Az elalvás technikája

– Már beszéltem róla neked, hogy egy ideje minden éjszaka felébredek, úgy fél három körül – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Idegeimben még sokáig ott vibrál a felpörgő, majd hirtelen megszakadó álomtörténet izgalma, megpróbálom felidézni a „sztori”-t, de csak egy-egy töredékes kép merül fel.

Nem alszom el újból, de nem is gyújtom fel a lámpát; polcomról már elfogytak a könyvek, melyeket éjszaka is érdemes olvasni – és nem kerülnek újak a helyükbe. Karomat keresztbe fonom a tarkóm alatt, és várom, hogy a szívem újra elfogadható ritmusban verjen.

Az álmatlanság nappal születik – bölcselkedem magamban, és hagyom elvonulni becsukott szemem előtt az elmúlt napot, sorra elő is jönnek a szavak, melyeket nem kellett volna kimondanom, túlzó gesztusaim, melyeket elkerülhettem volna.

Hiába idézem fel közhelygyűjteményemből Aquinói Szent Tamást: „ami megtörtént, azt maga az Isten sem változtathatja meg…” a szorítás nem enyhül idegeimben, ha elengedném magam, a feszültség talán újra görcsbe rántaná szívem körül az ereket.

Nem akarok még egy ilyen éjszakát, elhatározom, ez a nap lesz a fordulat napja. Megtanulok hallgatni, nem megyek csinnbe, spórolok magammal. Bölcs leszek, mint a televíziós reklámfilmekben a mindig helyesen döntő vásárlók. És holnap végigalszom majd az éjszakát.

Lendületes mozdulattal ledobtam magamról a takarót. Kint még alig virradt, mindenre jutott időm: tornáztam néhány percet, utána megtapogattam a karomat, úgy tűnt, mintha máris erősödtem volna, hosszú pamacsolás – rövid borotválkozás, hideg-meleg zuhany.

Szerettem volna átadni a jókedvemet, de a család most is nehezen ébredt. A feleségem migrénes, mint a hervatag szőke nők általában – a Természet így hajtja be rajtuk annak az adóját, hogy lassabban őszülnek – az éjszaka is rohama volt, később kel. A fiam elfelejtette beállítani a vekkert, fél nyolc felé támolygott ki a fürdőszobába, lomposan, fésületlenül, reggeli és tízórai nélkül indult el az iskolába. Utánanéztem az ablakból: még be sem fordult a sarkon és már rágyújtott. Utána akartam sietni és megszidni, de ez ellentétben állt volna hajnali elhatározásommal, nem veszekszünk, a vitákban az is megsérül, akinek igaza van.

Nyolc órakor behúztam magam mögött az ajtót, gyalog mentem le a lépcsőn; minden testmozgás a lélek kondícióját is fokozza. Az autóbuszon egy férfi a vállán hagyta a sporttáskáját, minden fékezésnél meglökött vele, de nem szóltam, hogy vegye le. Szerencsére most is találtam egy idevágó idézetet: „kevesen vannak olyanok, akiket a kis dolgoknak nem sikerül elvonniuk a nagy dolgoktól” – márpedig én közéjük akartam tartozni. Mikor leszálltam a buszról, megdicsértem magam, amiért megálltam szó nélkül.

Május közepe volt, az emberek ilyenkor már úgy járnak be az egyetemre, mintha szívességet tennének vele. Nekem viszont mindenképpen be kellett mennem ezen a napon, tízkor speciál kollégiumot tartottam, és ami még fontosabb, a tanszéken most beszéltük meg a jövő évi filozófiai antológia tervét, okvetlenül elő akartam terjeszteni egy témát.

A Cincinnatus-jelenségről, pontosabban ennek a jelenségnek a megszűnéséről akartam írni. Biztos emlékszel erre a római hadvezérre, aki a győztes csata után visszatért az eke szarva mellé, művelte atyái földjét, de mikor Rómát ellenségek fenyegették, újra felkötötte a kardját, megvédeni a várost. Azt akartam bebizonyítani, hogy többé már nem léteznek Cincinnatusok, nagy emberek és titkos oltalmazó erők, melyekre bizton számíthatnánk veszedelmünkben. A Történelem kiszáradt. Lehet, hogy ez egy kicsit általánosnak hangzik, de nem akartam a szakmai tolvajnyelvet használni, egyébként minden igazán nagy vállalkozás egyszerű tételekre alapozódik.

A. professzor, a tanszékvezetőm végighallgatott, mikor befejeztem, csak annyit mondott:

– Szóval cin-cin, egértéma. Majd máskor ráér. Légy szíves, írjál egy áttekintést a tanszék idei különkiadványairól. Mégiscsak trehányság, hogy senki sem rendszerezi őket. Írhatsz akár két ívet is.

Máskor ráborítottam volna az asztalt, de az az ember, akivé álmatlan éjszakámon váltam, szótlanul bólintott. Kollégáim szétszéledtek, hogy fizetésük mellé összekeressék a megélhetést, nekem az önfegyelmezéstől annyi erőm sem maradt, hogy felkeljek a helyemről, pedig néhány perc múlva kezdődött az előadásom.

Ági, a titkárnőnk lépett oda hozzám, már ötven körül járt, súlyos, de feszes keblein filozófusok hosszú nemzedékeit segítette át eszmei válságaikon – köztük, mi tagadás, engem is. Látta, hogy szétcsúsztak az eresztékeim.

– Mi van?

Neki mindent el lehet mondani, olyan, mintha magamban beszélnék:

– Dögvész. Fel kellene köpnöm és aláállni.

– Nincs kedved bejönni a „ficak”-ba? – intett Ági az iroda mögötti ablak nélküli és jól zárható irattároló kamra felé, ahol egy kényelmes fotel állt.

Lett volna kedvem, biztos te is tapasztaltad, hogy az éjszakai álmatlanság felfűti a vágyakat – de egy ilyen balkézről való nász ezen a napon, nem állt volna összhangban vezérlő szándékaimmal. Azt már nem is említve, hogy elkéstem volna a kollégiumról. Megcsókoltam Ági arcát:

– Kösz. Ha még egyszer megszületünk, megkereslek majd.

Bent a teremben már vártak a hallgatók, mintha a fiam ült volna ott néhány évvel idősebben és harminc példányban megsokszorozódva. Csupa hosszú hajú, görnyedt testtartású fiú, akik a saját ruhájuk súlyát is nehezen viselték, mellettük, mint a madártejben barna mazsolák, kövér és öntudatos lányok.

Mikor katedrára léptem, az ifjúságra esküdtem végképp és feltétel nélkül, mégis mindig kemény próbát jelentett valahányszor szembe kerültem velük. Okosak, felkészültebbek, mint mi voltunk az ő korukban, de lekopasztottak magukról minden illúziót, vallást és hitet, pontosan tudják, hogy hová kell támasztani a létrájukat, ha a vár sáncain belülre akarnak kerülni.

Gondolkodásukban született arisztokraták. Ezen a kollégiumon a demokrácia alapelveiről beszélgettünk. A vita során kibukott az, amit már korábban is sejtettem: ezek a fiúk és lányok az embereket egy bizonyos szellemi és anyagi szint alatt nem tekintik komolyan vehető társadalmi lényeknek. Úgy gondolják: ennek a szürke és egybemósódó tömegnek nincs más rendeltetése, mint hogy a hierarchia felsőbb rétegének útjukban felfelé legyen kinek a fejére lépni – és ennek figyelembevételével kell meghatározni, hogy kit mennyi demokrácia illet meg.

Szerettem volna az asztalt verve üvöltözni, hogy ha egy ország megengedheti magának a demokrácia luxusát, az elsősorban a nyomorultakat illeti, és nem szeretnék abban a világban élni, melyet a tanítványaim irányítanak majd, de hajnali színeváltozásom nyomán csak ennyit mondtam:

– Érdekes, nagyon érdekes, ahogy maguk látják a dolgokat.

Késő délután értem haza, feleségem valamilyen cikket írt a lámpafényben. Búzakék pongyolát viselt, jól állt neki, a szőke haj egyik nagy előnye, hogy eleve meghatározza az előnyös színeket. Hogy úgy mondjam, fellobbant bennem a ma egyszer már visszaszorított vágy, de az asszony eltolt magától:

– Ne haragudj, de még ma este be kell fejeznem. – Bólintottam, inni akartam egy konyakot, de legyőztem ennek a napnak ezt az utolsó kísértését is és korán lefeküdtem.

Elaludtam, de éjjel fél három körül felébredtem, idegeimben még ott zsongott a megszakadt álom feszültsége. Karomat összefontam a tarkóm alatt és eltűnődtem: akkor sem járok jobban, ha megtagadom magam a mindennapokban, csak azt a kevés jót veszítem el, amit még hiszek magamról. Ha már beszállt az ember a játékba, nem érdemes elfogadni azt a döntetlent, melyet a lehetőségek ajánlanak fel a meggyőződésemnek. Kinéztem az ablakon; kint még bontatlan volt a sötétség.