Cédulák

– Az új politikafilozófiai jegyzetet eredetileg a tanszékvezetőnek, Á. professzornak kellett volna megírni, de mikor felkérték rá, csak annyit mondott: bukjon le más! – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Így hát ez a munka rám maradt, rághatom magam át a kásahegyen, megalázó honoráriumért, ha jól számolom, kétforintos átlagórabér jön majd ki.

De amelyik munkát érdemes elvégezni, az arra is érdemes, hogy jól végezzük el – mondja az angol, én is igyekszem elrugaszkodni a sablonoktól. A mai politikai képleteket és magatartásformákat egy-egy történelmi példán vagy hasonlaton keresztül próbálom megvilágítani. Már beledolgoztam magam az anyagba, összegyűlt egy egész fiókra való cédulám. Ha érdekel, mutathatok néhányat, vegyük például a H. betűből a Hatalom természetrajza címszót.

1. 1945 elején Magyarország területének nagy része már felszabadult, a fasiszta csapatok alig néhány száz négyzetkilométert tartottak az ellenőrzésük alatt. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztes „Nemzetvezető” is visszaszorult a határra, Sopron-Brennbergbánya mellett tartózkodott a bányaigazgatóság egyik kincstári épületében.

Ilyen körülmények között határozta el Szálasi, hogy átalakítja a kormányát, részvételre kért fel több közéleti személyiséget a megmaradt területsávon. Még a vaknak is látnia kellett, hogy az összeomlás szinte már csak órák kérdése, és az angol-amerikai-szovjet nyilatkozatok nem hagytak kétséget afelől, hogy a nyilas kormány tagjait háborús bűnösöknek tekintik, börtön, golyó, akasztófa várt rájuk.

Szálasinak mégis sikerült új embereket megnyerni, mindent elvállaltak, csak hogy akár egy napig is miniszterek lehessenek. A hivatásos önmarcangolók azt mondanák erre, hogy valamilyen nemzeti jellemvonás tükröződik a magatartásukban, de én azt hiszem, döntésük még mélyebbről, a lélek alapvető rétegeiből ered: a hatalomvágyból, hiúságból, kapzsiságból. Ezért most se lepődj meg, ha a Hatalom még a bukása árnyékában is képes egy-egy látványos pozícióval vagy jólfizetett állással maga mellé állítani új embereket – mégpedig nem is akárkiket.

2. 1950-ben, vagy talán 1951-ben, Rákosi Mátyás egy beszédében azt mondta: mindenért, ami ebben az országban történt és történni fog, mi, magyar kommunisták vagyunk a felelősek!

Nem vagyok alkalmi léleklátó, így fogalmam sincs, hogy Sztálin legjobb magyar tanítványa mire gondolhatott abban a pillanatban, mikor ez a kijelentés elhagyta a száját. Egy dologban azonban biztos vagyok: fel sem merült benne, hogy egyszer valóban felelősségre vonhatják. A jövőt feltehetőleg egy végtelen jégmezőnek képzelte, mely megbízhatóan és örökre magába fagyasztja a Szabadság minden csíráját. A számonkérés mégis megtörtént, élete-halálon túl, az úgynevezett „Történelem Ítélőszéke” előtt.

Mostanában újra hallani a Hatalom birtokosainak saját hangjukat szerelmesen élvező kérkedését. Mindent akarnak – kevesebbel nem érik be, és mindenért vállalják a jövőbeni felelősséget. Sapienti sat – ha elgondolkodunk, ennyi elég a párhuzamra.

3. Vagy negyven évvel ezelőtt történt. A Vasas, a rendszer kedvenc futballcsapata egy mérkőzés után éppen zuhanyozott, mikor valaki észrevette, hogy az újonnan igazolt jobbszélső hóna alá az SS katonáknál előírt vércsoportjelzés van tetoválva. Jelentették a vezetőknek, az illető válogatott csatár volt, de egy órát sem maradhatott az egyesületnél.

Annak idején, mikor hallottam erről az ügyről, nem foglalkoztatott különösebben, de mostanában gyakran eszembe jut – nem is annyira a jobbszélső személye, sokkal inkább a tetoválás ténye. Fogcsikorgatva, de el kell ismernem az SS elgondolás logikáját: akinek egyszer odatetoválták ezt a jelzést a hóna alá, az egyszer s mindenkorra elkötelezte magát.

Rákosiék is megtalálták a módját, hogy feltétel nélkül magukhoz kössék az embereiket. 1956 októberén egy ávósnak nem nyílhatott egérút, ha dezertált és átöltözött civilbe, az utcán felismerték sárga cipőjéről vagy új nadrágszíjáról, és már dobták is át a kötelet a lámpaoszlopon, Így aztán nem volt kecmec, harcolnia kellett az utolsó töltényig.

Kádár ezt nem értette; két kézzel osztogatta kedvenceinek a pénzt, az elismeréseket, a külföldi utakat, de közben elfeledkezett arról, hogy nyilvánvalóan és véglegesen lekompromittálja őket maga mellett. Így történt aztán, hogy a perc-, illetve másodperc-emberkék szabadon közlekedhettek a barikád két oldala között, senki sem szólt rájuk, hogy te, éppen te, mit keresel itt?! Igaz, aki megkérdezhette volna, az maga is nehezen felelhetett volna erre a kérdésre.

Mostanában újra látni bomlásjeleket, vihar előtti hangyasürgést – itt is, ott is. Idejében szólok: ajánlatos volna masszívabban elkötelezni az embereinket, ha kell, billoggal, lemoshatatlan festékkel – színek a céloknak megfelelően választandók –, sőt tetoválással is, mint bevezető példánkban láttuk.

4. Második világháborús feljegyzés. Ha egy harci repülőgép bevetésre indult, és még mindig távolodóban elhasználta üzemanyagának több mint a felét, elérte az úgynevezett „point of no return”-t, azt a pontot, ahonnan már nem térhet vissza a kiinduló bázisra. A repüléselméleti segédletek ezt a helyzetet rendkívül veszélyesnek ítélték; a parancsnoknak ilyenkor rendkívüli bölcsességgel és önmérséklettel kell irányítani a gépet, minden erőszakos döntés a biztos pusztuláshoz vezet.

Csak úgy mellesleg jegyzem meg: a koalíciós kormányzás már túljutott mandátumának félidején.