Isten veled Balaton!

Már júniusban számos előjel figyelmeztetett rá, hogy az idei balatoni szezont komoly veszélyek fenyegetik. Példaként megemlíthetjük a füredi Royal King Excelsior Szállodát, melynek látogatottsága oly mértékben megcsappant, hogy szanálni kellett. Egy külföldi tőkéscsoport vásárolta meg, sok millió dolláros költséggel hozatták rendbe az épületet. Minőségi turizmussal próbálkoztak, de ők sem tudták ide csalogatni a vendégeket, végül egy lepratelepet nyitottak a házban – hátrányos helyzetű albán betegeknek. Nem sokkal később, még július elején Balatonöszödnél kifogták a kísérletképpen telepített vízi kenguruk utolsó példányát is – a teteme felfúvódott, az erszényében egyetlen fillért sem találtak.

A teljes csőd azonban csak akkor vált nyilvánvalóvá, mikor a kánikulai napokban végképp kifogyott a víz a Balatonból. Csak a meder közepén csillogott egy néhány négyzetkilométeres zöldessárga tócsa, mely csak összetételében emlékeztetett az egykori tóra: ötven százalék olvadt műtrágyát, húsz százalék békanyálat, ugyanannyi vizeletet és tízszázaléknyi napolajat tartalmazott.

Még ez a szerény vízfelület is napról napra zsugorodott, vészhelyzet állt elő, az illetékesek kénytelenek voltak magas szintű konferenciát összehívni a tó megmentése érdekében. Abban valamennyi résztvevő egyetértett, hogy mindenáron titokban kell tartani a Balaton kiszáradását, mert ha elterjed a híre, nemcsak ezt a szezont teszi tönkre, hanem a tó jövőjét is.

Mindenek előtt a víztükör méreteit próbálták megnövelni, mivel a tápláló patakok már rég kiapadtak vagy szennycsatornákká váltak, jobb híján a környékbeli gazdaságok eladatlan borkészletét töltötték be a mederbe. Ez a mennyiség elegendő lett volna rá, hogy a Balaton elérje, sőt túlhaladja az eredeti vízszintjét, de sajnos a megrögzött alkoholisták értesültek az intézkedésről, már a borbebocsátás helyén Akarattyánál nekifeküdtek a medernek és szárazra itták.

Hogy valamiképpen fenntartsák a látszatot, százszámra szerződtettek kis jövedelmű nyugdíjasokat, akik szerény fizetségért kiültek pecázni a mólóra, horgukat bedobták a part menti kavicságyba, közben az ismert népdalt énekelték csalogatóul:

 

– „Balatoni fogasokat

Balla Tóni foga sokat…”

 

Időnként behúzták a horgukat, melyre ugyancsak nyugdíjas társaik egy-egy üveg savanyú-hagymás halat akasztottak a magyar konzervgyárak eladatlan készletéből.

Mindezek a tiszteletreméltó, de kétségbeesett próbálkozások kevés eredménnyel jártak. Mind ritkábban érkeztek nyugati turisták, ha egy-egy mégis feltűnt, négy szállásadó is lecsapott rájuk, egyik kezüket vagy lábukat az autójához kötözte, hogy „Zimmer frei”-ébe vonszolja őket. A szerencsétlen turista négyfelé hasadt, tagjaikat később kiszögezték az önkormányzati hivatalok kapujára, végképp elrettentve minden látogatót.

Elkerülhetetlennek látszott a Balaton szanálása. A területet felkínálták annak a nyugati tőkés csoportnak, mely, mint említettük, megvásárolta a füredi Royal King Excelsior Szállodát és lepratelepet rendezett be az épületben. Részletes felmérésekkel és tanulmánytervekkel igazolták: minden feltétel adott ahhoz, hogy az egész Balaton-partot leprateleppé alakítsák át, sőt ez a folyamat tulajdonképpen már meg is kezdődött. A külföldi partner azonban elzárkózott az ajánlat elől.

Időközben az utolsó csepp víz is eltűnt a mederből: a homokos-kavicsos ágyat csak a hosszú évek alatt összegyűlt hulladék takarta el. A számtalan napolajos flakon, lerágott halgerinc, leszakadt halászhálódarab között néhány szokatlanabb tárgy is feltűnt. Ott fehérlettek azoknak a politikusoknak a csontjai, akik azt hitték, hogy tudnak a vízen járni, mellettük az iszapba süppedt pisztolyok és puskák mintha arra vártak volna, hogy valaki újra kézbe vegye őket. Vastag réteget alkottak az egykori párttagkönyvek, tulajdonosaik beeveztek a tó közepére, hogy biztonságosan megszabadulhassanak a kompromittáló papírtól.

A szárazon maradt mederre a Kárpótlási Bizottság jelentette be az igényét – ezzel a területtel kívánták kiegészíteni az országos jóvátételi földalapot. Mivel a Balaton fenekének nem volt megállapított aranykorona értéke, szakembereknek kellett felbecsülniük a föld minőségét. Megállapították, hogy az évtizedek óta a tóba áramló műtrágya és fekália feljavította a talajt, ennek következtében elsőrendű televénynek tekinthető – különösen az egykori szabad strandok előtti szakaszok ígérnek bő termést. Érthető, hogy a licitálások során az igénylők valósággal ölre mentek egy-egy öl földért. A számítások beváltak, az itt nevelt kukoricából kiváló balatoni borokat készítettek, a „Badacsonyi Csövidinka” országos népszerűségre tett szert.

Egy idő után váratlanul feltámadt a már halottnak hitt balatoni idegenforgalom is. Eszközeiben természetesen alkalmazkodott a megváltozott lehetőségekhez, az utazási irodákban hirdetések jelentek meg: „Nyaraljon a világ legnagyobb volt tava mellett”-jelszóval. Műanyag kecskekörmöket árultak, sétahajózást rendeztek kerekes hajókkal, kavicsvitorlázást egy vazelinnal felkent szakaszon. Programjaikba helyi nevezetességeket is belefoglaltak, például balatonszárszói kirándulásukat úgy hirdették: „Sínen leszünk, mint József Attila!”

A Balaton minden erőfeszítés ellenére elveszítette korábbi „nemzeti tó” státusát, ezt a szerepet a városligeti tó vette át. Itt rendezték meg a tóátúszó versenyt a terasz és a Vajdahunyad vár között; itt dobták be a koszorút a vízbe a vitorlás idény megnyitása alkalmából. Később egy részvénytársaság vásárolta meg a tó használati jogát, egész éves üzemelésre rendezkedtek be, télen két NDK-s merülőforralóval melegítették fel a vizet.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]