Tarts ki, Söpkéz!

– Ha nem unod még, megint idéznék egy példát a helytállásról, kezdte B., a decens filozófiadocens. – A ponyvaóriás P. Howard egyik látomását kölcsönzöm ki: a Söpkéz-epizódot. Illene pontosan idéznem a szöveget, de hiába lapozgattam végig a sárga rajzos fedelű köteteket a fiam könyvespolcán, nem leltem fel sehol, így el kell fogadnod, hogy az emlékezetemre hagyatkozzam. Nézd el, ha tévedek.

Képzeletünknek ismerős tájon, valahol a Szaharában vonul egy cirkuszkaraván. Messze jár még az úticéljától, mikor egy hirtelen és titokzatos járvány üti fel a fejét – legvalószínűbben sárgaláz lehet. Egymás után esnek ágynak az artisták, a műszaki személyzet, egy idő után a sofőrök is kidőlnek a kormány mellől és a karaván megáll.

Az oroszlánok és a többi sivatagi ragadozó előbb csak távolról figyeli a veszteglő cirkuszkocsikat, aztán az állatok zsákmányt sejtve egyre közelebb húzódnak. Minden ami mozdulatlan, könnyen támadhatónak látszik.

A társulatban már senki sincs, aki fegyvert foghatna, a céllövő-bajnokok, a dobókésekkel és baltákkal dolgozók lázrohamokban fetrengenek ágyukban, azt pedig ugye nem kell magyaráznom neked, hogy a díjbirkózók embernek általában milyen gyöngék. Aki bírta még magát, az összeszedte ereje morzsáit és tántorogva elindult távoli oázisok felé.

Egyedül Söpkéz, a hangutánzó maradt a fedélzeten, megpróbálja megvédeni a karavánt. Esténként, mikor a vadállatok ott szemben támadásra gyülekeznek, Söpkéz a mikrofon elé ül és madárhangokat utánoz, produkcióját most nem fogja vissza a cirkusz sűrű sátorponyvája, az erősítő szétszórja a sivatagban.

A vadállatok megtorpannak ettől a hangtól, nem szokták meg, hogy kiszemelt áldozataik ki merik nyitni a szájukat, előbb távol húzódnak, aztán reggel elkotródnak homokba ásott gödreikbe, gyér fák árnyékába. De a következő éjszaka nesztelen talpakon suhanva újra megjelennek. Söpkéz nem pihenhet: egyfolytában trillázik, csattog, turbékol, pittyeg, csiripel.

Nem emlékszem rá, hogy P. Howard ad-e valami fogódzkodót Söpkéz múltjáról. Eszközeinek szokásos arzenáljára hagyatkozva elképzelhetjük, hogy Söpkéz karmester volt, a milánói Scala sztárja, aki egy hirtelen kirobbanó vita során a nem kevésbé világhírű basszistát egy jól irányzott jobb horoggal a díszletek közé küldte, úgy, hogy féltucat statisztát magával sodort. Aztán a karmester megundorodva a pályától, beállt a jelentéktelen vándorcirkuszba. Az is elképzelhető, hogy Söpkéz eredetileg istállófiúként kezdte, és a tapasztalt direktor fedezte fel istenáldotta tehetségét. De nem is számít, hogy honnan jött, fő, hogy itt van a sivatagban és megtalálta azt az egyszeri, a Történelem által kijelölt feladatot, melyhez hasonló csak nagy államférfiaknak, hadvezéreknek, íróknak adatik; meg kell védenie azt a közösséget, melyhez tartozik.

Egy nap aztán Söpkéz megérezte, hogy a torka kezd elfáradni. Egyre nehezebben hozta a magas fekvésben csapongó hangokat, megpróbált más, könnyebben reprodukálható állathangokat utánozni. Megint csak emlékezetből próbálom felidézni P. Howard szövegét: tarajos sült, mocsári kakadut, mindegy hogy mit, csak szóljon valamilyen hang az erősítőből, mert addig a ragadozók nem indulnak rohamra.

A történet persze úgy végződik, hogy egy éjszaka Söpkéz végképp elfárad, már egy halat sem tud utánozni, a vadállatok széttépik az ajtókon a könnyű szúnyoghálókat és ordítva beugranak a betegszagú cirkuszkocsikba – később az erre vetődő légiós katonák már csak fehérlő csontokat találnak.

Nem tudni, Söpkéz hol tarthat napjainkban. Annyi bizonyos, hogy az éjszakai sivatag árnyaiban megbújva most is ott várnak jelenésükre a ragadozók – oroszlán kevés van közöttük, inkább nagyobbacska hiénák, kövér dögevők, de a sárgaláz gyötörte, éhező, legyengült karavánnal ők is végezni tudnak.

Söpkéz tisztában van vele, hogy az élet addig tart, amíg a hangja végképp el nem csuklik. Tarts ki, Söpkéz, akárhol is vagy, énekelj, beszélj és írj még egy kicsit. Ne törődj vele, hogy a fényes hangversenytermek közönsége fintorogna a produkciódtól, ne bántson, hogy többé nem kapsz meghívást a Scálába vagy a Metropolitanbe, de a Don Juanok, Manricok, Sarastrók sem jönnek ki a sivatagba, hogy harcba szálljanak a nyomorultak és védtelenek oldalán.

Van értelme folytatni, ezt megláthatod ellenségeiden. Hidd el, a hiénák már csodálkoznak, hogy nem estünk természetes zsákmányukul, ahogy ők ezt korábban elképzelték és az oroszlánok esetében megszokták. Egyre ingerültebbek, már egymást is marják, tudják, nincs más esélyük, mint az a néhány óra, mely az éjszakából még hátravan. Hátha most ők fáradnak el és a hajnal első fényére farkukat behúzva visszakullognak a homokdűnék közé.