnökök munkája sokkal egyszerűbb, mint régen, többé nem terheli őket az osztályharc, a beszolgáltatás. Mindent, amire szükség van, a téesz intéz, egész a betegápolásig és az igazolásokig. Nincs sok dolguk, épp ezért vonják össze a tanácsokat.

De ha az anyagi oldal érdekli, nézzük meg pontosan: mennyit kerestem régen, és mennyit keresek most.

Én aktív paraszti sorból indultam, választottak és nem kineveztek, nem járt nekem fix fizetés, csak munkaegység után. 1959-ben három téesz működött a faluban, én a legnagyobbat vezettem, a tagság havi 46 munkaegységet szavazott meg. Egy munkaegység 32 forintot ért, tehát én 1472 forintot kerestem havonta.

A három téesz 1960-ban egyesült, 3300 holdas gazdaságot vezettem havi 67 munkaegységért. Itt viszont csak 22 forint jutott egy munkaegységre, a fizetésem összesen havi öt forinttal emelkedett.

A tanácselnök nyolcra megy be a hivatalába, és nyolc órát dolgozik, én négykor kezdek, és este tízkor végzek. Az egész környéken talán három tanya van, én ott laktam az egyiken, kerékpárral jártam be, három éve, hogy beköltöztünk a faluba. Amikor nőttek a gyerekek, mindig csak a szék karfáján láttam a ruhájukat, olyan későn értem haza. És fáradtan is tárgyalóképesnek kellett lennem, különben hamar elbukott volna a téesz, velem együtt.

Anyagilag jobban jártam volna, ha az 50-es években hagyom magam kiemelni, és csak később térek vissza mint kihelyezett elnök. A párt és az állam felhívására lejöttek falura megváltani a mezőgazdaságot rendőrök, tanárok, funkcionáriusok, a régi helyükről megkapták a százszázalékos fizetésüket, ehhez még hozzátették azt a pénzt, amiben a téesszel megállapodtak.

A kihelyezett téeszelnökök közül nem sok véglegesedett. Két-három évig csinálták, bőkezűen osztottak, abból indultak ki, hogy ha a tagság kap, jut nekik is. Három év után leléptek, és itthagyták a becsapott embereket, de ez sem számított, ők harcos fiúk voltak, jó pontokat kaptak.

Nagyon szemet szúrt, hogy mi régi elnökök mennyivel kevesebbet keresünk, mint az újak, 1964-ben végre megkaptam a főagronómusi fizetést: havi háromezret, de a saját főagronómusom mint kihelyezett káder, 1400 forinttal többet keresett.

– És most hol tart?

– 1969 júliusától 5500 forintot határozott meg a közgyűlés. A Vas megyei téeszelnökök anyagilag lemaradnak az országos átlagtól, például Békés megyében egy elnök 7-8 ezerrel indul, és 15 ezerrel végez.

Ha a fizetésemet átszámítom órabérbe, ma is rosszabbul keresek, mint a téesz állatgondozói, nem is beszélve arról, hogy mennyi különkeresettől esek el.

Most nincs otthon számosállat, talán harminc csirkét nevel az asszony. Ha egyszerű téesztag volnék, legalább két tehenet tartanék, a tejet és a szaporulatát eladnám. Tizenöt-húszezer forintos ráfordítás mellett – az élőmunkát nem számolva, a paraszt ezt soha nem számolja bele – hetven-nyolcvanezer forintot keresnék. Akárhogy dolgoznék, a téeszben is összejönne legalább harminc-negyvenezer forint, így együtt a jövedelmem felmenne évi száz-százhúszezerre, így most pedig a nyolcvanat sem érem el. És az enyém a felelősség.

Lehet, hogy demagógia, de nem tudok mást mondani: a járásban sok főagronómusi állás van üresen vagy félig-meddig betöltve, elnökökre is szükség van. Ha valaki irigyel bennünket: tessék, jöjjön.

 

„– A háború előtt a tanító számított az intelligencia utolsó emberének – mondja egy nyugdíjas pedagógus –, a főbíró, ha eljött a faluba, a paphoz, a jegyzőhöz biztos ellátogatott, de a tanítót észre sem vette. Velem is előfordult, hogy mikor a pappal mentem ki a temetésre, oda akarta nekem adni a táskáját, hogy vigyem utána.

Nekünk, egyházi tanítóknak, a fizetésünk három részből tevődött össze: a hívek által adott terményből, a pénzből, amivel a természetbeni járandóságot kiegészítették, és az »Állam bácsitól« kapott segélyből. A parasztok jó magasra felértékelték a terményt, hogy minél kevesebb legyen a pénzbeli kiegészítés. Mindent összevetve 160-320 pengő lehetett a fizetésünk, a felekezeti tanítók tíz százalékát besorolták a VII. fizetési osztályba, és elérhette a 400 pengőt is.”

Ma nagyon sok körülmény szerencsés összejátszására van szükség ahhoz, hogy egy őrségi pedagógus jól keressen – például, ha Ispánkra kerül. Alapfizetésén kívül megkapja a „C” területi pótlékot – a falut sem vonat, sem autóbusz nem köti össze a külvilággal –, mivel egy teremben foglalkozik mind a négy osztállyal, jár neki az osztatlan iskolai pótlék, egyedül alkotja az egész tanári testületet, tehát jogosult az igazgatói pótlékra, ezenkívül ő vezeti a kultúrházat és a könyvtárat, így mindent összevetve elérheti a három és fél ezres havi jövedelmet. De ezért a pénzért olyan magányosan él, mint az aszalt szilva, a hó esetleg még Őriszentpétertől is elzárja.

Az őriszentpéteri, pankaszi, bajánsenyei pedagógusok még ezekben a kedvezményekben sem részesülnek, minden kiváltságuk annyiból áll, hogy viszonylag könnyen juthatnak lakáshoz. A fizetés gyér, a gyenge illetményföldet nem érdemes megművelni, mindenki úgy segít magán, ahogy tud. A régi igazgató például kijárt az erdőre papírfát szedni, egy másik tanár röplabdacsapatot edz, a harmadik erdészeket tanít német nyelvre. Nagyjából ilyen szintet tartanak a tanácsi tisztviselők, kereskedők, gyógyszerészek is.

 

Külön réteget alkotnak a papok, az őrségi értelmiségiek közül talán ők élnek a legnehezebb anyagi körülmények között, legtöbbjüknek még egy segítő mesteremberre sem telik, ha nem akad önkéntes ajánlkozó, a pap maga fest, maga vakol, maga tervezi és saját kezűleg állítja össze színes üvegdarabkákból a mozaikablakokat. Ezek az anyagi nehézségek különösen szembeötlőek, ha meggondoljuk, hogy közöttük találjuk meg az Őrség kiemelkedően legmagasabb képzettségű embereit.

A hívők buzgósága talán kárpótolná a papokat a sovány fizetésért, de az Őrség népe nem túl vallásos. Már az 1758-as Canonica visitatio arról panaszkodik, hogy: „…a nép szegény, vad és műveletlen, a templomban ritkán mutatkozik, és az egyházi személyekkel nemtörődöm.” A későbbi idők hitbuzgalmi állapotait jól jellemzi, hogy Veleméren egyszer már összeszedték a téglát a templomhoz, aztán mégis kocsmát építettek belőle.

A templomokban hiába rakták ki a fenyegető táblákat: „amilyen a vasárnapod, olyan lesz a halálod!”, az Őrségben a vasárnap az idők kezdete óta erős munkanapnak számít. A háború előtt csendőrök cirkáltak a határban, hogy megvédjék a vasárnap szentségét, de még az ő figyelmüket is kijátszotta egy-két ügyesebb gazda, és lopva dolgozott egy-két órát.

Ilyen körülmények között felekezeti villongások ritkán fordulnak elő, a virrasztók elénekelnek a halott fölött minden gyászdalt, amit csak tudnak, tartozzon az a református vagy katolikus liturgiába, a vallási viták is megmaradnak a tréfálkozás szintjén. Az őriszentpéteri G. Kálmán mesélte:

„– A katolikus plébános sokat vitatkozott a szomszédjával, aki református vallást követett, hogy melyiküknek az istene hatalmasabb, de nem tudtak dűlőre jutni.

Az egyik éjszaka nagy vihar kerekedett, kidöntötte a plébánia előtt álló feszületet is. Reggel a két szomszéd megnézte a károkat, és a református ember elmondta, hogy mit látott az éjjel:

– Mikor mentem haza a kocsmából, láttam, hogy a maguk istene verekedett a miénkkel. A mienk egy darabig nem vette komolyan, aztán méregbe jött, és bevágta a maguk istenét a tüskébe. Látja? Ott van még most is.”

A papok – bár többnyire jó barátság fűzi őket egymáshoz – mindenképpen meg akarják őrizni saját felekezetük erejét és befolyását a közösség életére. „Vegyes” házasságnál egyik-másik katolikus pap ma is kiállíttatja a reverzálist, hogy a születendő gyerek az ő vallásukat követi majd, és gyakran folytatnak más jellegű vitákat is a vallás érdekében. Talán az ő erélyességüknek is köszönhető, hogy a felekezetek lélekszámához viszonyítva szinte mindenütt többen járnak a katolikus templomokba, mint a protestánsokba.

 

Az őriszentpéteri katolikus paplak pontosan százéves, falait legalább húsz esztendeje nem renoválták, nincs pénz rá, a plébános és öreg édesapja – nyugdíjas sárvári pincér – kénytelen beérni annyival, hogy a belső helyiségeket tisztán és rendben tartja. Ha kevesen jönnek össze a misére, összenyitják a két szobát, és itt bent rendezik meg.

Maga a pap fiatal és jól képzett, az asztalán magyar és külföldi folyóiratok hevernek, és a könyvespolc is feltűnően tömött.

– Hány híve van?

– Őriszentpéteren mintegy 250 lélek tartozik a katolikus egyházhoz, többségük a Városszeren lakik, a falu közepén, ez már önmagában jelzi, hogy főleg bevándoroltak: boltosok, alkalmazottak, iparosok.

– Őrségi bennszülött nincs is köztük?

– Gyakorlatilag nincs. A katolikus vallás Magyarországon, hogy úgy mondjam, cselédvallás volt, itt pedig mindig önálló gazdák éltek. Még katolikus értelmiségiek sem kerülhettek ide, mert a gazdák, vallási igényeik szerint, minden nadrágos embert: patikust, jegyzőt, saját maguk választottak, csak a vasúti alkalmazottak jelentettek kivételt.

Néhány évvel ezelőtt jártak nálam újságírók, azt kutatták, milyen nyomot hagyott az emberekben a régi kulákkitelepítés, kérték a segítségemet, de én nem tudtam kihez vinni őket, katolikus gazdánk nem lévén, katolikusokat nem vihettek el e faluból.

– Hányan járnak templomba?

– Jó időben 40-50 fő jön össze a misére, télen 25-30. Húsvétkor és karácsonykor magasabb a látogatottság, de ezt nem tekinthetem reálisnak, mert ilyenkor ide jönnek a közelben lakó protestánsok is. A református templom három kilométerre van, és ez magas hóban nem kis távolság.

– Mennyit keres?

– 550 forint kongruát kapok, ez az alap. Két község tartozik hozzám: Őriszentpéteren kívül a 95 százalékban katolikus Kondorfa. Őri 100, Kondorfa 400 forint úgynevezett egyházközségi fizetéskiegészítést juttat. Van egy katasztrális hold „birtokunk”, bár ebbe a templom is beletartozik – évi 1500 forintért szoktam kiadni a rétet. Havi 150-200 forint jön össze keresztelésből-temetésből. Mi van még? Az egyházközség évi 700 forintot ad a plébániaépület fűtésére. A végzettségem és a doktori címem után legalább 1800 forint járna, gyakorlatilag az 1200-at sem érem el. De nem anyagi célok vezéreltek ide.

– Ki volt az elődje?

– Willesits Ferenc. Őt szinte ide kényszerítették. 1925-ben Mikes püspök lejött bérmálni Őriszentpéterre, és mikor körülnézett, mindent elhanyagolt állapotban talált. A templomba beesett az eső, méteres csalán nőtt a fal mellett, a paplak ablaka betörve, nem lehetett gyertyát gyújtani, annyira befújt a szél. A püspök fiatal papot akart ide, aki rendbe hozza az egyházközség ügyeit. Willesitset szemelte ki, mikor ellenkezett, azzal fenyegette meg, hogy különben elkergeti a villanytalan Zalába.

Willesits keze alatt minden felvirágzott. Az őriszentpéteri plébániának régebben is volt 300 hold birtoka, ebből 40 hold erdő, de olyan rosszul kezelték, hogy még a templom renoválásához szükséges fát sem tudták kivenni belőle. Willesits viszont született gazdaember volt, a föld hasznából minden évben tudott építeni valamit, vagy legalább felújítani, és magának is vett egy kis szőlőt lent a Balatonon.

Huszonöt évig fungált itt, 1950-ben ment el. Kondorfán hivatalos célokra elvették az egyik épületünket, Willesits ezen összekülönbözött a vezetőkkel, mikor látta, hogy nem érdemes tárgyalni tovább, felkelt, és faképnél hagyta őket. Balszerencséjére néhány befolyásos ember is akadt az ellenfelei között. Éjszaka zörgetett az ablakán a rendőr:

– Tisztelendő úr, tessék elmenni, mert reggel elvisszük!

Willesits mindjárt ki is lépett az ablakon, lement a Balaton mellé a szőlejébe. Országos körözést adtak ki ellene, megtudta, volt annyi esze, hogy nem Őriszentpéteren jelentkezett, hanem Pesten. Megvizsgálták az ügyét, de nem büntették meg, beérték azzal, hogy kitiltották a határsávból.

– Az Őrség egyházilag, úgy gondolom, nem tartozik a kiemelt fontosságú területek közé.

– Ezt én nem tudom, annyi biztos, hogy az egyház sohasem erre a vidékre küldte a leghasználhatóbb embereit. Az 1600-as évek elején a visitatio nyolc papról állapította meg, hogy „curvam habet” – ágyasa van. A nyolc megvizsgált tanítóból kettő tudott írni-olvasni, a többi a porban tanította számolni a gyerekeket. Az újabb időkből meg lehetne említeni a k.-i plébánost, aki öt évet töltött egy helyen, és azt rebesgetik, ezalatt öt gyereke született.

– És maga a doktori címével hogy került ide?

– Magamtól jelentkeztem, missziónak tekintettem, hogy éppen ezen a nehéz vidéken szolgáljak.

– És meddig marad itt?

– A barátaim megeskettek, hogy tíz évnél tovább nem maradok, most a negyediket töltöm.

 

Átmegyünk a templomba. Az épület valaha nemcsak vallási célokat szolgált, hanem az őrök fellegvára is volt, még most is fenyővel benőtt mély árokgyűrű veszi körül.

A XIII. században állítólag egy tűzjelrendszert alakítottak ki a nyugati határvidéken, és Őriszentpéter is beletartozott. Ha történt valami, itt a templom előtt tüzet raktak, a hegyek csúcsán elhelyezett őrtüzek továbbították Kanizsára, onnan hasonló módon fél óra alatt Budára ért a tűz.

A katonai funkciókra emlékeztet a templom körüli, téglaelemekkel erősített döngölt fal is. Az 1929-es ásatásoknál Schulek Frigyesék itt is megbolygatták a földet, találtak néhány török csontvázat és tárgyi emléket, de mivel nem volt pénz a további kutatásra, a jegyzőkönyvbe inkább azt írták, hogy nem találtak semmit.

Lent a faluban még él néhány öregebb ember, aki részt vett az ásatásokban.

„– Valamilyen alagutat kerestek, ötszáz pengőt irányoztak elő, hogy megtalálják – emlékszik vissza az egyik régi napszámos. – Engem azzal bíztak meg, hogy ássak egy aknát a templom közepén. Öt méter mélységbe jutottam le, közben egy olyan réteget sem találtam, amit már ne háborgattak volna, mindenféle kacatok jöttek elő közben: ólomgombok, koponyák, turbánforgótartók. Öt méter mélyen találtam egy lyukat, olyan vastag volt, mint a kályhacső, és még vezetett tovább lefelé. Jelentettem, de abbahagyatták velem az ásást.

Aztán egy kondorfai emberrel a torony mellett kezdtünk ásni. Mikor a gyep lekerült, olyan kemény anyaghoz értünk, hogy sem az ásó, sem a csákány nem fogta. Keményebb volt a betonnál, és rózsaszínű-szürkés színű. A mérnökök megcsodálták, és azt mondták, hogy a római vízvezetékek készültek ilyen anyagból.

A sekrestyétől négy-öt méternyire északra, a plébánia felé szintén ástunk. Körülbelül egy méter mélyen nagy alakú égetett téglaalapokat szedtünk ki. Lekapartuk róla a földet és megbámészkodtuk. Willesits, a plébános, behívta magához ebédelni az építkezés vezetőit, később a plébános visszajött egyedül, és a lapokat újra beterítette földdel.”

A legendák azóta kiszínezték az eseményeket. Akad tanú, aki látta a templom alagútját: a bejárati ajtó és az apszis közti résznél indult egy boltíves nyílással. Mások azt mesélik, hogy ásás közben egy aranykoporsó is előkerült, a pap azonnal betemettette, mikor a napszámosokat másnap odavitte a kíváncsiság, a koporsó már nem volt a helyén. A plébános ennek az árából gazdagodott meg.

De térjünk vissza a templomra. A felépítése ötven évig tartott, egy 1222-ből származó oklevél említi először. Nagyjából egyidős a híres jáki templommal, a kapuja is a jáki műhelyben készült, onnan szállították fel, és illesztették bele a kész kapunyílásba. Közelről nézve a kapuboltozat kövében kis tengeri állatok maradványai látszanak, a pannon tenger őslakói voltak.

A későbbi századokban gót stílusú résszel egészítették ki a templomot, ennek egyik falán tizenkét egymásba kapcsolódó álló kis félkör látszik, melyet fölül egy merőlegesen elhelyezett púpszerű félkör zár le. Annyit én is tudok, hogy az ilyen ábrák nemcsak úgy találomra kerülnek fel a templomra, hanem szimbolizálnak valamit, a tizenkét apostolra és Szűz Máriára gondolok, de kiderül, hogy abban az ábrában az avar hit nyomai élnek tovább. Az álló félkör az avar misztikában Istennel kapcsolatban álló embert, sámánt jelent, a lezáró púp pedig a Földanya szimbóluma.

A templom belsejét nemrégiben hozták helyre, a falat egy olasz pap festményeinek másolatai díszítik, de a vallásos jeleneteknél érdekesebb az a majd nyolcszáz éves vázlat, melyet az oltár mögött a pallér vetett a falra, rögzíteni akarván az építkezést irányító urak parancsait. A pallérrajz romlatlanul megmaradt a vakolat alatt.

Jól dolgoztak a rég elporladt építők, a templom világos és jól tagolt, kis alapterülete ellenére is tágasnak hat. Akusztikája példaszerű, az ide látogató kórusok szívesen énekelnek benne a templom és a pap köszöntésére.

Igyekszem észrevenni még valami feltűnőt, de nem sikerül, a plébános segít:

– Azon nem csodálkozik, hogy román stílusú templomban kórusrészt talál?

– Miért? Nem szokott lenni?

– Csak szerzetesi templomban. A Mátyás-templomban is építettek a fő kegyuraknak, hogy ne keveredjenek a nép közé. A mi templomunknak nem voltak kegyurai, de az őrségi szervezet vezetői, az őrnagyok és ispánok, megkövetelték maguknak ezt a külön helyet, hogy a maguk méltóságát hangsúlyozzák.

A pap a pastoforiumot is megmutatja. Látszólag egy szabályos, falba mélyesztett üreg, a kegyszereket őrizték itt a rablók ellen, de ha a pastoforium aljára lefektetünk egy tükröt, egy kidekorált tégla képe tűnik fel benne. A régi mesterek két kereszttel áthúzott napkorongot véstek a téglába, feltehetőleg az égi és földi istenek, az igazhitűség avar jelképeit!

 

– A katolikus vallás könnyebben állja az idők változásait – mondja egy környékbeli protestáns pap –, mert a katolicizmus egy eszmei nagyáruház, ahol a hívő mindent megtalálhat, amit csak kíván, a magyar őssámán motívumoktól Teilhard de Chardin természetfilozófiájáig. Semmiféle olyan új irányzat nem jelenhet meg, melynek egyes elemeit a katolikus vallás már ne foglalta volna magában.

A protestáns egyház szűkebb, kimért úton halad, jobban megérzi az időket. Ahol letér erről a szűk útról, világivá, „háromdimenzióssá” válik, ott teret veszít, megjelennek a szekták. Ha fűt-fát keresztelünk, megerősödnek a baptisták, akik csak öntudatos embereket merítenek alá.

A militáns ateizmus ott téved, mikor a történeti egyházakat gyengíti, ezek háttérbe szorulása nem kárpótolhatja azt a veszteséget, amit számára a szekták megerősödése jelent. A szekták nem fogják beérni azzal a se hideg, se meleg magatartással, melyre a történeti egyházak gyakran rávehetők. Ha figyelembe vesszük a szekták szervezettségét, hitbéli elszántságát, nem túl merész az a kijelentés, hogy a szekták lesznek a jövő egyházának egyik legfontosabb alaptípusai. Nem véletlen, hogy a langyos egyházi vonallal elégedetlen híveink közül sokan csatlakoztak a szektákhoz.

Másik beszélgetőtársamat, a bajánsenyei lelkészt arról kérdem, milyen módszerekkel próbál javítani a hitbeli állapotokon?

– Nekünk is új formákat kellett teremtenünk, hogy élő kapcsolatot tarthassunk fenn a hívőkkel. Én is bevezettem a családi istentiszteletet, télidőben valamelyik református ember konyhájában-szobájában összegyűlnek a hívek, egy félórát beszélek nekik vallási dolgokról, aztán valamelyik református költőről – mert ami a katolikusoknak a freskófestészet, számunkra az a költészet –, gyerekek szavalnak, és sokat énekelünk.

Néha diapozitívokat vetítek, utána egy kis „traccs” következik, ilyenkor egészítem ki információimat a vasárnapi prédikációkhoz.

Ha fogyunk is, de még létezünk, számomra nagy elégtétel, hogy a faluban még mindig van református egyház. Ebben én megtalálom az élet értelmét, az egész élet értelmét, mert nem hetven év az emberi élet, hanem sokszor hetven év. A példa ott áll előttünk: ahol egy Misztótfalusi helytállt és elesett, ott nagy dolgok születtek.

Erről én keveset beszélek, ha néha megkérdezik tőlem, hogy a parasztok miért tartanak még mindig papot a faluban, azt felelem, mint a régiek: azért, hogy legyen egy nadrágos ember, aki fogadja a köszönésüket.

 

Ispánk, a világ közepe

Túl Őriszentpéteren, az országút mellett egy tábla mutat be az erdőbe, Ispánk felé. Letérek a gödrös, agyagos útra, cipőm oldalát néha odaverem a köveknek, hogy lehulljon róla a sár.

Két nagy kaptató után feltűnik a falu: Ispánk két nagy dombra épült, a Lugos patak átjáróját zárja le. Átmegyek a hídon, végigjárom a falu két utcáját, a Keleti- és a Nyugatiszert, anélkül, hogy emberrel találkoznék. Délelőtt tíz óra van, aki mozdulni tud, kint dolgozik a mezőn, szénát teregetnek. Sietni kell, az eső kimosná a savanyú fűből a maradék kis erőt is, és az Őrségben nem kell imádkozni esőért.

A házakat itt sem védi kerítés, a kutyák lankadt állal alszanak az árnyékban, most ügyetlen tolvaj is ki tudná fosztani Ispánkot. Rabló szekerének zörgését csak néhány öregasszony figyelné, ők viszont akkor sem szólnának, ha a fejük alól rángatnák ki a párnát. Már megtanulták, hogy jobb az ilyesmit szó nélkül tudomásul venni.

Néhány új épületet is látni, városi villákat utánzó bejáratukkal, élénksárga redőnyükkel elütnek a többitől, de a régi házakat is igyekeznek csinosan tartani. Futórózsa, jázmin nyílik a kertekben, egy szelíd citrusfa is kiállt az út mellé.

A tanácsháza kerítését kályhafestékkel ezüstösre mázolták, az udvarra hat-nyolc rózsabokrot ültettek, a ház mellett, ahol a falak védenek a széltől, élénkebben, sűrűbben nőnek, beljebb alig néhány virág ütközik.

Bent a házban az elnöknő minden aktát az utolsó oldalával csavar be az írógépbe, lezárja az ügyeket, július elsejétől Ispánkot végleg Őriszentpéterhez csatolják, megszűnik a tanács. Ő beköltözik Szombathelyre a gyerekeihez, már el is adta a házat.

– Mennyit kapott érte?

– A kétszobás házért nagy portával együtt hatvanezret, ha kerekekre rakhatnám, és betolhatnám Őriszentpéterre, 180 ezret megadnának érte. Így is örülhetek, Ispánkon nincs értéke a háznak.

– Üres házak vannak?

– Még csak egy: Horváth Sándornak előbb a felesége halt meg, aztán ő is bekerült Acsádra, a szociális otthonba, utódok nem maradtak. De lesz majd több is.

1945-ben 250 ember lakott a faluban, ez a szám mostanra lecsökkent 168-ra, 1980-ra már csak 150 lakót terveznek. Heten járnak középiskolába, hárman egyetemre, ha végeznek, egy sem fog visszajönni. Ispánk elöregedett, csak 86-an tartoznak a munkaképes korúak közé.

– Tavaly hány gyerek született?

– Egy sem. A négy osztályba összesen tizenkét gyerek jár, tanév végén elmegy a tanítónk, lehet, hogy nem is kapunk másikat, nem szívesen jönnek ide, mert előbb-utóbb megszüntetik az iskolát. Csak azt nem tudom, hogy járnak be majd a gyerekek Őribe, vasút nincs, az utunk agyagos, veszélyesen csúszik, ezért autóbuszt sem adnak, gyalogolhatnak mindennap hat-nyolc kilométert.

Hallgatunk, csak a szú perceg az ablakkeretben, szereti a nedves, őrségi fát.

– Ispánk mindig ilyen pusztuló falu volt?

– Valaha Ispánk a környék első faluja volt, a harmincas években törzskönyvezett állattenyésztés folyt itt. A gazdák most is szorgalmasak, némelyik tizenöt mázsa búzát is megtermel holdanként, ez pedig nagy szó a sovány földeken, ahol eddig minden téesz megbukott.

Az erdő mellett nagy a vadkár, a vaddisznók kitúrják a kukoricát, de ők pótolják, van olyan gazda, amelyik háromszor-négyszer vetett egy tavaszon.

Csak hát, mondom, nagyon elöregedtek, ha a mostaniak kiesnek, senki se áll majd a helyükre. A határt majd parcellánként átveszi az Erdőgazdaság, és a rózsákat meg a citrusfát elborítja a fenyő. Hatvanhét holdat már átvettek nemesfűztelepnek, ami végképp kiuzsorázza a földet, további húszat erdősítettek. Zsóhár Gyula bácsi, a régi bíró, azt mondja: a háború előtt harminc vagon gabona termett Ispánkon, most jó, ha nyolc vagon.

 

Megmutatják a község büszkeségét: a Béke parkot. Székely stílusban faragott, de fényes lakkal bekent díszkapun megyünk be, az ösvénytől jobbra már összenőttek a gyeptéglából kirakott betűk: Ispánki Béke Park.

Egy keresztrúdról szürke deszkákból összerótt hajóhinták lógnak, hátul a kuglipálya teteje beszakadt, megemelem a kugligolyót, szokatlanul könnyű, a belsejét már kirágta a szú. De a legszomorúbb talán mégis a tánctér, nappal is félhomályos kis tisztás a fák alatt, ahogy rálépek, a levelek lesüppednek a talpam alatt.

– Kavics kellene rá – mondja az elnöknő.

– Nagyobb beruházást már nem terveznek Ispánkon?

– De, egy új temetőt. A régi nincs kétszáz méterre az utolsó háztól, s ezért a Köjál nem engedi használni. Egy új ravatalozó is kellene, a mostani kis téglaházban csak a boncasztal fér el és a Szent Mihály lova.

– Ispánk a világ közepe – kezdi emlékezéseit Horváth Elek, a falu legöregebb embere –, ez a mondás hatvan-hetven évvel ezelőtt még közszájon forgott. Onnan ered, hogy az ispánki templomnak nincs árnyéka, mivelhogy templom sincs a faluban, egy haranglábról harangoznak. Komolyabb magyarázata az lehet, hogy Ispánk az Őrség déli és északi végétől egyforma távolságra esik.

A falu első neve Ispánszállás volt, itt laktak az ispánok, akik az egész Őrseget érintő közügyeket irányították. A mondák szerint a tatárjárás előtt Ispánk ott helyezkedett el, ahol ma a 38-as számú ház áll, kint az út mellett, csak mikor a tatárok fölgyújtották az út menti falvakat, húzódtak be ide az erdő mélyére az üldözött emberek.

Mikor a tatárok elvonultak, az ispán innen jelentette Béla királynak, hogy az egész őrségben csak négy férfi maradt, küldjön embereket, mert ők négyen akárhogy igyekeznek, nem tudják megvédeni a határt.

Mindig küzdelmes életsorsa volt itt apáinknak, minden jobb sorshoz szokott ember elkerülte ezt a vidéket. Még a nagyapámtól hallottam saját fülemmel: „len teteje, hajdina külseje, kukorica belseje az őrségi ember sovány kenyere” – vagyis a len üres bugája, a hajdinaszem külső héja, a lehántott kukorica csutkája. Ezt összekeverték, hordóban vitték el a malomba, két kő között ledarálták, ebből sült a mindennapi kenyér. Mikor kisült, úgy kellett kisöpörni a kemencéből, és marékkal töltögetni az ember szájába, de mint mondták: csak ebből is lett volna elég.

A főtt ételek közül egyik reggel káposzta, másik reggel savanyított répa volt az állandó reggeli. Csak annyiban kapott ízesítőt, hogy a nagyobbrészt csak bürkéből álló szalonnát madzagra kötötték, és a forrásban levő káposztában tartották, amíg húszig elszámoltak, azután szögre akasztották, a következő reggelen újra ugyanígy bemártották a répába.

Hogy miért nem tudott az istenadta nép jobb életformát teremteni? Egyrészt a java munkaerő állandóan őrszolgálatot teljesített, másrészt rosszak voltak a talajművelő eszközök. Az ekén csak elöl volt egy tenyérnyi nagyságú vas, a többi része fából készült, a talyigát nem ismerték, az eke hol itt törött, hol ott szakadt.

Hallottam az öregek beszélgetésekor emlegetni, hogy az egyik nagy családból kilencen elmentek aratni – természetesen sarlóval –, és amikor lecsipegették a két holdra való termést, az egészet egyszerre elvitték a hónuk alatt a másik birtokukra, hogy ott rakják kepébe. Ilyen terméssel csak magot cseréltek, vagy még azt sem.

Ispánk a török idők után mégis növekedni kezdett. A községet körülvevő őserdőt kiirtották, és itt a közelben alakítottak ki szántóföldet. Mivel a fának semmi értéke nem volt, a ledöntögetett két-három méter átmérőjű rönköket összegurították nagy halmokba, és meggyújtották. Hallottam az öregektől, azok meg apáiktól, akik ezt a munkát saját maguk végezték, hogy hét- sőt hónapszámra izzott, füstölgött a nagy fahalom.

A faluban embernek, állatnak egyaránt az egyik legnehezebb baja az ivóvízhiány volt. Egy-egy nagyobb szárazság idején az állatokat hetenként kétszer elhajtották tizennégy kilométerre a Rábához itatni, és ezzel a kétszeri itatással elégítették ki egész heti vízszükségletüket.

A lakások építése nem okozott nagy gondot. Fa volt bőven, hazaszállítása úgyszólván egy nap alatt megtörtént, mert akinek fogatja volt a faluban, hívás nélkül jött és segített. Faragni nem kellett, úgy, azonmód rakták fel egymás fölé a fákat, fejszével vágva a sorban egy kis fészket, hogy el ne guruljanak. Ablakot csak akkorát hagytak, hogy egy négy-öt éves gyerek sem igen fért volna át rajta. A tetőzet rag: a szarufa fejszével faragott, hosszú, egyenes és vékony fenyőfából készült, faszöggel erősítették fel, és arra jött a zsúp, ennek előállításában az őrségi ember valóságos művész volt.

Akkor a kémény még ismeretlen volt, a nagy kenyérsütő kemencét is szalmával kevert sárból tapasztották, és ha ebbe alaposan bedörrentettek, míg a láng le nem lohadt, csak meggörnyedve lehetett bemenni a konyhába.

Az utak, de még az utcák karbantartására sem fordítottak gondot. Ha megjött az őszi hosszas esőzés, az utcán a feneketlen sárba pattogót vagy más néven borókabokrokat raktak, és azokon óvatosan lépkedve gyalog lehetett közlekedni.

A lakosság, hogy a legszükségesebb kiadásait valahogy fedezze, a falu közelében levő községi erdőben szenet égetett, szurkot főzött, ezt az erdőt az 1891-es évben adták el. Itt óriási tölgyek nőttek, amiket még én magam is láttam, mert három a nyugati erdőben, egy pedig a keleti oldalon kivágatlan maradt egész a 900-as évek elejéig. Akkor már kénytelenek voltak ledönteni, mert a verebek egész serege költött bennük. Ezek talán már a magyarok bejövetelekor java szálfák voltak, oly vastagok, hogy 4-5 ember sem igen tudta körülölelni.

Sajnos a művelődésre kevés gondot fordítottak, száz évvel ezelőtt talán ha minden harmadik ember tudott írni-olvasni. De a falu vezetője, mert úgyszólván csak egy ember intézte a falu ügyes-bajos dolgait, az beszélt, írt deákul is, mert a hivatalos nyelv 1848-ig a latin volt.

A szabadságharcban községünkből csak egy ember vett részt, a neve: Tolvaj György, aki bizony nyomorúságosan tengette életét, de a fajtája elnyomói iránt a mi népünk állandó gyűlölettel volt eltelve. Sokat emlegették az öregek, a Gáj által vezetett illír deputáció itt haladt el a nagy postaúton, hogy a császár színe elé jusson. Ebből a deputációból a Bárkástónál elmaradt kettő, észrevették a falu fiataljai, rájuk rontottak, és agyonverték őket, de aztán el is kellett menekülniük a faluból örökre.

A szabadságharc leverése után általánossá vált a nagy lehangoltság, a közöny minden fejlődés iránt. A nagy nyomorúság miatt, mivel eladnivaló nemigen akadt, bizony sok esetben kénytelen volt a megszorult ember egy nem becsületes módon meggazdagodott emberhez fordulni kölcsönpénzért. De az uzsorás 20-22 forint kamatot számított százától, amit az adós képtelen volt megfizetni, mikor egynapi kemény munkájáért 15-20 krajcárt kapott. Így aztán az adós minden ingó-ingatlan vagyona árverésre került.

Hogy a legtöbb család valahogy eltengődhetett és megmaradhatott a maga házában, azt csak az erdőnek köszönhette. Levágott 25-30 szál ragnak- vagy lécnekvalót, a ragot lekérgezte, a lécnekvalót két lapra megfaragta, és vitte a sovány tehénnel Körmendre.

Télen otthon a házi eszközök készítésével, néha kötéssel, világítófokla- (fáklya-) hasogatással foglalkoztak az asszonyok, lent szőttek és fehérítettek. A ház népe tetőtől talpig az otthon szőtt vászonneműben járt, még a téli hidegben is. Egyetlen értékes öltözetük volt a hosszú bunda, ami apáról fiúra maradt. Lábra való a saru, már később a csizma, amit az ember még vőlegénykorában szerzett, de ha megérte az öregkort is, ugyanebben temették el.

A gyerekek otthon télen is mezítláb ugrándoztak, és még szánkázni is kiszöktek az udvarra. Ha már nagyon fázott a lábuk, pisiltek és abban melegítették, de azért mégsem volt annyi göthös, nyamvadt gyerek, mint ma.

Az élelmiszer termelése, ahogy mondtam, elhanyagolt volt, a szőlőre azonban nagy gondot fordítottak. Mert habár soványan is táplálkozhattak, de ha a kadarka levével bőségesen teletölthették magukat, minden bajukról megfeledkeztek.

Hallottam, hogy szomszéd, sógor, koma, jó barát naponta leült inni az ikszlábú asztal mellé. Az asszonyok estefelé befűtöttek a kemencébe, a kéménytelen konyhában annyira leszállt a füst, hogy az asztalon már az iccét vagy kőkorsót sem lehetett meglátni. Akkor letették az iccés üveget a földre, ők maguk az alacsony háromlábú székeken körbe telepedtek, és így ittak tovább. Ez így ment hol az egyik, hol a másik háznál, amíg a készlet el nem fogyott.

A szőlőhegyet szent helynek tekintették. Ennek a szép gondűző életnek a filoxéra pusztítása vetett véget a 90-es évek elején. A szőlőket ki kellett vágni, és így a pepecselő munka megszűnt.

A 90-es évektől az első háború kitöréséig tartott Ispánk aranykora, vezető mintaközség lett az egész Őrségben. A jobb talajművelő eszközökkel a szántóföldek kezdtek több termést adni, mi már a 900-as évek elején szórtunk ki Thomas-salakot, ennek a műtrágyának a hatását még a harmadik évben is észre lehetett venni.

Fellendült a szarvasmarha- és a sertéstartás is. Szakítottunk azzal a hagyománnyal, hogy igázásra csak ökröt lehet használni, rájöttünk, hogy kellő kímélettel a tehén is befogható. Ha egy pár tehén kevés volt a munkák elvégzéséhez, tartottak még egyet. Az 1900-as években a szarvasmarha-állomány 350 darab körül mozgott.

Az ispánki gazdák nemcsak a maguk kaszálóit takarították be, hanem még a környékbeli községek eladó kaszálóit is megvásárolták. Ezért a környéken azt mondogatták, hogy az ispánki ember talán maga is szénát eszik.

Már akkor semmiben sem láttunk szükséget, nem kellett az édesanyának ebéd után a ládába zárni a kenyeret. Olyan kiváló acélos búza termett, hogy a bácskai búzával vetekedett.

A földéhség egyre nagyobb lett, ha valahol eladó birtok került, ezért valóságos küzdelem támadt a gazdák között, de hát igaz a mondás: a kevés a sokhoz siet, ezért az eladó birtok a nagyobb gazda kezébe került. A házasságban első szempont volt: hány hold földje van? Ha egy tenyérnyit a szomszéd elkaszált vagy elszántott, abból gyakran verekedés vagy pereskedés lett.

A 14-es háború kitörésével az aranykor véget ért. Az állatállomány felére csökkent, a föld egyre kevesebbet hozott a gyenge munkaerő miatt. Az állandó rekvirálás és a tenyészállatok elhajtása kedvét szegte az igyekezetnek.

Pár év után a háborúból hazatért java munkaerő szinte elölről kezdte. A gazdasági világválság újra megrázkódtatta Ispánkot, majd a második világháború végképp megállította a fejlődést, és elkezdődött a nagy hanyatlás.

Még az én gyerekkoromban hatvan lakóház állt fenn, ma tizennyolcnak a szél fújja a helyét, a még meglevőknek is több mint a fele gyökértelen, vagyis a gazdák után nem lesz örökös.

 

Az elnöknő már elment szabadságra, a tanácsi munka egy negyven év körüli gazdaemberre hárult, a gazda persze emellett tovább dolgozik a földjén, mikor megkerestem, akkor is épp szénát teregetett. Udvariasságból abbahagyta a munkát, és beült velem az irodába, de látszott rajta, hogy sajnálja az időt a beszélgetésre. Illett valamivel meghálálnom az áldozatot, bevezetőül a gyerekeiről kérdezgettem.

– A nagyobbik fiam kertészeti főiskolás, a lányom tanítónő, a másik fiam most érettségizett a mezőgazdasági gépszerelőknél, a kisebbik lányom általános iskolába jár.

– És maga hány osztályt végzett?

– Már tanácstitkár koromban tettem le a hatodik-hetedik-nyolcadik osztályt. Itt a faluban indult egy esti iskola, de lemorzsolódtak a jelentkezők, az utolsó évben ősszel-télen a mezei utakon Nagyrákosra jártunk be a feleségemmel.

Talán hamarabb elvégeztem volna az iskolát, de a háború nagyon elhúzódott a számomra, csak 1946-ban jöttem haza. A családot addig a legnagyobb nővérem tartotta el, Pesten dolgozott mint varrónő, egy kis sötét szobában élt, küldte haza a pénzt, magával nem törődött, elvitte a tébécé. Én léptem a helyébe.

A felszabadulás után egy ideig jó mederben folyt Ispánk sorsa. Tizenöt gazda földhöz jutott, ezüstkalászos gazdatanfolyam indult, az állattenyésztés elérte régi legmagasabb szintjét. Ekkor jött a kuláklista, a falu negyven gazdájából tizenegyet jegyeztek fel rá.

A kitelepítés után megalakult a faluban az „Új Élet” termelőszövetkezet, harmadik típusú volt, be kellett vinni mindent: földet, állatot. Tizenöt család kezdte, de hamar elfogytak. Néhány családot felszorzással kuláknak minősítettek – egy hold szőlőt nyolc hold szántónak minősítettek és így tovább –, és öt családot kizártak a téeszből. Én nem értettem egyet a döntéssel, és apámmal együtt a kizárás ellen szavaztam. Bálint a mezőgazdasági osztályról még szidott is:

– Ej, többre becsültelek téged.

Az apósomat is kuláklistára vették, nekünk megtiltották, hogy beszéljünk vele. Este sem lehetett, mert a rendőrök akkor is cirkáltak, és leselkedtek a ház körül. Minden görbe fához jutott egy rendőr, a kisrákosi őrs huszonöt-harminc főből állt – ma talán hárman lehetnek.

Tudtam, én sem fogok megöregedni a téeszben, egyre gyakrabban kerestek bennem bűnbakot.

Őszi esős időben krumplit szedtünk, nem tudtunk végezni vele, egy része kint maradt. Hóharmatot kapott, megfagyott, mikor behordtuk, rothadni kezdett. Mondom: nyissunk ki ajtót-ablakot, hadd hűljön le a levegő, mert az lassítja a rothadást.

– Nem lehet – felelik –, mert ez a pince a tanácsépülethez tartozik, rendőrök járnak ide, nem fogadhatjuk őket hideg szobával. A végén megrothadt az egész krumpli, én részlegvezető voltam, a nyakamba akarták varrni, az mentett meg a börtöntől, hogy igazolni tudtam: a krumpliszedés napján nem tartózkodtam otthon, regrutákat kísértem Körmendre.

Egy másik eset. Nem volt takarmány a faluban, szemes gabonát nem etethettünk az állatokkal – ez szabotázsnak számított volna –, a krumplit be kellett adni. Örültem, amikor meghallottam, hogy a körmendi erdőben makkot lehet kapni. A disznók szeretik a makkot, tápereje is van, három kiló felér egy kiló szemes kukoricával.

Hoztunk egy szekérre való makkot, annyiért adtuk, amennyiért vettük, húzós mérleggel mértem szét a téesznek és az embereknek, én maradtam utolsónak, nekem harminc kilóval kevesebb jutott, mint amennyit kifizettem, mégis feljelentettek üzérkedésért. Ha nincsenek meg a számláim, lecsuknak.

1953. április 4-én volt éppen nagypéntek, bent dolgoztam a faluban, a kitelepítettek fáit permeteztem, mikor odajön hozzám régi pesti barátom, Péter, a körmendi megbízott, és hív be a téeszgyűlésre. Jól van, befejeztem a permetezést és elmentem.

Péter felállt a gyűlésen, megadta magának a szót, és beszélni kezdett:

– Kulákok nem maradhatnak meg a téeszben. Vannak nálunk mégis kulákok? Vannak, és ez a kulák nem más, mint V. Ki kell zárnunk őt, elvtársak!

Ez a V. én voltam, de nem szóltam, tudtam, úgyis hiába tiltakoznék.

Elmentem traktorosnak az állami gazdaságba. Két hétig dolgoztam segítőként egy körmös traktoron, mikor kiolvadt a csapágy. Háromszor egymás után megcsináltuk, de mindig újra kiolvadt.

Kijöttek a rendőrök, kihallgattak, nem hittek nekünk, a rátóti téeszből hívták ki Popper főszerelőt szakértőnek. Popper megállapította, hogy az olajozó rossz, próbaképpen rátették egy vontatóra, az is kikészült. Azért engem mindenesetre elküldtek.

Olyan helyet kerestem, ahol nincs irigyem, beálltam a pankaszi téglagyár agyagbányájába lapátolni. Ezt már csak nem fogják irigyelni.

Már kezdtem elfelejteni az ispánki téeszt, mikor hallom, hogy feloszlik. Felmérték a vagyont, az első leltár pluszt mutatott a tagok javára, ezt nem akarták engedni, kijött az utasítás: tessék újra értékelni mindent.

Egy hasas kocára csak ezer forintot írtak fel, pedig később a malacok darabját háromszáz forintért adták el, egy tehénre ezerötszázat, így persze kijött a mínusz.

Mikor kizártak, bent maradt nyolcvan munkaegységem, erre nem adtak semmit – viszont a téesz adósságából rám tábláztak 3300 forintot. Nem akartam fizetni, de az adószedő azzal fenyegetett, hogy elviszi a tehenünket. A téeszvagyon különben Nagyrákosra került, egy év múlva ott is megszűnt a téesz, akkor eladták és széthordták az egészet.

Visszakaptuk a földünket, persze nem a régi helyen, hanem az erdő mellett, a Nyárka-részen. 1955 tavaszán hazajöttem a téglagyárból, és újra gazdálkodni kezdtem.

Arra nem tudtam rászánni magam, hogy belépjek a pártba, de 1958-ban elvállaltam a Népfront elnökségét. Én mindig közösségi ember voltam, szerettem volna, ha lehet, világító fáklya lenni a többi gazda előtt, ezért is akartam tanulni.

A falu kedvéért újat próbáltunk: málnatermelő csoportot alakítottunk. Nyolc család kezdte, közte öt-hat kiselejtezett kulákcsalád. 59-ben telepítettük az első töveket, 60-ban úgy beütött a málna, hogy visszamenőleg ki tudtuk fizetni a tagok munkáját ötforintos órabérrel. Többet fizettünk, mint a környéken bárki, P. Kiss még nekem is esett, hogy rontjuk a munkamorált. Vettünk egy húsz lóerős szovjet DT kerti traktort és egy hidraulikus ekét is.

Aztán jött három csapadékos év, rá sem lehetett menni a földekre, állt a víz a málnán, nem tudtunk kapálni, elgyomosodtak és tönkrementek a tövek. 1963-ban bekerültem a tanácsba, átadtam a szakcsoport elnökségét, akkor még volt hatvanezer forint készpénzünk, mondtam, hogy most kell abbahagyni. Nem hallgattak rám, a végén összejött egy kalapra való adósság, a Földművesszövetkezet még egy csomó igazgatási költséget is ránk vert.

Most a falu a pankaszi szakszövetkezethez tartozik, téesz nincs nálunk, csak egyéni gazdák vannak, és ez sajnos sok hátrányt jelent. Egész Ispánk 750 kiló szuperfoszfátot kapott és 22 mázsa pétisót. Pétisóból csak az én földemre kellene nyolc mázsa. Összehasonlításul: a téesz kukoricatábláján minden holdra tíz mázsa műtrágyát szórnak ki.

De az ispánki embert nem lehet agyonütni. Tizenöt mázsa búzát is leveszünk egy holdról, rozsok is olyanok vannak, hogy az embernek úgy kell felnézni rá.

Így élek. Húszféle funkcióm van, saját költségemre járok a gyűlésekre, kezdek fáradni, és szeretném, ha valaki a helyemre állna már. De van a fiataloknak egy rétege, akiket nem tudunk kihasználni. Eljárnak dolgozni a városba, itthon beülnek a kocsmába, isszák a fröccsöket és kritizálnak. Mást nem lehet elérni náluk.

 

Az egyik régi kulákcsalád, J.-ék, épp ebédelnek a sötét konyhában, a délelőtti munkától mindenki fáradt, lassan mozdul, csak a vendéggyerekek élénkek. Elmondom, mit akarok, az asztalfőn ülő öregember rám néz.

– Hát lehet már beszélni azokról az időkről?

– Azt hiszem, már lehet.

– Akkor tessék kérdezni.

– Hány hold földjük volt?

– Negyven, erősen kötött agyag, tíz-tizenöt centi termőréteg takarta. Magunk dolgoztunk benne, megbecsült minket a falu. Egy régi kommunistát kértek fel a téeszszervezésre Ispánkon, ő is csak úgy vállalta el, ha a kulákok is beléphetnek. De hát ezzel együtt rákerültünk a listára.

– Zaklatták magukat?

– Előfordult. Vacsorázott a család, mikor jöttek a rendőrök, kérdezik:

– Ki lakik itt?

– Én.

– Felírom magát, mert a ház végében szemetes a sánc.

– Nem nekem kell tisztogatni, ott útkaparó jár.

– Akkor felírom azért, mert az udvara szemetes.

– Most értünk haza, nem volt időnk rendet rakni, de ha akar, írjon fel, amiért jólesik.

Mire kijött a büntetés, már elvittek a faluból. Utánunk küldték a papírt a Hortobágyra, de mi nem törődtünk vele.

– Hogy vitték el magukat?

Az öregember legyint, nem tud beszélni, a lánya veszi át a szót.

– 1950. június 23-án péntek reggel két órakor zörgettek az ablakon. Háromnapos volt a kislányom, fent voltam vele, égett a lámpa. Kinyitom az ajtót: a párttitkár és egy ávós jött be, és a papát keresték, sürgették, hogy menjen velük.

– Várj, majd én mondom tovább. Bevittek a tanácsra, már ott volt Vörös Kálmán koma, Hosszú, a csendőr és Dávid Sándor. Az ávós elébem tesz egy papírt.

– Olvassa el.

– Nincs velem a szemüvegem.

– Majd én felolvasom, úgyis mindnyájukra vonatkozik: el kell hagyniuk a házat, el kell menniük a Hortobágyra, Kónyapusztára.

Három mázsáig lehetett vinni, szekérre pakoltunk zsírt, lisztet, húst, ágyneműt. Egy ló és egy tehén jöhetett velünk. A többi állatunk és holmink elveszett, a fásládánk van meg, amit elvittünk magunkkal. A bútort is szétszedték, mikor hazatértünk, egy illető el akarta adni nekünk a saját konyhaberendezésünket.

Hét órakor elindultunk, egy ávós kísért minket az őriszentpéteri állomásra, kilencen voltunk, jött velünk a nyolcvanéves nagymama is. A szekeret és a lovat elvették tőlünk, felrakták egy vagonba, és indulás, meg sem álltunk a Hortobágyig. A kanyarokban lehetett látni, milyen hosszú a szerelvény, ötvenhét kocsit számoltunk össze.

Másnap délután három órakor értünk Kónyapusztára. Elvették a tehenünket, de az állat kitépte magát a rendőrök kezéből és elfutott. Biztos hazaszalad – mondom magamban. Vagy kétszázan lehettünk az állomáson, másnap hozzánk csaptak tizenöt vagy húsz hatvani vasutascsaládot is, állítólag a férfiak izgatása miatt telepítették ki a hozzátartozókat.

Az öregeket és a gyerekeket szekérre rakták, mi gyalog mentünk be a majorba. Egy barakk és két-három birkahodály várt ránk. Kisöpörtük a szalmát, és leraktuk az ágyneműt. A barakkban százhúszan feküdtünk egymás mellett, hogy elférjünk, lábtól is, fejtől is.

A megérkezés másnapján már kivittek minket az állami gazdaságba dolgozni, borsószedéssel kezdtük a napot. Balmazújvárosi munkások dolgoztak mellettünk, mikor megláttak minket, elkezdtek énekelni:

 

Naplopók, hercegek, grófok

Reszkessetek, burzsoák!

 

Később kiderült, azt mondták nekik: mi kitelepített grófok vagyunk.

Mi igyekeztünk a munkával, olyan jól dolgoztunk, hogy a brigádvezetők csak telepes munkásokat kértek, a balmazújvárosiakat haza is küldték.

Az első évben nem kaptunk fizetést, csak hazulról, a rokonoktól jött néhány forint. Aztán tízes brigádok alakultak, írtuk a teljesítményt, a gazdaság ki is fizette. Az utolsó évben már önálló csirkekeltetést is vállaltunk, 99 százalékos volt a kelés, több mint 2000 forintot kerestünk.

Rendőr mindenhová jött velünk, mezőre, szállásra, mikor meghalt az édesanyám, a temetőbe is elkísért. A húsz ispánkiból négyen haltak meg.

Magunk közül választottunk bevásárlót és szakácsot, reggelire feketekávét kaptunk és kenyeret, ebédre levest, utána valamivel keményebb tésztát vagy húst, vacsorára megint feketekávét. Akiket később vittek el, jobb kosztot és több kedvezményt kaptak.

Három évnél többet, harminckilenc hónapot töltöttünk el Kónyapusztán. Utolsó nap csak behívtak minket a rendőrségi irodára:

– Most pedig megszabadultak.

Be kellett diktálni, hova megyünk, mi Csödét mondtuk be, itt rokonaink laktak. Csödén erdőgazdaságban dolgoztunk mindnyájan, csak a mama maradt otthon. Nyolcan laktunk egy szobában, de össze tudtuk szedni magunkat, fel tudtunk ruházkodni.

1956-ban a kitelepített nép megindult hazafelé, én nem akartam jönni, de a feleségem nagyon vágyott az itt maradt fiához, lányához, a régi házhoz. A házunkba a tanács települt be, amikor a tanácselnök az események miatt hazaköltözött Nagyrákosra, akkor a fiam üzent: mehetünk. Egy szobát kimeszeltünk, és ott laktunk, 67 áprilisáig fizettük a lakbért a saját házunk után, havonta hatvan forintot.

Most tizenhárom holdat használunk, ennyit adtak vissza. Van még egy rész az udvarunkban, amit vissza akarunk vásárolni a tanácstól: három négyszögöl az egész, két szilvafa áll rajta, de naponta erre járunk, legyen a miénk.

Egy lovat tartunk, két tehenet és két növendék marhát. Tejet hordunk, olyan jó a minősége, hogy megkapjuk a tébécémentes felárat, literenként harminc fillért.

– És a faluban hogy találták meg a helyüket?

– Úgy kell venni az embereket, mintha nem történt volna semmi. Nekünk elegendő, hogy mi felruházkodtunk, ha akarunk, kerékpáron járunk, ha akarunk, személykocsin, mert vettünk egy Moszkvicsot is. Az öt testvérből négyen családi házat építettünk; aki meg akkor az ellenségünk volt, puszta zsúpos házban lakik most is. Szeretnénk, ha maga is elmenne és megnézné.

 

A vegyesbolt hátsó helyisége a kocsma, két ismerős öreg ül bent, sör mellett szellőzködnek. Letelepszem melléjük.

– Még lakik itt valaki a régi vezetők közül?

– A T. Elek, a párttitkár.

– Lehetne beszélni vele?

– Nem hiszem, hogy szívesen beszél az Elek.

A másik öreg közbeszól:

– Én adnék egy tanácsot magának. Mondja azt, hogy Körmendről jött, Bárány elvtárstól. Ő valaha Elek főnöke volt, most a pártiskolán tanít. Elek nagyon büszke erre az ismeretségre.

 

Az egykori párttitkár mezítláb áll az istálló előtt, ujjain vöröslenek a lefagyott bütykök. Bizalmatlanul néz rám:

– Nem akarom föltartani, csak egy üdvözletet hoztam. Bárány elvtárs mondta nekem, hogy ha erre járok, okvetlenül nézzek be magához. Maga sokat tud beszélni, nagyon sokat szenvedett a rendszerért.

Az öregember elmosolyodik.

– Hogy van a főnök?

– Jól – érzem, hogy ez még kevés, hozzáteszem –, egy kicsit meghízott.

– Tessék bejönni.

Leülünk a konyhában, még nincs bevezetve a villany, csak úgy találomra írom a sorokat a blokkomba.

– Mikor alakult meg Ispánkon a Magyar Kommunista Párt?

– 1945 áprilisában, tizenkét taggal. Zsóhár Gyulánál gyűltek össze a kommunisták, kiáltoztak az emberek: a T. Eleket is írjátok fel!

Én lettem a párttitkár. Később kiábrándultak a pártból, nekem is mondták: dobd félre a hivatalodat, nincs annak értelme! Én nem hallgattam rájuk, hittem benne, hogy a rendszernek változnia kell, a régi nem maradhat.

– Szerették a kommunistákat a faluban?

– A gazdagok mérgelődtek ránk, és ellenünk mozgatták a népet. A választásnál összesen tizennégy szavazatot kaptunk.

– Magának mégis adtak funkciót?

– Adtak. 1949-ben bíró lettem, de dolgoztam a pártban és a szövetkezetben is. Azt mondták: te, Elek, te nem birtokban vagy kulák, hanem hivatalban.

Elhangzott a „kulák” szó, megpróbálok fordítani a témán:

– Hány kulákot telepítettek ki?

– Három gazdát, utóbb egy negyediket is, őt azzal vádolták, hogy segített egy őrnagynak átszökni a határon, az őrnagy valami fontos terveket vitt magával.

– Emlékszik rá, hogy történt a kitelepítés?

– Előző este jártak nálam a kisrákosi rendőrök, ők még nem szóltak semmiről, nyugodtan lefeküdtem. Éjjel egykor zörget a kisbíró: Kelj fel, Elek! Kinézek az ablakon, az udvar tele van katonával. Bejön hozzám a vezetőjük, egy tizedes.

– Maga a bíró?

– Igen.

– És a párttitkár hol van?

– Az is én vagyok.

– Menjünk át a községházára.

Útközben kérdezi, van-e lova a kulákoknak? Van, mindnek. Bemegyünk a községházára, meggyújtom a lámpát, a tizedes körülnéz:

– Miért piszkos a tanácsterem?

– Nem érek rá söpörni.

– Ne feleseljen. Itt van magának kilenc katona, mindegyik kulákhoz elvisz hármat, és idehozza őket.

Én csak a portáig vezettem a katonákat:

– No, itt lakik a Vörös Kálmán – és már mentem is tovább.

Aztán Dávidéknál zörgettem:

– Keljetek fel!

– Ki az?

– Itt vannak a katonák, ávósok!

Mire visszaértem a községházára, már összegyűlt a három kulák családfő. A tizedes felolvasta a rendeletet: két órára el kell hagyniuk a helységet, szekérnyi holmit és szekérhúzó jószágot vihetnek magukkal. Nálam volt a község bélyegzője, a tizedes elkérte, oda kellett adnom, de a kitelepítési papírt nem írtam alá. Most is azt mondom: nem elvinni kellett volna őket, hanem dolgoztatni, megadóztatni.

 

Ispánk község 1969-ben mintegy 180 ezer forint adót fizetett, ebből Baján Dezső asztalos egymaga 11 ezret. A virilista már elmúlt hetvenéves, de még maga emeli a rönköket, maga kezeli fényesre kopott gépeit. Egy munkáját már láttam: ő építette a Béke park nagy székely kapuját.

Bort hoz egy homályos üvegben, a legjobb bor, amivel eddig az Őrségben megkínáltak, igaz, hogy nem itt termett, Zalából hozatta a mustot.

– Maga régi mester, Dezső bácsi?

– 1929-ben nyitottam meg a műhelyemet itt helyben, abból indultam ki, hogy itt van a sok erdő, asztalos meg nincs hozzá. Eleinte főleg bútormunkát kaptam, művészi faragványozást, volt hozzá kedvem. Azt a rózsát, levelet, ahogy a valóságban láttam, úgy szerettem rávinni a bútorra. Ennek valaha nagy értéke volt, de most már elmaradt.

Csak 1938-ban jutottam el addig, hogy gyalugépet, aztán egy fűrészt tudtam vásárolni. A munkámat sohasem fizették meg, tizenhat órát kellett dolgoznom régen is, most is. Mert az állam most maga csinál ajtót, ablakot, éntőlem csak az rendel, aki otthon őriz egy kis fát.

– Földje van, Dezső bácsi?

– Tizenhat hold, ebből a fele szántó. A lányom törődik vele, ha ki tudják adni az aratást, kiadják, tavaly már nem tudták.

Sok a vaddisznó meg a szarvas, most nem is művelnek meg minden holdat, ami a szarvasok lába alatt van, azt nélkülözik leginkább. Az Erdőgazdaság nem fizeti meg a kárunkat. Pedig elveszik a műtrágya, a szarvasok összedagasztják a talajt, ez mind hozzájön a terméskárhoz.

A rozskárt fel sem becsülték, írtam Szombathelyre, nyolcezer forintra értékeltem a káromat, kijelentettem: addig nem fizetek adót, míg ez a pénz le nem telik. Augusztus 20-án jöttek becsülni, mikor már el is volt csépelve.

– Mit becsül? A köpec földet?

– Azért hozott termést.

– Hogy hozzon termést, mikor a szívét levágták? Már csak sarjadzott a rozs, nem valódi, eredeti.

Nem engedtek el többet ezerötszáz forintnál. Mit csinálhat a társadalom itt Ispánkon? Csak annyit vet, hogy épp a magja meglegyen, vagy felhagyja a földet. Elég szomorú, hogy a mi munkánkból kezd szőrösödni az agancs a vadásztársaság számára.

A múltkor beszakadt a gépházam teteje, kértem az Erdőgazdaságot, adjon fát pénzért a saját erdőmből, de nem adtak. Mástól kaptam deszkát munkabérben.

Dolgoztam is már az Erdőgazdaságnak, azt ígérték, kisegítenek fával, hogy a munkabért ne kelljen keresztülvezetni az irodán. Nem elégítettek ki. Irtóztató társaság! De megverte őket az Isten, nem csináltak nagy üzletet, a magas irodai adminisztráció miatt többe kerül nekik a fa megdolgozása, mint ha tőlem vásárolnák készen.

Az öreg tölt a homályos üvegből, koccintunk.

– Dezső bácsi ritka szépen tudja kifejezni magát.

– Beszédem, helyesírásom, szépírásom, mint az élet. El volnék veszve, ha nem tudnám kivédeni magam az adóközösségben, a KIOSZ-ban, a forgalmi hivatalban.

– Nem tagadhatom le nagyon, mit keresek, néha-néha egy székenyvezést nem írok be, pohár bor kell, sör kell, de summákat be kell írnom, a tanácsnak dolgozom, úgyis megjegyzik.

Ami kötelesség, kifizetem, de nem annyit akarnak fizettetni velem. A kormánytól megkaptam az ötven százalék öregségi kedvezményt, harminc százalékot meg inastartásért, erre megemelték a forgalmi adómat a háromszorosára, többet fizetek, mint eredetileg kellett volna. Azt nem nézik, hogy hetvenöt éves korban nem lehet elérni azt, amit negyvenévesen.

Az a mentségem, hogy szívesen dolgoztatnak az én gépeimen, meg itt van a szú, a mi kedves bogarunk, ha ez nem volna, az utánunk következő asztalos már nem élne meg.

– Most min dolgozik?

– Nagyrákosra készül egy ajtó.

– Mi volt életében a legnagyobb munka?

– Sok volt. Egyszer lakodalomban voltam, este még tartott, reggel sem akartam hazamenni, pedig két órára meg kellett csinálnom egy koporsót. Végül is délben szabadultam, mégis összehoztam. Igaz, hogy kicsi lett, úgy kellett belehajtogatni a halottat.

Na, igyunk még, Zalakoppányban ez volt a legjobb must, tizenöt forintért vettem literjét, ebből lesz az öregek bora. Szerettem itt Ispánkban, úgy vagyok vele, mint a szomszédom fia, aki Németországba szakadt. Ha megjön, nem kér semmit, csak kiül az erdőszélre hallgatni a csöndet. Sajnálom ezt a falut, hogy elsorvad. Most is tíz öreglegény van, ezekkel is elpusztul tíz ház.

– Miért maradtak öreglegények?

– Mentek, repültek az évek, azt vette észre az illető, hogy már harmincéves, hogy harmincöt éves, és nem talált senkit magának. Vagy az volt, hogy ellátta a családot, és nem ért rá mással foglalkozni, aztán egyszer csak túl volt a harmincon. Másik az anyját gondozza, jobban, szebben nem is lehetne, de már akkor sem nősülne meg, ha az öregasszony meghal.

– Magának hány gyereke van?

– Egy lányom, volt egy fiam is – a falra mutat: harkály-, gólya- és fecskefaragványok körbefognak egy tizenöt éves, micisapkás gyerekarcot –, Szombathelyen akartam neki házat építeni.

Nincs jól elrendezve az öregség. Ha az ember nyolcvanéves lesz, az utolsó héten el kellene kezdeni mulatni. Az utolsó napon még jobban rázendíteni, aztán este az angyalok eljönnének értünk fiákeres szekéren, és felvinnének a mennybe. Akkor érdemes lenne végigélni az egész életet.

 

Ősi Szalafő

– Szalafő hét nagyobb szerből áll: Alsószer, Felsőszer, Templomszer, Pusztaszer, Csörgőszer, Gyöngyös, Pityerszer. A háború előtt majdnem nyolcszáz fő lakott itt, az utolsó népszámlálásnál, 1969-ben, négyszázkilencvenhat főt számoltunk össze. Az évi négy-öt születésre hat-hét halálozás esik.

A faluban most 90-100 lakott épület van, tíz éven belül a falu kihal, tíz házat már most elhagytak. Kétszobás, alápincézett, kertes házat harmincezerért adnak el. Szalafőn már nem nagyon épülhet új ház, csak az őriszentpéteri tanács adhat rá engedélyt, ez meg befelé terelné az embereket. Nem is nagyon tolonganak az építési engedélyért, fogyó tendencia a község élete. A fiatalok, akik nagy hajat növesztenek, már nem maradnak itt, aki nem megy el, az is inkább az erdőgazdasághoz jár dolgozni.

Mi valaha azt hittük, hogy máshol, mint az eke szarva mellett nem lehet megélni, de a szemünk láttára változik meg a világ, az emberek, az erdő, a föld.

A falu határa ötezer holdból állt, ebből ezer volt a Batthyányaké, a leggazdagabb paraszt, Zsoldos Antal, száz holdon gazdálkodott. Egy átlagos birtokhoz 15 katasztrális hold tartozott, de valamennyi földje és háza mindenkinek volt, csak két-három megöregedett cseléd bérelt idegen házat, ők napszámba jártak dolgozni.

A gazdák védték a földet a megoszlástól, virágzott az egyke. A legtöbb helyen a második gyereket már elhajtották. Dolgozott egy szülésznő Őriszentpéteren, ez valami ezüstkanállal manipulált, de egyszer meghalt egy fiatalasszony a keze alatt, akkor ő is öngyilkos lett. Általában anyarozsot használtak erre a célra, mert kitapasztalták, hogy anyarozst nem lehet vemhes állatnak adni, rögtön elvetél tőle. Az asszonyok azt vették be. Nemcsak Szalafőn ment így, hanem az egész Őrségben, a magyarszombatfai göröncsérek egy külön fedeles korsófajtát készítettek, amiben a magzatot el lehet úsztatni a Zalában. Alsószeren most is lakik egy hibbant gyerek, lehet, hogy azt is útra akarták bocsátani, de nem sikerült.

Csak egy családot ismertem, ahol tizenöt gyerek volt, de ők nagyon szegények voltak. A fiúk ültek a nagy kocsmából vett asztal mellett, a lányok álltak mögöttük, és mind egy tálból ettek. A légyszartól olyanok voltak, mintha mákkal szemen szórták volna őket.

Az erdő is más képet mutatott, mint most. A lucfenyőt nem ismerték, mert ezt nem hozta magával a varjú, mint a cseresznyemagot, amit valahol a réten letrágyázott, aztán ott megeredt. Az erdőben szabadon lehetett legeltetni, a juh télen is kikaparta és megette a söprűfüvet. A disznókat is ott őrizték, a gróf Zsigray apja vett egy egész falkát, és bent az erdőben a makkon meghízott.

A földeken virágzott a hajdina, vagy ahogy a vendek mondják: a pohánka. Még én is vetettem, ritkán kellett szórni, nem tele tenyérrel, mint a búzát, csak úgy három ujj közül, harminc centire egymástól, hogy legyen helye terjeszkedni. Nagyon szerettük, minden másnap hajdinás bélest ettünk. Sűrű, barna, egészséges méze volt, állítólag Ferenc Józsefnek is ezt hordták fel reggelire.

Eltűnt a krumpli is, pedig ez volt valaha az Őrség fél kenyere. Régen egy házban egy vagont is termeltek, most tavasszal még a magkrumplit is idegenből kellett hozatni.

A Jurcsek-rendszer alatt elkezdődött a beszolgáltatás, azt hittük, a háború után megszűnik. Szó sem volt róla… Jöttek a kulákidők. A falu felét kinevezték kuláknak, hat családot vittek el, négy aztán visszajött, de csak az öregek.

A helyben maradt kulákok sem jártak jobban, nem volt olyan papír a tanácson, amit gyakrabban forgattak volna, mint a kuláklistát. Az egyiknek feketecséplést varrtak a nyakába, másfél évig követ fejtett a Sághegyen. Ha történt valami a határon, összeszedték a kulákokat, átvitték a Tikász-majorba, és úgy megverték őket, hogy haza sem tudtak jönni, bent kellett aludniuk Őriszentpéteren.

Aztán jött a téeszszervezés, megfenyegették az embereket: ha nem léptek be, jönnek a gyári munkások, és megvernek titeket. A gumibot volt a legfőbb magyarázat.

Négy-öt kis téesz alakult, a munkaegység általában még a tíz forintot sem érte el, a parasztok nem törődtek semmivel. Régente 11-12 órát dolgoztak, este sötétben is ledobálták a szénát, hogy másnap üres legyen a szekér, vasárnap harangszóig kaszáltak, utána elmentek imádkozni, ebéd után visszaöltöztek, és tovább kaszáltak. Megbecsültek minden szál szénát, a téeszben viszont a gondozók ráálltak az állatok lábára, úgy kellett arrább lökni őket.

Külön nyomott minket, hogy Szalafőt a legszigorúbb határsávba sorolták be. Régen át lehetett járni szüretre is Jugoszláviába, 1949 után már nem engedték meg. Úgy próbálták ki a lakosság éberségét, hogy egy határőrt civilbe öltöztettek, és odaküldték az erdőben a favágókhoz érdeklődni, merre van a határ? Ha az emberek nem jelentették be az esetet, megbüntették őket. Fogadkoztak is a favágók, hogy egyszer agyonvágnak egy ilyen álruhásat.

Pedig a mi határsávunkban ritkán próbálkoztak meg disszidálással, járok vadászgatni, a kutyám még sohasem jelzett idegent. Egy esetről tudok: egy orvostanhallgató és egy térképész lépett át együtt, ismertek egy háromszögelési pontot, és ahhoz mérték magukat. Nem volt szerencséjűk: túl a határon egy olyan civil házba kopogtattak be, ahol egy jugoszláv határőr lakott.

Csak az utolsó években enyhült a nyomás, a gazdák próbálják kihasználni. A földdel nincs mit kezdeni, az éppolyan maradt, mint volt, ha megszárad, túl kemény, ha megázik, túl puha, a lazított talajon különösen nehéz elmenni. Egy eső után vége a napnak, a víz még a lerakott szénát is elviszi. A rozs nem bírja a sok vizet, télen most is kipállana, csak az orosz és olasz búza támad fel a jégtenger alól is, ezt vetnek az illetményföldeken. Ezenkívül állattartással próbálkoznak, mindenki annyi marhát nevel, amennyit csak bír.

Az emberek anyagilag jól állnak, fent a Pityerszeren majd minden családnak megvan a maga 100-200 ezer forint készpénze és 4-500 liter pálinkája, de az élet éppoly nehéz és elmaradott, mint régen.

Az egész faluban nincs több hét fürdőszobánál, ezekbe sem vezették be a vizet, csak a vadászháznál működik egy búvárszivattyú, a többibe a kútról kell hordani a vizet.

Este hazamennek az emberek, megisznak egy üveg bort, meg se mosdanak, csak keresztülfekszenek a vetetlen ágyon. Van, aki egy héten egyszer sem fürdik, hiába áll ott a kád az udvaron. Reggel kimegy kaszálni, azért nincs ideje, este meg fáradt hozzá. Az izzadságtól fel van törve a fenekük, akár a huszároknak.

A kutak is rosszak, kivéve azt a kettőt, amit a tanács fúratott. Hiába mennek le 40-44 méter mélyre, teli van kólibacilussal. Isznak a tókából is, pedig abba belehull a levél, takarmány, az útról befolyik a trágyalé. Halakat tartanak benne, azt hiszik, úgy megtisztul.

Van, aki megvette az elektromos hűtőszekrényt, de nem kapcsoltatta be, dísznek vagy kisszekrénynek használja, cipőket tart benne.

Kultúrházunk nincs, egyszer már összejött a tégla, de mikor megalakult a közös tanács Őriszentpéterrel, lefújták az egészet, téeszistállót építettek az anyagból. Filmet egy héten egyszer vetítenek, ha kijön Őribe a Déryné Színház, mi is meg szoktuk nézni.

Mióta meghalt Gombos tisztelendő úr, azóta papunk sincs. A paplak is tönkrement, átvette a Vadásztársaság, csak egy szoba maradt meg, ha kijön Őriből Szász tisztelendő úr, tudja hová rakni a holmiját.

A kocsma forgalma hetvenezer forintot tesz ki, vagyis minden főre majdnem kétszáz forint esik.

A faluban eddig három autót vettek, de csak azért, mert a szalafőiek jobban szeretik a pénzt, mint a kocsit. Még a fiatalok is megfogják a pénzt, hiába magyarázom nekik: annyi pénzt úgysem gyűjthettek, hogy megszoruljatok benne, az élet rövid, ahogy jöttünk, máris megyünk, nemcsak arra való, hogy végiggürcöljük.

Amelyik fiú nőtlen, annak még nincs megpecsételve a sorsa, elmehet és próbálhat valami mást. Bárhogy is szeretem a falut, nincs mivel visszatartsam őket. Harminc év alatt Szalafő meg lesz felezve, a házaink meg szépen belemennek a földbe.

 

Esik az eső, Szalafő régi postása és felesége behúzódott a konyhába. Sötét van, bár a Felsőszer hosszában mindenütt állnak a villanyoszlopok, az ő házukban nincs bevezetve a villany, a hetvenegy éves néni azt mondja, hogy a fény bántaná a szemét. Lámpát még korai volna gyújtani, az ablak mellé ülünk.

– Sohasem hittem volna, hogy a Felsőszer így elromlik. Annyi munkát maga nem is látott, ami itt volt a háború előtt, hétszámra állt itt a cséplőgép, az emberek énekeltek, egyik háztól a másikig jártak.

– Most hány ember lakik a Felsőszeren?

– Az egész szer hatvan embert számol, közülük negyven már hatvanéves, vagy meg is haladta.

– Hány ház pusztult el az utóbbi időben?

– Vegyük csak sorra, te meg, anyu, segíts, ha kihagyok valamit. Az első Tóth János útőré volt, a lánya özvegyen maradt, máshová ment dolgozni, eladta a régi házat, elbontották. Pedig amúgy szép boronafás ház volt, az elejét ki is cifrázták.

Laczó Gábor asztalosék bementek a faluba, Templomszeren épültek, ez a ház nem kellett nekik.

László Józsefnénál nem volt gyerek, a ház is odalett.

Laczó Pista fia meghalt a háborúban, a lánya beköltözött Sárvárra, a házra senki sem vigyázott, leégett.

Laczó Józsefék boronaháza, ez csak puszta régiség volt, nem volt való semmire, mikor az asszony beleesett a Péntek-tóba, a ház elpusztult magától.

Simon József, mikor meghalt a felesége, még egy darabig megvolt magában, nem maradt örökös, a Balogh Dani feleségéé lett minden.

Orbán József háza, ez szép boronafalú ház volt, benne maradt a gyántása is, ha a tetőszerkezet állja, kibírt volna százötven évet is. De a háború után korlátozva volt a fa forgalma, egy ház bontott anyagáért megadták egy fél új ház árát, akkor ezt is lebontották.

– Most mit ér az ilyen bontott épületfa?

– Semmit, megy tüzelőnek. Aztán a Kovács Zsigmond háza. Zsiga kocsis volt, elment cselédnek egy fakereskedőhöz, fuvarozott neki. Keszthelyen laktak a téglagyárban, amíg el nem váltak a feleségével, az asszony elment a fiához Németországba, Zsiga pedig hazaköltözött Kisrákosra. Gyerekei voltak, de hogy hova lettek, mi történt velük, arról nem szól a krónika.

Tamaskó Gyula háza. Igen puszta volt, de már nem tudott másikat építeni helyette. Aztán a felesége örökrészén kapott egy házat, de az is elpusztult, eben guba.

Zsoldos Ferenc háza. A gazda egyszer átment a szomszédba segíteni, agyonütötte a fa. Az egyik gyerek Amerikában van, talán már nem is él, a másik gyerek is eltelepült.

Lugosi Dánielé, ő az én jó apám volt. Ketten maradtunk testvérek, elosztoztunk, de meghalt a nővérem, az ura meg a fia is, én örököltem az ő részét is. Építkezni szerettem volna belőle, de nem engedték elbontani, hiába volt puszta és folyatott, műemléknek számított. Hagytam tönkremenni egészen, erre kijöttek Gotthárdról, és megadták az engedélyt. A java anyagot egy hatvani ember vette meg tizenháromezer forintért.

Hogy spórolt apám az erdejével, mindig máshová mentünk tűzifáért.

– Nemhogy levágnám a fát – szokta mondani –, inkább mindegyik tövében állítanék egy másikat.

Ha mégis ki kellett vágni egyet, hatszor is megnézte:

– Jaj, te gyerek, ezt a fát nem bántom, ebből nagy rönk lesz. Csak a rekettyét irtotta. De a ház falába belerakott egy fél hold erdőt. Az idő ezt a sok anyagot is megette, bontás közben elmállott a fa, ahogy hozzáértünk.

Balogh Dánielék háza, családja nem volt, Könye Dénes örökölt utána.

Lugosi Dénesé jó tömisház volt. Ha a falak nem billennek meg, még ma is állna.

Zsoldos Ferenc háza, az örökösök a Csörgőszeren vásároltak újat, ezt lebontották.

– Ez nem az a Zsoldos Ferenc, akit már említett?

– Nem, lakott itt négy ilyen nevű ember.

Bartha Vörös tömisháza, csak a szerkezet ért benne valamit. A melléképület boronafalú volt, az én apám vette meg istállónak, igen jó istálló lett belőle. Ez eddig hány ház?

– Tizenöt.

– Még egy ház üres, a Kovács Györgyé. Agyvérzést kapott, és azóta nem tud kitisztulni az agya. A lányánál lakik. Annak idején nem akarták eladni a házat, most meg már nem veszi meg senki. A legjobb lesz beerdősíteni az egész Felsőszert, lesz jó vadaskert a német germányoknak.

– Fialatabb emberek nem is maradtak a Felsőszeren?

– Cipőgyárba jár két-három kislány, meg tanulnak.

– Azok sem maradnak itt sokáig a rövid szoknyájukkal – veszi át a szót a néni. – Igaz, a rőfös matéria jobban adja, többnek jut belőle, ha rövid szoknyát csináltatnak. Hetvenegy éves vagyok, de az én uram még nem látta a combjaimat. Az a baj, hogy a papok elbérmálták a vallást, ami fogta az embereket. Pedig az Isten de sokat tudott segíteni rajtam is. Mikor az első uramat megölték a háborúban, lefogytam 38 kilóra. Mert útban volt a temető, mezőre menet-jövet mindig benéztem. Az orvos azt mondta: rendelhetek én magának hosszú szekér orvosságot, ha maga búslakodik. Menjen az emberek közé. Aztán az Isten összehozott ezzel a jó második urammal.

– Még az Isten sem tudná itt tartani a fiatalokat, mit látnak, hogy élünk mi? Nincs még vasárnapunk sem, egy nap háromszor hordunk be szénát a mezőről, ha nem sötétedne be, reggelig hordanánk. Mégsem jutottunk semmire.

– Cigányság nélkül nem lehet meggazdagodni.

– És ha valaki szerez pénzt? – inti le az öreg az asszonyt.

– Az sem viheti magával a túlvilágra, az ő koporsójába is csak a pipáját és a dohányát rakják, hogy ne kezdje ki a féreg.

– Került ki a Felsőszerről valamilyen híresebb ember?

– Politikus nem volt, a Kiss Karcsi jutott magasabb beosztásba, mint nyomozó, de ő is ki tudja, hol van már?

 

– Most majdnem jobb világ van, mint régen, az emberek legalább elköltik a pénzt – mondja egy másik felsőszeri gazda –, a háború előtt László Ferenc hetven holdon gazdálkodott, de felét sem ette-itta, mint én.

Az igaz, hogy az 50-es években nem nagyon volt mit költeni, a téeszek megalakultak, megszűntek, újra megalakultak. Nekünk pedig újra mindig meg kellett vennünk a saját tehenünket, már nem volt jó a levele, annyi bélyeget ragasztottunk rá.

Én végig kitartottam a téesz mellett, az elsőben elnök voltam, a következőben kocsis. Egyszer kineveztek pénztárosnak, huszonöt fillérre kellett vigyáznom, hiába néztem egész nap, egy fillérrel sem lett több. Még kenyerünk sem volt akkoriban, kilencedmagamra adtak egy veknit.

Most már könnyebb a sorsunk, a két fiam itthon maradt, a kisebbik megpróbált Szombathelyre bemenni, de sem enni, sem inni nem tudott jóízűen a gyárban. Az egyik lányom revizor, a másik valami műtős. Ők szeretik a rendszert, mert ha nem jön, bizony, csak summások lettek volna.

 

Szalafőt az ősi szeres település szabadtéri múzeumának tekinthetjük, annak szinte minden jellemző vonását megőrizte. Hogy alakult ki ez a településforma? A Zala és a Kerka völgye bő forrásvidék volt, jó szénatermő terület, de a vízpartok ingoványai veszélyeztették volna a házakat. Ezért az első őrök inkább a domboldalakba települtek fel. Kiirtották a dombot elborító erdők egy részét, ebből építették fel a házaikat – a fa az Őrség téglája –, úgynevezett irtványtelepülések, őrszállások alakultak ki. A települések a nevüket az első családtól vették, és mindmáig őrzik: Siskaszer, Papszer, Zsóhárszer és így tovább. Az egymást követő nemzedékek megszállták a szomszédos domboldalakat is, a lélekszám növekedésével ezek a kis szertelepek besűrűsödtek, bár a szerek továbbra is megmaradtak, a remetetelepekből lassan falu lett. Az egyes szerek egymástól esetleg néhány kilométerre fekszenek, Szalafő hosszanti kiterjedése becslésem szerint eléri a hat-hét kilométert.

A szerteszét heverő házcsoportok között legelőket, réteket, szántókat találunk. Maga az udvartelek gyümölcsöskertje lehúzódik a patak völgyéig, a ház mögötti szérűskert pedig felszalad egészen az erdőig. A külsőbb szereken még most is ritka a kerítés, gyalogutak, mezsgyék jelzik a telek határát.

Az Őrségben még most is számos faházat lehet találni, öreg lakóik meg vannak elégedve velük, a falak szárazak, jól szigetelnek. Az őrségi népi építkezés legnagyobb ismerője, Tóth János így írja le a faházépítés hagyományos módját: alapfalul a földre erős tölgy talpgerendákat helyeznek, a falakat 10-15 centiméter vastag fenyőpallókból építik. A pallók általában kinyúlnak a fal síkjából, ez külsőleg pillér formát alkot, ezt hívják boronafalnak, a sarkoknál fecskefarok kapcsolással váltakozva fogják össze őket.

A kész boronafalra a vakolat két rétegben kerül rá, az alsó réteget durvább szalmával, törekkel dolgozzák össze, a finomabb felső rétegbe pelyvát kevernek. Mikor a vakolat kiszárad, kétszer is rámeszelnek, a kész fal eléri a húsz centiméteres vastagságot is.

A mennyezetet az istállóban tölgyfából, más épületekben pedig fenyőfából készítik. A deszkázatot váltakozva keskeny takarással rakják fel a gerendákra, a lakóhelyiségekben az egész mennyezetet alulról lemeszelik vagy beeresztik, felülről, a padlás felől, sárral betapasztják.

A faházak fedelét általában szalmával takarták le, karéjosan kiképzett zsúpfedéssel, a más környéken divatos csonka kontyos tetőt nem szeretik.

Az ablakokat készen vették, igen kis méretűre szabatták. A kívánalmak szerint a szoba alapterületének legalább tíz százalékát kell kitenni az ablakoknak, itt sok helyen a huszonöt-harmincad részét sem érik el. A tüdőbajtól talán csak az óvta meg az embereket, hogy az év nagy részét a szabadban töltötték.

A házak alaprajzi elrendeződése az idők során határozott fejlődést mutat. Az egyvégbe épített ház, mikor az útvonalakra merőlegesen telepítik a szobát, a konyhát és a gazdasági épületeket, úgy, hogy egyesített hosszuk a hetven-nyolcvan métert is elérhette, helypazarlásnak bizonyult, túl nagy telekhosszat emésztett fel. Ezért először az L alakot vezették be, a lakóházra derékszögben épült rá az istálló és a pajta, majd megjelent az úgynevezett kerített ház.

Az udvar közepén helyezkedett el a trágyagödör, tulajdonképpen ez alkotta az egész ház centrumát, közte és a lakóépület között keskeny tornác futott. A telek egyik oldalán állt a lakóépület, vele párhuzamosan a telek másik oldalán az istálló, a sertés- meg a baromfiólak. A két épületrészt hátul keresztben a kamrák és a pajta kötötte össze. Elöl tetővel ellátott boronafalak és magas vesszőfonású nagykapu zárta le az udvart, úgyhogy az udvartér mind a négy oldalról körül volt zárva.

Sok feltevés alakult ki azzal kapcsolatban, hogy milyen célt szolgáltak ezek a kerített házak. Egyesek szerint a farkasoktól védték az állatokat és a házőrző kutyákat, mások szerint az őrségi gazdák így védekeztek a futóbetyárok vagy más betörő ellenség ellen.

Valószínűbb – írja Tóth János, akinek kutatásaira ebben a részben mindvégig támaszkodtam –, hogy a kerített házak az állattenyésztés kívánalmai alapján alakultak ki. Az istállók kicsik voltak – két-három jószág fért el bennük –, a szarvasmarhák kint teleltek az udvaron, a trágyagödör melege fölött, hátukat néha ellepte a hó. Az udvart azért kellett bekeríteni, hogy az állatok széjjel ne szaladjanak.

Nem véletlen, hogy a kerített házak szinte egy időben tűntek el az őrségi marhatartás visszaesésével. Mert egyébként sok körülmény szólt ellenük: százmillió légy a nyitott trágyalefolyók fölött, tűz esetén lehetetlen volt bármit is megmenteni a boronafalak közé zárt udvarról. A kerített házak közül csak egy maradt épségben, fent a Pityerszeren.

A Pityerszer Szalafő, sőt talán az egész Őrség legrégibb települése. Nevét egyesek szerint valamilyen Péterről kapta, mások szerint a pacsirtáról, melyet ezen a vidéken pityernek hívnak, ha tél után feltűnik az égen, azt mondják: „Szánt a pityer, tavasz leszen.”

Az idegenvezetők ide hozzák fel a turistákat, megmutatni nekik a híres kerített házat, és a nem kevésbé nevezetes emeletes élelemtároló kamrát; a kástut. Ez a két épület már nem magántulajdon, 40, illetve 15 ezer forintért állami birtokba került. A régi tulajdonost meghagyták a házban, nem szereti a turistákat, ha látja közeledni az autóbuszt, már fogja a kaszát, és elmegy valamilyen távoli rétre, ha nem tud időben elszökni a látogatók elől, csak annyit szokott kérdezni:

– Maguknak nincs semmiféle dolguk?

Most viszonylag jobb kedvében találom, hullott almát nyom le egy vénséges darálón, megkínál hideg almamusttal.

A műemlék házak tetejét hagyományos módon rozsszalmával fedték be néhány évvel ezelőtt, több mint százezer forintba került, de már kikopott, helyenként megroskadt. A munkások nem vették azt a fáradságot, hogy rendesen kicsépeljék a rozsot a szalmából, csak épp „kinagyolták”, nekiütögették valaminek. Az egerek megtalálták a benne hagyott magot, és hogy hozzájussanak, szétrágták az egész zsúpot.

– Illen-ollan normamunka! – mondja az öreg.

A szer közepén kialakult térségnek is adtak nevet, legalábbis a zöldre festett kútra ráírták: Boldogság tér. A Boldogság téren most épp bontanak egy házat, elhanyagolt külsejű, szemüveges öregember nézegeti: mit lehetne kihozni belőle?

– Összeroskadt ez, kérem, a nádtetőt nem kötötték át rendesen, becsorgott, a faanyagot vettem meg tízezer forintért. Régi ház ez, a fenyő már tönkrement benne, de az alapgerenda tölgy úgy lett kifaragva, hogy most, még százéves korában is be lehet építeni.

– A ház régi gazdája hová ment?

– Tulajdont vett Vácon, a földjét itthagyta a téesznek.

– És kapott érte valamit?

– Hogyne, azt, amit a Nagy Mihály.

Vár egy kicsit, de látva, hogy nem akarom megkérdezni, mit kapott a Nagy Mihály, tovább elmélkedik:

– Eldobott falvak ezek, kérem, már nem valók másra, mint erdőre. Pityerszert is felrúgta a demokrácia, hat ház állt itt, maradt kettő, ha minket kivisznek a házból, ez is összedől. Három gyereket neveltem, egy sincs itthon. Én sem dolgozok már rendesen, kitagosították a négy holdamat a farkasfai határba, művelje az, aki kimérte. Na, de ne álljunk itt, menjünk be hozzánk.

Amíg az öreg lerakodik, mi a kísérőmmel előresétálunk.

– Vigyázzon vele, mert ez habókos ember, ezermester, mindenbe belefog. Még 1932-ben csinált fából egy repülőgépet, a padlásról akart elindulni, az anyja csak annyit kért tőle, hogy ne vigye el a kéményt. Tűzfal volt, gurulhatott néhány métert, de aztán leesett, és összevissza törte magát. Néhány éve meg a feleségét operálta meg, bicskával levágta egy meggyűlt ujját, a Joós doktor úrnak rá kellett szólni, hogy máskor ne tegye.

Közben az öreg előkerül a székekkel, leülünk a ház előtt.

– A bácsi milyen mesterségekhez ért?

– Asztalos-, ács-, vasmunkák, kádár- és gépipari munkák, ezek közül mezőgazdasági és háztartási gépek egyformán, de megjavítom én a hajnyírót is. Vagyok ezenkívül szőlész, cipész, csinálok varrótűt. Tudok orvosságot fűből daganatra, kelésre, de erről ne kérdezzen, nem fogom megmondani, nem szabad.

– De azért gyógyítani szokott?

– Télen a Horváth erdésznek körömmérgezése volt, jött hozzám, de elküldtem: menjen az OTI-ba, magát ingyen kezelik. Nem segítettek rajta, visszajött, kétszer bekentem a sebet, egybehajtotta a gennyt, meggyógyult. Fogat is húztam, a dinamótekercs drótjával rántottam ki.

– Az apjától tanulta ezt a sok mesterséget?

– Az én apám olyan ember volt, hogy nem értett semmihez. Nekem viszont szemlopásom van, ha láttam valamit, vagy csak megkaptam a szakkönyveket, megcsináltam egyszerre, ha nem sikerült, akkor megpróbáltam még egyszer. Kézzel kifaragtam a prést is, baltával a préscsavart, ami hiányzott, azt én legyártottam, még a szerszámot is elkészítettem hozzá.

– Iskolában miért nem tanult?

– Tanulhattam volna, fel akartak küldeni Grazba, de az anyám nem egyezett bele, eldugta a ruhámat, hogy ne mehessek. Egy rézművestől tanultam a legtöbbet a bakonyrédei cukorgyárban: rezezni, kerékpárt befűzni, az egész faluban én csináltam.

Mutatja megkopott, régi szerszámait, először a ház mellékén: az ácsfűrészt, melyet csak három ember tudott meghúzni, a lábbal hajtott vasesztergát már rég használták, vastag rétegben ellepi a kopogó száraz tyúkganéj.

Aztán bemegyünk a házba, jobbra-balra az ágy alatt is mosatlan edények, erjedt tejes krumplifőzelék mellett perzsa macska alszik egy meleg téglán, a keresztrúdon ócska esernyők lógnak, ebből a szutyoktengerből emel ki az öreg egy-egy kézi szerszámot.

– Fából subler az esztergaméréshez, fakaptafa vastalppal, hogy visszanyomja a szögeket. Négy kasza, mert én mindig két kaszával járok dolgozni, én nem megyek a szomszéd faluba kaszáért, ha belevágok egy hangyabolyba.

Próbaképpen elkérek tőle egy szúette gyalut, de az öreg csak rázza a fejét:

– Ezt nem adhatom, ez az én legfontosabb szerszámom.

– Akkor egy másikat.

– Nem lehet, itt minden darabra nagy szükségem van. Én rossz szerszámot nem tudok eldobni, inkább ezer darab közül is kiválasztom a jót.

Kibotorkálunk a házból, a lábam régi tűzhelyek, fateknők, szétesett biciklik maradványaiba ütközik, csak kint az udvaron merek mély lélegzetet venni.

– Már unom az egészet, nincs kedvem dolgozni, igen belefáradtam az ipari munkába – mondja, és a centis fehér szakáll mögött megvillannak a foggyökerek fényes fekete maradványai –, valamikor nagy figyelmet fordítottam rá, de most már nincs idegem hozzá.

– És a gazdaság?

– Négy állatot tartok, kettőt eladok, télire nem vesződök velük. Sok állat, sok gond. A házat is át kellene alakítani, be kellene vezetni a villanyt, hogy ne kézzel hajszoljam a gépet, de most már minek?

– És mihez van még kedve?

– A füvekhez. Ismerek minden növényt, de nem fogom kiadni a titkot. Mindent felírtam, de ha meghalok, nem fogják megtalálni az írást. Feljárom az egész határt olyan növényekért, amit mások nem is ismernek.

Bemegy a házba, és egy papírzacskóval tér vissza, barna fás gyökeret ad kóstolóba:

– Alig tudtam egypár dekát találni az erdőben.

– Ez mire jó?

– Titok, hogy mire való, titok, a népnek nem szabad tudni.

Annyi bajom van, hogy valamelyiken csak segít, megkóstolom a gyökeret: íze a szacharinéra emlékeztet.

– Még csak egyet árulok el maguknak: a kőrisbogár hozza vissza a fiatalkort, az egyetlen fiatalkort.

 

Leereszkedünk a dombon, az egész határban nem látni senkit, csak néhány öregasszonyt, az egyik teheneket őriz láncon, az állatokat csípik a legyek, ide-oda rángatják az erőtlen, vékony testet, a másik öregasszony kaszál fent a meredek parton, a harmadik a krumpliföldön hajlong, a bokrok leveleit ellepték a kolorádóbogár fakórózsaszín lárvái, leszedi és agyontapossa őket.

– Olyanok, mint a ribizli.

Egy kis réten hárman dolgoznak: egy öregember kaszál – gerincét mélységesen meghajlította a betegség, az orra lejjebb van, mint a térde –, egy nyolcvanöt-kilencven éves asszony gereblyézi össze a szénát, egy hatvan körüli meg villázza fel a szekérre. Köszönünk, aztán megyünk tovább, de vissza-visszanézek, egyszerűen nem értem, hogy tud kaszálni egy ilyen nyomorék ember.

– Ki ez?

– S., régen kulák volt, az első téeszbe nem is lépett be – mondja a kísérőm –, ismerem az öreget, régen többször is dolgoztam nála. Először szolgagyereknek szegődtem hozzá tizenhárom-tizennégy éves koromban. Egy évre harmincöt pengőt fizetett, de még ebből a kis pénzből is próbált lefaragni. Egyszer legeltetés közben elaludtam, a tehenek megették a zabot, rám becsültette a kárt, öt pengőt le akart vonni a béremből. Megszöktem, az apám vitt vissza hozzájuk.

Az öcsém is itt szolgált a közelben, mindennap a hegyi kútra jártam le vízért, hogy találkozhassak vele. Egyszer azt mondja az öcsém:

– Te, Imre, találtam az úton ötven pengőt.

– Add ide, majd én hazaviszem apánknak.

Biztosítótűvel beleszúrtam a mellényem bélésébe, este kértem az öreg S.-t, hogy másnap engedjen haza. Gyanús voltam neki, addig-addig faggatott, míg kiszedte belőlem, hogy mi történt. Este korán elküldött lefeküdni, éjféltájt bejött az istállóba, és kilopta a fejem alól a ruhámat, persze a pénzzel együtt.

Elkezdtem kiabálni, erre rám zárta az ajtót, de én felkaptam a vasvillát: mind agyonböködöm az állatokat, ha nem enged ki. Hazaszaladtam, apám szólt a csendőröknek, elvették S.-től a bankót, és kaptunk öt pengő jutalmat.

Hogy félt tőlem 1945-ben, mikor megválasztottak Défosz-titkárnak, de amikor nem kapott munkást, mégis nekem szólt, hogy menjek aratni hozzájuk. Mindennap estig dolgoztunk, én mentem haza vacsorázni, ők akkor álltak neki etetni az állatokat.

Egyszer kíváncsi lettem, egyáltalán mikor alszanak, otthon elringattam a lányomat – akkoriban egyedül éltem –, és visszamentem. Éjfélkor beállítottam hozzájuk. S.-ék akkor vacsoráztak. Felnéz az öreg:

– Jókor megjöttél.

– Azt mondták, hogy jókor jöjjek.

– Akkor mehetünk is gereblyézni?

– Már mire várnánk?

Megcsináltam a következő éjszaka is, harmadnap az öreg folyton orra esett, mikor már elesett, rászóltam:

– Vigyázzon, Józsi bácsi, orra esik!

Az elszámolásnál be akartak csapni, azt kívánták, hogy a cséplőgépnél is az aratórészért dolgozzak:

– A Horváth cigány is így csinálta!

– Igen? Majd fel is jelentem magukat, hogy egy munkást becsaptak.

Megpróbáltak ócska, kevert búzával kielégíteni.

– Hol a jó? – kérdezem.

– Abból vetőmag lesz.

– Nahát nekem is pont arra kell, adják csak ide.

Nem mertek vitatkozni velem – mondom: Défosz-titkár voltam –, de többet nem hívtak.

 

Később, persze egy másik kísérővel, felkerestem S.-éket. Az öreg gazda épp szüretelt, egy magas létra tetejéről szedegette le a lugas cormin fürtjeit, csak nehezen tudott lebotorkálni a létra fokain:

– Hátgerincferdülésem van, tetszik látni, a reuma úgy nyomja, hogy ríni kezdenék.

Bent a jéghideg szobában ül a gazda anyósa, akit a nyáron még dolgozni láttam, mikor megkérdezem, hogy van, sírni kezd. A gazda mondja el helyette, hogy nagyon beteg. Később bejön a fiatalabbik asszony, és a gazda veje is, kőttes (kelt) pogácsát tesznek az asztalra és egy borosüvegben szilvapálinkát.

Megállapodunk, hogy nem beszélünk politikáról, először a régi idők nyomorúsága kerül szóba: a göröncsérek, akik hajdinaszalmával tömték ki törött ablakukat, mert a sok munkától nem jutottak hozzá, hogy megcsinálják. A bolettás időkről, mikor a búzának nem volt piaca, az állam felvásárolta, de egyes szemeket pirosra festettek benne, hogy ezt a búzát már ne lehessen malomba megőrletni, csak a majorokban használhatták fel takarmányozásra. Felmerült Beck Lajos képviselő neve, aki azt hirdette: gyümölcsöt kell ültetni, az majd segít az Őrségen, de a gyümölcs sem segített az Őrségen. Aztán elérkeztünk az 1950-es évek elejéhez.

– A lapon kaszáltam, mikor jön Varga, a tanácselnök, meg Törő Margit, megállnak mellettem.

– Vigye be a mag gabonát.

– Nem viszem, ha kell nektek, vigyétek ti.

– Majd bevisszük magát.

A pincéből elhordták az apró krumplit is, az anyósom sírt, azt mondja neki a rendőr:

– Ugye, mama, most már elhiszi, hogy nincs Isten?

Aztán ez a rendőr is megtanulhatta, hogy van Isten! A felesége krumplit adott a disznóknak, valaki meglátta és feljelentette, hiába volt nyolcadik hónapos terhes.

– De hát mit adjak enni a disznóknak? – kérdezte a szerencsétlen.

– Sós vizet.

Ha disznót akartunk nevelni, nekünk is ki kellett járni az erdőbe makkot gyűjteni.

Sok volt a kulákmegkülönböztetés. Ha más kapott a boltban két kiló lisztet, mi csak egy felet, ha adtak egy kenyeret, úgy néztek ránk, mintha szagunk volna. Folyton azt várták, hogy mikor visznek el már minket, egyszer lakodalomba készültünk, jött értünk az autó, azt hitték, hogy kitelepítenek minket, egyesek már ott settenkedtek a házunk körül, hogy a holmiban válogathassanak.

Mikor a Tufi gyerek Farkasfánál átlépett a határon, nálunk is összeszedték a kulákokat, azzal vádoltak bennünket, hogy segítettünk a szökésben. Az első pofont egy öreg kulák kapta, mert nagy sapkát vett fel.

– Mi van, te kulák, Szibériába készülsz?

Velem rendesen viselkedtek, gyomorvérzésem volt, ezért csak a tenyerembe és a fenekemre vertek, de néhány kuláknak kijutott. Ha az egyik ember beszart, a másikkal törültették. A katonák két vasat ütöttek össze, hogy ne hallatsszon a kiabálás.

Nem telepítettek ki, végig itthon maradhattunk, később azt is megengedték, hogy belépjek a téeszbe. 460 forint nyugdíjat kapok, ha nem nyúlok hozzá, nem fogy.

Körbesétálunk a gazdaságban, mindenütt látszanak a szívós, kitartó, már-már eszeveszett munka nyomai. A fészer alá most szerelték be az új háromkilowattos motort, a fűrészgépet hajtja majd, a faragószobában is gépesítettek minden munkát, az új kukoricagórét betonalapzat védi a talajvíztől, az istállóban négy tehén áll, közülük kettő hasas. A méhészet évi húsz mázsa mézet ad, egy kiló méz magánosoknak 25 forint, ha az állam viszi el, 20.

– Olyan napja nem volt az Istennek, amikor nem dolgoztam volna vagy a műhelyben, vagy kint. Egy régiség házzal kezdtem, kétszer vetettem téglát, egyszer 35 ezret, egyszer 30 ezret, az új házhoz.

– És ha maguk nem bírják már, ki fogja továbbvinni ezt a nagy gazdaságot?

Az após és a vő arca egyszerre komorul el.

– Két unoka van, a kislányt itthon tartottuk nyolcadik után, mézet perget, törődik az állatokkal, egy elletből beveszünk annyi pénzt, amennyit egy év alatt keresne a cipőgyárban, de a fiú nem maradt itthon, hiába vettünk neki televíziót. Pedig virtigli parasztembert csak úgy lehet nevelni, ha a gyereket nem engedik el a háztól.

Elment, kitanult traktorvezetőnek, itthon nem dolgozik semmit, csak az ingét vasalja és a motorját pucolja. Erre a motorra én is adtam neki pénzt, 16 ezer forintot, hálából kétszer-háromszor hozott vizet az istállóba, de most már nem segít.

A múltkor hordtuk le az üres hordókat, ő egyszerűen lerúgta a lépcsőn, pedig az üres hordó könnyen törik.

– Nekem már nem sokáig kell – mondtam neki –, de neked!

– Nekem meg nem kell egyáltalán!

Elmond mindenféle büdös parasztnak, dolgozz, szamár, púposulj bele, ő meg felszáll a motorkerékpárjára, és elmegy. De olyan gyorsan hajt, hogy ha bukik, nem kell majd oda koporsó.

– Nagy hajat növeszt, ötszáz forintot ígértem neki, ha levágatja, azt hiszi, érdekelte ez a pénz? Mi lesz, ha az ő kezébe kerül ez a szép gazdaság? De mi azért csak csináljuk tovább, mintha érdemes volna.

Az öreg kikísér minket a lugasig, újra felkapaszkodik a létrára, vödörbe gyűjti a megfagyott cormin szőlőt, közben morfondírozik maga elé:

– Így van ez, a csecsemő összezárt marokkal születik, mert meg akar tartani mindent, amit lehet, az öregembernek meg szétállnak az ujjai, minden kihull a kezéből. Már ez is megváltozott?

 

Alig néhány évvel ezelőtt megszokott jelenségnek számított, hogy a szalafői gyerekek részegen jöttek iskolába. Reggelire pálinkás teát ittak vagy forralt bort, a zárt iskolateremben rosszul lettek, hánytak, a tantermet elborította a szesz savanyú szaga. Azóta a helyzet sokat változott, de disznóölésnél, húsvétkor, anyák napján a gyerekeknek most is kijár a maguk egy-két pohár bora.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az őrségi embert általában nehéz meggyőzni arról, hogy a szesz árt a gyerekeknek. A veleméri búcsún a szemem láttára itattak meg egy kétéves gyerekkel egy egész üveg sört, az asztal körött ülők egyetértő mosolygása közepette.

A szülők többet áldoznak a gyerekek ruházkodására, mint régen, azzal is törődnek már, hogy változatosabb és egészségesebb étrendet alakítsanak ki, de a városi gyerekekhez hasonlítva a szalafői gyerekek most is szinte behozhatatlan hátránnyal indulnak.

A szalafői embert a téesz és a háztáji gazdaság úgy leköti, hogy a gyerekek nevelésére már nem jut az idejéből. A könyv talán pótolhatna valamit a személyes foglalkozásból, de erre a szülők egyrészt sajnálják a pénzt, másrészt ha rá is szánnák magukat a könyvvételre, legalább hatvan-hetven kilométert kellene utazniuk, amíg egy könyvesboltot találnának. Még a lassan várossá fejlődő, bő üzlethálózattal rendelkező Zalalövőn is hiába kerestem könyvet, végül a modern kisáruház egyik polcának sarkában találtam tizenöt-húsz darabot.

Óvoda nincs, az első osztályba kerülő gyerekek még beszélni sem tudnak rendesen, egy fél év is eltelik, amíg rá lehet szoktatni őket, hogy kerek mondatokban fogalmazzanak. Egyetlen dalt vagy mondókát sem ismernek, rajzaik témaszegények, primitívek, ha szabadon választhatnak témát, minden gyerek házat rajzol, ha öt óra időt kapnak a feladat megoldására, akkor öt házat. Nincs semmi csodálatos abban, hogy a tanulmányi eredményeik még a hármas átlagot sem érik el.

A legutóbbi időben a járási vezetők próbálnak segíteni – hatvanezer forintot költöttek a tanítói lakásra, tatarozták az iskola épületét is, szemléltető eszközöket, rádiót vásároltak, de a jövőt figyelve meg kell állapítanunk, hogy a szalafői iskola is halálra van ítélve, osztozik majd a szaknyéri, ispánki iskolák sorsában.

Mint már szó volt róla, csökken a születések száma, tavaly nyolcan kezdték el az első osztályt, idén már csak négyen, és az elvándorlások tovább apasztják Szalafő lélekszámát. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy ez a pusztuló falu valaha népesebb és nagyobb község volt, mint Őriszentpéter.

 

Hegyi ösvényen vágunk át az Alsószer felé, Szalafő külső szerei közül ez a legnépesebb. A házsor szélén kísérőm megáll:

– Itt kihez menjünk? Öreghez, fiatalhoz?

– Talán valami öregebb asszonyt kellene keresnünk, olyannal még nem beszéltünk.

– Jól van, Teri nénit biztos itthon találjuk, vigyáz az unokájára.

Teri néni Őrihódoson született, ez az őrségi falu most Jugoszláviához tartozik, de ő gyakran hazalátogat. Azt meséli az ottani viszonyokról, hogy a falu munkabíró emberei eljárnak dolgozni külföldre, mert sok az adó és nagy a drágaság. Muraszombaton egy ebéd, két deci borral, száz forintba kerül.

– Teri néni mikor jött át Szalafőre?

– 1921-ben az első uramhoz. Cipész volt, négy évig éltünk együtt, nem lehetett tovább kitartani mellette, mert nagyon ivott. Elváltunk, felment Pestre, és belehalt az ivászatba.

A második férjem tizenhárom évvel volt idősebb nálam, de nem bántam meg, hogy hozzámentem. Parasztember létére sokat olvasott, a kisujjában hordta a francia forradalmat, mindig ő adta az anyagot az Olvasókörnek.

Együtt éltünk az uram két fiútestvérével, nem nősültek meg, az egyik azért, mert fiatal korában el akarta venni a Baracska Antal feleségét, és nem adták hozzá, más meg nem kellett neki, a másik meg ki tudja, miért? Itt a szomszédban volt mind a kettőnek egy-egy menyecskéje, eljárogattak hozzájuk, de nem vették el őket.

A három testvér együtt gazdálkodott a hatvan holdon, ha eladtak valamit, kivették az adót, a többin megosztoztak. Mikor meghalt a két sógorom, a vagyonuk itt maradt, ennek köszönhettük, hogy kulákok lettünk. Az uram sem húzta sokáig, húsz évig ápoltam szívbajjal, aztán a májrák elvitte.

Felajánlottam a földet a téesznek, a nagy részét elfogadták, de azzal együtt kulák maradtam, büntettek, ahol tudtak. Előírták, hogy március 31-ig ki kell hordani a trágyát, későn tavaszodott ki, rá se lehetett lépni a földre, de az elmaradásért mégis kivetettek rám száz forintot.

– Nincs meg a régi beszolgáltatási papírja?

– Nincs, 1956-ban mindenütt elégették, Magyarlakon még az anyakönyvet is beledobták a tűzbe. Így akarta a parasztember megbosszulni, hogy a hivatalokban rosszul bántak vele. Én is sokat sírtam, ha bementem a tanácsba, hogy megnézzem a birtokívet, és a kislány odaadta, a Törő rászólt:

– Miért nem ülteti a kulákot párnázott székre? Miért nem kapcsolja be neki a rádiót?

A kísérőm közbeszólt:

– Boldog Karola volt a központi főnök, az bujtogatta a kisebb nacsalnyikokat. A szentgotthárdi sekrestyében régi szentképek voltak, mikor elvették az épületet a papoktól, Karola kiadta az utasítást, hogy le kell meszelni mindent. Szerencsére egy ügyes ember gipszes oldattal kente be, később le lehetett szedni.

– Mi lett aztán Boldog Karolával?

– Kidühöngte magát, és lement az Alföldre.

A néni beszél tovább.

– Itt a szomszédban laktak Törő Antalék, kilenc gyerekük volt, az ember keze megrokkant az első háborúban, sokat kínlódtak, hogy megéljenek. Az asszony szülés után három napra felkelt, és ment a tóra mosni, abba is ment tönkre, visszeresek lettek a lábai.

1951-ben elmaradtak hatezer forint adóval, kijöttek a rendőrök, és a kilenc gyerek feje fölül elbontották a házat, háromezer forintot számoltak el a faanyagért, a többi hátralékot adósságba írták.

– És a falu mit szólt hozzá?

– Semmit. Bármi történt, az egész Őrségben egyetlen ember sem emelte fel a kezét, megszokták az engedelmességet. Odaát Őrihódoson nem hagyták; jött a végrehajtó, el akarta vinni a tehenet, erre megkongatták a harangot, összegyűlt az egész falu kapával-kaszával, és nem engedték elvinni a tehenet. Nem is büntették meg őket nagyon, a főkolompos kapott négy hónapot.

– A téeszbe nem lépett be?

– Nem, azt megúsztam. Mikor jöttek a téeszszervezők, behívtak, hogy főzzek nekik.

– Én nem – mondtam –, a faluból is kiátkoznak az emberek.

– Nem fogja senki átkozni, mert egész Szalafő téeszfalu lesz.

Gondoltam, elmegyek, lehet, hogy nem kell beállni, ha főzök nekik. Szentgotthárdi munkások voltak a szervezők, a kaszagyárból jöttek, mindig ugyanazokat az ételeket rendelték: húslevest, kirántott húst vagy székelykáposztát.

Le-leültem közéjük, sok furcsa történetet hallottam. Valahol Borsodban egy falu nem akart belépni a téeszbe, csak ha a legjobb gazda megy be elsőnek. Azt meg sehogy sem tudták rábeszélni. Felültették egy ponyvás autóra, a pad belső sarkára, aztán gyerünk. Utaztak egy másfél órát – ennyire volt a falu Miskolctól –, amikor megállnak, a főszervező kiszól:

– Megjöttünk. Hol van az az üres vagon?

Erre a gazda megijedt, és aláírta a belépési papírt, felhúzzák a ponyvát: ott állnak a falu közepén, csak körbekocsikáztak az emberrel.

A szervezőknek volt egy térképük Szalafőről, aki belépett, annak a házát befestették pirosra, a szeren én maradtam utolsó fehér foltnak.

– Mi lesz, Teri néni?

– Én egyedül vagyok, nem tudok dolgozni.

Egymásra néztek:

– Mit akarsz? Főzött nekünk, hagyd békén.

Így aztán magam gazdálkodom a négy holdamon, fel tudtam nevelni a lányomat belőle. Most a téeszben könyvelő.

 

Az udvaron egy orgonafa áll, soha nem láttam még hozzá hasonlót. Nyolcvan-száz éves lehet, vastag törzse valamikor előrehajlott, akkor dróttal körülkötözték, és a ház falához húzták, a fa kérge már benőtte a drótot és a drótra tekert rongyokat is.

– Ez itt a Benkőszer – mondja a gazda –, ha még szernek lehet nevezni, az egészből csak az én házam maradt meg. Még meglátni a többi ház helyét, nyomottabb ott a föld és magasabb, dombos.

Itt is megkérdezem, milyen régi, eltűnt házakra emlékeznek.

– Hozzánk legközelebb állt a Zsóhár Gyuláé, 150 éves ház volt, senki nem gondozta, először a teteje dőlt össze.

Aztán a Kovács Ádámé, ő még Őrihódoson volt evangélikus lelkész, itt vett birtokot. Nagy, alápincézett ház volt, ott, ahol most a szétszórt szalma hever, külön gazdasági épületek álltak, fazsindellyel fedték be, aztán cseréppel. Meghaltak gyerek nélkül, a ház rámaradt egy muraszombati rokonra, Bankó Viktorra, az eladta, és Tomaskóék lebontották. Bontás közben derült ki, hogy elég gyenge téglából épült, csak a nagy, hatalmas ablakokat tudták újra felhasználni.

Aztán még két régi ház: Baracska Antalé meg Horváth Antalé, de ezek csak olyan boronás falú, zsúpfedeles épületek voltak, füstös konyhán főztek benne, sárból épített kemencén. Ezekről én csak hallottam, de nem láttam őket.

– Maga honnan került ide?

– A Csörgőszerről jöttem fel, mikor meghalt az első feleségem és újra megnősültem. Gondolkoztam azon, hogy felköltözzek-e ide, de a parasztember nem élhet egyedül. Ott voltak például a Péntek testvérek. Egyedül maradt két férfi, nő nem gondozta őket, elhagyták magukat. A rendőrök szóltak nekik, hogy borotválkozzanak meg hogy pucolják ki a bakancsukat. Pedig milyen művelt emberek voltak, főleg az öregebb, ha kiment az erdőbe, az egyik kezében láncot vitt a fának, a másikban újságot, néha este hatig kint maradt olvasni. Annyira elmerült a betűkben, hogy útközben bele-belecsúszott az árokba. Ő szervezte meg az Olvasókört, télen, ha valami jó könyve akadt, egész éjszaka fennmaradtunk vele. Így töltöttük az időt, nem jártunk kocsmába, csak a legények meg az idevetődő kereskedők ittak.

Átmutat a szemközti dombra, melyet magas szál fenyők borítanak.

– Az volt a szőlőshegyünk, a régi tőkék még most is feltörnek az erdőben, felfutnak a fenyő törzsén, még fürtöket is hoznak. Valaha a pincék tele voltak borral, de most már csak a Pityerszeren terem rendes szőlő.

– Más gyümölcs van?

– Nálunk legfeljebb vasalma nő, édesalma, aranyparmen, azokat is permetezni kellene, hogy ki ne pusztuljanak, de már nincs hozzá erőm. Mikor felkelek, görbén indulok el, csak egy félóra múlva tudok kiegyenesedni. Minden leromlik, jól megborotválnának minket az ősök, ha visszajönnének.

– Gyerekek?

– Csak egy harmincegy éves fiam maradt itthon, kocsis a téeszben. Még nem nősült meg, de ehhez nekem semmi közöm, méhe gondja, hogy bújik bele a kaptárba.

 

Nemes Nagyrákos

Próbálkozzunk egyszer egy szabályszerű leírással: Nagyrákos két domb között, mocsaras, lapályos területen fekszik, a völgyet időnként még most is elönti a Szala. A vizenyős talaj ellenére mindig gondot jelentett az ivóvíz megszerzése, még a XX. század elején is az egész Felsőszer egyetlen kútról, az úgynevezett Pletyka-kútról hordta a vizet. A házépítők ezért nem merészkedtek fel egészen a dombok tetejére, inkább a Szalához közeli domboldalakat építették be – meglehetősen rendszertelenül.

Nagyrákos 1404-ben szerepel először egy oklevélben, amely megemlíti, hogy a községben nemes emberek is élnek. A falu egyik részét ma is Nemesszernek nevezik, külön temető tartozott hozzá, ide csak a régi nemesek leszármazottai temetkezhettek.

Nagyrákos a későbbiekben osztozik a többi őrségi falu sorsában, királyi ajándékként kézről kézre kerül a macsói bántól a haraszti Tapánokhoz, mogyorókereki Elderbach Bertoldtól szandai Tárnok Demeterhez. Megvívja és elveszti harcát a Batthyányak ellen.

Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787) megemlékezik Nagyrákos községről. Birtokosa akkor csákányi Batthyány János gróf, a községben 57 ház áll, 62 család lakja, 187 férfi és 175 nő. A lélekszám fokozatosan emelkedik, 1930-ban már a 630-at is meghaladja.

A jobbágyfelszabadítástól mindmáig magángazdálkodás folyt a községben – leszámítva a téeszkísérletek néhány évét.

Ennek ellenére a föld nem összpontosult néhány kézben, még a háború előtt sem élt olyan önálló birtokos Nagyrákoson, akinek 100 katasztrális holdnál több földje lett volna. Egy 1930-as felmérés szerint a földbirtokok nagysága családonként számítva a következő:

 

100

50-100

10-  50

1-  10

1

katasztrális holdon felül

katasztrális hold között

katasztrális hold között

katasztrális hold között

katasztrális holdon alul

2

58

44

1

 

Ezek a birtokok a felszabadulásig tovább aprózódtak, mint említettem, a felszabadulás után Nagyrákoson nem is került sor földosztásra. Ha szabad használni ezt a fogalmat: klasszikus középparaszt falu.

Nagyrákos jelenleg Őriszentpéterhez tartozik közigazgatásilag, 512 lakosa van, a csúcsot 1945-ben érte el 657 fővel. Mióta Bita Gyula fatelepét leszerelték, semmiféle ipari létesítménnyel nem rendelkezik, a fiatalok itt is idegenbe járnak el dolgozni.

A határ 2800 katasztrális holdból áll, ebből 852 hold szántó, 1152 hold erdő – egy része megmaradt a parasztok kezén, a többi rét, legelő. A föld erősen kötött, kavicsos agyag, a növénytermesztés itt is alá van rendelve a fő megélhetési forrásnak, az állattenyésztésnek.

Az iparcikk fogyasztása emelkedik: 1964-ben 776 ezer forintot költött a község, 1968-ban már másfél milliót, érdekes, hogy ugyanebben az időszakban az italbolt forgalma néhány százalékkal visszaesett. Rosszul mennek az őrségi kocsmák, a szomszédos Kondorfán is csökkent a bevétel.

Orvosa vagy fogorvosa nincs a falunak, Őriszentpéterre, Pankaszra vagy Iváncra járnak. Iskolája csak alsó tagozatos, a tanári „kart” egy tanítónő alkotja.

 

Aki az Őrségről könyvet vagy akár csak egy újságcikket írt, okvetlenül kinevezte valamelyik öreg parasztembert az „Őrség bölcsének”. Néhány ilyen kinevezett bölccsel én is találkoztam, nagyjából azonos pályát futottak be: otthagyták a földjüket, kétes állásokat, funkciókat vállaltak, többnyire bele is buktak, és elkeseredve, lázadozva tértek vissza a paraszti mesterséghez. Jellemüket megrontotta a hivatalos ügyeskedések szelleme, a földöncsúszó, durva taktikázgatás, bár az is lehet, hogy eredendő gyengeségeik vitték őket az ügyeskedő életmód felé.

Ha mégis ki kell választanom a magam őrségi bölcsét, én B. Kálmánra adnám a szavazatomat. Személyi adatai: hatvannyolc éves, nagyrákosi születésű, tíz holddal rendelkező egyéni gazda.

– Én mindig kénytelen voltam ésszel dolgozni, megtanultam mindent, amit csak lehetett, nemcsak olyan régi bölcsességeket, hogy a délelőtt vetett hajdina többet ad, mint a délután vetett – ami különben igaz, mert a hajdinának olyan rövid a tenyészideje, hogy minden óra sokat jelent –, vagy ha nagypénteken esik az eső, akkor megférgesül a mák – ami lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem –, de én próbáltam ki a faluban az új szerszámokat is.

Pedig régen a magam 28 holdjával nem tartoztam az első gazdák közé Nagyrákoson. Bár a föld nagysága nem mindig jelent gazdagságot. Hada Iván százholdas gazda volt, és Szentgyörgy-napkor már a kocsisától kért kölcsön kenyeret. Baksa Dániel nyolcvan holdjával sem élt jobban, mint egy húszholdas paraszt. Agyondolgozták magukat azon a nagy határ földön, annyira, hogy még enni sem tudtak. Pihent ember többet tud enni.

De én most az új szerszámokról akarok beszélni. Kapálni nem szeretek, az az egy, amit nem szeretek, mikor Ispánkon láttam lókapát, én is hozattam magamnak. A szomszédom írástudatlan ember létére is jó gazda volt, a földjei messzebb estek, mint az enyém, de mikor én hajnalban kimentem, ő már egy jó sort szántott. Az új dolgokhoz nem volt érzéke, nézte, hogy dolgozok a lókapával.

– Na, durusza – ő is Kálmán volt –, ha mész haza, tedd fel szépen a tyúkülőre.

Aztán tavasszal látta, nálam mennyivel szebben terem, akkor ő is hozatott. Nekem volt először benzinmotorom is. Most már kerülöm a hetvenet, nem tartok annyira lépést az idővel, mint régen, kellene néhány új szerszám, mint például tárcsa, de nem veszek, elboldogulok nélküle.

– Maga mennyi iskolát végzett, Kálmán bácsi?

– Asszony, hozd elő a bizonyítványokat, és valami nedvességet is, mert nem esik az eső.

A gazdasszony egy üveg bort és poharakat tesz az asztalra, mellé két iskolai értesítőt. Az elsőt 1911-ben állították ki, a borítólapok belsején még a monarchia ad tanácsokat a serdülő ifjúságnak: „Csak abból a gyerekből lesz életrevaló ember, aki kerüli mindazt, ami az egészségnek árt. Különösen kerülnie kell a gyereknek a dohányzást, a szeszes italokat: a bort, sört, pálinkát.

A tüdővész nagyon ragadós betegség, és mindenki megkaphatja, hazánkban hetvenezer embert visz el ez a rettenetes betegség évente. Pedig még a legszegényebb ember is táplálkozhatik jól, mert nem az a jó táplálkozás, ha valaki finom ételt eszik, ami legtöbbnyire nem is tápláló, vagy nagyon sokat eszik, amitől beteg lesz, hanem az, ha valaki rendesen él, azaz az egyszerű ebédeket rendes időben, rendesen elkészítve fogyasztja el.

Csak ép elméjű és munkabíró polgárok teszik boldoggá a hazát.”

A bizonyítványt B. Kálmán harmadosztályos tanuló nevére állították ki, mindenből a legjobb kalkulust kapta, és szorgalma is „ernyedetlen”.

– Gyönge gyerek voltam, mert az apám azt nézte, hol vehet még egy darab földet, és a hasunkon spórolt. Nem tudtam verekedni a többiekkel, az évet az első padban kezdtem, aztán mindig elébem ültek, a végén az utolsó helyen találtam magamat. Inkább olvastam az ábécéskönyvet, mint hogy játsszak a gyerekekkel. El akartak vinni papnak, de mikor elvégeztem a hat osztályt, épp kitört a háború, mire befejeződött, már túlkoros voltam. A papság elmaradását nem bánom, ha tanulhattam volna, inkább gépészmérnök leszek vagy sebész. Kandó Kálmán volt az ideálom.

Be kellett állnom az apám mellé parasztnak, 1935-ben adta át a gazdaságot:

– Na, te Kálmán, ezentúl annyit vess, amennyit aratni akarsz.

Engem aztán sok évig egy dolog fűtött: mivel én nem tanulhattam, elhatároztam, hogy legalább a két lányom nem lesz paraszt. Erdőt vettem, hogy legyen tőke a taníttatásra, mert a szántóföld annyi jövedelmet nem hozhat. Az egyik lányom most végzett mezőgazdász, a másik tanítónő.

– És maga többé nem tanulhatott?

– Dehogynem. 1945-ben mehettem volna oda, ahová a mostani uraink, kinyitottak előttem minden kaput, de én inkább a talajt szerettem, csak emellett politizáltam. A Parasztpárt országos bizottságának tagja voltam, huszonnyolcadik helyen álltam a választási listán. 1946-ban én alapítottam meg Nagyrákoson a földművesszövetkezetet, mivel én számoltam a legjobban a faluban, engem neveztek ki könyvelőnek.

Aztán egyszerre kezdett odalenni a tekintély meg a kedv is, hogy politikát csináljak. Megkérdeztem: lehet, hogy két éve levertük a cöveket, most meg ki kell húzni? Rákosi egy évre meghátrált, aztán csak kihúzták a cövekeket, jött a téesz. Volt nekem egy Varjú nevű komám, együtt jövünk ki egyszer a pártházból.

– Kálmán, mit tudsz?

– Semmit.

– Én mondok valami rosszat. Te is kulák leszel a 28 holdaddal, meg én is a 24 hold kavicsommal.

Így is lett, először a földművesszövetkezetből rúgtak ki. A szövetkezeti bolt vezetője lopott, kiugrott négyezer forint hiány, a feleségére és a két gyerekére való tekintettel addig-addig faragtuk ezt az összeget, amíg lement kétezerre, de ezt sem tudta kifizetni, bíróság elé került az ügy. A szövetkezet elnöke örült neki, haragudott rám, azt hitte, hogy egyúttal az én nyakamat is kitörheti.

Mint könyvelőt engem is beidéztek a tárgyalásra, az elnök jött velem.

– Hozott-e háromnapi hideg élelmet és meleg takarót? – kérdezi tőlem.

– Nem.

– Pedig szüksége lehet rá.

– Hoztam helyettük iratokat.

Csakugyan összeszedtem mindent: a raktárkönyvet, leveleket, hogy én már korábban kértem ellenőrzést, de a központból nem jöttek ki. Az elnöknek nem mutattam, féltem, hogy összetépi, csak hogy engem börtönbe küldjön.

Mikor felolvasták a vádakat, jó, hogy nem volt rajtam sapka, mert a hajam megemelte volna. Szerencsére láttam, hogy a bíró nem ért hozzá, kezdtem kavarni, addig-addig kavartam, amíg elejtették a vádat. Mikor jöttünk kifelé, szembenéztem a szövetkezeti elnökkel:

– Mindenkit kifúrhat, de engem utoljára.

A boltost futni hagytuk, hálából még egyszer becsapott minket. Az átadásnál elkente a hiányokat, egy-egy hordót háromszor is beíratott. Szegény utódja, mikor rájött, mibe keveredett, elmenekült, jelentkezett tiszti iskolára, azokat nem lehetett bántani. Tíz év múlva, mikor leszerelt, akkor vonták le tőle a leltárhiányt.

Gömbös, a régi boltos, Bajánsenyére került, ott is lebukott volna, de adott pénzt az ellenőrnek, hogy szökjön át Jugoszláviába – az ellenőr amúgy is oda készült –, ezt is megúszta, de az utolsó helyén, a pankaszi boltban, lebukott és börtönbe került.

Velem törvényesen nem tudtak elbánni a szövetkezetnél, 1949 elején parancsot adtak:

– Kulák vagy, nem bízunk benned, add le a könyveket.

Le is adtam, leltár ellenében, az elnök bevágta az egészet egy sublódfiókba, három hónap alatt mindent megettek az egerek.

1949 márciusában szervezték meg a téeszt. Épp faragtam kint a ház előtt, mikor jön a tanácsi ember, egy idegen meg a Horváth Gyula:

– Kifőzte-e már a törkölyt?

Érdekel is titeket a törköly! – gondoltam magamban.

– Jöjjenek be, ízleljék meg.

– Nem azért jöttünk, maga úgyis tudja, miért.

– Én ugyan nem.

– Lépjen be a téeszbe, szakember kell.

Elgondolkoztam: ha nem lépek be, agyonvernek ők, ha belépek, agyonvernek a szomszédok, hogy így elindítottam a téeszt. Ha úgyis mindegy, hadd legyek legalább hős. Gondolkodási időt kértem, megadták, de másnap a feleségem találkozott velük Őriben, és azt üzenték:

– Mondja meg az urának, ha ő nem is lépett be a téeszbe, már akkor is megalakult Nagyrákoson. Nem is reflektálunk rá.

Így én egyelőre kívül maradtam. A téesz első évében meghalt az apósom, hagyott 52 holdat, a fele az asszony öccséé lett, a felét mi örököltük. Nekem nem kellett az örökség, inkább a magaméból is hozzáraktam tizennégy holdat, azokat a parcellákat, amiket már nem tudtam művelni, csak az adót fizettem utánuk, és negyven holdat felajánlottam a téesznek. Így egyben jobbat mutatott, el is fogadták. A faluban meg akartak verni.

– Te táplálod őket!

– Ti meg abba szóljatok bele, amihez értetek.

A téesz 1949-ben betakarított, de vetni már nem tudott, nem volt kenyerük a tagoknak. Hogy valami rendet teremtsenek, az első típusú mellé megalakították a harmadik típusú téeszt. Megint jöttek hozzám agitálni, és újra kértem két hét gondolkodási időt. Letelik a két hét, jelentkeznek:

– Mi a helyzet?

– Az egyes téeszbe belépek, a hármasba nem.

– Most majd mi gondolkodunk.

Addig-addig gondolkodtak, míg rám verték a tejhátralékot, 15 liter tejjel maradtam el a beadásnál, ezért első fokon kaptam három hónap börtönt és külön pénzbüntetést is. A fellebbezésnél a legeslegvaddisznóbb bíró elé lett az ügyem osztva.

– Elvesztünk, B. úr – mondja az ügyvédem –, legjobb, ha elpucol innen, hogy legalább ne itt helyben tartóztassák le.

– Márpedig én itt maradok.

Tárgyalás közben kijött a bíró harmadmagával:

– Mondja, B., a felesége után mennyi földet kapott?

– Kilencet.

– És magának mennyi volt?

– Tizenhat.

– Kilenc meg tizenhat. Mmm.

Ezt a „mmm”-t soha nem felejtem el, azt jelentette, hogy nem léptem túl a huszonöt holdat, az adott pillanatban nem számítottam kuláknak. Nevelési szempontból azért elítéltek ötszáz forintra, kicsinyesként megfizettem háromhavi részletre.

1950-1952-ben tovább szorult a hurok, tizennégy kulákcsaládot kitelepítettek a faluból, és engem is sűrűn zaklattak. Egyszer valaki fát szállított és lebukott, rögtön behívattak engem is a tanácsra. Kérdezi a nyomozó százados:

– Mennyi fát adott el, vén bitang, Mihály Gyulának?

Évek óta nem beszéltem ezekkel a Mihályokkal, annyira meglepődtem, hogy nem tudtam válaszolni.

– Aha, meglepődött?! Üljön be a kocsiba gondolkozni.

Kint a tanács előtt állt egy kocsi, beültem gondolkozni, de hamarosan kizavartak belőle, a tanácselnök fiának fájt a foga, és be kellett vinni Pankaszra a fogorvoshoz.

– Maga mit ül itt?

– Beültettek gondolkozni.

– Itt nem gondolkozhat. Álljon be az ajtó mögé gondolkozni.

Az ajtó mögött nem gondolkozhattam elég szabályosan, mert a nyomozó rám kiabált:

– Gondolkodjon rendesen, mert úgy pofon vágom, hogy kiviszi a közfalat.

Megnéztem a közfalat, elég vastag volt. Egyszer csak látom, hogy jön Mihály Gyula megbilincselve. Lemaradt a fegyőrtől, odasúgtam neki:

– Mit mondtál te rólam? Ha együtt kerülünk a börtönbe, kikotrom a szemedet.

Erre aztán bevallotta a Gyula, hogy csak akart venni tőlem fát, de nem sikerült, mert azt hallotta, hogy én túl sokat kérek. Az viszont az én dolgom.

Elmúlt egypár év, a murai árvíznél beállít egy hivatalos kocsi, hűvös volt a reggel, pálinkát kértek. Én rögtön felismertem köztük az én régi nyomozómat.

– Maga nem a P. százados?

– Nem.

De én megismertem, otthon voltam, mertem gorombáskodni.

– Maga csak üljön be a kocsiba, és gondolkodjon.

Elmentek pálinka nélkül.

Máskor feljön hozzám a beszolgáltatási ember részegen.

– Maga B. Kálmán?

– Én vagyok.

– Magának van egy fia.

– Nincs, csak két lányom.

– Hazudik, vigyen le két szekér krumplit a gyűjtőhelyre.

– Én úgy tudom, sötétedés után nem szabad szállítani beadást, és most már tíz óra van.

– Maga B. Kálmán?

– Én vagyok.

– Magának van egy fia?

– Már mondtam, hogy csak két lányom van.

– Hazudik, vigye a két szekér krumplit.

Már bevittem egy szekérrel, mikor kiderült, hogy a beszolgáltatási ember összetévesztett a szomszédos B.-vel, annak csakugyan volt egy fia, aki elszerette a beszolgáltatási ember menyasszonyát, és szegény úgy állt bosszút, ahogy tudott. De elszégyellte magát, és engedte, hogy visszahozzuk a szekér krumplit.

Később ez az ember Szombathelyen börtönbe került, fűzfagallyat hántolt a többi rabbal, de mikor megtudták a régi foglalkozását, a rabok kiközösítették maguk közül. Ült a sarokban és sírt.

Mondom, nem voltak fiaim, de a lányaim miatt is eleget törtem magam. Az egyik Keszthelyre járt, és nekem, mint téeszbe nem tartozó őstermelőnek, 2000 forintot kellett leadnom természetben a kollégium konyháján. Mákot, szalámit, sonkát, de még hagymát is, tizenhat forintért vettem kilóját, hogy vihessem Keszthelyre. Aztán mikor végzett a kislány, nem engedték elhelyezkedni, a negyvenkét tanulóból csak ő nem kapott állást meg egy fiú.

1952-ben hoztak egy rendeletet: aki nem tartott cselédet, géppel nem dolgozott, az kérvényezheti, hogy levegyék a kuláklistáról. Február 29-én este megjelent nálunk három személy, először az apámat faggatták: beállna-e a téeszbe?

– Hogy állhatnék be? Hetvenéves elmúltam.

Aztán a feleségemet, a lányomat, végül engem vettek elő.

– Beállna-e?

Abban az évben már disznót sem vághattam – népnevelési szempontból –, a lányom egy éve sírt otthon állás nélkül.

– Beállok.

Akkor felolvastak egy határozatot, hogy aznap éjféltől megszűnt a kulákságom.

– Mikor kell belépnem?

– Mohó ne legyen, várja meg március 29-ét, az utolsó nap utolsó órájában jelentkezzen, meg van parancsolva, hogy el kell magát fogadni. Ide figyeljen: címet nem viselhet, de maga felel érte, hogy a tagságnak a kenyere meglegyen.

Másnap megint jöttek hozzám.

– Vállalja-e a földművesszövetkezet vezetését is?

– Két helyen nem lehetek egyszerre.

– Maga ne törődjön azzal, hány helyen lesz egyszerre. Vállalja, vagy nem?

Már annyi népnevelésben részesültem, hogy inkább igent mondtam. Én vittem a szövetkezet kocsmáját, boltját, a téeszben meg cím nélküli munkacsapat-vezető lettem. Jogomban állt jutalmazni vagy munkaegységet levonni, de ha megbüntettem valakit, már hallottam a morgást: „Aki a téeszen kívül kulák volt, a téeszben is az maradt.”

Nekem kellett foglalkoznom a tartalékterületek hasznosításával is, ami a legcifrább dolgok közé tartozott. Sohasem felejtem el, egyszer karácsony körül kiküldtek 36 mázsa búzát, hogy azonnal vessem el. Voltam olyan jó gazda, hogy próbáltam visszaadni: ilyenkor már nem érdemes vetni, írtam is mindenhová, még a Szabad Néphez is, de úgy rám parancsoltak, hogy januárban mégis el kellett vetnem valamennyit, egyméteres hóban. Már folyt a vetés, mikor jönnek le Pestről.

– Maga irkál a Szabad Néphez?

– Én, de jobb volna, ha kijönnének, és megnéznék a munkát.

– Mennyire van az a tábla?

Volt vagy öt kilométerre, mondtam egyet, hogy biztos kijöjjenek. Mutattam a tett helyét.

– Na, itt vetettek tegnap.

Épp két lovas ember boronálta be a búzát a hóba. Az egyik pesti oda akart menni hozzájuk, de a jég beszakadt alatta, a víz belefutott a csizmájába. Csak akkor engedték meg, hogy leállítsam a vetést, de Körmenden elvetették az utolsó szemig, termés persze nem lett, az ügyvezető titkárnak beletörött a nyaka.

A téeszben irigyelték a sok dolgomat, addig fúrtak, amíg le kellett mondanom a földművesszövetkezet ügyeinek vezetéséről. Az igazgatóság nem akarta elfogadni a lemondásomat, erre gyorsan bementem a kórházba az aranyeremmel, és így megszabadulhattam.

1955-ben az egész Nagyrákost átszervezték termelőszövetkezeti községgé, mindenkinek be kellett lépni a harmadik típusú téeszbe. Este 5-6 óra felé kezdődött a szervezés, hajnalra kihirdették, hogy a falu szocialista község lett.

Az új téesz nem nagyon ment, 1956 tavaszán már nagyon loptak, főleg az elnök és a vezérkar. Bevitték a szénát és a fát Pankaszra, eladták, a marháknak meg nem maradt takarmány. A pénzt elitták, a téeszelnök minden héten új kalapot vett, mert a régit mulatozás közben szétverte. A kocsmában saját külön széke volt, ha leült, néha három napig sem kelt fel róla. Ha berúgott éjszaka, elbolyongott, az egész Polgárszer őt kereste a mezőn, ha hazavitték, otthon mindent összetört, az irtókapát bevágta az asztalba.

Engem beválasztottak az ellenőrző bizottságba, gondoltam, aki felköti a kolompot, az kolompoljon. Mondom az elnöknek:

– A múltkor olvastam a Ludas Matyiban egy viccet. Két tehén beszélget, az egyik tehén azt mondja: én soha nem kapok lóherét, az elnök tehene meg azt feleli: érdekes, én mindig kapok.

Persze, ilyen vicc nem volt a Ludasban, de gondoltam, majd ért belőle.

De az elnök elbizakodott, azt hitte, őt nem lehet bántani. Nem hagyta abba, az egész falu szeme láttára lopott épületfát. Épp a cséplésnél dolgoztam, mikor jön a rendőr:

– Tudod, mi folyik itt?

– Tudom.

– Azt is tudod, mi jár érte, mert nem jelentettük?

– Három hónaptól két évig. Nekem is, neked is.

– Vegyük úgy, hogy te már három hete jelentetted, én meg azóta nyomoztam.

A vizsgálatot rám bízták, sok tízezer forint hiány kiugrott, de az elnököt menteni akarták. A nyomozó kutatott még tovább, de közben leváltották, a megyétől jött egy utasítás, hogy be kell fejezni a vizsgálatot, de minél gyorsabban, mert a téeszben nem marad munkás. Engem csak úgy mellesleg ki akartak nyírni, rábeszéltek, hogy írjam én egyedül alá a jelentést, de ezt nem vállaltam, az egész tagságra hárítottam.

1956 decemberében szétesett a téesz, a régi kulákoknak visszaadtunk 102 ezer forint értéket, maradt 36 ezer forint adósságunk. Ezt akkor lehet megbecsülni, ha arra gondolunk, hogy 1952-ben hárommillióval tartoztunk az államnak.

Én akkor már sajnáltam a téeszt, sok munkám feküdt benne, mondtam az embereknek:

– Maradjunk összütt, aztán inkább erősödjünk meg.

Egy sem szólt akkor, most hát legyen így is jó. Azóta nincs téesz, pedig ma már sokan belépnének a nyugdíj miatt, meg hogy a földet leadhassák. Talán most, hogy egyesültünk az őriszentpéteri tanáccsal, a földünket is hozzájuk csapják majd.

No de meg sem nézi a második bizonyítványomat!

Mutatja a beírást a már népköztársasági címerrel díszített lapokon: „1965. március 19. B. Kálmán általános iskolai tanulmányait befejezte.”

– A hatvanharmadik évemben jártam akkor.

– Most miből él? Mivel tud pénzt keresni?

– Állatokat tartok leadásra, tejet hordok le, van öt hold erdőm, javát vágom, nem kerülgetem, az apám, ha feltámadna, agyonverne érte.

Tudom segíteni a lányaimat is, ha ideadják az illetményföldről a kukoricát, egy disznót kapnak érte. Minden évben elrakok egy kis pénzt, de mondom a gyerekeknek: ebből ne is kérjetek, ez kell nekem arra az időre, amikor már a kezemet sem tudom mozdítani.

Van funkcióm most is, én vagyok a Hazafias Népfront elnöke, a református papot választottam magam mellé titkárnak. Ha ő kihirdet valamit a szószékről, a legjobb hívek mind eljönnek közmunkára.

 

Reggelenként nyugodtabban indultam útnak, ha esett az eső. Bár a lábam ilyenkor bokáig merült az agyagos ösvényben, és a víz befolyt az orkánkabát varrásain, de legalább abban biztos lehettem, hogy otthon találom, akit keresek. Ősszel ritkán volt ilyen szerencsém, bár az idő korán lehűlt, már szeptemberben vastag dérharmat lepte el a füvet, a fán maradt szilva savanyúra fagyott, de az ég hosszú hetekig felhőtlen maradt. Ha valakivel beszélgetni akartam, ki kellett mennem utána a határba, és vállalnom kellett a nyomasztó érzést, hogy feltartom a munkájában.

Találkozásom J. Gyulával a szerencsésebb esetek közé tartozott. A gazda éppen őrzött, megkértem kísérőmet, a pankaszi tanítót, hogy tartsa szemmel az állatokat, ha elkódorognak, hajtsa vissza őket, mi addig tudunk beszélgetni.

A gazda legelője lent a völgyben fekszik, megszorul a hideg, sétálunk a birtok határait jelző kis dombok, a „mögyék” között. Öklömmel néha végigdörzsölöm elgémberedő gerincemet.

– Azt mondják az öregek, hogy itt lent a völgyben egy szűrrel mindig több kell.

Innen a völgyből jól látni, hogy Nagyrákos mai formájában is tipikus szeres település, hat szerből áll: Alsószer, Polgárszer, Nemesszer, Csárdaszer, Belsőszer és Devecszer, ezt az utóbbit inkább egyszerűen Devecsernek hívják.

Régen itt Nagyrákosnál húzódott a határsáv, ha valaki át akarta lépni, nyolc nappal korábban kellett igényelnie a határsávi engedélyt. Még halottat látni sem mehetett be senki a beljebb fekvő Őriszentpéterre vagy Bajánsenyére, hacsak meg nem kockáztatta a szökést.

A vidék sokkal dombosabb, mint Őriszentpéter felé, a két falu nagyjából ugyanakkora földterületen fekszik, és itt mégiscsak egyharmadnyi a szántó a szomszéd helységhez viszonyítva.

– Itt sohasem volt akkora földhiány, mint Szaknyéron vagy Kondorfán, ha valaki akart, feltörhetett magának egy-egy parcellát a hegyoldalban. De ezek gyönge, 6-7 aranykoronás földek, 4-5 mázsa búzát adnak holdanként, de egy holdba másfél mázsát is bele kell vetni. Egyszer vállaltam földet felesbe, de ráfizettem.

A nagyrákosi ember mindig inkább az állatokból élt, 1900-tól az első világháborúig a stináncok vették meg a szarvasmarhákat, és vitték Grazba, aztán is találtunk piacot, csak 1933-1934-ben, a nagy gazdasági válság idején nem tudtuk eladni a jószágot, negyven pengőre esett vissza egy tehén ára. 1937-ben már az olaszok vásárolták fel az állatokat. A háború után reménykedtünk, hogy folytatódik, de 1949 körül tönkrement minden.

Felmutat a dombtetőre, ahol Nemesszer és Polgárszer egybeépült házsora vonul:

– Csak erről a részről nyolc családot telepítettek ki, az egyik nem is volt kulák, őket azért vitték el, mert a rendőrök még a katlanba is be akartak nézni, és az asszony dühében a lábuk elé borította a kerek répát.

Akik itthon maradhattak, azokat sem hagyták élni. A tanácsi ember az összes kulákház kulcsát az övén tartotta, és P. Józseffel napközben kóboroltak bennük. Házkutatást tartottak, háromszáz forintot kivettek egy öreg kulák zsebéből, és elköltötték, egy másiknak pedig eldugtak egy pisztolyt a méhesében, és feljelentették.

Csak 1952 őszén bukott le ez a P. József, tizenkét köbméter fát vágatott ki a kulákok erdejéből, és a saját szakállára eladta. A felesége jelentette fel, két és fél évre ítélték. A börtön után már nem jött vissza a faluba, valahol Pécsen vagy Komlón dolgozik a bányánál.

Engem elüldöztek a faluból, Ajkán dolgoztam, kéthetenként jöttem haza, hordtam a kenyeret, levágtam a veknik sarkát, hogy lapjával is beférjenek a bőröndbe.

– Most hogy él?

– Nézze, én minden fillért feljegyzek, még azt is felírom, ha egy bélyeget veszek. Erre az évre nyolcvan-kilencvenezer forint bevételt irányoztam elő. Tavaly holdanként 17-18 mázsa búzám termett, tizenkét állatot tartok, évente hármat adok le, ehhez jön még a tej, tojás, fa ára.

– És hányan dolgoznak a gazdaságban?

Az öreg arca elborul:

– Csak én magam. A két fiam és a lányom csak a szabad szombatokon segít. Az egyik fiam régebben is a fűrésztelepre járt, a másik most ment el az útépítőkhöz.

– Miért?

– Azt mondta, itt nincs készpénze, inkább dolgozik 2500 forintért, amit egyben a kezébe adnak. Pedig én csak tejből többet veszek be havonként.

Így van ez mindenütt, ahol egy öreg meghal, ott megszűnik a gazdaság, nézzen körül, még a jó földekből is több mint száz hold parlagon hever. A múltkor hallom egy fiatalembertől:

– Ha valaki bekötne az istállómba egy tehenet, azonnal bepörölném az illetőt.

És én mit csináljak? Most, amikor már minden megvan, daráló, vízvezeték, az állam annyi támogatást ad, hogy szinte ingyen lehet venni a tehenet, most egyik napról a másikra adjak el mindent? Nem bírom megtenni.

A tehenek a hullott almát eszik, elkergeti őket a fa alól.

– Ha rászoknak az édes almára, legközelebb már csak lekvárt fogadnak el.

 

Nagyrákos 512 lakosából 230 munkaképes korú, ebből – J. Gyula fiaival együtt – ötvenegyen járnak el idegenbe dolgozni. A földet feladó és inkább az ipari munkát választó nemzedék tagjai közül Cs. Imre életét jegyeztem fel.

– Apám még a monarchia idejében tanult ki pincérnek, Zágrábban dolgozott. Hogy előbbre tudjon jutni, elvette feleségül a vendéglő tulajdonosnőjét, egy özvegyasszonyt, aki tizenhét évvel volt idősebb nála. A monarchia bukása után visszatelepültek Magyarországra, Zalalövőn nyitottak vendéglőt, és Celldömölkön is övék volt a Központi Kávéház. Az egész környéken az apám vett elsőnek autót.

Tizenkét évig éltek együtt, de mivel nem született gyerek, békében, barátságban elváltak. Az asszony elment Keszthelyre, ott vett vendéglőt, apám meg felköltözött Pestre, és beállt pincérnek. Itt ismerkedett meg az anyámmal, összeházasodtak, és hazajöttek Nagyrákosra. Öt hold földön gazdálkodtak, amellett apám kereskedett és tyúkászkodott is.

Szüleim 1946-ban átvették az állami kocsmát – rajtuk kívül még két maszek vendéglő is volt Nagyrákoson –, italt mértek, és kosztosokat tartottak, hozzánk járt ebédelni a tanító, a jegyző, a fakereskedők, akiknek a fűrésztelepen volt dolguk.

1949 körül már hallatszottak suttogások, hogy tizennyolc-húsz családot kitelepítenek a faluból, de mi nem is sejtettük, hogy közéjük kerülünk. A bátyám 1946-ban belépett a pártba, törzstiszti tanfolyamra járt, és a tényleges idő letöltése után én is jelentkeztem a repülőhajózói iskolára. Fel is vettek.

Elsőnek a Csekééket vitték el, állítólag azért, mert nem adtak tejet egy Németh nevű családnak, akik igen jóban voltak a tanácselnökkel. Miránk 1950 augusztusában került sor. Ebben az időben kitiltották az összes kocsmárost a határszélekről, Hegyeshalomtól egészen le Tápéig, hogy ha jön az ellenség, ne találjon támaszt bennük. Akiknek csak „butellá”-ja, italkimérése volt, vagy fertálykocsmája, vagyis csak a saját borát árulta egy negyedévig, azt is felpakolták. Elment vagy száz kocsmáros a régi falujából.

Szüleimnek kezükbe nyomtak egy papírt, hogy Püspökladányban kell jelentkezniük, egy hetet adtak, hogy elrendezzék a dolgokat. Szerencsére épp vásár volt Nagyrákoson, ki tudtak árulni mindent, tizenhétezer forintot szedtek össze az állatokból és a holmiból. A szattai kocsmárossal rakták őket közös vagonba, a két kisebb testvérem is velük ment.

Az ejtőernyős kiképzés első évét végeztem, tancsoportfelelős voltam az iskolában. Egyik nap behívatnak a D osztályra:

– Miért nem írta be az önéletrajzába, hogy a szülei kulákok?

Mit feleljek erre? Szerettem volna hivatásos tiszt lenni, és ha beírom a származásomat, fel sem vesznek. Közölték, hogy eltávolítanak az iskoláról, úgy volt, hogy le is tartóztatnak, de aztán beérték azzal, hogy lehelyeztek Marcaliba, egy büntetőalakulathoz.

Szüleimet a püspökladányi tanács Biharnagybajomba irányította, adtak nekik egy olyan házat, amelyiknek kukoricaszárral volt berakva a teteje. Ha esett az eső, itt bent másnap is esett, mikor kint már rég elállt. Hiába kérték a szüleim, csak egy fél év múlva kaptak másikat.

Akkorra már megismerték őket, a húgomat bevették dolgozni az óvodába, az öcsém pedig a Maszolajhoz került, kitanulta a fúrómesteri szakmát. Apám helyezkedett el a legnehezebben: napszámos munkákat vállalt, résziben kukoricát vetett, disznót nevelt. Harminckilenc hónap után jöhettek csak el, Budafán telepedtek le, Zala megyében, apám éjjeliőr és telefonkezelő lett a vasútnál.

1952-ben kiszabadultam a büntetőalakulatból, annak idején korengedéllyel vonultam be, és már huszonkét éves is elmúltam, mikor leszereltem. Mindenáron nagy pénzt akartam keresni, elmentem a Földalatti Vasúthoz keszonmunkásnak. Összejött a havi ötezer forint, a nagy részét hazaküldtem a szüleimnek.

1954-ben leállították a földalattit, akkor épp a Baross tér alatt dolgoztam. Hívtak át a bányába, de nem mentem, inkább a Soproni Állami Gazdaság növénytermesztői részlegébe jelentkeztem. A toborzó jó megélhetést ígért, havi 1800 forintot és természetbeni juttatást, nem csaptak be, majd egy vagon terményt adtam el évenként. Ott fent Sopron körül ismerkedtem meg a feleségemmel is.

Az öcsémet is behívták, Komlóra került muszos katonának. Az előző este, hogy leutazott volna, eljött hozzám, nagyon el volt keseredve:

– Ha szüleink bűnösek voltak, zárták volna be őket, de ne éreztessék velünk.

Mikor leszerelt, a nagylengyeli olajkúthoz került fúrómesternek, onnan szökött át a határon. Angliába ment, aztán Kanadába, azt írta, olyan hidegben dolgozik, hogy áramfűtéses ruhát kell viselnie. Azt ígérte, hogy hazajön társasutazással, de aztán nyoma veszett, még a levél is visszajött, amit küldtünk a címére.

1955-ben hazajöttem Nagyrákosra körülnézni a régi házban: csak az egykori kocsmai bútorok maradtak meg benne. A téeszben nem volt munkaerő, azt ígérték, visszaadják a házat, ha beállunk. Így települtünk haza.

1956-ban a téesz feloszlott, az Erdőgazdaságnál próbálkoztam, de gyengén fizettek, átmentem a Magasépítőkhöz, 1959 óta egyfolytában náluk dolgozom. Biztattak, hogy tanuljak ki valami szakmát, de én nem akartam kőműves lenni nyolcforintos órabérért. Egy komplex kubikosbrigádba tartozom, mi alapoztuk le a zalaegerszegi tévétornyot, most az elemeket állítjuk össze.

Mindennap fél ötkor kelek, öt-húszkor indul a vonatom, este fél nyolckor érek haza Zalaegerszegről, napi tizennégy órát vagyok távol. Nyáron 4500 forint körül keresek, télen, mikor kevesebb az óra, háromezret.

Egy-két régi iskolatársam, aki egyéni parasztként gazdálkodik, jobban él, mint én. Ha 1956-ban tudtam volna, hogy így alakul, én is szereztem volna földet. Mindig is szerettem a földben dolgozni, az egész családunkból csak én értettem hozzá, ha az apám kiment kaszálni, biztos, hogy még aznap összetörte a kaszát.

1967-ben azért mi is új házat építettünk, a régi tömésházat elbontottuk, hűvös volt, mint a kígyólyuk, csak a régi ajtókat tartottuk meg.

 

Vasárnap délután G. Imrével megnézzük a régi nemesszeri temetőt, ahová csak a nemesi családok leszármazottai temetkezhettek. Süppedékeny, kocsikerekektől felvágott út vezet ki ide a faluból, zsombékról zsombékra lépkedünk.

Magát a temetőt már lezárták, a környéke is elhanyagolt, félre-félre kell hajtanunk az ágakat, ha el akarjuk olvasni a sírkövek feliratait.

Mindegyik kőre fűzfa van vésve, de magasan, majdnem a felső szegélyen, hogy minél több hely maradjon a betűknek, a halotton kívül felíratták a még élő hozzátartozók nevét is kitöltetlen halálozási évszámmal.

– Sz. Gyula. Vallásos ember volt, de mikor a fia meghalt a háborúban, többé nem ment templomba.

Egy fekete gránitkövön, üveg alatt, régi fénykép, a férfi óraláncot visel, a nőn tűzvörös ruha, elegánsan karonfogják egymást, mintha nyaralni mennének.

– S.-ék, az egész család kipusztult tüdőbajban.

Egyébként ritkán találni fiatalon elhalt embereket, három kisgyereket leszámítva, a Fölnagyok, Laczók, Zsoldosok mind nyolcvan-kilencven éveket éltek meg.

A magas fűből alig látszanak ki a lehullott és elszáradt csokrok, a tölgyfából faragott fejfákat is ellepi a bokorrózsa. Valaha egy szeget vertek a fejfába, hogy a megemlékezők koszorúit tartsa, most mind üresen maradt. A sírok közt egy cseresznyefa nő, mohapalást borítja, alsó ágai már elszáradtak, levelet sem látni rajtuk, de amúgy is hiába hozna termést, az Őrségben sem gyümölcsöt, sem virágot nem visznek ki a temetőből.

Leghátul is valamelyik Fölnagy család síremléke áll, szürke márványból készült, vaskerítéssel is körülvették, de mindent belepett a tüske, és a homályos, nedves kőre rátapadtak a csigák. Túl rajta a legszélső sírok már el is tűntek a sárga virágokkal borított réten, már csak a gödrösen megsüppedt talaj jelzi, hogy itt valaha temető volt.

– Megnézhetjük az új temetőt is – mondja a kísérőm. Kikerüljük a sáros útszakaszt, a házak udvarain vágunk keresztül. A temető melletti portán egy öregasszony dolgozik a kertben, ő is egy régi családból származik, a férje ott van eltemetve a nemesszeri temetőben.

– A 14-es háborúban megbolondult, pedig a hadifogságban nem bántották, mindig dicsérte az oroszokat: az a szegény orosz nép a legjámborabb a világon, valami más baja történt. Elkülönült a családtól, kint aludt az istállóban, 1941-ben aztán felakasztotta magát.

Az egyik fiam pincérnek ment, a másik szegény megbolondult a második világháborúban, és szívbajt is szerzett. Mind a két betegséget nem lehet egyszerre kezelni, ha az egyiket gyógyítják, a másiknak ártanak vele. Benntartották a szentgotthárdi szanatóriumban, azóta csak van. Én már rég nem láttam, sokba kerül a vonat, a másik fiam néha bejár hozzá, és kártyázik vele.

– Ki viszi a gazdaságot?

– Van egy negyvenéves lányom, arra maradt.

Az udvar üres, csak néhány gondozatlan almafa zöldell rajta.

– Fehér alma, Sándor cár alma. Egy ügynök jött ajánlani, azt mondta, egy darab egy fél kiló is lesz. De megkorhadtak, senki sem permetezi őket, még a törzsüket sem meszelik le.

Megyünk tovább, az öregasszony nem tér vissza rögtön a munkájához, rátámaszkodik a kapa nyelére, és elnéz a Nemesszer felé.

– Ilyen emberek laktak itt, mindig spekuláltak útközben, és elmerültek magukban.

Az új temető, azt hiszem, semmiben sem különbözik az átlagos falusi temetőtől, a szélső soron helyezkednek el a megszokott háborús katonasírok, a fejfákra akasztott páncélsisakok alatt három debreceni katona nyugszik, légi aknák ölték meg őket. Beljebb következnek a parcellák, valaha szigorúan vették a vallási hovatartozást, ha a férj más vallású volt, mint a felesége, külön temették el őket, most már szépen elfér egymás mellett a református fűzfa, az evangélikus pohár és a katolikus kereszt.

Megállok egy díszes síremléknél.

– Ide kiket temettek?

– Nagygazdacsalád volt, csak egy gyereket neveltek, hogy ne oszoljon meg a vagyon, aztán ez az egy gyerek is meghalt, és a cselédjük örökölte a száz holdat.

Bolyongunk még a parcellák közt lefektetett, utat helyettesítő deszkákon, aztán kifelé indulunk. A kijáratnál a kísérőm ránéz egy műmárvány keresztre, én is követem a pillantását, elolvasom a szöveget: fiatalon halt meg az illető, harmincöt éves volt.

– Agyonnyomta az autó rakodás közben, a barátom volt – mondja, és megveregeti a sírkövet, mintha a barátja válla volna.

 

A temetőből illik a paphoz menni, a református pap még új ember a környéken, inkább a plébánost kerestem fel.

– Hány híve van a faluban?

– Nagyrákoson 162, de a nyáj nagyobb. Hozzám tartozik még Kisrákos, Ispánk, Szatta, Kerkáskápolna, Pankasz – itt mind a háromszáz cigány katolikus – és a Zala megyei Csöde. Ennek a hét falunak egy temploma van, hétszáz ember jár be hozzám tizenegy kilométeres körzetből. Már aki bejár, pedig én vonatérkezésekhez igazodva kezdem a misét.

– Mennyien jönnek össze egy-egy alkalommal?

– Harminc-harmincöten. Én jegyzem az átlagokat, és összehasonlítom régi számokkal, ha nálam eggyel több jön ki, már örülök, de ritkán tudok örülni. Elődöm, Schuler plébános, már 1935-ben azt mondta, ha a pásztor elmegy megkeresni az elveszett egy bárányt, amikor visszajön, nem biztos, hogy megtalálja az itt maradt kilencvenkilencet.

Ami vallásosság van itt, az is gyakran csak babona. Kisrákoson temettem, mikor láttam, hogy a szertartás után a sírásók a szerszámokat a trágyadombhoz viszik és bemártják. Kérdezem, miért? Vállat vonnak: így szoktuk. 1944-ben a szentképekkel beálltak a Zalába, azt hitték, ez megvédi őket a bombáktól. De erről kérdezze meg a kercai plébánost, az több mint nyolcezer babonát összegyűjtött.

Amelyik pap itt kibírja három-négy évig, az már nagy dolgot vitt végbe. Harmadik éves káplán voltam, mikor ide diszponáltak plébánosnak, lelkes káplán voltam a régi helyemen, még legényemberek is jártak hozzám ministrálni, szemet szúrtam, el kellett jönnöm.

Ezen a környéken valaha gazdagok voltak a papok, még szokták emlegetni: a kercai plébánosnak több tehene volt, mint híve. Nagyrákoson is volt száz hold földünk és húsz hold erdőnk, mostanra nem maradt más, mint a templom, a ház meg az udvar.

– És hogy tart misét azokban a falvakban, ahol nincs templom?

– Búcsúk napján valamelyik vallásos ember pajtájában. Motorkerékpárra ülök két táskával, az első táskában vannak a templomi kegyszerek, az énekeskönyvek, a másikban van a harangozó és a kántor, vagyis a magnetofon. A linzi templom harangjátékát vettem szalagra, ez szólítja a híveket a pajtába, utána jönnek a szükséges énekek, én magam énekeltem rá. Az esküvői misét az ivánci templom orgonafelvétele kíséri, egyébként csak harmónium szól.

Be kellett szereznem ezt a gépkántort, a nép nem tud énekelni, mikor rájuk hagytam, karácsonykor még a „Mennyből az angyal”-ban is benne maradtak. Ha áramszünet van, én segítek élőben.

– A hitoktatás hogy áll?

– Egy héten általában egy órára enyém az iskolaterem.

– És ez elég?

– Arra jó, hogy a gyerekek megtudják, létezik pap is. Nincs sok tanítványom, aki például valamilyen tantárgyból megbukik, azt hivatalból eltiltják a hittanóráktól. Hogy miért, azt nem értem, de mindegy. Pankaszon csak egy gyerek jelentkezett, de az ő kedvéért is kijártam.

– A cigányok vallásosak?

– Leginkább beérik azzal, hogy egy szentkép lóg a falon. Azt szokták mondani, hogy a cigány akkor vallásos, mikor még nincs észnél, vagyis a keresztelést óhajtja, vagy, amikor már nincs észnél, vagyis mikor haldoklik. Egyházi házasságot ritkán kötnek, mert ez nem divat, de most már a keresztelőnél irgalmatlanul bekérem a házassági levelet.

Ha van még egy kis ideje, megnézhetjük a templomot.

Átmegyünk az út túlsó oldalára, a templom nagy kertben áll, a község valaha köréje temetkezett, mutatóul meghagytak néhány régi sírkövet.

Felnézek a toronyra, a sisak a napfényben ezüstösen csillog:

– Hogy tudták ezt így lekenni, beállványozták az egész falat?

– Összesen sem volt annyi pénzünk, amennyibe az állvány került volna. Egy hívem belekapaszkodott a torony gömbjébe, egy másik hívem meg ráállt ennek a fejére, így festette le ezüsttel a keresztet.

 

A megrokkant régi útkaparóhoz a katolikus pap igazított el, mint az egyik legkedvesebb hívéhez. Már a vallása is jelzi, hogy „kifalusi”, a felesége révén került ebbe a református faluba, hozományul itt kapott egy kis földet. Azt művelgeti, egyébként már nyugdíjba vonult.

– Hogy élt egy útkaparó az őrségben?

– Az én apám is szegény ember volt, de ő sem panaszkodott.

– Mennyit keresett?

– Az 1956-os felkelés után 1260 forintot kerestem, akkor értem volna el az 1300-at, mikor nyugdíjba mentem, de már nem tudtam kivárni. Sérvvel és vakbéllel operáltak, a szívem is kivolt, könnyebb munkára, éjjeliőrnek meg nem akartam menni, mert az csak a nyugdíjat vitte volna el.

Elhiheti, hogy a mai úttőrök már urak, a tizedét sem dolgozzák, mint mi annak idején. Mi rakodtunk ki a vagonokból, éjszaka jártam haza a vasútról, alig húztam a lábam, de rakni köllött, mert a község nem akart fekbért fizetni a MÁV-nak. Én talicskáztam ki az útra a kavicsot, én terítettem szét, az árkolás, a fahidak javítása, a sáncok rendben tartása is mind énrám maradt.

És olyan keveset fizettek, hogy el kellett járnom dolgozni is mellette. Itt Nagyrákoson nem nagyon akadt munka, a nagygazdák sajnálták az aratórészt, inkább megarattak maguk. Ha mégis kiadták, csak ötven kiló gabona volt a napszám, és a koszt meg a pálinka. Az uradalomban jobban kerestem, de több volt a munka és rosszabb a koszt. Aratástól cséplésig tizenhárom-tizennégy mázsa búzát keresett meg egy kaszás, a marokszedő meg a felét, annyival már ki tudtuk húzni az újig.

Nem messze az asztaltól ott ül az öreg gazdasszony, babot fejt a kötényébe, de közben a beszélgetésünket figyeli:

– És egy asszony mit tudott segíteni?

– Jártam az urammal, és itthon is dolgoztam. Mikor learattunk, a nagyobb részbe hajdina került, a szűk közökbe, ahol a búzakepék álltak, én vetettem el a lent. Kézzel vetettem, jól kelt, hamar kivirágzott, aztán megsárgult, gubó nőtt a virág helyén, le lehetett szedni. Nem kaszáltuk a lent, hanem kézzel nyűttük ki, hogy minél hosszabb legyen. Ha száraz volt a föld, nagyon kellett erőlködni.

Kis markokba összekötöztük, aztán ledergáltuk, ez úgy ment, hogy bevágtuk a vasgereben tűskéi közé, azok letépték a gubót. A gubót aztán megszárogattuk, és kipattogzott belőle a mag az új lenhez.

A szárat nagyobb csomókban vízbe raktuk a tókába vagy a Szalába, lenyomattuk fával, hogy a víz mindenütt ellepje. Ázott három hétig, büdös volt, mint a kolera, mikor a vízből kivettük. Minden markot külön felállogattunk, a külső héja lerohadt, ezt le lehetett zúzni, mint a polyvát, csak a középső szál maradt meg. Kemencébe raktuk száradni, eltiloltuk, akkor finom selymes lett, de gerebennel még kihúztuk a kócot belőle, a kócból lett a ponyva és a vastagabb holmik, a megmaradt finomabból pedig az abroszok, ingek, gatyák.

Rokkapálcán fontuk szálasra, háromszor-négyszer hamus lúgban ki kellett fehéríteni, mert a nyers színe szürke volt. A Szula már befagyott, mikor mi még sajtárszámra vittük le a fonalat, sokszor felfáztunk, de nem tehettünk mást, nem volt pénzünk, hogy megvegyük a bolti ruhát.

Hímezni nem tudtam, de más mindent megcsináltam, ami a ház körül kellett. Kosarat is kötöttem, a Szula-parton, erdőszélen vágtam ágat fűzfákról, bokrokról. Nyersen kötöttük meg, mert csak úgy lehetett finoman elhajtogatni, ha megszáradt, le kellett vinni a Szulára lenyomatni. Csináltunk zsombort, vagyis vékát, kötöttünk szalmából finom zsúpot.

– És ennyi munkával sem boldogultak?

– Mikor már jutottunk volna valamire, egy nagy szerencsétlenség ért minket. Az Őrségen könnyen ment át a háború, csak egy Kiss nevű ember halt meg Őriszentpéteren. Ő nemzetőr volt, de ha berúgott, azt hitte magáról, hogy katona, beállt egy öl fa mögé, és onnan tüzelt az oroszokra, megkerülték őt és agyonlőtték. Már át is ment volna a front, mikor ott lent az úton egy sofőr cigarettára gyújtott, kipattant egy szikra, felrobbant egy lőszereskocsi, és elpusztult mindenünk.

Idegen házban kellett felnevelnünk a fiainkat, még szerencse, hogy így is jutottak valamire. Az egyik Táton él, a másik Szombathelyen, a harmadik, Isten tudja, hol. 1948-ban kiment az erdőre, aztán egyszer csak Grazból írt: ne haragudjunk rá. Egyszer még üzent Ausztráliából, hogy egy kórházban dolgozik, de most már régen nem kaptunk hírt felőle.

 

A katolikus pap másik kedves híve, Páternoszter néni, az öreg varrónő, mikor benyitottam hozzá, épp egy nagykendőből varrt valamilyen rövid kabátot.

– Mennyit tetszik kérni érte?

– Száz forintot, egy ruhaigazításért meg hatvanat.

– Hol tanulta ki a szakmát?

– Még Felsőlendván, az első háború alatt. Apám konvenciós parádés kocsis volt a Széchenyi István grófnál, engem is konvenciós szabóhoz adott be. Bent dolgoztam a kastélyban, felszolgáltam, elmosogattam, aztán mentem a varrodába. A mester feleségével varrtuk a halcsontos ruhákat a két kontesznek, de a mestertől megtanultam a férfiszabást, figyeltem, hogy csinálja, aztán én is próbálgattam utána szabni, ahogy kell.

A háború után a körmendi kórházba kerültem szakácsnőnek, akkor neveltek vallásossá a kedves nővérek, ezt mindmostanáig megtartottam. Sajnos, akkor szereztem a szívbajomat is egy hirtelen ijedségtől. Sok tüdőbajos betegünk halt meg egy időben, nekem is le kellett mennem segíteni a halottöltöztetőnek. Trencsényi fiú volt, mindig marhaságokon járt az esze.

– Nézd – mondta –, a halott téged néz, mind a két szemével.

A kezét a halott háta mögé dugta, és felém lökte, rögtön összeestem, azóta a kútra sem merek menni esténként. A férjem is csak azért nem mert megütni, mert rossz volt a szívem. – Ha ilyen rossz szíved nem volna – szokta mondogatni –, már rég agyonvertelek volna.

Az első férjem, a Páternoszter, szakmája szerint cipész volt, de légnyomást kapott a szemére, többé nem volt szabad éjjel lámpázni neki, ha nem akart megvakulni, a szabadban kellett hogy dolgozzon. Elment cselédnek, havi harminc pengőt keresett és gabonát, a pénzt elcigarettázta és elitta, csak éppen a kenyér maradt meg. Öt gyereket kellett eltartanom a varrásból, Senyeházán, a Kulcsár boltjában dolgoztam, tizenöt fillérért szabtam ki és varrtam meg egy hosszú alsónadrágot, egy dupla galléros, mandzsettás ingért hatvan fillért kaptam. Később beköltöztünk Őriszentpéterre, de Zsoldos Sándor, az ottani boltos sem fizetett jobban.

Harmincöt évig kínlódtam együtt az első urammal, a mi sorsunkon nem változtatott a háború és a felszabadulás sem. Páternoszter belépett a pártba, de nem kapott földet, erre rögtön kilépett, és vallásos lett.

Amikor 1958-ban meghalt, mégis sajnáltam, hatvanhárom éves koromra egyedül maradtam. A fiam, akit a legjobban szerettem, elpusztult a háborúban, hol az egyik, hol a másik lányomnál laktam, és varrogattam, sokszor gondoltam rá: milyen jó volna egy saját otthon.

A szomszédék ajánlották a kiskunlacházi Kovács bácsit, hetvenöt éves volt, most halt meg a felesége, jól meglennénk együtt. Lement a vőm, beszélt a családjával, azt ígérték, hogy ha lemegyek, a fele házat rám íratják a gondviselésért, a másik fél ház a gyerekek köteles része volt. Dicsérték nekem, milyen jó ember, beköltöztem hozzá. Ő ötszázötven forint nyugdíjat kapott, én továbbra is varrtam, még erről a távoli vidékről is lejöttek utánam a kuncsaftok.

Kovács bácsinak vastagbélrákja volt, három évig nem tudta tartani a bélvégét, ezért nem vették be a kórházba sem. Sokat kellett mosni rá. Én is betegeskedtem, nem láttam a régi szemüvegemmel, kértem egy másikat, kiderült, hogy hályogom van, meg akartak operálni. De ha nem sikerül? Uramisten, hogy élek meg vakon? Eszembe jutott, hogy valaha egy öregasszony pálinkával mosogatta a beteg szemét, nekem is volt egy kis pálinkám, fájdalom ellen borogattam vele, azóta kristálytisztán látok, be tudom fűzni a cérnát a tűbe.

Nyolc évig éltünk együtt, mikor meghalt az uram, az örökségemet odaadtam a lányomnak, aki éppen építkezett itt Nagyrákoson. Jól élünk együtt, ők is mindig megtartották a vallást, pedig ez nem volt könnyű dolog. A megdöbbentők petróleumot öntöttek a szenteltvízbe, P. Jóska, a tanácselnök meg odaállt az útra, és jegyezte, hogy ki megy be a templomba. Lopva kellett jönni.

Most már csak ritkán tudok lemenni a templomba, magas a part, igen fulladok. Ha nagyon rosszul érzem magam, feljön a tisztelendő úr és meggyóntat.

Többnyire magam imádkozom Miatyánkot, Üdvözlégyet, néha ima közben megállok, és elgondolkodom, mindig az öt gyerekemet látom magam előtt. Még kisgyerekek, mennek az utcán, tiszta ünneplő ruhájukban, és hallom, hogy összesúg mögöttük a nép:

– Honnan tudja ez a szegény asszony ilyen szépen járatni őket?

 

„Nem kellünk senkinek” – Szatta

Az erdőgazdaság egyik technikusa visz ki Szattára motorkerékpáron. Először az anyósához megyünk be, az ő házuk egy kissé a falu közepe, ide szerelték be a külvilággal összekötő egyetlen szálat: a telefont. Kérdezem az asszonyt:

– Hányan laknak Szattán?

Ujjain számolva, név szerint végigsorolja az egész falut, lánya és veje néha közbeszól, úgy jön ki a százharminckét bejelentett lakos.

– És mennyi volt a háború előtt?

– Kettőszáznyolcvan. De tovább fogyunk, évente elmegy három-négy középiskolás. A fiúk elnősülnek innen, és a lányok idegenbe mennek férjhez, csak egy lány hozott férjet a Bakonyból, de ők is csak átmenetnek tartják Szattát.

Negyven ház van a faluban, kettő már üres, legalább tízben pedig csak egy-egy öregasszony él. Eladni házat nem lehet, a múltkor kijött egy pár Őriből, néztek egy szép házat, úgy volt, hogy megveszik, de aztán csak árendába akarták, úgy meg nem adta a tulajdonos.

– Mivel foglalkoznak az emberek?

– Majd minden fiú kőműves lesz, bejárnak dolgozni Zalaegerszegre. Ha motorral lehetne közlekedni, hetenként kétszer is hazajönnének, de a falu szélén elfogy az út, nagyot kellene kerülniük. Inkább bent maradnak a városban, fusiznak, jól keresnek, vesznek egy házhelyet Egerszegen, aztán be is költöznek.

Van aztán öt erdészeti dolgozó, közéjük tartozik az én gazdám is, gyantát gyűjt. Tavasszal lehántolja a fák kérgét, felszereli a cserepeket, novemberben leszedi. Most nehéz részt hajt, egy új erdőben bozótot kell irtania, hogy mozogni tudjon. Jó, ha egy hosszú nap a nyolcvan forintot megkeresi.

Téesz nincs a faluban, alakult egy, de még 1956-ban szétugrott, az öregek maguk gazdálkodnak. Szatta sohasem volt gazdag környék, a legnagyobb ember sem tudott harminc holdnál többet összeszedni. Ezzel a harminc holddal is szerencsétlenebb ember volt, mint a Rába mellett egy négyholdas, mert az pipás gazdának számított, ő meg csak egy nyomortanyát vezetett.

A nehéz időkben is csak hat embert lehetett kinevezni kuláknak, őket vitték el, meg a kocsmárost, és egy csöndért, aki ide nősült. A rétjeink savanyúak, a savanyú széna pedig tizedannyit sem ér, mint a lucerna, nem táplál, inkább csak töm. Az ember a tehén elé teszi, ha tetszik, eszik belőle, ha nem, megy alomnak.

A szántókon attól függ a vetésforgó, hogy a gazda mikor akarja beadni a földjét a szakcsoportnak vagy az erdőgazdaságnak. Ha még bírja tartani, két évig lóherét, pillangóst vet, utána felszántja, meg is trágyázza, csak utóra jön a gabona. Ha gyorsan szeretne szabadulni, akkor kihajtja: ősszel búzát vet, utána rozsot, utána zabot. A föld aztán sokáig nem tér magához. Meszet már senki sem hozat, hogy a talajt feljavítsa, a szakcsoportnak így is jó lesz.

Valaha pedig mit ért itt egy darabka föld is. Negyvenötben a párom elment a földosztáshoz, hogy örült, hogy jussolt egy holdat. Aztán az uramnak meghalt az apja, az is hagyott ránk, a bátyja is adott két holdat, én is örököltem. Mire összejött ez a tíz hold, mind a ketten megbetegedtünk, örültünk, ha egyáltalán élünk, felajánlottuk az egészet az erdőgazdaságnak.

 

Végigsétálunk a község egyetlen utcáján. Szatta enyhe platón épült, a terepvonalak szelíd dőléssel lefelé tartanak. A talaj nedves, a házak alatt sehol sem ástak pincét, azonnal telifutnának vízzel.

Ötvenkét házhelyet tartanak nyilván, látni néhány új házat, új kerítést, a kerítésoszlopok tetejére a gazdák díszítésül kiégett villanykörtéket raktak, némelyiket be is festették vörösre. De gyakoribbak az elhanyagolt régi házak, előttük a ritkás szőlőlugasban öregasszonyok ülnek.

Szatta nem rendelkezik önálló közigazgatással. Mikor a bírói intézmény megszűnt, Nagyrákoshoz csatolták, most, hogy a nagyrákosi tanács is megszűnik, Őriszentpéterhez került át. Két középület szolgálja a falut, az egyetlen bolt 1963-ban épült – télen, ez meg is látszik rajta, vizes a fala, omladozik. A kultúrház – egyben mozi is – elhagyatott, csak a falán lógó régi képek emlékeztetnek arra az időre, mikor Szattán még annyi fiatal élt, hogy futballcsapatot is össze lehetett hozni belőlük.

Ott, ahol a házszámok elfogynak, az út is véget ér, csak keskeny, füves csapás vezet tovább. Az erdő szélén tábla jelzi, hogy onnan már Zala megye, Göcsej következik.

A falu kihalt, útközben csak egyszer szólítottak meg minket, mivel az erdésztechnikus társaságában láttak, azt hitték, hogy én adom ki a fakitermelési engedélyeket. Szattán az erdő egy része megmaradt a parasztok kezén, ha a kérvényükre tízforintos bélyeget ragasztanak és igazolják, hogy befizették a harminckét forintos erdőőri díjat, évi másfél köbméter fát kivághatnak a saját erdejükből. Van, aki még ennyit sem vesz ki, mostanában nincs ára a fának, a régit is az udvar mélyén eszik a bogarak, csak a papírfát vásárolja fel az erdőgazdaság.

 

Szatta utolsó bírója már elmúlt nyolcvanéves, mióta a felesége meghalt, magában él, nem sokat törődik a világgal. Járkál a ház körül, ruhája elkoszolódik és leszakad róla, ha van bora, megissza, ha bejön valaki az udvarába, beszélget vele. Minket sem biztat, de nem is kerget el, leültet egy padra, mely minden eresztékében korhadt már, fejünk fölül a fáról néha apró hernyók hullanak elénk.

– Zsiga bácsi volt az utolsó bíró Szattán?

– Én voltam az utolsó bíró Szattán. Egész 1949-ig.

– Mennyi fizetést kapott érte?

– Elég volt dohányra és fröccsre. Meg jóban lehettem a menyecskékkel, bejártak hozzám a községházára. Akkoriban még úgy állt a palavesszőm, mint a római vallás.

– Miért pont a római vallás?

– Köztudomású, hogy az a legerősebb. Mikor megszűnt a bíróság, mondták, hogy lépjek be a pártba, majd kapok állást. Nem léptem be, nem vagyok ellensége, de mit pártoskodjak? Éltem a földemből.

Aztán elfogyott az erő, nem tudtam dolgozni. Hosszúhegyen volt egy kis szőlőm, az ment tönkre először, a tőkék között feltünedeztek a kis fenyők. Négy gyerekem van, mindnek kínáltam a földet, egynek sem kellett. Leadtam tíz holdat a szakszövetkezetnek, nemhogy pénzt, de még egy sor írást sem kaptam róla.

De a majornál még megtartottam a birtokomat, ott olyan jó földek vannak, hogy egy magyar holdért annak idején egy érmes bika árát fizettem ki. Azt nem kapják meg ingyen. Most ugyan parlagon hever. Tavaly még segített a nővérem, de tavasszal beteg lett, meglátogattam, látom, hogy meggyűrűsödött a szeme. Mondom az öcsémnek: nem soká él már az anyátok. Utoljára rá se néztem, nem szeretem a betegeket. Két hete temettük.

Majd így megy el szegény Szatta is, nem üdülőhely, nincs egy tó, ami megmenthetné. Értem én, hogy a kis falvaknak el kell tűnniük, de higgye el: a nagyobb községekben több a gazember, mert itt az emberek jobban ellenőrzik egymást.

Negyven év körüli férfi megy el a ház előtt, a vállán kasza. Beinvitálják, nyakát kínos-mereven tartva ereszkedik le mellénk a padra.

– Ebben a rothadt vizes lakásban reumát kaptam, évenként beleáll a nyakamba, és még egy orvos sincs, aki megnézze.

– És magának ilyen nyakkal is kell dolgozni?

– Muszáj. Tanácsi földet bérelek, idén felmondom, és most az utolsó évben két termést akarok levenni róla: rozsot és tarlórépát.

– Saját földje nincs?

– De van, négy hold szántóm, terem rajta negyven mázsa gabona.

– Nem sok.

– Az igaz, de én nem szórok szét rajta két vagon meszet, mint a régiek. Én nem ölök pénzt a földbe, gyerünk, kiveszem, amit lehet. Rendbe teszem a házat, bebútorozom a szobákat, az asszony szerzett jogosítványt, veszünk hozzá autót.

– Másként nem lehetne?

– De igen, itt is meg lehetne csinálni ugyanazt, mint Nádudvaron: öntözni kellene és belterjesen gazdálkodni. Tőke kellene hozzá, és egy jól szervező technikus. Olyan dolgokkal kezdenénk, amiből már az első évben fizetni lehet, különben a paraszt nem hinne nekünk. A sárgarépa például nagyon bírja a mi kötött talajunkat.

De a gyümölcs is megérné. Most ingyen össze lehet szedni a szilvát a fa alól, csak annyi új fát telepítenek, ahány régi kipusztul. De ha volna egy szárító meg egy pálinkafőző, az emberek törődnének a gyümölccsel, a hosszú szilva jó lenne cefrének, a sózó körte pálinkának.

– És miért nem próbálják meg?

– Szattán az emberek nem hajlandók. Még a legeltetési társulat is megbukott. Felváltva őriztük a község állatait, minden hetedik-nyolcadik munkanapom kiesett, esetleg éppen akkor, amikor aratni kellett volna. Azt a két tehenet nálam előrzik a gyerekek. És most mondja meg: ki adna nekünk pénzt, mikor az állam az egész mezőgazdaságból kivonja a tőkét? Ezekre a földekre!

– Akkor maga miért csinálja?

– Nincs szakmám, az én munkámért mit fizetnek városon? 1500 forintot?

Nincs tovább, elhallgatunk, csak az öreg bíró dünnyög:

– Olyan borom volt, hogy elhitték, hogy a Balatonról küldték.

 

Elhanyagolt, lepusztult bakhátakon vergődünk át, a két-három éve nem használt réteken már húsz centi magasra nőttek a behullott fenyők.

– Ez a föld kié?

– Az erdei munkások illetményföldje lenne, de nem veszik ki. Saját földjük is van, örülnek, ha azt bírják művelni.

Az útfordulóban elhagyott erdészház áll. A villanyt nem hozták fel ide, olcsóbban kaptak egy új házat a faluban. Az erdész amúgy is be akart menni a faluba, mert a gyerekek iskolás korba léptek, és télen nem tudtak volna levergődni a domboldalon.

A ház messziről jól mutat, olyan, mint egy kis villa valahol Pest környékén, piros cseréptető fedi, de ahogy ágaskodva benézek az ablakon, látom, hogy a mennyezet már beázott, a padlódeszkák rothadnak.

A ház mellett már felhagyták a zöldséges ágyásokat, a fák alatt csak néhány tavalyi megbarnult alma fekszik, üresek a nyúlketrecek is, mindent elborít a magas fű.

– Mikor épült ez a ház?

– 1952-ben.

– Most mihez kezdenek vele?

– Majd ha ráérnek az emberek, lebontják.

 

Alig lehet járni a fák között, mindent elborít a gaz, a cserje, a bokrok. A munkások tisztítják az erdőt, sarangba hordják össze a kivágott fát, szakad róluk az izzadság.

– Ki van számítva, hogy a bányászok után miénk a legnehezebb munka, akkor miért nem fizetik meg? Fölöttünk nincs tető, a nagy meleg, a nagy hideg kikészíti az ember erejét. A legközelebbi bódé öt kilométerre van tőlünk, nem tudunk átmelegedni, mind reumások vagyunk.

Egy évben harminc munkanapunk esik ki az időjárás miatt, négy forint ötvenes órabérrel számolják el, de van egy kötött keret, ha ezt túlléptük, már nem kapunk egy vasat sem. Hogy csökkentsék az üres órákat, télen kényszerfoglalkozást tartunk: kibontjuk a sarangot, és lehéjazzuk a fát.

– Maguk szattaiak?

– Igen.

– Mit gondolnak, meddig él még ez a falu?

– Az biztos, hogy húsz év alatt elfogy. Talán ha három fiatal gazda van, ezek is negyvenöt év körüliek. Megyek végig a falun, sorolom magamban: na, ez befejezte, ez feladta, ez ki lett mellesztve. Csak ebben az évben három gazdaság számolódott fel.

Az öreg gazdák még pénzért sem kapnak munkaerőt. Tavaly még elmentem kaszálni egy öreghez, de hát magamtól loptam az időt, idén már nem vállaltam.

Most már mondják: milyen jó lett volna, ha megmarad a téesz, kapnánk nyugdíjat. Ma már senki sem töri magát a földért, régen akkora értéke volt, hogy még az erdei nyiladékot is lelegeltették. A kulák úgy igyekezett, hogy még egy holdat szerezzen, hogy még enni sem mert, egy marék perecet tett a kötényébe, azt rágta szántás közben. Aztán most veszi át a földet az erdőgazdaság, aranykoronánként nyolcvan forintot ad, a legjobb föld holdjáért hat-hétszázat.

– Sok az öngyilkosság a környéken?

– Hát volt egypár. Egy idősebb gazda egy patkóra drótot kötött, a másik végét a csuklójára csavarta, és a patkót földobta a villanyvezetékre. Ahogy megcsapta az áram, hanyatt esett, a könyöke és a sarka belevágódott a földbe, és kiégette a füvet. Még most is meglátni a helyét.

– Miért lett öngyilkos?

– Állítólag összeveszett a vejével. A másik öngyilkos egy sánta fiú volt, testi hibája fölötti bánatában többet ivott, mint keresett. Megszeretett egy lányt, aki nem szerette őt, addig gúnyolódtak rajta, amíg felakasztotta magát.

A harmadik jóképű, magas fiú volt, de beteg. Mikor a motorfűrészesek még sisak nélkül dolgoztak, a fejére esett egy ág és megütötte. Kezelték kórházban is, de időnként előjött a bónája. Három napig ivott, de úgy, hogy bent aludt a kocsmában, negyedik nap meg részegen hazament, és felkötötte magát.

 

Bemegyünk a falu egykori ezermesteréhez, legtekintélyesebb polgárához. Az udvar, a gyümölcsöskert, a gazdasági épületek tiszták és gondozottak, de a gazda már járni is alig tud. A háború óta nem láttam ennyire tönkrement embert, ahol a ruha nem takarja el a testét, mindenütt sebek, vörös daganatok, megszakadt erek csomói tűnnek fel. Hosszasan pihen, mielőtt nekivágna az öt lépcső magasságnak.

Lábát húzva kimegy a konyhába, fanyar cormin bort hoz, megemeli a poharát:

– Egészségünkre!

Nem tehetek róla, nem jut eszembe jobb kérdés:

– Sokat dolgozott életében?

– Nem volt pihenésem. Mikor elültettünk, elmentem vándorolni a méheimmel, mire visszajöttem, már lehetett kaszálni.

Fákkal is foglalkoztam. Tapasztaltam, hogy a homokos, jó talajban hamarabb nő a fa, de lazább szövetű, ha átültetik, nem bírja a nehéz őrségi agyagot. Vadalmamagot vetettem, azt neveltem, tavasszal nemesítettem, felbontottam a háncsát, és aládugtam egy oltógallyat, következő évben megfogott. Sokkal edzettebb lett, mint a szelíd fák, tömöttebb a rostszövete, jobban is fogamzik.

– És mióta méhészkedik?

– 1925 óta. A faluban volt egy méhész, attól szereztem egy rajt, a kaptárt magam csináltam. Már két éve nem bírok vándorolni a méheimmel, nagy munka, én már tehenet sem merek vezetni, ha megszalad, nem tudok elugrani előle. Ha naponta háromszor nem szedem tele magam orvossággal, fel sem tudok kelni.

Sohasem hevertem ki a gyerekkori nyomort. Korán meghalt az anyám, aztán az apám is elment a háborúba, kilencéves voltam, mikor itt maradtam a négyéves öcsémmel és a nyolcvanhárom éves nagymamával. Az államtól nem kaptunk mást, csak egy kis hadibúzát, nagymama mozsárban megtörte, ebből sütött kenyeret, tavasszal alig vártuk, hogy legyen már zöld gyümölcs a fán. Tízéves koromban már kaszálni mentem.

– Elbírta a kaszát?

Az öreg elmosolyodik.

– Derékban egy kicsit vágott. Édesapám 1918-ban hazajött, nagymama még ugyanabban az évben meghalt, talán csak az éltette, hogy el akart számolni velünk.

Egy darabig együtt gazdálkodtunk, húszéves voltam, mikor apám újra megnősült. A három-négy aranykoronás gyönge földön kevés termett – az egész termést a pajtában kézzel elcsépeltük, ebből nem élhetett meg egy egész család. Kitanultam az ácsszakmát, gondoltam, így könnyebb lesz.

Nehezen ment a tanulás. Gyerekkoromban nem járhattam be a többiekkel Nagyrákosra, mert nem volt cipőm, írni-olvasni úgy tanultam meg, hogy megkértem a tanítót, rendelje meg nekem a könyveket, és otthon a nagymamával forgattam őket. Mikor ácsinas lettem, egy nyugdíjas rajztanár tanított meg a mértani számokra óránként két pengőért.

Az ácsmunka nem sok pénzt hozott, „búzavalutában” fizettek, egy napra tíz kiló búzát kaptunk. Ha átszámítjuk, ma egy ács legalább ötven kiló lisztet megkeres.

Az öregember csak most veszi észre, hogy jegyzem a szavait:

– Meg akarja írni, amit mondtam?

– Igen, szeretném.

– Ne írjon rólam. Engem ebben a községben mindig tiszteltek, beválasztottak a képviselőtestületbe, ne tudják meg, hogy valaha milyen nyomorban éltem.

Kifogyott barna arcában csak a szeme él:

– Ne írjon rólam, vagy legalább ne írja ki a nevemet.

 

Megint elmúlt egy nap, zsebre vágom a jegyzeteimet, éhes vagyok, utánaszámolok: négy napja nem ettem főtt ételt. A faluban nincs vendéglő, a boltban még sört sem lehet kapni, csak valami olvasztott savanyú cukor ízű szörpöt, szerencsére a kísérőm meghív vacsorázni az anyósához.

Vendégszokás szerint zsírba fullasztott sült húst eszünk tésztával és tökmagolajos salátával, az asszony mentegetődzik, hogy csirkét sem tud adni, de mindet elragadják a dolmányos varjúk.

Beszélgetés közben megakad a szemem egy régi díszlapon, a házigazda nevére szól, valaha a gyantaszedés mellett a párttitkári funkciókat is ellátta a faluban.

– Valakinek azt is kellett csinálni.

– 1956-ban nem történt bajuk?

– Egy régi kulákházban laktunk – mondja az asszony –, az állam kiadta nekünk árendába, októberben itt szorult össze a falu minden kommunistája, közte a mi családunk, meg az uram bátyja a hozzátartozóival.

Hallottam, hogy éjszaka ott járkálnak a felkelők a házunk körül, kavicsot dobáltak az ablakunkra, úgy hallatszott, mintha pisztollyal lőnének, a sógorom rögtön bebújt az ágy alá. Én behoztam egy baltát, és az előszobában nekitámasztottam a falnak.

Egyik nap, éjfél után, bejöttek hozzánk. Egy főhadnagy vezette őket, az anyja hívta haza Pestről, ő szervezte a faluban a zászlótépést, a könyvégetést, ő vezényelte a Himnuszt.

Megáll a tiszt, benyúl a zsebébe, azt hittem, pisztolyt akar elővenni, rögtön felkaptam a baltát. Bent a szobában az ágyon ott feküdt a kétéves kislányom, ott állt mellette a másik – mindenre el voltam szánva. A tiszt kihúzta a kezét a zsebéből, elkezd minket ócsárolni, büdös kommunistázni, szerencsére nem tudott belekötni az uramba meg a többiekbe, akik a szobában álltak, rágták a szájuk szélét, és néztek maguk elé. Addig tartott a cirkusz, amíg az asszonyok el nem jöttek a férjükért, és haza nem vitték őket.

1957 márciusában bejött hozzám egy nagy fekete kocsi katonatisztekkel, három ült bent a kocsiban – köztük az én kis főhadnagyom is –, egy pedig magyarázott. Tisztázni szerették volna a fiút, adjunk egy írást, hogy a nehéz időkben rendesen viselkedett, ez kellett volna ahhoz, hogy megmaradhasson a hadseregben. Nem adtunk semmiféle írást. Beültettek a kocsiba, és bevittek Nagyrákosra, a tanácsházba, csak mi voltunk a szobában, a főhadnagy leült a géphez, ő akarta írni a jegyzőkönyvet.

– Én csak egy buta parasztasszony vagyok, de én így nem beszélek. Legyen idegen tanú is, és vezesse más a jegyzőkönyvet.

– Maga rosszabb, mint a farkasok.

– Az nem lehetetlen, kérem.

– Írja alá, hogy nem csinált semmit a fiú! Nem érti, hogy egy ember életéről van szó!

– És az én életem? Ki gyógyítja meg az én tönkrement idegeimet? És rothadjon meg az, aki fegyvert emel azokra, akik megszabadították a kaszától és a kapától.

Végül csak be kellett hívniuk egy ismerős sofőrt, akkor már hajlandó voltam elmondani, mi történt. Azóta a főhadnagy elvtárs a hajógyárban dolgozik, cipeli a vasakat. Nagyon jó helyen van ott, én is így keresem a kenyeremet.

 

Gazdag Pankasz

Pankasz hosszú ideig alárendelt szerepet játszott a szomszédos Nagyrákos mellett. Nagyrákos adta az első őrnagyot, az Őrség első nemeseit, falai közt katolikus és református templom épült és híres körzeti iskola. A község mintha be is érte volna ennyivel, a további fejlesztés költségeit már nem vállalta, orvosi és állatorvosi lakásra nem volt hajlandó áldozni. A jelentéktelen, alig száztíz házból álló Pankasz vállalta magára mind a kettőt, és ezzel megkezdte a felzárkózást.

A pankasziak büszkén mondogatják, hogy aki az ő falujukba jött, mindenki meggyökeresedett, 1942-ben még lengyel menekülteket is befogadtak. Persze nem mindenki előtt tárták ki a kapukat, tehetséges és ügybuzgó bíráik ki tudták választani, hogy kit érdemes hívni.

Több mint hetven évvel ezelőtt, mikor az őrségi falvakban még faekével szántottak, Pankasz már iparosodni kezdett. 1896-ban olasz munkások felépítették a téglagyár égetőkemencéjét, a termelés megindításához pedig Pórszombatról hozattak téglás családokat.

A század első évtizedeiben felépült a Baumgartner- és a Kulcsár-féle fűrésztelep, ugyancsak Kulcsár tulajdonába tartozott az a téglagyár, mely már 1940-ben prést használt kézi forma helyett, és a cserepet is gépi erővel készítette.

A háború és az azt követő évek túlkapásai visszavetették a pankaszi ipar fejlődését, így például 1946-ban a Téglagyári Egyesülés, mely fennhatósága alá vonta a pankaszi üzemeket, eladta a Kulcsár-fűrésztelep gépeit ócskavasnak, az 50-es években pedig leállította a téglagyártást, mivel véleménye szerint a téglára nincs országos igény. Napjainkban a téglagyár és a fűrésztelep újra dolgozik, sőt kialakult egy új iparág: a vállfakészítés is.

Pankasz lakóinak többsége azonban ma is a földből él. A pankaszi paraszt szorgalomban talán még a többi őrségi embert is felülmúlja. Mindent alárendel a munkának, a lakásban gyakran nincs vízvezeték, de az istállóba okvetlenül bevezetik. Az állatok szőrén szikrázik a nap, bár a gazda lába esetleg térdig rothad a fekélytől. Az állat amúgy is a pankasziak büszkeségének legfőbb tárgya, előfordult, hogy egy beteg üsző gyógyíttatására értékének dupláját is ráköltötték.

Pankasz kétségkívül a leggazdagabb falu az Őrségben, a községben jelenleg húsz-huszonöt személygépkocsit tartanak nyilván, könnyen lehet, hogy egy év alatt megduplázódik ez a szám. Ma már, divatos szóval élve, paraszti státusszimbólum lett az autóból, éppúgy, mint néhány éve a kombinált szekrényből vagy a butángáztűzhelyből.

Némelyeket talán egy helikopter vásárlása sem vágna földhöz, egy pankaszi gazdáról azt mesélik, hogy mikor a takarékpénztárba új vezetőt akartak választani, és neki nem tetszett az illető, azzal fenyegetődzött, hogy kiveszi a pénzét, és csődbe kergeti az OTP-t. Ugyanez a paraszt nagy dologidőben hetekig nem fekszik ágyba, az istálló falának dőlve, állva alszik egy-egy órát.

Anyagi jóléte ellenére az összes őrségi falu közül számomra Pankasz volt a legkevésbé rokonszenves. Központja zavarosan és rendetlenül épült, az iparcikkbolt előtti teret és a kocsmát ellepik a cigányok, egyetlen nevezetességét, a szoknyás haranglábat csak egy trágyalében úszó udvaron átvágva lehet megközelíteni. Lakói nem gorombák, de bizalmatlanok és számítók, az őrségi hagyományokkal ellentétben minden idegent gyanakodva fogadnak. Pankasz magán hordja a falunak nagy, városnak túl kicsi települések felemás jellegzetességeit.

Nem akartam, hogy személyes benyomásaim félrevezessenek, később néhány pankaszi vezetővel beszélgetve előhoztam ezt a kérdést. Azok a vezetők, akik más falvakból kerültek ide, felragyogó arccal kezdték csepülni Pankaszt. A népi rigmusok csak „Tóbafingó Pankasz”-nak nevezik, újabban pedig akkor fejezte ki az Őrség a véleményét, mikor az 1970-es területi rendezésnél egyik község sem akart Pankaszhoz kerülni. Nagyrákos inkább Őriszentpéterhez csatlakozott, de a végül ide csatolt Viszák és főleg Kisrákos is az utolsó pillanatig küzdött a döntés ellen.

Irányító szerepét ma sem tisztelik, közszájon forog a gúnyos közmondás: Pankasz a világ közepe, itt olajozzák a tengelyt.

 

Pankasz távlatilag cigányfaluvá változik. Az l866-os tagosításnál még csak egyetlen cigánycsaládot jegyeztek fel: Czene Józseféket, jelenleg a falu 702 lakosának majdnem a fele cigány. Néhány éven belül ez az arány még inkább eltolódik majd, az évi tíz-tizenkét újszülöttből legalább nyolc cigány. Ha egy cigány fiú megnősül vagy egy lány férjhez megy, új házastársát is magával hozza Pankaszra, az ország legtávolabbi sarkaiból is hűségesen megtérnek, így még az elvándorlások sem csökkentik létszámukat.

Még ma is kibékíthetetlen ellentét választja el egymástól a „parasztokat”, és a „zenészeket” – így kell hívni őket, vagy „művészeknek”, akkor is, ha soha nem volt a kezükben hegedű. Ha valaki nyíltan cigányoknak szólítja őket, komoly veszedelmeknek teszi ki magát. Közös rendezvényeket lehetetlen összehozni, az „Öregek Napján” is külön asztalnál ültek a „parasztok” és a „zenészek”. A Déryné Színház sem tud lekötni előadást a faluba, mert a parasztok inkább átjárnak Kisrákosra színházat nézni, csak hogy ne kelljen egy levegőt szívni új szomszédaikkal.

Hosszú évek alatt csak két „vegyes” házasság fordult elő: az italbolt cigány vezetője elvett egy óvónőt – ők hamarosan beköltöztek Zalalövőre –, és egy vízvezetékszerelő a vállfaüzem egyik cigány segédmunkásnőjét – ennél a frigynél inkább az asszonyt sajnálták, mert a férj iszik.

A felsőbb szervek túltették magukat az ellenségeskedések dühén, erejüket inkább arra fordították, hogy kiemeljék a cigányokat a Sport utcai péró nyomorából. Az 1965-ös „C” (cigány) akció keretében hatvanötezer forintos kamatmentes kölcsönt adtak minden építkezni kívánó cigánycsaládnak, ha legalább tíz százalék előtakarékosságot fel tudott mutatni. A pénzen kívül építőanyagot, házhelyet is beszámítottak, mégis nehezen gyűlt össze a megkívánt tíz százalék, mert a fizetés után egy-két nappal a cigánycsaládoknál csak mutatóban akadt valami pénz. A tanács adminisztratív eszközökhöz nyúlt, minden hónapban három-négyszáz forintot letétbe helyeztetett a munkahelyen.

A következő problémát a házhelyek okozták, nagyobb összefüggő állami terület nem állt rendelkezésre, ez amúgy sem felelt meg a célnak, mert ha modernebb formában is, de felújította volna a régi telep gettószerű zártságát, inkább maszek házhelyeket vettek igénybe, és a cigányokat szétszórták az egész falu területén. A parasztok tiltakoztak: az Őrségben nincsenek zárt udvarok, attól féltek, hogy a cigányok összeszedik majd a gyümölcsöt és a baromfit. Amelyik cigány nem ásott kutat is a házához, az a szomszédjánál hiába kopogott vízért.

A cigányok közt huszonhat analfabétát tartanak nyilván, valamennyien ötven éven felüliek, még a nevüket sem tudják leírni. A fiatalabbak közül is sokan kimaradnak az általános iskolából, és az igazgató hiába agitálja őket vissza, a szemébe vágják:

– Miért menjek vissza, igazgató úr, mikor a hat osztályommal is többet keresek, mint maga az iskolában!

De szaporodnak a felemelkedés jelei is. A száztizenkét rádióból ötven, a 80 tévékészülékből harminc a cigányok tulajdonába tartozik, huszonhárom család újságot rendelt. Ami régen elképzelhetetlen lett volna, két cigány is tehenet tart, hogy a gyerekei tejhez jussanak. A cigánylányok csinosak és jobban öltözködnek, mint a „parasztok”, belőlük kerül ki a híres pankaszi röplabdacsapat is, mely sokáig szerepelt a magyar bajnokság élvonalában. Térhódításukat jelzi az is, hogy a tizennégy tagú községi tanácsba két cigányt is beválasztottak.

 

Évenként négy „C” lakás épült – 1970-ben egy sem, mert a keret teljes összegét Körmend kapta meg, nem vált be ugyanis a körmendi vezetők elragadó ötlete, hogy a városszéli cigányokat egyszerűen feltelepítették a Korona Szálló első emeletére. Ez az oka, hogy a pankaszi Sport utcai telepen megmaradt két-három régi ház. Először ide megyünk ki.

A cigánysort egy gyanús szagú és küllemű árok választja el az úttól, rothadó deszkázatú híd vezet át rajta. Az egyik ház előtt kint ül Kánya Elek, a falu legtekintélyesebb öreg prímása. Hellyel kínál maga mellett a pokróccal letakart padon.

– Elek bácsi, az Őrségben hol élnek zenész cigányok?

– Csak Pankaszon. Kercán a „Kossuth” meg a hasonlók jobbára csak téglavetők, ahogy a polgárok közül is megtanul néhány zenélni, úgy ők is.

Pankaszról jön ki a legtöbb mester, itt olyan a bölcső. Géza bátyám Bécsben játszott, Lajos bátyám Sopronban Magyariékkal, olyan kontrás, mint ő, sohasem volt, a fiam Szombathelyen. Az unokáim közül egyet felvettek a rajkózenekarba, ő nálam járt iskolába. Láttam, jófejű gyerek, mikor kilencéves lett, az apjával vetettem hegedűt, és elkezdtem tanítani prímásnak. Ahhoz kell a legtöbbet tudni.

– Maga ismeri a kottát?

– Nem, kérem, fejnaturalista vagyok, mint régen a Rácz Laci. Az unokámat sem kottából tanítottam, először csak a hegedűt mutattam meg, aztán egy-két napig a húrokat pengettem vele. Őszfelé kezdtük az „Arra alól faragnak az ácsok”-kal, tavaszra már önállóan játszott.

Aki nem volt ekkora zseni a zenében, annak is ki kellett járni a faluból. Pankaszon csak két kocsmát tartottak: a közbirtokosságit meg a Kajdácsi Józsefét, hogy élt volna meg ennyiből az a rengeteg ember? Czene Csehbogár Pistának például tizennégy gyereke volt, és mind muzsikált. Én tizenkét tagú bandával dolgoztam, Horváth Gyula hattal, Horváth Béla és Czene József öttel, Sukár három-néggyel, de ha munkája akadt, még hívott embert maga mellé.

Hetenként két-három este játszottunk, volt olyan, hogy ötven-száz pengőt is elhoztunk egy muzsikálásból, ha nem ment, akkor ki kellett járnunk a mezőre.

– Maguk hogy vannak a többi cigányokkal?

Kánya Elek elnéz a fejem fölött, ezt a témát nem tudja nyugodt fölénnyel kezelni.

– Sehogy, kérem. Mi régen is, ha dolgozni mentünk, egyforma munkát végeztünk a magyarokkal. Az oláh cigányok mások, azokat különválasztották, háborgó népek voltak, veszedelmes emberek, vagy dolgoztak, vagy nem.

Én néha szégyellem őket. A bevonuláskor Erdélyben voltam katona, megyek végig egy városon, látom, hogy egy cigányasszony szedi össze a csikkeket:

– Az minek magának?

– Elszívom.

Este beültem az állomáson a vendéglőbe, csak úgy, passzióból elkezdtem játszani a főnöknek. Jön egy derék cigány hegedűvel, rettentő elegánsan:

– Maga roma, vitéz úr? – kérdezi tőlem.

– Nem, én zenész vagyok.

– Honnan?

– Vas megyéből.

– Onnan jönnek a legjobb mesterek.

Összebarátkoztunk, záróra után meghívott magához. Bemegyünk a gyönyörű lakásba, a lámpa alatt ott ül a felesége, az az asszony volt, aki reggel a csikkeket szedte, most is a koszos dohányt válogatta az asztalon. Hogy legyen így becsülete a cigányoknak?

 

Kánya Elek afféle vadszőlővel befuttatott kis faházban lakott, a másik Sport utcai cigányház viszont már komoly téglás épület, bent a falu közepén is a legjobbak közé számítana. A család éppen ebédel, csak egy tisztán tartott kisfiú totyog fel-le a konyhában. Itt is felteszem a nem éppen tapintatos kérdést:

– Miért haragszanak, ha valaki cigányoknak hívja magukat?

Mindnyájan leteszik a kanalat, és egymásra néznek, mintha ki akarnák választani, hogy ki feleljen nekem.

– Nem szeretjük, ha cigánynak hívnak minket – mondja az öreg gazda –, ebből csak bajunk származott, előnyünk soha. Az első világháborúban több halottunk volt ezen a telepen, mint fent az egész faluban, a gazdagok felmentették magukat, a szegény meg potyogott. Mégis azt mondták, hogy a cigány kihúzza magát.

A cigányember mindig fél attól, hogy a szemére hányják származását, a gyerekeket sem merjük zenére nevelni, hogy még a foglalkozásukból se lehessen felismerni őket. Játszik a faluban egy gitárbanda szaxofonnal, de ez sem komoly dolog, az igazi zenészek közül a legfiatalabb is elmúlt harmincöt éves.

Az asztalnál két fiatalabb asszony ül: az öreg egyik lánya és a menye, ők is előhozzák a sérelmeiket.

– Tessék mondani, ha elfognak egy galeri társaságot, az újság mindig megnevezi, hogy ki volt cigány, a többiről miért nem írják meg, hogy paraszt?

– Én gyárban dolgoztam, ha valami elveszett, mindig a cigányokon keresték. Pedig én egyszer megtaláltam egy pénztárcát, és vissza is adtam.

– Ha egy cigány fiú szórakozik egy magyar lánnyal, már megjegyzéseket tesznek, és az anyja pedig rögtön a falra mászik. Az én bátyám NB/I-es röplabdás, lement a Balatonra egyik barátjával, a fiú anyja meglátogatta őket, és botrányt csinált: hogy kerül ide egy cigány? Mikor Olaszban járt a csapattal, bárhová elmehetett.

– És a parasztok mégis azt mondják: maguknak jobb, mint nekünk, azért lépnek be a pártba.

– Sok párttag van maguk között?

– A négy fiam közül három, a menyem bátyja a szombathelyi pártbizottság egyik vezetője. Névadást, társadalmi esküvőt Pankaszon eddig csak cigánycsaládban tartottak.

– Valaha én voltam a MADISZ propagandistája – mondja az egyik fiatalasszony –, plakátot ragasztottam, letépték, feltettem másikat. De aztán a titkár elitta a bélyegek árát, és megszűnt a szervezet.

Hogy kibeszélhették magukat, megnyugodtak, esznek tovább, csak a nagymama ingatja a fejét:

– A parasztok azért haragszanak ránk, mert másképpen élünk, mint ők, nem foglalkozunk marhával, lóval. De nekünk nincs helyünk a számosállathoz, birtokunk sincs, a tanácstól bérelünk egy kis tartalékföldet krumplinak. Nem is értünk az állatokhoz, régen a pankaszi cigányembereknek a muzsika mellett a halászat volt a mellékfoglalkozása, pontyot fogtak a Zalában meg rákokat. Most nem lehetünk egyik óráról a másikra tehéntartó gazdák.

– A fiai hol dolgoznak?

– Az egyik a fűrésztelepen, a másik a téglagyárban, nézze meg, hogy milyen nehéz munkát végeznek.

 

A pankaszi gazdák anyagilag jól állnak, és annyiban azért már hajlanak az idők szavára, hogy a gyerekeiket elküldik tanulni. A fiatalok, ha végeznek, egy darabig még otthon maradnak, de hamarosan megunják a hajnali vonatozást, és beköltöznek a munkahelyük közelébe. Évente tizenegy-tizenkét embert veszít el ily módon a falu. A pankaszi üzemekben kevés parasztfiút találni, legfeljebb néhány technikust és szakmunkást, a fizikai erőt igénylő munkát szinte kizárólag cigányok végzik.

– Most már bennük sincs meg az az ambíció, mint két-három évvel ezelőtt – mondják a fűrésztelepen –, akkoriban bejöhetett 25-26 vagon fa, munkaidő után is nekiálltak lepakolni, még vitatkozni is kellett, annyian jelentkeztek. Most meg csak húzzák a szájukat, ha bent akarom tartani őket fél öt után.

A cigány munkásaink csak addig hajtanak, amíg felépítik a házukat és be tudják bútorozni, ezen túl nem erőltetik magukat, kulturális igényeik nincsenek, és az italon kívül szenvedélyük sem. Beállnak 1800 forint havi keresetre, ennyit meg akkor is összehoznak, ha naponta csak hat órát dolgoznak keményen.

Pedig most nálunk is a rakodás a legfontosabb munka, hadd emlékeztessem magát, hogy Magyarországon minden negyedik-ötödik munkás anyagmozgatással foglalkozik, a vagonrakás pedig külön szakmává fejlődött. A külföldi megrendelőink elküldik a rajzot, hogy kell kinézni a vagon belsejének, hová kell előtét, választó, mert speciális gépekkel rakodnak le, és azoknak nem mindegy, hogy lett betéve az anyag. Például a kérgezett hulladékot Klagenfurtba szállítjuk, ott két 600 köbméteres siló szippantja be, ennek a méreteit kell figyelembe vennünk.

A rakodóink átlagos életkora negyven-negyvenöt év, és ezt a munkát nem lehet hatvanéves karokkal végezni, mint például a kaszálást. Még az 1800 forintos keresethez is meg kell emelni a napi 100-150 mázsát. Ha a mai gárda kiesik, nem tudom, mi lesz velünk.

A vezető felsóhajt.

– Nincs kedve végigsétálni a telepen?

Az egykori Baumgartner-fűrészüzem nem sokat változott az 1945-ös államosítás óta. Csak a zárléc készítéséhez szereltek be új gépet, a telep lelke: a gatter, még a régi, háború előtti masina. Megbízhatóságát – és talán a magyar fűrésztelepek műszaki színvonalát – jellemzi, hogy ezen a gatteren vágták le a Lignimpex egyvagonnyi mintaáruját, mellyel külföldön kívánják propagálni a magyar faipar áruválasztékát.

A telephely sem sokkal különb, az alapanyagteret – ahol a feldolgozásra váró fát tárolják – egy mocsaras területen helyezték el, a rakodók néhány éve még térdig jártak a sárban, a helyzet azóta javult, mióta ide hordják a pankaszi téglagyár hulladékát, már jó három méter mélyen beletaposták a sárba.

A fűrészüzem főleg szovjet lucfenyőt dolgoz fel, a luc gerendája és deszkája egyformán fehér, alig látni benne görcsöt. A luc szovjet import, a Szovjetunióban kefesűrű telepítésben nő, évente csak egy-két millimétert vastagodik, ezért a szövete sokkal tömöttebb, mint a mi erdei fenyőnké.

– Nem lehetne nyolc-tíz darab erdei fenyőt berakni egy szállítmányba?

– Az osztrákok kiröhögnének minket.

Mielőtt becsukom a blokkomat, még megkérdezem:

– Hol dolgozik több cigány, itt vagy a téglagyárban?

– A többség a téglagyárban. Oda nem kell szakértelem, mert a tégla sablonban készül, de itt, ha egy milliméterrel eltoljuk a vágást, már nem mehet exportra a fűrészelt áru.

 

A téglagyárról sokat beszéltek nekem a faluban. Annak idején a második lépcsőben államosították, Kulcsár, a régi tulajdonos, éjjeliőr lett Szombathelyen, ott is halt meg. A termelés a kezdeti egymillió tégláról hamarosan felfutott hárommillióra, 1961-1963-ban leállították, és csak 1964-ben kezdődött újra a fejlesztés.

Őszi zöld rétek és legelésző tehenek között kanyarog a téglagyár kisvasútja, mely a bányából hozza fel az agyagot. Maga a gyár a régi bánya helyén épült, az egykori Kulcsár-féle gyárból csak egy kemence maradt meg.

A csilléből vas-oxidos agyagot borít ki egy korán őszülő cigány, a vasszemcséktől végig nyögnek a feldolgozó gépek, de ezek a gépek messze vannak innét.

A cigány egy hosszú ütemben tovahaladó futószalagra lapátolja az agyagot:

– Egyenlően menjen a föld, mert baj lesz! – mondja, és szenet kever az agyaghoz. Ettől fellazul a sűrű massza, a szén elősegíti az égetést is, a tégla porózusabbá válik. Ez a recept csak akkor módosul, ha üreges téglákhoz készítik elő az agyagot, ilyenkor fűrészport is adagolnak hozzá.

A cigány csak úgy a hátával nekidőlve eltol egy üres csillét, lihegve tér vissza:

– Meleg víz kellene hozzá, kérem, az a baj, hogy nincs hozzá meleg víz.

Nem értem, hogy mihez kellene meleg víz, de a kísérőm sokatmondó kézmozdulatot tesz, később kiderül, hogy a rakodó idegorvos által kiadott igazolással rendelkezik (ezt jól körülírtam), más embert aligha kapnának ide 1700-1800 forintért.

Az agyag két hengeren megy át, szemcsésre aprózódik, de a lezúduló tömegben még mindig meg lehet különböztetni a szén fekete foltjait. Az anyag a keverőbe kerül, éles boronafogak vágják át és terelik egy újabb futószalag felé, közben egy lyuggatott csőből víz hull rá.

Alacsony, svájcisapkás férfi áll a keverő mellett.

– Mi az eredeti foglalkozása?

– Bányagépkezelő vizsgám van, Ajkán dolgoztam.

– Ott hogy keresett?

– Két és fél ezer forintot, itt pedig ezerötszázhatvanhét forintot havonta, épp a múltkoriban számoltam ki.

– Akkor miért jött ide?

– A feleségem Károlyházapusztán tanított, megszűnt az iskola, megpályázta Nagyrákost, nekem is ott kellett hagynom Ajkát.

– Hogy bírja a zajt a csendes bánya után?

– Most még istenes, akkor hallaná, ha megkoptak a fogaskerekek.

Az utolsó gépnél fokozódik a zaj és a rázkódás, az egész vasalapzat inog. A két kezelő óránként váltja egymást, ezer téglánként 3 forint 75 fillért kapnak ketten, napi átlag ötvenezer tégla után 180–190 forint.

A keverőlapátok még egyszer átvágják a boldogtalan agyagot, úgy nyomják bele a vákuumrésbe, onnan kerül be a présbe. A vákuum kiszívja belőle a felesleges levegőt és vizet, formára nyomja, a szájnyíláson kijövő végtelen téglára egy henger ráüti a gyár vizes monogramját, egy drót méretre vágja, majd a kész, nyers tégla szalagra kerül, és kifut az épületből.

A tégla félig fedett színekbe, a Keller-szárítókba kerül, itt három-négy hétig szárad. A „Keller” ügyes megoldású tároló, síneken lehet ki-be húzni a kocsikat, közöttük hézagokat hagynak, hogy szabadon járjon a levegő.

Sajnos a „Keller” túl sokba kerül, a téglák nagy részét a szabadban tárolják égetés előtt. Ha a nap megsüti, eső megveri, megbomlik a tégla szerkezete, ahol a fóliatakaró és az oldalának támasztott fenyőléc, rozsdás bádoglemez sem védi, ott porlik-morzsolódik. A nyers tégla itt néha öt hét alatt sem szárad meg.

– Képzelje, mi volt itt, mikor 62-64-ben a téglának nem volt piaca, és kétmillió darabot tároltunk lent a polgárok rétjein. Majd a fele tönkrement.

A színek mögött két nyugdíjas kazalba rakja a nyers, üreges téglákat. Most a főszezonban nem jut idő a kiégetésükre, de télen ez a tartalék is megrövidíti a holt idényt. Végigmegyünk a kazlak között, az üreges téglahalmok elnyelik lépéseink zaját, az akusztika olyan, mint a rádió hangszigetelt stúdióiban.

Az utolsó állomás az égetőkemence, még kívülről mutogatva elmagyarázzák a működési elvét, annyit értek meg belőle, hogy az O betűhöz hasonló alaprajzú épület munkája folyamatos, egyik részén ég a tégla, a tűz haladási irányába készítik be a nyersanyagot, a már kiégett téglákat pedig a kemence megbontott oldalán szedik ki. Vagyis a tűz újra és újra körbehalad, de sohasem foglalja el egyszerre az egész O betűt.

Az egyik brigád éppen hordja ki a kész téglákat, bemegyek hozzájuk a kemencébe. Kint hűvös őszi idő van, pulóverben is fáztam, ahogy belépek a meleg bolthajtás alá, melyet össze-vissza repesztettek a lassú lángok, egy pillanat alatt elborít az izzadság.

– Hány fok lehet itt?

– Harmincöt-negyven, de ha a szél egy kicsit idenyom, eléri az ötvenet is.

A téglahordók egy szál gatyában is izzadnak, 15-l6 ezer kis téglát mozgatnak meg egy műszak alatt, nyáron reggel négykor szoktak kezdeni, hogy legalább egy-két órát hűvösben dolgozhassanak.

Mikor megtudják, hogy van valami közöm az újsághoz, körém gyűlnek és panaszkodnak, hogy nincs öltözőjük, ebédlőjük, itt a téglaporban kell megenni a magukkal hozott kosztot. Védőitalukat, a balfi vizet sem kapják, a raktárban marad, mert nincs vízhordó, aki idehozza, pedig egy ember három-öt litert is elfogyasztana naponta.

Aztán lassan a munkára és keresetre terelődik a szó. A szezon tavasztól őszig tart, a kieső hónapokat a fenntartó munka tölti ki, három-négy hét a fagyszünet, akkor nincs semmiféle kereseti lehetőség. Ilyenkor a többség elmegy az erdőre seprűágat szedni.

Teljesítménybérben dolgoznak, a tégla nagyságától függően ezrenként 38-90 forintot kapnak, a kereset egyenlően oszlik meg a brigádtagok között, csak a rakó kap öt százalékkal többet, mert ő melegben dolgozik. A havi kereset az idényhónapokban eléri a háromezret is, de a téli időszakban csak öt-hatszáz forint.

– A keresetünk nyolcvan százaléka elmegy ennivalóra. Négy gyerekem van, ha a feleségem elmegy vásárolni, a boltban száz forint nem elég, egyszerre két kenyeret vesz és fél kiló zsírt.

– Mi akkor szoktunk enni, ha a munkából hazamegyünk, a feleségem majd mindennap húst főz, krumplival és babbal nem lehetne győzni a kemencemunkát, a hús nem is kerül többe, mint a rendes házi tészta, bolti tésztát viszont mi nem eszünk.

– Még mindig havi 315 forintot törlesztünk a házkölcsönből, 84 ezer forintba került, igazán nem érte meg. Télen épült, kifagyott a malter, és olyan kőművesek dolgoztak, akik nem valók semmire, csak a pénzt szedték ki tőlünk. A szobánk felső felét már le kellett szedetni, mert leszakadt volna, a betonpadlónk pedig elkátyúsodott.

– És inni mennyit isznak?

– Bort nem szoktunk, a kocsmai bor nem jó, de az a tizenöt-húsz üveg sör lecsúszik naponta. Ne irigyelje senki tőlünk, nekünk mindig dolgozni kell, vasárnapot, ünnepet nem ismerünk. Ahogy letelik itt a műszak, a szövetkezet már üzen is értünk, hogy van két vagon cement vagy kavics, négyen vagyunk testvérek, mind megyünk rakodni. Néha csak két-három órát alszunk.

 

Miután behordták a nyers anyagot, a kemence oldalát berakják téglával, homokkal is leszigetelik, hogy csak a kéményen keresztül szellőzzön, ne kapjon „fals” levegőt. 900–1000 fokos hőmérsékletet kell tartani, a tégla öt-hat nap múlva ég ki.

Felmászok a téglagyár padlására, az úgynevezett „ring”-be, innen lehet ellenőrizni és szabályozni az égetés menetét. Most valami baj lehet a tégla minőségével, mert egy központból kiküldött szakértő járkál aggodalmasan a padlás hosszában, emelgeti a kis vaskorongokat: a réseken keresztül látni a lángoló téglákat, a tűz színe elárulja, elegendő-e az áthúzó levegő mennyisége, nem kormozódik-e az anyag?

Most túlságosan nedves nyers téglákat raktak be, ellenszerként a kis lyukakba porszenet szórnak le, ez serkenti az égést, de rontja a minőséget. Ég a tégla, szikrák pattognak le az éleiről, fekete mezőben kis tűzkráterek tűnnek fel.

– Sajnos még sok a selejt – mondja a központi ember –, főleg az üreges tégláknál, az emberek még nem értenek hozzá úgy, mint a régi típushoz, de belejönnek majd. A szombathelyi gyárunkban is 40–43 százalék volt a selejt, az emberek a szovjet présgépre, a „Szergej”-re fogtak mindent, de mikor megismerték a technológiát, a selejt lement 7–8 százalékra.

Egy öregasszony jön fel a padlásra, bádogtálcákon felszeletelt galambicagombát hoz szárítani. Beszélgetni kezdünk, kiderül, hogy a néni a téglagyár egyik legrégibb, már nyugdíjba vonult munkásának a felesége, bent laknak a gyári lakóházban, fogom az üres tepsiket és elkísérem.

Tóth János hatvanöt éves, ebből negyvenkettőt különböző téglagyárakban dolgozott végig. Erősen asztmás, kint kavarog a szél, ezt viseli el a legnehezebben, két-három perc után elhallgat, öklét a mellére szorítja.

– Szombathelyen a gőztéglagyárban kezdtem, ebben a gyárban német pénz feküdt, a múlt kommün sem tudta elvenni a tulajdonosaitól. Cserepet, zsindelyt húztam, rámákat cipeltem, csak nehezen szoktam bele, mert a téglamunkánál erősebb nincs a világon.

Mikor már jobban bírtam, kemencéhez kerültem, aztán kitettek a „platz”-ra, itt kézzel vetettük a téglát. A munka nem úgy ment, mint mostanában, hogy a vonat behordja a nyers agyagot, a géppel formára vágják, szárítják, aztán a kemencékben kiég, az ember épp csak segít a gépnek. Mi a nyári téglát még télen kezdtük el, december-januárban kiforgattuk a partból a földet, kiregáloztuk, és mindenki felhordta magának talicskával. Ha télen kifagyott az agyag, jobb lett a tégla.

Tavasszal, mikor már megszikkadt annyira a föld, hogy elbírta az embert, háromszor átvágtuk kapával, meglocsoltuk vízzel, és közben jól meg is tapostuk. Mikor úgy fellazult, hogy a lábam bokáig belement, hagytam állni, aztán összehajtottam egy kupacba, falapáttal lesimítottam, és még kétszer átvágtam sarlóval, vékony csíkokra, ahogy az asszonyok a tésztát szelik, ekkor már kijött a legkisebb fadarab meg fű is belőle, fel lehetett hordani az asztalra, ahol a tégla valójában készül.

Fent az asztalon a feleségem lehomokozta a formát, hogy majd könnyebben kijöjjön belőle a tégla, belenyomta az agyagot, a csapófával leszedte a felesleget, és kiborította száradni. Mikor a nyers tégla megszáradt, a gyerekek felállogatták. A szárítószínben vették át tőlünk a téglát, 16-18 pengőt kaptunk ezer darabért, a földet külön fizették köbméterenként.

A téglások vándoroltak, ha valakinek egy fillérrel többet ígértek, már képes volt elmenni egy új helyre. Én sem voltam különb, csak azért maradtam meg egy helyen, mert a gazdánk, Erdődy Pali gróf, jól tartotta az embert. Minden ezer tégla után adott nyolc kiló kemény gabonát – rozsot vagy búzát –, és két kiló puha gabonát – árpát vagy zabot –, tízezer darab után járt egy méter tűzifa is.

A technológia csak az államosítás után kezdett megváltozni, a téglavető forma nyugdíjba került, a cserepet is átállították gépi gyártásra, de nekem már későn jött, megrokkantam. Az utolsó évben a gázos hamut kellett kihordanom, az erős gáz végleg megölt. Régen két doboz Kossuthot szívtam el naponta, most, ha valaki jön hozzám, a küszöbnél el kell hogy dobja a cigarettát.

És mégis, ha újra kezdeném, újra ezt a munkát választanám. Csak az a fontos, hogy erő és kedv legyen hozzá, és főleg, hogy bírja az ember izzadással, én régen hét-nyolc liter vizet is megittam egy nap alatt.

– Hány téglát vetett életében?

– Nem tudnám megmondani.

– És saját magának nem akart házat építeni?

Nem, egész életemben kolóniában laktam, és hogy itt rokkantam meg náluk, most már nem tehetnek ki.

 

A földművesszövetkezet elnöke a falu társadalmi vezetői közé tartozik, így szinte hivatalból megkérdezte: milyen tapasztalatokat szereztem Pankaszon? Megemlítem, hogy az Őrségen sehol sem láttam ennyi ipari létesítményt, és ezért Pankasz több reménnyel nézhet a jövőbe, mint a szomszédos falvak.

Az elnök legyint:

– A pankaszi ipar csak addig él, amíg az ország belsejében meg nem erősödnek a hasonló területen dolgozó vállalatok. A fűrésztelepen – látta – nagyrészt szovjet fát dolgoznak fel, amit Tuzsér nem tud fogadni, azt átküldik hozzánk, a fa testvérek között is legalább ötszáz kilométert utazik. Az állam ötven forint értékű munkára kétszáz forint szállítási költséget fizet rá. Meddig mehet ez? Nyilván építenek majd egy fűrésztelepet közelebb a fogadó állomáshoz.

A tégla. A téglakonjunktúra még tart egy ideig, de ha két-három év múlva megszűnik a környéken a vasút, és a téglagyárat csak közúton lehet elérni, ki fogja lekötni téglaszállításra az egész kocsiparkját?

A harmadik pankaszi iparág: a vállfagyártás a mi szövetkezetünkhöz tartozik. Eleinte minden jól ment, az emberek szépen kerestek, egy ügyes cigánylány kitanulta az esztergálást, havonta összehozott két és fél ezer forintot, hatezer forintos bundában járt. A vállalat sem fizetett rá a vállfára, de tavaly télen beütött a krach.

Mi egy nagy pesti ruhagyárnak szállítunk, tavaly karácsony előtt is beraktuk az árut, de akkora hó szakadt le, hogy a sofőrnek ezer forint zsebpénzt kellett adnunk, hogy egyáltalán beüljön a volán mellé. Elindult, de a Bakony alatt elakadt, három napig vergődött, amíg ki tudott szabadulni. A ruhagyár viszont nem tudta leszállítani az öltönyöket ruhafogas nélkül, karácsony előtt nem kapott pénzt, nem tudta kifizetni a munkások bérét. Melyik igazgató vállal ekkora rizikót, ha teszem azt, Érdről is rendelhet vállfákat?

– Akkor mi segíthet Pankaszon?

– A föld, mert földünk van, és itt van helyben. Ne mondják nekem, hogy az őrségi földet nem érdemes művelni, nemegyszer láttam én, hogy Veszprém körül mennyivel rosszabb talajon is próbálkoznak. Nincs annyi jó föld az országban, hogy erről a vidékről csak úgy lemondjunk. Amúgy is lyuk van Magyarország térképén, ha volt nyolcmillió hold szántóföldünk, abból legalább egymilliót elvettek már az üzemek, az utak, az erdő. Hány területre emlékszem, ahol gyerekkoromban még szántottak, most meg csak erdő nő rajta. Tizenöt év múlva a pankaszi határ nagyobbik felét senki sem műveli majd, a gazdák legalább háromnegyed része kihal.

Téeszt nem lehet szervezni Pankaszon, legalábbis olyan módszerekkel, mint tíz évvel ezelőtt, de a szakszövetkezetet támogatni kellene. Elaprózódott területen nem állhatja a versenyt, dotációt kellene adni a kis, öt-tíz holdas parcellák műveléséért. Így át lehetne menteni a földeket, amíg a kisgazdaságok egybenőnének.

– És az erdőgazdaság?

– Ha átadunk egy holdat az erdőgazdaságnak, nemcsak egy holdat vesztünk el. Az erdővel együtt a vad is közelebb jön a földekhez, növekszik a vadkár. Nekem hiába lelkendeznek, hogy ha eljön hozzánk egy nyugatnémet tőkés, és kilő egy szarvasbikát, tíz rendes bika árát fizeti ki érte. Én tudom, hogy a vadászterület miatt legalább száz bika nem tudott felnőni.

 

A falu legöregebb gazdáját, idős Mihály Józsefet nem találjuk otthon, váratlan segítséget kapott, szomszédja felajánlotta, hogy lovaival hazahúzatja az ő puszta szekerét is. Kiment a határba takarmányért, de üzente, hogy megjön nemsokára. Kísérőm azt ajánlja, hogy nézzünk át addig a téesz régi elnökéhez.

Az egykori téesz egykori elnöke most egyedül gazdálkodik, a fiai elmentek Pankaszról.

– Régen is ritkaság volt a sok gyerek, de egy-kettő mindig otthon maradt, amíg a szülő meg nem halt. Nem tanult tovább senki, most meg akad olyan osztály is, amiből ketten maradtak meg Pankaszon, a többi mind jelentkezett valahová. De hát magát nem ez érdekli, kérdezzen.

– Hány téesz volt Pankaszon?

– Mind a három szeren külön alakult egy: a Keleti, a Nyugati szeren és Tótfaluban – a falu végét hívják így. A miénket Petőfiről nevezték el, 51-ben első típusúval kezdtük, egy baromfiólat csináltattunk, ott tartottunk néhány közös baromfit, ennyi volt az egész. Ötvenkettő nyarán alakultunk át harmadik típusúvá, az ősszel már közösen vetettünk.

– Maga volt az első elnök?

– Nem, hanem a Bata Jenő, de ő megszökött. A háború előtt volt egy cséplőgépe, ezenkívül rokonságban állt Kulcsárral, a téglagyár régi tulajdonosával. Elterjedt a hír, hogy kuláknak nyilvánítják és kizárják a téeszből, és másnap már viszik is Hortobágyra, mint Fölnagyot és Páthyt. Jenő megvárta az estét, aztán átmászott a kerítésen. Akkor lettem én az elnök.

1953 nyarán a Nagy Imre-beszéd után tizenhárom család kilépett a téeszből, ők jártak jól, mert visszakapták az erdőt, és máig is megtarthatták. Nekem odaveszett mind az öt hold erdőm, pedig hogy vigyáztam rá.

– Mikor szűnt meg végképp a téesz?

– 1956-ban. Annyian jöttek a szerről, hogy ellepték az udvaromat, kiabáltak:

– Ne legyen téesz, mindenki mehessen vissza a birtokába, erdőbe, földbe!

Én kiálltam a tornácra:

– Nekem is jobb a jó, mint a rossz, de ki kell mondani hivatalosan, mit akartok.

A tagság összegyűlt, kimondták a feloszlást, ha ez az akaratjuk, legyen. Bementem gyalog Körmendre, hogy bejelentsem a tanácsnál, de zárva volt minden, csak úton-útfélen találkoztam némelyik vezetővel. Kérdeztem: mit csináljunk, adtak egy jó tanácsot:

– Csináljatok, amit akartok, most más gondunk van.

Később ezek a vezetők engem okoltak, hogy miért nem próbálkoztam valamivel. Engem többé nem ugratnak be ilyesmibe, ha faggat egy gazda, hogy lesz-e téesz, azt felelem: lépjetek be ti elsőnek.

A téeszt tisztességgel eltemettük. Eladtunk egy házat, abból letörlesztettük a közös adósságot, jöttek a földmérők, húzták a szalagot, ki mennyi földet hozott be, annyit kapott vissza. Az állatokért is annyit számoltunk fel, amennyiért átvettük őket, én egy szekeret, répavágót és egy pár állatot írattam, hétezer forintot terheltek rám.

Most tíz holdam van, de én csak nyolcat művelek, kettőt kiadtam belőle, az illető csak az adót fizeti utána, nyolc holddal sem bírok.

– És miből él meg?

– Pénzt csak az állatok után kapok. Idén eladtam egy extrém bikát tizenötezerért és egy öreg tehenet hatezerért. Három tehenet tartok, az iga sokat leapaszt a tejből, de így is beviszek a csarnokba napi 20–25 litert.

(Gyorsan kiszámolom a blokkomban: havonta legalább 2400 forint.)

A gabonából nem élünk meg, a búzának nincs becsülete, még a földadót sem lehet természetben fizetni, mint régen. Négy-öt mázsa liszt fogy el egy évben, ha valaki jön segíteni, tésztát főzünk neki. Ami megmarad, azt nem érdemes eladni, inkább feletetjük az állatokkal, kiszámoltam, hogy úgy több hasznot hoz. A földeken is inkább takarmánynak valót vetek: szarvaskerepet, lóherét.

– És mi lesz a birtokkal, ha maga kiöregszik?

– Nem tudom én. Aki utánunk jön, majd beteszi az ajtót.

 

Visszatérünk idős Mihály József portájához, az egykor tetszetős gazdaház már lepusztult, kidőlt a kerítés, a talajvíz felkúszott a falakon.

Benyitunk az előszobába, az asztalt ellepik az ütődött, férges almák, a fogason rémséges penész- és zsírlepte kalap lóg, alatta egy kiszáradt bőrű légycsapó támaszkodik neki a falnak. Az ajtónyitódásra előjön a gazda, nyolcvannyolc éves, utánagondolok: már a múlt században elérte a katonaköteles kort. A szempillája kihullott, ettől a szemüveg alatt is kékesnek tűnik a szeme környéke.

Már évek óta egyedül él az öreg, hihetetlenül rongyos, a foltokat talán már csak a fényes fekete zsírpecsétek tartják rajta a kabátján, a keshedt tornacipőből kilóg a lába, mégis megvan benne az őrségi parasztok minden életkoron átütő életereje és önérzetessége. Körülmutat az előszobában:

– Itt mindent én csináltam – megkopogtatja az asztal lapját –, ezt egy régi szekrény ajtószárnyából. Csinálgatós ember voltam, hombárt ácsoltam, a pankaszi szeszfőzdében én végeztem az épületmunkát, még a mérleget is én készítettem.

Amíg nem szerelték fel a gépfűrészt, a fát hasítófűrésszel metszettem, én tartottam, három ember meg húzta, egy nap egy köbmétert is levágtunk.

Valaha én eresztettem az összes gyümölcsfámat, ezt a nagy húzókörtefát kivéve. De ez is régen volt, Pankaszon az utolsó húsz évben nem ültettek komolyabb gyümölcsöst.

Vénségemre még főzni is megtanultam, muszáj volt, meghalt az asszony. Régen egy tojást sem sütöttem meg, a szomszédoktól kellett megkérdeznem, hogy csinálják a levest, dödölét, gálicát. Az orosz fogságban rászoktam a teára, azt iszok a legtöbbet.

– Húst nem eszik?

– De, két évvel ezelőtt vágtam disznót, a húsát elraktam zsírba, abból még maradt.

Tejjel, almával kínál.

– Maga mióta gazda, Józsi bácsi?

– 1918-ban meghalt az apám, azóta enyém a birtok. Négyen voltunk testvérek, kettő elment kiskorában, a húgom átkerült Szaknyérba, egyedül maradtam.

Tizenkét és fél holdat örököltem, másfél holdat én vettem hozzá. Fellendítettem a gazdaságot, nyolc-tíz tehenet tartottam, két pár befogóst lovak helyett, és húsz-huszonöt disznót.

A kertbe rizlingtőkéket ültettem. Egy olasz uraság volt odaát Zalában, Páczodon, mikor meghalt, akkor a pankasziak vették meg a szőlőjét, én is onnan hoztam a tőkéket még fiatal koromban.

– És mostanra mi maradt meg a birtokból?

– Hat hold, az sem jó. Mikor a téeszföldeket szétosztottuk, a téesz vezetői maguknak vették a mező szívit, soha nem volt nekik ilyen, nekem meg a jó földem helyett egy kövesbányát adtak. 6113 forint adót kell fizetnem évente, a földeket kiadtam, de csak öt mázsa búzát adnak érte, a többit nekem kell pótolnom.

Bár leadhatnám a földet, nem tudok utánajárni. Még az első háborúban, fent a Kárpátokban agyonhűlt a térdem, sokáig nem zavart, de két évvel ezelőtt jövök haza biciklin, mikor hirtelen egy durranást érzek a térdemben, szétment az ízület, úgy hoztak haza szekérrel, azóta kín minden lépés, kaszálni még jobban tudok, mint menni, mert kaszálásnál csak úgy ellépeget az ember.

Ellopnak tőlem mindent, a cigányok három fáról is leszedték a szilvámat, és a tyúkokat is elvitték egy este. Két szekerem volt: egy ló- meg egy tehénszekér, sokszor azt sem tudom, hová lettek. Több mindenfélét el szoktak vinni, és elfelejtik visszahozni. Ilyen jó lelkűek az emberek, mert látják, hogy egyedül vagyok.

– A felesége miben halt meg?

– Két feleségem volt, az első 1918-ban megkurvult, a kurafia ide is eljött hozzánk, valósággal üldöztük egymást. Én persze nem hagytam szó nélkül, hogy kinek köllött, mindenki használhatta. Sokat szidtam.

Egyik reggel etetek az istállóban, várom, hogy jön le utánam, telik-múlik az idő, de nem jön. Felmegyek a házba, keresem, egyszer csak nekimegyek a lógó testének, egy gyeplőnél fogva felakasztotta magát. Mikor nem figyeltem, akkor készíthette be a gyeplőt. A kurafia még most is ott él a túlsó szeren.

A második feleségemmel jól kijöttünk, de 56-ban meghalt, a gyomra nem volt valóságos.

– Gyerekei voltak?

– Két fiam is volt. Az egyik igen jó gyerek volt. Lepolgárizott, boltost neveltem belőle, háromezer pengő kauciót fizettem be érte a Hangyánál. Mikor kitört a második világháború, behívták katonának, a szakaszvezetőségig vitte. Sturmba kerültek, két ruszin fiú írta, hogy megsebesült, bevitték a kórházba, többet nem tudok: él-e, meghalt-e? Ha él, magát már tudatta volna.

A másikban, a nagyobban soha nem találtam örömömet, már gyerekkorában sem tetszett. Ha a műhelyben mutattam neki valamit, hogy kell csinálni, elfordította a fejét, hogy ne is lássa, a kisebbik fiam nézte helyette, ha eldobtam rossz dongákat, csinált belőle kis sajtárt.

Ez a nagyobbik fiam mindig csak politizált volna, beállt a nyilasokhoz, ezért 1949-ben elvitték a Hortobágyra, de ott sem vették semmi hasznát. Mikor a rizsföldeken a sáncokat kiásta a vakond, őt hiába küldték, hogy hozza rendbe, csak rátámasztotta az állát az ásó nyelére.

Aztán mikor visszatelepültek, hozzám jöttek lakni. Elzártak még a sparhelttől is, a kályhán főztem vagy lent a pincében, ahol a tökmagolajat préseltem. Mikor elmentek, kifosztottak: hét dunyhámból hármat elvittek, és a megmaradtakat is kicserélték lúdtollasról tiktollasra. Nem járnak el hozzám, de nem is hiányoznak.

Én tudom, hogy kell élni az embernek, 1917-ben, mikor orosz fogságba estem, elvittek egész Szibériába, Mikolszk Uzsurinszkba, ott sem hagytam el magamat. A többiek egész nap feküdtek a priccsen, én meg két devecseri emberrel együtt felállítottam egy kefekötő műhelyt. Megálljon, mutatok én magának valamit.

Az öregember egy régi, de még ma is romlatlan ruhakefét hoz ki, egy borotvának való tükrös fadobozt, belső lapjára megnyálazott tintaceruzával felírták: „készült a fogolytáborban, készítette: Mihály József pankaszi születésű”.

– Csináltam egy gyönyörű sakktáblát is. Mikor kitört a forradalom, és jöttünk vissza Szibériából, a karomon hoztam. Kijevnél lerakták a vonatot, felsorakoztunk, és egy evangélikus tanító elosztotta az embereket szakmák szerint. Nekem nem volt szakmám, nem léptem ki.

A tanító végigsétál a maradék sor előtt, meglátja a sakktáblát:

– Eladja?

– Nem, magamnak csináltam.

– Ezt maga csinálta? Álljon be az asztalosok közé.

Egy kizökkentett puszta vagonban dolgoztam egy némettel együtt, én noszilkákat, szénhordó kosarakat készítettem a bányászoknak, a német meg suszterolt.

Mikor közelebb jött a polgárháború, megszöktünk, haza akartunk jutni. Izkum előtt egy kis faluban a parasztok figyelmeztettek minket, hogy ne menjünk be a városba, mert a fehérek most foglalták el, háromnapi szabad rablást tartanak, és aki nem áll be közéjük, annak levágják a fülét vagy a pöcsét. Később láttam egy németet, le volt vágva a füle hegye.

Ott maradtunk a faluban, építettem egy gazdának egy hétfokú lábaspajtát, a másiknak pedig kútfőt. Kaptam érte öt rubelt, meg süttettek az útra akkora búzakenyeret, mint a malomkerék. Visszafelé Tarnopolnál léptük át a határt, itt kiszedték közülünk azokat az embereket, akik bent voltak a Vörös Hadseregben, róluk nem hallottunk hírt többé.

Az öregember elrakja a ruhakefét meg a borotvadobozt:

– A kisebbik fiam örökölte a kezem ügyességét, akárhol is él, feltalálja magát.

 

A pankaszi mezőgazdasági szakszövetkezethez hat község tartozik: maga Pankasz, Nagyrákos, Szatta, Ispánk, Kisrákos és Viszák. A hat község határa mintegy tízezer holdat tesz ki, ebből kétezer az Állami Erdőgazdaságé, hétezer maszek birtok és 800–1000 holdat kezel a szakszövetkezet. A szakszövetkezet jelentősége sokkal nagyobb, mint ezek a számok mutatják, a falvak 85–90 százaléka szakszövetkezeti tag. Az előírások szerint a tag földjének aranykorona-értéke szerint meghatározott összeget fizet, évenként hat-hét nap részt vesz a szövetkezet közös munkáiban, ezért adókedvezményben részesül, és műtrágyát, fuvart, gépi munkákat igényelhet.

A felsoroltakon kívül a belépésnek az is alapfeltétele volt, hogy a tag felajánljon valamennyi földet, természetes, hogy mindenki azt a részt adta le, ami leginkább kiesett, és amivel egyébként is a legtöbb baja volt. A szakszövetkezet olyan földeket kapott, melyet huszonöt év óta csak a veréb trágyázott, kiirthatatlanul felverte az aranyvessző és a csarab. Amellett a 370 holdnyi szántóterület 76 parcellára oszlik, a legnagyobb 90 hold, a legkisebb 400 négyszögöl sincs, a két legtávolabbi rész tizennyolc kilométerre esik egymástól.

Ehhez a szétszabdalt gazdasághoz és a tagok támogatásához a szakszövetkezet 97 alkalmazottal rendelkezik: építőkkel, asztalosokkal, traktorosokkal és így tovább, a sort a baromfifelvásárlók zárják le, minden faluban egy személy. A „technika” tizenkét öreg és elhasználódott erőgépből áll, hatéves Superekből és nyolcéves Dutrákból, egy részét még a szakszövetkezetek ősétől, a málnatermelő szakcsoporttól örökölték, a többit a feloszlatott gépállomásoktól vették át.

Még az én gyakorlatlan szemem is felismerte Kisrákos vagy Pankasz zömében gondosan művelt egyéni birtokai között a szakszövetkezet elhanyagolt földjeit. Mintegy harminc holdat végképp parlagon hagytak, a terület olyan keskeny, hogy a gép meg sem tudna fordulni rajta.

Tavaly 144 ezer forint hiányt mutatott a növénytermesztési üzemág, mivel akkor még csak 300 hold fölött rendelkeztek, ha jól számolom, minden holdra közel ötszáz forintot fizettek rá. Az állattenyésztés valamivel jobban áll, bár itt is lerontja az összképet, hogy a rosszul felszerelt, munkáskezekben szűkölködő tejgazdaság csak négy forinton felüli önköltséggel tud megtermelni egy liter tejet.

A helyzet idén sem sokat javult. Bár az építőrészleg három és fél milliót hozott, az asztalosok pedig kereken egymilliót – ők végezték Pesten a Havas utcai borozó belső munkáit –, a szakszövetkezet máris összeszedett százötvenezer forint fedezetlen hitelt.

– Több fedezetlen hitelt nem vállalok – mondja a szakszövetkezet elnöke –, vagy adjanak állami támogatást, vagy befelé fordulunk, csak azon a területen dolgozunk, ami már megvan, nem veszek át többé egy szikra földet sem az egyéni gazdáktól.

– Sokat ajánlanak fel?

Az elnök kiborítja a fiókját, az asztalt ellepik a földfelajánlási jegyzőkönyvek.

– Ha tudnánk, még ma átvehetnénk legalább ötszáz holdat, abból négyszáz hold lenne a szántó, de már ajánlják fel az erdőt is, főleg, akik már elmentek a környékről. Én magam valaha tizenkét holdon gazdálkodtam, négy már bent van a szövetkezetben, de leadom a többi nyolcat is, a fiam, aki eddig segített, elment a felső technikumba, én sem bírom tovább.

– Magától elfogadják?

– Igen, ennyi kedvezmény azért csak jár nekem. De a felajánlások nagy részét vissza kell utasítanunk. Ha elfogadunk egy holdat, nyolcszáz–ezer forintot kell ráköltenünk, évente sem hoz több hasznot kétszáz forintnál, vagyis a beruházott pénz csak öt év alatt jön vissza. Nekünk viszont egy év alatt kell visszafizetnünk a banknak a hitelt.

A mi környékünkön azért nem talál téeszt, mert még a nagy szervezések idején sem tartották érdemesnek nagyüzemet csinálni ezen a vidéken, most pedig azt szeretnék, hogy mi hitel és támogatás nélkül alakítsuk ki ezt a nagyüzemet.

– A szakszövetkezet hátrányban van a téeszekkel szemben?

– Sok tekintetben. A téesznek hamarabb adnak hitelt, és esetleg el is törlik egy tollvonással, mint néhány évvel ezelőtt. Termékeik után mennyiségi felárat kapnak, húsz százalékot, ez a mi esetünkben százötvenezer forintot jelentene, vagyis pontosan annyit, amennyi fedezetlen hitelünk van. Arról nem is beszélve, hogy mi a talajjavításból is kimaradunk.

Ha így marad a maszek világ, Pankaszon a gazdák húsz-harminc százaléka, ahol van fiatal munkaerő, megtollasodik, de a többi menthetetlenül tönkremegy, a földje parlaggá válik. Mi a rossz gépeinkkel nem tudjuk segíteni őket, nincs egy kombájnunk sem, de egy ne is legyen, mert nem tudnánk hová adni, annyi helyre kellene. És Kondorfa sem ad már aratókat, mint régen.

Más élet volna Pankaszon, ha lenne egy téesz. Meg lehet ismerni, melyik falu egyéni, melyik tartozik a téeszhez. Öt óra felé az egyéni faluban még mennek kifelé a földekre, a téeszfaluban ilyenkor már legfeljebb a háztájiban dolgoznak, de inkább beülnek a vendéglőbe.

 

Büszke Kisrákos

Kisrákos mindvégig harcolt az ellen, hogy Pankaszhoz kerüljön, régi és nem szűnő ellenszenvvel viseltetik szomszédja iránt. A kisrákosiak a futballcsapatuknak is elnéztek minden vereséget, ha egyszer egy évben legyőzték Pankaszt. Amíg a kisrákosi tanácson múlott a csatlakozás ügye, addig mindig leszavazták, de egy felsőbb döntés végül mégis elrendelte az egyesítést.

Sokan esküsznek rá, a döntés úgy született, hogy mikor a bizottság tagjai leszálltak a pankaszi állomáson, esett az eső, nem akartak megázni, inkább beültek a kocsmába, ahol a pankasziak vendégül látták őket, ki sem jöttek Kisrákosra, hanem bent a kocsmában hozták meg a határozatot. Könnyen lehetséges, hogy ez csak pletyka, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Kisrákos jelenleg Pankaszhoz tartozik.

Egyébként békés, nyugodt falu, a társadalmi viharok nyom nélkül múltak el felette. 1919-ben itt nem történt más, mint hogy a felekezeti iskoláról levették a címtáblát, aztán visszarakták. 1956-ban is minden mozgás az iskolára korlátozódott, a tanító magához ragadta a kezdeményezést, levétette a gyerekekkel az úttörőnyakkendőt, a padlásról lehozatta Kálvin János képét, és kirakta a falra. Ezért az idők csillapultával eltávolították a helyéről.

A falu hét szerből áll: Fodorszer, Pomperszer, Lapszer, Felsőszer, Zsóhárszer, Bitaszer és Iklód. A jelenlegi főutca egyik oldalát hívják Iklódnak, ez valaha külön falunak számított, nemesemberek laktak itt, adómentességet élveztek. Eltűnt házaik nyomán néha még mindig téglákat vet ki az eke, ezenkívül már csak egy régi kocsmanév jelzi különállásukat: „Iklódi Kis Vigadó”.

A népszámlálásnál négyszázkilenc főt tett ki a lakosság, ez a szám azóta tovább csökkent. Itt is kevés fiatalt lehet találni, az ötvenévesek fiatal gazdáknak számítanak, az igazi gazdák már a hatvanat is meghaladják. Jelenleg a falu lakói egyénileg gazdálkodnak, semmi jel nem emlékeztet arra, hogy 1952-ben mindenki belépett a téeszbe, Kisrákost szocialista községnek nevezték ki.

– A mi határunk már a sovány Őrséghez tartozik – mondja az egykori „Új Barázda” téesz könyvelője, most maga is egyéni gazda. – Meszezni kellett a földet, mi csak lápi mésziszapot kaptunk, ennek a háromnegyed része föld, nyolcvan mázsát kellett szétterítenünk egy holdon, négy szekérre való rakományt. Most már megszűnt, 1959 óta nem kapunk meszet, pedig a régi talajjavítás ma már alig látszik a lóherén és a kukoricán.

Nálunk nagyobb darab föld kellett a megélhetéshez, mint a belső vidéken, itt ragaszkodott a birtokhoz mindenki, ha mellette volt eladó föld, nem engedte, hogy valaki melléje bújjon, inkább többért is, de megvette.

De ki adott el itt földet? Mikor Milosits Iván 1928-ban kiment Amerikába, ő parcellázott, akkor sok ember vett földet, pedig a nagy gazdasági válság idején tizennyolcas kamatot kellett fizetni utána.

1942-ben a jég végigverte a határunkat, százszázalékos volt a kár, és a faluban csak két biztosítás volt. A vetőmagot is úgy kellett megvenni, de a gazdák akkor sem adtak el földet, csak a fát vágták ki és tették pénzzé. Utána ezt a leirtott erdőrészt szántónak használták, négy-hat bikát kötöttek össze egy igába, így húzatták ki a gyökereket.

A háború után sem sokkal szaporodott a föld, a Batthyányak kilencven holdját osztották fel, és a Dávidék háromszáz holdjából kétszázat.

A téeszidők a kuláklistával kezdődtek – tíz családot érintett, hármat el is vittek közülük –, aztán általános tagosítással folytatódtak. Kisrákosnak hatszáznegyvennyolc hold erdeje kiment, húsz hold bokros rész, partvonal, árok maradt a maszekoknak, ami úgy magától beerdősült, a többiből egy ostornyelet sem hozhattak ki.

1950 őszén megalakult a harmadik típusú „Alkotmány”, és azon kívül még három első típusú téeszcsé, mi, az „Új Barázda” maradtunk legutolsónak. Huszonhárom családdal kezdtük háromszáz holdnyi összterületen, ami erdőt meghagytak, azt inkább leadtuk, mert ez után is éppen úgy be kellett szolgáltatni a terményt, húst, tejet, mintha szántó lenne.

A vetéstervünket központilag előírták: kellett vetnünk lent, tíz katasztrális holdon szójababot, még köményt is termeltünk, úgy kellett kiverni ponyván. Hiába magyaráztuk, hogy az Őrségbe ez nem való, amíg a szabolcsi paraszt ötször megvakarja az almafáját, addig az őrségi paraszt hatszor megvakarja a bikája nyakát, nálunk állatot kell nevelni. Nem hallgattak ránk, a köményt erőltették, így úri téesz lettünk, nem volt istálló, nem tarthattunk közös állatállományt.

Készpénzt nem tudtunk fizetni, csak gabonarészt adtunk, ha beütött a termés, némely család ötven mázsa gabonát is hazavitt, de 1952-ben, a nagy szárazság idején, még vetőmag sem jutott. Én átlagban húsz mázsát kaptam, ezért nappal dolgoztam, este számoltam. Nem volt egyetlen traktorunk sem, csak lovunk és tehenünk, ezekkel kellett valahogy megvariálni a munkát.

1953-ban átalakultunk harmadik típusú téesszé, sokan kiléptek, csak tíz család folytatta. Ötvenhatban Ispánkon szétugrott a téesz, maradt két tehenük, azt nekünk ígérték, nagy télen rongyot kötöttünk a lábunkra, úgy mentünk el értük, de mire odaértünk, kiderült, hogy a körmendi járás már odaadta másnak. Én most is azt mondom, hogy meg kellett volna tartani a közöst, mert most kezdhetjük elölről a szakszövetkezeten keresztül, úgyis az lesz a vége, és húsz évünk eltelt hiába.

Az „Új Barázdá”-nak volt egy nagy táblája, abból mértük ki a tagok földjét, akinek régen is volt, a sajátját kapta vissza, akinek nem, annak azt adtuk, ami jutott. Gyertek! – mondtam, és mértem a földet, még olyannak is került, aki nem volt bent a téeszben, így is kimaradt még két és fél hold, szép lassan benőtte a fűzfa meg a bokrok. A téeszadósságot szétosztottuk, az egyikkel megfizettették, a másiknak elengedték.

Nekem ugyanúgy kezdődött, ahogy a téesz előtt abbamaradt, tizenöt holdat kaptam vissza, idegen földet, fel kellett javítanom. Tizenegy holdat szántónak használok, négyet rétnek, ha lehetne, legalább tízet leadnék belőle.

Az Őrségben minden úgy van, mint ötven évvel ezelőtt, vagy még rosszabbul, a mi nyolcszáz hold szántónkból már legalább százat átalakítottak rétté felülvetéssel, mert az öreg gazdák eke után járni már nem tudnak, de a szénából még megélnek. Faekével szántunk, ha elpusztul egy alkatrész, három-négyszáz forintért csinálnak újat. Traktort csak egy öreg gazda vásárolt: örökségnek vettem – mondja –, mert a pénzt valamelyik örökös kivehetné a fejem alól, de így kénytelenek lesznek osztozni.

Istenem, még az Alföld is elkerült minket, azok a sárba ragadt falvak, ahol még a betűt sem ismerték, mikor az Őrségben már minden bakon ülő paraszt könyvet olvasott.

 

– Majd a Pomperszeren a Mihályka bácsi mesél magának – mondja a kísérőm –, volt az öreg hadifogságban, járt Amerikában, tud németül, angolul.

Felkapaszkodunk a Pomperszerre. Az öreg portája elhanyagolt, felveri a fű, az ajtó előtt háborítatlanul játszanak a kismacskák. Mihályka bácsi nem veszi észre, hogy bejöttünk a konyhába, ül a vetett ágyon, köhög és leköp a földes padlóra. A felesége rázogatja a vállát:

– Sándor, megjöttek az elvtársak!

Az öregen nem látszik semmiféle érdeklődés, az asszony legyint:

– Hiába.

– Már nem tud beszélni?

Az öreg a mellére szorítja a kezét, és megszólal:

– Nehezen, fojt a kehe.

– Hagyják őt, a végét járja. Éjszaka néha felkelek, tapogatom a fejét, hogy nem halt-e meg.

Itt nincs sok keresnivalónk, átmegyünk a szomszédba, ahol a gazda még fiatalabb ember, a kedvünkért abbahagyja a munkát, leülünk egy halom gerendára, és az egykor népes Pomperszerről beszélgetünk.

– Kik voltak ezek a Pomperek, és honnan jöttek?

– Azt nem tudja senki, németek lehettek, az én nagyanyám is Pomper lány volt, és tökéletesen tudott németül. Ez volt az első településük, később aztán egy ág elszármazott Rábafüzesre.

– Hányan laktak itt valaha, és mostanra hányan maradtak?

– Épp a múltkor gondolkoztam ezen, mikor jöttem haza a mezőről. 1945-ben harmincnégy személy lakott itt, most tizenegy.

Hat házszámból állt a szer. Az egy szám alatt Pomper Ferenc lakott, ő meghalt, volt egy fia, a Mihály, az is meghalt. Három lánya volt, mind a három férjhez ment, most mind a három özvegy.

Egyikük férje a csödei erdőn dolgozott, akkoriban a fél falu odajárt, mert elvették az erdőnket, és tűzifát még pénzért sem adtak. Ott megfázott, két évig feküdt idegbénulásban és meghalt.

A másikuk férje még az ötven évet sem kerülte, biciklivel jött haza a nagyrákosi úton, trombózist kapott, lefordult a nyeregből. A harmadik férj meg ottmaradt a háborúban.

A gyerekek elmentek, csak két asszony maradt a házban, az egyikük most hatvan-, a másik ötvenéves. Az öregebbik úgy szánt, kaszál, mint egy férfi. Tizenkét-tizenhárom holdat művelnek, de már nem sokáig.

A kettes számon már a ház is összeomlott. Kovács Ferencéké volt. A két öreg meghalt, a három gyerek elment, az egyik úgy ötvenhatban, Nyugatra, a másik kettő Polgárdiban vett házat, Székesfehérvárra járnak dolgozni. A házzal senki sem törődik, a földházról ha lekerül a zsúp, és két évig mossa az eső, elterülnek a falak.

A hármas számon látta Mihályka bácsit, ő már nyolcvanöt éves, az asszony nyolcvankettő. Négy fia volt és egy lánya, egy sem maradt itt. A lány elment a Kovács fiúval Polgárdiba, két fiú pék lett Szombathelyen, illetőleg Zalalövőn, két fiú meg átnősült a Felsőszerre. Ez a ház sem tart soká, tömésház, hátul alakítgatták téglával, de az sem segít semmit.

A négyes ház az enyém, Szabó Ernőé. Harminchét éves vagyok, van egy kisfiam, ez az egyetlen gyerek az egész szeren. Most hat holdam van, és négy hold állami tartalék föld, aranykoronánként tíz kiló búzát fizetek érte, és az adót. Csak régi szerszámokkal gazdálkodom, a téeszben kitanultam traktorosnak, mikor megszűnt, magamtól leraktam a vizsgát is, vennék egy traktort, de hátha vége lesz a maszekvilágnak.

 

Ezért nehéz: elmaradni nem szeretne az ember, befektetni nem mer.

Az ötödik ház Soós Árminnéé, ő beköltözött a faluba. Férje meghalt az első világháborúban, nem is látta megszületni a fiát, a fiatalabb Ármin pedig meghalt a második világháborúban.

Ha egy házban nem laknak, egy-két év alatt összeborul, ez is így járt: a tetőn folyik be a víz, a pajta összedőlt, az istállóból is már csak egy-két fal maradt. Más lenne, ha élne a fiatalabb Ármin, én ismertem őt: alacsony, sűrű gyerek volt, szerette a munkát.

A hatodik házban Pomper Józsefné lakik a családjával. Itt két gyerek volt, a lány férjhez ment, de a fiú itt maradt, most nősült. Náluk van fiatal munkaerő, ők még viszik valamire.

A négy lakott házból csak kettőben van villany, a másik kettőbe nem találták érdemesnek bevezetni.

– Hány hold föld tartozott a Pomperszerhez?

Hosszan számolgatnak a kísérőmmel:

– Több mint száz, most már csak negyven-negyvenkettő maradt.

– Lesz még kevesebb is?

– Ha arra érti, én nem megyek el innen. Meg is szoktam, és nincs is hová mennem.

Továbbmegyünk, a szer végén néhány almafa áll, az érett almák legurultak a domboldalon egy zsombékkal belepett érbe, senki sem szedi össze őket.

– A Mihályka bácsié, nem túl jó almák, inkább csak ecetnek valók.

 

Sovány, nagy orrú, negyven év körüli parasztember áll a ház előtt, int felém, bemutatkozunk, elmondom, miért jöttem.

– Az Őrség aranyát keresi? Valaha én is kerestem.

Hiába visel lecsurgó szélű kalapot és kék kötényt, egész magatartása elárulja, hogy hosszabb időt töltött más életformában. Nem szívesen beszél róla.

– Ifjúsági vezető voltam a faluban, 1952-ben elvittek öt hónapos pártiskolára, és amikor elvégeztem, kiemeltek: a körmendi járási tanács személyzeti osztályvezetője lettem. Mikor kineveztek, még nem töltöttem be a huszadik évemet.

Nem sokáig maradhattam meg a helyemen, mert a téeszkérdésekben szembehelyezkedtem a Rákosi-féle vonallal. Próbáltak meggyőzni, de nem tudtak, a főnökség kirúgott, és mivel még sorköteles voltam, elvitettek katonának. Leszolgáltam a két évet, közben meghalt az apám, mivel senki sem lépett a helyébe, hazajöttem és túrtam a földet.

– Azóta mindig paraszti munkát végez?

– Néhány évvel ezelőtt megalakult a falunkban az „Őrség” népművészeti szövetkezet, vannak a faluban jó faragó és vesszőfonó emberek, ezeket fogtam össze, dísztárgyakat készítettünk, fonott székeket, demizsont. Engem választottak meg elnöknek, havi két és fél ezerért, de mikor kezdett büdös lenni, inkább leléptem. Tíz holdon gazdálkodom, ebből tartom el a gyerekeimet. A rendszerre nem haragszom – most is párttag vagyok és munkásőr.

– És a régi társai?

– Akikkel együtt kezdtem a pártiskolát, most a járás vezetői, ismerem mindet, de ha valamit el akarok érni, nem velük tárgyalok, hanem a kisebb nacsalnyikokkal. Ők sem jönnek hozzám látogatóba, nem bocsátják meg, hogy annak idején szembeszálltam velük.

Valaha készpénznek vettem minden ellenálló pózt, azóta rá kellett jönnöm, hogy általában igen kevés ember áll ellen igen kevés dolognak, minden dicsekvést fenntartással kell fogadni. Most is, csak úgy helyi ellenőrzésképpen, megkérdeztem egy öregembert: vajon az egykori személyzetis csakugyan olyan erőteljesen szembeszállt a „Rákosi-féle vonallal”?

– Én csak azt tudom, hogy egyszer, mikor még fiatalember volt, kijött egy gyűlésre, a nép nagyon lázongott, hogy nincs mit enni. Felállt, és azt mondja:

– Ha húzunk egyet a nadrágszíjon, ezt is, azt is elérjük!

Erre felugrik egy paraszt.

– De a szentségit neki: addig húzzuk a nadrágszíjat, amíg a végén összeér.

 

A Felsőszer Kisrákos legnépesebb, legéleterősebb szere, itt maradt meg a legtöbb fiatal, ez a fiatalság persze viszonylagos: a negyven-, sőt inkább a negyvenöt évesek tartoznak ide.

Először K.-ék udvarán nyitunk be, csak az öreg gazdát találjuk otthon. A hídlást javítja az ólban, régebben nyulakat tartott itt, valamilyen betegséget hagytak maguk után, a malacok megbetegedtek, ki kell cserélni a fertőzött deszkákat. Az öreg leteszi a szerszámot, megmossa a kezét, leülünk a tornácon.

– Hány éves tetszik lenni?

– Hetvenegy.

– Hány holdat művelnek?

– Tizenkettőt, ebből hét hold szántó. Erdőnk nincs, most még a disznók alá sem tudtam rendesen behídlásolni. Anyám régi rossz házából, amit ki tudtam venni fát, de ez már csak addig tart, amíg berakom.

– Jószág mennyi van?

– A lóval együtt hét.

– És hányan dolgoznak a gazdaságban?

– Négyen: én, a feleségem, a fiam és a menyem.

– Több gyereke nem volt?

– Nem, csak ez az egy. Egy gyereket akartunk, ez volt a terv.

– És ha ennek az egynek baja történik?

– Akkor Isten hozzád gazdaság! A fiamnak mondtam is, hogy nekik legyen legalább kettő. Szerencsém van a fiammal, jó gyerek, ahogy kiállt az iskolából, ment az istállóba.

– Meg akarják tartani a földet?

– Meg, csak az erdő melletti rossz részt cserélném ki. Jobb így nekünk, kipróbáltam. A háború után egy darabig nem volt az enyém a föld: 1953-ban, mikor megszűnt az egyes típusú téeszcsé, és be kellett lépnünk a hármasba, berántottak mindent.

Ősszel még elvetettünk mint egyéniek, és már a téesz aratta le a termést. Mi állítottuk talpra őket. Én négy állatot vittem be: két tehenet és két növendéket. Az én istállómba is téeszállatokat raktak, két borjút neveltem nekik. Nem volt takarmány, befutottam az egész téeszt, hogy keressek nekik valamit, amit megesznek, de nem találtam, csak rothadtat, maszekoktól koldultam össze valamit. Mikor felhíztak, bevittem őket a téeszistállóba, hat hét alatt megdöglöttek, el kellett ásni őket.

A Nagy Imre-beszéd után, 1953 augusztusában kiléptem, mind a négy állatot visszahoztam, inkább hétezer forint adósságot vállaltam magamra. Se szénát, se szalmát nem adtak az állatokkal, jártam faluról falura kerekrépát vásárolni, lent Vasaljában találtam egy szekérrevalót.

A földet is visszaadták, kilenc darabból áll most a birtok, de csak kettő az én régi földem. Tíz év kellett, amíg rendbe tudtam hozni a talajt istállótrágyával és mésszel. A két legjobb holdat a major mellett, amire a legtöbbet költöttem, később elvette a keszthelyi tangazdaság, amit én elvetettem, megint mások aratták le. Mit csináljak?

– És mi volna, ha holnap újra le kellene adni a földet?

– Akkor se tudnánk mást csinálni. Értem én, hogy nem biztos dolog a föld, nem lehet elmondani biztonsággal: ez a miénk, ebben más nem turkál. A jogtulajdon elve megszűnt, nálunk már kétszer dobálták ide-oda a földeket tagosításnál. Csak óhajtani lehet: ha megmaradhatnánk a mostani állapotban, jó lenne.

– Tulajdonképpen mikor kezdett jól menni az őrségi parasztnak?

– A hatvanas évtől fogva ível nekünk felfelé. A gazdaság is akkor épült ki, bevezettük az ipari áramot, darálót, szecskavágót, vetőgépet vettünk. Tartanánk több állatot is, de kicsi az istállónk, két istállóban pedig nehéz kínlódni.

Persze most is csak az a paraszt jut valamire, ahol van munkaerő. A szomszédunk már elköltözött, volt neki egy nem beszámítható testvére, emberek közé nem lehetett vinni, de úgy dolgozott, hogy nem állt meg a keze. Én sem vagyok lassú munkás, de amíg én megraktam egy kocsi burgundit, ő kétszer megfordult a szekérrel. Tavaly meghalt ez az ember, senki sem állt a helyébe, a szomszéd beköltözött Zalalövőre.

Ha meg nem fordítják a köpenyt, és nem állnak a paraszti fiatalság mellé, a falu elfogy. A két népszámlálás között ötven fővel csökkent a létszám, aki érettségizett, elmegy innen, és most is vagy tízen tanulnak.

A falu határa az ezer holdat közelíti, olvastam, hogy a téeszekben egy embernek negyven holdat kellene ellátni, ilyen alapon huszonöt ember művelni tudná egész Kisrákost. De láttam én, hogy néz ki a valóságban. Ahogy elhagyjuk Lövőt, és belépünk a téeszvilágba, a boglyák kint vannak a földeken, a kombájnszalma tetején magas fű nő, a maszek paraszt viszont, amit megtermelt, akkor is hazahordja a földről, ha csak négykézláb tud járni.

Menni kell tovább, a gazda elkísér az udvar végében álló szilvafáig:

– Sok szilva van az idén.

– Búcsúznak a fák. Volt egy duránci szilvafám, bő termést hozott, a következő évben kiszáradt, ki kellett vágni.

 

– Ha kíváncsi egy olyan családra, ahol meghalt az egyetlen gyerek, benézhetünk ide.

Hárman ülnek az asztal mellett: egy csontvázsovány, fekete ruhás öregasszony, a hetven év körüli gazda és egy fiatal kőműves, aki az istállót javítja. A háziak még gyászt viselnek a lányukért. Nem tartom illendőnek, hogy rákérdezzek, miképpen történt, maguktól is elkezdik.

– Este még olyan jókedve volt, viccelt a Marton Gézával, bedugta a sörösüveget a zsebébe, hogy vigye haza a feleségének. Lefeküdt, éjjel felkelek, kérdezem tőle: nem kell-e szükségre mennie? Nem felelt, felgyújtom a lámpát, de akkor már meghalt, meg volt fásulva az arca. Átrohantunk a szomszédba:

– Jenő, gyere egyszerre!

Rázogattuk, de már hiába. Az orvos azt mondta: a szíve ölte meg.

– Hány éves volt?

Az asszony nem tud válaszolni, de az apa is sír:

– Huszonnyolc, még nem ment férjhez, tanulni sem akart, csak a paraszti mesterség érdekelte. Az volt az öröme, ha el tudtunk adni egy bikát vagy egy üszőnövendéket. Építettünk nagy ólat, istállót, azt hittem, örökre építek, az unokáimnak, és most semmi az egész.

Hét jószágot tartottunk, de ha ezeket leadom, nem nevelek többé. Minek? Hogyan? Nincs, aki levezesse őket a mérlegre, mindig meg kellene kérnem egy idegent.

– És mi lesz a házzal?

– Nem tudom. Valaha a birtok eltartotta a gazdát, felesben, sőt harmadáért megművelték, most még ingyen sem kell senkinek.

 

A kutatók újabb és újabb kísérleteket tettek, hogy más vidékekhez hasonlóan felfedezzék az Őrség eredeti népdalvilágát, de fáradozásaik nem sok eredménnyel jártak. Én is megkérdeztem Szalafőn egy teheneket őrző öregasszonyt, nem tud-e valami igazán szép régi népdalt.

– Dehogynem – mondta, és rákezdett: „Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával csendben élt egy cigány…”

Néhány krónikás balladán kívül mások is csak alkalmi rigmusokat, lakodalmas hujjantásokat gyűjtöttek össze, és széleskörűen ismert dalok variánsait.

A környéken nótafákat sem jegyeztek fel, és Huszár Emil tanár visszaemlékezései szerint nevezetesebb mesemondója is csak egy volt az Őrségnek: Vak Vendel. Vándorló, országban kóborló ember volt, vallásos felesége kísérte vásárról vásárra. Nagyobb ünnepeken megjelent az őrségi falvakban, mesélt, és gombos harmonikáján játszott.

Ha mégis meg akarjuk találni az őrségi naiv epika kezdeményeit, a betyárlegendákhoz, a helyi hatalmasságokról szóló történetekhez és mindenekelőtt a babonákhoz kell fordulnunk. Anyagot legbővebben Szalafőn, Őriszentpéteren és itt, Kisrákoson lehet gyűjteni, az Őrség peremfalvai közül Viszák a legbővebb babonatermő televény, de erről még szó lesz a maga helyén.

A betyártörténetek egy része nem érdemel különösebb figyelmet, Savanyú Jóskának és Sobri Jóskának viselt dolgaival foglalkoznak, szokványos legendák ezek a bandavezér szeretőjéről, aki pénzért álomport kever a borba, és eldugja a betyár puskáját, hogy a pandúrok könnyebben elfoghassák. Egy másik történetben Savanyú Jóska ötven forintot ad egy szegény embernek, hogy megcsináltassa a háza tetejét.

Történelmileg sem sok alapjuk lehet, mert Nemesnépi Zakál György szerint: „zsivány még eddig Őrségben sem nem termett, sem nem tartózkodott”, legföljebb a Bakonyból vetődött át egynéhány. Sokkal érdekesebbek a kisebb „menősök”-ről, bandatagokról szóló legendák, néhányan még a század elején is itt éltek az Őrségben. Legnevezetesebb közülük Hajtó Miklós, rá így emlékezett vissza egy őriszentpéteri öreg, Ferincz Lajos:

„– Az öreg Hajtó Miklós bácsi Nagy Elek gulyása volt. Valamikor Savanyú Jóska bandájában betyárkodott, elfogták, bebörtönözték, a hátára tüzes vassal akasztófát sütöttek. Egyszer egy galambosszeri lakodalomban jól beivott, betyár múltjával dicsekedett, valaki kétségbe vonta, erre felhúzta az ingét, és megmutatta a hátára égetett akasztófát.”

Kisrákoson Milosits parasztnábob alakját övezi egész legendakör. Milosits mint egyszerű juhász került a környékre, de hamarosan ő lett az Őrség leggazdagabb embere. Különféle sötét vállalkozásokba bonyolódott.

„– Milosits honvédlovakat csempészett. Tudták ezt róla a hatóságok, de nem sikerült rábizonyítani, mert pattogóból (boróka) font ágkaput, nekitámasztotta a padlásnyílásnak, és úgy hajtotta fel a lovakat. Mikor azok már fönt voltak, elvette a feljárót, és így senki sem tudta, hova lettek az állatok.

A »menősök«-et Milositsék felszerelték fegyverrel, ők hajtották el a nagybirtokosok gulyáit fegyveradó gazdáikhoz, akik potom pénzzel fizették ki őket.”

Milosits eladta a lopott állatokat, ebből vásárolta fel a földeket. Kölcsönügyekkel is foglalkozott, ínséges esztendőkben kölcsönt adott, és az írástudatlan emberekkel az eredeti összeg ötszörösét íratta alá. Ha valaki nem engedte át neki a földjét, elfoglalta erőszakkal.

Halála – a legenda szerint – méltó volt az életéhez: „Milosits huszonegyezett az iklódi csárdában. Már minden nála levő pénzét elveszítette, hogy visszanyerje, bevágta a bankba az egész vagyonát. Kérte a kártyát, és mivel a lapja »elsokallott«, hogy megnyerje a partit, megette a piros királyt. A vagyonát megmentette, de ő másnapra meghalt, állítólag új kártyával játszottak, és a festék megtámadta a gyomrát.”

Olyan hatalmas termetű ember volt, hogy amikor meghalt, acélkoporsóba rakták, de még a legnagyobb méretű koporsóba sem fért bele, térdben elvágták a lábait, és melléje tették. A falu még haló poraiban is gyűlölte, nem engedték végigvinni a főutcán, a saját határán kellett lefuvarozni a temetőbe, árkon-bokron keresztül.

A húszas évektől már csak egy-egy váratlanul felbukkanó nyom őrzi a betyárok emlékét. Mikor a kisrákosi nagyhegyi majorban kivágták a régi bükköst, a hatalmas fák törzsében akkora szögletes odúkat találtak, hogy egymás mellé állva akár négy ember is elfért bennük. A „menősök” és a betyárok húzódtak be ide üldözőik elől. Az odúba belülről szögeket vertek a holmiknak, állítólag a felfedezők kétcsövű puskát is találtak a szegeken.

Mikor a helybeli kisrákosi babonák után érdeklődtem, áthívták a falu egyik legöregebb asszonyát, Terka nénit. Nevezetes személyiség ebben a faluban, régen már az is világlátott embernek számított, aki egyszer volt a malomban és kétszer a vásárban, ő viszont lánykorában megjárta Amerikát.

– Hogy tetszett kikerülni?

– Pomper Kálmán jött haza Amerikából, az mozgatta a népet. Hatan-nyolcan mentek, én árva lány voltam, nem sokat veszthettem, jelentkeztem közéjük. Vörös Kálmán volt a kirendelt közgyámom Ispánkról, ő felelt értem, amíg fel nem szálltam a hajóra. Kilencvenöt forintba került az út.

South Bethlehembe mentem a hatos számba, ott lakott Szidi néném urának egy közeli rokona. Szivargyárban dolgoztam, ezer szivart is megcsináltam egy nap alatt, több pénzt kerestem, mint itthon egy hónap alatt.

Kint ismerkedtem meg az urammal, a szalafői Zsoldos Dániellel, ő a cementgyárban dolgozott. Házat építettünk, berendezkedtünk, mikor jött egy távirat, meghalt az uram apja-anyja, a János öccse ott maradt árván. Az uram át akart küldeni érte:

– Hozd át.

– Én nem megyek nélküled.

A vége az lett, hogy mind a ketten hazatelepültünk. Tizenkilenc nap utazás után érkeztünk meg Magyarországra. Hétezer dollárt hoztunk magunkkal, ez nagy pénz volt 1921-ben, házat építettünk, vettünk kilenc hold földet és kilenc hold erdőt.

Szép volt, jó volt Amerika, gyakran eszembe jut, de most már repülővel sem mennék ki oda.

A néni belemelegedett a beszélgetésbe, rá lehet térni a témára:

– Terka néni ismeri a régi babonákat, hallom, hogy sokat mesélt Imre Sándor tanító úrnak is, aki gyűjtötte ezeket.

– Ó, én csak annyit tudok, amennyit a viszáki asszonyoktól hallottam. Élt ott egy Vinkáné nevű rontó asszony, egyszer egy szolgagyerek felkapaszkodott a fájukra szilvát lopni, az asszony megátkozta, a gyerek feltekeredett egy ágra, és mozdulni sem tudott. Kérni kellett az asszonyt, hogy engedje le. Hármat-négyet rávert a seggére, mondott valamit, erre a gyerek le tudott jönni.

– Máskor ne gyere lopni, inkább kérj.

Nem nálunk, hanem ugyancsak Viszákon lakott egy másik asszony, akinek mindig sok teje és túrója volt, el is adott. Egyszer az anyám elment hozzájuk tejért, benézett az istállóba, látta, hogy egy csomó varangyos béka ül egy nagy tál körül, és okádják bele a tejet, amit a réten szoptak le a többi gazda teheneitől, ezek az asszony békái voltak. Az anyám soha többé nem ment hozzá.

Az asszony boszorkány volt, ez abból is látszott hogy a tehenek mindig megálltak a háza előtt, és sírtak, az asszony kijött egy tuskóseprűvel, végighúzott a hátukon, erre tovább tudtak menni.

De a legnagyobb boszorkányok mégis a Csörgöt molnárok voltak; Kisrákos és Szaknyér között a Málé-patak mellett állt a Csörgöték malma, ha kifogyott a víz, és nem járt a malom, a molnár farkas képében eljárt állatokat rabolni Szaknyérra. Úgy csinálta, hogy átbukott a malomfej alatt, és farkassá változott, visszafelé ugyanígy alakult vissza emberré.

Mikor már nagyon sok jószágot megölt, az emberek üldözni kezdték, mindig a malom felé menekült. Az emberek gyanút fogtak, és egy tudós ember tanácsára szétszedték a malomfejet. A molnár nem tudott visszaváltozni emberré, farkas képében kóborolt a malom körül, kérte a feleségét, hogy segítsen rajta. Az asszony akkor már összeszűrte a levet a molnárlegénnyel, meg akart szabadulni az urától, azt mondta: le kell nyúzni a farkasbőrt róla. Csak úgy változhat vissza emberré. A molnár beleegyezett, de meghalt a kés alatt.

– Másfajta rontó emberekről nem tud?

– Régebben jártak erre garabonciás diákok is. Arról lehetett tudni a garabonciás jöttét, hogy a tehenek közelében ott tekergett egy kígyó. Egy gazda agyon akarta vágni, a garabonciás kérte, hogy ne bántsa, mert ez a kígyó az ő lova, de a gazda mégis megölte. Alig ért haza, jégeső kerekedett, és elverte az egész vetést.

Vannak ezenkívül emberi alakú rossz hatalmak. A „ludvérc” elcseréli a gyerekeket. Az a gyerek, amelyiket otthagy cserében, hibás és csúnya szokott lenni. Ha idejében észreveszik a cserét, még lehet segíteni rajta, a gyereket sütőlapátra kell fektetni, és háromszor úgy tenni, mintha bedobnák a felfűtött kemencébe: „bedoblak, bedoblak, bedoblak” – ezt kell mondani közben. Ha az elvitt gyereket még nem szoptatták meg az új helyén, az elvitt gyerek visszaváltozik saját gyerekké. A „ludvérc” ellen káromkodással lehet védekezni, nem állhatja a durva beszédet.

Nem annyira veszélyesek a földi ördögök. Újév éjszakáján lehet fogni földi ördögöt a keresztútnál, az ördögök akkor vonulnak új helyükre, az utolsónak azt kell mondani: „Légy az én társam!” – és akkor lemarad a többitől.

A földi ördög nem nagy növésű, de borzasztóan szorgalmas, a gazdája mindig el kell hogy lássa munkával, különben megöli. Egy suszternek volt egy ördöge, nem tudott elég munkát adni neki, erre agyon akarta vágni. A suszter úgy segített magán, hogy a csizmaszár varrásához hosszú fonalat adott az ördögnek, minden öltésnél ki kellett ugrani az ablakon, közben összegubancolódott a fonál, azt is szét kellett válogatni, így az ördög egész estig le volt foglalva.

 

Kifelé tartva látom, hogy az iskola ablakai körül oltványszőlő nő.

– Ki ültette?

– Még Imre Sándor, a régi tanító. Ő már a háború előtt kitalálta az iskolában a politechnikát. Vett két hold földet, ültetett rá almafát, és kiosztotta gondozásra a gyerekeknek; tanulják meg a mesterséget. Ment is egész addig, amíg 1942-ben a nagy hóban a nyulak le nem rágták a fák tetejét.

Máskor azt mondja: gyerekek, egy kétszer kétméteres gödörben egy szekér krumplit fogunk termelni. Valami komposztba vagy trágyába ültette be a gumókat, naponta kétszer kellett volna locsolnunk. Mi untuk, megöntöztük óránként, elrothadt az egész, és többé nem kellett foglalkoznunk vele.

Összegyűjtötte a környék dalait, játékait, népi táncegyüttest is szervezett, jártuk az országot. Mikor ő meghalt, minden abbamaradt: politechnika, futball, tánc. A múltkor szóltak nekünk, hogy lépjünk fel valamilyen ünnepségen, a régi táncruhánkat kellett előkeresnünk, mert azóta nem vett a falunak senki másikat.

 

Maradjunk még az őrségi babonáknál. Kovács József, a kercaszomori plébános, amellett hogy megírta a veleméri templom történetét, megpróbálja összeszedni a vidék mondáit és babonás szokásait. Mikor érdeklődök a gyűjtemény iránt, kézségesen kirakja az asztalra céduláit. Nézegetem, hozzá-hozzáillesztem a már megismert anyaghoz.

Többségük a nevezetes napokkal és az időjárás változásaival foglalkozik, magyaráz és főleg jósol.

„Gyertyaszentelőkor minden fű helyet keres magának.”

„Ha a Vízkereszt vizet ereszt, a tél sokáig nem ereszt.”

A márciusi köd száz nap múlva esőt hoz. A lekaszált szénát ilyenkor gyakran elvitte a víz, az öregek pontosan kiszámolták a száz napot, és ekkorra nem hagytak kint szénát a réten.

Húshagyó kedden, ha a kötelét átdobják a háztetőn, akkor nem férgesül meg a hús.

– Ez egy igazi babona – mondja a pap.

– Hogyhogy?

– Mert, ha át lehet dobni a kötelet, akkor már elfogyott a hús, nincs mibe beleessen a féreg.

A Szent György-nap nagy forduló, tavaszt szimbolizáló babonák egész sora fűződik hozzá. Ha valaki Szent György-nap előtt lepkét fog és zsebre teszi, abban az évben sok pénzt keres. Ha valaki Szent György-nap előtt kígyót lát és agyonveri, minden ellenségét legyőzi. (Itt, úgy gondolom, nyilvánvaló az eredeti vallási legenda hatása, vagy még mélyebben a tél és tavasz pogány harca.) A Szent György napján ültetett kukorica fizet a legjobban, ezen a napon törődni kell a szolgákkal is, mert ha a pásztorgyerek ilyenkor rendes ételt kap, akkor az állatok is jobban esznek majd.

Ha nagypénteken esik az eső, megférgesül a mák. Ettől a naptól fogva meszelni nem szabad. A jó gazda pünkösdkor is megtalálja a maga teendőit: hajnalban meztelenül kell kaszálni az eresz alatt, utána be kell mászni a ház sarkába, mert akkor nem lesznek egerek a háznál. A svábbogarak ellen viszont kielégítő védelmet nyújt, ha a gazdasszony hold fogytával meszel.

Év közben nem árt megfigyelni a szivárványt, a piros szín a bort, a fehér a kenyeret, a zöld a takarmányt jelenti benne, amelyik szélesebb, abból lesz több.

Néhány ismertebb babona is feltűnik a cédulák között: ha a macska mosdik, vendég jön, ha fülön fölül mosdik, kedves vendég, ha fülön alul, kellemetlen; jó idő lesz, ha a tyúkok felülnek a „favágítóra”, de ha a ganajvíz megzöldül, eső várható.

Másik nagy babonás csomópont Luca napja és karácsony. Luca napján – úgyszintén Borbála-napkor – nem szabad varrni, mert az ember bevarrja a tyúkok seggét, és nem tojnak rendesen. Ha ezen a napon idegen asszony jön be a házba, az is rosszat jelent, védekezésül a fejsze nyelére kell vizelni.

Karácsony reggel a nagy fejszére kell lépni, ez megvéd a lábfájástól. A fémnek, éppúgy, mint a misztikában, az őrségi babonákban is különleges véderőt tulajdonítanak. Ha fejés közben erőlködik a tehén, a farkánál vasvillát kell szúrni a földbe a boszorkányok ellen, ugyanígy véd a rontástól az ágyba dugott nagy kés vagy a ház sarkában elhelyezett pénzdarab.

Karácsony éjjelén és néha nagypéntek hajnalán minden elrejtett kincset meg lehet találni. Ilyenkor tisztul föld feletti lánggal az a pénz, melyet még a törökfutáskor ástak el. Különösen egy őriszentpéteri domb „égetett” sok aranyat, ezt máig is Égésdombnak hívják.

Az arany kiásása sok veszéllyel jár, mert a „pénz ereje” megölheti a kutatót, tapasztalt ember ésszel él. Ferincz Lajos mesélte: „Egy éjjel valaki látta, hogy kékes lánggal ég a kincs. Jól megfigyelte, hogy hol ég, utánament és bottal megjelölte. Maga nem merte kiásni, elszaladt a feleségéért, azzal vetette elő a kincset. Az asszony rá egy évre meghalt, ő meg felépítette a nagy házat.”

A karácsonyi szokások közé tartozott, hogy a cigányok éjszaka sót nyalattak a lovukkal, mert akkor az állat az édesanyjával álmodik, és álmában nyerít, úgy beszél vele.

Két karácsony között nem volt szabad az asztalra kalapot tenni, mert akkor a vakondokok feltúrják a földet.

A plébános céduláiból össze lehetne állítani egy valamikori álmoskönyv körvonalait is, bár lehet, hogy ezt az álmoskönyvet sohasem nyomtatták ki, csak szájhagyományként maradt fenn napjainkig:

Zavaros vízről álmodni: betegség,

tojásról: pletyka,

tűzről: veszekedés,

kútról: kár,

gombát vagy tojást szedni: betegség,

fekete szőlőt enni: nehéz betegség,

fehér szőlőt enni: egészség,

halottról álmodni: eső,

vonatról álmodni: levél,

cigány férfiról: szerencse,

cigányasszonyról: szerencsétlenség

és így tovább.

A plébános sok legendát is feljegyzett. Íme egy boszorkánytörténet, Tomaskó Józsefné mondta el 1962-ben.

„Apám kalapálta a kaszát, mikor jött egy kormos asszony, ujján három »sorona« szalmagyűrűt hordott.

Apám beszólt a konyhába, az anyám éppen kenyeret sütött:

– Asszony, ismered te ezt a kormos asszonyt?

– Én nem.

Apám újra kiment, a kormos asszony megkérdezi:

– Hogy s miként szolgál az egészsége?

– Amint látja.

– Él-e még a kis Kati lánya?

– Hála Istennek, egészséges.

– Hát a kis Sándor fia meg a kis Lina lánya?

– Hála Istennek…!

Kezet fogott, támadt egy forgószél, vitte a port és a szalmát.

Másnap beteg lett a három gyerek. Vitték az orvoshoz az egyiket, visszafelé a Böröcén meghalt. Hamarosan meghalt a másik kettő is, akiket azonban nem kérdezett, az nem halt meg. Én még azután születtem.”

Nekem legjobban a kanászról szóló legenda tetszett. A falu rosszul fizette, úgy, hogy a kanásznak nem tellett másra, csak szalonnára, vöröshagymával. Megunta, és mindennap elásott egy hagymát egy nagy fenyőfa tövében, és a következő évben ez a fenyőfa elszáradt. Nézzétek – mondta a kanász a falunak –, ez a fenyőfa elszáradt a hagymától, és én is ide jutottam volna egy év alatt, ha csak abból kellett volna megélnem, amit ti adtok.

Ha Kisrákoson vagy Szaknyéren elmeséltek valamilyen babonás szokást, mentegetőzésképpen mindig hozzátették, hogy egy viszáki embertől vagy asszonytól hallották. Viszáki útjaim során egyszer megkértem a kísérőmet, vigyen el egy öregasszonyhoz, aki ismeri ezeket a hiedelmeket.

Lassan a földig ereszkedő tömésházba nyitottunk be, az öregasszony épp szilvalekvárt főzött a párás, félhomályos konyhában, de mikor a boszorkányokról és a szemmel verésről kérdeztem, szívesen abbahagyta a munkát:

– Boszorkányokról mostanában nem tudok, de olyat sokat ismertem, aki tudott szemmel verni.

– Ezt komolyan mondja?

– Komolyan. Úgy lehet rájönni, hogy ki rontotta meg a gyereket vagy a tehenet, hogy három szem faszenet teszünk a fövő vízre, egyiket elnevezzük férfinak, a másikat lánynak, a harmadikat asszonynak, amelyik először száll le, az rontott szemmel. Ha gyereket rontottak meg, úgy kell meggyógyítani, hogy a szenet ballal, visszakézből bedobjuk a fürdővízbe, a gyereket megfürdetjük, és a szénnel keresztet rajzolunk a bal füle mögé.

Amelyik gyerek három nagypénteken keresztül szopott, annak a szeme ver, ilyen volt a mi falunkban P. bácsi, olyan szúrós, kemény pillantása volt. Látszólag dicsérte a tehenünket, de közben lenézett a földre, hogy átok legyen a dicséretből, és a tehén véres tejet adott.

Eljárt a szomszédba, megcsipkedte vagy megsimogatta a kisgyereket, alighogy elment, a gyerek görcsöket kapott, elrohantak vele az orvoshoz, de ő sem tudta meggyógyítani, a gyerek nyavalyatörős maradt.

Mikor kiismertem P. bácsit, már tudtam védekezni ellene, nem adtam el neki tejet, mert tudtam, hogy otthon a disznók vályújába önti, és addig veri vidravesszővel, amíg a vessző forgáccsá nem válik, így idéz rontást a tehénre. A konyhába beengedtem, de ahogy kiment, hármat köptem utána, és seprűvel egy keresztet húztam a konyha földjére. Mikor P. bácsi meghalt, a padlásukon a sok üres befőttesüveg egész éjszaka zengett, mintha dobálnák őket, reggel felmentek a padlásra, de nem találtak ott senkit. Ez is bizonyítja, hogy az öreg rontó ember volt.

Most, mondom, nem tudok boszorkányokról, de azért ma is jól teszi az ember, ha vigyáz. Gyanús embernek csak András-keresztes köcsögben adjunk el tejet – ez megvéd a rontástól –, ha valaki olyankor jön látogatóba, mikor fejünk, nem szabad fogadni a köszönését, mert elköszöni a tejet, és még ez a vékony étel is elveszik. Ha az ember éjszakára felállítja a seprűt az ajtó melletti sarokban, a boszorkány nem tud bejönni.

– Gyógyító emberről nem tud?

– De, olyan is van. A Sebők Jancsi lova beteg lett, csak aludt folyton. Jancsi református ember, de ő is látta, hogy a lovat megigézték, elment Kránitzért, az megmosdatta a lovat valamiben, meg is gyógyult.

Az öregasszony még nem fogyott ki a babonákból, de mikor egy elejtett mondatából kiderül, hogy ő öltözteti a falu halottait, inkább a temetési szokásokról kérdezem.

– Mikor valaki meghal, vizes ruhával letörölik, fehér kendővel felkötik az állát, hogy ne maradjon tátva a szája, mikor kicsit megfásult az arca, leveszik róla. A legjobb ruhájába öltöztetik, ha valaki pazarlásnak tartja, azt felelik neki: jó ember volt, megérdemli! Kalapot is adnak rá, cipőt, a fiatalokra nyakkendőt.

Gyereket fehérben temetnek, a keresztanyák viszik a temetőbe, és ők fizetik a költségeket is. A temetést úgy tartják, mintha esküvő volna, a lányoknak vett koszorút raknak a fejébe, koszorúslányok és vőfélyek mennek a koporsó után.

Ha a gazda halt meg, mikor viszik ki a temetőbe, az istállóban felállítják az állatokat, ők is adják meg a végső tisztességet.

A sírt jól megtiporják, hogy a halott ne tudjon visszajárni, a gyerekeket ráültetik a székre, amin a koporsó feküdt, hogy ha a halott mégis visszajönne, ne ijedjenek meg tőle. Őriszentpéteren lakott egy ember, aki egy nagy sor fenyőt ültetett a háza elé, ez megvédte a szellemektől.

A legtöbb helyen ma is tartanak tort, ha valaki haldoklik a háznál, az ismerősök már viszik is oda a tojást és a cukrot. Kuglófot szokás sütni, bort isznak rá, megy a tréfa, hogy vigasztalják a háziakat. Halottról emléket csak rokonnak szokás adni, azt is a toron osztják szét.

– És maga nem fél a halottaktól?

– Nem, egyszer mi is meghalunk. Igaz, hogy feküdni sokat kell, de nem szenvedünk.

 

– Amikor vitték ki a halottat a temetőbe, aki utolsónak maradt, mindig gondosan felrúgta a seprűt – teszi hozzá a régi kercai tiszteletes –, a gyászoló család pedig foltos, piszkos ruhát viselt.

– Miért ez a rossz ruha? – kérdezem tőlük.

– Hogy így maradjunk meg a halott emlékezetében, és hazajáró lelke ne ismerjen ránk.

A haláltól nem fél az őrségi ember, már életében elkezdi gyűjtögetni a koporsódeszkákat, és féltékenyen vigyáz rá; nagy botrány tört ki, mikor egy vő eladta az apósa deszkáit. Ha egy öreg súlyos betegségbe esik, sokszor nyíltan megmondják neki, hogy meg fog halni, és az tudomásul veszi. A babonáikat azonban nem engedik bántani, a feleségemre rászóltak, mikor karácsony előtt mosni akart. – Késő lesz – mondták –, mert akinek karácsony hetében fennmarad a ruhája, annak a bőre is hamarosan felkerül.

Ugyanolyan babonák tapadnak az újszülöttekhez is.

Valamikor, még a harmincas évek közepén, kimentem keresztelni Magyarszombatfára. Délután érkeztem ki, a keresztelés előtt még leültem elszámolni a kurátorral, de nem haladtunk, mert a szülők egyre türelmetlenebbül sürgettek:

– Tiszteletes úr, tessék már jönni!

– Miért olyan sürgős?

– Mert a keresztelő után még meg kell mutatnunk a gyereket a Napnak. Megmutatjuk neki, hogy ismerje majd meg, és ne bántsa.

Azt hallottam, ez szláv hagyomány, de szerintem még régebbről származik, még a sámánok idejéből.

 

Az Őrségben majd mindennap szólnak valakiért a harangok, magam is láttam néhány halottat: kisgyereket, aki bemászott a pajtába, és magára döntött egy motorkerékpárt, öreg parasztot az ágyon kiterítve, a fejét kockás zsebkendővel takarták le, de siratóba vagy torra nem jutottam el, így legfeljebb Nemesnépi Zakál György leírásával tudom érzékeltetni az eseményeket:

„A halott kinyújtóztatván szokott halotti öltözetben a ház közepén koporsóba helyeztetik. Az atyafik, szomszédok megjelennek, a halotti énekekből egy-két verset énekelnek, a megkeseredetteket vigasztalják. Azok, akiket a halál legjobban megsértett, úgymint a szülők, magzatok, özvegyek a koporsóra vagy a megholtnak hideg testére borulnak, majd fölkelvén és a halottat körül kerülgetvén, keserves és bizonyos siralmas hangokra intézett jajgatások között zokogják el a megholtak életét, jóságát, cselekedeteit, és végül halálos környülállásait. Sok asszonyok ezt a mesterséget annyira tudják, hogy lehetetlen a legközelebbi szívnek is el nem törni annak hallatára.

A virrasztóba az ifjak csörgő pálcát szoktak magukkal vinni. Ez egy olyan fa, melynek egyik vége négy-, öt-, hatfelé van hasítva, és azzal mulatságból egymás hátát kongatják. Egy valakit lehúznak, a szemeit befogják és kettő-három ráhúz. Ha megmondja, melyik ütött, lehúzzák azt, ha nem mondja meg, újra lehúzzák. (Ahogy nézem, ez bizony nem sokban különbözik a mi gyerekkorunk „seggrepacsi”-játékától.)

Másnap az egyházi szertartások után és szerint a halott a temetőbe kivittetik és kísértetik. A kísérő nép az eltemetés után egy biztos által megszólíttatik, és a siralomházhoz kevés mulatságra meghívattatik, amely mulató gyülekezetnek főképpen az a célja, hogy a megkeseredett szívű atyafiak felejtkezésbe hozattassanak, vigasztaltassanak.”

A mai halottas szokásokról két papot kérdeztem meg, figyelembe véve az Őrség felekezeti arányait, két református papot választottam ki.

 

– Bejártam az egész Dunántúlt, de sehol sem láttam olyan halottkultuszt, mint itt, az Őrségben. Ha egész évben üres is lenne a templom, a temetésekre karácsonyi gyülekezet jön össze. Száz- vagy talán ezeréves szokásokat őriznek: a gyászolók beledobják a sírgödörbe a siratókendőt, hogy bizonyítsák a halottnak: íme, ennyit sírtam érted. Azt nem láttam, de az elődömtől hallottam, hogy alig néhány éve Szentgyörgyön még körül is táncolták a sírt.

És a halott kultusza nem csökken az évekkel, harmincéves sírokra is hordanak koszorúkat, minden család – leszámítva a bevándoroltakat – kiírhatná az ajtajára: koszorúkészítő mester.

– És maga mint lelkész nem próbált változtatni ezen?

– Az Őrségben mindenhez lehet nyúlni, csak a halottkultuszt ne bántsa az ember. Annak idején a templomunk falán helyezték el az első világháborús „Hősök emléktáblájá”-t. Minden május utolsó vasárnapján megtartják a Hősök vasárnapját, ilyenkor az egész gyülekezet megjelenik a tábla előtt. Koszorúkat aggatnak fel, és mikor két hónap múlva nagy óvatosan szóltam, hogy most már ideje volna levenni, az egyik hívem erre fordult, a másik arra.

– És a feltámadásban éppúgy hisznek, mint a halálban?

– Nem, pedig nekem egész lelkészi pályám alatt az volt a célom, hogy rávegyem őket: az élő Krisztust imádják a halott helyett. Nem vitatkoznak velem a feltámadásról – hiszen mégiscsak benne van a Bibliában –, de ők a maguk részéről soha nem lesznek húsvéti keresztények, hanem nagypéntekiek maradnak, nem a feltámadott, hanem a megfeszített Krisztus hívei.

 

– Nem véletlen, hogy gyakorlatilag nagypéntek a legnagyobb református ünnep – mondja a másik pap –, a feltámadás fogalma sohasem ivódott bele a magyar közgondolkodásba, hiába ígérte a katolikus vallás, hogy ezer vagy tízezer napokat elengednek a tisztítótűzből annak, aki megtartja a halotti mise fogadalmát.

A magyar reformáció eleve jól indult ilyen tekintetben, mert kiugrott ferencrendi szerzetesek voltak az úttörői, olyanok, mint Sztáray Mihály, és ők eleve nem a tej- és tömjénszagú dogmákat hozták magukkal, hanem Assisi Szent Ferenc természethű és férfias halálmisztikáját.

De az idők épp ezt igényelték, a végvári vitézek halállegendái is folytatásai voltak a nagypénteki legendának, a hősi önfeláldozáshoz sokkal kézenfekvőbb példakép a halálba induló Krisztus, mint a feltámadó.

És ez így maradt mindmáig. A református vallás – parasztvallás, és a magyar paraszt racionalista, nem fogadja el a feltámadást. Az élet folyamatosságát inkább a nemzedékek egymásutánjában képzeli el, azt mondják a halottról: őseihez takaríttatott.

 

Zsigray faluja – Viszák

Viszák közigazgatásilag egy őrségi faluhoz, Pankaszhoz tartozik, lakói is őrségi embereknek vallják magukat, de a régi feljegyzések nem sorolják a történelmi Őrség települései közé. Hagyományaiban és szokásaiban átmenetet alkot az Őrség és a Hegyhát között. Úgy gondolom, ha másért nem is, az összehasonlítás kedvéért érdemes lesz megrajzolni vázlatos képét is.

– Honnan kapta Viszák a nevét?

– Valaha lent, a patak mellett állt a falu, csak mikor a törökök felégették a házakat, akkor települtek fel ide. Megőrizte a régi nevét: Vízálló, Vízlak, Viszák.

Az ilyen hangzáson alapuló névmagyarázatok mindig gyanúsak, egyszer Ómassán bizonygatta nekem egy öreg paraszt: Miskolc neve onnan származik, hogy valaha fontos szerepet játszott a mésztermelésben, Mészkulcs, Mészkolcs, Miskolc. Viszák esetében is sokkal valószínűbb, hogy a falu neve a szláv viszáká (magas) szóból ered.

A tanácsházán felírok néhány adatot: a második világháború előtt hétszázhatvanan laktak a faluban, most a lélekszám négyszázötven körül jár. A születés és halálozás arányszámai nagyjából fedik egymást, a falu lakossága mégis tovább csökken az elvándorlások miatt. Legújabban a falu kárpitosa költözött el Pápára, mivel itthon nem talált megélhetést. Viszák száznegyvenkét házszámból áll, üres házak egyelőre még nincsenek, de romos házat annál többet lehet találni.

A viszáki határ valaha gróf Zsigray tulajdonába tartozott, a vagyonváltságnál két részletben leadott a falunak százötven holdat, háromszáz pengőért holdanként. Egy gazda csak egy-két holdat kapott, bár többet szerettek volna, az első világháborúban erről a részről vágták le az erdőt, és az irtásföld jó termést adott, sokáig innen jött a falu kenyere.

A parcellázás után is Zsigray maradt a környék ura, további százötven hold szántót és ugyanannyi erdőt tartott a kezében, ebből viszont már nem adott el egy négyszögölet sem. A szapora családok – Viszákon öt-hat gyerek nem számított soknak – nem találtak megélhetést a kevéske földön, eljártak munkába, dongát faragtak, kőművesnek, asztalosnak, kádárnak, suszternak álltak, itt sohasem alakult ki olyan tősgyökeres kisgazdaréteg, mint például a szomszédos Kisrákoson.

Később a kuláklistára is kevés név került fel:

– Csupor kocsmárosnak harmincöt holdja volt, a családja dolgozott rajta, meg fogadtak egy hibbantas embert, az dirigált a munkában. Együtt evett velük, mikor elvilágtalanodott, náluk élt, szép, gyönyörű temetést tartottak neki. Az öreg Csupor aztán szétosztotta a földet, így nem lettek kulákok.

A Dávid kocsmáros viszont rákerült a listára, náluk is egy hibbant dolgozott: a Bata Ferkó. 1956 után kimentek Svédországba.

A harmadik kocsmárost, Török Lajosnét, a kocsmajog miatt elküldték Püspökladányba, a holmija fölött szabadon rendelkezett. Egy ipari kulákunk volt: Böhm Gyula, a molnár, ő vezette Viszákon a nyilaskeresztes pártot, egy éjszaka bepakolták és elvitték.

– Utána alakult meg a téesz? – kérdezem, más őrségi falvak sorsából kiindulva.

– Itt nem volt soha semmiféle szervezés, senki nem hajtotta a kérdést. Ha a helyi vezetőség hatalmasan verte volna a huppot, lehetett volna kezdeni valamit, mert ott volt Lugoson a régi Zsigray-major, arra alapozhattak volna. Szerencsére időben széthordták a kisrákosi kultúrházra meg egyébre.

Viszák egyéni falu maradt, ötven család él félig-meddig a földből, a birtokok átlagban nyolc-tíz hold nagyságúak, tizenhat holdas a legnagyobb. Gyenge, öt-hat aranykoronás földek. Az erdő egy része megmaradt magánkézben, egy gazdasághoz egy-két hold tartozik, az erdőterület nagyobbik fele rontott, pusztuló állományú. Minden harmadik erdőtulajdonos elkerült már a faluból, és nem jön haza művelni birtokát.

A modernebb gazdasági eszközöket két lestrapált, rendszám nélküli traktor képviseli, szántásra, trágyakihordásra használják, néhány helyen gépesítették a répavágást és a darálást is. A termésátlagok gyengék, a búza idén a hat mázsát sem érte el holdanként. Sok a vadkár, a határ kétharmad része veszélyeztetett, mikor az agyagos föld föllazul az esőtől, az állatok összejárják és mindent agyontipornak. Kenyérgabonát keveset vetnek, a növénytermesztést itt is alárendelték az állattenyésztés céljainak, bár a méretek itt sokkal szerényebbek, mint Kisrákoson, két helyen tartanak csak hat-nyolc szarvasmarhát.

Az emberek eljárnak dolgozni Pankaszra, a faiparba, építőiparba, inkább csak esténként és szombat-vasárnap dolgoznak a földeken. Ennek eredményeként a hétszázhatvan hold szántóból már több mint száz parlagon maradt, és ez a terület évenként húsz-harminc holddal növekszik majd.

Az őrimagyarósdi szakszövetkezethez tartoznak, de a szakszövetkezet ebben a faluban sem játszik fontosabb szerepet, az ott dolgozó viszákiak sok keserű történetet mesélnek munkahelyükről. Íme, egy kis csokor.

„A szakszövetkezet egy nagy istállót akart építeni, össze is hordták az építőanyagot, de az akkori elnök kulákgyerek volt, állítólag félt, hogy ha felépül az istálló, téesz lesz a környéken, inkább eladta az egészet a szecsődi téesznek, harmincöt-negyvenezer forintot fizettek rá csak a szállításra.

Mikor megvették a cséplőgépet, maszek parasztoktól kértek kölcsön pénzt, azt ígérték, hogy kamat fejében nem kell majd fizetniük cséplésnél a nyolcszázalékos géprészt. Ez egy átlagos birtokú gazdánál évenként háromezer forint hasznot jelent, a szakszövetkezetnek pedig ugyanennyi veszteséget.

Mivel mindenütt divat, itt is megpróbáltak laskagombát tenyészteni. Négyszáz tőkét ástak el, de nem öntözték, kicsik maradtak a gombák. A gyenge termésnek sincs őre, aktatáskaszámra lopják, pedig egy kiló laskagomba a piacon huszonöt forintba kerül. De senki sem bánja, nem azt sajnálják, amit ellopnak, hanem azt, ami ottmarad.”

Ami a kultúrát illeti, a faluban régen egy katolikus iskola volt, most lakásnak használják, mert nemrég felépült az új iskola. Ama ritka iskolák közé tartozik, ahol nem pereg a fal, és a padló nem áraszt rothadt szagot magából.

Mozielőadást hetenként egyszer-kétszer tartanak, más szórakozás nemigen adódik, legfeljebb az avult, sötét kocsmában rendeznek néha disznótoros vacsorát. Bolt egy van, most renoválják, árukészlete szűkös és felesleges dolgokkal terhelt.

Viszák annyiban is különbözik az őrségi falvaktól, hogy lakóinak több mint a fele katolikus, még a régi viszáki jobbágyok vették fel a Zsigray urak vallását. Minden felekezet havonta egyszer tart istentiszteletet, de míg a misékre minden katolikus elmegy, a református papra csak egy-két hívő kíváncsi.

Az Őrségtől eltérően elég sok német nevet lehet találni: Brenner, Scheckner, Leipold, de Viszák magyar falu, oda, ahol rossz földek voltak, kevés sváb jött, azok sem tudnak már németül.

 

Papíron Viszák is szerekre oszlik: Belsőszer, Külsőszer, Túlsószer, de a gyakorlatban klasszikus egysoros útifalu. A legtöbb ház a Fő utca vonalában helyezkedik el, csak beljebb, a dombok felé látszik egy-egy őrségi szerre emlékeztető épületcsoportosulás. A porták egymásba nyúlnak, különösen, ha rokonok laknak egymás mellett, még hevenyészett kerítés sem jelzi az udvaruk határát.

Az öreg S. bácsi is elindult sétálni a kertben, útközben nem talált akadályt, mikor elfáradt, a harmadik házban ült le unokájánál egy vékony almafa alatt.

– Mostani dolgokról ne kérdezze – mondják a fiatalok –, de a múltból mindenre emlékszik.

– Az S. család nagy család volt?

– Valaha hét-nyolc S. család is lakott Viszákon, de most már kifogynak, mindenütt lányok születtek. Minden elfogy, ami az én életemhez tartozott, még a hajdina is. Valaha ezzel hizlaltuk az állatokat, átlagban felülmúlta a kenyérgabonát is, most már nem díszlik, járhat, amíg összeszed egy marékkal belőle.

Több száz éves fenyőfák álltak itt, azok is eltűntek. A javát még mi vágtuk ki. Nálunk nincsenek laprétek, patakmenték, mint Kisrákoson, amiket másra, mint kaszálónak nem is használhattak, ők beleélték magukat az állattenyésztésbe, mi viszákiak az erdőbe jártunk. A viszáki favágók eljutottak egészen fel, Gömörig, én nem tartottam velük, itthon dolgoztam, a grófi erdőben szedtem a fát harmadáért vagy negyedéért, vagy vágtam, ha kellett.

– Ismerte a grófot?

– Hogyne ismertem volna, mindig hitvány kalapban járt, az ember szinte kinevette. Az erdőben egy órát is el lehetett vele beszélgetni, de odahaza az ivánci kastélyban csak a titkár fogadott, és az alkalmazottai is nagyobb urak voltak, mint a gróf maga.

Mindig letagadták előlünk, pedig szükségünk volt a segítségére, ha iskolát vagy haranglábat építettünk, ő adta az anyagot, mi a munkát. Egyszer beszélnem kellett volna vele a falu ügyében, az öspörös azt a tanácsot adta, hogy vasárnap, amikor jön a gróf a templomba, álljak le az út mellé, és ha közeleg a hintó, tartsam fel a kezemet. Így is történt, a kocsis megállította a lovakat, lehetett beszélni a gróffal, tudtam szerezni valamit a falunak.

– 1919-ben mi történt a gróffal?

– Elment egy időre.

– És maga mit csinált?

– Rólam régen az a hír terjedt el, hogy kommunisztikus ember vagyok, mert mindig sokalltam, amit az ivánci pap elvitt a falunkból, ha másutt láttam visszaélést, azt is kimondtam, de a kommunistákkal nem értettem egyet.

Pünkösd napján, éppen Iváncon voltunk a templomban, mikor megjöttek a kommunisták. Körülvették a falut, egy géppuskát a templom előtt állítottak fel, egy másikat meg a toronyban. A templomból se ki, se be. Nekem régi harctéri kollégáim feküdtek a géppuska mellett, integettek, hogy ne beszéljünk velük, mert meg van tiltva nekik.

Mindenkit igazoltattak, összeszedték a csendőröket, a törzsőrmestert. Egy embert kerestek leginkább: Benczik Pétert, a gróf ispánját. A Zsigray-kertben ki is jelölték a tölgyfát, amire fel akarták akasztani. Később ez a Benczik vitéz lett, a Zsigray meg nekiadta a tölgyfát, amely majdnem az akasztófája lett.

A mi falunkban a szegényebbek álltak be a kommunistákhoz, haragudtunk rájuk halálosan, ők meg irigykedtek ránk, még a vallásosságom is bajnak számított. Azt pengették: egyenlőség lesz, mindenkinek lesz birtoka. Feloszlatták az esküdtek testületét, nem tetszett nekik, hogy a közgyűlésen csak az lehetett ott, aki adót fizetett, megalakult a direktórium. Palló Kálmán dirigált a Miska Ferkóval, ha kocsi kellett, szólt egy lovas embernek, befogatott, és mentek, ahová kellett. Már a földosztást is kidobolták, mikor közbejött valami.

Még legény voltam, az istállóban szoktam aludni, közel az úthoz. Egyszer éjfél után kocsizörgést hallok, kinézek, milyen szekér jár itt éjnek idején? Magyarósd felől jött, négyen ültek rajta, egyikük egy fehér zászlót tartott. Meglátnak engem, megállnak.

– Tudja-e, mi az újság?

– Majd megmondják.

– Megbukott a kommunizmus. Hol lakik a bíró? Doboltassanak gyűlést!

– Most felriasztani a falut? Nem lehetne reggel?

– Nem. Hol lakik a direktóriumi elnök?

Gyűlést hívtunk össze a tűzoltószertárhoz, a direktor lemondott, és eltűnt békésen. Ha otthon marad, akkor is megúszta volna néhány botütéssel. Harcok csak Csákánydoroszlóban folytak, ott egy-két kommunistának volt puskája. Egy Török nevű suszter is nagy kommunista volt, de átmentette magát, sőt később Horthy vitézzé ütötte. Ezerféle igazolást kellett hamisítani, amíg megkaphatta a vitézi telket.

A második világháború után 150 holdat osztottak szét, vezető emberek vitték a cöveket és a láncot. Nincstelenek, szegények kapták, nem tudtak mit kezdeni vele, most 65 holdon füzes terem, a többin meg vadkender és dudva.

Most már mindegy, ingyen is kapni földet, amennyi csak kell, egy negyed részét a mezőnek már nem művelik. Senki sem törődött vele, azt mondták, úgyis elveszi a téesz, négy-öt évenként trágyázták a földet, és ez most megmutatja magát. Nincs munkás sem, a gyerekeket kitaníttatták, az öregek meg lassan kifogynak. Az egyik unokám Pesten dolgozik, a másik Zalaegerszegen, ha a szüleik utánuk mennek, csak én maradok itt.

Hogy elromlott minden! Ha régen földes ember kenyeret vagy zsírt vett a boltban, az egész falu megszólta. De most már senki sem törődik azzal, mit mond a falu. Az én időmben, ha este megszólalt a harang, mindenki hazafutott, nem lehetett látni senkit az utcán, most meg olyankor mennek el az emberek.

 

Viszákon több ilyen, enyhén szólva konzervatív alapállású öreg parasztot lehet találni, egyikük állítólag a felszabadulás után évekig jegyezte egy füzetbe a „kommunista fejlődés”-t, ki mit tett és mondott, hogy majd annak idején a fejére lehessen olvasni. Hogy ez a típus így kialakulhatott, annak kétségkívül az egyik oka, hogy Viszák grófi falu volt, és ezeket még most, negyedszázad múlva is meg lehet különböztetni a szabadabb és a haladás iránt érzékenyebb gazdafalvaktól.

Az sem véletlen, hogy az Őrségben épp Viszákon maradtak fenn legélénkebben a Zsigray-legendák. Íme egy-kettő közülük:

Gróf Zsigray Antal szeretett kártyázni, egyszer már minden pénze elfogyott, a feleségét tette fel, és az asszonyt is elveszítette. Ekkor kiment Amerikába az apósához, tőle kért pénzt, hogy ki tudja váltani a feleségét.

Egy másik Zsigray kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy a mezőre ebédet vivő asszonyok fejéről lelövöldözze a cserépfazekakat. A károsultakat aztán beküldte a saját konyhájába, ahol másik edényt kaptak ebéddel együtt. Az asszonyok kiismerve Zsigray hóbortját, szándékosan arra jártak, amerre a gróf vadászott, és lassan az összes repedt fazekukat kicseréltették újra.

Ugyancsak egy vadászgató kedvű Zsigrayról őrzik a következő adomát. A gróf téli vadászat közben egy út menti tűznél melegedett, mikor jön arra egy parasztasszony menyecskés rövid szoknyában.

– Nem fázik a lába? – kérdezi a gróf.

– Nem, mert jó tűz ég közötte.

– Nem melegíthetném meg ott én is a kolbászomat?

Az asszony ránéz a grófra:

– Ott nem, de a hátsó liknál szívesen megfüstölöm.

A további Zsigray-történetekben mindig szóhoz jut a pisztoly.

Az öreg Zsigray Antal büszke volt a futó lovaira, gulyása viszont többre tartotta a bivalyokat, melyek, ha megvadultak, rohantak, mint a vihar. A gróf versenyt ajánlott a béresének: ha a bivalyok lehagyják a lovakat, megjutalmazza őt, de ha a lovak győznek, kicsapja a birtokról. Kijelölték a verseny célpontját is: a körmendi Korona Szállót.

A gulyás felkészült a versenyre, lánccal összefogta a szekerét, hogy szét ne essen a rázkódástól, és betett maga mellé egy kihegyezett rudat is. Rajt után egy darabig együtt haladt a hintó és a szekér, de mikor leértek az ivánci partól az egyenes útra, a béres a hegyes rúddal megpiszkálta a bivalyok hátsó felét, ettől azok úgy megvadultak, hogy magukkal ragadták a szekeret, és négy perccel hamarabb értek be a Korona elé, mint a hintó. A gróf annyira szégyellte a dolgot, hogy mikor leszállt, a pisztolyával fejbe lőtte a lovakat.

Egy vadászat közben Zsigray véletlenül agyonlőtt egy hajtót. Perre került a sor, a gróf elvesztette, nagy összeget kellett fizetni a hajtó özvegyének.

– Tehát ennyibe kerül egy emberélet? – kérdezte a gróf az ügyvédjétől, akire nagyon haragudott, mert elvesztette a pert.

– Ennyibe – felelt az ügyvéd.

Erre Zsigray ott helyben agyonlőtte az ügyvédet, és kifizette a büntetés kétszeresét.

 

Az út mellett, a Kis Viszáknak nevezett részen egy elhagyott ház áll, a fűben szétgurult a szilva és az alma, össze sem szedik, rá sem lépnek. A kapu nyitva, átjött egy rokon Szalafőről, leszüreteli a szőlőt, azt azért érdemes még. Kérem: engedje meg, hogy körülnézzek a házban.

Fabrikáló ember lakott itt: kézzel szögelt fűszertartó szekrények, tölcsérnek kivésett cserepek maradtak utána, és sok titokzatos rossz esernyő. Lakatlan, hideg nedvesség tölti be a házat, a tükör megvakult, a szobában elroppant az egyik mennyezeti gerenda.

– Nézze csak nyugodtan, uram – mondja a szüretelő ember –, mindent megevett már itt a szú. A bogarak, mintha éreznék, hogy mikor hal meg a gazda, amelyik asztal mellett eszik valaki, abba sohasem esik bele a szú.

– Mi lesz ezzel a házzal?

– Ez már nem lesz senkié, ami fát elbontunk, az csak a tűzre megy, a többi meg az árokba tölteléknek.

– Ez földház?

– Itt úgy mondják, hogy tömésház, valaha ebből volt a legtöbb.

– Hogy épült?

– Az emberek összefogtak a faluban, összehordták a földet. A tömésházhoz a szívós agyag a legjobb, de ebben a határban csak zuzorkás, vagyis vasas, vasszaros agyagot lehetett találni. Ez is megfelelt, ha nem vizenyős helyre rakták.

– Lealapozták?

– Alapot nem ismertek, a puszta rétre építették rá a házat. Mindig egy deszkamagasságot vettek, megtömték agyaggal és megdöngölték, úgy haladtak feljebb. A deszkákat egy derékszögben megtört boróka fogta össze. A falban lyukakat hagytak, ide verték be a rögzítő cövekeket, mikor a még nedves falról leszedték a deszkakalodát, a lyukak helyét kiigazították.

Mondom, megtömték a deszkák közét sárnak felvert agyaggal, hogy erősebben tartson a fal, pattogót (borókafenyőt) is dobtak bele. Jöttek a pintéremberek segíteni, tömősúlyokkal megdöngölték, meg is öntözték.

Egy hét alatt épült fel a három helyiség fala: a szobáé, a konyháé és a kamráé, néhány helyen az istálló is sárból készült, bár a paraszt, ha lehetett, legalább ehhez téglát hozatott. Mikor néhány napig sütötte a nap, fújta a szél a tömésfalat, megszikkadt, balta élével kiegyengették. Nemsokára rá lehetett rakni a tetőt.

– És jók voltak ezek a házak?

– Az öregek azt mondják, hogy sem a fa-, sem a téglaház meg se közelítette. Azokban erős télen meg lehetett fagyni, de itt ötven centi vastag falat is rakhattak. A ház addig tartott, amíg meg nem nedvesült, ha a nedvesség alákerült, megette a fene.

– És nem betegedtek meg az emberek benne?

– Tüdőbaj mindig volt, aki harmincéves korán alul beleesett, az mind meghalt, nem számított, hogy föld- vagy faházban lakott. A gyerekeket is egyformán vitte a himlő meg a torokgyík.

– A lebontott tömésházak helyébe épülnek új házak?

– Nem nagyon. Sok család kihal majd Viszákon, mert mikor lett volna gyerek, nem akartak, mikor meg akarták volna, már nem lehetett. Sok a magtalan, egyedülálló, nézze csak azt a házat: a lány nem ment férjhez, a két fiútestvér közül az egyik nőtlen, a másik elvált, most hármasban élnek együtt. De nekem mindegy, én idegen vagyok itt, én csak a szőlőért jöttem.

 

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy jól kereső őrségi iparosok és értelmiségiek szőlőt vesznek a Balaton mellett, a bort hazahordják és eladják. Viszákon is működik egy ilyen házi „bögrecsárda”, mivel a kocsma egy óra felé bezárt, és csak este nyit ki újra, ide invitált meg néhány helybeli gazda.

A bor szépen jövedelmezhet, a falu legszebb kétszintes hazába megyünk be. A konyhában ülünk le, műanyag terítővel letakart asztal mellé.

– Ne várjon túl jó bort. Badacsonyinak mondják, de ez is csak sárvári rizling.

– Miért éppen sárvári?

– Mert ott van a cukorgyár.

A bor valóban túlkezelt, émelygős, de nem tűnik rosszabbnak az őrségi nohánál és corminnál.

– Viszákon még a direkttermő is kipusztult. Egyszer elfagyott, többet nem törődtek vele.

– De hát egye fene a nohát, nagyobb dolgok is tönkremennek. Az ivánci határban az osztott föld legnagyobb része parlag, és Lugosban is csak két-három ember szánt.

– Nagy a vadkár.

– Ha az egészet szántanák, eloszolna a vadkár. Nem lehet művelni a földet, ha két oldalról parlag fogja közre, átfut hozzánk is a vadkender, ki nem lehet irtani, mert a gyökere elmegy messzire, hiába szántja ki az ember, két-három év, és újra feltűnik. Legfeljebb úgy lehet kiirtani, hogy meggyújtjuk.

– Ha a régi öregek visszajönnének, és látnák ezt a parlagot, azt kérdeznék, hogy miből éltek.

– Csakugyan, hogy él a falu? Mennyit keres a leggazdagabb ember?

– Hatvan-hetvenezret, de ebből tizenhárom lemegy adóra.

– Mennyi pénzt raknak be a takarékpénztárba?

– A négyszázötven lakosra majdnem kétmillió forint esik. Több is lenne, de elterjedt a hír, hogy öt év múlva Magyarországon KGST-forint lesz, azóta hatvanezer forint körül jár a havi kivét. Inkább elköltik a pénzt, házat építenek, eddig huszonhárman vettek tévét, bútort cserélnek. Lakásonként több mint tíz forint jut újságra, pedig országosan még a hetet sem érik el.

– A funkcionáriusok azt szokták mondani: „ahogy Csákánydoroszlót elhagyjuk, beléptünk a kapitalizmusba”, van pénz, az igaz, de mihez kezdjünk a pénzzel, ha nem kapunk se gépet, se műtrágyát, se meszet.

A téeszfalvak ne irigyeljenek minket, ők jártak jól. Megkapták a kölcsönt, beruháztak, aztán eltörölték nekik az adósságot, csak Marácznak valami kilencmillió forintot írtak le. Persze hogy virul a határuk, nekünk meg lepusztul a rétünkről a leveles fű, amit az állatok megesznek, és silány gaz nő helyette. Le kellene réderezni az egészet, és újat venni, de ki csinálja meg, és minek?

– Maguk nem tudnák?

– Nem érdemes, negyven évnél fiatalabb gazdát nem talál Viszákon.

– De azért ne búsuljatok – mondja az öreg suszter, és tölt a palackba –, a suszterek azért mindig meg fognak élni.

– Az igaz, mert a suszter mindenhová jó, mikor az ötvenes években nem volt talpbőr, minden suszter tanácselnök lett.

 

Már iskola sincs – Szaknyér

A viszák-őrimagyarósdi útból jobbra egy gondozatlan, hepehupás földút indul ki, ez visz Szaknyérra. Valaha terveztek ide fedett utat is, kihordták a makadám anyagot, de aztán közbejött valami, kocsira rakták az egészet és elvitték. Aki utazni akar valahová, vagy szerez kocsit, vagy legalább hét kilométert gyalogol. Az út elég barátságtalan, oldalt sűrű, bozótos az erdő, nemegyszer előfordul, hogy a meglőtt fácánok feltalálhatatlanul el tudnak bújni a csalitban a vadászok elől.

Maga a falu is elhagyatott, zaj nincs, csak a fáról pottyan le néha egy-egy túlérett szilva. Kísérőm félhangosan megjegyzi:

– Nem hiányzik itt semmi, csak egy „Feltámadunk” tábla a falu végéről.

Egy motoros kifelé tart a faluból, megállítjuk:

– Van itt valami tanító, esetleg pap?

– Nincs, kérem.

– Iparos?

– Régen voltak itt vándorféle kovácsok, de azok is elmentek. Egy suszter maradt, az is inkább paraszt, most is kint van a földeken.

– Akkor kivel lehetne beszélni?

– Keressék meg Frigyes bácsit, a Hazafias Népfront elnökét.

Továbbmegyünk, két utcából áll az egész falu, Kossuth és Petőfi nevét viseli.

– Szegény falu lehet – mondja a kísérőm.

– Miből gondolja?

– Szegény falvakban és városokban van Kossuth utca és Kossuth-szobor, gazdagabb helyeken inkább Széchenyiről neveznek el mindent.

 

A Hazafias Népfront elnöke épp kukoricát aggat fel száradni a padláson, de jövetelünkre készségesen abbahagyja. Hatvanhat éves, szívbeteg ember, mikor leér a lépcsőn, fújtatva megpihen, széket hoz, kiülünk a fa alá.

Ő az Őrség egyetlen maszek fakereskedője – két éve kapta vissza a régi iparát –, pénz körül forgó emberhez méltó óvatos, de pontos válaszokat ad.

– Miben különbözik az őrségi ember a környékbeliektől: hegyhátiaktól, vendektől?

– Az őrségi ember sohasem volt summás, aki megállapított bérért csak tette a dolgát, mindig nagy teljesítményre törekedett, és bonyolult munkát végzett. Ha kubikosok közé került, utat sáncolt, méretre dolgozott, az erdőben is az észt kívánó munkát bízták rá.

Ahol látott valami hasznosat, hazahozta még külföldről is. 1910-ben a falombeliek Stájerba jártak vasutat építeni, megfigyelték, hogy az osztrák parasztok hogy tartják az állatokat a hegyi legelőn. A marha nyáron egész nap legelt, de mikor hazatért, éppen úgy megetették, mintha nem is lett volna a mezőn. Ezt a módszert bevezették nálunk is, ki is egészítették, ezért szárnyalt túl az Őrség mindenkit szarvasmarha-tenyésztésben.

Szükség is volt erre a törekvésre, mert a földet szaporítani nem lehetett. 1924-ben a Nagyatádi Szabó-féle földreformnál tizenöt egyén kapott huszonhárom katasztrális holdat, ezt leszámítva a nagybirtokosok nem parcelláztak. Az erdőnél nem lehetett elhelyezkedni, az uraság inkább gránerokat hozatott Krajnából, ők is értettek a famunkához, és kevesebb fizetéssel is beérték.

A föld már a század elején sem tudta eltartani az embereket, 1905-ben, a koalíciós kormány idején elkezdődött a kivándorlás. Szaknyérról nyolc-tíz család ment ki Amerikába, de csak a magányosok maradtak kint végleg, és egy-két fiatal, a többi mind visszajött egypár év múlva. A dolláron cséplőgépet, házat vettek és földet a kisrákosi határban. Az őrségi ember mindig, minden körülmények között földet akart vásárolni. Két-három amerikásból később virilista lett a faluban.

Az első nagy kivándorlási hullám 1914-ig tartott, a második a kommün bukásától a nagy gazdasági válságig. A második hullámot már nem engedte az állam, szöktek az emberek, elmentek Stájerba dolgozni, aztán egy bécsi irodánál kiváltották az útlevelet. Észak-Amerika nem fogadta be őket, de Kanadában megtalálták a helyüket, egy sem jött vissza közülük.

A második nagy hullám után már csak a csempészek jártak át Ausztriába. Alsó- vagy Felső-Szölnöknél léptek át a határon: tojást, vajat, szalonnát vittek, és cukrot, citrompótlót, ruhaneműt hoztak. Néha az egész falu szükségletét ők elégítették ki.

– Mekkora a szaknyéri határ?

– Úgy ötszáz hold, agyagos föld, néhol még kavicsos is.

– És milyen nagyságú birtokok voltak itt?

– Pali kománál, a régi gazdasági elöljárónknál láttam erről egy jelentést, felírtam magamnak a számokat, várjon, előkeresem.

Egy füzetet hoz ki a házból:

– 1942-ben a birtokok ötven százaléka nem érte el az öt holdat, további negyvenöt százalék a húsz holdat, és csak öt százalék tartozott a 20-50 holdasok közé.

– Több nem volt senkinek?

– A Csobor Pálnak volt ötven holdja és hat gyereke. Ebből a gazdaságból nem sok maradt. Egyik fia meghalt a háborúban, a másik két éve felakasztotta magát, még a legkisebb vitte a legtöbbre. A szentgotthárdi Láng Ödön szállodásnál tanult, jókötésű gyerek volt, elszerette a tulajdonos lányát a maráczi urától, és gondolom, megkapta vele a vagyont. Most is jól megy neki. Tatabányán, a Füszértnél vezető ember. A három lány meg elkerült férjhez, a végén az ötven hold birtok egy gyereknek sem kellett.

– Itt Szaknyéron működött téesz?

– Itt soha, minket nem is kérdeztek. Kulákunk sem volt. Az Iván apját nevezték ki kuláknak, el is vitték a krumplit tőlük, aztán kiderült, hogy tévedés, de a krumplit már nem hozták vissza.

Csak a kocsmárost vitték el a faluból. Ő inkább a tizenöt holdjából élt, mit ér itt egy kocsma, ahol az egész falu harminc ház? Le is akarta húzni a rolót, de a párttitkár kérte, hogy vesződjön tovább vele, mert olyan rosszul néz ki egy falu kocsma nélkül.

Egyszóval: kitelepítették a kocsmárost Püspökladányba, ott nem kapott munkát, mit csináljon: bejárt dolgozni Pestre – engedély nélkül. Elkapták és beidézték, ahogy a százados nézegeti az iratokat, megakad a szeme valamin:

– Maga rosszban volt Szabóval, a párttitkárral, otthon?

– Már hogy lettem volna rosszban? Rokonunk is.

– Akkor miért vitette el magát?

– Ő?

– Ha ő nem írta volna alá a kitelepítést, hanem fellebbez, maga még most is otthon van.

Mikor hazajött, keményen leszidta a párttitkárt.

Aztán ez a Szabó is megkapta a magáét. Egy ember rég haragudott rá, mert még a háború után elvétette a telkét az iskola számára, kereste, hogy állhat bosszút. Szabónak volt fegyverviselési engedélye, de két puskát tartott, és pont a haragosának a veje, aki tislér volt, csinálta a tusát a másodikhoz. Persze, mikor megtudta, rohant följelenteni a párttitkárt, be is csukták hét hónapra.

Meg lehetett volna hagyni azt a telket, mert azóta bezárt az iskola, legföljebb, ha klubháznak használják, a tanítói lakás is üres. Át kell járni a gyerekeknek Hegyhátszentjakabra. Télen a szülők lapáttal nyitogatnak nekik utat a hóban, este meg lámpavilágnál engedik el őket Jakabról, félnek a gyerekek. Szaknyér az egyetlen hely az Őrségben, ahol még iskola sincs.

– Mekkora a falu?

– Harminc körüli házszám van, és százhúsz-százharminc lélek lakik itt. Mostanában már úgy születgetnek gyerekek, tavaly három, az idén eddig egy, de a harminc házból tízben már csak tehetetlen öregek élnek.

– Hány ház szűnt meg az utóbbi években?

– Hány? Vegyük csak. Először: a Vörös Kálmáné. Kihaltak belőle az öregek, lebontották. A melléképületek tetejét azokban az időkben még el lehetett adni, az oldalfalak megmaradtak, egy rokonuk szokott belerakni ezt-azt.

A Csobor Károlyé, leégett a teteje, többé nem épült fel.

A Fölnagy Dezsőé. Az öreg Fölnagy meghalt, két fia maradt: az egyik tislér lett Zalalövőn, a nagyobbik meg törvényszéki bíró Gotthárdon. Ez a bíró az ötvenes években nagyon kemény gyerek volt, szórta a büntetéseket, megfenyegették, hogy baj lesz, ezért 1956-ban inkább átlépett a határon. Az anyja utána akart menni, de nem engedték, így csak itthon gazdálkodott magában, ott kint a barázdában halt meg, egy traktoros találta meg az öregasszonyt, épp kölest fejezett volna.

A Győrfi Istváné. Öt gyerek volt, ebből négy lány. A fiú a háború alatt elesett, a lányok meg kifalusiakhoz mentek férjhez.

A Tóth Károlyé. A gazda meghalt, a kisebb fiú forgalmista a vasútnál, a nagyobb fiú kőműves, Ispánkra nősült el.

A Mihálkó Józsefé. Annak maradt egy fia meg egy lánya. A fiú itthon gazdálkodott, de a felesége elcsalta Magyarósdra, egy hetvenholdas rokonukhoz, aki magtalan volt, azt ígérte, rájuk hagyja a birtokot. A lány meg tyúkászmesterséget tanult ki Körmenden. A házban most tejcsarnok van.

A Varga Mihályé. Ő nem szeretett itt. Összegazdálkodott annyi pénzt, hogy hazamehessen Bodóhelyre, és százezer forintért vett egy szép házat.

Aztán az utolsó, itt a szomszédban, Kruczler Jánosé és özvegy Kruczler Gyulánéé. De róluk talán már hallott.

– Ezek azok a Kruczlerek?

– Igen, ők azok. Az öregasszony egyedül élt itt, a fia Magyarósdra épült, de hazajárt művelni a birtokot. Nem értették meg egymást, folyton veszekedtek, egy bizonyos szerdai napon is az asszony meghívatta a fiát a jakabi tanácshoz, pereltek valamin, senki sem tudja, hogy min, talán száz forinton, talán egy rossz szón.

Azon a szerda reggelen álltam kint az udvaron, épp készültem kihordani a trágyalét a rétre – van egy régi páncélsisakból készült, príma trágyalémérőm –, mikor hallom a Jánost:

– Frigyes bátyám, Frigyes bátyám, gyűjjön gyorsan.

– Csak nincs valami baj?

– A nyanyát agyonütötték.

– Gyertek gyorsan – mondom a családomnak –, hátha lehet még rajta segíteni.

Én értem először a házhoz, ránézek a küszöbre: vérnyomot látok.

– Ne menjünk arra, hátha a rendőrség kutyával jön.

– Hát, ha a rendőrség kutyával jön – mondja a János –, akkor én bajban leszek.

– Miért?

– Mert én jártam arrafelé.

Elmentünk a kocsmába, telefonáltunk orvosért, rendőrért, kijött a Hollósi doktor, aztán kint a ház előtt megáll egy kocsi, kilép belőle egy rendőr százados meg Sérlei, a nyomozó. Bejönnek, a százados először Jánossal fogott kezet, aztán velem, Sérlei pedig először velem, aztán nyújtotta a kezét Jánosnak:

– Maga miért van úgy megijedve?

– Én nem vagyok megijedve, csak ilyen esetben mit tegyen az ember?

Hátramentem pisálni, jött velem a körzeti rendőrünk is:

– Mit szólsz hozzá, Frigyes? Ki lehetett?

– Nem tudom.

Gondoltam, ha valaki agyonütötte, csak a fia lehetett, ki jönne ide egy öregasszonyért? De hivatalos embernek nem mondom. Azzal együtt ott kellett maradnom hivatalos tanúnak.

Olyan jó vér volt ebben a János gyerekben, hogy délfelé azt mondja:

– Frigyes bátyám, én megéhültem.

Hozott magával ételt, leült a favágítóra, és evett.

Közben megjött a hatósági orvos, megnyitották az ajtót, megcsapott a rossz szag, az öregasszony már három-négy napja a vérben feküdt. Hívnak be:

– Jöjjön ide, maga hivatalos tanú, látnia kell.

– Nem természetem, nem megyek. Ha nem tetszik, keressenek helyettem egy másik tanút.

Két orvos hozta ki lepedőben az öregasszonyt, a térde kinyomta a vásznat. Mi Sérleivel, a nyomozóval a kertek alatt elmentünk uzsonnázni:

– Frigyes bátyám, itt akkora gyilkosság volt, hogy maga ilyet nem látott – mondja nekem a nyomozó –, elvágták a nyakát teljesen, csak egy kis bőr tartotta, mikor megfordítottuk, leleffent a feje.

Mire visszaértünk, kiszellőztettek, megtörtént a házkutatás, nem találtak semmit. Odajön hozzám a János:

– Frigyes bácsi, megfőzhetünk maguknál a torra?

– Hogyne.

– Majd este átszaladok megbeszélni.

Elment a sírásók után, később kérdeztem a nyomozót, hogy engedhették el szabadon, azt felelték, hogy akkor már el volt állva minden.

Elszéledt a nép, már én is vacsoráztam, mikor jöttek Jánosék megbeszélni, hogy mi kell a torhoz. Felhozták a boltból a cukrot, olajat, mindent. Éntőlem mentek le az iskolába, ahol mindenkit kihallgattak, esni kezdett, az én kabátomat és esernyőmet vitték le.

Sokáig nem jöttek vissza, lefeküdtem, arra ébredtem fel, hogy a feleségem az ablakon keresztül beszélget a szomszédasszonnyal:

– Tudja, mi az újság? Janiékat bevitték Szombathelyre.

Másnap az asszonyt hazaengedték, János mindent bevallott. A véres ruhát Magyarósdon dugta el, a polva alatt, a baltát az útról bedobta a rozsba, a rossz csizmát pedig telemerte köveccsel, hogy a víz el ne vigye, úgy hajította be a mélybe.

Aztán jött a tárgyalás. Kiderült, hogy nem a vagyonért ütötte agyon az anyját, Zsófi néni odaadott mindent: sonkát, baromfit, amit csak kért, valami olyasmin indult a veszekedés, hogy a rét rosszul volt ganajozva.

Én csak azon döbbentem meg, hogy az ölés éjszakáján még egyszer visszajött Magyarósdról megnézni, nem ébredt-e fel az anyja. Tízszer csapott hozzá baltával, hazulról hozta a szerszámot, de azt vallotta, hogy az anyja házához tartozott, és épp szőlőkarót vert be vele, mikor az anyja belekötött. Az emberek segíteni akarták, a bíróság előtt ők is így vallottak, mert ha kiderül az elhatározott szándék, az Isten sem menti meg a kötéltől. Tizennégy évet kapott.

A tárgyaláson láttam utoljára, mikor a feleségét odaengedték hozzá az étellel. Sírva fogta a fazék fülét, az őr noszogatta:

– Ne sírjon, egyék gyorsan, mert letelik a tíz perc.

– Hadd tehessek el a húsból.

– Azt nem engedhetem.

– Egy félemberért mennyit kell szenvednem.

Azóta már letelt neki szépen az idejéből, csinálgatós ember volt, a Csillag börtönben is tislér, jól érzi magát.

De hát mi a régi házakról beszéltünk, egyszóval ez a ház is dűlőfélben van, a borona is lesüllyedt. A szakszövetkezet használta, a géprészgabonát öntözték be ide.

Már csukom be a jegyzőblokkomat, mikor eszembe jut az öreg foglalkozása.

– A fakereskedés hogy megy?

– Nem nagy üzlet. Most is ötven köbméter fám van eladni való: épületfa, rönk, rúdfa, negyvenezer forintom fekszik benne, de nincs rá vevő. A salomvári felvásárló csak úgy vesz, ha köbméterenként engednék egy százast: – Azzal várjunk egy kicsit – mondtam neki.

 

Ebéd után átmegyünk I. Sándorhoz, akit a faluban a legjobb és legmódosabb gazdák közé sorolnak. Tizennyolc hold földje van, tizennégyezer forint adót fizet évente. I. ötvenhat éves, masszív kis ember, mikor benyitunk hozzá, épp eszik, az asszony a kedvencét sütötte: szilvás lepényt, teli szájjal és hadonászva magyaráz:

– Lenézettféle foglalkozásnak tartják, de én mondom magának, nem rossz ez a paraszti mesterség. Ha valaki eljár dolgozni, az lehet, hogy megkeres két bikát, de csak egyet keresett, mert egy bika ára elment arra, hogy távol élt hazulról. És a függetlenség még fontosabb: ha én két hétig fekszek egyfolytában, akkor se mondja nekem senki, hogy keljek fel.

– Mikor feküdt maga két hétig egyfolytában?

– Soha, kérem, de ha akarnám, megtehetném – és jó nagyot harap a szilvás lepényből.

– Szaknyér melyik szakszövetkezethez tartozik?

– Az őrimagyarósdihoz, de csak papíron, nincs sok közünk egymáshoz. Mikor beléptünk, le kellett adni három-négyszáz négyszögölt, beültették mind málnával, az egész Vas megyét beültették volna. Most már felverte a gaz a málna helyét, de nem adják vissza nekünk.

Száz holdjuk van, de nem művelik, nincs állatuk hozzá. A zabszalmát, amiből egy igazi paraszt egy szálat sem hagy elveszni, ők eladták ötszáz forintért, aki megvette, szétszedte, kiderült, hogy már megrothadt az egész, vissza kellett adni a pénzt. Hegyhátszentjakabon pedig egyszerűen meggyújtották az egész szalmát.

A kukoricájuk nem kap trágyát, legfeljebb a kint maradt régi kukoricaszárat szántják alá. Idén elvetették a kukoricát, meg se kapálták, odaveszett az egész.

A szakszövetkezet földjén kívül nincs parlag a határban, de hogy holnap lesz, az biztos. A földnek nincs értéke, csak belső telkeket lehet eladni, azért sem adnak többet két forintnál négyszögölenként. Ha azt akarják, hogy tartani tudjuk a földet, engedjék meg, hogy vegyünk traktort. Van néhány a faluban, de ezek inkább ócskavasnak számítanak, pótalkatrészt nem lehet kapni hozzá, forgalmi engedélyt nem adnak, rendszámot sem, ha rámegy az útra, felírják. Rendes traktor kellene.

– Most milyen szerszámokkal dolgozik? Használ-e még faekét?

– Használok. Még a régi szaknyéri kovácsok csinálták az ízlésem szerint: a kormányt erősen elhajlították, mert úgy jobban borítja a földet. Az állat nehezebben viszi, de többet tudok végezni.

– És Magyarországon még lehet kapni faekéhez alkatrészt?

– Már nem, az ipar tíz éve nem gyártja. De azért ne nézzen le engem. 1940-ben én vettem a faluban az első vetőgépet, most két villanymotorom van: három- és négylovas, szecskavágóm, répavágóm. Ha az ipari áram nem volna bevezetve, abba is hagynám a gazdálkodást.

Én számító ember vagyok, olvastam a „zöld futószalag”-ról, tudom, hogy száz liter tejre való zöldtakarmány csak hetven literre elég, ha szárazon kerül az állatok elé. Idén szárazság volt, de én végig zöldtakarmányt etettem, a négy tehén rossz hónapban is ad hétszáz liter tejet, de van, hogy ezren fölül viszek le a csarnokba.

Azt is olvastam, hogy Nyugaton száz hektár földre hetven szarvasmarha esik, nálam tizennégy hold szántóra tizennégy állat. Minden második évben meg tudom trágyázni a földet, és évente leadok két-három szarvasmarhát, tizenhat-tizennyolcezer forintért darabját.

Itt az őrség szélén már nem olyan dimbes-dombos a környék, mint Őriszentpéteren vagy Szalafőn, de a talaj éppolyan savanyú. Régen nagymérvű mésziszapot használtam, száz mázsa meszet is kiszórtam egy holdra. Két szekérrel indultunk a föld két végéről, ha középen kimaradt egy húszméteres sáv, ott évekig meglátszott a termésen. Akkor még ingyen volt a mész, csak a vontatót kellett megfizetni, most hétszáz-nyolcszáz forintba kerülne egy vagon, inkább nem veszek.

– A szaknyéri gazdáknak hírük van az egész megyében, de ha maguk abbahagyják, megműveli-e majd a földeket valaki?

– Harmincegy gazda van a faluban – ebből is kettő asszony –, de hármat sem talál köztük, aki még ne kerülte volna el az ötvenet. A legtöbb helyen akad egy-egy fiatal segítő, de nem sok köszönet van bennük.

Ül a fiatalúr a vett traktoron, és szánt, de megy utána az öreg két tehénnel, és igazítja a szántást. Kérdem tőle:

– Miért nem engedi őt, öreg?

– Akkora gödröket hagy, hogy tavasszal patakokat vágna a víz.

Hogy tudnának traktorral bánni, mikor szántani sem tanultak meg tisztességesen?

Az én vőm is más, mint én. Ha este bejövünk a földről, én elsőbb az állatokhoz megyek, a vőm pedig a konyhába, enni. Este segít az etetésnél, de ha a tévében kezdődik a futballmeccs, otthagy egyedül.

Én sült krumplit eszek olajjal vacsorára, őszerinte a krumpli a disznónak való. Nyáron bolti kenyeret veszünk, de folyton be van rakva az ág a kemencébe, ha esik az eső, az asszony ráér sütni. Én a jó házi kenyeret még nyolcnapos korában is megeszem, a vőm ne adj’ isten. Én csak akkor megyek be a kocsmába, ha elfogyott a cigarettám, ő mindennap megiszik egy-két üveg sört, hogy neki az jár!

Én öt-hatszáz forintos ruhát veszek, minden második évben egyet, nem válogatok, megkeresem a boltban az ötvenegy-ötvenkettes méretet, és ha nem hosszú, már megyek is a pénztárhoz. Ő pedig anyagot vesz, és körmendi szabónál csináltatja meg.

De én nem szólok, nekem mindegy, ha pazarol, őnékik marad kevesebb. Az én fiatalságomról meg úgyis hiába mesélnék neki, mi bükkmagot, csordáskörtét gyűjtöttünk, ha mulatni akartunk, flóbertpuskával mókust lőttünk, és eladtuk a bőrét.

Szokásban volt nálunk a „bekeresztelés”, a legényavatás, ilyenkor legénytársainknak áldomást kellett fizetni a kocsmában, és akkor fogadtak be maguk közé. Az öregek még erre sem adtak pénzt, úgy kellett lelopni a saját padlásunkról egy-két mázsa búzát, annak az árából mulattunk.

 

A hegyhátszentjakabi tanácsnál – közigazgatásilag ide tartozik Szaknyér – egyeztetem és kiegészítem az adatokat.

A lélekszám csak az utóbbi húsz évben hetven fővel csökkent, jelenleg száznegyvenkét ember lakik a faluban. Az apadás inkább a régi egykerendszer következménye, mint a mostani elvándorlásé, Szaknyér szorosan fogja embereit, jelenleg is csak nyolcan járnak ki a faluból.

1960-ban száz családra kilencvennégy gyerek jutott – összehasonlításul megemlítem, hogy Hegyhátszentjakabon száztizennyolc. Az öregek napjára negyven-ötven hatvan éven felüli személyt kellett meghívni, az elöregedést nehéz volna feltartóztatni, a becslések szerint 1980-ra még a száz főt sem éri el a falu lakossága.

A kis Szaknyér körülbelül kétszázezer forint adót fizet, a falu ennek ellenére ragaszkodik a földhöz, gyanakodva figyeli a szakszövetkezet munkáját, és sajnos van, mi táplálja a gyanúját. A cséplőgépek rosszak, régen huszonötször leállították volna az ilyen tulajdonost, a szem elmegy polyvába, szalmába. Tavaly alkatrész kellett egy másik géphez, ezért szétszedték az egyik cséplőgépet, két hétig ázott az esőben, sok csavar elhányódott a fűben.

Először idén aratott kombájn a szaknyéri határban, az egész falu összegyűlt, hogy megszemlélje a munkáját. Esett az eső, sietett a gépész, a zab felét otthagyta, a parasztok megjegyezték: szóval így arat a kombájn.

A téesz szervezése nehezen menne, ha a fiatalok szeretnék is, tíz-tizenöt évig még az öregek tartják a kezükben a földet, és ők nem lépnének be a közösbe.

Az iskola 1947-ben kezdte meg a működését, 1963-ban szűnt meg – valószínűleg örökre. Semmiféle más kulturális intézmény vagy társaskör sincs a faluban, pedig a háború előtt harminc-negyven gazda is részt vett a Gazdakör rendezvényein. Könyvet csak a bejárók vásárolnak, a tősgyökeres szaknyéri gazdák, kevés kivétellel, még a munkájukat segítő szakkönyveket sem veszik meg. Hét szaknyéri gyerek jutott el az érettségiig, mind a hét elment a faluból.

A bejárók hoznak haza friss húst és néhány ritkább gyümölcsöt: őszibarackot, dinnyét, minden más megterem helyben. Két-három disznót vágnak évente, de akad olyan ház, ahol négyet is. A fogyasztást mindig az határozza meg, hogy a felvásárlók milyen árut keresnek. Most, hogy a szövetkezet nem vesz át baromfit és tojást, egy-egy család százötven tojást és tíz-tizenöt csirkét is megeszik havonta. A tejnek viszont van piaca, ezért a paraszt az utolsó litert is elviszi a csarnokba, az sem érdekli, hogy az otthon készített vaj a felébe kerülne.

 

Amit Szalafő higiéniájáról írtam, sajnos majd az egész Őrségre érvényes, Kuntár Lajos az 1930-as évek közepén így jellemzi a környékbeli Csörötneken uralkodó állapotokat: „A reggeli mosakodás kétféle: vagy a kútnál hideg vízzel, nagy gyorsasággal történik, vagy pedig a lakásban szájba vett vízzel az arcnak, esetleg fülnek és nyaknak leöblítésével. Természetesen ez is szappan nélkül történik. A legények sorozás előtt megfürdenek.”

A gazdák Szaknyéren sem mosakszanak mindennap – néhányan be is vallják –, tiszta foga ritka embernek van, rendkívül kevés fogápoló szer fogy el a faluban. Szappan helyett inkább már mosóport vesznek.

A lakások, főleg az alvásra is használt konyhák, rendkívül elhanyagoltak. Az asztalok ragadnak valami cukros maradéktól, az ágy vetetlen, a bort mosatlan, alig átlátszó pohárból kínálják.

– Piszkos, koszos lakásban élek, mint egy cigány – mondta a falu egyik régi elöljárója–, de sem nekem, sem a feleségemnek nincs erőnk, hogy törődjünk vele. Mikor megjövök a földekről, olyan fáradt vagyok, hogy örülök, ha keresztbe fekhetem az ágyon, az sem baj, ha nincs megvetve. Nekem elég, ha akkor van rend, mikor ünnepekre, disznóöléskor összejön a család.

Az őrimagyarósdi orvos járna ki a faluba, kéthetenként volna esedékes a látogatás, de különféle okokból az is gyakran kimarad. A maszek betegek inkább a zalalövői orvosokat keresik fel. Ha valaki este lesz rosszul, direktre kapcsolt, úgynevezett repülő telefonhívással próbálják értesíteni az orvost, de ez rendkívül hosszadalmas és bizonytalan kimenetelű kísérlet, a legtöbben nem is veszik igénybe, hanem motorra szállnak, és lemennek az orvosért.

 

Egyik helyen sonkával kínáltak meg, már akkor meglepődtem, mikor a nyáron fűtetlen, de kormos tűzhelyből vették elő, gondoltam: biztosan azért tartják ott, mert az áthúzó levegő megóvja a húst a férgektől. Azt is furcsának találtam, hogy a csonton rajta hagyták a disznó körmeit is, de csak akkor döbbentem meg igazán, mikor megkóstoltam a sonkát, keményen, tulajdonképpen nyersen rakták elénk.

– Igen, az Őrségben nincs nagy kultúrája a húsfeldolgozásnak – mondja a hentes, akinek megemlítettem az esetet. Régebben disznóvágásnál melegen lesózták a combját meg a nyulát, ahogy ők a dagadót nevezik, a só kiszívta a vért a húsból, a teknő megtelt véres lével, ebben forgatták napokig, rákocsonyásodott a húsra. Négy napig fagyasztották, aztán szabad pitvarokban, füstös konyhákban megfüstölték. Ilyen kezelési mód mellett elő-előfordult, hogy a féreg felmászott a csont mellett, és a sonka egész belseje megromlott. Én vezettem be elsőnek a prágai módra történő pácolást, mely biztosítja a hús teljes átérését, de még mindig nem terjedt el.

– Szóval tulajdonképpen nyers sonkát esznek?

– Az önmagában nem baj, a Pick szalámi is nyers húsból készül, de itt sok a fertőzési veszély. Nagy különbség van a Pick szalámit borító szürke nemes penész és a rosszul kezelt sonkáról lelógó zöld szakállas penész között.

– És hogy fogyasztják a sonkát?

– Feltétként főzelékhez, megsütve tojással vagy csak úgy nyersen, paradicsommal, hagymával, más elkészítési módját nem ismerik. Sonkás tésztát vagy lapockából kötözött úgynevezett rollsonkát sehol sem készítenek, pedig innen negyven kilométerre, Szentgotthárdon, még a húsvéti szentelésre is kötözött sonkát visznek.

– Maga böllérkedni is szokott?

– Igen, gyakran meghívnak.

– Hogy zajlik le egy őrségi disznótor?

– Ölés előtt pálinkát, pálinkás teát szoktak adni pogácsával. Itt még csak három „fogó” van jelen, és a feleségük, akik a konyhán segítenek. Mikor már leszúrtuk a disznót, reggelire resztölt májat készítenek és vérmálét. Ezt úgy szokás csinálni, hogy a vért összehabarják liszttel, és zsíros tepsiben megsütik, töpörtyűt szórnak a tetejébe, és felvágják nagy tízszer tízes kockákba. Ehhez is pálinka vagy pálinkás tea jár, mindaddig, míg az ölési munkák tartanak, bor nem kerül elő. A böllér elsőnek a pecsenyénekvalót vágja ki, hogy ne tartsa fel a szakácsnőket.

Három óra felé kezdődik az ebéd, az étrend hagyományos: húsleves, főtt hús tormával, toros káposzta, pecsenye krumplival, itt már bort is előhoznak.

Nincs szokásban kóstolót küldeni, inkább meghívják az ismerősöket vacsorára. A vacsora étrendje megváltozott a háború óta, eltűnt az egyetlen őrségi hússpecialitás: a hajdinával vagy kölessel kevert hurka, és bekerült néhány új étel is, például a töltött káposzta. Ha hiszi, ha nem, a faluban nem ismerték a töltött káposztát, 1944-ben az Erdélyből ide menekült családok terjesztették el. Én vezettem be a pásztorpecsenyét: a vesepecsenye kolbászhússal megtöltve, betakarom a bélzsírhálóba, és egészben megsütöm. Természetesen megmaradtak a toros alapételek: a húsleves, a pecsenye, a kolbász, a májas és véres hurka.

– Mi fogy el a toron?

– A máj, maradék nélkül, ezenkívül legalább hét-nyolc kiló hús elmegy, személyenként átlag fél kilót lehet számítani. A disznóból nem tesznek el mást, mint a két sonkát meg a karajhúst, a többit feldolgozzák vagy lesütik.

Mikor megsütötték a húst, megvárják, amíg lehűl, és vend szokás szerint leöntik langyos zsírral, ez légmentesen lezárja, csak arra kell vigyázni, hogy a sütésnél a húsban ne maradjon víz. Ezt szedik elő nyáron, néha húslevest is főznek füstölt húsból, lekanalazzák a levét és a metélt tésztát, aztán kiveszik a húst, és vöröshagymával megeszik.

A legtöbb helyen egyszerre két-három disznót vágnak, régen a százötven kilós disznó már nagynak számított, most már a kétszázötven kilósra is azt mondják, hogy még hízhatott volna.

Kiegészítésül érdemes felsorolni még néhány disznótorral kapcsolatos szokást és babonát, melyet a hentes nem említett. Igazi őrségi ember balszerencsés keddi vagy pénteki napon sohasem öl disznót, ugyanígy kihagyja az újhold időszakát is, mert az ilyenkor vágott disznó húsa könnyen megférgesül.

Reggelire előző évi sonkát szoktak adni a részvevőknek, hogy a háztól sohase fogyjon el a hús. Reggeli után a böllér leszúrja a disznót – általában régi bajonettből kiköszörült késsel –, mindig az asszonyok fogják fel a vért, sót tesznek bele, hogy össze ne álljon. Szaknyéron – állítólag – kukoricacsutkát dugnak a disznó nyakába, amíg az edényt várják, nehogy a földre folyjon a vér. Az ereket rögtön kivágják az állatból és eldobják.

Aki kefét akar kötni, sörtét tépdes a disznó hátáról, aztán az állatot sráglára teszik – ez hintaszék talpához hasonuló faalkotmány –, és kihúzzák a pörzsölőhelyre. Kardos László az „Őrség népi táplálkozásá”-ról szóló könyvében megemlíti, hogy a perzselendő disznó fejének a ház felé kell néznie, különben nagy csapások érik a házat. Pörzsölés előtt szalmacsóvával háromszor körüljárják, így állítólag a vadállatok elkerülik majd a portát. Ez a szokás már csak azért is kihal, mert szalma helyett általánossá vált a tekerőkaros pörzsölőgép.

Levágják a disznó bocskorát, az emse disznó csöcseit, és visszadobálják az ólba, hogy a következő esztendőben sok malac szülessen. A hasfájós embereket rá szokták fektetni a disznó testére, az állítólag gyógyítja a betegséget. A gyakori tréfák közé tartozik, hogy a disznó körmeit a böllér zsebébe csempészik, aki berúgva haza is viszi, ilyenkor azzal csúfolják, hogy meglopta a disznót.

Megpucolják a disznót, utána újra sráglára teszik, és a mészárlóasztalhoz húzzák, itt bontják szét és készítik elő a torra.

– Ha kifogynak az eltett húsból – folytatja a hentes –, és a boltba kényszerülnek, előbb az olcsóbb árukat vásárolják fel: dagadót, oldalast. A vesepecsenye, amit Pesten pult alól árulnak a hentesek, itt nem fogy, mikor ide kerültem, csak az orvos és a finánc vásárolta ezt a húsfajtát. Most is gyakran le kell áraznom a maradékot, harmincnyolc forintért adom át a kisvendéglőnek.

– Marhahús?

– Régebben keresték, most már az sem fogy.

– Baromfi?

– Amíg volt piaca a csirkének, inkább eladták, és az árán disznóhúst vettek. Libát nem tömtek, túl munkaigényes, az Őrségben minden attól függ, hogy az asszonyok mennyire érnek rá, a gyerek inkább két tehenet őrzött, mint egy nyájravaló libát.

– Birka?

– Az sem fogy. Szüretkor minden bortermő vidékre leküldenek egy-két birkát a hentesboltba, de itt nem tudtam eladni, csak a cigányoknak, nagy rábeszéléssel és jutányos áron.

– És nem is tartanak birkát?

– Nem, az Őrségben sohasem volt elég szabad rét, községi legelő a birkához, viszont ha ráhajtják a birkát a fűre, utána a marha nem eszi meg. A tartásával amúgy is probléma volt, a Kerka és a Zala árterületén májmételyt szedtek össze, a birkák február körül ellenek, ilyenkor az őrségi gazda még nem látja, hogy a széna elegendő lesz-e a teheneknek. Később, ha mégis maradna takarmány, nem tud honnan növendékbirkákat szerezni.

Itt inkább házibirkákat neveltek, minden portán egyet-kettőt, mikor a tehén kiment a legelőre, elkísérte, mint egy kutya. Szokásban állott, hogy egy-egy újszülöttnek az apja egy kis bárányt ajándékozott, ha a gyerek megnőtt, övé lett az ára.

Nagyrákoson egy ember próbált tömegben tenyészteni birkákat, de nem sikerült neki. Most már sok a szabad, elhagyott rét, van hol tartani, a téesz igyekszik juhtenyészetet kialakítani. Juhászt az egész környéken nem találtak, ötszáz kilométerről, Szabolcsból kellett hozatni egyet. Letöltött itt két-három évet, megszedte magát, aztán továbbment.

 

Bármilyen furcsa, a lassú halálra ítélt Szaknyéron szorgalmasan építkeznek, minden család, ahol fiatalok is vannak, felhúzta a maga házát, legalább tizenötöt össze lehet számolni. Az egyik épülő házban már a vécé is bekerült a lakásba, a többi új házhoz udvarmélyi, rozoga budi tartozik.

A két A. nemzedék építi ezt a nevezetes házat. Az öreg gyanakvó, még a személyi igazolványomat is ellenőrzi: nem adóemelés céljából kezdeményezem-e a beszélgetést. A fiú már közlékenyebb, véletlen, hogy paraszt maradt, annak idején taníttatni akarták, de két hét után megszökött a szombathelyi technikumból, esküszik rá, hogy ha agronómusnak íratják be, megszerezte volna a diplomát.

Végigvezetnek a gazdasági épületeken, az istállóban tizenegy jószág áll, köztük hat-hét mázsás bikák, ló csak egy, mert két ló után aránytalanul több adót kellene fizetni. Még az én tapasztalatlan szememnek is feltűnik, hogy mennyire próbálják könnyíteni a fizikai munkát, a kútból szivattyú emeli ki a vizet, motor hajtja a darálót, a sarokban pedig ott áll a vetőgép.

– Pedig az én apám még ekekapát sem akart – mondja az öreg –, én vettem az elsőt, egy tehén árát adtam érte.

– Traktort nem vesznek?

– Nekem már nem kell.

– Nekem sem – folytatja a fiú –, mert ha beázik a föld, nem lehet rámenni géppel, csak lóval, ló meg traktor pedig nem megy egyszerre. Ha többen összeállnánk: egyikünk lovat tartana, a másik traktort, úgy megérné.

Továbbhaladunk, megnézzük az épülő házat, a 10x15 méteres alapterületen két szobát, fürdőszobát, előszobát, éléskamrát és vécét alakítottak ki. Amelyik helyiség elkészült, még az is üresen áll, ősszel költöznek be, akkor vesznek majd új bútort is. Azt mondják, hatvanezer forintba került az építkezés, de ahogy utánaszámolunk, összejön a kétszázezer is.

A régi ház, amiből csak az istálló marad meg, 1923-ban épült, fillérekből rakosgatták össze. Tizenkét-tizenhárom fillérért adták el a tej literjét a csarnokban, az asszonyok Körmendre hordták a megszövött ruhát, legtöbbször a fejükön, mert a kezükben egy-egy pár eladnivaló csirkét cipeltek.

– És ha felépül a ház, meglesz a bútor is, mire gyűjtenek? Utazni nincs kedvük?

– Én már voltam Pesten – mondja az öreg.

– Mikor?

– 1923-ban, nem kívánkoztam újra. No, de elbeszélgettük az időt.

Az öreg kocsira száll, megy vetni, még az eső előtt szeretne végezni vele:

– Azt mondta az apám: tavasszal sárba, ősszel porba siess vetni.

Magunkra maradunk a fiatal gazdával és az anyjával, néhány pillanatig szótlanul álldogálunk a félig kész ház falai között:

– Ha alakulna a faluban téesz vagy állami gazdaság, maga belépne?

– Én odaadnám a földet, de csak ha olyan munkát kapok náluk, hogy itt maradhatok Szaknyéron.

– Miért, olyan jó itt?

Az anyja válaszol helyette:

– Isten tudja: megszoktuk, vagy erre születtünk. Volt a faluban egy amerikás magyar, taníttatni akarta a fiát, kérdezte, mi kell neki? Nem kell nekem más, apám, csak két fostos tehén, hogy utánuk mehessek! – és a fiú paraszt maradt.

 

Embert becsülő Bajánsenye

Bajánsenyénél véget ér az egykor Körmendet és Muraszombatot összekötő vasútvonal. A háború után egy darabig még megvoltak a sínek, de 1950-ben a magyar határőrök a senki földjén eltörölték a régi vasút nyomait, talán, hogy a jugoszlávok ne tudják felhasználni egy esetleges támadásnál. A síneket, a bazaltot és a többi pályaanyagot állítólag a belső vonalak javítására használták fel.

Elhagyva az állomást, tovább ballagok a maradék sínek közt, egy darabig még olaj- és mésznyomok látszanak a sínek mellett, idáig eljönnek a tolató vagy anyagot vontató mozdonyok, az utolsó tíz méteren már fű nő, a levágott sarjút szépen összehúzták.

A sínek végében egyméternyi domb áll, nem maradt rajta semmi, csak egy kibelezett jelzőlámpa, fehérre festett záróüvegei is betörtek. Felkapaszkodok a néhány téglával erősített oldalon, a dombról messzire látni: derékig érő fű nőtt a régi sínek helyén, vékony útcsapás vezet benne, amíg keresztbe dobott száraz ágak le nem zárják, onnan már csak a távíróoszlopok sora vezet tovább. Az már Jugoszlávia.

Ha az ember arra gondol, hogy a vasút minden emberi kapcsolat egyik legfontosabb jelképe és segítő eszköze, és hogy ezt a vidéket, de Zalát is a vasút emelte ki a középkorból, elfogja a szomorúság, és valami végső pusztulás érzése.

– A túloldalt is megszűnt a vasút – mondja egy öreg vasutas, aki kaszálgat az egykori töltésoldalban. – Most odaát is autóbusz jár, de nem engedik rá a töltésre, és a bazaltot sem vitték el, mert hátha még szükség lesz rá. Ez fontos vonal lehetne, ha rendbe hoznák, a legrövidebb úton kötné össze Pozsonyt Zágrábbal.

Én a vasútnál ezerhatszáz forintot kerestem, nyolc évig vesztegeltem egy fizetési osztályban, az utolsó évben emeltek harminc, és aztán újra hetven forintot, de azt már nem sokáig élveztem. Negyven évet és százhúsz napot igazoltak a nyugdíjnál, csak most érzem, hogy mekkora strapa volt, egy fél év nyugdíj alatt tíz kilót híztam.

Mi régi vasutasok mindig az órát néztük: mi van még hátra, mennyit tudok még végezni? Ma a fiatalok azt mondják: nem töröm magam, ha elmaradás lesz, le van szarva, kirúgnak, és elmegyek maltert hordani, kétszer annyit keresek majd, mint a vasútnál.

 

A híd jobb oldalán tilalomtábla jelzi, hogy az ötszáz méteres határsávba értünk, a belépéshez külön engedély szükséges, ebben a szűkebb értelemben vett határövezetben terül el a kis Kotormány falu.

Furcsa nevének eredetét nem ismerjük pontosan, egyesek szerint az Őrségben ma is élő Kotor családok után nevezték el, mások szerint víztől kikotort, szakadékos földjében kell keresnünk a magyarázatot. A háború előtt közigazgatásilag Őrihódoshoz tartozott, csak az új határok kialakítása után került át Bajánsenyéhez. A kotormányi gazdák birtokainak egy része jugoszláv területre esett, de a negyvenes évek végéig átjárhattak művelni földjeiket. Egy piros fedelű könyvet kaptak, az úgynevezett kettősbirtokossági igazolványt, ha ezt felmutatták, naponta akár ötször is átengedték őket a határon.

– Most mi a helyzet?

– Évente négyszer átmehetünk kishatárforgalomban, egy-egy alkalomra tíz dinárt kapunk. A túloldalról jöhetnek, amikor tetszik, egyetlen kikötés, hogy mindig be kell váltaniuk ötven dinárt.

Amíg megyünk az úton, nézegetem a környéket: a földeket még úgy-ahogy megművelik Kotormányban, a krumplit, sőt a paradicsomot is ellepték a kolorádóbogarak csordái, de a kukorica és a takarmánybúza gondozott, sűrű táblákban nő, látni, hogy itt is az állattartásnak rendeltek alá mindent.

A házak lassan megüresednek, új ház nem épül, ha volna jelentkező, se nagyon kapna építési engedélyt az ötszáz méteres határsávban. A megmaradt gazdák közül, aki még bírja magát, bejár a téeszbe, vagy kint dolgozik a háztáji földeken; vad eső esik, de így is hét-nyolc házba kell bekopognunk, amíg otthon találunk egy öreg gazdát.

– Kotormány régen is ilyen kis falu volt?

– A mi falunk soha nem volt valami nagy hely, harminc házszámból állt, 1937-ben laktak itt a legtöbben, de akkor is csak százötvenkilenc ember. Most talán százan sem vagyunk.

Az átlagos birtoknagyság húsz hold körül járt, az én gyerekkoromban Balogh János volt a legmódosabb gazda hatvanhét holddal, emellett még egy pár lovat is tartott, fuvarozott velük. Gőgös ember volt, emlékszem, egyszer ott őriztem a földje mellett kalákában a falu teheneit, rám kiabált: „Ebadta, akkora földetek sincs, hogy át ne hugyoznám, aztán még kalákában őriztek!”

Nincstelen család négy volt a faluban, egyikük beállt útkaparónak, a többiek a vasúthoz jártak vagy napszámba. A régebbi emberek mind tudtak famunkát, vasmunkát, kisebb dolgokat, amiből megéltek.

– Mikor osztottak földet Kotormányban?

– Itt földet soha nem osztottak. 1919-ben megalakult a direktórium, Jenesse Elek lett a direktor – aki később meghalt tüdőbajban –, de nem nyúlt a földekhez. 1945-ben sem tudtak mit kiosztani, a mi határunkban nem volt grófi birtok. Akkor is csak annyit hirdettek, hogy a föld azé, aki megdolgozza, a magáéval meg mindenki elbírt.

– 1945 után jó évek jöttek?

– Hogy jöttek volna jó évek? Újra kezdő ember lett mindenki, aztán mire összeszedtük volna magunkat, ránk hozták a kulákvilágot. Hat kulákcsaládot jelöltek ki a faluban, négyet kitelepítettek közülük: hármat a Hortobágyra, egyet Fejér megyébe. Ahogy elvitték őket, másnap reggelre az állatjaikból a szépek mind eltűntek, a maradékot félretették a téesznek.

1950 szeptemberében összegyűlt nálam tíz-tizenkét ember, kijött egy finánc Őriszentpéterről, és bejelentette, hogy meg kell alakítanunk a téeszt. Hát ha meg kell lenni, legyen úgy. Egyes típusút szerveztünk: csak a föld volt közös, az állatállomány otthon maradt. Megpróbálták a közös állattartást is: én beadtam őrizni hat süldőt, három hónap után lemérték: könnyebbek voltak, mint mikor bevittem őket.

Én lettem a téesz első elnöke, de nem sokáig tartott a rang. Időben learattunk, elcsépeltünk, minden rendben ment addig, amíg le nem szüreteltük a kitelepített Mihály Dezső borát. Termett vagy harmincöt akó, azt hitték, ez majd Csáky szalmája lesz, de én az egészet bezártam a pincébe:

– Csak pénzért adom át, és ötvenliterenként, mert csapos nem leszek.

Nem adtam a járási embereknek sem, ezért nagyon haragudtak rám, főleg Sz. Béla, aki egy gyűlésen úgy kezdte az életrajzát: „Szürke tagja voltam a Nyilaskeresztes Pártnak.” Megesküdött, hogy kitöri a nyakam.

Később tartottam egy disznótoros téeszvacsorát, feljelentettek, hogy herdálok, szerencsére rendesen elkönyveltem, mennyi húst mértem ki, mennyi pénzt kaptam érte, nem ítéltek el. Sz., amikor meghallotta, azt kiabálta: az Isten is a kulákokat pártolja. Mert akkor már kuláknak neveztek.

A tagság összegyűlt – haragudtak rám, hogy nem kaptak potya bort –, úgy határoztak, hogy hiába mentettek fel a bíróságon, akire gyanú hárult, az elnök nem lehet. Az utódom idején aztán elvitték a bort a tagok meg a pártfogók Gotthárdra demizsonban, hátizsákban.

A leváltást nem nagyon bántam, a tagok kaptak valami pénzt, az elnöknek nem jutott semmi. A téesz egy helyben topogott, a jó gazdák sorra kiléptek, csak a régi nincstelenek maradtak: egyedülálló nők, családból kilógó férfiak. Lerothadtak a földek.

Engem nemsokára hivatalosan is kuláknak nyilvánítottak. Sem a holdak száma, sem az aranykorona-érték nem ütötte meg az alsó határt, de nem tudtam hová fellebbezni. Kizártak a téeszből is, akkor aztán szabad préda lettem. Mindent elvittek adóba, két évig nem vágtam disznót, kisöpörték a gabonát a hombárból, hét kiló mag megaradt, elvetni nem volt érdemes, oda akartam adni az állatoknak, meglátták a rendőrök, egy évig járhattam ezért a bíróságra.

Vasútra nem tellett, a szarvasok vágta csapáson mentem tizennyolc kilométert Szentgotthárdig, néha kerékpáron, de legtöbbször gyalog. Soha nem kellett egyedül mennem, mindennap berángattak a környékről egy csomó embert. Emlékszem, egyszer egy gödörházi emberrel mentünk együtt, Gotthárd szélén vette észre, hogy otthon hagyta az idézését, visszafordult, amilyen jó gyalogos volt, egy kis késéssel még így is beért a tárgyalásra.

Engem az egész ügyben egy dolog bántott, a bíró azt mondta, hogy én kizsákmányoló családból származom.

– Nézze, bíró úr: az én apám nem zsákmányolt ki senkit, legfeljebb saját magát és a családját.

Ezt az ügyet még megúsztam, de 1953-ban kitalálták, hogy három évre visszamenőleg nem teljesítettem a zabvetési tervet. Kaptam érte egy évet, az öreg Pongrácz kulák meg kettőt ugyanezért. Együtt mentünk be jelentkezni a börtönbe, mondom útközben az öregnek:

– Ne féljen, úgysem töltjük le. Más idők jönnek.

Pongrácz úgy reszketett, hogy vacogtak a fogai:

– Milyen jó ember maga, hogy így vigasztal.

Négy hónapig tartottak lecsukva Hangospusztán, takarmányos voltam a célgazdaságban, egy pár ökörrel dolgoztam. Mikor már ezt is megtapasztaltam, többé nem féltem semmitől.

Sokat kínlódtam, betelepítettek hozzám egy téglagyári embert, ő két szobát lakott, én meg negyedmagammal egyet. Helyet vett magának az istállóban és még a dűlőben is a kecskéivel, és én semmit sem tehettem ellene. A szomszédom mindig azt mondta: ha magának lennék, már rég átmentem volna a határon!

1956 után, mikor megszűnt a kulákság, újra beléptem a téeszbe. A propaganda olyan volt, mint az árvíz, gondoltam, csak jobb lesz, mint régen. De a téeszben most is csak az marad meg, aki nem tud elsajátítani valami szakmát, asszonyok dolgoznak meg magamfajta öregek. Tavaly háromszáztizenhét munkaegységre hatezer-valamennyi forintot kaptam, és tizenöt mázsa terményt. A háztáji is leromlott, a mi községünk régen híres volt a szarvasmarháiról, most csak ott tartanak, ahol dolgozik még egy-két öregebb ember.

De ilyen körülmények között nem lehet megfogni a fiatalság gyeplőjét, én is hogy tartottam volna vissza a két fiamat? Mindenki megy a városba, a kis Kotormány meg eltűnik, mint a buborék.

 

Az Őrség régi kéményseprője is ott lakik Kotormányban, már rég nyugdíjba vonult, csak a saját háza kéményét söpri.

– De megvan még egypár füstfaragó szerszámom.

Mutatja sorra a létrákat, a golyósapparátot – a másfél kilós golyó végére huszonöt-huszonhat méter lenkötél van feltekerve, a keféket: a csőkefét, a rövid nyelű simperlingkefét, a stanglikefét, a kéménypucoló stószert.

– Mi tartozott még a felszereléshez?

– Létra a mászókéményhez, nyírág seprű meg az öltözet: szájkendő, fejvédő, derékszíj, rajta hét-nyolc kéményajtókulcs, táska és a papucs. Télen is papucsban jártunk, a kéményseprők valaha sokkal jobban bírták a hideget, mint ma, a téli ruhánk sem volt vastagabb, mint a nyári, az viszont igaz, hogy szarvasbőrből készült. Minden bőr megkeményedik a koromtól, csak a szarvasbőr nem veszi magához. Tatatóvároson a Leopold Bőrgyár szokott foglalkozni ezzel.

– Mióta dolgoznak kéményseprők Magyarországon?

– Mária Terézia tette kötelezővé a kéményseprést, ha a kéményseprő feltette a koronajelvényt, díjmentesen utazhatott. Az első jogokat olasz mesterek kapták, nálunk Vas megyében Lorenzetti Domonkos kőszegi kéményseprő. Aztán kialakultak a kéményseprő-kerületek, a reáljogos mesterek birtokolták, füstfejedelmeknek hívták őket. Nagy pénzeket kerestek, az én mesterem, Lajtai, a harmincas években napi negyven-negyvenöt pengőt is összehozott, többet, mint egy főbíró vagy egy járásbíró.

Nekem mint segédnek három-négy pengő járt naponta, de hétfőtől szombatig kint dolgoztam a falvakban, és ha befejeztem a munkát, csak istállóban aludtam. Voltak vándormadár kéményseprők, akik a hét végén sem mentek haza, de mondjuk ki nyíltan: ők röstelltek dolgozni.

Munka volt bőven, 1929-től két napot sem töltöttem munka nélkül. Csak én mondtam fel, mester nekem soha, ha öt helyre küldtem jelentkező lapot, öt helyről jött válasz. 1949-től, mikor államosították a kéményseprő szakmát, tizenhat évig dolgoztam egy helyen, a Zalaegerszegi Kéményseprő Vállalatnál mint műszaki helyettes.

– Hogy tanult ki valaki kéményseprőnek?

– Mikor a mester felvett egy tanulót, a segéd öltöztette fel a fiút – a ruhát a mester adta –, a segéd vitte fel a kéménybe, lefelé mutatta neki, hová tegye a lábát. Voltak olyan szűk kémények is, ahol csak háttal és talppal tudott támaszkodni az ember. Két-három év alatt belejött a gyerek, felénk külön segédvizsgát nem kellett tenni, csak a megtörtént munkát ellenőrizték.

A segéd nem kaphatott iparigazolványt, csak iparengedélyt, nem lehetett üzletvezető özvegynél vagy bérlő reáljogtulajdonosnál, ehhez mesteri képesítés kellett. A mestervizsga egy gyárkémény söpréséből állt, és szóbeli vizsgálatból, meg kellett nevezni az iparhatóságokat, melyik városban milyen díjak érvényesek, és így tovább. Önálló mesteri jogot öröklés vagy pályázat útján lehetett szerezni. Egy önálló mesternek körülbelül kétezer-nyolcszáz kémény tartozott a területéhez, ezt szétosztotta a három-négy embere között, ő, ha nem akart, soha nem látott többé kéményt belülről, akkor is megélt.

Nekem mindig dolgozni kellett, egy nap 60-65 mászókéményt lesöpörtem, cilinder- vagy oroszkéményből százat is. Újabb időkben nekünk is nyolcórás munkanapot írtak alá, de nem lehetett betartani. Reggel két órakor már mentünk ki postamunkázni a gyárakba, mert akkor hűltek ki a kazánok, hozzá lehetett férni, délben hosszabb szünetet tartottunk, de így is összejött a napi tizenkét-tizennégy óra.

Ma egy kéményseprő 2400 forint körül keres, városon a négyezret is elérheti, mert ott sok a mellékmunka: takaréktűzhelyeket, kazánokat tisztíthat.

– A korom nem árt a szervezetnek?

– A korom nem ártalmas sem szemre, sem tüdőre, a kéményseprőt sokkal jobban fenyegeti a gyárkéményben keringő erős gáz és a leesés veszélye. Orral megyünk be a kéménybe, és mikor derékig becsúsztunk, akkor kell megfordulnunk.

– Milyen régebbi szokásokra emlékszik?

– Szokások? Szent Flórián volt a védőszentünk, őt eredetileg a tűzoltók és tűzkezelők választották patrónusuknak, tőlük örököltük. Flórián napján nem dolgoztunk, mentünk a templomba.

A közbeszéd szerint a pap balszerencsét, a kéményseprő szerencsét jelent. Állítólag azért, mert a kéményseprő fekete és kefét visz, mind a kettő jó babona. Ha valaki a nyírfaseprőnkről letörhetett egy darabot, eltette a tárcájába és megőrizte, ezért vették a naptárainkat is, ezért kaptunk minden húsvétkor minden háznál egy tojást.

Másik szép szokás a kéményseprők összetartása volt: ha idegen helyen egy civilt láttunk, akit kéményseprőnek gondoltunk, füttyszóval jeleztünk neki, ha a civil csakugyan a szaktársunk volt, azonnal megfordult, és megvendégelt minket. Mikor hozzánk jött vándor kéményseprő, felruháztuk és pénzzel segítettük.

Viszont az a hibájuk mindig megvolt a kéményseprőknek, hogy részegeskedtek, mindent megittak, ami a levegőnél folyékonyabb és az ecetnél édesebb. Részegségükben felmentek a tetőre is az egész nép szeme láttára, talán azért maradt rajtuk a régi vers:

 

Kéményseprő, ráfunkér
papucsban jár, mégse fél.
Kéményseprő, fekete
nem az Isten gyereke!

 

Az egykori Kotormány falu a vasúti síneknél ér véget, a postát szállító lovas szekeret követve Bajánsenye központja felé ballagunk. A temető melletti hídig tart Dávidháza, a Bajánsenyét alkotó községek közül mindig ez volt a legvagyonosabb. Kemény, nyakas gazdák lakják, 1951-ben sem ígéretek, sem fenyegetések nem tudták bekényszeríteni őket a téeszbe, most, hogy megkereshetik azt a pénzt, amit elvárnak, a téesz legjobb munkásai közé tartoznak.

Dávidházával egybeépült Senyeháza, valaha ez is két falura oszlott, Alsó- és Felső-Senyeházára, a két „falut” elválasztó, tenyérnyire zsugorodott rétet még ma is „Pusztá”-nak nevezik. Felső-Senyeházán járunk, mikor a kísérőm megállít:

– Itt lakik két testvér, akit érdemes volna megnézni. Az egyik egyéni gazda maradt, a másik a téeszben dolgozik.

Először az egyéni gazdához megyünk be. A ház és a berendezés túlzó szociáldemokrata irányregények leírásaira emlékeztet: a fából ácsolt boronafalak ki-be dőltek, az egyetlen szoba padlója földes, a falba vert fogason alaktalan csomóban lógnak a ruhák, a villany nincs bevezetve.

– Nincs szívem kifizetni a villanyszerelőnek ötszáz forintot kétórai munkáért.

– De így villany nélkül marad!

– Nekem így is jó.

A gazda illik a házához, sovány, fogatlan, délidőben is borostás ember, ötvenhat éves, de sokkal öregebbnek látszik. A felesége tíz évvel idősebb, mozdulatlanul és hallgatagon áll az agyagos padlón, mintha egyenest abból nőtt volna ki, meglepődök, mikor kiderül, hogy valaha szakácsnő volt a régi senyeházi orvosnál, onnan hozta el az ura.

– Miért nem lépett be a téeszbe?

– Mert nem léptem be, nem bírom, ha nekem parancsolnak. Három holdam van – az apám birtoka háromfelé ment –, mikor a téesz megalakult, eltagosították a földemet ki az erdő szélére, nem bánom, tegyék a Balaton közepére, ott is megművelem.

– Hogy múlik el egy napja?

– Reggel fél háromkor kelek, kilencig kaszálok, kint szoktam megreggelizni: sonkát vagy szalonnát paprikával. Nem kell hazajönnöm, a feleségem itthon megeteti az állatokat. Utána a réten hintek és forgatok, nem dolgozok sokat, ebédre mindig hazajövök. Ebéd után visszamegyek a mezőre hatig, utána én adok enni az állatoknak. Kilenc óra felé mindig lefekszem.

– Mennyit keres?

– Nekem nem kell tízezer forint havonta. Nem bánom, akárki akármennyit keres, csak engem hagyjanak békén.

– Mégis, mennyi jön össze?

– A tejből havi 1000-1200 forint, és évente eladok két jószágot 20-25 ezer forintért, de ennek a fele sem haszon.

– Mit tud venni ebből a pénzből?

– Nagyobb darabot nem tudok.

– Hány inge van?

– Egy új és négy-öt, amit jónak lehet mondani.

– Cipő?

– Két pár meg egy bőrcsizma, de ezt már ki kellene cserélni. Nyolc éve adta el valami tiszt a Zsoldos sógornak, én tőle vettem.

– És télikabátot mikor vett utoljára?

– Harminc éve.

– Mikor?

– Harminc éve, még a háború előtt.

Előhozza és meg is mutatja: fekete, bársonygalléros, crombiszerű szövetből készült, árad belőle a tömény dohszag.

– Ez még engem kiszolgál.

– És a gazdaságba mit vett?

– Egy szecskavágót, kézi hajtásút.

Legyint, mintha le akarná zárni a tolakodó kérdések sorát.

– Én is tudnék gazdálkodni, de ahhoz család kell és hajlék. Egy rendes gazdasághoz hajlék kell, ahová azokat a gépeket be lehet tenni.

– Gyerekük nem volt?

– Mikor összeházasodtunk, az asszony már nem volt odavaló, nem akartunk, majd a testvéreim örökölnek utánunk. Beléphetnék én is a téeszbe, bírnám úgy, mint a többiek, de ha a két állatot is meg akarnám tartani, nyolc órával többet kellene dolgoznom. Minek és kinek? Megérti, hogy nekem jó úgy is, ahogy van.

 

Lehet, hogy úgy hangzik majd, mint egy példázat valamilyen téesz mellett agitáló kézikönyvből, de le kell írnom a tényeket: a másik testvér, a téesztag, új házban lakik, három fia van, nyugodt természetű és koránál jóval fiatalabbnak látszik.

Épp ebédelnek, mikor bekopogok hozzájuk, az íratlan őrségi törvény szerint nekem is tesznek egy tányért az asztalra. Zöldbabot eszünk sült hússal, hozzá idei paprikát, hagymát és cormin borból fröccsöt. Körülnézek.

– Mikor épült ez a ház?

– 1967-ben, két szoba, konyha, fürdőszoba. Százhúszezer forintba került, a munkánkat nem számítva.

– Úgy látom, a fürdőkád még kint van az udvaron.

– Igen, még nem volt pénzünk bekötni a vizet, a kerítés és a csempe előbbrevaló. A mosógép áll most bent a fürdőszobában, meg a leöntőt használjuk.

– A téeszben mennyit keres?

– A gatteron dolgozom, tavaly huszonhatezer forintot kaptam, meg ami természetben jött hozzá. Fát, ha szedek, fele az enyém.

– Hány tehenet tart?

– Egyet, az is sok. Tíz-tizenkét liter tejet ad, nincs, aki elhordja a csarnokba, a disznók eszik meg gabona helyett, a túró alja meg ott marad nekünk. Mondták sokan, hogy tartsak többet, de mennyit kell kaszálni annak, aki három-négy tehenet nevel! A franc kaszál annyit. Így is reggel négykor kezdem a műszakot, hogy a délutánom szabad legyen, és egy kicsit dolgozhassak a ház körül.

Még nálunk megvan a régi típusú gárda, például a H. Gyula. Hét állatot tart a téeszmunka mellett, állva alszik, ősszel veszi ki a szabadságát, lemegy az Alföldre, ami kukoricát nem tudnak géppel betakarítani, azt ő letöri felesben, 40-45 mázsát is hazahoz. De nekem nem kellene a H. Gyula pénze, itt hagyja majd úgyis a vagyont, nem viheti magával a föld alá. Én inkább pihenek a nyáron, elmegyek a Balatonra, ami pénzem meg van, azt elköltöm a családra.

 

Délután négy óra körül jár, Kálmán bácsi, a senyei téglagyár éjjeliőre már felébredt, még üldögél a konyhában, mielőtt elindulna, gyűjt magába egy kis meleget. Ingujja fel van gyűrve, bőrén látszik a régi indigószínű tetoválás: „Jobb karommal védem a hazám”, „Bal karommal ölelem a babám”.

– Maga itt született Bajánsenyén?

– Nem, hanem Őriszentpéteren. 1935-ben meghalt az édesanyám, akkor jöttem át Dávidházára Bíró Dánielhez szolgálni.

– Mit keresett akkor egy szolgalegény?

– Két öltözet ruhát kaptam tőlük: egy ünnepit és egy dolgosat, néha a magukéból is adtak használtat, két rend alsót, egy pár csizmát és egy pár cipőt. Termény vagy pénz nem járt, legföljebb vasárnapra egy-két pengő.

Enni a gazdákkal ettem, az étellel nem spóroltak a háznál, Dani bácsi akkor is evett, ha rakni kellett volna a kazlat.

– Dani bácsi, dörög az ég, megázik a kazal.

– Aki megáztatja, meg is szárogatja. Enni köll.

(A kép pontossága érdekében meg kell jegyeznünk, hogy mások sokkal keserűbben emlékeznek vissza a szolgaéveikre, egy bajánházi ember ezt meséli:

– 1935-1936-ban Magyarszombatfára szegődtem. Egy évre száz pengő készpénzt kaptam – egy mázsa búza negyven pengőbe került akkor –, egy öltöny ruhát, egy cipőt és egy mázsa búzát. Enni keveset adtak, a gazda tüdőbajos felesége óriás zsugori lélek volt, mindennel spórolt: nyolc embernek két cseréptepsi kukoricát tett az asztalra, még a gazda fia is éhezett. Ő úgy segített magán, hogy éjjel lopott egy zsák búzát a padlásról, vagy kivágott egy fát, és eladta, hogy az anyja ne vegye észre, mohával bedobta a fa helyét. Bor, pálinka az volt, ha az asszony nem látta, a gazda szívesen adott.)

– Aztán Senyeházára szegődtem, itt ismerkedtem meg a feleségemmel, szolgalegény létemre is szóba állt velem, ők is épp elég szegények voltak. Meghalt az apja, az anyjára maradt öt gyerek, nem tudtak volna megélni, de lakott velük szemben egy öreg agglegény a még öregebb szüleivel, az felkarolta őket:

– Tudjuk, hogy nem mehetsz sehová, senki sem fogad föl. Gyere hozzánk, gondozd az öregeket, főzz rájuk.

Átköltöztek, aztán az anyjuk vadházasságban élt az agglegénnyel, amíg a férfi meg nem halt. Tizenkét holdat hagyott hátra, de nem volt, aki megművelje, a három fiú elment a háztól, akkor kerültem én ide vőnek. Megpróbáltam rendbe tenni a gazdaságot, két ló volt az egész felszerelés, eladtam, vettem inkább két tehenet, azt jobban ki lehetett használni.

Jöttek a háborús idők, 1940-től 1945-ig minden évben behívtak egy fél évre, úgy volt megszervezve, hogy a családfenntartókat nyáron engedték haza a nagy munkák idejére, a többieket télen.

A mi falunkban negyvenötben nem osztottak földet, felajánlották, települjünk át Isztimérbe, ott kaptunk volna a svábokéból. Nem mentem, nem akartam mozgatni a három gyerekemet, sajnáltam azt a kis földet, ami itt megvolt, az anyósom is kijelentette: a birtok eloszlik majd, de a ház azé lesz, aki vele marad.

1949-ben elvitték a szomszédunkból Mihály Dezsőt, Sebők kulák meg elment önként, a következő évben megalakult a felső-senyeházi téesz, a „Kossuth”, én is beléptem. Hatvan-hetven emberből állt össze, a tagok többsége elmúlt hatvanéves. Fentről nem támogattak minket, gépeket nem adtak, csak különféle utasításokat. Előírták, hogy ennyi meg ennyi petrezselymet, hagymát ültessünk, ami nem való a mi nehéz földünkre. Rengeteg kapásnövényt, azt meg nem volt, aki kapálja, mind elveszett.

Ehhez jött még a hanyagság, az állatokat úgy etették, hogy többet elpazaroltak, mint elfogyasztottak, az év végén persze nem volt miből osztani. Nekem hat mázsa gabonát adtak, pénzt egy fillért sem, még családi pótlékot sem a gyerekekre, ebből kellett volna megélnem hatodmagammal. Csak azért nem haltunk éhen, mert a nyolcszáz négyszögöl háztájin nőtt valami krumpli, kukorica, tartottunk egy tehenet és két disznót.

Aratás után a téesz el szokta engedni az asszonyokat a téglagyárba, hogy megkeressék azt a pénzt, amivel a gyerekeket iskolába küldhetik. Én is kértem: lássák be, hogy nem tudok boldogulni a családdal, hagyjanak elmenni egy kis időre. Egy hónapra beálltam a téglagyárba, de jöttek utánam és visszahívtak, mert az én példámon minden téesztag el akart menni pénzt keresni. Leszegényedtünk, rongyosabb voltam, mint régen az apám, pedig az úgy járt, hogy az anyám sem mert bemenni vele a templomba.

A Nagy Imre-beszéd után szétugrott a téesz, felosztották a földeket, itt is rosszul jártam. Az én régi rétem a Kerkán kívülre esett, a mezőkről ráfolyt a trágyalé, és az áradás is feljavította, ezt elvették maguknak a nagyobb gazdák, nekem meg a Kerkán belül adtak, ahol vad, rossz ízű fű nőtt.

1960-ig gazdálkodtam magánparasztként. Törtem a fejemet a jövőn, tudtam, hogy hat hold szántóra nem tarthatok otthon három gyereket. A fiam akkor állt ki az iskolából, a tanárok mondták, hogy tanuljon tovább. Elment Kőszegre kollégiumba, százötven forintot kellett fizetni utána, ehhez jött még a ruha, utazás, miegymás.

Az egész családunknak dolgozni kellett, hogy a fiam tanulhasson, a kislányom elment gyerekdajkának, a kisebbik fiam meg teheneket őrzött, azzal kereste meg a ruháravalót.

Én még 1953-ban beálltam a téglagyárba, bányász lettem, ezerötszáz-ezerhatszáz forintot kerestem, de nagyon megdolgoztam érte. Ötven centi hosszú csövező ásóval dobtuk ki a fagyott földet egész télen, akkorát kellett hajolnunk, hogy a derekunk majd elpattant, kértünk jobb szerszámot, de nem volt. Öt évig dolgoztam itt, most már ez a munka megszűnt, a bagger adja be a földet.

Aztán a bedöntőkhöz kerültem, mi húzattuk fel a csilléket a „galambházba”, beborítottuk a keverőbe, és visszaküldtük az üres csilléket.

Mikorra hazaértem a gyárból, az asszony már rendbe rakta az állatokat, de az összes többi munka rám várt, kaszáltam sötétig, még hajnalban is. Hét évig csináltam ezt a kettős életet, de akkor már fájt a gyomrom. Kórházba kerültem, az orvos azt mondta, hagyjam abba a nehéz munkát, ha élni akarok.

Éjjeliőr lettem kilencszáz forintért. Nem nehéz munka, csak a tűzre kell vigyáznom és a nagy esőre, nehogy betörjön a kemencébe. Ketten virrasztunk az égetővel, körüljárom a terepet, aztán bemegyek hozzá beszélgetni.

– Ez még az a ház, amit a maga anyósa örökölt az agglegénytől?

– Igen. Én nem szereztem semmit, csak egy melléképületet húztam fel hozzá. Most már nem is igen szerzek, a hatvanadik évemben vagyok.

 

A háború előtt jó, ha a hat osztályt kijárták a bajánsenyei gyerekek, csak kevesen tanultak tovább: Klujber kocsmáros két lányát emlegetik, Gömbös és Szakáll nagygazdák fiait. Ők is csak polgárit végeztek, ezzel a szerény képzettséggel nem tudtak elhelyezkedni, a szüleik földet vettek nekik, hogy indulásukat segítsék.

A felszabadulás óta nem egy diplomás ember kikerült már a faluból, közülük L. sorsa volt számomra a legérdekesebb. Az átlagos kisgazdából felnőtt korában lett mezőgazdasági mérnök és tudományos kutató.

L.-ben furcsán keveredik életének két rétege: divatos fém mandzsettagombok fogják össze vaskos csuklóján az inget, jól megkötött nyakkendőt hord, saját kocsiján jár, de ő műveli felesége másfél hold háztáji földjét. Magatartása most is a paraszti óvatosságon alapul, kerüli a konfliktusokat, soha nem hallottam, hogy valakivel vitatkozott volna. Még saját otthonában sem enged fel az idegennel szemben, látszólag nyugodtan ül, de asztigmatikus szeme mereven figyel a szemüveg mögül. A múltról szívesen beszél.

– Apám 1941-ben halt meg tébécében, tizenhét éves voltam, de az öcsémmel együtt be kellett állnunk a vonalba, napszámosokkal sohasem lehetett fenntartani egy kisparaszti gazdaságot.

Csak hat elemit és három ismétlőt végeztem, ez abból állt, hogy hetenként egy vagy két fél napra beültünk az iskolába. A háború előtt el akartam menni aranykalászos tanfolyamra, de nem jutott rá idő. Mégis megpróbáltam másképp gazdálkodni, mint az öregek.

Járt nekem néhány szaklap, köztük a „Felsődunántúli Gazdák”, ennek leírása nyomán megpróbáltam szarvaskerepet termeszteni, ezt a pillangóst addig nem ismerték a falunkban. Rendeltem két kiló magot, az egyik kilót a beltelekbe vetettem el, a másikat az erdő mellett, hogy lássam, hol díszlik jobban. Beütött, adtam a magból a többieknek is, szétfröccsent a környéken, nagyon jól helyettesítette a lucernát.

Bajánsenyén az volt a szokás, hogy nyitva hagyták a szántást, nem hengerelték le, hanem rábízták a szerencsére: ha jött eső, volt magágy, ha nem jött, verhették szét fejszével a hantokat, még októberre sem tudtak elvetni. 1940 telén csináltattunk egy hengert, én fizettem a fáját, az unokatestvérem a vasat. Száraz évek jártak, a henger nagyon sokat segített, nemsokára minden jobb gazda vett magának.

Persze hiába próbálkoztam és fejlődtem, nem gazdagodtam meg. Egész életemben kétszer vettem földet: 1941-ben egy hold szántót és 1948-ban egy házhelyet. Többre nem is volt ambícióm, nem tudtam volna megmunkálni.

Az Őrségben a jövedelem mindig csak arra volt elég, hogy az ember megéljen belőle. Egy húszholdas gazda annyit elért, hogy nem kellett napszámba járnia, megvolt a két-három disznója, és ami majdnem ilyen fontos: a napi egy-két liter bora, csak a nagyon hagyján embereknél hiányzott otthon a bor.

A filoxéra kipusztította az Őrségből a rizlinget, a lipovinát, Zalalövőn innen most nem talál oltványszőlőt, a mi időnkben már csak direkttermő nőtt. Az is jó volt, sok ember ősztől tavaszig itta, gumicsővel szívták a hordóból, úgyhogy meghíztak, mikor feljöttek a pincéből, az ujjaik szétálltak, mintha felfújták volna őket. Az őrségi ember erős természete kellett, hogy ne ártson meg nekik, de szerencsére itt hiába keresne agyalágyult, korán elpusztuló embereket.

A háború alatt akárhogy igyekeztünk, nem tudtunk semmit felhalmozni, ami jött, el is ment. A falunkból elvitték az embereket, húszan-huszonketten haltak meg kint a fronton. Magában Bajánsenyén semmiféle hadművelet nem folyt, csak átfutott a front: felrobbantották a vasúti váltókat, a Kerka-hidat, egy-két marhát elhajtottak, nem sokat, mert nem értek rá. Engem elvittek mint leventét, hat hétig bolyongtam Ausztriában, aztán hazajöttem.

A következő tíz év, 1948-tól 1957-ig, kiesett az ember életéből, nem éltünk, hanem a puszta megmaradásért dolgoztunk. Egy évig kineveztek kuláknak, de aztán az öcsém elnősült a háztól, megoszlott a birtok. Le kellett adnunk mindent ABC-jegyre: „A” volt a földadó, „B” a beszolgáltatás, a „C” pedig a szabad jegy, amennyit erre leadtunk, annyit őrölhettünk magunknak is. Manipulált az ember, ahogy tudott, ha lehetett, eltüntettünk a birtokívből valamit, hogy csökkentsük a beszolgáltatási alapot, de hiába ügyeskedtünk, mindig kitaláltak egy újabb csavart. Egyszer elmentünk látogatóba, este arra jöttünk haza, hogy az anyám sír itthon, amíg odajártunk, felszedették vele az utolsó krumplit is, és elvitték, kellett a falunak a pótbeszolgáltatáshoz.

A kitelepítés 1950-ben kezdődött, és ötvenegyben fejeződött be, tíz-tizenkét családot vittek el, a határhoz közeli részeken pedig maguktól mentek el az emberek, a falu több mint száz lakosát vesztette el. Mint az Őrségben mindenütt, nálunk is az utolsó kitelepítési hullám után szervezték meg a téeszeket, így nem kellett különösebb agitáció, meg a téeszek örökölhették a kitelepített családok jószágait.

1951. december 21-én, Sztálin születésnapján négy téesz alakult a faluban, mind a négy hármas típusú lett. Én a bajánházi „Őrségi Új Élet”-be kerültem, bevittem mindent. Eléggé a fal mellett gazdálkodtunk, építkezésbe nem kezdtünk, nehogy adósságba keveredjünk. Baj így is volt elég, az elnökök sorozatban váltották egymást, aki mert mondani valamit fölfelé, már csomagolhatott is.

Nekem arra volt jó az egész időszak, hogy továbbtanulhassak. Jelentkeztem Pestre a Mezőgazdasági Akadémia előkészítőjére, utána Gödöllőn elvégeztem az Akadémiát. Tovább akartak küldeni egyetemre, de én nem bírtam a városi életet: a lökdösődést, a sorbanállást, inkább hazajöttem.

1953. szeptember elsején kineveztek a szentgotthárdi járási tanácshoz főagronómus-helyettesnek, de nekem nem tetszett az itteni vaskalapos, mindentől elszakadt módszer, átmentem a gépállomásra. A gépállomásról egy hónap után kitettek, kiásták valahonnan, hogy tizennyolc éves koromban segédoktató voltam a leventéknél. Elmentem Rátótra körzeti agronómusnak, itt dolgoztam 1955 decemberéig, akkor hazahívtak Bajánsenyére, és én lettem az „Őrségi Új Élet” elnöke.

Ebben az időben már feloszlott a felső-senyeházi téesz, a másik három is erősen megritkult és legyöngült. Hetvenezer forint mérleghiánnyal vettem át a kormányt, és 1956 októberében, mikor nálunk is kimondták a feloszlást, teljes felszereléssel indítottam el a gazdákat. 1957 márciusig voltam címzetes téeszelnök.

Nagyjából a régi helyen kaptam vissza húsz holdat, három évig gazdálkodtam rajta önállóan. Közben szívizomgyulladással is feküdtem egy ideig, mégis összegazdálkodtam annyit, hogy ki tudtam fizetni a húszezer forint adósságomat, és felépítettem ezt a házat. Apaállatot, tenyészbikát tartottam, és annyi állatot neveltem, amennyi csak befért az istállóba.

1960-ban kezdték szervezni az új téeszt. Jöttek hozzám is agitálni, leültettem őket:

– Igyatok meg egy korsó bort, aztán menjetek el nyugodtan. Amikor mindenki aláírta, gyertek vissza, akkor én is aláírom, de énrám ne hivatkozzatok.

Negyedik nap jönnek, és mutatják a térképet, már minden ház be volt keresztelve, csak három-négy maradt ki. Akkor én is beléptem.

Február harmadikán alakult meg a „Kerka menti” téesz, ez már átfogta az egész községet, háromszáz körüli taggal és 2300 holdnyi összterülettel rendelkezett. Vagyoni alap nem volt, egyik régi téesz sem húzott fel nagyüzemi épületeket, a 3-400 állatot szanaszét, kis istállókban kellett elhelyezni, az első traktort a tagoktól kölcsönkért pénzből vettük.

Engem kineveztek agronómusnak, de nem sokáig maradtam itt, csak 1961 november végéig. Állandó ütközőpont voltam a vezetés és a nép között. A kercaiak kértek nyolc holdat részes kaszálásra, kiadtam nekik, különben úgyis ott rothadt volna a széna. A főnökeim jogszabályokra hivatkoztak, és börtönbe akartak csukatni.

Nagymétneken talajjavítási bemutatót tartottak, megtetszett a mi vezetőnknek is, hiába tiltakoztam, minden előzetes vízrendezési munka nélkül nekiláttak a vakonddrénezésnek. Nem voltak árkok, ahová a víz le tudott volna futni, a föld teleszívta magát és tönkrement. 1961-ben leváltottak, és átkerültem Kondorfára agronómusnak.

Két év múlva felajánlottak egy műszaki ügyintézői állást a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián, itt kevesebbet kerestem, mégis elfogadtam, mert tovább akartam tanulni. Szerettem volna bekerülni az Akadémiára hallgatónak, de ehhez technikumi érettségi kellett volna, én meg csak három középiskolát végeztem Őriben, azt is magánúton, a régi félhivatalos iskolámat meg nem fogadták el.

Nekiálltam, négy hónap alatt letettem három tárgyból a különbözeti vizsgát, beszámoltam a technikum negyedéves anyagából és leérettségiztem. Később az Akadémián még két évet ugrottam, 1968 májusában megszereztem a mérnöki oklevelet. Legtöbbet éjszaka tanultam, és még a vasárnap volt az erre való idő, mert közben a hivatalt és a háztáji gazdaságot is el kellett látnom. A matematika ment a legnehezebben, itt nem segített semmit a paraszti tapasztalat. Egyébként most is az Akadémián dolgozom, a talajjavítás referense vagyok Belák professzornál.

A feleségem most is a téeszbe jár, a háztáji földet én művelem. Tartok szarvasmarhát és disznót, abrakot termelek a hizlaláshoz, kukoricát, krumplit és a szabályos vetésforgó kedvéért egy kis kalászost is. A lányom és a fiam is a keszthelyi Akadémiára jár, ha ők végeznek, abbahagyom majd a nehezebb munkákat, legfeljebb kertészkedni fogok.

A fiamnak tetszik a falu, haza akar jönni Bajánsenyére. Más, mint az én nemzedékem, számára már adott dolog a nagyüzem, egy kicsit technokrata szemléletű. Ennek nem örülök, ha ő, aki még szántott két lóval, mint a régi parasztok, ő is hajlamos a gépies gondolkodásra, mit várhatunk az utána jövőktől?

 

V. menesztése 1960-ban nem sokat javított a bajánsenyei téesz helyzetén. A termésátlagok nem emelkedtek, melléküzemágakat sem sikerült kialakítani, egy munkaegységre három-négy forint jutott és egy kis gabona, egy kis fa. A munkaegység értéke nem fedezte az SZTK-hozzájárulást, a tagoknak a saját zsebükből kellett pótolni a különbözetet. 1963-ban tizennyolc forintot osztottak, de ez erejükön felüli vállalkozás volt, a téesz mérleghiányos maradt, az összes hitelét befagyasztották:

„– Két év alatt két elnök bukott meg, és 1963 nyarán a csőd elé néztünk, a gabona kint állt betakarítatlanul a határban mondja K. – Ekkor jöttek el hozzám a megyétől, és kértek, hogy vállaljam el a téeszelnökséget. Nem akartam, sohasem volt saját földem, mindig gépekkel foglalkoztam, a téeszbe is gépcsoportvezetőnek jöttem. Mikor látták, hogy szép szóval nem tudnak meggyőzni, mint párttagra rám parancsoltak, hogy vállaljam el.

A választógyűlésen ott volt az egész falu, de csak huszonketten szavaztak mellettem, ellenem senki, a tömeg hallgatott. Nagy lendülettel kezdtem, meg akartam mutatni, hogy képzelem el a munkát, megfogtam a villa nyelét, reggeltől estig silót raktam, aztán vasárnap kipakoltam egy vagon műtrágyát. A tagok messziről nézték, és nevettek rajtam. Mondtam nekik:

– Jegyezzék meg, hogy én csak egyszer fogom megcsinálni maguk helyett.

Annyira nem dolgoztak, hogy egy hét múlva közgyűlést kellett összehívni:

– Mikor megválasztottak, az volt a kívánságuk, hogy ne tegyek kivételt! Így volt, én megmutattam, hogy nem tartom többre magam az egyszerű tagoknál, de maguk mikor akarnak dolgozni?

Akkor végre morogva, de elkezdték. Augusztusban az állatgondozók pénzt követeltek, azzal fenyegetőztek, hogy különben leállnak. Nem volt egy fillérünk sem, a hótörés következtében kidőlt fát adtuk el, és ebből fizettünk ki nekik negyvenkétezer forintot.

Beindult néhány melléküzemág: a fűrésztelep, a cserépgyár. 1966-ban már negyven forintot fizettünk egy munkaegységre, nagyjából ma is ezt a szintet tartjuk. 1968-ban csatlakozott hozzánk a kerkáskápolnai és kercaszomori téesz, a háztáji földeket is beleszámítva 5200 holdon gazdálkodunk.

Előbb-utóbb hozzánk kerülnek a belső-őrségi egyéni falvak is: Magyarszombatfa, Gödörháza, Velemér földjei is – persze az emberekkel együtt. Egyelőre nem nagyon kapkodunk utánuk, mind tehetős egyéni gazdák voltak, ki tudja, milyen téesztagok lesznek belőlük? Van-e ilyen éles átmenet, lehet-e majd parancsolni nekik?

A saját tagságunkkal is épp elég bajunk van. A négyszázkét tagból százharminc nyugdíjas és járadékos, kétszázat számolhatunk, aki rendesen dolgozik, ezeknek is harminc százaléka elmegy nyugdíjba két éven belül.

Ha azt akarjuk, hogy a fiatalok itthon maradjanak, meg kell szüntetnünk a munkaegységet, és be kell vezetnünk a garantált béreket. Megpróbáljuk: az állatgondozók 1800-2000 forintot keresnek majd, a növénytermesztők, ha minden napot végigdolgoznak, 1400-at, ez, ha elosztjuk, hatforintos órabérnek felel meg.

Az én elnöki fizetésem 2000 forint és 60 munkaegység, vagyis 4400 forint havonta.”

 

A téesz központi majorját keresve sem tudták volna a mostaninál rosszabb helyre építeni – leszámítva talán a Kerka medrét. A falutól északra fekszik, az uralgó szél behordja a legyeket és a trágyaszagot a lakott területre. Messzire esik a legelőtől, a teheneket napi három kilométert járatják, minden kilométer körülbelül egy liter tejveszteséget jelent állatonként. A gyenge vízhozamú kút is a major mostani helye ellen szólt, nem győzte táplálni a modern önitató berendezéseket. Egy tartálykocsi naponta többször is lement a Kerkára, vizet szívott, majd a feltankolt vizet beengedte a kútba, innen egy szivattyú továbbította az önitatóba.

Miért épült mégis ide a major? Állítólag a járási szervek intenciója volt, hogy épp ide, egy államosított kulákföldre kell telepíteni, így kívánták demonstrálni, hogy földet vissza nem adunk. Kerül, amibe kerül.

A major még most is érzi a születési rendellenességeket, a vízellátást már megoldották, de a bekötőút, mely legalább lerövidítené a tehenek útját a legelőig, még várat magára, a tervek szerint 6-800 ezer forintba kerülne.

Az asztalosüzem is a major területén fekszik, először ide nyitunk be. A szűk helyiséget betölti a fűrész- és esztergagépek éles, sivító hangja:

– Itt nem ülepedik meg a fülzsír! – mondják.

Csak kiabálva tudok összeszedni néhány adatot. Három ember kaszanyeleket esztergál a szentgotthárdi Kaszagyárnak, ez tulajdonképpen sablon esztergályosi szakmunkának számít, 56 fillért kapnak darabonként, ami havi kétezer forintot jelent. A másik brigád a kézifűrésznyelekkel már nem keres ilyen jól, 900-1000 forint ha összejön.

Elnézést, hogy megtöröm az idő és a hely egységét, de ide kívánkozik a másik melléküzem, a téesz kercai kerámiagyárának leírása is.

1966-ban egy régi maszek göröncsér házában rendezték be az üzemet, kapacitása évi két és fél millió forint körül járna, de azt sohasem éri el, idén is legfeljebb másfél millióval zárja az évet. Csirkeitatókat, virágcserepeket készítenek, néhány amforát – gondolom, vendégek számára –, és mindenekelőtt a talajjavításhoz szükséges égetett agyagcsöveket.

Az agyagot dömperek hordják le a Haricsa hegyről, lerakják, innen kezdve minden mozgatás kézi erővel történik, a téesz számára is az emberi munka a legolcsóbb. Az udvar közepén gémeskút áll, vizet húznak, és meglocsolják az agyagot, aztán talicskával hordják fel a formázógéphez. Egy zetor hajtja ezt a gépet, folyamatos, szabályos agyaghurka jön ki belőle, a repedezett részeket kinyesik és félredobják, a többit egy éles drótszállal vágják előírásos méretűre.

A nyers agyagcső körülbelül két kilót nyom, tróglin szállítják át a szárítószínbe. Ha két nő fogja a trógli szárát, negyvenkét darabot raknak rá, vagyis 84 kilót egy fordulóra, két férfinak viszont 50–60 darabot, 100–120 kilót.

Szárítás után égetik a csöveket, harminc órát kell fűteni alattuk, puhafával tüzelnek, fűrészüzemi hulladékkal, hogy minél lángosabb legyen a tűz. A fűtő már két napja egyfolytában szolgálatban van, panaszkodik.

– Többet szenvedek, mint az igás marha, mert azt éjjelre kikötik, és adnak neki enni-inni.

Valamit engedik hűlni a csöveket, de még akkor is forrók, mikor kiszedik őket, szétégetik nemcsak a kesztyűket, de a munkások kezét is.

– Mennyit keresnek itt az emberek?

A részlegvezető, egy régi göröncsér, hozza a munkalapot. Ha a nyolcórás műszak alatt a munkások teljesítik a száz százalékot, vagyis megtermelik az 5000 darab alagcsövet, munkanemenként a következő pénzt keresik: a lehordó, aki az agyagot talicskázza a géphez, 100 forintot kap, ha jól számolom, minden darab után két fillért, ugyanennyi jár a gépetetőnek is, de a leszedőket, vagyis a szállítókat nem fizetik ilyen busásan, nekik csak hetvenöt forintos műszakbér jut, csövenként másfél fillér.

Az alagcsövön a téesz legalább huszonöt százalékot keres, a hasznot növeli, hogy nem kell külön vezetőt, könyvelőt fizetni, mint egy önálló gyárban, az adminisztrációt elintézi a téesz központja.

És most térjünk vissza a major udvarára.

– Melléküzemek nélkül, csak a földből, nem tudnának megélni?

– Meg tudnánk élni, ha eladnánk mindent, ami terem, de az állattenyésztés ráfizetéses. A csirkéből még bejönne öt-hat forint haszon, de a jövő mégiscsak a szarvasmarháé, és ez ma nagyon sok ráfordítással jár. Hiába emelték a felvásárlási árat, nincs belőle semmi haszon, mert megdrágultak a tápok és a fehérjekoncentrátumok.

Az agrárolló most is a mi bőrünkbe vág, a háború előtt a paraszt aprómagtermelésből meg tudott venni egy gépet, ma egy traktor öt vagon búzába kerül. Ez ötszáz mázsa, tizenkét mázsás átlagot számítva, negyvenegy-negyvenkét holdon terem ennyi.

Megállunk az egyik új, sárga műanyag tetős istálló előtt:

– Ez az egy százhúsz férőhelyes épület két és fél millióba került.

Felírom az adatot, enyhe mélabúval gondolok rá, hogy a forintösszegek lassan már csak a háztartásban érzékelhetők, magasabb szinten már aránytalan, megfoghatatlan számokká váltak.

Egy állatgondozó kísér minket végig az istállón, ehhez a szakmához végképp nem értek, inkább csak nézegetek. A növendék állatoknak rövid a nyakuk, állva nem tudják bedugni a fejüket a vályúba, térdre ereszkedve esznek. Némely tehénnek fémlap van az orrában.

– Ez minek?

– Szopásgátló, kint a legelőn leszopnák egymás tejét.

Inkább a munkakörülmények felől kérdezősködöm. – Az állatgondozók reggel fél ötre jönnek be etetni-tisztogatni, fél nyolc körül végeznek, akkor hazamennek, csak egy napos marad itt – egy-egy emberre negyednaponként kerül sor. Négykor jönnek vissza, és este hétig maradnak.

– Ők végzik a fejést is?

– Kevesen vállalják, 1400 forintot kapnak érte, de elveszi az időt az otthoni munkától, és az emberek a fejőgépet sem szeretik mosogatni.

– Egy liter tejet mennyiért tudnak megtermelni?

– Minden költséget beszámítva: önköltséget, amortizációt, vezetők fizetését és így tovább, négy forint tíz fillérbe kerül nekünk egy liter tej, tőlünk meg négy forint hét fillérért veszik át. Ezt a hiányzó három fillért is a melléküzemeknek kell megkeresniük.

Elmegyünk az öltöző mellett, az egész „felszerelés” egy ócska csapból áll, az ipari részlegekből is hiányoznak a szociális létesítmények, a téesz 1971-ig kapott haladékot, hogy pótolja őket. Bajánsenye ebben nem áll egyedül, a többi őrségi falu, vállalat, szövetkezet sem vádolható túlzott higiéniával. Nem egy üzemi részleget kellett bezárni, mert a legszerényebb egészségügyi követelményeket sem tudták biztosítani. Olyasmi is előfordult, hogy a falu közepén egy kútban cinkecsalád rakott fészket, vagy egy döglött tehenet egyszerűen kidobtak az erdőbe, oszlásnak indult, és hetekig mérgezte a környék levegőjét.

 

„– A régi szorgalmas falvak most is kiválnak a többi közül, mikor a szomoróciak dolgoznak a kerámiagyárban, majdnem kétszer annyi égetett agyagcsövet készítenek, mint a kercaiak, Dávidháza is jobban áll, mint például Senyeháza, a lakások hetven százalékában új bútort vásároltak.

Attól, hogy egy téeszbe tartoznak, még nem lettek egyformák az emberek. El kell mondani, hogy a szintet ma is a régi kulákok és a középparasztok tartják, a régi szegények jórészt ma is isznak, máról holnapra élnek.”

 

Bajánháza rendben tartott házai közül csak egy kerítetlen porta válik ki, a telek végét egy gazzal lepett vizesárok zárja le. A ház maga is elhanyagolt, istálló sincs, a melléképület ajtajára ócska csomagolópapírt szegeztek, tépkedi a szél, hátul összeroskadt favágó bak hever a fűben. Itt lakik U., a régi párttitkár.

Épp kaszát kalapál a színben, cipőből kivágott rossz bőrpapucsot és rongyos, fekete, foltos ruhát visel. Jöttünkre abbahagyja a munkát, bemegyünk a lakásba székért. Az egyetlen szoba földes „padlójú”, szőnyeg helyett pokrócdarabok takarják, ahol kikopott az agyag, nem sározták utána, az egyik asztalláb a földbe süpped, a másik a levegőben áll. A polcon viszont két zsebrádiót is látni:

– Egyet ajándékba kaptam a fiamtól, a másikat pedig a fiam magának vette.

Hátul egy nagy fa alatt ülünk le, az öregasszony éppen mos, közelebb hozza a teknőt, hogy ő is hallja a beszélgetést.

– Hány éves maga, U. bácsi?

– Ötvenhat.

– Mennyi földje volt?

– A háború előtt öt hold, a földosztásnál kaptam egy hold szántót és ötszáz négyszögöl rétet. Magunk dolgoztunk rajta, csak a nagyanyám fogadott egy embert, egyedülféle volt, mikor fogadták, akkor sem volt már fiatal. Pénzt nem kapott, itt eltengődött velünk. Húsz-huszonöt mázsa gabonánk szokott lenni, kiment belőle a beadás, a vetőmag, maradt is, nem is.

– Mikor lépett be a pártba?

– Még ötvenegyben, Pongrácz Sándor agitált be azzal, hogy a párt a munkásosztály élcsapata, meg ha győzünk, jobb lesz.

– Ezzel a Pongráczcal mi történt?

– A kitelepítési időben egy este épp kaszáltam, mikor látom, hogy viszik Pongráczot a családjával együtt, de nekem ehhez nem volt szavam. A téesz szervezésénél népnevelő munkát végeztem, én is beléptem, és a kezdettől fogva bent is maradtam. Mikor a téesz megalakult, én mezőőrként dolgoztam. Két mezőőri állás volt, de az egyik megszűnés alatt állt, gondoltam, jobb, ha valami mást keresek. Elmentem Bogátra pártiskolára, innen is, onnan is megkaptam a fizetésemet. Hazajöttem, megválasztottak párttitkárnak, de pénzt nem adtak érte, csak Őriszentpéteren működött függetlenített titkár. A pártiskola után elvégeztem a hetedik-nyolcadik általánost is.

Brosúrákat olvastam a beadás fontosságáról, minden téeszgyűlésre ki kellett járnom – egy fillér nélkül. Egy évig voltam párttitkár, mikor 1954-ben megjött a hír, hogy új vezetőséget választanak, felmondtam. Azt mondták: egy öntudatos kommunista nem így beszél, nem hivatkozik a pénzre! Én azt feleltem: itt szemben, a Löwensohn házban elég nagy ktsz dolgozik, de én egyetlen öntudatos susztert sem találtam, aki ingyen megtalpalná a cipőmet, pedig a közösért loholok egész nap, mint a kopókutya. Most nem tartozom a párthoz, 1957-ben nem igazoltattam át magam.

De a téesz mellett végig kitartottam. Ahogy elhangzott a Nagy Imre-beszéd, már ment is szét a csoport, csak néhányan maradtunk együtt ötvenhatig. Mikor az új téeszt szervezték, én rögtön beléptem, most a fűrésztelepen dolgozom mint éjjeliőr.

A téeszben régi kulákok vannak a legjobb helyen, a vezetőségben egyetlen régi agrárproletár sincs, engem sem választottak be. Pedig azt az egyet jegyezze meg, hogy a villanyt meg az autóbuszt nem a kulákok hozták be a faluba.

A szomszédjaim is kulákok voltak, nézze: már felépítették az új házat, most készül a garázs. Nálam meg maholnap elindul ez a puszta ház is. Ők fiatalok, bírják, de nekem már fárasztó kaszálni, kimerülése van a lábamnak, nem tartok állatot. A jövedelmem annyi, amennyit a téeszben kapok, tíz-tizenegyezer forint egy évben. Régen eladtam negyven-ötven tojást havonta, de most a fiam erős munkát végez, elhordja az egészet tarisznyában.

– Hány gyereke van?

– Három fiam volt, kettő él…

Az asszony közbeszól:

– De egy szépet el kellett temetni húszéves korában. Érszűkülettel született, nagy fájdalmat okozott neki. Most is kétszer megsirattam, pedig már a nyolcadik éve halott.

Sír, de kezei közben tovább dörzsölik a teknőben halmozódó piszkos ruhát:

– Attól fáj a szívem, hogy miért nem tudok megszabadulni az emlékétől?!

– És a másik két fiú?

– A kisebbik fiam itthon maradt, a téeszépítőknél dolgozott, de nem fizették meg, átment a MÁV-hoz. Most három hónapos fékezőiskolára jár. A nagyobbik fiam Tatabányán él, a cementgyárban tölt be valami vezető funkciót. Nem tudom, hogy mit, sok a dolga, évek óta nem láttuk őt.

 

Bajánházán lakik M., az Erdei Termék Vállalat felvásárlója: – Felénk huszonkétfajta gombát lehet találni: közönséges tinórut, dörzsölve nyelő tinórut, gyűrűbarna tinórut, nyulicát, galambicát, rizikét, de akad vargánya is bőven.

Az őrségi gombákról már Nemesnépi Zakál György megemlékszik: „A gombáknak némely esős időben bősége van. Legbecsesebb gomba a vargánya, melyből rendszerint igen jó levest készítenek. Ez többnyire párosan találtatik és formájára, színére, nagyságára nézve egymástól különbözik aszerint, amint a fenyűsben, bükkösben, tölgyesben, hegyen, avagy nedves lapályon terem. A természet szeretői ezen a szép gombán sok örömet találhatnak.

Vannak sokféle gombák, amelyek a vargányához mindenben hasonlók, és csupán szagukról vagy megtörettetvén megfeketedő színekről ismerttetnek meg, hogy nem vargányák és igen gyakran mérgesek. Tehén vargánya legtöbb van, de ezt az őrségi ember meg nem eszi.

A vargánya után helyt érdemel az úrgomba, amely a nagy és száraz fenyűsökben a földből kibúvó fehér tojásokból kel ki, és alkalmas magasra megnővén, szép piros kalapot visel. A tojását is fel szokták szedni és otthon a kertben elültetik, kikél, de igen kicsiny marad, az alja sárga, az íze édes.

A fenyőalja gomba bőséggel terem a fenyűsökben, vörhenyeges színű, keserű ízű, akár főve, akár sülve igen jó csemege.

A nyúlgomba sárga színű, emberfülhöz hasonló fodros, édes ízű.

A kenyérgomba téglaszínű, ha megtörettetik, tejforma nedvesség folyik ki belőle, ezt az éh gombász nyersen is megeheti. A galambicának kék kalapja, fehér alja van. Némelyek a bagógombát is megeszik, amelynek bagóhoz hasonló szürke színe van. A keserű gombát, csepörkét, herintset, gilvát az őrségi ember nem kedveli. A gébérgomba, amely hasonló az úrgombához, azzal a különbséggel, hogy az alja fehér, a kalapja pöttögetett, mérges, és akár nyersen, akár szárazon egér, patkány, gébér, csótány, prücsök vagy akármi állat, ha megeszi, elvesz.”

Már elmúltak azok az idők, mikor az erdőre járó emberek nem vittek magukkal mást, csak sót és gyufát, mert ott mindig találtak valami ennivalót. De ha eső után kisüt a nap, és hirtelen felmelegszik az erdő, csapatostul üti fel a fejét a gomba, most is az egész falu kijár gombászni. Mindenki egyedül, lelőhelyeiket még a legjobb barátjuknak sem árulják el. Némely híres gombaszedő ember képes inkább éjszaka elindulni, csak nehogy valaki a nyomába szegődjön. A téeszmunkások is gyakran leszállnak a teherautókról, kerülőt tesznek az erdőn át, teli táskával térnek vissza a kocsihoz, lefaragják a gombák rothadékony részeit és hazaviszik. Levesnek fogyasztják, rántottába sütik vagy kirántják, de a legtöbbet eladják. Az őrségi udvarokon mindenütt nagy tepsikben szárad a felszeletelt gomba. Nagy csapásnak számít, ha a májusi hóharmat elviszi a gombát.

– Jó évben, például 1950-ben, hatszáz mázsa nyers gombát szállítottam be – mondja a felvásárló –, de nemcsak gombával foglalkozom, gyűjtök mákgubót is ópiumtermeléshez, kutyabeléndeket orvosi célokra. A többágú zsíros gubacsot, magyar gubacsot a bőrgyárak vették át tőlem cserzőanyagnak. Az országos fásítási tervben tizenegy vagon tölgymakkot szállítottam, és összeszedtem kétszázötven mázsa bükkmagot is.

– Milyen százalékot kap?

– Általában a vételár tíz százaléka az enyém, és az egész kockázat. Ha a gubacs penészt kap, csak félárat tudok elérni, a különbséget az én részemből vonják le. Ha nem veszik át a facsemetéket, az én dolgom kitalálni, mit kezdjek velük. Én foglalkozom a gyűjtőkkel is, tanítgatom a parasztokat, hogy a hetvenkétfajta gombából melyik harmincnégy élvezhető.

– És maga honnan tudja?

– Még 1938-ban a zalabaksai erdőgazdaságban dolgoztam, ott tanultam meg az erdőt.

– Mindig ebből élt?

– Valaha igen, de most már nem tudnék megélni belőle, a paraszt állatot nevel, nem gyűjtöget. Ebben az évben kétezerkétszáznyolcvan forintot vásároltam fel eddig, háromszáz forintot sem kerestem tisztán. Mindig kellett dolgoznom a földön is.

Tavaly óta a Vízgazdálkodási Társulatnál dolgozom mint kubikos, de én mindig kereskedő embernek tartottam magam. Csinálhattam volna karriert, egyszer behívattak, akartak adni másfél milliót, hogy szervezzek szabad kereskedelmet fában és húsban, de az illető már nyújtotta is a kezét a sápért. Nem mentem bele, egyszer van élni lehetőség, és azt ne veszítsük el a börtönben.

Ennél azért többre vihettem volna. Bánom, hogy itt maradtam az Őrségben, város mellett kellett volna élnem, zöldséget, húst szállítani a polgároknak.

 

Lejjebb már lassan elfogy a falu, itt a házakban öregek vagy magukra maradt emberek húzódnak meg.

Az öreg asztalos egyedül él a maga kedve szerint, még dél sincs, de már megfőzött; el is mosogatott. A konyhában ülünk le, ez a mindenes helyiség, itt tartja a szerszámait, ide állította be az ágyát is. A csikótűzhelyet a parkettüzemből hozott forgáccsal fűti, az ő munkájából nem kerül ki elég. Letesz az asztalra egy kancsó cormin bort, de csak egy poharat rak mellé, ő a szíve miatt már nem nagyon ihat, legyek dünnyögnek körülöttünk, egy papírral letakarja a pohár száját.

– Az Őrségben régen minden ipar a fára épült?

– Igen: bognár, kádár, ács, asztalos, pintér volt a legtöbb, persze kovács, göröncsér is akadt.

Én 1927–1928-ban tanultam ki a szakmát Györke Gyula mesternél. Egy ideig nála maradtam segédnek, 1932-ben nyitottam műhelyt itt a faluban. Az indulás sok pénzbe került, fenyőt hoztam az erdőnkből, de a keményfát meg a szerszámokat meg kellett vennem.

– Gépe nem volt?

– Nem. Géppel csak az dolgozhatott, aki kizárólag az iparból élt, nekem volt két hold földem is, magas adót vetettek volna rám. Most van egy körfűrészem és egy villanymotorom.

– Mennyit tud keresni egy év alatt?

– 1958 óta a szívem miatt nem bírok dolgozni rendesen. Asztalosságból öt-hatszáz forint jön be, tavaly egy tükörállvány volt a legnagyobb munkám. Ha megigazítok egy széket vagy asztalt, legtöbbször nem fizetnek érte, visszasegítik munkával vagy fogattal.

Foglalkozom méhekkel, a mézből öt-hatezer forint jön be. Tizennégy családot tartok, magam csináltam a kaptárakat.

Körülnézek a konyhában:

– Mikor halt meg a felesége?

– Mindig nőtlen voltam. Először az anyám miatt nem akartam nősülni, amúgy is sokat veszekedtünk, mindig küldött ki dolgozni a földekre, nem értette meg, hogy nekem mint iparosnak beszélgetnem is kell az emberekkel.

Mikor meghalt az anyám, megkaptam a házrészemet, abból a pénzből építkeztem. Szentgyörgyvölgyön vettem egy házat, szétszedtem, megszámoztam külön minden gerendát, és elhoztam ide, itt összeállítottam, új fölt, vagyis tetőt szabtam, és a zsúp helyére palát raktam.

Gondoltam, ha felépítem és berendezem a házat, megnősülök, de a ház félbemaradt, mert jött a háború, elvittek hadiüzembe Balatonfüredre. Folyami gyorsnaszádokat építettünk a németeknek, fából készültek, egy tizenöt méteres tölgygerendát raktunk az alapjába. A háború után megbetegedtem, örültem, hogy egyáltalán élek, eszembe sem jutott a nősülés.

Most meg már milyet vegyek? Ha öreget veszek, összeöregszünk, fiatal megint nem jó. Harmincéves kor előtt kell nősülni, akkor még nem látja az ember a másikban a hibákat.

– És hogy él egyedül?

– Reggel hat-hétkor felkelek, most nincs semmiféle asztalosmunkám, babot szedek, a méhészet viszi el a legtöbb időt, azt sem lehet elhanyagolni. Takarítani is nekem kell, a nővérem lejár hozzám, de ő csak a nagyobb mosást végzi el. Egész nap egyedül vagyok, este lemegyek a faluba, tejet hozok, elbeszélgetek egy kicsit idább-odább, mire hazajövök, már kilenc óra, le lehet feküdni. Így megy ez mindig.

– Ünnepet nem tart?

– Nem, hát nem. A vasárnap abban különbözik a többi naptól, hogy több a takarítás.

– És ha valami történik magával?

– Most akarok örökbe fogadni a szomszédos faluból egy árva fiút. Kitanítom a szakmára, és ráhagyok mindent, ő meg eltart, ha valami bajom esik.

 

Túl Bajánsenyén, de még a község határában, az út mellett négy-öt házból álló cigánytelep helyezkedik el: a Böröce. Az Őrségben szinte sehol sem találtam „péró”-t, mint említettem, Pankaszon, Őriszentpéteren is beköltöztek a cigányok a faluba, csak itt élik még régi megszokott életüket.

Most délidőben a Böröce is üres, csak Forgács Rudolf, a Böröce tulajdonképpeni gazdája tartózkodik itthon. Tekintélyes ember, egykori községi tanácstag, de nem változtatta meg családi nevét, mely az Őrségben a legtipikusabb cigánynévnek számít. Egy bajánsenyei Forgács család titkolni akarván származását, Fenyvesire magyarosított.

Forgács beteg, a lábai megbénultak, a két bot csak méterekre viszi hatalmas felsőtestét, kerekre nyírt ősz fejét.

– Tavasszal még százöt kiló voltam, most kilencven sem vagyok, és nem bírok már csinálni semmit, még ezt a füvet sem tudtam lekaszálni.

A telep sarkában ülünk le, hátunk mögött fűrészbakra kiterített ágyneműt süt a nap, lejjebb a szilvafa alatt egy rozsdaette csikósparhert áll. A házakat cserép fedi, az ablakok előtt embermagasságúra nőttek a piros kóróvirágok.

– Rudi bácsi, igaz, hogy maga volt a böröcei vajda?

– Ó, már régen megszűnt a vajdaság, még 1915-ben, alighanem a gróf Tisza István keze volt benne. Addig úgy volt szokásban, hogy aki vajda akart lenni, az befizetett a minisztériumban ezer forintot, ezért negyventagú családot vihetett magával, vándorolhatott az egész monarchiában. Kapott egy könyvet, ha a cigány nemzetség valami kárt csinált, a vajda vagy kifizette, vagy beírták neki, és levonták a beadott ezer forintból.

Aztán szorult a hely, 1910-től már csak egy-egy megyét járhattak a családok, később már csak egy-egy járást. 1915-ben, mikor a nagy orosz offenzíva megindult, a cigányokra is szüksége lett a császárnak; hogy könnyebben meg tudja találni őket a behívóval, megtiltották a vándorlást, megvizsgálták, hol lakott a nagyapja, és aszerint letelepítették. Később, ahol megfogták, odavaló illetőségű lett.

Ezen a vidéken három nagy vajdaságot tartottak: Győrben, Komáromban és Zalaegerszegen. Mi a zalaegerszegihez tartoztunk, annak a vajdának hat lova volt, a felesége aranysarkantyút viselt, ő maga ezüstöt. Nagy, öklömnyi mentegombokat hordott, vajdaláncot, vajdabotot a jelvénnyel: egy ember két lovat vezet. A díszeket egy keszthelyi ötvös készítette, annyi pénzt kapott érte, hogy ki tudott vándorolni rajta Amerikába, és nagy áruházat nyitott.

– Maguk hogy kerültek Böröcére?

– Az én nagyapám is vándorolt valaha; vasmunkával foglalkozott: üstöt, szívókést, fúrókat csinált. Megfogták, erőszakkal eladatták vele a szekeret és a lovat, hogy ne tudjon továbbmenni. Itt mértek ki neki földet. A Böröce akkor a németújvári Batthyányaké volt, egy apáca grófnő része, ha szépen imádkoztunk volna neki, adott volna két-három holdat is, de nagyapámék beérték ezzel a nyolcszáz négyszögöllel. Pedig jó lett volna még egy kis saját föld kertnek, rétnek, saját temetőnek.

A nagyapám itt vette el a gyerekei anyját, addig csak cigány szokás szerint éltek együtt, és itt is halt meg, két fiára és unokáira hagyta Böröcét. Én 1906-ban születtem, apám második házasságából. Az első házasságból két gyerek származott, mikor megnőttek, katonák lettek a világháborúban, egy nagy hegy alatt vonultak, mikor valami hólavina rájuk csúszott és eltemette őket.

Nehéz volt itt Böröcén a cigányok élete. Télen eljártunk hajtónak a grófi vadászatokra, nyáron gubacsot gyűjtöttünk, tobozt. Amikor megnőttem, huszonkét évig dolgoztam a Löwensohn-fűrésztelepen Senyeházán, negyvenkilencben leállították, akkor elmentem a szombathelyi Magasakhoz, aztán a Lajtapusztai Állami Gazdaságba, ott hat év alatt meg is nyomorodtam. Egy darabig biztattak az orvosok, jártam gyógyfürdőbe, de aztán leminősítettek.

A fűrésztelepen lyukas bakancsban, rövidnadrágban hordtam fel a rönköt, akkor, meg 1943 telén fázott meg a derekam. 1956-ban százalékoltak le, utána még két évig mezőőr voltam 1100-ért. Ez vitte le a nyugdíjamat, kétszer renoválták azóta, de még mindig csak 863 forint.

Mindegy, megszoktam, hogy nehéz a cigányok sorsa. A fedálisták úgy bántak a néppel, ahogy akartak, 1930-tól 1938-ig egy kis száraz kenyér áráért dolgoztunk. Hiába volt minden olcsó, egy pengővel el lehetett menni a kocsmába, mi alig láttunk pénzt. Eleinte úgy volt a fűrésztelepen, hogy a dolgozó hetenként megkapta a bérét, 1933-ban bevezették, hogy csak kéthetenként. A Löwensohnoknak volt egy boltjuk is, amit vettünk, beírták a könyvbe. A maguk követelését rögtön elszámolták, a többiről csak egy papírt adtak: jár hat pengő, nyolc pengő. Négyszer-ötször is be kellett menni érte, amíg megkaptuk, agyon kellett foltozni a rongyot, én is tartottam ott, hogy nem volt rajtam nadrág.

A cigányok állítólag ugyanannyi napszámot kaptak, mint a magyar munkások, ezt nem tudom, azt viszont tapasztaltam, hegy ha a magyar munkás kaszált, vagy szénát hordott, elmaradhatott a munkából, nem szóltak érte, a cigányt viszont leszidták.

– És a böröcei telep hogy fejlődött?

– Mikor ide települtünk, apám meg az öccse azt hitték, hogy úgysem tart soká ez az állapot, elmúlik a háború, aztán megyünk tovább. Csak deszkakalyibákat építettek, hármat. Aztán maradtunk, a deszkát megölte az idő, attól féltem, hogy a nyári szél is rám dönti a tetőt. Ófát, bontott anyagot vettem egy polgártól Gödörházán, ide hozattam, és 1936-ban építettem fel ezeket a házakat.

A villany még most sincs bevezetve. Mikor erre jártak az elektromosok, el lehetett volna intézni, de nekünk kellett volna hozni a póznákat. Ki hozott volna? Az összes férfiember az országot járta munkában. Meg minek arra a rövid időre? Ilyen elmaradott cigánytanyát még egyet csak Farkasfán találni az erdőben, őket szerencsére nem látja senki, legfeljebb ha az Isten unalmában lenéz. Mi az út mellett lakunk, bántjuk az emberek szemét, előbb-utóbb úgyis lebontják Böröcét.

Én ötvenöt éve lakom itt egyfolytában, bementem volna a faluba, ingyen házhelyet adtak volna, de mint nyugdíjas OTP-t már nem kaphattam, mihez kezdjek a puszta földdel?

Nincs olyan szerencsénk, mint egy E-i rokonunknak. Vert falú házban lakott, legalább négy kilométerre a Rábától, de amikor kitört az árvíz, ráfogták, hogy a víztől repedt meg a putri fala, és kaptak egy új házat bent a faluban.

Most tizenegyen lakunk a három házban, ebből három gyerek. A három családfő hetvennégy, hatvanhét és hatvannégy éves, a legöregebb az árva unokájával él, kavicsot szed a Kerkából, sározgat, így kijön a nyugdíjából.

A fiatalok persze elmennek, itt nincs munkalehetőség, beállnak a vasúthoz pályafenntartó munkásnak. Egy héten egyszer még hazajönnek, de ki tudja, mikor unják meg?

Nekem magamnak hat családom van. Egy fiam Pécsen él, egy vénlányunk itthon maradt, nem ment férjhez, nem akart vagy nem kellett. Egy gyengeelméjű fiam van, a téesz-építőbrigádban dolgozik tizenkét éve, iskolában tanulni nem tudott, így csak vesződik szegény. Két lányom elment férjhez, egy meg szobalány lett Kőszegen valami intézetben. Szövőnőnek tanult, de nem tudott kijönni a fizetéséből.

Hanem a pécsi fiamról érdemes beszélni. Tudott volna tanulni szegény, de megakadályozta a birokrácia. Négy és féllel végzett az általánosban, jártam utána, hogy taníttassam. Bementem Szombathelyre, meglátták a cigány pofámat, becsaptak. Azt mondták, nincs hely náluk.

– És Kőszegen a kollégiumban? – kérdeztem.

– Az, lássa, lehet, de kétszázötven forintot kell fizetni havonta. Még négy gyerek volt otthon, honnan vegyek ennyi pénzt? Később kiderült, hogy csak ötven forintba került volna. Aztán be akartam adni egy lakatosmesterhez ipari tanulónak, de az is elküldött:

– Ha mindenki tanul, ki dolgozik majd a mezőkön?

A vége az lett, hogy eljött velem a mezőgazdaságba. Győrben egyéves traktoros gépésziskolát végzett, a katonaságnál kinyílt a csipája, mikor leszerelt, dolgozott még a vasútnál, de aztán gondolt egyet: elment rendőrnek. Ott nagyon megbecsülik, most sofőr, de állítólag valami adjutens lesz. Magyar nőt vett feleségül, negyvenezer forintot fizettek le lakásra.

Az öreg rajzolgat botjával a fűbe:

– Még mi érdekli, uram?

– Maguk melyik törzshöz tartoznak?

– A kolompárokhoz. A mi nyelvünk a valóságos cigány nyelv. Egy győri pap kutatta Indiában a cigányok eredetét, felírta kint a neveket meg a tárgyakat, itthon összehasonlította a mi szavainkkal, minden egyezett.

Magyarországon ötvenféle cigány él, aki velemfajta, az tárgyal velem, de a többi elkülönült egymástól. Van úgy, hogy alig értjük egymást, hiába jöttünk egy éghajlat alól.

– Honnan jöttek?

– Indiából Abesszínián keresztül. Mikor őseink Olaszországba értek, kiment elejbük a római pápa, kérdezi őket:

– Kik vagytok és honnan jöttetek, és főleg miért jöttetek?

A mi őseinknek volt eszük, és azt mondták.

– Vallásos emberek vagyunk – és még meg is vádoltak valakit, hogy az üldözte őket a hitük miatt.

– Na, akkor hagyjátok őket – mondta a római pápa.

Később megbánta az engedélyt, mert a cigányok nagyon loptak, a „cigány” állítólag latin szó, és azt jelenti: lopós.

– Maguk vallásosak?

– Az én apám olvasmányos ember volt, és nagyon vallásos, minden este imádkozott, magyar imát: Úrangyalát. Amit tudok, nagyjából tőle tanultam.

Én magam nem vagyok vallásos, de istentagadó sem. Annyi előadást hallottam róla, hogy van Isten, meg hogy nincs Isten, de mondja: nem mindegy? Az ilyen embernek, mint én, Isten nem árt és nem használ.

A háborúban sem segített rajtunk az Isten. Nemcsak a fronton hullottunk el, lent délen Pavelics kinyírta a cigányokat, innen is több mint huszonöt százalékot elhurcoltak.

– Cigány szentek vagy angyalok nincsenek?

– Nincsenek, nem fogadták be őket az égiek. Nagyanyám mesélte, hogy ismert egy cigányasszonyt, aki mindig imádkozott, pénteken böjtölt, nem ment férjhez, azt hajtogatta, neki jussa lesz a mennyországhoz, talán ő majd egyszer feltöri a szent zárakat.

Sajnos akadt köztünk gazember is. 1910-ben Dánoson három gavallér cigány bement a kocsmába, mulatoztak, aztán megölték a kocsmáros feleségét. Hogy ne találják meg a holttestet, rágyújtották a házat, de rosszul jártak, mert a tűz fényénél meglátták őket. Ez volt a legnagyobb gazemberség, amit cigányok felől hallottam.

– És a régi cigány babonákra emlékszik még?

– Már nem sokat tudok. Gyerekkoromban kint játszottunk a két patak között, őszi estéken szoktuk látni, hogy megy arra valaki, aztán hirtelen eltűnik. Szóltunk róla apánknak, azt mondta: ez a Gyertyás. A Gyertyás meztelen, ember alakú szellem, minden ujja világít a sötétben. Nem rossz szellem, ha valaki éjszaka nem tud tájékozódni a réten, a Gyertyás a helyes utat mutatja meg.

Nem várja meg az embert, csak megközelíti, aztán egy pillanat alatt kilométerre távozik. Aki mégis eléri a Gyertyást, az kincset talál. Meg kell jelölni a helyet, ahol a Gyertyás állt, mert ott kell majd ásni. Mivel kő, fa nem akadt, a cigány ember többnyire odaszart, mással nem lehetett megjelölni.

Egy szegény ember álmában látta a Gyertyást, felugrott, és a felesége feje mellé, a párnára végezte el a dolgát. A feleség elkezd kiabálni: mit csinálsz? Csend legyen, asszony, pénzt jelölök.

(A Gyertyás alakja máshol is megtalálható, Gönczi Ferenc is ír róla Göcsejről szóló könyvében: „Gyertyások, vagy más néven Tüzesemberek elkárhozott, öngyilkos embereknek s azoknak lelkei, akik életükben más emberek földjét, mint mérnökök elmérték, elkaszálták, elszántották, másnak a pénzét elcigánykodták, szóval igazságtalanságot követtek el. Az ő bűnös lelkük ég. A láng az ember alakú Gyertyásoknak csak az égő ujját jelzi.

Némelyik Gyertyás olyanná lesz a szemlélő előtt, mint a rokkakerék. Néha ezer is táncol együtt, legtöbbet ősszel, esős, csöpörgös időben látni őket. A réteken, hegyeken, de legtöbbször a szántóföldeken futkosnak, keresvén a mezsgyét, melyet életükben elszántottak, és most vissza szeretnék szántani, mérni. Tehát bűnhődésből kínlódnak, ha bűneiket leszolgálják, megszabadulnak.

Ha valaki fél tőlük, s imádkozik, közel jönnek hozzá, ellenben, ha erősen káromkodik, eltávoznak tőle. Ha feléjük ütnek, szétfutnak. Az arra járó szekérre ráülnek, ha négy-öt Gyertyás a szekérre ül, olyan súllyal nehezednek rá, hogy a marhák húzás közben szinte megszakadnak. Az ember vállára is rászáll némelyik, még a szekéren ülő embert is lekergeti.

A Gyertyásokat a régi emberek hiedelme szerint agyon lehetett lőni, de csak olvasóból vett szemmel vagy pipaszárral, tehát ugyanazzal, amivel a boszorkányokat.”

Kuntár Lajos csörötneki monográfiájában racionális magyarázatot ad: „A kocsira szálló Tüzesembert a fáradt kocsisok fantáziája teremtette meg, a futó Tüzesember figuráját pedig az égő mocsárgázok.”)

Száraz, erős nap süt Böröcére, a kóróvirágok az ablak előtt lehajtják a fejüket, egy vénember zsákkal a vállán bemegy az egyik kunyhóba.

– Hogy állnak a cigányok a politikával?

– Mint a német az esővel: hagyják. 1948-ban, mikor munkavezető lettem a fűrésztelepen és nyolcvanan dolgoztak a kezem alatt, mindegyik párt agitált, hogy lépjek be hozzájuk, azt hitték, hogy az emberek majd jönnek utánam. Beléptem a szociáldemokratákhoz, de hamar kimaradtam, idegenbe kerültem dolgozni, csak a tagdíjat fizettem, és semmi hasznát nem vehettem az igazolványnak. Megtudtam: megyei vezető úgysem leszek, azon alul pedig nem érdemes.

Az én tekintélyem nem a politikára épül, erősebb annál. Ha egy parasztról az ötödik faluban tudják, hogy kicsoda, az már nagy szó, engem viszont még Pesten is ismernek.

 

Mulandó Kerkáskápolna

Eső közeledik, a gazda sietve összedobálja a kint hagyott szénát, hatvanéves korára is ruganyos, könnyed mozdulatokkal dolgozik. Mikor végzett a munkával, int, hogy menjünk be a házba. Elhaladunk egy tönkrement kis faépület előtt:

– Valaha huszonkét család méhet tartottam itt. Mikor elvittek minket a katonák, kiszedték a kaptárakból a mézet, a méheket pedig sorsukra hagyták.

– Nem próbálta meg újból?

– Nem, ebbe a szuvas házba én már nem hozok új kasokat.

Szokás szerint a nappalinak használt előszobában ülünk le – most, a nyári munkák idején nincs idő rendben tartani a szobákat –, néhány régi bútor között egy nagy Lehel hűtőszekrény zúg, a gazda noha bort és egy autoszifont vesz ki belőle.

Nekikészülök az első kérdésnek, már vagy huszadszor teszek fel hasonlót, de még mindig elfog valami feszélyezettség:

– Maguk is kulákok voltak?

– Apám tizennyolc holdat örökölt a nagyapámtól, később, mikor megházasodott, anyámmal kapott még hatot. Mivel három gyerekük volt, és számítani lehetett rá, hogy a birtok elaprózódik, a vagyonváltságnál kiegészítették huszonöt holdra. Lehetett volna mentesíteni minket, mert a föld összértéke nem haladta meg a százötven aranykoronát, de nem mentesítettek.

Akkor Kerkáskápolnán kilencven család lakott, tíz rákerült a kuláklistára. Akik ezt a listát összeállították, nem tudták, hogy az Őrségben a föld egymagában nem jelent vagyont.

Alkalmazottat nem tartottunk, a huszonöt hold még a mi családunknak sem adott elég munkát és jövedelmet, külterjesen gazdálkodtunk: búzát neveltünk, még inkább rozsot, másodnövényként hajdinát. Apám otthon maradt, nekem napszámba kellett járnom.

Nem volt könnyű pénzt keresni abban az időben, mikor negyven fillért adtak egy kiló marháért, és a paraszt kénytelen volt elfogadni. Az erdőn veszekedtek az emberek, hogy ki vághasson le egy szál fát, mert ez is hoz egy pengőt.

Én mindig találtam munkát, nyáron a gróf Batthyánynál, majd, amikor eladta a földet, a Nasitzinál. Télen felvett Zách Gusztáv az erdőre vagy a Löwensohnok a senyeházi malomba. Tizenhat éves koromban már uradalomban csépeltem, sorra kihulltak az emberek, de én bírtam. Apámtól örököltem az erőmet, ő egy szekeret felvett a vállára kerekestül, amíg a háborúban agyon nem hűlt.

Ács- és asztalosmunkát is végeztem, egy pengőért faragtam meg egy köbméter fát, ezt a szekrényt is én készítettem. Mikor kitelepítettek minket, elvitte az egyik jó szomszéd, mikor megjöttünk, nem adta vissza, úgy kellett megvásárolnom a saját szekrényemet százötven forintért.

Mindezzel a munkával a családunk nem szerzett többet háromszáz négyszögöl teleknél, ha lett is volna pénzünk, a faluban senki sem adott el földet, és 1939-ben felépítettük ezt a házat. Magunk vetettük ki a téglát, negyvenezret, magunk égettük, magunk szereztük a fát a grófi erdőből. Sokszor eszembe jutott ez a nagy munka, tavaly, mikor a kisebbik fiam építkezett. Először Zalaegerszegen vettek házülést, de elterjedt a hír, hogy városon nem lesz munka, akkor hazajöttek, 150 ezer forintot fordítottak a házukra, igaz, hogy ebből én adtam hetvenezret, meg tehenet, disznót az induláshoz.

A háború szép csöndesen lement, egy napon vonultunk be édesapámmal, őt hazaengedték, én meg kilenc hónapig őrszolgálatot teljesítettem a szombathelyi lőszerraktárban. Mikor véget értek a csaták, gyalog hazajöttem, itthon mindent rendben találtam, a faluban nem is láttak idegen katonákat. A földreformnál az uradalom hatszáz holdját osztották szét, ez a mi birtokunkat nem érintette.

A felszabadulás után három-négy évig jobban ment, mint a Horthy-korszakban bármikor. Vettem egy vetőgépet is, nem hallgattam a Gálra, aki mondta, hogy ne vegyek, nem érdemes. Pedig hallgathattam volna, a Gál volt Oroszországban, hamarabb kapcsolt.

Aztán 1949-ben hirtelen beborult, megjöttek ránk a kulákidők. Az ablakok alatt hallgatóztak a rendőrök, és mindennap ellenőriztek bennünket.

Tíz malacot tartottunk, a krumplit elvitték beszolgáltatásba, nem volt mivel etetni őket, az anyám egyszer egy fél liter búzát főzött meg nekik. Mikor észrevette, hogy jönnek a rendőrök, belökte a lábast a szekrény alá, de éppen ott keresték. Háromezer forintra büntették meg, és még le is akarták csukni, az apám csak annyit mondott: bár vágtad volna a földhöz azokat a malacokat, jobban járunk.

Aztán azt hozták parancsba, hogy mindenki köteles télire takarmányt silózni. A mi vidékünkön a silózás sohasem volt szokásban, nem tudtuk, hogy kell, gépet sem adtak hozzá. Ástunk egy gödröt, beledobáltuk a kukoricaszárat, földet hánytunk rá, persze hogy megrothadt, és minket megbüntettek érte.

A kitelepítés első hullámában négy kulákcsaládot vittek el: az Avasokat és a Jakosákat. Az ő földjükkel és szerszámaikkal indult meg az első téesz, de más községekből is hoztak kulákállatokat, kulákszekereket, még szölnöki lovakat is láttam az istállóban.

Mi már untuk a zaklatást, most, hogy lehetett, beadtuk a huszonöt holdat, csak 780 négyszögöl belsőséget tartottunk meg, az apám dolgozott rajta. A téeszelnök a szomszédunk volt, adott volna apámnak több földet is: ültessen csak annyit, amennyit akar. Mintha tudta volna előre, hogy ha elvisznek minket, ott marad nekik minden.

A feleségem és a nagyobbik gyerek beállt dolgozni az erdőgazdasághoz, én meg elmentem Sztálinvárosba – ez volt az egyetlen hely, ahová kötelesek voltak elengedni –, a mélyépítőkhöz kerültem szállítómunkásnak. Kéthetenként jártam haza, 340 kilométerről hordtam a lisztet, kenyeret, mert itthon mint kulákok nem kaptunk semmit.

Apámat minden alkalommal rosszabb állapotban találtam, felőrlődtek az idegei. Ő még azok közé tartozott, akik azt hitték, hogy birtok nélkül nem lehet élni. 1951. május 20-án, éppen reggelizett, lehajolt valamiért, a feje előreesett, ott az asztalnál meg is halt, a szíve vitte el.

Régebben halálposta hívta haza idegenből a hozzátartozókat, de a határsávban még a funerátor sem mozoghatott szabadon, idő sem volt, táviratot küldtek értem.

Kiterítették apámat, este őrségi szokás szerint eljöttek a virrasztók, éjfél utánig énekeltek, imádkoztak a halott mellett. Alig mentek el, a feleségem és a gyerekek még le sem feküdtek, mikor kopognak: jöttek az ávósok, hogy elvigyék a családot.

A katonák rendesen viselkedtek, engedték, hogy a feleségem felpakoljon még kályhát, rézüstöt, szekrényt is, de sürgették: csak addig lehetnek ilyen elnézőek, amíg nem jön egy tiszt. A halottal nem tudtak mit kezdeni, még a koporsó sem volt elkészítve, meg kellett várni, amíg hoznak egy ládát, aztán kitették apámat a pajtába.

Én, ahogy megkaptam a táviratot, azonnal elindultam, hogy legalább a temetésre hazaérjek. Zalalövőn tudtam meg az ismerősöktől, hogy elvitték a családomat. Őriszentpéteren találkoztam is a vonattal, amely szállította őket. A feleségem kikiabált a lezárt vagonból: – Gyere velünk!

– Ne félj, megyek – és még nem is tudom, mit kiabáltam mérgemben.

Jelentkeztem az állomáson, megmondtam, ki vagyok, bevittek az őriszentpéteri ávóra. A parancsnok először hazaküldött, nem akarta engedni, hogy a családom után menjek. Lehet, hogy az volt a cél, hogy szétszakítsák a családokat, hallottam: egy kisrákosi csendőr fél évig kérvényezte, hogy a Hortobágyra mehessen a feleségéhez.

Én nem tágítottam. Egy órával később hoztak egy lemaradt csörötneki embert, azzal egy dzsipbe raktak. Egy másik ávósparancsnokságon átpakoltak teherautóra, ezzel értük utol a kitelepítő szerelvényt.

Esett az eső, áztunk a tiszaszentimrei állomáson, maradt még bor, pálinka hazulról, ittunk. Egy embernek a nagy kavarodásban eltűnt háromezer forintja, soha nem került meg. Aztán bevittek minket a majorba, egy mosókonyhát hoztunk rendbe, huszonketten aludtunk benne.

Az első kulákcsoportok magukkal hozták az állataikat is, ezekből alakult meg Tiszaszentimrén az állami gazdaság, mi már csak munkaerőnek kellettünk. A munkában amúgy jól megálltam a helyem, kazlat raktam, én irányítottam a vetőgépeket, afféle kis agronómussá nőttem ki magam.

1953 októberében szabadultunk. Kihirdették, hogy haza vagy nagyobb városokba nem mehetünk, keressünk magunknak másutt helyet. Balatonalmádiban lakott az egyik nővérem – a kulákidők elején menekültek oda Felsőszenterzsébetről –, írtam neki, de valahogy rosszul címeztem, nem kapta meg a levelet.

Tizennyolcan közülünk Vépre indultak, én is csatlakoztam hozzájuk. Tiszaszentimrén ígértek házat, tehenet, disznót, hogy maradjunk ott a majorban, de egyikünk sem akart. Az elbocsátás után én még lehúztam kilenc napot, éppen akkor volt a cséplés, nagyon jól fizettek. Háromezer forint volt a zsebünkben, mikor felszálltunk a vonatra, két évvel ezelőtt ugyanannyi pénzzel érkeztünk.

A Vépi Állami Gazdaságban sem volt munkaerő, csak néhány cigány család dolgozott a földeken. Tárt karokkal fogadtak minket, szállásnak kiürítették az egész felső emeletet, biztattak: hívjunk le mindenkit. Írtam a többieknek is, negyven régi kitelepített ember jött be utánunk. A szállítókhoz kerültem, aztán a növénytermesztésre.

Először üzemi konyhán ettünk, de ez nagyon drága volt, több mint kétezer forint elment négyünk kosztjára, fizetésnél kiráztam a borítékot: két forint esett ki belőle. Vettünk egy sparheltot, Markóékkal laktunk egy szobában, közösen főztünk rajta. Bár egyszer a réparakodásnál eltörött a kezem és kiestem a munkából, a három és fél vépi év alatt harmincezer forintot raktunk össze.

1956 tavaszán otthon jártam, a két gyerekre és a feleségem öreg szüleire való tekintettel megengedték a visszatelepülést, de nem volt hová. A házunkban párthelyiséget rendeztek be, és a tanácselnök is ott lakott. Először nem akart kimenni, aztán írt egy levelet, hogy 2800 forintért hajlandó volna. Nem fizettem, tudtam, hogy a házunkat nem államosították, mert még Tiszaszentimrére is utánunk küldték a biztosítási cédulákat. Októberben kiment magától.

1956 november elején jöttünk haza, Koltai, a bajánsenyei téeszelnök adott két traktort a költözéshez. Két vontatóra való holmit raktunk fel Vépen, megmaradt a régi kályha, rézüst, szekrény is, amit magunkkal vittünk a kitelepítésbe, még most is ugyanaz a rádió szól nálunk. Hoztam egy vontató kukoricát is, az egész Kerkáskápolnán összesen nem volt annyi, nagyon le volt rothadva a falu.

A házat üresen kaptuk vissza, mint mondtam, ezt a szekrényt 150 forintért adták el nekünk a szomszédék. A saját szekrényünket!

– Nesze, itt van a 150 forint, nekem úgyis mindig több pénzem lesz, mint neked.

A törvény szerint a régi kulákok maximum tíz holdat kaphattak vissza, a legtöbben csak négyet fogadtak el, én kikértem az öt hold szántót és az öt hold rétet, az apósom is kapott, összesen 20-22 holdat műveltem.

Amit Vépen megtakarítottunk, mind befektettem a gazdaságba. A régi szekeremet, állataimat nem adták vissza ingyen, meg kellett vásárolnom őket. Vettem egy lovat is, Gál Béla, a kovács kölcsönzött rá pénzt. A kukoricán kívül nem volt semmiféle takarmányom, ősszel lekaszált szénát vettem az egyik szomszédos téesztől, nem sokat ért, de mégis valami volt.

A gazdaság fellendült, nemsokára már két lovat tartottam és öt-hat szarvasmarhát, kétévenként átlagosan hármat adtam el. Megszerveztem a faluban a mésziszap szállítását, ötven vagonnal hozattunk, feljavítottuk a földeket. Elmentem részében aratni, ami gabonát kaptam, mind elvetettem. Abban az évben, mikor megalakult az új téesz, 150 kereszt búzám lett volna, elvetni még én vetettem el, de aratni már nem arattam, a vetőmagot megadták.

Én sohasem tartoztam a téesz ellenségei közé, az első téeszbe is beléptem volna, ha nem neveznek ki kuláknak. Tudtam, a környéken nálunk a legjobbak a lehetőségek a közös gazdálkodáshoz: valaha uradalom működött itt, táblásították a határt, kiépítették a majort, nem kell tagosítással, építgetéssel kezdeni. Persze azért nem szívesen adtam fel az önálló létet.

Öt hétig járták a szervezők a falut, hozzám maga R. jött el az ívvel. Megmondtam, ha a község nyolcvan százaléka belép, én sem maradok ki, mert tudom, hogy probléma lenne. De addig várjunk.

Először hamis névsort hoztak, csak az agrárproletárokat tudták könnyen meggyőzni, de ahogy múlt az idő, mindenki beadta a derekát. Én öt tehenet és két lovat vittem be, volt két extrém bikám is, ez nem tartozott rájuk, eladtam, és az árukat beraktam a takarékba.

Mint kulák, elnök nem lehettem, megtettek növénytermesztő brigádvezetőnek, nekem kellett elöl kaszálnom, csak akkor jöttek a többiek is. Kukoricával próbálkoztunk, de nem értettünk az új módszerekhez, hiába vetettünk négyzetesen, hiába kapáltuk meg keresztbe-hosszába, nem volt termés. Az egész téesz nagyon gyengén ment, tíz forintot osztottunk munkaegységenként, azt is úgy, hogy eladtuk előre a hízómarhákat.

Én a magam szakállára próbálkoztam. A környező téeszekben mindenütt rajta maradt a széna a réten, tavasszal, mikor megszáradt, egyszerűen meggyújtották. Én sajnáltam volna elégetni a miénket, inkább szabálytalanul adtam tizenöt százalékot annak, aki lekaszálja. Így már vállalták az emberek, mindenki a háztáji állatokból élt, kellett a széna. A központi téeszellenőrzés el akarta adatni a plusz állatokat, mert az előírások szerint egy tag csak egy tehenet és két növendéket tarthatott, ebbe sem egyeztem bele.

Mikor meghalt a régi elnök, engem választottak a helyébe, az emberek nem akartak agronómust sem – ez csak ötszáz hold szántóterület fölött kötelező, az ő munkáját is én láttam el. Hat és fél évig tartottam ezt a kettős posztot.

Megerősödött a téesz, felfuttattuk az építőbrigádot, évi 300 ezer forint hasznot hozott, a tiszta jövedelem felét. Májusban megindult a faüzemünk, 2000–4000 forintokat kerestek az emberek. Erőgépeket vásároltunk, szinte már fölöslegesen, még trágyamarkolót is, csak egy kombájn hiányzott.

Harminc forintot minden évben ki tudtunk fizetni egy munkaegységre, a végén negyvenötöt is, ha az istállónkat sikerült volna átalakítani baromfitenyésztésre, felmegyünk hatvanra. Az én fizetésem is megugrott, az elején, mint brigádvezető 5–600 forintot kerestem, az utolsó évben már háromezret.

Aztán minket is elért a kis téeszek sorsa; összevontak minket a bajánsenyeiekkel, az egyesülésnél még 180 ezer forint tartalékunk volt. Én most a téesz kerkáskápolnai üzemegységét vezetem.

Az a legnagyobb bajunk itt Kápolnán, hogy nincs munkaerő. A hétszáz holdra hét férfi és vagy tíz nő jut, ők is ötvennyolc-hatvankét évesek. A faüzemben dolgozik nyolc-kilenc fiatal, ha muszáj, kivehetem őket, a múltkor kazlat rakattam velük, de nem valami jól ment. Régen legalább a traktor vonzotta őket, most három végzett traktorosunk is inkább a faüzemben dolgozik a gatter mellett.

Ez persze meglátszik a földeken is, július 18-án tudtuk csak learatni a zabot, addigra túlérett, az a kis szálka, ami tartja a kalászt, elszáradt, a mag lehullt a földre. A rozs is eltűnt, kézi arató nincs, a gép meg nem boldogul vele. Megdől a rozs, egyik a másikba belekavarodik, az aratógép csak egy irányba tudta vágni, visszafelé üresen járt. Pedig a jó, erős rozsszalma kellene.

Mit lehet csinálni? Tovább kell gépesíteni. Jövőre géppel takarítjuk be a szalmát, idén még az összes nép azt hordta egy hónapig, mennyit futkostam, amíg mindennap összeszedtem tizenhárom embert. Egy ilyen gépesített brigád egy nap alatt többet végez majd, mint mi egy hét alatt.

B. kinéz az ablakon: elállt az eső, lehet folytatni a munkát.

– Érdekli még valami?

– Ha most visszaadnák a földet, elfogadná?

– Nem kellene egy darab sem, az egész faluban nem találna olyat, aki újra egyéni gazda szeretne lenni. Bejár a paraszt a téeszbe – dolgozik, de nem szakad meg –, otthon tart két-három tehenet, van, amelyik többet keres, mint a téesz elnöke.

Én is miért hajtsam magamat? A fiaim elindultak, az egyik mezőgazdasági technikus, a másik fűrészüzemben dolgozik. Öt év múlva hatvanöt éves leszek, akkor elmehetek nyugdíjba, el is megyek. Lábaimat, forgóimat fájlalom, megérzem az elmúlt időket.

 

Kerkáskápolnán néhány évvel ezelőtt megszűnt az önálló községi tanács, közigazgatásilag Bajánsenyéhez tartozik. A régi tanácselnök hivatalsegédi státusba került, ő lesz hivatva bemutatni a falut. Kedélyesen beszélgetve vágunk át Kerkáskápolna egyetlen utcáján, de ahogy beérünk a tanácsházba, az egykori elnök beáll az íróasztal mögé, és ünnepélyes tartást vesz föl:

– Kerkáskápolna dolgozó parasztsága nevében szeretettel üdvözlöm a magyar írók küldöttjét, Moldován elvtársat, a lélek mérnökét.

Kerkáskápolna dolgozó parasztsága jelenleg szénát gyűjt, közben erősen izzad és káromkodik, fogalma sincs, hogy én itt mászkálok a faluban, de az üdvözlés mindenképpen formás és szívből jövő, rögtönzött válaszbeszédben megköszönöm, és eleget téve az illendőségnek, rátérünk a falu ügyeire. Az első téeszről és felbomlásának körülményeiről kérdezősködöm, mivel erről előző beszélgetőpartnerem nem tudott beszámolni.

– Az első „Kerkavölgyi” téeszt – a másodikat is így hívják – negyvenhárom család kezdte nyolcszáz hold körüli régi kulákbirtokon. Az első évben tizenkét forintot fizettünk egy munkaegységre, ez nem sok, de nem is kevés, ha meggondoljuk, hogy Senyén akkor még a kilenc forintot sem érték el.

Ahogy elfogyott a készen kapott induló tőkénk, sokat kínlódtunk, a beadás ránk is vonatkozott, elvitte az összes takarmányunkat. Én kocsis voltam, sajnáltam a lovaimat, ami kétéves szénaport találtam a padláson, mind összesöpörtem nekik, és leöntöttem melasszal. Melasz az volt, valahonnan küldtek.

Folyton úton voltam szegény lovaimmal, éjjel fél egykor indultunk Ponkamindszentre szénáért, és este tizenegykor értünk haza. Ez a pár kocsi széna nem sokat segített, hetente kétszer vittük a döglött állatokat a szentgotthárdi gyűjtőtelepre. Szent György-nap körül könnyebbültünk meg egy kicsit, akkor már lehetett őrizni a réten, a lovakat is kicsaptam legelni.

Egy aszályos év elvitte a termést, épphogy vetni tudtunk, kenyérre már nem maradt, az állam adott kölcsöngabonát. A többiek mondták, próbáljunk valami mást, ne együk meg előre a jövő évi kenyerünket. De el kellett menni Őribe a kölcsöngabonáért, mert éhen haltunk volna. A kölcsönt nem kérték vissza, csak mikor újra egyénileg gazdálkodtunk, mázsánként egy kiló búzát számítottak fel kamatnak.

1953-ban csak négy család lépett ki a közösből, 1956 októberében bomlott fel végleg. Emlékszem, abban az évben tizenöt zsák krumplit vetettünk, sok eső esett, olyan puha volt a föld, hogy kapálni sem lehetett, öt zsák krumplit ha össze tudtunk szedni.

Bajánsenyén kellett megvennünk, ami hiányzott. Megraktuk a szekeret, hogy a lovak is pihenjenek, megálltunk minden kocsmánál, jól beittunk, ott aludtunk az egyik senyei kománál. Reggel jön értünk az elnök, azt hittem, le akar szidni minket a késésért, de azt mondja:

– Nagy baj van, aligha lehet többet dolgozni.

Mire hazaértünk, már hajtották is haza az állatokat a közös istállóból, néhányan már túlzásba vitték, az öreg H. bácsi egy kézzel két malac lábát fogta meg, úgy húzta őket maga után.

Nem mondom, én is visszahoztam a magam tehenét és növendékeit, mikor annak idején be kellett adnom őket, még a ruha is remegett rajtam. De amikor megszervezték a második téeszt, szó nélkül bevittem újra, amit kértek, nem úgy, mint N.-ék. A komaasszony nem akarta odaadni a marhákat, csapdosta magát a földhöz. Még orvos is kellett hozzá.

A második téeszt B. tette naggyá, az az ember, akivel az előbb beszélgetett. Mikor Tóth, a régi elnök meghalt, kéthetenként követték egymást az elnökök. Én mint tanácselnök B.-t ajánlottam, fent nem akarták, mert kulák volt, de végül csak le kellett nyelni nekik a békát. Dotáció nélkül felvitte a munkaegységet negyven forintra.

– És mi lesz ezután? B. panaszkodott, hogy nincs ember.

– Igen, a falu lassan kihal, már csak ötvenhat ház áll, ebből is négy üres. Valaha majd négyszázan laktak Kerkáskápolnán, most, ha az eljárókat is beszámítjuk, talán százkilencven ember. A régi uradalmi cselédségből összesen egy család maradt meg a majorban. A fiatalok elmentek Gotthárdra a szövőgyárba.

– Tavaly hány gyerek született, és hányan haltak meg?

– A Mesitsék Gyulája született, és heten haltak meg. Idén még nem született senki, és ketten haltak meg.

Sok az öreglegény, legalább hat van a faluban. Az én fiam is közéjük tartozik, harmincöt éves, de nem akar nősülni.

Fiatalok nélkül a kulturális élet is megszűnik. Most ünnepség kellene augusztus huszadikára, de nincs, aki megtartsa. Régen kapott valaki egy vázlatot, felolvasta, úgy, ahogy volt, pontok szerint: „az előadó domborítsa ki az ünnep általános jelentőségét, és utaljon a helyi viszonyokra”, most nincs semmi. Mozielőadást kéthetenként tartanak, a kultúrház hétfő kivételével mindig nyitva van, de csak néha vetődik be egy-egy fiatal tévét nézni. A futballcsapatunk is megszűnt, a pályát kaszálónak használják.

 

Végigsétálunk a falun, Kerkáskápolna nem emlékeztet az őrségi szeres településekre, lapos fekvésű útifalu, egyetlen kiemelkedő pontja egy kis tornyos épület.

– Templom?

– Nem, kripta, Avas Dánielé. Gyerek nélkül halt meg 1912-ben, hat hold erdőt, húsz hold földet hagyott a református egyházra. A kriptát külön csináltatta, ha akarja, megnézhetjük.

Átvágunk egy betonozott útszakaszon, valaha olaj után kutattak itt, és a puszta föld nem bírta volna el a fúrógépek súlyát. A kriptáról letörött a református buzogány, valahol a fűben hever, a zsaluk rendje összekuszálódott az ablakon, az ajtó nyitva tátong, a kriptafedőn alig olvashatók a régi betűk:

 

„Itt nyugosznak

Avas Dániel és neje

Szabó Julianna

Építette: Avas Dániel 1901. évben”

 

– Nagy franc volt az öreg Avas, szerette a marhaságokat. Egyszer azt mondja a kocsmárosnak: Grósz úr, mennyiért vágná le nekem a kanáriját? Azt mondja a kocsmáros, száz pengőért. Jól van, süsse meg. Mikor elkészült a kanáripecsenye, Avas ránéz: ez nekem túl sok, elég lesz belőle egy negyed adag.

Ennek a kriptának meg az a története, hogy Németh Józseffel italoztak a kocsmában, Avas hencegett, mire Németh rászólt:

– Nézd, Dani, akármilyen embernek tartod magad, a te sírodra ugyanúgy rászarik majd a kutya, mint az enyémre.

– Majd én megmutatom, hogy nem!

Akkor építtette ezt a kriptát. A felszabadulásig nem is lehetett bejönni ide, de mikor olajmunkások dolgoztak mellette, feltörték az ajtót, itt végezték el a szükségüket. Vagyis Németh Józsefnek lett igaza.

 

A falu végén egy kis malom emelkedik, ha lehet így mondani, kifutott a víz alóla. Valaha egy duzzasztó gyűjtötte össze a Kerka vizét, a molnár csónakot tartott, mert áradás idején nem juthatott le másképp a faluba, de néhány éve új, távoli mederbe terelték a Kerkát.

Maga a malomépület épségben maradt, a vízből még kiállnak a földbe vert ormótlan cölöpök, melyek a kerék lapátjait védték a roncsoló, úszó fadaraboktól, csak a villám vágott egyszer a tetőbe, és a vakolat hullott le nagy darabokban. Már rég nem őrölnek a malomban, egy téeszdaráló működik a földszinten, és hátul az udvarban egy fűrészgép.

– Kié ez a malom? – kérdezem az öreg gépkezelőt.

– Az enyém volt, no, de ne álljunk itt, menjünk beljebb.

Az overallt viselő, barna arcú, csendes ember nem hasonlít az őrségi legendák varázsló molnáraihoz, akik tetszésük szerint bántak el a patkányok seregeivel. „Egyszer egy nagy csomó patkány úszott a Kerkán a malom felé, a molnár az inassal búzát öntetett a vízre, egy fűzfa tövébe. A patkányok mind felmásztak a törzsön a fa tetejére, és többé nem tudtak lejönni, mert a molnár megigézte őket, ott pusztultak mind.” Az én emberem aligha ismerhet varázsigéket.

Nyár van, a molnár hat gyerekéből négy hazajött – egyikük tanítónő Bajánsenyén, másikuk a miskolci Műszaki Egyetemre jár –, ők is leülnek az asztal mellé. Néha beleszólnak a beszélgetésünkbe, a molnár először még próbálja meggyőzni őket, de aztán csak legyint, derűsen és lemondóan, tudja, hogy hiába is magyarázza.

– Maguk hányan voltak testvérek?

– Csak két fiú és egy lány. Én árva gyerek voltam, mert az anyám meghalt vérmérgezésben, még aznap, mikor születtem. Sokat kínlódott velünk az apánk, és mi is ővele.

Már a nagyapám is bérelt egy kis kotyogós malmot Szentgyörgyvölgyön, apám is molnár lett. Még 1901-ben vett egy kis grófi malmot, 1908-ban újjáépítette. Ahogy lehetett, kivett minket az iskolából, elküldte a segédeket, és hárman dolgoztunk éjjel-nappal; éjjel-nappal, csak karácsonykor és húsvétkor tudtuk kialudni magunkat.

1936-ban tönkrementünk, mert apám aláírt egy váltót az egyik rokonunknak, és mint kezesnek elárverezték a birtokát, csak az anyai részünk maradt meg: a malom fele és tizenhárom hold. Eladtunk mindent, és különváltunk a bátyámmal: ő Zalalövőre nősült, ott vett át egy malmot, én meg ennek a malomnak az elődjét, egy boronafalas kócerájt, a falai már mind megrepedeztek a rázkódástól.

Fejlődni akartam, 1937-ben lementem az Alföldre, és vettem egy használt gépfűrészt tízezer pengőért. Nekem magamnak nem volt ennyi pénzem, úgy beszéltük meg a bátyámmal, hogy ő is beszáll ötezer pengővel, de aztán meggondolta magát, visszalépett, a bank meg mind a tízezer pengőt rám terhelte.

Arra gondoltam, hogy társulok Löwensohnnal vagy Zách Gusztávval, nem sikerült, látták, hogy bajban vagyok, le akartak számolni velem mint konkurenciával. El akarták vétetni az iparengedélyt azon a címen, hogy a malomépület tűzveszélyes, megóvatolták a váltómat, hogy nem tudom fizetni a kamatot. Elárverezték a malmot, de egy ügyvéd segített, a feleségem nevére vissza tudtuk vásárolni.

A háború alatt fellendült az üzlet. Meg volt engedve a fakivágás: folyt a kereskedelem, ki tudtam fizetni az adósságaimat.

1945 húsvétján érték el az oroszok Kerkáskápolnát, hozzánk is lejöttek a malomba.

– Hol a mester?

– Én vagyok.

– Az nem igaz, mert te sovány vagy, a mesterek meg kövérek és szivar van a szájukban.

Így láthatták, vagy így tanulhatták az iskolában. Egy orosz főhadnagyot beszállásoltak hozzánk, jó barátságba keveredtünk, mikor továbbvonultak, bejött hozzánk elbúcsúzni.

– Szlusájtye, mi lesz itt. Ilyen malom nem marad meg neked, ne építs újat. Ha van pénzed, menj a Balatonra, és szórakozd el.

Bár hallgattam volna rá.

A malom már korábban is dőlőfélben volt, a háborús időkben senki sem törődött ezzel, de 1946-ban már nem akarták tovább engedni. Én már tíz éve készültem rá, hogy egyszer építek egy újat, ha összejött egy kis pénz, hozattam haza téglát, vagy vettem valamilyen gépet, most elérkezett az idő, nekiláttam a munkának.

Eladtam a feleségem birtokát, felvettem tizenötezer forint hitelt, kölcsönöket, de minden pénz kevés volt. Kilencvenhatezer téglát építettünk bele a falakba, az épület kétszáz cölöpön áll, és a betontalapzatba acélpontokat süllyesztettünk – a katonaságtól vettem kéz alatt –, még az örökkévalóságnál is tovább tart ez az épület. Csak az ácsoknak 150 mázsa búzát fizettem ki munkadíjba. A Kerka vize egymagában már nem vitte volna el egy ekkora malom gépeit, ötvenlovas gőzkazánt állítottam be, a gatter fűrészporával fűtöttük.

A bajok 1949 őszén kezdődtek, mikor országszerte leállították az összes kisfűrészt, az enyémet is. Próbáltam a malmot átszereltetni olajra, de nem jutottam hozzá, hogy befejezzem.

1950. június 23-án telepítettek ki minket. Éjfél után egykor jöttek értem, zörgettek, hogy menjek le az őrsre. Ott kezembe nyomták a papírt: jelentkezzek a Hortobágyon, Kónyapusztán. Csak az én nevem állt rajta, vettem a kabátomat:

– Jól van, mehetünk.

– Hohó, nem ám csak úgy! Hány család van?

– Hat apró gyerek.

– Keltse fel őket, de csöndesen, ne csináljanak lármát. Felpakolunk a szekérre, a rendőrök ránk szólnak:

– Tegyen fel mezőgazdasági szerszámot is.

– Minek? Én iparosember vagyok.

Erre ledobatták a szekérről a dunyhákat és a bödönt, mit csinálhattam: felraktam egy ekét és kis szerszámokat. Mikor végeztünk, elkérték a ház kulcsát, és pénz után kutattak, de nem találtak sehol.

Egy szállításból eredően járt nekem négyezer forint, erről nem szóltam; a vasút felé tartva, Bajánsenyén elszöktem egy percre, és bementem a postára, hátha megérkezett a pénz.

– Megjött – mondja a postás –, de nem adhatom ki, csak kilenc óra után. Tiltják a szabályok.

Nem volt időm várni, egy ismerős kocsmáros vállalt felelősséget a postánál 900 forintért, és adott három liter zsírt is, azzal indultunk el.

Hortobágyon az ácsokhoz kerültem, sohasem végeztem ilyen munkát, de úgy belejöttem, hogy szakemberek szabadultak fel a kezem alól. A feleségem kapált, kaszált, otthon sohasem próbálta, meghajlott, hátgerinc S-t kapott, még itthon is évekig kellett kezeltetnem, amíg újra családanya lett belőle.

A nyolc emberre csak négy kosztjegyet tudtam váltani, reggel még kenyeret sem vittem magammal a munkába, hogy maradjon a családnak. Később a kisebb gyerekek hazajöhettek, kettő Magyarföldre került az apósomhoz, egy meg Zalalövőre a bátyámhoz.

A tanítónő lány közbeszól:

– Azt hiszed, ott jobb volt nekünk? A mama reggel háromkor elment a szomszéd falukba, hogy legyen kenyér, de még az ötödik faluban sem adtak neki. Húst nem ettünk, malacot sem lehetett vágni, egyszer vágtunk titokban, akkor is levittük egy verembe és betakartuk, hogy ne hallja meg senki.

– 1957-ben jöttünk haza, a házban két család lakott, csak évek múlva mentek ki. A malom is leállt, a gépeket kiszerelték, és elvitték valahová. A fűrészből a csupasz ráma maradt meg, kiadtam bérbe a rátóti téesznek, aztán elvették azt is. A holminkat sem adták vissza.

Mégsem sajnálok semmit, csak a legnagyobb lányomat. Egy gyógyszertárban dolgozott, de mikor a feleségemnek feküdnie kellett, ő látta el a családot is. Két-három órát aludt naponta, egyszer munkába menet elaludt a kerékpáron, és nekiesett egy villanypóznának, valami megrepedt benne, aztán később menstruáció előtt hideg vízben fürdött, belső vérzést kapott és meghalt.

A molnár keze fejével végigtörli a homlokát:

– Jól van, mindegy. Nézzük meg a malmot.

A földszint, ahol most a téeszdaráló áll, száraz és tiszta helyiség, de hullik a vakolat a falról.

– Hadd hulljon.

Az épület többi szintjét nem használják semmire, illetve az első emeleten galambok vertek tanyát, a másodikon pedig a legkisebb fiú rendezett be magának tornatermet. A lépcsőnyílást deszkafedéllel lezárta, nehogy a falubeli gyerekek is bejöjjenek, az első emeletről csak kötélen lehet feljutni a másodikra. Nagy kínlódva felkapaszkodok, a fiú büszkén mutatja a felszerelést: egy nyújtónak használt vasrudat, vas- és fasúlyokat, egy ferde padot súlyzók emeléséhez, egy asztallapra szerelt céltáblát, melyre hosszú nyelű baltákkal lehet célba dobni.

– Ez az egy fiam maradt itthon – mondja a molnár –, a többi szétszóródott Pesten, Miskolcon, Szekszárdon. Ő segít nekem a darálónál és a fűrésznél.

– A malom most kié?

– Még az államé, de gondoltam rá, hogy visszaperlem. Kilencvenhatezer tégla van a falakban, a gyerekek építhetnének maguknak villát belőle a Rózsadombon.

– Nem kell, papa – mondják a gyerekek, és nevetnek –, inkább mi is építünk majd egy malmot.

A sovány, borostás, kopott overallt viselő molnár nem szól, csak rájuk emeli fáradt, véreres szemét.

 

Szegény Kercaszomor

Kercát és Szomorócot 1942-ben egyesítették, az „óc” végződés szlávos hangzása miatt maradt le a község új nevéből. Az egyesítés nem ment könnyen, azt vitatták, hogy a két falu amúgy sem fog soha egybeépülni, mert közöttük el nem idegeníthetően kötött plébániai birtok feküdt. Az újabb időkben a papi birtok felszámolása közelebb hozta egymáshoz a két falut, aztán a széleken megszűnő porták megint eltávolították.

Kercáról kifelé haladva a föld egyre darabosabb, agyagosabb, következésképpen a szomoróci nép mindig szegényebb volt, hiába volt példaszerű szorgalmuk és takarékosságuk. Még sötétben jártak ki a földekre, mert becsületbeli ügynek számított, hogy a gazda hamarabb érjen ki, mint a szomszédja. Csutojással (rántotta) és salátával arattak, négy-öt évig használtak egy csizmát, már alig lehetett megfoltozni, de nem vettek újat, sajnálták érte a két mázsa búzát.

Ha a felvásárlók bükkmagot vettek két fillérért, mindenki azt rostálta az erdőben, ha gombára volt igény, az egész család gombát keresett, de azt is abbahagyták, ha a gyárnak fűzfavesszőre volt szüksége. A szegénység kapkodást szült, a kapkodás megint szegénységet, Szomoróc csak a felszabadulás után érte utol a gazdagabb Korcát.

 

A kulákidőkben talán Kercán tomboltak leginkább a helyi kiskirályok.

„– Kulákok voltunk, kenyeret nem kaphattunk a boltban, de a padlásunkról elvitték még a vöröshagymát és a seprűt is. Egyszer találtak nálunk egy tenyérnyi bürkét, nedves volt az idő, és ilyenkor a bürke úgy fénylik, mint az új – éppúgy, mint ahogy a cement kitarkul eső után –, nekünk estek és vallattak, hogy mertünk vágni engedély nélkül.

Volt nekünk egy szép amerikai zengetős óránk, egyszer R. épp akkor jött be hozzánk, mikor a delet ütötte.

– Biri néni, én ezt elviszem.

– Ne vigye el – mondta az anyám.

De azért elvitte.

Én eljártam Kercáról dolgozni, csak szombatonként jöttem haza. Egyik este behívnak Martonék, ott ül náluk R. meg Savanyú főhadnagy, a határőrparancsnok.

Nekem is adnak egy poharat, felemelem:

– Szerbusztok.

R. handabandázott.

– Kulákokkal én nem koccintgatok.

Savanyú főhadnagy aztán elment, R. egyre többet ivott, most már ő akart koccintani velem.

– Szerbusz, Sándor.

– Veled nem szerbusz.

Haragudtam rá nagyon. Velünk külön kibánt, a nagy szobánkat elvette zabraktárnak, a konyhánkat búzának, a padlónk mind tönkrement, szegény anyámnak pedig az előszobában kellett aludnia. Itt az alkalom – gondoltam –, megvárom, jól elverem, és belelököm valamelyik vízmosásba.

Éjfél körül bejön a párttitkár, R. belekapaszkodik.

– Jó, hogy jössz, Dani bácsi.

– Miért?

– Ez a kulákgyerek meg akar verni.

No – mondom magamban –, ebben igazad van. Követtem őket, de Dani bácsi elkísérte egészen hazáig.

Aztán R. rossz véget ért. A saját felesége is annyira utálta, hogy nem adott neki enni. Mikor lebukott a funkcióból és újra dolgoznia kellett, a munkatársai agyonszekálták: »most szedd össze a tyúkokat!«, meg így tovább, végül is elborult az esze, és felakasztotta magát.

Három hete nagyon megharagítottak a kocsmában, azt mondták: jön haza Rákosi, és ő lesz a falufelelős. Én ismerem Rákosit, mikor 1945-ben Celldömölkön beszélt, gyalog mentünk be Kercáról, hogy meghallgassuk. Éjszaka indultunk, én vittem a zászlót a nagy sötétben, onnan lehetett tudni, hogy nekimegyek egy fának, hogy nekimentem.

A beszédéből jól megjegyeztem egy mondatot: virágzó Magyarországot akarunk. Két évvel később felmentem az Öreghegyre, lenéztem: a szántó parlagon maradt, mindent ellepett a vadvirág. No, itt van a virágzó Magyarország, ahogy Rákosi elvtárs megígérte.

Azoknak az időknek köszönhetjük, hogy még az Isten elhagyott házától is odább vagyunk egy kicsit.”

 

„– 1945-ben jöttem haza a frontról, ahol tábori lelkészként szolgáltam – emlékszik vissza Kerca egykori református papja –, én lettem a Nemzeti Bizottság elnöke, én neveztem ki a különböző pártok vezetőit.

Azt hittem, a legjobb szinten folytathatom majd a hivatásomat, úgy, ahogy a háború előtt elkezdtem, harcolhatok a babonák és főleg az egyke ellen. Minden család csak egy utódot nevelt, ha valakinek ikrei születtek, szégyenében fel akarta akasztani magát. Agitáltam, szerveztem, előadattam a fiatalokkal Kodolányi János Földindulás-át.

Nem sokáig végezhettem a munkámat, beborult a falu fölött. 1949-ben elvitték az első csoport kulákot, rögtön utána – Karcaggal és Túrkevével egyidőben – megalakult az első téesz.

A kitelepítések ezután sem szűntek meg, én Darvast, a régi közjegyzőt sajnáltam leginkább. Már rég nyugdíjba vonult, az egész falu azt mondja: nem bántott soha senkit, a szép bútorai miatt vitték el, azok kellettek valakinek. Mikor rájuk törték az ajtót, az öreg felült az ágyban:

– Uraim, ne vigyenek el, lőjenek agyon nyugodtan, nincs gyerekem, akinek szüksége volna rám.

– Ha nem jön – felelték –, elvisszük ágyastól.

Olyan gyorsan vitték el őket, hogy az öreg házaspár itthon felejtette a szemüvegét és a műfogsorát. Lent a Hortobágyon egy juhakolban laktak, Darvas angina pectorisban szenvedett, hamarosan elvitte egy roham. Az asszony hazajött a kitelepítésből, én raktam be a győri szeretetotthonba.

Egyszer majdnem lebuktattak engem is. Én már akkor Pápán tanítottam a teológián, négy napot töltöttem a kollégiumban, erre az időre mindig kölcsönadtam az írógépet a kercai tanácsnak, nekik úgysem volt.

Egyik este titokban átjött hozzánk egy öregasszony, aki takarítani szokott a tanácsházán, és arra kért, hogy vigyázzak magamra. A tanácstitkár rá akarja gépelni az írógép gumihengerére, hogy hány katona van a határőrsön, milyen fegyverekkel szerelték fel őket, mintha én írtam volna egy kémjelentést, és úgy került volna rá a hengerre. Gondolom, azért a rossz írógépért akartak börtönbe juttatni.

Mikor legközelebb kölcsönkérték, rájuk néztem, és felhívtam a figyelmüket, hogy ne gépeljenek rá a hengerre, mert az nagyon árt neki.”

 

Az első kercai téesz, a „Haladás” 1956-ban oszlott fel, a második, a „Március 15.” 1959. március 15-én alakult meg. A szervezés itt se ment könnyen, egy gazda a szervezők elől kiszaladt az erdőbe, és vitte magával a kötelet, hogy ha megfogják, felakasztja magát. Úgy tudták visszacsalogatni, hogy a szomszédja nevében írtak egy hamis belépési nyilatkozatot, utánaküldték az erdőbe, mikor meglátta, ő is beadta a derekát. A többi házhoz is hetekig jártak ingajáratban a szervezők.

– Nehezen indultunk – mondja a téesz egyik mostani vezetője. –1959-ben nyolc forintot fizettünk egy munkaegységért. Kézzel arattuk le azt a keveset, ami termett.

Én fogatos voltam, jól kerestem: ötven munkaegységet kaptam havonta, és külön zsebpénzt. Legénynek elég ennyi. Mikor a katonaságtól leszereltem, újra visszajöttem a téeszbe, traktorra kerültem.

1963-ban elküldtek a körmendi felsőfokú technikumba, az állami ösztöndíj mellé a téesz minden napra adott egy munkaegységet, hogy nyugodtan tanulhassak.

F. Sándor volt akkor a téesz elnöke, túl jó szívű volt, a kerámiagyárunkban ugyanazért a munkáért kétszer annyit adott, mint a bajánsenyei üzemben kaptak a tagok. Magával sem kicsinyeskedett, vett egy autót, járt a barátaival vadászni, inni. Sokat meséltek a nőügyeiről, hiába bujkált az asszonyokkal, mezőnek szeme, erdőnek füle van.

A munkaegységet felvitte huszonöt forintra, aztán újra visszaesett tizenhat forint alá. A kerámiagyárunk csődbe jutott, több mint egymillió forint értékű árunk maradt eladatlan: cserepek, csirkeitatók. Próbáltak piacolni, vontatóval vitték el Gotthárdra, Egerszegre. Egy hét alatt persze nem tudták eladni ezt a nagy határ cserepet, 1967 decemberében fizetésképtelenné váltunk, és ekkor a legjobb barátai estek neki F.-nek.

1968. január 1-jén szűnt meg az önállóságunk, akkor csatoltak minket Bajánsenyéhez, a nagy téesz egyik részlege lettünk. A munkaegység hamarosan felugrott negyven forintra, de innen egyelőre nincs tovább.

A hetvenhat tagból harmincöt-negyvenet lehet bevonni a munkába, a két legfontosabb ágazat: a kerámia és az állattenyésztés. Most az állatokkal többet törődünk, de így is el vagyunk maradva. Valaha csak Szomorócon több állatot neveltek, mint most az egész bajánsenyei téeszben és a tagok háztáji gazdaságában együttvéve.

 

Szomorócot 1918-ban Jugoszláviához csatolták, lakói nem nyugodtak bele, partizánharcokat vívtak és tüntettek, 1921-ben elérték, hogy a Népszövetség felülvizsgálja ügyüket, kiderült, hogy a falu csak egy tévesen megrajzolt térkép miatt került el Magyarországtól. Még ma is látszik a régi határdomb, a tetején fehér kő süppedezik. Sok éven át megünnepelték május 9-et, a hazához való visszatérés napját, most már nincs, aki megünnepelje, egész Szomorócon nem lakik százötven ember.

Mindjárt az első ház kihalt a falu szélén, ajtóját lezárták, zsaluját beszögezték. A kútra még járnak a szomszédok, és a fás színben is maradt némi vágott fa, de a lugasban szabadon hagyva burjánzik a cormin szőlő, és a kert oldalát is felverte már a csalán.

– Egy gyerek volt, disszidált Jugoszláviába, hívta az anyját, de nem ment utána. Mikor meghalt a férje, bevitték az öregasszonyt a szeretetházba.

Az egykor rettegett tanácstitkár, R. Antal háza következik. Meghajlott, kék ruhás nő megy el a ház előtt, a vállán kaszát visz.

– A felesége volt. Rendes asszony, senki sem haragszik rá. A gyerekek elmentek, egyedül maradt.

Az út mellett furcsa kis temetőt látok, felkapaszkodok a sáncra és benézek. A sökfákra – ezen a környéken így hívják a kopjafához hasonlító síremléket – koszorú helyett fenyőgallyat kötöttek megemlékezésül, erről is lehullott már a tű. A szöveget a fejfa út felőli oldalára írták, mintha adtak volna rá, hogy az ismeretlen utasok is lássák, ennek következtében nem a halott lábához, hanem a fejéhez álltak a gyászolók.

Mind az öt ép síremléken a Kapornaky név áll, ez az elvadult kert a Kapornakyak régi családi temetője. Nagy és erős törzs volt, tagjai nyolcvan-nyolcvanöt éveket éltek, akadt köztük kocsmáros és bíró is. Régen más családok is így temetkeztek, mintha még itt is maguk között akartak volna maradni, és jó társaságban várni a feltámadást, de ennek vége már, a Köjál nem enged új sírokat nyitni.

A busz csak iskolaidőben jön be Szomorócra, ilyenkor nyáron legfeljebb a lovagló határőrök verik fel a port. A régi forgalmas út, amely valaha Kisszerdahelyre vezetett, most elhanyagolt mezei csapás, lejtősödő oldalában malom állt, ma egy özvegyember lakik a helyén, egy deszkakockákra állított nyomorúságos faházban. Ez az özvegyember is isten tudja hol járhat, a boronás falú istállónál nem látszik semmiféle mozgás, mindent betakarnak a magas, lombos fák.

A Pongráczok a falu leggazdagabb emberei közé tartoztak, hatvan holdon gazdálkodtak, mind a négy gyereküket tanulni küldték. Az egykor módos Pongrácz-ház most kihaltan meredezik fent a dombon. Kapuit bezárták, csak a pince maradt nyitva, a jugoszláv időkben itt bujkált Pongrácz Antal, a fegyveres partizán, a határőrök szuronyaikat beledöfték a krumpli közé, úgy keresték.

Körbejárom a házat, a vakolat alól kilátszanak a kézzel vert és égetett téglák, valaha maga a család készítette, most is száraz vörösek és épek, de maguk a falak meginogtak, bontásból kiszedett deszkákkal vannak megtámasztva. A moha felfutott a falakon, egészen a kis kerek vagy négyszögletes padlásrésekig, az ablakkeret közepén kihajlik egy görbe hársfa. Az ajtónál a csalán beleakaszkodott valamilyen lelógó drótba, és most azon fut felfelé. Bent a házban nem látni mást, mint törött edényeket és egy széteső cserépkályhát.

– Mi lesz a sorsa ennek a háznak?

– Állítólag a szomszéd vette meg bontási anyagnak.

– Hány ház pusztult el Szomorócon?

– Az utóbbi időben tizennégy.

– És még mennyiben laknak?

– Talán harmincban, és az utolsó öt évben egy új ház sem épült. Nem hiszi el, ugye, hogy a háború előtt ebben a kis faluban három vendéglő és három bolt működött, és mindnek a gazdája megtalálta a számítását. Most pedig csak délután két óra hosszára nyit ki egy vegyesbolt.

 

Bemegyünk a falu egyik legtekintélyesebb gazdájához, Szomoróc régi téeszelnökéhez:

„– Szomoróc határa valaha háromszáz holdat tett ki, később lement belőle hetven-hetvenöt hold, elvették erdőnek meg határsávnak a jugók felé, dimb-domb az egész, egy tábla öt-hat holdból áll, összefüggő tízholdas táblája még a téesznek sincs.

Az emberek szegényen éltek, még a hatvanholdas gazda is kenyeret vett, mert nem termett annyi búzája, hogy ellássa magát, a marhái is soványkodtak. A parasztok egyik nadrágszára mindig rövidebb volt, mint a másik, mert ha kirongyolódott, úgy segítettek rajta, hogy levágták. Újra nem tellett.

A nehéz időkben mégis kineveztek hat családot kuláknak, egy családot kitelepítettek, három elment magától, az egész faluban nem maradt több kétszáz embernél.

1951 tavaszán alakítottuk meg a »Szőlős« téeszt, a nevet onnan vettük, hogy a falunkat valaha Őrségszőlősnek hívták. Tizenkét család dolgozott a téeszben, meg az Ábrahám kulák lovai. Mivel az egyes típusba tartoztunk, csak néhány munkát végeztünk közösen, például egy nagy napraforgótáblát műveltünk. Kiosztottuk az olajat, annyi jutott, hogy mindenki megutálta az olajban sült fánkot.

Egy évvel később átalakultunk harmadik típusú téesszé, az egész falu belépett, a kulákok kivételével. Illetve a párttitkár is kimaradt, felszólalt Dara bácsi ellen, aki csak félig volt kulák, erre őt sem vettük fel. Harmincöt család kezdte, hetvenhét taggal.

Az 1952-es év jól sikerült. Sok kukoricát ültettünk, bár nem voltak gépeink, a fiatal munkaerő bírta. Harminc-harminckét forintot fizettünk egy munkaegységért, a környékbeli téeszek a felét sem érték el. 1953 nyarán mégis szétugrott a téesz, csak az a tizenkét család maradt meg, amelyik először szövetkezett. A többieken nem álltunk bosszút, bár az előfordult, hogy a házuktól távoli földeket jelöltünk ki nekik.

Tartottuk a harminc-negyven forintos szintet, de a tagok valójában ennél sokkal többet kaptak. A fát meg az almát, amit adtunk, nem írtuk le a zárszámadásnál, hogy ne kelljen adót fizetni utána.

Messzire elterjedt a hírünk, a környékbeli falvakból a maszek parasztok nálunk vették meg a beadáshoz a hízott sertést, jól jártunk; az öt-húszas hivatalos átvételi ár helyett húsz-huszonöt forintot fizettek. Az Őrségben nagyon jó gazdaságnak számított, ahol egy számosállat – ló vagy tehén – jutott két holdra, mi a hatvanöt holdon hatvan állatot tartottunk. Igaz, akkor még viszonylag fiatalok voltunk, tudtunk dolgozni.

1956 után elszállingózott a létszám, 1957 márciusában feloszlott a téesz, csak 1959-ben alakult meg újra, de már Kercával közösen. Mi, szomoróciak, nem kívántuk az egyesülést, Kerca szélével még kijöttünk volna de a falu közepén úrhatnám emberek laktak, egész nap álltak a központban, beszélgettek és köpködtek.

Egyenként dolgoztak meg minket, a meggyőződésünkre vagy a családunkra hivatkoztak, az egyik szomoróci embert pedig még azzal is megfenyegették: ha nem egyezik bele, feljelentik, mert több bora termett, mint amennyit bevallott. Kercát meg azzal hitegették, hogy olyan jól élnek majd a téeszből, mint régen Szomoróc.

Nagyon nehezen indult ez a téesz. 1959 márciusában összetereltük az állatokat, másnapra a jószág fele eltűnt. Mi, néhány régi szomoróci téeszes, hajtottuk magunkat.

Egyik nap zabot pakoltunk lefelé, szép lassan megszökött mindenki, a végén már csak ketten maradtunk. Beborult, de ha meg akartuk menteni a zabot, nem hagyhattuk abba a munkát. Megvert a jégeső, éjszaka sem tudtam hazamenni, egy nyitott fészerben aludtam vizes testtel. Megfáztam, lázas lettem, a harmadik napon összecsuklottam, mint a bugylibicska.

Mikor magamhoz tértem, nem tudtam beszélni, csak a jobb kezem mozgott, leesett az állam, úgy kellett kézzel visszatenni. Izomgyulladásra, ideggyulladásra gyanakodtak, végre megállapították, hogy agyvérzésem volt. A mozgatóidegeket támadta meg, most is úgy megyek, hogy a lábfejem nem segít.

Megmaradtam téeszvezetőnek, de 1962-ben a tanácselnök féltékenységből meglőtte magát, akkor kineveztek az ő helyére is. Ezen a poszton fel akartam építeni a községi kultúrházat, négyszázezer forintba került volna. Volt összesen húszezer forintom, vettem rajta téglát, később lécet is.

A járási fölöttesem, V. kihúzta a támogatást, nem adtak egy vasat sem, a megyétől viszont folyton jöttek a panaszok: építsetek, mi lesz már? Meguntam, bementem Szombathelyre, elmondtam mindent a megyei tanács elnökének, megígérte, hogy meglesz a pénz.

Lejön V., nekem esik:

– Maga nem ismeri a szolgálati utat?

– De igen, viszont ha egy út járhatatlan, le kell térni róla. Ez a kultúrház a fejembe került. Mint téeszelnököt kezdtek ki, mindennap jött ellenőrzés, kezdték trágyásnak találni a disznókat. Hiteleket tagadtak meg, hogy lehetetlenné tegyenek. Felhecceltek egy csomó embert, hogy terjessze a faluban: kivettem harmincezer forintot a téesz pénztárából, és betettem az OTP-be a magam nevére.

Az utolsó időben már a rendőrök kormányoztak helyettem, éjjel felkeltettek: miért nincs a szekér a színben, hová tették a tartóláncot? Firtatták: hová lett az a dughagyma, amit tavaly májusban vettünk tizenkét forintért? Miért nem ültettük el? Hiába magyaráztam nekik, hogy májusban már nem lehetett dughagymát ültetni, csak azért vettük át negyedáron a Magtermeltetőtől, mert a nyakukon rothadt volna.

Lemondtam, három napig G. Pali volt az elnök, aztán egy másik, ennek csak egyik reggeltől másnap estig tartott a hivatala, aztán jött a Zsiga bácsi, ez szerette, ez lett volna elnök élete végéig.

Én kiléptem a téeszből, be akartam állni könyvelőnek a szakcsoportba, de M. elvtárs Szombathelyen nem engedte.

Nem adtak sehol sem munkát, egy ideig a négyszáz forint rokkantnyugdíjamból éltünk. Aztán visszamentem a téeszbe, rám bízták az állattenyésztő részleg vezetését.

A téeszben nem sokat javult a helyzet, a trágyázást elhanyagolták, az átlagtermést csak papíron mesterkedték össze. Én kiszámoltam, hogy minden teljesített munkaegységre harmincnégy forint támogatást kapunk az államtól, és ebből csak huszonkét forintot tudtunk kifizetni, a többi ráment a rossz gazdálkodásra. Vagyis, ha nem csináltunk volna semmit, csak havonta egyszer bemegyünk a fizetésünkért, az állam is, mi is jobban jártunk volna. Egyetlen komolyabb bevételünk volt, mikor leégett a kerámiaüzem, és a biztosító megtérítette a kárt.

Ma az egyesített téeszben is akadnak bajok. Egy nyomorult traktoros fűkaszát nem tudunk venni. Törökszentmiklós gyártja őket, de minden darabért öten jelentkeznek.

Más, könnyű gépet sem lehet beszerezni, maradnak a nehéz Dutra-traktorok. Hetven centi mélyen szántanak, ez lehet, hogy az Alföldön nagyon jó, de nálunk tönkretenné a talajt, inkább csak vontatásra használjuk őket, így csak az utakat szedik szét. Ha kérdezzük, hogy mire valók ezek a traktorok, azt szokták mondani, hogy majd a háborúra kellenek, és hogy addig se legyenek a raktárban, kölcsönadták a mezőgazdaságnak.”

 

A ház előtt szélkakas helyett egy oszlopra szerelt repülőgép pereg, jelzi, hogy barkácsoló ember lakik a házban. A hetvenéves Antal bácsit most is kint találjuk a faragóházban, lábbal hajtott köszörűjén egy baltát élesít. A faragóház maga egy deszkákból összetákolt kis kamra, valaha pálinkát főztek benne.

– Ha megvolna az a pálinka, ami ebben a házban kifőtt, sokat érne.

– Milyen mesterségekhez tetszik érteni?

– Mindenhez. Nézze ezt a pipát, hecsedlifából csináltam, ezt az öngyufát meg orosz ágyúhüvelyből, és hogy kitart, már hanyadik tűzkőkereket vágom bele. Szekeret készítek, sajtárt, pitlit. Egyszer a suszternál parancsoltam egy új cipőt karácsonyra, lassú ember volt, húsvétig jártam hozzá, mint kutya a dögre, megtanultam tőle a mesterségét. Kiben van óhaj, mindent megtanul, más meg a maga dolgával sem törődik.

– És melyik szakmát tanulta ki?

– Egyiket sem. A nagyapám nem engedett ki a birtokból. Apám útkaparó volt a faluban Kotormányon, szeretett inni, ősszel berúgott, csak tavasszal józanodott ki, rá sem lehetett számítani. 1922-től már rám maradt minden munka, nagyapa elküldött vetni, csak menjek nyugodtan, ő majd jön utánam. Már végeztem a munkával, majdnem hazaértem, akkor látom, hogy ott alszik a sáncon részegen.

– De szeretett volna tanulni?

– Nagyon. A kulákidőkben én voltam az egyetlen ember a faluban, aki várta, hogy jönnek az ávósok, és elvisznek a Hortobágyra, borotvámat, apró szerszámaimat mindig összepakolva tartottam. Hogy keresték ott azokat az embereket, akik faragni tudtak: ácsokat, bognárokat. Ha akkor elvisznek, most lenne nyugdíjam, de sajnos nem kellettem kitelepítésre.

Beálltam a téeszbe, de onnan kirúgtak, mert a kulák felbontja a közöst, később ők akarták volna, hogy belépjek, de akkor már nekem nem tetszett. Egyénileg dolgozunk.

– Mennyi földjük volt?

– Huszonnégy hold, egyharmad részben szántó, rét, erdő, az erdőt elvették, maradt tizenhat. Odalett a sok finom, régi, érett, száraz fenyő, a pajtámra sem tudok ajtót csinálni, nyitva van, mint a kurva valaga, hordja a szél be a havat, ki a havat, nem pajta az, amit nem lehet becsukni.

– És hányan művelik ezt a tizenhat holdat?

– Ketten: én a hetven évemmel és a hatvanéves öcsém. Tehénnel még felszántok egy nap nyolcszáz négyszögölet, egy fél holdat le is kaszálok, persze, ha a kasza magától menne, nekem már az is elég volna reggel négytől tizenegyig.

A földvágás megy nehezen, ha száraz a föld, tárcsánk nincs, a kapa élével nyitom szét a nagy rögöket, ha hagynám, a borona csak ugrálna rajta. Egy nagy rögre nyolc-tíz vágás kell.

Délben megjárna egy óra pihenés egy hetvenéves embernek, de ritkán telik. Hatvanöt évig még tart az erő, de ha a hetven meg van törve, már nehéz. Ahogy a vers mondja: „Hatvan-hetven esztendő. Ennyi a rendelt idő.”

Persze, eloszlik emberenként, a nagy alma belseje puszta, a kicsi, amelyik nem mutat, az pedig megél.

Öt állatot tartunk, velük dolgozunk. Az okos marha attól okos, ahogy tanítják, az öcsém megveri őket, persze hogy otthagyják boronálás közben, én nem bántom őket. Bár jó takarmányt is tudnék adni nekik. Az Őrség egészség szempontjából igen jó, rendeltek ide betegeket, városban jó tüdejű emberek kellenek a sok kőszénszag miatt, de a szénánk berki szagú, a tehén jobbra is, balra is rántja tőle a fejét, épphogy meg nem hal tőle. Így nem lehet sok eredményt felmutatni, idén is csak egy tehenet adtunk el tízezerért, sok fekvő pénz nincs a háznál.

A legjobban gyalulni, vésni szeretek, órát csinálni, mikor elfekszik mindenki, akkor én nekiállok. Csinálok hegedűt, a cigányok elkérték, de aztán eltörték. Legalább a nyakát hozzátok vissza – mondtam –, csinálok másik testet.

Mikor a faluban nem volt borbély, én nyírtam, az öcsémnek még most is én vágom a haját.

– Kap érte pénzt?

– Nem pénzért dolgozok, köszönetért vagy viszontszolgálatért. A kulákidőkben tilos volt velem közlekedni, de azért beszöktek hozzám az emberek: lesz, ami lesz, segítsen, Antal bácsi, majd én is meghálálom. Most vasárnap délután is faragok majd a szomszédoknak egy pár kaszanyelet, hiába van ünnep, nappal még ma sem tudok aludni, mindig eszembe jut, ezt kellene csinálni, azt kellene még.

Benézünk az ajtó nélküli pajtába, egy százéves prést mutat, az őrségben akkor még nem ismerték a fűrészt, fejszével vágták ki a hosszú, bonyolult csavarmenetet, végighúzom az ujjam rajta: sima, mint a tükör.

– Voltak kis ügyes emberek régen is.

Megállunk az udvaron, az öreg int a fejével:

– Az a baj, hogy dombos a házhely, a melléképületek fele bent volt a földben, fele pedig kint, messzebb kellett vinni őket. A parasztnak pedig az a jó, ha tenyérnyi helyen lakik, télen elfagy a keze, amíg messziről behozza a szalmát.

– Antal bácsi nőtlen?

– Nem, megnősültem, de az asszony elment a háztól egy liflánder, munkakerülő emberrel. Ide járt utána a kurafi már reggel, mikor még alig látszott. Mentem ki polyváért, majd felbuktam benne. El kellett zavarni az asszonyt.

– És miért nem házasodott meg újból?

– Az öcsém előbb nősült, hozzak még egy asszonyt a házhoz? Nem kell, elvagyok köztük, mint óraláncon a függő.

 

Pusztuló Nagymétnek

Túl a veleméri kocsmán megáll az autóbusz, a kalauz odaszól nekem, az egyetlen utasnak:

– Végállomás.

A vezetővel együtt kiszállnak, és eltűnnek egy parasztház udvarán, most kilenc óra körül jár az idő, az autóbusz majd délután indul vissza Őriszentpéter felé. Én is lelépek, a Zalalövői Állami Gazdaság kocsijának kellene értem jönni, nézgelődök, de sehol sem látok autót.

A kocsma, bolt zárva, leülök egy út menti kőre, sajnálom az időmet, de aztán emlékeztetem magam: akármikor is küldik a kocsit, ők tettek nekem szívességet, és nem fordítva. Nézem a hegy peremén a veleméri templomot, egy térképet képzelek magam elé, próbálom megtalálni rajta, hol lehetek?

Kétlovas homokfutó közeledik, a kocsis biccent:

– Tessék felszállni.

Igaz, ez is kocsi, felkapaszkodok. Lassan baktatunk, elhaladunk a Zala megye kezdetét jelző tábla mellett, a táj lassan megváltozik, az első falu, Szentgyörgyvölgy is sokkal kiépültebb, gazdagabb, mint Velemér.

– Kulákok laktak itt – mondja a kocsis –, borzalmas szorgalmas népek. Hazajöttek a Hortobágyról, és megint hajtják magukat.

– Maga is idevaló?

– Nem, én Kerkáskápolnára, de otthagytam a földemet, tizenöt éve kocsis vagyok. Mindig ezen a kis hintón.

– Milyen a jó kocsis?

– Diplomata.

– Az miből áll?

– A három majmot látta már: mindent látnak, mindent hallanak, és semmit sem beszélnek.

Először Czilinkó-majorba megyünk, az állami gazdaság szentgyörgyvölgyi részlegének itt a központja. Néhány szót váltok az üzemvezetővel, megbeszélünk egy találkozót, aztán visz tovább a lovas kocsi Nagymétnek felé.

Eszembe jut, hogy Vas megyében sok falunak megvan, vagy legalábbis megvolt a maga testvérfaluja: Nagy- és Kisnarda, Nagy- és Kisasszonyfa, Felső- és Alsójánosfa, Nagy- és Kisrákos.

– Kismétnek nincs?

A kocsis előrebök az ostorral:

– Látja azt a világosabb zöld foltot a hegy oldalában? Az volt Kismétnek. Ott állt a Dóczy-ház, meg néhány épület mellette.

Letérünk a postaútról, felvágott és megdermedt földúton botladoznak tovább a kerekek. Visszaértünk Vas megyébe, Nagymétnek közigazgatásilag Magyarszombatfához tartozik. Tövises bokrok ágai csapnak keresztbe a lovak előtt, az erdőszélen néhány kidőlt és porhanyósra rothadt fa hever, beljebb ágakkal körülvett döglött kút, majd a sovány hegyi pusztaságból hirtelen kibukkan Nagymétnek.

Valaha nagyon szép lehetett ez a major, a kastélyt, az intézőlakot, de még az istállókat is jó ízlésű építész tervezte, a tájhoz illő magyaros és alpesi motívumok keverednek bennük. Már a kocsi bakjáról is látszik, hogy mennyire leromlottak az épületek.

A kocsis lerak, majd visszajön értem. Zs. Kálmánnal, a tanácstaggal leülünk a ház elé beszélgetni.

– Régen kié volt Nagymétnek?

– Úgy hallottam, valamilyen grófkisasszonyé. A családja elpusztult egy nagy járványban, egyedül maradt, nekiadta a földet Gödörházának, hogy tartsák el érte, így lett őrségi határ. A falu próbálta kihasználni, építettek rajta egy fűrésztelepet, de az 1909-ben megbukott.

Aztán eladták a győri banknak, attól pedig megvette egy Budaházy nevű nagytétényi huszárszázados. Budaházyt elgázolta a vonat, a két fia eladta a birtokot Szép Ferencnek, aki katolikus pap volt valaha Szentgyörgyvölgyön. A papot becsapta a sógora, kiforgatta mindenből, a saját nevére íratta a vagyont. Végül is Schweiger János vette meg a földeket, csak a földeket, mert akkor még nem álltak itt házak.

Erről a Schweigerről azt mondják, hogy vezérigazgató volt, de ez nagy tévedés, az igazság az, hogy zsidó pénzen dolgozott. Összeszedte az elhurcolt zsidók vagyonát, és abból építette fel a majort és a kastélyt 1940-1944-ben, a legnagyobb háborúban. A háború után jöttek le hozzánk a visszatért zsidók, forgatták fel a székeket:

– Ez az enyém volt, ez meg az enyém volt.

1945-ben az emberek elzavarták Schweigert, Gödörházára ment, Könye Kálmánhoz.

 

Könye bácsi – Schweiger egykori házigazdája – már elmúlt nyolcvanéves, de Gödörházán még mindig őt tartják a legjobb szőlősgazdának. Most is a hegyre indult, de útközben leterítette a zsákot, és lehevert egy kicsit a fa alá.

– Az úgy volt, hogy 1945. április 5-én este a Schweiger bekopogtatott Gödörházán egy régi cselédjénél, vacsorát és szállást kért. Előtte már két éjszakát kint töltött a hegyen, nagy csizmában volt, és egy puszta kapát tartott a kezében.

A cseléd nem merte befogadni, áthozta hozzám.

– De hiszen maga a métneki uraság!

– Az vagyok. Adna-e nekem szállást és vacsorát?

– Jól van, egyen és feküdjön le.

Reggel megkérdezte: ellátnám-e továbbra is? Miért ne? mondtam. Beküldött a faluba Csizmadia jegyzőért, régi haverjáért, az ki is jött, de nem tudott segíteni rajta. Nálam lakott a Schweiger három évig, nem fizetett, egyszer visszakapott egy tehenet Nagymétnekről, azt nekem adta.

Érdekes ember volt, annyi igaz. Kilencgyerekes pécsi családból származott, lakatosságot tanult, de nem tudott elhelyezkedni a szakmájában. Ki akart vándorolni Amerikába, de útközben, Németországban állást kapott egy gyárban, megragadt, két év múlva összeházasodott a gyár tulajdonosnőjével.

Fellendítette a gyárat a találmányaival. Ő volt az, aki megoldotta a tengeralattjárók fűtését, és kitalált egy olyan lakatot, melyet semmilyen más kulccsal nem lehetett kinyitni, ezt akkoriban minden német ember a zsebében hordta.

Mikor Hitler uralomra került, kiutasította a nem német állampolgárokat. Schweiger felesége elment Amerikába, ő pedig hazajött a fiával. Itthon export-importőr lett, sok pénzt keresett. Elég annyit mondanom, hogy ő írta alá a húszpengőst, én is láttam a régi pénzen a nevét.

Egyik este kártyázott a Kaszinóban, mikor Wünscher Frigyes, a Hangya igazgatója odamegy hozzá:

– Te János, van itt egy százötven holdas Vas megyei birtok, nem akarod megvenni?

– De igen.

Kifizette, csak aztán jött le megnézni. Akkor egyetlen cseléd lakott itt, Molnár Imre, ő vezette a majort.

– Maga maradjon meg, Imre, éppúgy meg fogja kapni a fizetését, mint régen.

Aztán Molnár egy nap írt neki egy levelet, hogy összedőlt az istálló. Schweiger elgondolkozott: mit csináljon ezzel a birtokkal? Foltozgassa? A fia a Mezőgazdasági Akadémiára járt, elhatározta, hogy Nagymétneken felépít egy mintabirtokot, és nászajándékul nekiadja majd.

Felépítette a kastélyt, a lakásokat, az istállókat. Tejgazdaságot, vajgyárat tervezett. Hozott volna teheneket, amiket szét akart osztani a környéken, a parasztok tejjel törlesztették volna az árát.

– De honnan vennénk ennyi takarmányt, nagyságos úr? – kérdeztem tőle.

– Beállítottam volna két-három teherautót, hogy azok hordják a répát meg a szálastakarmányt az Alföldről.

Egy bekötő utat is akart építeni, le a postaútig, de már azzal sem tudott elkészülni. A háború után, mint mondom, elkergették, a fia pedig kilépett Németországba. Volt egy titkárnője, azzal élt nálam, mint férj és feleség.

1949-ben feljelentették a cselédjei, hogy a háború végén ő robbantotta fel a nagymétneki kutat. Bevitték a szombathelyi börtönbe, felmentették, de mint volt nagybirtokost kitiltották a határövezetből, Gödörházáról.

Visszament Pécsre, ott is volt tizenkét hold szőlője, de a régi vincellérje elzavarta. Akkor kérvényezte Rákositól, hogy mehessen a fiához Németországba, de nem hagyták elmenni. Rokonok kegyelméből lakott, és amilyen nagy úr volt, olyan szegényen halt meg.

 

– Én nem szerettem Schweigert – folytatja Zs. Kálmán –, goromba, rossz ember volt. A háború előtt fatalpú cipőt használtak a munkások, abban nem lehetett csöndesen járni, mégis rájuk szólt:

– Úgy mennek, mint a lovak, mikor kopognak.

A kastély viszont, meg kell hagyni, úgy be volt rendezve, hogy még egy olyat nem lehetett találni a környékünkön. A titkárnőnek is két szoba jutott.

1945 őszén felosztották a földet, húsz törpebirtokos kapott három-négy holdat, és tizenöt nincstelen család nyolc-tíz holdat. Elég nehéz körülmények között kellett gazdálkodnunk, az udvaron a 36 méter mély kút bedőlt, és villany se volt.

Nem sokáig termeltünk egyénileg, 1948-ban idepakolt a budapesti Sernevál, egy 3200 férőhelyes sertéstelepet építettek. Jól működött, én magam is kanászkodtam náluk.

1952-ben a Zalalövői Állami Gazdaság összeszedte a métneki földeket, aki nem akarta odaadni, annak nem kellett, de táblásították a határt, és az egyéniek részét a mező szélén adták ki. Egy család ezt is vállalta, két évig küszködött magában, de annyi adót vetettek ki rájuk, hogy a hátralék fejében elvitték a növendék jószágjukat is. Akkor aztán látták, hogy nincs mese, beadták a birtokukat. Ma viszont már senkinek sem kellene vissza a föld.

1954-ben átvette a területet a keszthelyi agráregyetem, kísérleti gazdaságot rendeztek be. Addig egy holdon négy-öt mázsa búza termett, a talajjavítás után viszont tizenhat-tizennyolc. Mikor a kísérletek befejeződtek, Keszthely visszaadott minket Zalalövőnek, ezzel nagyjából végünk is lett.

Nagymétnek valaha a határsávba esett – ha Szegeden lakó fiam meg akart látogatni, be kellett mennem elébe Szombathelyre –, és az állami gazdaságot zavarta, hogy ha a központból le akar küldeni valakit a majorba, határsávi engedélyt kell kérni neki. Inkább épített lent Szentgyörgyvölgyön egy ellenmajort, a régi fűrésztelep helyén, ez lett a Czilinkó. Száztizenhárom állat volt fent, levitték Czilinkóra, a helyükre nyulakat hoztak.

Most tizennyolc család lakik itt, körülbelül nyolcvan személy. Két család elment a múlt héten, de ez nem számít, aki nyáron elhagyja a munkahelyét, az semmit érő ember. Mindenki Czilinkón dolgozik, öt családfő nyugdíjas, de ők is lejárnak havi ötszáz forintért.

Három éve kaptunk iskolát, bolt is van, a posta kedden és pénteken jön fel. Az orvos Bajánsenyéről jár ki, az úton haladva legalább húsz kilométer.

 

Először Zs.-ék lakását nézem meg. A hosszú földszintes házat – mely leginkább régi cselédszállásokra emlékeztet 1942–1943-ban húzták fel a major kertészének. Téglából épült, de rosszul szigetelték le, mindegyik lakás erősen nedves.

– A miénk még istenes, nézze meg azokat fent a dombon, az istálló mellett.

A házak közti kis rét gyerekkorom Auguszta-telepére emlékeztet, a kikopott füvön tócsákban szárad a fehér föles kiöntött mosóvíz, piszkos kacsák dörgölődznek bele, a fák alatt korán lehullott gyümölcs rothad.

A dombon álló épület eredetileg istállóul szolgált, csak később alakították át négy-öt lakásos házzá. Benyitunk az első ajtón. A konyhában meglepő rendet és tisztaságot találunk, az asszony bevisz minket a szobába.

– Vizesek a falak, a padló is kirothadt. Már felszedtük a padlót, kavicsot raktunk le, és csak arra a deszkát, a penész mégis felmászik a falra.

Megmérjük a szobát: hatszor négyméteres, természetesen ez az egyetlen szoba.

– Hányan laknak itt?

– Öten, ebből három gyerek. A férjem fogatos, a fiam a Közútnál dolgozik.

– Mennyit fizetnek ezért a lakásért?

– Nem sokat, harminc forintot havonta. Mi kértünk jobb lakást, de nem adtak. Jövő tavasszal bemegyünk a faluba lakni, a gyerekek miatt.

A falvédőn svájci típusú konyha látható; gondosan fésült nő csavargatja a fehér konyhagépek gombjait:

– Nekünk is lesz ilyen, miért ne lenne? – mondja az asszony.

A szomszéd sokkal rosszabbul áll. Bár a kis ablak éjjel-nappal nyitva van, a gyerekek szalmazsákja kirothadt, és még a szekrény alja is csupa penész. Beágyazni nem is tanácsos, mert estére olyan nyirkos lenne az ágynemű, hogy nem lehetne belefeküdni. A padlót egyenlőtlen nagy cementlapokból barmolták össze, a hiányokat vörös agyaggal töltötték ki.

A szobában most négyen laknak, három gyereket a szülők állami gondozásba adtak.

– Maguk hogy kerültek Nagymétnekre?

– Újság által jöttünk ide Biharból, Biharkeresztesről. Mézeskalácsot ígértek.

– Ott jobb volt?

– Téeszlakás volt, padlós és száraz.

– Miért nem mennek vissza?

– Most az ember, amíg él, pusztítsa el mindenét? A költözésre rámenne az utolsó fillérünk is.

– A férje mennyit keres?

– A tehenészeknél dolgozik, 1200-1500 forintot, ha több a tej, ő is többet kap.

– Ennyi pénzből mit tudnak venni?

– Német Jánoséktól vettük ezt a régi parasztbútort ötszáz forintért, meg egy ágyat és egy kis rádiót. Úgy kaptuk meg ezt a lakást, hogy ki sem volt meszelve.

A nedves hideg elviselhetetlen, kiállunk a napra a konyha ajtóba. A konyha mennyezetén nagy sötét folt, esőben itt ömlik be a víz. A ház előtt egy ócska deszkaviskó áll:

– Állatot tartanak?

– Nincs hol, tavaly vettem egy malacot, de el kellett adni. 1400 négyszögöl háztájit kapunk, mindbe kukoricát vetettünk, azt sem tudjuk hová rakni, ha felvinnénk a padlásra, ránk szakadna az a rossz fedél. Tudja, mi fáj nekem? Az, hogy van néhány jobb, szárazabb lakás, de ezt azoknak adják, akik egy hónap alatt jönnek-mennek. Mikor mi kértük magunknak, azt mondták, menjünk az anyánkba.

Az asszony nekilát az ebédfőzésnek.

– Üzemi étkezés nincs az állami gazdaságban?

– Nincs, de ki sem tudnánk fizetni. Egyik tizedikétől a másikig nem elég a pénz, hála Istennek, a boltban kisegítenek. Néha úgy összejön az adósság, hogy a férjem a fizetését úgy, ahogy van, odaadja a boltban.

– Mit szoktak enni ebédre?

– Krumplit, káposztát, tökkáposztát, levest, most, hogy lehet szedni, gombát. Húst ritkán, itt nem is árulnak, csak Szentgyörgyvölgyén.

– Eljárnak néha valahová?

– Egy éve voltunk el utoljára, akkor haza kellett mennünk az anyósom temetésére.

Még kívülről is megnézem a házat, a falakon valaha olajfestéket próbálhatott valaki, csak néhány színes csík maradt belőle, alatta kiállnak a bergmanncsövek, sőt a téglák is kijárnak az egykori istálló szétrothadt falából.

 

A szellőztető sűrű, édeskés nyúltrágyaszagot vág az arcomba, szerencsére bent, a nyúlteleppé átalakított istállóban nem érezni annyira.

A rácsos ketrecekben négyezer nyúl ül vagy hever, bundájuk rozsdás a rácstól, mivel nincs mit rágcsálniuk, a fogaik elnőttek, szinte nem férnek el a szájukban. Rosszkedvűen néznek maguk elé, még a préselt puskaporhoz hasonlító táphoz sincs kedvük, pedig, mint az üzemvezető megjegyezte: ad libitum ehetnek. Egy-két nyúl kilépett a ketrecből, de azok sem szaladgálnak, mozdulatlanul ülnek a betonpadlón.

– Mennyit keresnek a nyulakon?

– Tavaly ráfizettünk. Egy kiló nyúlhúsért huszonhat forintot kapunk és két forint nagyüzemi felárat, ha kétszáz darabnál többet adunk át egyszerre. Mi viszont egy kiló húst öt kiló táppal tudunk előállítani, egy kiló hizlalótáp 4,16 forint, a tenyésztáp pedig 4,76, és akkor még hol van a többi költségünk? Nem ismerjük a nyúlbetegségek gyógyítását, országosan több mint húszszázalékos az elhullás.

Ha el tudnánk adni őket tenyésznyúlként, akkor megérné: kétszáz forintot kapnánk darabjáért, de sem belföldön, sem kint nincs kereslet. Az az igazság, hogy a mai viszonyok között csak a háztájiban fizetődik ki a nyúltenyésztés: a paraszt hazamegy, kitisztítja a ketrecet, és ad enni az állatoknak, nincs beruházás, szervezés, amortizáció. Mi viszont darabonként hétszáz forintért vettük az angol tenyészanyagot – a bakot és az anyákat –, és a ketrecek is több mint másfél millióba kerültek.

– Egyáltalán miért kellett elkezdeni ezt a nyúltenyésztést?

– Tudja, hogy nálunk minden hisztérikusan terjed. Mikor kitört a csirkehisztéria, minden téeszpadláson csirkefarmot rendeztek be, ha a melléküzemágak jöttek divatba, a legkisebb téesz is nekiállt tapétát, üveggyöngyöt, logaritmustáblákat gyártani. Mi a nyúlhisztériára fizettünk rá: „A nyúl a legkeresettebb fehér hús a nyugati piacokon, és fillérekért lehet tenyészteni.” Habár az biztos, hogy valaki most is keres a nyulakon, az utolsó kéz veszi le a hasznot.

Most már mindenütt leáll a verkli, Devecser húszezer nyúllal akart indulni, aztán leszállt ötszázra, mi is inkább hagyjuk kint rozsdásodni a ketreceket. Egy csomó ketrec úgy megy tönkre, hogy sohasem tartottunk benne állatokat.

 

A kastélyt is megnézzük belülről. Az egyik földszinti teremben iskolát rendeztek be, mikor benyitunk, megcsap a portalanító olaj és a rothadó padlódeszkák átható, savanyú bűze.

– Műtrágyát meg gabonát tartottak itt, attól ment tönkre a padló.

Tölgyfa lépcső visz fel az emeletre, a titkárnő régi szobáihoz; a fordulónál tavalyi barna almákra tapostunk. A lámpafoglalatokban nincs körte, némelyik ki is jár a falból, amerre nézek, mindenütt teljes a pusztulás. Az egykori úriszobák is üresek, a kályhalyukak körül a falakra dermedt a korom.

Az egyik szobához erkély is tartozik, kilépek: széles panorámában látszanak az őrségi erdők, kevés turistaháznak van ilyen szép környezete.

– Miért nem állítanak fel négy-öt ágyat ezekben a szobákban? Biztos jönnének vendégek.

– Nem tudom, mi is mondtuk már.

Visszamegyünk a földszintre, kinyitott a bolt – az egész üzlet egy szobából áll, de az italválasztéka egész tisztességes, veszünk egy üveg zöldszilvánit, és kiállunk a tornácra. Kellemes hűvös van, a kastély előtt nagy vadgesztenyefák állnak, árnyékuk épp ránk vetődik.

– Itt az udvaron mindenütt rózsa nőtt, még az oszlopokra is felfutott, most keressen egy szál virágot is. De nemcsak a kastély ment tönkre, a gazdatiszti házban is telifutott a pince vízzel, valahol megrepedt a vízvezeték, és senki sem javítja meg.

Ne higgye azt, hogy mi a Schweigert sírjuk vissza, jól megfértünk mi a keszthelyi egyetemmel is. Akkor itt a ház mögött tekepályát építettek, a kultúrteremben pingpongozni lehetett, most viszont nincs semmi szórakozás.

Minket már leírtak, az ötrészes istállóból három üres, egy szarvasmarha sincs az egész majorban. Ahogy a Zalalövői Állami Gazdaság pénzhez jut és építkezni tud, Nagymétnek megszűnik.

Az embereknek nincs jó kedvük, a poharak pihennek a tornác könyöklőjén.

– Maguk szerint mi volna a megoldás?

– Adják át Métneket a bajánsenyei téesznek. Csinálnának itt egy önálló egységet, állatot nevelnénk és művelnénk a földet.

– És az állami gazdaság kiengedi magukat?

– Azt nem hisszük, ötszáz hold jó földje van Métnek körül.

 

A kocsival visszabandukolunk Czilinkóra, az üzemegység vezetője kiment valahová a határba, helyette az egyik idelátogató zalalövői vezetővel beszélgetünk.

– Maguknak érdemes fenntartani ezt a majort?

– Tavaly százhúszezer forintot fordítottunk Métnekre, őszintén szólva nem éri meg. Az egész nyúlügy nem úgy sikerült, ahogy elképzeltük, a dokumentáció is félrevezetett minket, egy anya után nyolcszáz forint hasznot ígért, mi betartottunk minden előírást, mégis kétszázötvenezer forint mínuszunk maradt.

– Nem lehetne elérni a magasabb árat?

– A felvásárló vállalat nem ad többet. Az áru nyolcvan százalékát maszekoktól szerzi be, azoknak megéri a mostani áron is, egy év alatt összeszedik a nyúlon egy Trabant kocsi árát.

– És a nyúl helyett nem lehetne valami más állatot tartani Métneken?

– Más sem fizetődik ki a jelenlegi körülmények között.

– És nem volna érdemes rendbe hozni és fejleszteni a majort?

– Miből? A bank nem ad másra hitelt, csak gyümölcshűtőházakra, istállóra nem kapunk egy vasat sem.

Ötmillió forint kellene prompt a gazdaságnak, hogy a zalalövői központunkban két disznónevelőt építsünk, mert a mostani lehet, hogy összedől a télen. A teheneknél a tébécéseket nem tudjuk elkülöníteni az egészséges állománytól. Ha kitörne valamilyen sertésvész, az összeset elviheti, mert az ólakat sem tudjuk fertőtleníteni, a negyven-ötven éves deszkákban talán már a szögek is elrothadtak. El kellene tolni dózerral az egészet, és olyat kellene építeni, amiben nincs fa, csak acél és műanyag.

És a központon kívül is számos olyan telepünk van, ahová kellene a pénz, miért éppen Métneket fejlesszük, ahol többségében olyan emberek laknak, akiket be sem volna szabad engedni egy nagyüzemi istállóba.

– Szóval ez a szép major, a kastély, a kert halálra van ítélve?

A fiatal vezető egy könnyed, sajnálkozó mozdulatot tesz:

– Nekünk átlag évi hatmillió forint hasznot kell hoznunk, ha nincs meg a tervünk, húsz százalékot levonnak a fizetésünkből. Mindent közgazdasági mutatók mozgatnak, semmiféle folklorisztikus tényezőtől nem szabad meghatódnunk.

 

Göröncsérek alkonya – Belső-Őrség

A vasút véget ér Bajánsenyénél, a következő falu, Kercaszomor még elég közel van, jó gyalogos nekivághat az útnak, de ha valaki a Belső-Őrségbe tart, kénytelen kivárni a napjában háromszor-négyszer közlekedő autóbuszt. Az autóbusz ablakából kitekintve erdei fenyveseket látni, a hegyek oldalában engedély nélkül nyitott agyagbányákat, melyeket piros-fehér tilalomlécek zárnak le, és minden eddiginél kietlenebb, parlagon heverő földeket. jó tízpercnyi utazás után tűnik fel a magyarszombatfai kerámiagyár kéménye.

A Belső-Őrség három faluból áll: Magyarszombatfa a legkiépültebb, anyagilag is előbbre tart, mint a másik kettő – ezt főleg a kerámiagyárnak köszönheti –, jogosnak tűnik, hogy a szomszédos Gödörházát és a távolabbi Velemért közigazgatásilag hozzá csatolták.

Lélekszámban nincs nagy eltérés: Magyarszombatfán háromszáztizennyolcan, Gödörházán kétszázhetvenöten, Veleméren kétszázhuszonhatan laknak, de ez az arány néhány év alatt erősen el fog tolódni Velemér hátrányára.

Összesítve a tavalyi adatokat, a három faluban tizenheten haltak meg és négyen születtek, idén augusztusig tizenöt halálozásra csak két születés esett, és a halottak felét mindig Velemér adja.

A kis falu a legutóbbi tíz év alatt több mint száz embert vesztett, minden második ház üres, vagy legföljebb egy-két öregember lakik benn.

Téesz egyik faluban sem működik, a magyarszombatfai mezőgazdasági szakszövetkezethez tartoznak. A magányos öregek szívesen bevinnék a birtokukat, de a szakszövetkezet egyelőre a meglevő földjeivel sem bír. A velemériek úgy segítenek magukon, hogy egy-két holdat bérbe adnak a szomszédos szentgyörgyvölgyi téeszparasztoknak, sokat nem keresnek a bolton, jó, ha a földdarabra eső adót kifizetik a bérlők.

Adójukat általában a hízómarhák árából fedezik, amelyik gazda otthon tudja tartani a gyerekét, hét-nyolc állatot is nevel, nyolcvan-százezer forintot is megkeres évenként, de azonos nagyságú birtokkal rendelkező öreg szomszédja, aki csak a saját munkaerejére van utalva, a tönk szélére kerül. Gödörháza évi összesített adója 200 ezer forint körül mozog, az év nagyobbik fele már eltelt, de még a tavalyi adóból is hiányzik nyolcvanezer forint. Úgy tűnik, a rossz őrségi földekhez viszonyítva magas adókulcsokat alkalmaztak. Maguk a hivatalos emberek is elismerik, hogy némely családnak annyi pénzt kellene adni szociális segélyként, amennyit most elvesznek tőlük adóba.

Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az Őrségben mindenütt emlegették a veleméri, magyarszombatfai gazdák rátartiságát: az országúton nem lehetett lehagyni a szekerüket, mert baltát vágtak a másik után, vagy meglesték és felborították a vetélytárs szekerét, most szép csendben lemaradtak a szomszéd falvak mögött, Velemérben még faekével szántanak.

Irigylik a téeszfalvakat: rövidebb a munkaidő, ha kiöregszenek, nyugdíjat kapnak, a téesz értékesíti a háztájiban nevelt állatokat, a szakszövetkezetnek nem mindig sikerül. Ami építőanyag érkezik az őriszentpéteri vasútállomásra, azt mind a téeszfalvak hordják szét, hiába volna pénz, ide már nem jut belőle. A három faluban egyetlen házra sem került úgynevezett nemes vakolat, csak hagyományos módon csapkodták be őket.

Lakáskultúrában is elmaradtak, ritka ember dicsekedhet háza belsejével, a konyha, ahol napközben a család él, takarmány-előkészítő helyiségnek számít, elborítja a savanyú tej és a moslék szaga. Mostanában a kerámiagyárban dolgozó fiatalok terjesztenek néhány egészséges, higiénikus szokást.

A villanyt is csak 1960-ban vezették be Magyarszombatfára. Az állam már 1950-ben felajánlotta, hogy bekapcsolja őket a hálózatba, hozzájárulásként csak az oszlopok felállítását kérte, de a község ezt is sokallta. Tíz évvel később nyolcszázezer forintot kellett fizetniük a villanyért.

A kultúrházzal sem volt sok szerencséjük a magyarszombatfaiaknak. Először a régi kocsmaépületet rendezték be erre a célra, ez tönkrement, most már négy éve gyűjtenek minden költségvetési tartalékot, hogy újat építsenek. Mire felépül, Magyarszombatfán megszűnik a tanács – a tervek szerint Bajánsenyéhez csatolják majd a három falut –, megüresedik a tanácsháza, mely igen jó volna a kultúrház céljaira, az összegyűjtött hatszázezer forintból pedig be lehetne vezetni a vizet. De eddig csak kevés ember számol, azok sem tehetik túl magukat a hivatalos terveken: a kultúrház felépül.

A községi élet egyetlen színhelye: az italbolt. Egyöntetű vélemény szerint az emberek sokkal többet isznak, mint régen. Aki néhány évvel ezelőtt el se ment volna a kocsma felé, az most lenyomja a kilincset, és megissza a magáét.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a fiatalok nemcsak apjuk, nagyapjuk paraszti életformájából akarnak kiszabadulni, hanem még a falut is elhagyják, ha lehet. A szakszövetkezet három, három és fél ezer forint havi fizetésért sem kap állatgondozót, idegenből kell hozasson embereket. A kerámiagyár is munkaerő-problémákkal küzd, a betöltetlen helyekre tizennégy-tizenöt éves gyerekeket vesz fel.

Milyen jövő vár erre a vidékre? A távlat talán a modern állattenyésztés, ahol a gépek pótolják a hiányzó fiatal munkaerőt. De ez igen sokba kerülne, a környéken sehol sem maradt egy régi major vagy téeszépület, ami alapul szolgálhatna.

A bajánsenyei téesztagok egyébként is idegenkednek attól, hogy a Belső-Őrség csatlakozzon hozzájuk, nemcsak a jövedelem visszaesésétől félnek, de nem felejtették el a magyarszombatfaiak és velemériek régi földharácsolásait, mikor épp az ő rétjeiket vásárolták fel. Gyakran hallani a közmondást: a Kerkán túl rossz emberek laknak.

Elsősorban az anyagi lehetőségeken múlik, mikor foglalja el a téesz a belső-őrségi vidéket. Legalább tíz-tizenötmillió forint kellene, egy nagy növendékistállót építenének belőle utakkal, vízvezetékkel. Itt húsz-huszonöt embert foglalkoztatnának, a többiek a növénytermesztésben dolgoznának. Meg kellene hagyni nekik a háztáji gazdaságot is, mert a téeszből nem tudnának megélni, az a száz-százötven munkanap, amit egy öreg paraszt le tud dolgozni, arra volna jó, hogy megszerezze az SZTK-t és a nyugdíjat. Most még hallani sem akarnak ekkora összegről illetékes helyen, pedig ezeket az embereket előbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan formában, de mindenképpen az államnak kell támogatni.

 

Leszámítva az épülő őriszentpéteri cipőgyárat, néhány fűrésztelepet és téglagyárat, a magyarszombatfai kerámiagyár az Őrség egyetlen komolyabb ipari létesítménye. Százhatvannégy ember dolgozik itt – tizenkettővel több, mint tavaly –, kilencvenhárom férfi és hetvenegy nő. Az összesített átlagkereset 1520 forint, több mint négyszáz forinttal kevesebb, mint a magyarszombatfai szakszövetkezetben.

Akár a téglagyárban, itt is megpróbálom végigkövetni az agyag útját. A gödörházi Újhegyről érkezik, a régi göröncsérek már több mint százötven éve felfedezték ezt a bányát: szürke, zsíros agyagot ad, kavics ritkán vetődik bele. Minél mélyebbről emelik ki, annál jobb az agyag, a régiek hat-nyolc méterre is lementek, ha nem találták elég jónak, inkább betemették a gödröt.

Az agyaghoz semmit sem kevernek hozzá, legfeljebb az összetört selejtárukat. Az egyik agyagszállítmány zsírosabb, a másik soványabb, hogy a massza képlékeny legyen, korongozásra alkalmas, vízzel felöntik és elkeverik. Régen kétszer-háromszor megtaposták, sarlóval vékony szeletekre vágták, ha akadt benne kődarab vagy gyökér, azt a sarló kihúzta. Most ezt a munkát egy elektromos henger látja el.

A massza a korongozókhoz kerül, ma is lábbal hajtott fakorongokon dolgoznak.

– Nem lehetne gépesíteni?

– Nem, magunknak kell megadnunk a sebességet, a magasságot, megszoktunk egy tempót, ha csak két centivel megemelnénk a korongot, már nem tudnám csinálni. A korongot bizony csak kenyérgázzal lehet hajtani.

A korongos most virágcserepet készít:

– Először is fel kell pattogtatnom az agyagot, összekeverem, aztán meggyúrom, hogy kimenjen a levegő belőle. Bemártom a kezem vízbe, és nedves kézzel rakom fel az agyagot a korongra.

A massza forog, a mester ujjai nyomán lassan formát ölt, sohasem hittem, hogy az agyag ilyen ruganyos lehet, meghajlik, mint a gumi, és az érintés nyomán visszaugrik. A korongos egyszerű szerszámokat használ a formáláshoz: fakést és úgynevezett leckebőrt.

– Hogy keres?

– A cserép nagyságától függ, a 250 milliméteresekért darabonként nyolcvannyolc fillért, a kisebbeket nem szeretem, rosszabbul fizetnek, és a kezem sem fér beléjük. A cserepeket mi rakjuk fel a polcra száradni, és mi hordjuk a kemencébe hat fillérért darabonként.

– Milyen messze van a kemence?

– Úgy harminc méterre. Mire áthordunk száz-kétszáz darabot, az ember karja megkérdezi, hogy mit reggeliztél? Ez a munka jó kosztot kíván, mert különben a sár kiszívja az embert. Jó fenntartás kell.

– Mik a legnehezebben formálható edények?

– A legnehezebb a tejesköcsög, aki azt meg tudja csinálni, az mindent tud. Az agyag felhúzása a nehéz, mert többféle formában elhajlik. Nehezek ezek az újfajta padlóvázák is, olyan magasak, hogy munka közben fel kell térdepelnem a korong szélére.

Kós Károly feljegyzi tanulmányában, hogy a régi göröncsérek úgy vélekedtek, annál nehezebb a munka, minél nagyobb edényt kell készíteni. A segédek általában huszonöt literes fazékkal vizsgáztak a „remeklésen”, Farkas István régi mester azt mondja: „Előbb mint a tojás, olyan lett a fazék, aztán mikor rátettem a fakést, kihallatszott az útra, úgy zúgott.” Ugyanez a mester hetvenhat literes pálinkásfazekat is készített két földből, vagyis két részből, hat abronccsal fogta össze.

– Vannak különleges göröncsérbetegségek?

– A szilikózisveszély elég nagy, azért dolgozunk csak hét órát naponta, kikészül a gyomor, mert hétrét görnyedve ülünk, de leginkább a láb megy tönkre a sok rugdosástól, a bokánk, a vádlink tele van visszérrel.

– Régóta dolgozik agyaggal?

– Tizenhat éves korom óta, még a bátyámtól tanultam. Főzőedényeket csináltam, köcsögöt, fazekat, zsírosbödönt, evőtálat, kocsonyástálat. Még maradt néhány régi edényem, két zsírosbödön, kérték már a múzeumba, de a feleségem nem adja, a zsír jobban áll benne, mint a bádogedényben. Ha előveszi, olyan, mintha akkor lett volna sütve. És a cserépköcsögökben jön föl legjobban a tejföl is.

– Mikor adta fel az iparát?

– 1948-ban nem lehetett mázat kapni, akkor szóródott szét a göröncsérnép. Dolgoztam az Erdőgazdaságban, aztán ide jöttem, itt jobb a pénz, a múlt hónapban kétezer forintot kerestem. De azért számon tartom, hogy már csak két évem van hátra nyugdíjig.

Bemegyünk a raktárba, végigsétálok a polcok előtt, nézegetem a gyár többi termékét. Az Őriszentpéteren rendezett erdésztalálkozóra a gyár makk alakú erdész boroskancsókat készített, makk alakú poharakkal, megtalálni ugyanezt barnás színben és kukoricaformában, ezt már Pesten is láttam a boltok kirakataiban. A határőrség huszonötödik évfordulójára határőr ajándékembléma készült, sárgaagyag-alapba egy katona-, egy munkásőr- és egy határőrjelvényt dolgoztak bele.

Ezután a lámpatestek következnek: fácán, hal, cilinderes kacsa tartja az égőt. Likőröskészlet festőpaletta alakú aljzaton, díszcsempe, élüzem jelvény, ugyancsak festett agyagból. Feltolakszik bennem egy kérdés, de nem akarom elveszíteni kísérőm jóindulatát, inkább várok vele a séta végéig.

Az égető következik, a kemence előtt egy frissen lőtt vaddisznó bőre szárad, a porcelángyár igazgatója számára. Pakurával fűtenek, vigyázni kell az állandó hőmérsékletre, mert van olyan áru, mely már húszfokos ingadozásnál is tönkremegy.

Most vázákkal dolgoznak, ezeket háromszor kell égetni: először 750 fokon zsengetést kap, vagyis egy kicsit megégetik, hogy a máz meg ne repessze, aztán kétszer mázzal égetik 960–1100 fokon, attól függően, hogy milyen mázat használnak.

Jó húsban levő, középkorú férfi adagolja az árut a kemencébe.

– Maga hogy nem fogy le ilyen nagy melegben?

– Én azért vagyok ilyen szép kövér, mert itt csak kisegítek, de nem ebből élek. Kőműves a szakmám.

– Mennyit keres a környéken egy kőműves maszekmunkán?

– Annyit kérek, amennyit nem szégyellek. Napszámba, ha látástól vakulásig dolgozok, ki kell jönni a négyszáz forintnak. Árat előre sohasem mondok – maga olyan kőművest nem talál, aki mondana –, sok függ attól, hogy az illető ragaszkodik-e a számlához, mert minket 33 százalékos adó terhel. Egy kilencezer forintos ház, ha könyvelni kell, felmegy legalább húszezerre.

Megtörüli a homlokát, és igazít a szalagon, mely a nyers árut viszi be a lángba:

– Nemsokára meglesz a kőműves mestervizsgám, akkor ezt abbahagyom. Nem élet ez, annyira kiszáradok, hogy szabadnapon harminc-negyven nagyfröccsöt is meg kell innom, hogy egy kicsit helyreálljak.

Az emeleten mokkáscsészéket készítenek. Ez már sablonmunka, nem igényel göröncséri szaktudást, a munkásnő feltesz egy darab agyagot a géppel hajtott korongra, egy késsel megformázza, és már jöhet is a következő, a hétórás műszak alatt kétszázhúsz-kétszázötven darabbal is végez. A gépmunkások 1600 forint körül keresnek, ami egy őrségi asszony számára szép pénz, de szinte mind lúdtalpas a sok állástól, hiába viselnek magas szárú cipőt munka közben.

Mellettük egy asztalnál fület illesztenek a már elkészült csészékre, párban dolgoznak: az egyik kiformálja a fület és ráteszi, a másik egy pálcikával rögzíti és lemossa. Ketten negyvenkét fillért kapnak egy csészéért.

– Mióta dolgozik itt? – kérdezem az egyik asszonytól.

– Nyolc éve.

– Mindig füleket csinált?

– Igen, a kávéscsésze füle a legjobb munka, mert az nagyobb, bele tudom dugni az ujjamat.

– Ivott már ilyen csészéből?

– Nem, mi üvegpohárból feketézünk.

– És azt tudja, hogy egy ilyen készlet mibe kerül?

– Nem tudom, de nekem mindegy is.

Kifelé tartva mondja a kísérőm, hogy kilencven forint a készlet ára. Megnézzük még a formakészítőket, a raktárakat, aztán leülünk egy összefoglaló beszélgetésre.

– Mennyi a gyár éves terve?

– Durván tizenkétmillió forint, ebből egy-másfél millió a haszon.

– Miből jön össze ez a pénz?

– Elsősorban az ivókészletekből: a vizes-, boros-, likőrös-, mokkásszervizekből. A két legnagyobb sláger: a makkos és a kukorica alakú boroskészlet.

– Maga otthon ilyenekből iszik?

– Otthon én csak általam tervezett mintadarabokat tartok. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a kukoricás készletet 1955-ben dobtuk piacra, és azóta sem mutat csökkenő tendenciát, a teljes termelésnek majdnem húsz százalékát teszi ki. Romániába, Lengyelországba exportáljuk – kacsa és hal alakú lámpákkal együtt –, de viszik a külföldi turisták is.

Jár hozzánk egy muraszombati kocsmáros vásárolni, panaszkodik, hogy ellopkodják tőle a vendégek, és ha észreveszi, akkor sem adják vissza, inkább megfizetik. Ugyanilyen sikert aratott a tavaly ősszel bevezetett tölgyleveles készletünk is, a Volkswagen gyár vezérigazgatója tavaly a környéken vadászott, meglátta a készletet Remeténél, a fővadásznál, azonnal megvette tőle. Ha kétszer annyit gyártanánk, azt is el tudnánk adni. Jó dolog, hogy ennyire fogy a kerámia, mert ez a sok pénzt tükrözi. Ha kevés van a pénzből, az emberek inkább kenyeret vesznek vagy elisszák.

– Szóval maguk meg vannak elégedve a gyár termékeivel?

– Feltétlenül.

Nincs mód tovább kerülgetni a forró kását, benyúlok a táskámba, kihalászok belőle egy-két folyóiratot és füzetes kiadványt. Az utóbbi időben nem sokat írtak az Őrségről, de ha valaki írt, mindig bőven foglalkozott a magyarszombatfai gyárral.

Féja Géza így ír kis tanulmányában: „Magyarszombatfán komoly méretű kerámiai üzem működik, dísztárgyakat gyárt, olykor értékes, ízléses darabok kerültek ki falai közül, de még több giccs, többek között cilinderes kacsák. Persze, harsogott a mentség, hogy »a közönség ilyet igényel!« Nos, a közönség ifjabb korosztályai már nem ismerik a cilindert, hát miként követelhetnék a kacsák fejére? Szombathelyen a gyár boltot nyitott, a vásárlók pedig az ízléses darabokat kapkodták el. A giccset tehát nem a közönség igényli, hanem gyártói, a polgári selejtkultúra művelői. Azok, akik művészi alkotásra képtelenek…”

Becsukom a füzetet, és a kísérőmre nézek, arcán nem látszik megdöbbenés.

– Van még valami?

– Van, egy Kortárs-cikk, Őrségi Napló, 1967 május, Rab Nóra, Szamos Rudolf és Fábián Gyula közös műve.

– Halljuk.

– „Három év alatt tizenegy család távozott el, akik itt keresték a kenyerüket, és épp a legjava: Szabó Tibor volt főmérnök, akinek a nevéhez fűződik a már-már Európa-hírű tófeji kerámiagyár felépítése, ott talált otthonra Czugh János, Czugh Dezső és Czugh Éva is, a magyarszombatfai gyár ismert tervezői. Szontágh Éva – aki azóta Pécs egyik legnevesebb fiatal iparművésze – szintén évekkel ezelőtt távozott el Magyarszombatfáról, szinte menekülésszerűen.

Horváth Ernő, aki most a bajánsenyei kerámiaüzem vezetője, még ma sem tud keserűség nélkül szólni a magyarszombatfai évek igazságtalanságáról:

– Egyszerű korongosként kezdtem, lassan haladtam előbbre, mindig a kezem munkája után. Már formatervező voltam, és tervezett darabjaim nagy részét a zsűri gyártásra alkalmasnak találta. Aztán egyszerre váratlanul és ma sem érthetően – ellenem fordult a vezetőség. Talán mert az egyik vezetőségi ülésen nyíltabban megmondtam a véleményemet igazgatóról, üzemegység-vezetőről, a sok-sok idejáró és sohasem üres kézzel távozó vendégről, akik hol, hol nem, de mindig a magasban eligazgatták a vezetés ellen támadt kifogásokat…”

A kísérőm félbeszakít:

– Maga kapott valamit?

– Én nem.

– Na láthatja: javult a helyzet.

Lenyelem a felkívánkozó megjegyzést, hogy életemben ez az első gyár, ahonnan akkor sem vinnék el semmit, ha fizetnének érte, inkább folytatom az idézetet:

– „A kifogások munkánk mindkét fontos területét érintették. Valóságos kényszer alatt gyártottuk a porcelánt utánzó halványlila, szivárványszín, rózsaszín-sárga lámpatesteket: cilinderes kacsákat, gyertyatartókat, fejükön-farkukon egyensúlyozó kakadukat, tátott szájú, foszforeszkáló halakat és egyebeket. Állítólag ezt várta tőlünk a külföld és a város.

Az egyik legügyesebb tervező, egy tizenöt éves kisfiú, a tanulóidő nagy részét söprögetéssel, csomagolással, ide-oda futkosással, cipeléssel töltötte el. Pedig amikor egyszer felcsillant előtte, hogy megpróbálkozhat önálló tervvel, nagyon szépen vizsgázott pesti zsűri előtt. Mind a három beadott darabját méltónak találták a sorozatgyártásra, mégis a három padlóváza a raktárban kallódik…”

– Ha tudom, hogy érdekli, megmutathattam volna magának, hever a raktárban egypár váza, amit neves iparművészek terveztek, és egy darabot sem rendeltek belőle a partnereink. Én elhiszem magának, hogy a kacsa meg a halas lámpa giccs, de ezt kérik. A munkásaink azt mondják: amire ráfogják, hogy giccs, az megy, a népnek az tetszik, ami csillog-villog.

Egyetlen darab sincs, amit önkényesen, a saját fejünk után gyártanánk, nem is tehetnénk meg: a vázáinkat lezsűrizik, a többi árut pedig bemutatjuk az ÜVÉRT-nek, és ő rendel tőlünk. Azt viszont beláthatja, hogy a tervünket nekünk is teljesíteni kell valamiből.

 

A község vezetői sincsenek elragadtatva a gyárban uralkodó állapotoktól: nincs megfelelő műszaki gárda, képzett vegyész, még a művezető sem végzett többet nyolc általánosnál. Azt is nehezményezik, hogy minden hasznot a szombathelyi anyaüzem fölöz le, Magyarszombatfát félig meddig gyarmatnak tekinti, az itteni munkások tartják el a magas fizetésű adminisztrációt, és fedezik a különböző próbálkozások deficitjét.

– Valaha nem így indult ez a gyár.

– Hogy indult?

– Meg lehet kérdezni a régiektől.

 

Az öreg göröncsért két éve szélütés érte; a nyakát még most is ferdén tartja és nehezen beszél:

– Az agyagot meg a füvet saraboltam kint az udvaron, közben viccelődtünk a kocsmárossal. Épp felelni akartam neki, mikor hirtelen megcsapott valami úgy, hogy dadogni kezdtem. A kocsmáros még rám is szólt:

– Magyarul beszéljen velem, ha azt akarja, hogy értsem.

Bevittek a kórházba, megmérték a vérnyomásomat, kétszázötven fölött járt, még ma is eléri a kétszázhúszat. De azért már elég jól forog a nyelvem.

– Kik voltak a leghíresebb göröncsércsaládok Magyarszombatfán?

– Czupnikék, Vörösék és mi. Apám már a második nemzedék volt a szakmában, a nagybátyjánál tanult ki, és nála is dolgozott egészen addig, amíg össze nem szűrte a levet a nagynénjével. Mikor rájöttek, kidobták a korongját a házból, és elzavarták Muraszombatra. Kért iparengedélyt, ez akkoriban úgy ment, hogy mintát készített, négy fazekas megnézte, és aláírt egy bizonyítványt: a jelölt érti a mesterségét. Ez elég fontos volt, mert vizsga nélkül senki sem árusíthatott, ha mégis megtette, a többi göröncsér összetörte az edényeit a piacon.

Apám a fazekasságnak élt. Nem is ivott, aki iszik, nem tud dolgozni, nincs érzék a kezében. Nem úgy, mint a kovács, ha többet iszik, nagyobbat tud ütni.

Akadtak göröncsérek, akik többet kerestek nála: Prohácz Náci, Szépe Kálmán, de egyik sem fejlesztette úgy a műhelyét, mint ő. Mindig kereskedőknek adott el, csak ritkán ment el Somogyba cserélni. Ami pénz befolyt, annak a felét kifizette a segédeknek munkabérbe, a másik feléből vett valami felszerelést és nyersanyagot.

Épített egy emeletes házat, felszerelte a műhelyt tizenhat emberre, gépet, motort állított be: agyaggyúró hengert, három pár mázőrlő követ, de vett olajütő és pálinkafőző felszerelést is. Ezt a házat vette el később a szövetkezet, most a nagy gyárnak a középső épülete.

Apámnak három gyereke született, a bátyám angolkóros volt, nem beszélt, járni is csak hétéves korában kezdett el. Később sem fejlődött ki, ha kedve tartotta, aprított egy kis fát, mást nem szeretett dolgozni. Negyvenéves korában halt meg.

Én, a második fiú vittem tovább a szakmát, hamar rám bíztak mindent, nagyapám főzte a pálinkát, apám ütötte az olajat, én meg dolgoztam a legényekkel és piacolni jártam. A bugyigának – a csöcsös vizeskorsónak – május volt a szezonja, az emberek ilyenkor kezdtek járni a mezőre, és vitték magukkal. Elmentem a májusi szentgotthárdi vásárra és kipakoltam, kétszáz bugyiga egy óráig sem tartott.

Én igyekeztem fejlődni, mindent megtanultam, amit lehet. A faluban kétszer is rendeztek fazekastanfolyamot, 1935-ben és 1937-ben egy budapesti szobrászművész vezette, Eschenbach Jenő, ő intézte el, hogy a Hangya Szövetkezetnek is szállíthassunk edényeket, ők külföldön terjesztették. Én mindenben részt vettem.

Apám még magániparosként halt meg 1948-ban, de engem, mivel volt két hold földem, beléptettek a téeszbe, abba kellett hagyni az ipart.

A téesz nem ment, nem volt semmi pénz, munkát sem tudtak adni a tagoknak. Nekem megvolt a teljes felszerelésem, akkor még a házat sem vették el, felajánlottam, hogy a téeszen belül folytatom a göröncsérséget. Örültek, hogy megszabadulnak tőlem, mondták: jól van, nekünk nem kell, amit keresel, de mi sem adunk neked munkaegységet. Később mégis bevezették. Cseke Józseffel kezdtük el kettesben. Magunk daraboltuk és hordtuk haza az agyagot, magunk vágtuk a fát, a két régi korongon formáztuk és a saját kemencémben égettük az árut.

Akkoriban nem lehetett fát kapni, pinceépületet, lakóházat vettünk a polgároktól, kibontottuk belőle a faanyagot, azzal fűtöttük a kemencét.

A három Czugh – az apa és a két fia – betársult hozzánk, Czugh Jani még a téeszelnökségről is lemondott, öt korongot hoztak magukkal. Czugh János volt a mérnökünk, Czugh Dezső adta az ötleteket. Amíg el nem mentek.

– Ők miért mentek el Magyarszombatfáról?

– Az 1956-os ügyek után sokat szekálták őket.

– Mi történt itt 1956-ban?

– Semmi, csak a gödörházi kocsmárost pofozta meg az útkaparó, ugyanis a kocsmáros korábban megpofozta az útkaparót, mert udvarolni próbált a feleségének. Hőzöngeni persze hőzöngtek a faluban, de éppen a Czughok tartották a rendet. Mikor a nép mindenáron el akarta égetni az iratokat, ők tanácsolták az elnöknek:

– Ha van valami papír haszon nélküli, adják oda nekik, úgysem értik, és legalább megnyugszanak.

Mikor vége lett a felkelésnek, mégis a Czughokra fogták, hogy ők szedték le a tanácsházról a vörös csillagot.

– És nem ők szedték le?

– Nem. Tudjuk, ki hozta a létrát, ki verte le a csillagot, de ez nem segített a Czughokon, ha egyszer valakire rászállnak, annak nincs pártfogója.

1962-ben az igazgató végképp elküldte, Tófej rögtön megkaparintotta őket, megkapták a mázgyárat, ők csinálják a mázat az egész vidéknek. A gyerekeket már mind helyrerakták: Marika mérnök, a másik lány is valami vezető.

Mikor Czugh Dezsőt elvitték, engem neveztek volna ki művezetőnek, de én nem akartam a helyébe lépni. Olyan embereket állítottak be, akik azt sem tudják, mi a fazékcsinálás. A fő vezetőségből pedig nem sok hasznunk van, nem lehet itt disznókat őrizni úgy, hogy a kanász Szombathelyen lakik.

 

A vonatút Őriszentpéterről Tófejre jó három óra hosszát tart, a Zalaegerszeg-Rédics vonalon fekszik. Közel van Lenti, a határállomás, útközben kétszer is igazoltatnak.

Már a vonatablakból feltűnik, hogy a falu szinte csupa új házból áll, később megtudtam: az emberek válogathatnak a különféle ipari munkák között, bejárhatnak Zalaegerszegre, várja őket az olajbányászat, és itt helyben is megtalálhatják a kerámiagyárat.

Bár látogatásomat nem jelentettem be előre, senki sem akadékoskodik a kapunál, bevezetnek az irodába, ahol Czugh Dezső fogad. Szívélyesen mosolyog, apró udvarias gesztusai olyan emberre vallanak, aki megtanulta, hogy a jó modor a legolcsóbb üzleti befektetés.

– A keramikusnak kicsit művésznek, kicsit vegyésznek és kicsit üzletembernek kell lenni – mondja.

Régi göröncsércsaládból származik, feldolgozta és elsajátította a környék hagyományait, a háború előtti Hangya-tanfolyamok anyagát, még a háború alatt is tanult, mert katonai szolgálatának egy részét a Magnezitipari Művekben töltötte.

– 1945 augusztusában jöttem haza, apám négy korongjából nekem is jutott egy, dolgozni kezdtem. A háború után egy darabig kis konjunktúra alakult ki a mi szakmánkban, mert a parasztok hosszú ideig nem vehettek edényeket. 1946-ban szekérrel bejártuk Zala megyét, és cseréltünk, mindenféle terményt összeszedtünk dohány kivételével, abból kevés volt: két kiló dohányért két mázsa búzát lehetett kapni.

Az új forinttal egy időben betiltották a cserekereskedelmet, ez nagy csapást jelentett, mert a paraszt pénzt sohasem adott szívesen a mi áruinkért. Választottunk egy háromtagú küldöttséget, felmentünk Pestre a Gazdasági Főtanácshoz, de be sem engedtek minket, írásban jött az elutasítás.

Aztán egymást követték a bajok, bevezették a mozgó adórendszert, máz sem volt, egy darabig vasutasoktól vettünk, akik a háború alatt „átmentettek” egypár mázsát, de ez is elfogyott. 1950-ben beadtuk az ipart, János bátyám téeszelnök lett, mi meg apámmal hónapokon keresztül erdőmunkára jártunk.

Nem akartam belenyugodni, hogy Magyarszombatfán véget érjen a göröncsérmesterség. Olvasgattam a feljegyzéseket, találtam egy nyomot: a század elején agyagipari szakiskolát és gyárat akartak nyitni a falunkban, a terv csak azon bukott meg, hogy a fazekasmesterek megvétózták. Jól van – mondta a főszolgabíró –, ha nem kell az iskola, vegyék csak elő a faekéket. Mi volna – gondoltam –, ha most valósítanánk meg ezt az elképzelést, központi állami és művészi segítséggel nagyüzemi szinten folytatnánk a göröncséripart?

De a bátyám meggyőzött, hogy a szövetkezeti forma, ha lassabb is, de biztosabb, ezzel kapcsolatban tudtunk mire hivatkozni, mert láttunk egy szovjet kisfilmet, egy szibériai famegmunkáló szövetkezet életéről.

1950 őszén kezdtük el a munkát Zsóhár János műhelyében, heten-nyolcan voltunk, vetésnél-aratásnál kint dolgoztunk a földeken, mikor elfogytak az őszi munkák, akkor ültünk le a korong mellé. Az agyagmunkára is kidolgoztuk a munkaegység-táblázatot, ha valaki nagyon hajtott, 1,8-2 munkaegységet szedhetett össze egy műszak alatt.

Mi egy munkaegységre harminc forint hasznot hoztunk, a mezőgazdaságban dolgozók tízet, de minket is tíz forinttal fizettek ki, és valami kevés terménnyel. Nem szóltunk, a mi vidékünkön mindig úgy volt, hogy a göröncsérmunka segítette ki a mezőgazdaságot, ezért is hívták az agyagmunkát földkenyérnek. De egyes téeszvezetők sokszor belénk kötöttek.

A régi Hangya-modellekkel kezdtük, mintákat készítettünk, és elküldtük a Népművészeti Vállalatnak, rendeltek is tőlünk. A Belügyminisztérium Helyiipari Igazgatósága – akkoriban még volt ilyen részleg – tudomást szerzett a tevékenységünkről, és utasított minket, hogy alakítsunk önálló szövetkezetet. Én nem bántam, így legalább különválunk a téesztől, 1951. június 15-én tizenöt taggal megalakult a Magyarszombatfai Háziipari Szövetkezet. Én lettem az elnök, ötvenegyben már részt is vettem az OKISZ első kongresszusán.

Nehezen tanultam bele a szakmába. 1952-ben kiadták az Országos Termék- és Árjegyzéket, nekünk is el kellett készíteni száz-százötven cikk leírását. Én túl becsületesen kalkuláltam, honnan sejtettem volna, hogy a többi szövetkezet szándékosan magasabb árakat ad be, a szerkesztők tudják ezt, és egységesen lehúznak mindenből húsz százalékot. Ez számunkra a tönkremenést jelentette volna, fűhöz-fához szaladgáltam, amíg elértem, hogy a mi árainkat meghagyják.

Hogy önellátóvá váltunk, magunknak kellett szervezni a termelést, és piacot is kellett teremtenünk hozzá. Az év végén már huszonöt-harminc taggal dolgoztunk, októberben belépett hozzánk a nagybátyám is, ő nagy nyereségnek számított, munkái már a háború előtt is szerepeltek a kiállításokon. Az első évet ötvenezer forint haszonnal zártuk, a következőt már száztizennégyezerrel.

Az OKISZ háziipari osztálya látta a fejlődésünket, elhatározták, hogy új üzemépületet kapunk. Egy budapesti mérnök dolgozta ki a terveket, a megvalósításhoz adtak 450 ezer forint hitelt, tíz év alatt kellett visszafizetnünk. Az egész pénz ráment az épületre, gépekre már egy fillér sem jutott, kértünk még 400 ezer forintot, azzal érveltünk, hogy különben az első hitelt sem tudjuk visszafizetni.

A vezetők elkezdtek okoskodni: ha más helyre teszik ezt a pénzt, hamarabb megtérül, meg érdemes-e nagyobb üzemet telepíteni Tito szomszédságába? Elfutott a méreg, kijelentettem:

– Ti akartátok a fejlesztést, ha nem adtok pénzt, hogy befejezzük, átmegyünk állami útra.

– Ahhoz közgyűlési határozat kell.

Nem mondtam nekik, hogy a határozatot már előre magammal hoztam, hátha szükség lesz rá. Beadtam a kérvényt a Könnyűipari Minisztériumba, a miniszterhelyettes azt írta rá: „szigorú önkéntességet”, nehogy úgy tűnjön, mintha leállamosítottak volna egy jól menő szövetkezett.

Az államosítás után is én maradtam a telepvezető, szabad kezet és teljes felelősséget kaptam. Segítettek minket, ennek ellenére nehéz időket éltünk át. A Népművészeti Vállalat csak szövetkezetektől vásárolhatott népi dísztárgyaikat, az ÜVÉRT meg nem akarta vállalni ezt a kis hasznot hozó üzletágat. 1953 júliusában a Nagy Imre-beszéd teljes piaci bizonytalanságot teremtett.

Tudtam, hogy egy gyárat nem lehet csak népművészeti cikkekre felépíteni, Hódmezővásárhely megpróbálta, bele is bukott, én hármas tagozódást képzeltem el: egy részleg foglalkozzon a hagyományos népi kerámiával, egy részleg készítsen ipari kerámiai cikkeket, a harmadik meg próbálkozzon valami újjal: a népiből felnövő modern kerámiával.

A szükséges gépeket a szemétdombról szedtük össze, a Kőbányai Porcelángyár selejtraktárából, MÉH-telepekről, még egy gyári kályhástól is vettem négy gépet háromezer forintért.

Már 1954-ben belefogtunk egy nagyobb vállalkozásba. A városlődi kerámiaüzemet széthordták a felszabadulás után, mi elhatároztuk, hogy folytatjuk az ő hagyományaikat: az angolbarna kőedényeket. Százötven kilométerről, a Bakonyból hordtuk ide a városlődi anyagot, mert ezekhez az edényekhez csak nehéz bauxitos agyagot lehetett használni. Később Herend átvette tőlünk.

1956-ban kooperációba léptünk a Kerámia Iparművészeti Vállalattal, kacsákat és mécseseket gyártottunk nekik, de ez az együttműködés hozzásegített minket ahhoz, hogy technológiailag felnőtté tegyük a gyárat – mások költségére. A hagyományos kézi korongolás helyébe – ahol lehetett – a gépi korongolás és öntés lépett, a kemencéket átalakítottuk pakuratüzelésre.

Szigetelőket is kellett készítenünk, az eredeti népművészeti vonalunk eléggé háttérbe szorult. Mikor megerősödtünk, kezdtük aláásni a kooperációt, a kacsákat meg a mécseseket felváltották volna az új kunsztmázas típusok, de 1957 áprilisában letartóztattak engem, majd júliusban a bátyámat is – 56-os vádakért.

Novemberben tárgyalták az ügyünket Szombathelyen, ötvenkét tanút idéztek be. Mindenki tagadott mindent, egy öregember még azt sem vállalta, hogy ott állt mellettem.

– Maga hol ment a felvonuláson? – kérdezte a bíró valakitől.

– Hátul.

– Érdekes felvonulás lehetett, mindenki hátul ment.

A vádakból csak az maradt rajtam, hogy a tanácsháza előtt elszavaltam a Szózatot, ezért elítéltek arra az időre, amit vizsgálati fogságban töltöttem, 1958 szeptemberében a Legfelsőbb Bíróság ez alól is felmentett.

Az üzemet közben másra bízták, a börtönből nem is mentem vissza Magyarszombatfára, jelentkeztem munkára a Zalaegerszegi Cserépkályhagyárban. Hogy nekem helyet csináljanak, egy régi kályhás szakembert ki akartak tenni, aki ráadásul alapítótag is volt a gyárban, én ezt nem akartam: tartsák meg, inkább technikus lettem.

A bátyám otthon maradt, sokszor felajánlotta, hogy megpróbál valamit az érdekemben, de én elhárítottam: János, ne csinálj semmit, mert rám üt vissza.

Letelhetett valamilyen titkos próbaidő, behívtak Szombathelyre a lámpaernyő-készítő részleghez, egy újabb fél év után pedig visszahelyeztek Magyarszombatfára. A telepvezető mellett két művezető dolgozott: a bátyám és én.

Nehéz három év következett, hiába terveztünk új cikkeket, hiába tetszett az Iparművészeti Tanácsnak is, nem gyártották őket, maradt a cilinderes kacsa, a hal, a kakadu, a mécses.

Vegyésze nem volt a gyárnak, mindent magunknak kellett előteremteni. Kikísérleteztünk egy újfajta összeugró, zsugorodó mázat, éjszakákra bent maradtunk, egy laboratóriumnak kinevezett fűtetlen helyiségben kutyultuk a festéket, a mázat, egy fillért sem kaptunk érte, azt mondták: ez önképzés, ilyesmiért nem jár pénz. Mikor elkészültünk, a mázat még újításnak sem fogadták el, milliókat ér, ők kilencezer forint jutalmat akartak adni az egészért. Ez betette a kaput.

Megkeresett minket Zalából az Építőanyagipari Vállalat: a tófeji Celotti Mario-féle téglagyárat még évekkel ezelőtt leállították, ők próbálták mindenfélének használni, még mészégetőnek is, de nem sikerült, kértek minket, hogy vállaljuk el.

Beadtuk a felmondásunkat, hogy pótolni tudjanak minket, három hónapig tanítottunk be két embert, átadtuk a receptúrát – pedig erre nem kötelezhetett senki –, ennek ellenére sem engedtek el minket, akkor már nem volt mese, kiléptünk önkényesen.

Kiderült, hogy a Zománcipar nagy jövőt szán a tófeji gyárnak, elvette a kerámiamáz gyártását Kecskeméttől, és ránk bízta. Április elsejétől nekünk kellett ellátni az egész országot, két hetet engedélyeztek az előkészületekre. Még lakásunk sem volt, az irodába tettek be egy tábori ágyat, azon aludtunk felváltva a bátyámmal, amíg helyre nem hozták a romos, régi Celotti-házat. Utánunk jöttek a gyerekek is, a családból most összesen heten dolgozunk bent a gyárban.

Anyagilag is jobban jártunk, 2500 forinttal jöttünk el Magyarszombatfáról, most mindent összevetve 3500 forintot keresünk, esténként, szombaton és vasárnap maszekolunk, a szövetkezetnek készítünk boroskészleteket, vázákat. Építettünk egy elektromos kemencét is.

– Magyarszombatfával milyen a kapcsolatuk?

– Most is egy csomó modellünket használják, amit letilthatnánk a piacon, de nem tesszük, nekünk a gyár zömével semmi bajunk sem volt, ha valahogy bosszút állnánk, őket sújtanánk.

Előfordult, hogy nem megfelelő mázat rendeltek, mi tudtuk, mire akarják használni, háromszor is megkérdeztük: nem másfajta kell? Letoltak, hogy ne szóljunk bele a dolgokba, ők is vannak olyan szakemberek, mint egyesek. Persze tönkretettek vele egy csomó árut, és még minket vádoltak szabotázzsal.

Ők még most is bosszúért lihegnek, most már nem tarthatnak köröttünk besúgókat, mint régen: egyszer elvitették a feleségemet az ávóra, mert állítólag Bástya cigarettát vásárolt a boltban, és mivel a mi családunkból senki sem szív ilyet, logikus, hogy valami szökevényt bújtatunk. Most már csak annyit tudnak tenni, hogy lezáratták az utat, ami az apánk házához vezetett, kerülhetünk egyet.

 

Kós Károly már idézett tanulmánya szerint 1914 előtt hetvenhat göröncsér dolgozott a három faluban. Összehasonlításul megemlítjük, hogy a hasonló nemben ugyancsak híres Jákon csak hatan tartottak fenn műhelyt.

Az őrségi göröncsérséget talán a céhrendszer szigorú hagyományai őrizték meg. Az előírásokat mindvégig tiszteletben tartották: a rokon három év alatt, a kosztra odavett inas négy év alatt végzett, az inas kötelességei közé tartozott, hogy minden este megmossa a házbeliek lábát.

A szertartások közül említést érdemel a göröncsértemetés. A koporsót Szent Mihály lovára tették, négy göröncsér szállította a veleméri temetőbe, elöl két göröncsér vitte a fejfát, utána két másik göröncsér az embermagas bádogrúdra helyezett céhlámpát. A temetésen részt vett az összes céhbeli falu: Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa, Jánosfa, Kisszerdahely és Domonkosfa is. A göröncsérek úgy kitüntették magukat ebben a mesterségben, hogy Jákon például bértemetést is vállaltak.

A göröncsérek száma már a második világháború előtt leapadt negyvenháromra, most meg már csak egy-két maszek göröncsér dolgozik Gödörházán és Veleméren.

Közülük Nagy Sándor a leghíresebb és legelismertebb mester. Már abbahagyta a szakmát, most is hiába esik az eső, nem ül le a korong mellé, kitelepszik az eresz alá, és almát vagdos össze lekvárnak. Vénséges öregember már, nyolcvanöt éves is elmúlt, meztelen lábfején összeráncosodott a bőr, mint a kifutni készülő tej föle, a füléből ősz szőrbokor áll ki.

– Én mindig sárban dolgoztam, tizennyolc éves koromban váltottam ki az ipart, tavaly adtam be.

A felesége ott ül mellette, az ebédet készíti, csendesen közbeszól:

– Néha azt hiszi, hogy még most is göröncsér, éjszaka felkel, és szedi le a ruháját a székről, hogy menni kell Somogyba edényeket cserélni.

– Szombatfán tanultam Németh Jánosnál, finomul értette a szakmát, finom edényt csinált. A jó mester mindenhez jobban ért, mint a kontárok, tudja, hogy az az agyag jó, amit az ember maga szed. Régen Úrtelekről hoztuk, a mostani iskola helyéről, olyan mély likat ástunk, hogy három grádicsot raktunk le, és három ember adta fel az agyagot.

Aztán az agyagot elő kellett készíteni, az asszony vékonyra lefaragta sarlóval, összegyúrta és megtaposta, olyan tiszta lett, mint a kenyér. Ha bennmaradt egy kavics, égetésnél kiesett az edény oldalából, és tönkretette az egészet.

A mázőrlés volt a legnehezebb munka, a piros port önmagában nem lehetett használni, nagy kavicsokat hozattunk, meg kellett törni, szitálni, aztán homokot is őröltünk. Kupacolással mértük le, úgy kevertük össze a belevalót, minél jobban megőröltük, annál finomabb lett a máz, ha elnagyoltuk, durva dorozsmás maradt.

Reggel ötkor keltem, rögtön leültem a koronghoz, ha előző nap csináltam fazekat, addigra már megszikkadt, először arra raktam rá a fület. Egyszerű szerszámokat használtam: fakést és leckebőrt – bokszbőrből szoktuk csinálni –, a korongot is én magam faragtam keményfából: bükkből vagy gyertyánból.

Ebédig egyfolytában dolgoztam, ebéd után meg nyolcig, részes munkára csak aratásnál mentem el. Nyárra készültem az áruval, megpakoltam a kemencét, belefért kétszáz tejesköcsög, ötven boroskorsó, ötven kuglófsütő, ötven tepsi, ötven-hatvan fazék, ugyanannyi tál, száz virágcserép és tíz-tizenöt éjjeliedény. Három hét alatt égett ki a kemence.

Augusztus huszadikán szoktunk indulni cserélni Zalába, Somogyba, de ha a termés hamarabb beérett, István királyra néha már haza is értünk. Egy szekérre egy kemence árut raktunk, néha megtoldottuk az oldalakat, akkor kettő is ráfért. Sok göröncsérnek nem volt lova, a fuvaros felesbe vitte, később csak egyharmadot adtak neki.

Három-négy napra való pénzt vitt magával a göröncsér és öt cipót, sódart, szalonnát, a fuvaros ugyanannyit. Ahol árulni kezdtek, ott letették a göröncsér tarisznyáját – az majd jó lesz hazafelé –, és a fuvaroséból éltek. Magyarszombatfa – Lenti – Letenye – Nagykanizsa – Inke – Böhönye – Nagybajom volt az útvonalunk. Konkurencia nem nagyon zavart – a sümegiek egész másféle árut készítettek –, hacsak a többi szombatfai cserélőt nem számítjuk. Ha lent Somogyban találkoztunk, soha nem mondtuk meg az igazat, de tudtuk is egymásról, hogy hazudunk. Merre voltak? – kérdezte valaki, erre elküldték rossz irányba, ahol már járt fazekas és letarolta a környéket.

Nem volt szabott ár, egy kis tálért annyi búzát vagy rozst adtak, amennyi kétszeri-háromszori merítésre belefért, a nagyobb darabokat egyszer-kétszer töltötték meg terménnyel. Bort is útközben szereztünk, megszólítottunk egy parasztot.

– Kolléga úr, nincs szüksége egy csapos korsóra? – azért hívták így, mert a csap alá szokták állítani.

– Dehogy nincs, megtöltöm érte az üvegüket.

Voltak ismerős öregek, akik behívtak minket, ott aludtunk az istállókban a lovakkal. Ahol vacsorát is adtak meg szénát a lovaknak – két hétre való takarmányt nem vihettünk magunkkal –, ott reggel megkérdeztük a gazdasszonyt: milyen edény hiányzik a háztartásból?

Akadtak állandó menyecskék is, de csak egy göröncsér jött haza az útról másodmagával. Az előző évben fia született egy özvegyasszonytól, hogy a gyerek járni tudott már, felpakolta maga mögé a szekérre. De ő egyébként is nyughatatlan ember volt, a csendőröket vőfélyeknek hívta a tolluk után, 1945-ben meg seriffeknek nevezte a rendőröket, később ki is telepítették.

Változó volt, mennyi terményt szedünk össze az út alatt, Zselicségben például nem volt rozs, ott tiszta búzában fizettek, így jobb volt a kereset, de a tizenhat-tizennyolc mázsa terményt mindig hazahoztuk. A kukoricát sem adtuk el, be voltak állítva suldányok, negyedévenként jött értük Vogel Samu.

1950 őszén jártunk utoljára cserélni, Nagyatádról mentünk Torony felé. Nem tudtuk, hogy határsávban járunk, mikor előtoppan egy rendőr, és feltartja a szekeret:

– Honnan jöttek?

– Magyarszombatfáról.

– Magyarszombatfáról? Mennyire van az ide?

– Talán harminc kilométerre – mondtam, pedig volt vagy háromszáz.

Elhitte, és nem büntetett meg minket, de többet nem próbálkoztam. Piacra sem jártam, zalai és somogyi cigányok jöttek el az áruért, ki volt váltva a kereskedelmi iparjuk, egyszerre nem sokat vettek, de két-háromszáz darabonként felvásárolták az egészet. Még tegnap is jöttek és kerestek, de mutattam nekik:

– Nézzétek, már remeg a kezem, és akkor már nem lehet dolgozni, már csak elgyűrődik az agyag. Csak néhány régi fazekam maradt, némelyik már tíz éve tűzön van, vigyázni kell rá. Nekem még jobban esik az étel cserépedényből, főleg a leves, mert rágni már nem nagyon tudok. Hatvanéves koromban még megvolt minden fogam, aztán csak húzogattam ki és dobáltam el magam.

– És mit szereztek ennyi év alatt?

– A sok munkával sem szereztünk mást, csak ezt a házat mondja az öregasszony –, pedig annak idején ezer forint hozományt kaptam hazulról, az árvaszék utalta ki nekem az örökséget, mert a szüleim korán meghaltak.

Az uramhoz költöztem, hamar teherbe estem, és a napam nagyon bánta, hogy gyerekem lesz. Egy darabig tartotta a békét, mert építkezni akartak és elkérték a pénzemet, minket is befogtak, harmincezer téglát vetettünk ki nekik. Mikor a munkások ettek, én a fiammal a hasamban hazaszaladtam, elvégeztem a ház körül mindent, krumplit dobtam a kötényembe, és futottam vissza. De a napamnak csak a lánya tetszett, pedig az még egy téglát sem fordított meg.

Mikor minden ki volt égetve, akkor zavart el minket, az uramnak a rajtavalóját, amiben vőlegény volt, még azt sem adta ki, a testvérjére maradt minden.

Az öregember ingatja a fejét:

– Csúnya dolog volt, a nagy infláció idején jött el hozzám az apám:

– Gyere le, egyezz ki a húgoddal.

– Én nem, hová fektessem most a pénzt?

Aztán semmibe vált az egész.

– Négyszáz forintom maradt a hozományból, béreltünk egy házat, egy szobában volt a műhely és a lakás, mikor az az árendás ház leégett, akkor kerültünk ide. Két derékból (szoba) állott, de mindent pusztán hagytak, mert a gazda a Krisztus köpenyét is megitta volna. Még a lovát is beszoktatta a kocsmába. Nyolcszáz forintot adtunk a házért, még azon a héten megitta.

A mi családunknak később sem volt sok szerencséje. Az egyetlen fiunk sérvet kapott, kijött a bele, mire a mentők bevitték Zalaegerszegre, meg is halt. Maradt egy unokánk, felneveltük; meg is nősült, de idősebb asszonyt vett el. Olyan féltékeny volt az asszony, hogy egyszer, mikor az unokám későbben jött haza, le akarta szúrni, meg is halt volna, ha az olló bele nem akad az ingkabát zsebébe. Elvált, és most velünk lakik, hazaadja a pénzt. Nyugdíjat egy fillért sem kapunk, az ő keresetéből élünk, meg bérelünk egy hold földet, a kukoricát, krumplit megadja.

 

A másik maszek mestert az igazi göröncsérek mélyen lenézik. „Ő nem kerámia padlóvázákat készít, hanem terrakottákat. Nem háromszor égeti ki, ahogy kell, hanem csak egyszer, nem mázat éget rá, hanem nekimegy a zománcfestékkel és lekeni. Így persze olcsóbban tudja adni: háromszáz forint helyett százötvenért.”

Úgy látszik, ebből az árból még jutalékra is telik, mert az autóbuszon gyakran láttam egy asszonyt, aki ajánlgatta a festékkel kikent padlóvázákat: orvosnak, tanárnak, hivatalos embernek igen szép ajándék.

Mint gondolhatni, a mester nem tartozik a földhözragadt emberek közé, a faluból eddig csak ő vásárolt autót, ezzel járnak piacra Lentibe, vásárra Zalába, annyi árut visznek, amennyi csak befér a csomagtérbe.

Már az országútról látni a garázst, most nyitva áll az ajtó, mert a fiú – maga is keramikus – levitte az apját a faluba az orvoshoz. Benyitok a régi házból átalakított műhelybe: az anya – szintén keramikus – a korongon dolgozik, ujjhegy közé fogott agyaggal valami díszítést dömöcköl rá a padlóvázákra, a meny – jövőbeli keramikus – rakodik a háttérben.

Mikor meghallom, hogy most is égetnek, kérem, hogy mutassák meg a kemencét. Egy kamrában építették fel, tapasztott téglából, oldalán behajló csonka kúpra hasonlít, fölötte a kamra tetejét félig nyitva hagyták, hogy elszállhasson a füst. Benézek a résen: a tűzszekrény fölé egy sor téglát raktak, hogy a láng ne érje az árut, kormos lenne vagy hirtelen égne. Fával tüzelnek, szenet nem használhatnak, mert bele ivódik az agyagba, az ilyen köcsögben keserű utóíze lenne a tejnek.

Nemrég rakták be az árut – a kemence oldalán még friss a tapasztás –, kétszáz pohár-köcsög fér bele, a padlóvázákat vegyes áruval együtt égetik ki, túl nagy darabok, sok hézag maradna köztük. Az árut száraz állapotban kell betenni – ha nedves, megreped –, amíg az agyag nyers, addig tüzelni is csak lassan lehet. Hat órát ég egy kemence, mikor a láng kékesfehér lesz és a tűz „csillagozik”, akkor égett ki az edény.

Közben megjött a mester, felmegyünk az új házba, az előszobában ültetnek le, csak úgy a szemem sarkából körülnézek, a falon rigmusos falvédők, a vázákban művirágbokrok. Narancshéjból készített házi szörppel kínálnak.

– Mi sokat iszunk, nagyon egészséges.

– Valami baj van, hogy az orvosnál járt?

– Hetvenöt százalékos rokkant vagyok. Először a gerincem hajlott meg, aztán megnyomorodott a gyomrom, az ólommáztól szilikózist kaptam. 1955-ben a mellhártyám ránőtt a tüdőmre, tüdőplasztikát végeztek rajtam, nyolc bordámat vették ki.

Addig a szövetkezetben dolgoztam, de betegen nem bírtam a gyaloglást és a munkát. Ki kellett kérni az iparigazolványt, itthon legalább magam határoztam meg a tempót. Egy szobában éltünk és dolgoztunk, az ablak előtt állt a korong, mellette az étkezési asztal, a két ágy fölé szegeztük a szárítódeszkákat.

Az apósomnak volt egy lova, vásárba és piacra hordtuk az árut, mentünk nemcsak húsvét hétfőn, mint az úri göröncsérek, hanem még januárban is. Aztán, nem mondom, egy kicsit összeszedtük magunkat, felépítettük ezt a házat, bevezettük a vizet, vettünk hűtőszekrényt, villanytűzhelyet.

– Autót.

– Másnak is van ennyi pénze a faluban, de nem akarja kiadni.

– Most mennyit keresnek?

– Lehet mondani havi 7–800 forintot egy személyre. Megáll a kezemben a golyóstoll:

– Mennyit?

– Nyáron nem sokat dolgozunk, van hat földünk, azt műveljük, állatokat is tartunk: egy lovat, két tehenet és három növendéket. Évenként egyet-kettőt leadunk.

Ez is húsz-harmincezer forintot jelent, de belátom: nincs értelme feszegetni az anyagi kérdéseket, inkább visszatérek a szakmára:

– A faluban azt mondják, hogy maguk csak egyszer égetik ki a padlóvázákat, és nem tesznek rá mázat.

– Ez nem igaz, mi kétszer égetünk, a második égetés után agyagzománccal bekenjük, kívülről pedig nitrófestékkel lefestjük.

– De miért nem használnak kerámiamázat?

– A kerámiamáz kilója száz-százötven forint, egy kiló öt-hat darabra elég, és esetleg egy fél év alatt csak egy drága vázat tudnánk eladni. Mi inkább olcsóbban, de többet csinálunk. Kint a piacon is látni, hogy nekünk van igazunk: ha az emberek választhatnak egy háromszáz és egy százötven forintos váza között, mindig az olcsóbbat veszik meg. Új formákra sem invesztálok be időt és pénzt, az emberek a régi mintákat szeretik, még Pestről is járnak le hozzám vevők.

A fiamat már taníttattam, olyan érzék van a kezében, mint nekem, látná, milyen szépen kifesti a vázákat, csak úgy, fantázia után. Nem akarok jósolni, de belőle még művezető lesz a kerámiagyárban.

 

Elkísérem az egyik papot szokásos gödörházi körútjára, rossz időpontot választottunk ki: mindenki kint dolgozik a mezőn, de az én leggazdagabb kútfőimet, a már a múltban élő öregasszonyokat otthon találjuk.

Az 1930-as évek elején Gayer Gyula, Vas megye polihisztora, elvetődött Gödörházára, tapasztalatait egy kallódó kis különlenyomatban összegezte. Világtól elzárt falunak mondja, tizenkét kilométert kell gyalogolni a legközelebbi vasútállomásig, az orvos havonta kétszer jön ki Őriszentpéterről.

 

Postáját gyalogpostás hordja ki Senyeházáról, keddi napokon, mikor ez a bizonyos Harmat nevű postás néni szabadnapot tart, nincs kézbesítés.

A földek gyengék, két-három aranykoronásak, „mi azt tartjuk – mondják a falubeliek –, hogy valamikor özönvíz volt felénk, a föld javát elvitte, csak a rosszát hagyta meg”. A helyzet napjainkban sem javult, ma is ez az Őrség legszegényebb része, a termőréteg tizenhat-tizennyolc centiméter vastag, a tizennyolc centis középmély szántást már sok helyütt nem bírja el a talaj.

A föld feljavításával nem sokat törődtek errefelé a gazdák, mellékfoglalkozásnak tekintették a földművelést a göröncséri munka mellett. Még pétisót sem használtak – a földet először ötvenkettőben meszezte le az akkori téesz –, beérték azzal, ha egy holdon megtermett négy-öt mázsa búza, az sem volt mind kenyérgabona, hanem jórészt szemetes, takarmánynak való. A gazdák most a magyarszombatfai szakszövetkezethez tartoznak, de innen nem várhatnak lényeges segítséget, a szakszövetkezetnek épp elég baja van a saját adósságaival.

Visszatérve Gayer Gyula feljegyzéseire, ő elég lesújtó véleményt alakított ki a gödörháziakról, szemükre hányja nemi szabadosságukat: „Rendkívül sok a vadházasság. Nem ritka, hogy a házastársak közül a férj is, a feleség is mással él. Ha a lakodalmi disznó nem elég kövér a kitűzött időre, a fiatalok akárhányszor összeköltöznek, s az esküvőt később tartják meg, amikor a disznó meghízott.”

Állítólag a környékbeliek, ha nőt akartak szerezni, bizalommal fordulhattak Gödörházához, Gayer fejét csóválja a párját ritkítóan durva beszéden is, megemlíti, hogy a gödörháziak szívesen vállalnak hamis tanúskodást a bíróság előtt – fent is maradt egy közmondás: az Őrségben mindenre akad tanú –, kikel az egykerendszer ellen, jóformán egyetlen tulajdonságot ír csak a gödörháziak javára: sok virágot nevelnek az ablak alatti kertekben.

Szerettem volna megtudni, mit javultak azóta az erkölcsök. Az kétségkívül biztató tény, hogy a környéken egyetlen nemi beteget sem tartanak nyilván, de még ma is sok cifra történetet mesélnek a félmúltból. Íme egy mutatóban. Egy gazda felesége többször is teherbe esett, de sohasem tudta kihordani a magzatot, a gazda, hogy ne maradjon utód nélkül, vett magához egy cselédlányt, és vele élt. Mikor a cselédlány megszülte a gyereket, el akarták küldeni, de nem ment, a gazda is kitartott mellette, még négy gyerek származott ebből a kapcsolatból. Ha a két „feleség” összeveszett valamin, a férfi ólomkábellel teremtett rendet, a nők hosszú évekig tűrték, de mikor a gazda megöregedett, összefogtak, és kidobták a házból.

Végigmegyünk egy keresztutcán, nézegetem a házakat: talán egyik őrségi faluban sem áll annyi faház, mint itt. Építési technikájuk egyszerű: egy rámát készítettek, abba fektették bele a deszkákat, mert így nem látszottak a kötések, kívül-belül lefedték náddal, esetleg be is tapasztották, a tetőre cserép vagy szürke pala került.

Az első hely, ahová ellátogatunk, a falu díszesebb házai közé tartozik, de ahogy kinyitjuk az ajtót, a bűz szinte mellbe vág: a tűzhelyen az étel mellett nyitott edényben enyv fő. Össze kell szednem magam, hogy figyelni tudjak a házat őrző öregasszony szavaira:

– Az a baj, kérem, hogy ide csak negyedévenként egyszer jöttek ki a papok. Azokban a falvakban, ahol együtt laktak az emberekkel, szigorúbbak voltak az erkölcsök.

A vallástalanság miatt történt mifelénk az a sok disznóság: akad olyan család, ahol a nagymama, a mama és az unoka is törvénytelen gyerek. Most hallottam: Nagymétneken egy fiú együtt élt a mostohaanyjával, mikor rájöttek, a fiút behívatták katonának, a férj meg jól megverte az asszonyt és elment.

Az öregasszony az órára néz, félrehúzza az enyvet a tűzről, és elnézést kér.

– Kimegyek a rétre, az orvos azt mondta, hogy ne menjek, de én elmegyek. Utolsó évemben is elmegyek a rétre.

Újra kint ballagunk az utcán, a pap maga elé dünnyögi:

– Így van ez, Gödörháza éjjel tizenegykor fekszik, és két órakor kel. Nem is kétlakiak, hanem háromlakiak, dolgoznak a kerámiagyárban, otthon a földeken és az állatokkal, de bejárnak a szakszövetkezetbe is.

A másik ház, ahová ellátogatunk, szokatlanul tiszta, sőt az asztalon még könyveket is látni. Itt is egy öregasszony fogad, őt az egyke szokásáról kérdezgetem:

– Drága volt a föld, egy hold négyszáz pengőbe került, abban az időben, mikor egy napszámra csak nyolcvan fillért fizettek.

A gödörházi gazdák nem akarták megosztani a birtokot, ha az asszony megesett, vitték Simon Klárihoz Velemérbe. Ő híres angyalcsináló asszony volt, kilencven évet megért, mikor megöregedett, a szomszédok mindig rázárták az ajtót, mert elkóborolt az erdőbe füvek után. Egyszer egy szikra kipattant a kályhából, kigyulladt a konyha, Simon Klári nem tudta kinyitni az ajtót, bennégett.

– Magának hány gyerek volt?

– Öt, de nagyon sokat csúfoltak érte. A ferde hajlamú férfira nem haragudtak, de a terhes nőre igen. Már a negyvenet is betöltöttem, mikor az utolsót hordtam, mentem fel a hegyre, hallottam, hogy azt mondják mögöttem a cséplőgépen:

– Bár akkora darab aranyam volna, amekkora gyerek ennek a hasában van.

Szó nélkül mentem tovább, de otthon azt mondtam az uramnak:

– Engem, Kálmán, kinevettek, én megölöm magamat.

– Ne beszélj bolondságokat, van négy lányunk, most lesz egy kisfiunk is, hogy fogsz örülni neki.

És neki lett igaza, öregségemre mind a négy lányom elhagyott, ez a legkisebb fiam tart el.

Ha az iskolás gyerekek számát nézzük, a helyzet ma sem vigasztaló: hat elsős, egy másodikos, két harmadikos és nyolc negyedikes tanuló jár a gödörházi alsó tagozatú iskolába. A jövő tanévre csak három elsőst írtak össze, a gyerekgondozási segély csak ezután érezteti majd a hatását. Úgy számítják, hogy két év múlva tízre emelkedik majd az első osztályosok száma.

 

Hová lettek a híres őrségi búcsúk? Csak a kondorfai rétesbúcsú őrzött meg valamit régi fényéből, itt, ahogy mondják, traktorral nyújtják a tésztát, és vetőgép szórja rá a tölteléket. A mulatságból hazafelé tartó csörötneki cigányok leülnek az árok partjára, és rétessel kártyáznak, a mákos rétes az adu. A többi őrségi búcsú szegényes, inkább csak ürügyül szolgál, hogy a rokonok és barátok összejöjjenek, és iddogáljanak egy kicsit.

Veleméren évente kétszer tartanak búcsút, Szentháromság napján és ma, augusztus huszadikán, ilyenkor még a régi templomot is kinyitják, és a kercaszomori plébános misét mond.

Délelőtt Nagyrákoson jártam, motorkerékpárral hoztak át Velemérre. Ahogy kászálódok le a hátsó ülésről, a búcsú sátrai felől egy átható basszus gurgulázó üvöltése hangzik fel. A dal szövegét nem lehet pontosan kivenni, csak az éneklő alakot látni, távolról úgy tűnik, mintha rendőr egyenruhát viselne. Majd meg kell nézni közelebbről is.

A búcsú nagyjából a közös kocsma- és üzletházra és a mögötte levő kis szabad térségre települt. A kocsma előtt csomagtartós autók parkolnak, nézegetem a névtáblákat: szinte kizárólag Vas megyei kereskedők és iparosok hozták le a portékájukat, a pestieknek nagyon kiesik ez a búcsú, még az útiköltséget sem keresnék meg.

Mindent elborít a műanyag-gyapjú keverékből készült kardigánok ázott szaga – ezek rejtélyes módon hatheti szárazság után is ázott szagot árasztanak magukból. Egy kalapos nagy tükröt rak ki az asztalra, ebben nézegetik magukat a vásárlók, kalapot keveset vesznek, inkább ellenzős Castro-sapkát. Szemem jólesően megpihen egy suszter vastag, becsületes csizmáin, nyersbőr cipőin, nyolckilós szandáljain, aztán hirtelen észreveszem az előbbi basszus hang gazdáját.

A téglavécé és a terménymérleg között állította fel a standját, kartonpapírra rajzolt üzleti táblát tett ki:

 

„Sz. ALADÁR SÁNDOR

KERESKEDŐ

ELSŐ SEGÉLY NYÚJTÓ

UTCAI + (a keresztet piros ceruzával rajzolták,

tehát Vöröskeresztnek kell érteni) BETEGGONDOZÓ

TISZTASÁGI ELLENŐR

OPERAÉNEKES

SZENTGYÖRGY (ez nem foglalkozás,

hanem a lakóhely megnevezése.)”

 

Ehhez képest a „szortiment” elég szegényes: kis zacskóban fekete napraforgómag, Inota-, Úttörővasutas-szelet, összeolvadt karamella és frutti. Minden darab egy forint, csak a Dohány utcából származó „Halvás csemege” kerül kettőbe.

Sz. Aladár Sándor fekete napszemüveget visel, és kissé átalakított rendőregyenruhát. A sapka még úgy-ahogy hiteles, leszámítva a hiányzó sapkarózsát, de a derékszíj valaha fűrészgépet hajtott, a gumibotot pedig vékony szíjból fonták. A felszerelést kiegészíti egy vöröskeresztes karszalag és a bal mellre kitűzött „kitüntetések”, a földművesszövetkezet és az erdei vándorgyűlés jelvénye, egy Halászbástyát ábrázoló tű és egy láncon lógó újévi szerencsepénz.

– Maga rendőr? – próbálok beszélgetésbe elegyedni vele.

– Nem, én csak a rendszerért mifene – ujjával rábök egy közelben álldogáló kopasz férfira –, maga tudja!

A kopasz bólint:

– Én igen, sokan tudják.

Egy öregember közeleg a büfévé átalakított tűzoltószertár felől, egy üveg sört hoz az árusnak:

– Megkérnélek, Aladár, énekelj valamit.

Sz. Aladár Sándor megissza a sört, aztán kiáll a porondra, a téglavécé mellé. Arcára szerény mosoly ül ki, megigazítja a derékszíját, és összefonja ujjait a melle előtt, újra felhangzik a gurgulázó basszusüvöltés, most már „érteni” a szöveget is:

 

Ej já
Ej anyám, já já
Ej já, ej já!

 

Leülök a kocsma mögötti lugasban, a tetejét előző nap fedhették be leveles ággal, mostanra már összeaszott, vastag sugarakban besüt a nap. Kérdezem a szomszédomat: – Mi történt ezzel az emberrel?

– Aladárral? Gyerekkorában egyszer megmutatta a fináncoknak, hogy az apja hol tartja az elrejtett pálinkát. Az apja megharagudott rá, a sarkánál fogva, fejjel lefelé, belelógatta a kútba, akkor ütődött meg szegény. Most ő a nagy szám, negyedóránként megénekeltetik.

Az „operaénekes” nyakán a nagy erőfeszítéstől megfeszülnek az erek, a mellén ugrál a gumis nyakkendő, egy hosszan kitartott hanggal fejezi be az áriát, meghajol, és visszatér a standja mellé.

Más attrakció nemigen akad, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy egy-két éves gyerekeket sörrel itatnak. Már megszokták, megszerették, ha elveszik a poharat a szájuktól, sírnak, a békesség kedvéért inkább még adnak nekik.

Két óra felé kijönnek a muzsikus cigányok, alkalmi társulás, a bőgős nyakába akasztott piszkos hordhevederrel cipeli be a szerszámát, a hegedűs a hóna alatt hozza, csak úgy, tok nélkül. Egy zöld vadászkalapot raknak ki maguk elé az asztalra meg egy doboz Kossuth cigarettát gyufával, és felhangzik a fülrepesztő infámis muzsika: „Bob úrfi hejh, legény a talpán…”

– Becsületes cigányok – mondja a szomszédom.

– Miért?

– Nem játszanak össze. Istenem, ilyen búcsút! Régen egy kis vásárt jobban megtartottak. A templomnál leterítették a pokrócot, lacikonyhán sütötték a húst, a fiatalok táncoltak. Igaz, akkor még a falu is más volt.

A kercaszomori plébános már végzett pásztori teendőivel, kollégájával, a bajánsenyei pappal sétálgatnak a sátrak között, intenek felém:

– Felmegyünk a templomhoz, nincs kedve megnézni?

Csatlakozom hozzájuk, így legalább elkerülhetem, hogy be kelljen mennem a határőrsre külön engedélyért, ugyanis a templom a szűkebb, ötszáz méteres határövezetben fekszik.

A kocsmától vékony mezei ösvény vezet fel a templomdombra, a plébános mellé szegődök, és Velemér múltjáról kérdezgetem:

– Honnan ered a falu neve?

– Több magyarázatot is hallottam, egyesek szerint az „emír” török katonai rangból, mások szerint szláv származék, és valami olyat jelent, hogy nagy béke. Veleméren kívül volt egy másik neve is, egy 1365-ös királyi adománylevél Sancta Trinitas, vagyis Szentháromságfalva néven említi.

A domb tetején egy temető mellett visz el az út, a sírok végében fejfaként faragott tölgyoszlopot állítottak, arra vésték rá a halott nevét és évszámait. Lekaparom egy oszlopról a vastag, szürke mohát, de alatta már minden betűt elmosott az idő. A temető fentről lefelé vonul, az erdő nyomról nyomra követi, a megsüppedt régi dombokat elborítják a fiatal fenyők.

Kiérünk a templom elé, hátratekert nyakkal felnézek: a legszebb kis román templomok közé tartozik, amit valaha láttam. Összefogott és célszerű, mint egy ökölbe szorított kéz.

A plébános közben a külső vaskaput vizsgálja:

– Megint feszegették, valaki fel akarja törni. Csak azt tudnám, minek.

– Ki építette ezt a templomot?

– Nem ismerjük az építő nevét, csak annyit tudunk, hogy a templom 1270 és 1290 között épült. Stílusában zömök, alapvetően román, de megfigyelhetünk néhány gótikus beütést is: csúcsíves ablakokat és mennyezetet.

A falakat zsalu között húzták fel, érdekes technikával: raktak egy sor téglát, oltatlan mésszel kevert folyami homokot szórtak rá, borkövet is kevertek hozzá, egy új téglasor következett, majd megint közegelő anyag. Néhány téglasor után jó bőven megöntözték a falakat, a borkősav felforrt, a mész megoltódott, és a téglasorok szinte egybeégtek.

Ha a fal elkészült, az állást és a zsaluzást lefűrészelték, de a beékelt gerendarészek a falban maradtak. A fa, mint ritkább közeg, biztosította a fal szellőzését, mikor kirothadt a kövek közül, kialakultak ezek a lőrésszerű szellőzők. A csatlakozó falak kötését pedig az élekre illesztett faragott kövekkel erősítették.

A torony majdnem két méter vastag alapon nyugszik, az egész épület masszív, hosszú századok alatt alig néhány centit süllyedt.

Kívül-belül festve volt, a külső díszítésből már csak egy Szent Kristóf jelenet maradványai láthatók: a szent a gyermek Krisztust tartja a vállán. Ő azért került ide, mert egy középkori hiedelem fűződik az alakjához: ha egy keresztény ember meglátja Szent Kristófot, aznap nem halhat meg erőszakos halállal.

A freskókat Aquila János készítette 1378-ban. A reformáció idején állítólag lemeszelték őket, a templom falán fennmaradt egy kivonási művelet: 1634 – 1378 = 254, valaki kiszámolta, mennyi ideig „éltek” a festmények. A templom 1732-ben került vissza a katolikusok kezébe.

Senki sem gondozta az épületet, fokozatosan tönkrement. 1808-ban beszüntették az istentiszteleteket, átmenetileg – mondták, de ez az átmenet jó száz évig tartott. A templom teteje beomlott, a falak ormán nyír- és fenyőfa nőtt, a romok között marhákat őrző gyerekek játszadoztak.

A pusztulás csak egy szerencsével járt, az eső lemosta a freskókat takaró mészréteget, feltűntek az eredeti színek, így talált rájuk Rómer Flóris nagyváradi kanonok, a híres régész. Mozgalmat indított a freskók megmentésére, ennek eredményeként 1937-ben a lehetőséghez képest helyrehozták a festményeket, de az egész templomot csak 1965-1968-ban restauráltatta az Országos Műemléki Felügyelőség, ha jól tudom, hatszázezer forintért.

Beljebb megyünk, a kapuszínből két lépcső vezet be a templom hajójába.

– Miért kell minden templom belsejét hajóformára kialakítani?

– Már a negyedik század végi apostoli rendelkezések is tartalmaznak olyan utasítást, hogy a templom lehetőleg hajóra hasonlítson, Noé bárkáját szimbolizálja a vízözönben, Péter hajóját, melyről Krisztus prédikált, és így tovább.

Néhány freskóból csak egy-egy színes folt maradt meg, csak elképzelni tudjuk, milyen lehetett például Szent Márk jelvénye vagy Szent Lukács szárnyas tinója. Elég hiányos Aquila János önarcképe is, itt Velemérben magyar ruhában, kucsmásan, oldalán görbe karddal ábrázolja magát, Ausztriában viszont német ruhás önarcképeket festett.

– Ki volt ez az Aquila János?

– Olasz családból származott, de Stájerországban született, Regede környékén. Sokat vándorolt, dolgozott Firenzében, 1378-tól pedig Magyarországon. Nem tudjuk, itt lakott-e nálunk, vagy csak átjárt határ menti falvainkba.

Mint annyi más templomfestő, ő is a biblia írott szövegét akarta helyettesíteni freskóival, hogy az olvasni nem tudó nép is hozzáférjen a történetekhez és a szimbólumokhoz, ha meggondoljuk, az volt az igazi Biblia Pauperum, a szegények bibliája.

Aquila művészetén nem látszik kora szellemi életének megújulása, semmi jel sem mutat arra, hogy elsajátította volna a festészet új felfogását a természet valósághű ábrázolásáról. Ő még úgy fest, mint az előző nemzedékek, nála minden festészeti megoldás egy-egy skolasztikus tételen nyugszik. Apróság, de jellemző, hogy a templomban öt Jézus- és öt Mária-ábrázolás található, azért pont öt, mert a nevük öt betűből áll.

Kühár Flóris atya a templomról írt tanulmányában kifejti hogy a freskók tartalmukat tekintve is a dogmatika három fő része köré csoportosulnak: Verbum Incarnatum, Christus Salvator, Christus Index, vagyis „az ige megtestesült, a kereszthalál által ment be a dicsőségbe, és lett élők és holtak bírája”.

A három fő téma valóban Jézus születése, életútja és az ítélkező Jézus, aki jobb kézzel az Atya birodalmába küldi a jó lelkeket, ballal pedig az örök tűzbe a rosszakat. Némi vigasztalásul a kárhozottak oldalán egy szerzetes prédikál.

– A freskókban azért nem győzött maradéktalanul a skolasztika, nézze csak meg a napkeleti három királyokat, akik az újszülött Jézus üdvözlésére indulnak, az egyikük solymászkesztyűt visel.

– Ez miért fontos?

– Írások maradtak fenn arról, hogy az Őrségben a karácsony valaha pogány sólyomünnep volt, a sámánok ilyenkor röptették a madarakat. Aquila a solymászkesztyűt is belefoglalta az ünnep új jelentésébe, ezzel a régi hitnek is tett egy kis barátságos engedményt.

Nézegetem a freskókat, próbálom megállapítani, milyen festő lehetett Aquila János? A Sirály író alakjának sírfelirata jut az eszembe: „jó író volt, de egy Turgenyev nem volt”, az elemzések és méltatások őt sem sorolják a festészet Turgenyevjei közé. Kompozíciói nem állnak meg a maguk lábán: Gábriel főangyal köszönti Máriát, de a gyengébbek kedvéért „hangosítja” is a képet, kezének két ujját V alakúra tárja szét (a latin „verbum”, vagyis „szó” kezdőbetűje), innen tekereg elő a megkopott írásszalag, mindenütt feliratok egészítik ki a jeleneteket.

Bár, ha meggondoljuk, hogy festés közben egymillió megkövesült dogmát kellett a fejében tartani, talán szigorú papi szemek lesték ecsetjének vonásait, a „szolgálati szabályzat”-tól való eltéréseit azonnal a fejére olvasták és helyrehozatták vele, ha mindezt meggondoljuk, lehet, hogy igazságtalanul mondtunk kemény ítéletet Aquila János festő fölött. Ki tudja, mire vitte volna, ha szabadon választhatja ki témáit, megoldásait, mi rejlett benne, ebből talán kedvenc kutyája sejthetett valamit, melynek képét felfestette a torony ablakára, hogy legalább az láthassa a mezőket és a sűrű őrségi erdőt.

 

Vakarcs Kálmán nyugalmazott gimnáziumi tanár – némely embernek nincs szerencséje a nevével, mert állítólag olyan alacsony növésű volt, hogy bottal húzta le a magasabban felszerelt kilincseket – 1938-ban a következő képet festi Velemérről: „A községben a régi boronás faházak lassanként elpusztultak, de azért még sincsenek ott rendes, szabályos utcák, hanem csakis szerek, szegek: Botszeg, Gyenessék szere, Vasok szere, amelyek a letelepült családoktól kapták nevüket.”

„A nép kedvelt tápláléka volt mindig a gyümölcs, különösen a »sózókörte«, amelyet télen meg is szárítanak. (Érdekes adalék a néplélek változásaihoz, hogy a kedvelt tápláléknak kinevezett szárított sózókörte a felszabadulás után szinte teljesen eltűnt a velemériek étlapjáról, tudniillik akkor már volt annyi pénzük, hogy tudtak venni cukrot.)

A veleméri ember egyszerű, kedélyes, szíves vendéglátó, értelmes és jó benyomást tesz az idegenre, de az egykének hódol, s ezért alig van gyerek a községben. Régi szokásaihoz híven ragaszkodik, a paszitát két-három napig is megünnepli. Az idősebbje babonás, a pénteket szerencsétlen napnak tartja, sokan még ma is hiszik, hogy a rosszakaratú emberek szemmel verik meg az állatot. Népviselete már a múlté, ha a veleméri asszony ma sző, akkor menten becseréli gyári portékára.”

Ezt a leírást még egy gyermeteg tájszógyűjtemény egészíti ki, Vakarcs ilyeneket talál: toll = pihe, kövér = zabált, barkás fűz = cicu-macuka.

Sokkal többet árul el Velemérről egy 1947–1948-as felmérés. A gyűjtő magánember volt, fel akarta térképezni az Őrség szociális viszonyait, saját pénzét és idejét ölte ebbe a munkába, kérdőíveket állított össze, kinyomatta, és kiosztotta a tanítóknak. A tanítók kitöltötték – néha utánanéztek a dolgoknak, néha csak úgy becslés alapján – és visszaküldték a lapokat. A gyűjtő nem jutott el az adatok összegezéséig, az Őrséget közben határsávvá nyilvánították, és egy hasonló felmérés kémgyanús akciónak számított volna. Az anyag „ömlesztve” a szombathelyi levéltárba került, néhány kérdőívet magam is elolvastam és kijegyzeteltem.

Az egyik veleméri ház udvarán összegyűlt négy-öt gazda, a szomszéd készülő fűrészgépét nézegetik, közéjük állok, és csak úgy, próbaképpen felteszem a régi felmérés néhány kérdését:

– Mekkora Velemér határa?

Ez nem változott: akkor is, most is 1456 katasztrális hold.

– Hány ház van?

– Most hetven, mit írnak, régen mennyi volt?

– Száztizenöt.

– Az sok, az csak úgy jöhetett ki, ha az is bele volt számolva, amelyik épphogy állt a talpán. Tíz év múlva még negyven ház sem lesz Veleméren, ahol lakik valaki.

– Hány ház épült fából, hány téglából?

– Írjon tizennégy faházat, ötvenhat téglaházat.

– Hányat fedtek be szalmával?

– Olyan már nincs.

– Hány szorul tatarozásra?

– Ritka a hibátlan, jó ház, talán minden tizedik. Sokat kell támogatni gerendával, kívülről be sincsenek pucolva.

– Bevezették-e valahová az angolvécét?

– Csak a régi csendőr tiszthelyettes szereltette be magának, de most már ez az egy is lepusztult. Fele budi tégla, a másik fele fa.

– Most hány családnak nincs saját földje?

– Hatnak.

– És mekkora a legnagyobb birtok?

– Húsz hold, de az egész faluban csak két embernek van többje tizenöt holdnál.

– Hány analfabéta lakik a faluban?

– Csak egy: a Both Lajos Vilma, de ő is ismer néhány betűt.

– Hányan végeztek magasabb iskolát?

– Egy agrármérnök és egy felsőfokú technikus került ki a faluból, és még hárman érettségiztek. Most hárman járnak Körmendre középiskolába.

– Valaki itthon maradt közülük?

– Senki. Egyikük itthon lakik, de az is eljár a szentgyörgyvölgyi téeszbe.

– Vallás?

– Még mindig a református vallás uralkodik, de a jövevények leginkább katolikusok.

– Anyanyelv?

– Egységesen magyar, ide még látogatók is ritkán jönnek külföldről, nemhogy betelepülők.

– Mennyi könyvet szoktak vásárolni?

Lesújtó kifejezés ül ki az arcokra:

– Én nem veszek semmit.

– Én sem, még az kellene, hogy könyvekre költsek.

– Én minden évben veszek egy könyvet, és télen elolvasom, tavaly a Méhek között című szakkönyvet, tavalyelőtt a Kis Méhészkönyv-et.

– 1948-ban összesen csak egy rádiót írtak be, most hány háznál van?

– Inkább azt kérdezze, hánynál nincs, vagy tíz helyen. Tévét is vettek már tizenkettőt. Újság is jár mindenhová, de az már nem biztos, hogy emberek elolvasni is ráérnek.

– Mesterember van a környéken?

– Ember van: egy kovács, egy suszter és egy olyan is, aki háromféle ipart szerzett, de már egy sem dolgozik itthon. Mindent magunknak kell előállítani, a télen még tábori fújtatót is barkácsoltam, villannyal hajtatom.

– Térjünk át a gazdaságra. Hány tehenet tartanak a faluban?

– Ha járt a határunkban, láthatta, hogy a réteken mindenütt ott rothad a széna, ez is mutatja, hogy kevés a tehén, talán száz darab lehet az egész faluban. Napi hét-nyolc liter tejet adnak, ahol igázzák őket, csak öt litert.

– Maguk mennyi tejet isznak?

– Azt sokat, sokszor víz helyett is, mert itt a legtöbb embernek rossz a gyomra: savas, hurutos.

– Lehet, hogy nemsokára még többet iszunk majd. Ahogy a téeszek tehénállománya megnő, az állam nem fogja tőlünk megvenni a tejet, nyolc-tíz kannáért nem küldenek ide gépkocsit.

– Szerszámokkal hogy állnak?

– Jó szekér ötven sincs a hetven háznál, nekem is van öt, de csak kettőbe tudok befogni. Eke is van ötven, de háromból hoznak össze egyet, hogy szántani lehessen. Majdnem mind favázú, ha valami eltörik benne, vagy Jugoszláviából hozatunk alkatrészt, vagy magunk vágunk ki lemezből. Henger három van a faluban, mind fából.

– Gépek?

– Négy vetőgép, de még sokan vetnek kézzel is. A komolyabbak közül ez az egy Zetor, amire most szerelek fűrészt. Szombathelyen vettem egy szerelőtől kéz alatt tizenhatezer forintért, nagyon legyengült már, a harminc lóerőből legalább hatot-nyolcat leadott.

– Cséplőgépet nem tarthatunk, kis gépeket pedig hiába rendelünk, nem szállítják le. Csak nézzük innen, hogy a határon túl milyen ügyes kis traktorokat használnak a rokonok.

– Egészségügy, táplálkozás következik. Hányan alszanak egy ágyban?

– Régen ketten-hárman is aludtunk, de most már mindenki a sajátjában. Ahogy fogy az ember, még felesleges ágyak is maradnak.

– Hány tüdőbajos ember lakik Veleméren? A régi kimutatás tizennyolcat említ.

– A régiek közül vagy nyolc maradt, új beteg nincs. Van viszont tizenöt-húsz részegesünk, több is volna, de nincs hozzá anyagi körülmény.

– Mennyi bor terem és milyen tőkén?

– Négy-öt hektó családonként, mind direkttermő: noha, cormin, százszoros, otelló.

– Engedik?

– Hatóságilag megtűrik. Meghozták az ítéletet, hogy ki kell vágni, de határidőt nem szabtak. Pálinkát is főznek a hetven házból legalább hatvannál, mindenütt húsz litertől fölfelé. Szilvát vagy vegyes gyümölcsöt használnak, az átlag szeszfok ötvenegy.

– A cukorfogyasztás?

– Sok száz százalékkal nőtt. Azelőtt tíz deka cukrot vettünk a Konzumnál, és kitartott egy hétig. Most visznek egyszerre egy zsákkal.

– Miért kell ennyi?

– A legtöbben raknak a mustba. A noha hektoliterenként tíz kiló cukrot is elbírna, de két kilót mindenki tesz bele, ennyi kell a szeszfok javításához.

– Méz?

– Minden család eszik egy kicsit. Mióta a hajdina megszűnt, nincs méhlegelő, vándorolni meg senki sem jár el.

– Fürdés, tisztálkodás. Fürdőkád van a faluban?

– Még ott is, ahol a vizet sem vezették be. Szappan helyett inkább mosóporokat használunk, én is egész tarisznyával hozok fel a boltból.

– Milyen gyakran váltanak fehérneműt?

– Inget három-négy naponként.

– Vagy amikor leszakad – teszi hozzá valaki.

– Tiszta ruhát vasárnap veszünk.

– Fogmosás?

– Ha valahová megyek, vagy vasárnap. A fiam már gyakrabban.

 

Sétálunk a határban, hallgatom a kísérőm magyarázatát:

– Itt jobbak a földek, mint Gödörházán vagy Magyarszombatfán. Ott savanyú a föld, itt humuszosabb, vastagabb. Csak az a baj, hogy hozzánk már kezdenek betörni az Alpesek nyúlványai, sok a kavics.

– Kinek volt itt a legtöbb földje?

– Olyan túl nagy birtok nem alakult ki, Antal Józsefnek volt száz holdon felül, két cselédet tartott, és még pásztorgyerekeket is. Sokan gazdálkodtak huszonöt-harminc holdon, ezek voltak a vezető emberek, szegény embert nem engedtek maguk közé. Itt is lakik egy régi elöljáró, ha akarja, bemehetünk hozzá.

A megszokott őrségi kép fogad minket: egy öreg házaspár ül a sötét konyhában, dolgoznak valamit, készséges mozdulatokkal letakarítják a piszkos edényeket az asztal sarkáról, hogy le tudjam tenni a jegyzetemet.

– A bácsi hány éves?

– Hetvenhat.

– Mikor volt utoljára színházban?

– Az első világháború idején, azóta csak Oroszországban jártam színházban, mikor hadifogságba estem.

– És a néni?

– Én még nem láttam színházat.

– A parasztember nem ért rá az ilyesmire, dolgozni kellett a kenyérért. Akkor még a kukoricánkat megette a fű, búza négy-öt mázsa termett egy holdon, az is tele volt „vaduc”-cal. Eljártunk Somogyba csépléshez dolgozni, onnan hoztunk egy kis kenyérrevaló rozsot. Mikor mentünk volna színházba?

– Most már a szomszédos Szentgyörgyvölgyre minden hónapban kijár a Déryné Színház.

Nincs válasz, keressünk új témát.

– Nagy érték volt a föld?

– A föld volt a parasztember élete. Simon Dani elpotyázta a földjét, Balogh Károly megette-megitta, község szegényei lettek, háztól házig tartották őket. Minden reggel más helyre mentek ételért, és vásottabb ruhákat is kaptak. Ezt a sorsot akartuk elkerülni. Az a nagy ivászat nem volt, ami most, sört egy esztendőben kétszer ivott Velemér község: a két búcsúban. Szórakozóhely nem is volt, ha kiment az utcára, nem talált ott senkit, mindenki dolgozott, nálunk szorgalmasabb volt a nép, mint a Külső-Őrségben.

– Magának hány holdja volt?

– Apám után kaptam tízet, anyám után ötöt, öt holdat meg a feleségem hozott magával. Én csak másfél hold erdőt szereztem hozzá a métneki határban, ennek a másfél holdnak köszönhettem, hogy 1949-ben kulák lettem. A hetvenöt veleméri gazda közül huszonhatot listára vettek, hat családot ki is telepítettek.

Aratás után nem hozhattuk haza a termést, hanem a telkek végén kialakítottak négy-öt „kulákszérű”-t, oda kellett hordanunk, és addig csépeltünk éjjel-nappal egyfolytában, amíg a végére nem értünk.

Csak akkor enyhült a helyzet, mikor ránk is szükség lett a téeszben. Egyszerre három téesz is alakult: „Őrség”, „Május l.”, „Búzakalász”; én a „Május 1.”-be kerültem. Eleinte küldték a pénzt, azt hittük, hogy állami támogatásnak adják, csak amikor feloszlottunk, derült ki, hogy hitel volt, én tizenkétezer forintot fizettem, akadt olyan, akire százezer forint adósságot róttak rá.

Az első elnök, a Hermán Ernő, ígért mindent, de aztán sikkasztott az Áfész vagyonából, elvitték. Nem volt fegyelem, széthordták a termést, aki többet vitt, annak több jutott. A pénzből úgysem lehetett megélni, egy évben három-négyezer forintot kaptunk.

A gondozók is elloptak minden takarmányt, mikor feloszlott a téesz, és vittük haza a disznókat, útközben össze-összedőltek, nem tudtak menni sehová a gyengeségtől.

Négy év után léptünk ki a téeszből, több földet adtak vissza, mint amennyit bevittünk, így is maradt vagy hetven hold tanácsi tartalékban. A saját birtokomból hat holdat kiadtam a szentgyörgyvölgyi téesznek kishaszonbérbe, a maradék tizenötön magunk gazdálkodtunk. Tartunk három tehenet, egy üszőt meg egy borjút. Idén nem adtunk el nagyobb állatot, de tavaly kettőt is. A tejpénzből bejön évi tizenötezer forint, a két borjúért kaptunk ötezret, a két nagyobb állatért huszonötöt, emellett van még a tojás és a termény is.

Nekem nem kell több kereset – a fogas felé mutat –, van egy ruhám, ha meghalok, ezt húzzák rám, meg egy öltöny, ha valahová megyek. Harminc vagy negyven éve vettem egy nagykabátot, ez is kitart, mert nem használom, hitvány foltos kabátban járok télen. Csak az az egy baj van, hogy nálunk is elfogy a munkaerő.

– Hány gyerekük van?

– Egy fiunk.

– Annak idején nem akartak több gyereket?

– Velemér olyan falu volt, hogy senki sem akart különbözni a többiektől. Mikor kinevették azt, aki először használt vetőgépet, sokáig nem mert venni senki. Így voltunk az egykével is, én is egyetlen gyerek voltam, a fiam is, ha valakinél kettő három született, már kibeszélték.

– És a fia már megnősült?

– Még nem, pedig már negyvenéves. Sajnos, idegbajos, dolgozik, mint egy állat, hajt minket is a dologra, de nem beszámítható, egyedül nem tudja majd vinni a gazdaságot. Ha ezt tudom előre, eladtam volna a földet, akkor, mikor még ért valamit. Veleméren legalább öt ilyen „egykés” fiú nem nősült meg, sehol sem lesz utód.

 

Kerülgetjük a gyümölcsüket hullató szilvafák ágait:

– Azt nem mondták el, hogy mibe őrült bele a fiuk?

– Nem.

– Egy szegény lányt akart elvenni, de a szülők nem engedték. Kicsúfolták a lányt: mit akarsz te ettől a hosszú dolmányostól? A gazdák csak azt becsülték, aki nagykendőben járt, mert az jobban tud hajladozni, dolgosabb, mint aki kabátot visel. A lány várt egy darabig, aztán megunta, és férjhez ment máshoz. A fiú meg idegbeteg lett, ha berúg, baltával kergeti ki a szüleit a házból.

– Nem nézhetnénk meg egy sok gyermekes családot? Van ilyen Veleméren?

– Egy-kettő azért akad, az egyik itt lakik a közelben.

 

A szoba „padlója” agyagos, vizes meszelővel szokták felsöpörni, akkor nem porzik.

– És nem lesz nedves?

– Soha nem nedves, nagyon száraz.

– Mennyibe kerülne, ha feldeszkáznák?

– Három-négyezer forintba.

– Nem érné meg?

– Az egész ház nem ér annyit. Még 1899-ben csinálta az édesapám, minket még kiszolgál, de eladni már nem tudnám. Legalább öt ennél különb ház áll a faluban eladatlanul.

Az ötször négyméteres szobában három ágyat helyeztek el, jelenleg öten alszanak rajtuk. Az egyik ágy fejénél igen tépett szovjet teababa ül, ez az egyetlen dísz. A rendetlenség itt is leverő: a gyerekek ruháit szétdobálták a székeken, az asztalra kancsóban noha mustot tettek, rajokban szállnak rá a legyek. A falon felhúzós óra, az időtől függetlenül néha találomra csönget egyet.

– Maguk hányan voltak gyerekek? – kérdezem az apától.

– Mi csak hárman, de nekem öt sikerült. Nagyon sokan kigúnyoltak: megint már gyerek lesz? Inkább lovat csinálnál, abból több haszon volna! Hogy tartod el őket? De azért csak felnőttek.

– Mi lett belőlük?

– A legnagyobb gépkocsivezető Zalaegerszegen. Most katona, két hónapja van még hátra, ha leszerel, ide jön haza. A második erdész volt, most sofőriskolára jár, ő itthon lakik. A harmadik lány, az erdészetnél dolgozik, menyasszony, az új borral férjhez megy.

– Ki veszi el?

– Bajánsenyén egy erdőgazdasági dolgozó, ő is már harmincéves, egyedül él az anyjával.

– Milyen hozományt ad vele?

– Két dunyhát huzattal – négyszeleset –, négy vánkust, négy lepedőt, nyolc-tíz öltő ruhát. Meg, amit keres az erdőn, viszi magával. Tíz-tizenkétezer forint az idei jövedelme, vegyenek olyan szekrényt rajta, milyet ők akarnak.

A másik lányom Kercára ment férjhez, a téesznél állatgondozó, a legkisebb fiú itthon dolgozik az erdészetnél, fát vág, nyiladékot tisztít ezer-ezerkétszáz forintért.

– Miért nem tanult legalább az egyik gyerek?

– Nem akartak.

(Azért nem tanultak – mondta később egy veleméri ember –, mert az anya nem engedte elmenni őket, kellett a fizetésük itthon.)

– És a gyerekek fizetésén kívül miből élnek?

– Van tíz holdam, csak a feleségem és én dolgozunk rajta, ha mi nem műveljük, akkor ott marad, a gyerekek nem nyúlnak hozzá.

Tartunk négy állatot: három tehenet és egy szerződéses üszőt, ez hozza a pénzt. Évente két disznót vágunk és húsz-huszonöt baromfit. A hús elmegy ünnepen és erősebb munkáknál, más nincs, a mi boltunkba nem hoznak marhahúst vagy szalámit, még szalonna sincs elég. Mindennap veszünk két kiló kenyeret és egy fél kiló cukrot, beleteszik kávéba, teába.

– Ital?

– Van százhúsz négyszögöl szőlőm, terem rajta háromszázötven liter noha. Ledaráljuk a szőlőt, kipréseljük, február-márciusban egyszer lefejtjük, és kész a bor.

– Pálinka?

– Eddig úgy húsz litert főzettem évente, de most megszűnt a feles főzés, ki kell váltanunk az egész pálinkát. Hatvan-hetven forintba jön így egy liter, annyit meg nem ér, inkább rothadjon ott a fa alatt a szilva meg az alma.

Búcsúzásnál még egyszer körülnézek:

– Tévéjük nincs?

– Nem is kell. Kicsi a lakás, meg rontja a szemet.

 

Néhány gazdaság, főleg a régi középbirtokosoké, kulákoké ma is tartja magát, sőt igyekszik lépést tartani a fejlődéssel. Behozatták az ipari áramot – átlag tízezer forintba került, és külön ötezer a szerelés –, fűrészgépet, szecskavágót hajtatnak vele. Sok helyütt a vizet is bevezették hidroforos megoldással, az egyik gazda olyan forrásból kapja a vizet, mely 1,70 méterrel magasabb, mint a házának a talaja.

Ami szokatlan: lovat is szép számmal lehet találni, Veleméren legalább huszonötöt tartanak.

– Ahol nincs téesz, ott kell a ló a gépek helyett – mondja A., egy öreg gazda –, szántás, fuvarozás nem megy nélküle. Mikor megsántult a tehenem, mondtam: veszek én is egy vén dögöt. Mindent lerúgott magáról, mert viszketett a csatlója, de azért így is sokat segített.

Már elmúltam hetvenéves, a kézi munka: a takarás meg a kaszálás nagyon megfog, ezt nálam nem lehet géppel végezni, kavicsos és homokos a talaj, eltörne a gép.

– Mennyi földje van?

– Most már hála Istennek csak két hold szántó és két hold rét, elég az kettőnknek az öregasszonnyal, de volt valaha negyven hold is. A tanácsnál engem raktak a kuláknévsor elejére, és jöttek a zaklatások.

Egy tehenet kellett volna leadnom, de nem volt felesleges, egyszer csak látom, hogy Marton Sándor hajt egy öreg tehenet.

– Add el nekem!

– Minek neked egy ilyen öreg tehén?

– Leadni.

– Leadom a nevedben, de nekem meg be kell vinnem egy tinót.

Az én istállómban állt egy tinó, kicseréltük.

A három tehenem után ezer liter tejet kellett volna beszolgáltatnom, mivel a tehenek nem hugyozták a tejet, kétszáznyolcvan literrel elmaradtam. Bíróság elé vittek, ezer forint pénzbüntetést kellett fizetnem, és elítéltek négy hónapra.

A bernátkúti célgazdaságba vittek, az első nap be akartak osztani kaszáláshoz. Majd hülye leszek! – gondoltam magamban, és azt mondtam, hogy nem tudok kaszálni.

– Milyen paraszt volt maga?

– Volt nekem annyi, hogy learatták helyettem.

Inkább kőművesek mellett dolgoztam, jó munka volt, megmaradtam volna ott holtomig, később sokszor visszasírtam azt a békességet.

Neveltem két malacot, karácsony előtt le akartam ölni, december közepén jöttek, és elvitték mind a kettőt. Ha már ott voltak, felrakták a hordóimat is valami elmaradt adó fejében, a fuvarost egy hétakós hordóval fizették ki. És ez így ment három évig, nem vághattunk disznót, mert decemberben mindig jöttek és elvitték.

Lementem reggel a boltba, álltam egy órát, de nem kaptam kenyeret, Sebők, a párttitkár megtiltotta:

– Kuláknak nem jár kenyér.

Elek, a boltos intett, hogy ne törődjek vele:

– Menjen csak félre, majd dobok magának az ablakon keresztül.

Máskor bejön hozzám egy magyarszombatfai katona:

– Van bora, öreg?

Adtam neki, kaptam érte egy kocka vajat meg egy kocka zsírt.

Zsírt volt a legnehezebb szerezni, pedig messzire eljártam érte. Bemegyek egy szentgotthárdi boltba, megállok hátul, megvárom, amíg a segéd megszólít:

– Maga belsővidéki?

– Igen.

– Mi kellene?

– Zsír.

– Várjon, gondolkodom.

Hogy segítsek gondolkodni, fizettem neki két üveg bort.

– Mennyi zsír kell?

– Tíz liter.

– Én adok, de hogy viszi haza? Ha megtalálják magánál, börtönbe kerül.

Eldugtam a kocsin, szerencsére, nem kutattak át.

Én kihevertem azokat az időket, az idén termett harminc mázsa búzám, tíz mázsa rozsom, húsz mázsa zabom. Látta az istállómat: a lovon kívül tartok két tehenet, két bikaborjút és egy üszőt. De Velemér községnek vége van, egyszer s mindenkorra. Tavaly egy gyerek sem született, ötven év múlva nem talál embert a faluban, erdőterület lesz, már most is felveri a rétet a fenyő.

 

Az 1970-1971-es tanévre a veleméri iskolába összesen hét gyereket írattak be, a negyedik osztály jelentkező hiányában el sem indult.

– Azt szokták mondani a faluban, ha nekem magamnak nem volnának gyerekeim, becsukhatnám az iskolát – jegyzi meg a tanítónő félig nevetve, félig szomorúan.

– Mindig ilyen kevés gyerek volt?

– Húsz évvel ezelőtt, mikor én idekerültem, már igen fogyott a gyerekek száma, de még mindig tizennyolc-húszan tanultak az alsó iskolában.

– Mennyien mehettek el azóta a faluból?

– Legalább negyven-ötven pár és vagy harminc fiú is elnősült. Csak 1960-tól 1969-ig ötvenhét fővel csökkent Velemér, ez a falu lakosságának a negyedrésze.

Az iskola egyetlen terme tölti be a kultúrház szerepét is, a tanítónő egyúttal a helyi művelődés irányítója is. Nehéz közegben mozog, de próbálkozik: egy nagy füzetben összegyűjtötte Velemér hagyományait és újabb történelmének főbb adatait. Az anyag elég szegényes, Veleméren senki sem pazarolta idejét dalok vagy mesék faragására, csak néhány strófa maradt fenn. eme egy mutatóban, a falu első biciklistáját gúnyolja ki:

 

Varga Jóska a nevem
Bicikli a szekerem,
A hídra felszaladt,
Egy kis sárban megakadt,
Varga Jóska elhasalt.

 

Beszámol a gyűjtemény a régi törvénykezési szokásokról: a huszonöt bot volt a kisebb büntetés, az elzárás a nagyobb. Aki lopott valamit és lebukott vele, rákötötték a hátára, és végigvitték a falun.

Választani Körmendre jártak, a pártok és a képviselők nevét nem ismerték, csak annyit tudtak, hogy a jobbpárt az uraké, és ők jól fizetnek, a balpárt a szegényeké, és ott nem adnak semmit, a velemériek körében mindig elsöprő jobbpárti többség alakult ki.

A legújabb dátumok: 1949-ben alakult meg az első téesz, 1961-ben kaptak villanyt, 1969-ig működött önálló tanács a faluban.

– És a kultúra hogy áll?

– Kéthetenként egyszer rendezünk filmvetítést, két-három ember jön el. A református templomban havonta egyszer tartanának istentiszteletet, a pap kijön, látja, hogy üres a templom, hazamegy.

 

A göröncsér háza elhanyagolt, a trágyát valaha középre hordták, de már szétterült a fél udvaron, a küszöbön rongyokba burkolt öregasszony a sarat dörzsöli le a tavalyi krumpliról, mellette félszemű, tarka kutya vakaródzik. A ház oldala kidőlt-bedőlt.

– Nem hozatja rendbe?

– Nem érdemes – mondja az öreg göröncsér –, van nekem saját házam, ahol a feleségem lakik.

– Miért nem laknak együtt? Összevesztek?

– Nem, csak tíz évvel ezelőtt gyöngülni kezdett az anyám, és én nem akartam magára hagyni, inkább átköltöztem hozzá. Olvasni szoktam, hogy tíz gyerek, közte mérnök, orvos nem tudja eltartani az anyját, hanem beteszik valami otthonba. Ez itt nálunk még szégyen lenne. Ha az anyám elpusztul, átmegyek majd a feleségemhez, de addig ki kell tartani.

– És hogy találkozik az asszonnyal?

– Napközben megkeressük egymást. Ő mos rám, meg az anyámra is. Megérti. Lecsökkentettük a gazdaságot, egy lovat tartunk, ennyi az egész. A ház nem sokat ér, a szár kilátszik a meszelés alól.

– A műhelye itt van?

– Igen, én magam építettem a kemencét. Most virágcserepet, csirkeitatót készítek a szakszövetkezetnek, bográcsokat a cigányoknak, hat forintot adnak egy darabért, egyszerre négyszázat is elvisznek. Megtanultam Vöröstől a padlóvázát is, de nem szívesen foglalkozom vele, nem passzol a kemencébe. A múltkor kiégettem egyet; a senyeházi orvosnak vittem ajándékba.

– Régen itt is volt annyi göröncsér, mint Gödörházán?

– Akárhol nyitja meg a régi dombokat, mindenütt cserépedények jönnek elő, a falu háromnegyed része agyagba dolgozott.

Az öregek, azok voltak a mesterek, mi segítők sem lehetnénk mellettük. Egy régi inasnak addig még fütyülni sem volt szabad a műhelyben, amíg a fakés nem búgott a kezében. Aki mostanában tanul, az sem sokat ér. Elmegy, levizsgázik, történelemből megkapja a bizonyítványt, de ha odaállítják a korong mellé: csinálj egy bugyigát, akkor óne vájt.

Régen a forma vitte az edényt, most meg a formátlanság. Most az áru mennél csicsásabb, annál jobb, de csapnivaló festéket használnak hozzá, egy évig sem tart ki. Én, ha már meguntam egy tálat és odaadtam a kutyának, annak még mindig olyan volt a belseje, mint az új.

– Hogy kerestek a göröncsérek?

– Régen jól, amíg Somogyba jártunk. Egy úton tizennyolc teli zsákot kötöttem meg, most cséplésnél sincs annyi. Dióval teletöltötték az edényt, mákkal félig. De ahogy feltalálták a malomellenőröket, a szállítás tilossá vált, most már Somogyban sem eszik senki őrségi cseréptányérból.

 

– Hatvanhét éves vagyok, szép idő, sok fejfa van a temetőben, amire ötven-hatvan évet írtak. Amikor én születtem, a föld még aranybánya volt Veleméren és nem megölő gyilkosa az embernek. Akkor százhetven körüli házszám volt a faluban, ha tíz év múlva tetszik jönni, megpihen majd, amíg szomszédból szomszédba ér. Sokszor nem tudok aludni éjszaka, azt számolom, ki hagyja el még a falut.

Pedig nem lehet szebb vidéke az országnak; a belső oldalon megnőne a gyümölcs, csak a régit ki kellene vágatni, és a határ helyett szanatóriumokat kellett volna építeni. Ezt hozza a fejjel való fejetlenség, kipusztul a falu.

Az én koromban az állam még nem adott pénzt a gyerekért, mert akkor úgy jöttek volna a gyerekek a feleségemtől, mint az óvodából, de a mai fiatalság még pénzért sem vállalja. A mai fiatalok el vannak rontva, ahogy lemegy a nap, és nem látni az arcomat, már nem is köszönnek, pedig a köszönés nem a barátomé, hanem a mennybe megy a jóistenhez.

A kommunizmus olyan, mint a májusi favirág, még nem tudni, mi lesz belőle. 1945-ben volt finom propaganda, kiraktak egy plakátot: egy mérleg rajta, egy mázsa búza egyenlőre áll egy csizmával. Aztán három mázsa árából sem lehet venni.

Úgy ígérgetnek, mint régen a követek:

– Tudom én, mi a maguk baja!

– Mi?

– Vasút kell. Meg is lesz.

Egy darabig hittem nekik, de a hatodik követnél meguntam:

– Nem kell vasút!

– Miért?

– Tudja az Isten, tönkreteszi a határt az a sok sín.

Az volt a legbutább ember, aki először adta a fiát parasztinasnak. Ha az enyém volna a két nagynéném erdeje, amiből most is nyolcszáz köbméter bükköt vett le az állam, én sem csinálnám, összemetélném a kapanyelet, mindent, csak egy lovat tartanék, hogy a szomszéd faluba járjak vele.

De hát így kínlódnom kell a földdel, az öreg feleségem meg velem kínlódik. Legalább volna egy harmincéves vőm, akit hajthatnék, de csak egy fiam van, az is elment Szombathelyre sofőrnek. Ketten, öregek műveljük a tizennégy holdat, egy lovat, két tehenet, két borjút, három disznót tartunk, és még csirkéket is. Este munka után még nekiállunk vargányát vágni, befűtünk, éjfél után fekszünk le.

Talán még most sem élnénk rosszul, ha a földünk után nem kellene fizetni azt a sok adót, de úgy látszik, bűn lett a föld, mert nagyon büntetik.

 

A régi téesz egyik vezetője is egyénileg gazdálkodik.

– A mi csoportunk, a „Búzakalász”, középparasztokból alakult, egy évig egyes típusúak voltunk, nem hagyták, akkor ugyanaz a tizenhárom család együtt maradt a harmadik típusúban is.

Nem kértünk kölcsönt, sem vagonszámra terményt, mint a másik csoport, de mikor vége lett a közös életnek, nem is hagytunk adósságot magunk után. Komolyan próbáltunk dolgozni, ha esett az eső, éjfélkor is nekiálltunk lerakni a szénát. Mikor pörgött a búza, két brigád éjszaka is aratott, saját magunknak nem csináltuk volna meg.

Az utolsó évben az én családom több mint ezer munkaegységet teljesített, huszonöt mázsa terményt kaptunk. Pénzt nemigen osztottunk, csak 1956-ban, az előző évben a lóheremag árát elraktuk, hogy gépeket vegyünk, ezt odaadtuk a tagoknak.

– És ha már kezdett jól menni a téesz, miért kellett feloszlatni?

– Nincs az embereknek türelmük, mindenki a feloszlatást akarta.

– Maga is?

– Ez most már mindegy, teljesen mindegy. A tizenhét holdamat visszaadták azzal a különbséggel, hogy az erdőt elcserélték szántóra és rétre. Sok ez nekem, sokat vagyok beteg, télen is bevittek a kórházba sérvvel. Gépi munkát keveset kérhetek a szakszövetkezettől, valamin be kell hoznom az adót.

Bíbelődök szőlővel is, sokan próbáltak nemes oltványokat telepíteni, de senkinek sem sikerült. A noha közé rakják, és már a virágzásnál odalesz. Én azt hittem, hogy rám vár ez a munka: saszlát, kövidinkát ültettem, éjjel-nappal körülötte voltam, száz tőkéről ötven liter bort szüreteltem, ez volt a legjobb termés, utána elszáradt az egész.

 

Zs. már elmúlt negyvenéves, ennek ellenére a legfiatalabb gazda Veleméren. Műveli a tíz hold földjét, amellett asztalos–, bognár– és ácsipart is folytat. Javítómunkát végez a szövetkezetben, baromfiketrecet, magasítókat csinál, létraállványt az ólakhoz, meg az új épületek asztalosmunkáit.

– Mindent összevetve, hány órát dolgozik egy héten?

– A nyolcvan óra mindig összejön.

– És hogy bírja erővel?

– Ami munkát lehet, a gépek végeznek el a földeken, a szakszövetkezet traktora szánt, a kombájn arat, nekem csak a kaszálás marad, ehhez is van kaszáló- és gereblyézőgépem. Vettem volna traktort is, de a kihasznált gépektől félek.

A feleségem bent dolgozik Szombatfán, ahogy hazajön, rohanunk ki a földekre. Már nagyon szívesen leadnám, aki iparban akar dolgozni, annak teher a föld.

– És nem veszik át?

– Nem. A szakszövetkezet csak akkor fogadja el, ha már nincs a háznál munkaképes erő, vagy még akkor sem. Inkább elnézik a művelésiág-változást is, hogy a rétből legelő lesz, a szőlőből kaszáló.

– Mennyit keres?

– A maszekmunkákat is beleszámítva harminckétezer forintot ebben az évben. Ebből lemegy 1800 forint jövedelmi, 720 forint forgalmi és 7000 forint földadó.

– Meg amit a föld hoz.

– Igen, de azt nem lehet pénzben számolni.

– És mit vett a jövedelméből?

– Nagy hiányok voltak itthon: minden ráment a téeszadósságra, még a vöröscseri pincénket is lebontottuk, és eladtuk belőle a faanyagot. Csak 1956-ban tudtunk építkezni, még nem pucoltuk be a házat, és a bútor sem megfelelő. Van egy lányom, másodéves szakközépiskolás Szombathelyen. Négyszázötven forint egy hónapra a kollégium, az első hónapban elvisz külön ezer forintot a berendezkedéshez.

– És ő ha végez, hazajön?

– Olyan még nem fordult elő, hogy érettségi után valaki visszajöjjön, és itt dolgozzon Veleméren. Az én lányom sem kivétel, ha rászólok, megcsinál mindent a ház körül, de nincs kedve hozzá, olvasni szeret.

– És magának van valami öröme a munkájából?

Meghökken, aztán tiltakozik:

– Hát azért én nem élek rosszul. Egy héten két-három üveg kadarka is elfogy nálunk.

– Mennyibe kerül egy üveg?

– Tizenhat forint. És két-három kiló kolbászt is megeszünk egy héten.

– Emberek közé jár? Moziba?

– Oda nem.

– És ha színház játszik Szentgyörgyvölgyön, oda átmegy?

– Nem tudom kire itthagyni az állatokat. Egyszer mentünk el lakodalomba, rábíztuk valakire a házat, ellopott vagy háromszáz forint értéket.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]