Az ukrán lány

Lévai Béla emlékére

 

Béla mesélte:

– 1944 nyarán munkaszolgálatosként Ukrajnába kerültem. Tankcsapdákat ástunk egy kis ukrán falu, valamilyen Novo Pokrovszkoje határában, ezeknek a nyolcvan centi mély árkoknak kellett volna feltartóztatni a szovjet T–34-es páncélosokat.

Azt tudod, hogy a rabszolga munkája szükségképpen hanyag, mi is többet támaszkodtunk az ásók nyelére, mint amennyi földet kidobtunk – lehet, hogy ezért vesztettük el a világháborút, soha nem bocsátom meg magamnak. A keretbe tartozó tisztesek is unták az egészet, behúzódtak a fák árnyékába aludni, rám bízták a munka irányítását.

Egyszer, ahogy mélán bámulok magam elé, a hungarista jövőbe vetett töretlen hittel, észreveszem, hogy a falu felől a legvékonyabb derekú ukrán lány közeleg, épp mellettünk vitt el az útja, ételt és vizet vitt ki az aratóknak.

Engem egész életemben két dolog érdekelt igazán: a nők és a nők, most is kiugrottam az árokból. Az eleganciám hagyott némi kívánnivalót maga után, a munkához levetettem a kabátomat, rajta a sárga karszalaggal, csak egy ócska khakiszínű nadrágot viseltem, a lány azt hitte rólam, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája…”

Megszólítottam, ő, ha vonakodva is, de megállt. Tudnod kell, hogy az ukrán nők nem voltak olyan ellenségesek a magyar katonákkal, mint ahogy régebben állították, igaz, olyan barátságosak sem, mint ahogy mostanában próbálják feltüntetni. Kértem tőle egy kannafedél vizet, elbeszélgettünk, megállapodtunk, hogy másnap is errefelé jön, a többit majd meglátjuk.

Valaki az úgynevezett bajtársaim közül megirigyelhette a sikeremet és beköpött a keretnél, azok pedig szóltak a tábori csendőröknek. Másnap a járőr éppen akkor jött ki értem, mikor az ukrán lány feltűnt, kezében az éthordóval és a vizeskannával, döbbenten megállt, figyelte, hogy mi történik.

Hogy elvegyék társaim kedvét minden hasonló próbálkozástól, ott helyben véresre vertek és kikötöttek:

– Ebből tanulhatsz, te büdös zsidó!

Mielőtt elájultam volna, még láttam, hogy a lány megdöbbenve bámul rám, nem értette; az egyik magyar katona hogy bánhat így egy másikkal. Gondolom, végül azzal magyarázta meg magának, hogy valami titkos ellenálló, a szovjetállam híve lehetek.

Még le sem telt a büntetésem, mikor egy váratlan szovjet csapás áttörte a frontot és mi is fogságba estünk. Erőltetett menetben hajtottak minket visszafelé épp Novo Pokrovszkojén keresztül, a legvékonyabb derekú ukrán lány ott állt a házuk kapujában és figyelte vonulásunkat. Mikor észrevett engem az oszlopban, az arcán minden eddiginél nagyobb értetlenség tükröződött: ha én szembeszálltam fasiszta parancsnokaimmal, akkor most hogy hajthatnak velük együtt?!

A fogolytáborban összetalálkoztam egy régi újságíró kollégámmal, ő már korábban átszökött, egy antifasiszta iskolát vezetett. Az ő ajánlására azonnal kiemeltek, a magyar nyelvű frontrádióhoz kerültem, én olvastam be a megadásra felszólító felhívásokat a hangoskocsi mikrofonjába.

Szolgálati feladatomnak megfelelően szovjet tiszti egyenruhát viseltem, hadnagyi rangjelzéssel, viszonylag kötetlenül mozogtunk, néhány kilométerrel a frontvonal mögött. Egyik nap elvetődtem Novo Pokrovszkojéba, kértem egy rövid eltávozást, hogy felkeressem a legvékonyabb derekú ukrán kislányt.

Ő maga nyitott ajtót, az én arcomra kiült az üdvözültek mosolya, és kitártam a karomat, de a kislány felsikoltott és hanyatt-homlok elmenekült. Elfogadott mindennek; katonának, ellenállónak, fogolynak, de hogy hirtelen szovjet tiszt lett belőlem, az már egy kicsit sok volt neki.