A keselyű

…És Prométheuszt, a titánt Zeusz kiláncoltatta egy világvégi sziklához, mert ellopta a tüzet és az embereknek adta. Az istenek atyja nem érte be ezzel a büntetéssel, egy keselyűt küldött, mely naponta kitépte Prométheusz újra serkenő máját…

 

*

 

Első nap a keselyű pontosan déli 12-kor érkezett, kiterjesztett szárnyai már messziről látszottak a tenger felett. Csőrével lecsapott a titán testére, és kivágta a máját. A művelet után a keselyű gondosan fertőtlenítette a csőrét, majd bukfencet vetett előre, és ennek nyomán emberi formát öltött: alacsony, kövérkés, kissé kopaszodó, gondosan öltözött férfi volt. Barátságos mosollyal tárta szét a karját:

– Ezzel túl is volnánk a dolog hivatalos részén. Remélem, nem haragszik rám, Prométheusz úr, tudnia kell, hogy én csak a kötelességemet teljesítem. Nem azért mondom, de kifoghatta volna Héjja kollégámat is, akkor láthatná a különbséget: ő egy sintér, nem tudja megkülönböztetni a májat a léptől. Pedig a differencia óriási, én azt szoktam mondani: a máj áll, a lép lép…

Prométheusz, aki elunta magát a sziklatető magányában, érdeklődéssel hallgatta a keselyű fecsegését.

– Remélem, a továbbiakban is a teljes korrektség szintjén tudunk majd együtt dolgozni. Egyébként őszinte híve és nagy tisztelője vagyok.

– Igazán lekötelezne, ha nem volnék amúgy is leláncolva.

– Haha, ez nagyon szellemes, egy igazi Prométheusz féle poén. Azt viszont meg kell mondanom: nem értettem egyet magával, mikor ellopta a tüzet és odaadta az embereknek. Én a munkakörömből kifolyólag elég jól ismerem az embereket, és tanúsíthatom, hogy rengeteg köztük a rosszmájú, undor fog el, mikor hozzájuk kell nyúlnom. Nagyon örültem, Prométheusz úr, a viszontlátásra.

Egy bukfencet vetett hátrafelé, ezzel újra keselyűvé változott, szárnyával búcsút intett és eltűnt a zöld víztükör fölött.

Prométheusz egy pillanatig sem tudott nyugodni a felszakított belsőjét égető fájdalomtól, és másnap már tizenegy órakor elkezdett félni a rá váró új megpróbáltatástól. Mikor a Nap merőlegesen tűzött és körben az eltűnő árnyékok is jelezték, hogy az idő délre jár, behunyta a szemét, úgy várta a csőr vad csapását, de már egy óra is elmúlt, mikor a keselyű megjelent.

– Rémes ez a szervezetlenség – mondta a keselyű, miután kivágta Prométheusz máját és újra emberi alakot öltött –, azt hittem, hülyét kapok, mire kitöltötték a kiküldetési rendelvényemet. Kértem helyi érzéstelenítő szereket is, ehelyett kőport akartak adni! És hiába mondom, hogy így nem lehet dolgozni, elveszítjük az ügyfelek bizalmát az ilyen linkségekkel.

A keselyű lemondóan legyintett:

– De jobb, ha befogom a csőrömet, így is szálka vagyok a fölötteseim szemében, úgy is hívnak, hogy a „pofázós Keselyű” meg a „keserű Keselyű”, és minden prémiumnál kimaradok.

– Őszintén sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okozok.

– Én viszont, meg kell hogy mondjam, sokszor irigylem magát, Prométheusz úr. Mert mi baja van? Álldogál itt a jó tengeri levegőn, semmi strapa és semmi felelősség.

– Esetleg szó lehetne arról, hogy cseréljünk?

– Megbánná, csak annyit mondok, hogy nagyon megbánná. Most hallottam egy viccet, magának biztos tetszik majd. Tudja, honnan származik a titánok neve? Zeusz leküldte őket az alvilág fejedelméhez: ti tán tudtok valamit kezdeni velük. Mit szól hozzá?

– Nagyon szellemes, csak egy kicsit régi, még az Ős Káoszban hallottam.

– Sajnos mostanában nem születnek új viccek. A viszontlátásra.

A legközelebbi alkalommal már csak délután fél hat felé érkezett meg a keselyű, még a tenger fölött lebegve előreszólt:

– Egy kicsit elkéstem. Láthatnánk a májacskát?! – A szokásos műtét után a keselyű megint visszamaradt beszélgetni, leült a szikla szélére:

– Gondolom, sokat unatkozik, Prométheusz úr.

– Igen, meglehetősen egyedül vagyok.

– Ha van kedve játszani valamit, én szívesen beszállok, csak olyat válasszunk, amit én is ismerek, lehetőleg madártárgyút, például csip-csip-csókát. Közben eldiskurálunk.

– Készséggel – nyújtotta ki elgémberedett kezét a titán.

– Azt mondják, csúnya madár az, amelyik a saját fészkébe piszkít, de magunk között szólva, nekem sok minden nem tetszik ebben a Zeusz-rendszerben. Ki merem jelenteni, hogy sok dologban azonosan gondolkodom Önnel, még azt is megkockáztatom, hogy semmi különbség nincs a felfogásunk között, legfeljebb annyi, hogy a máj két különböző oldalán állunk.

– De hát bocsásson meg, mégis én vagyok leláncolva egy világvégi sziklához és Ön vágja ki a májamat naponta.

– Maga nagyon szubjektíven fogja fel a dolgokat, Prométheusz úr, nem tudja, mennyi kellemetlenséget kell kiállnom nap mint nap.

– Bocsásson meg, nem akartam megbántani.

– Rég leszoktam arról, hogy köszönetet várjak, de őszintén szólva, magától több megértésre számítottam.

– Valamit nem értek: ha Önnek ilyen a meggyőződése, miért választotta éppen ezt a szakmát?

– Én eredetileg galambképzőt végeztem, de esti tagozaton, és azzal a diplomával csak ide vettek fel. Ráadásul természetem szerint vegetáriánus vagyok, nem kívánom senkinek, amit nekem nyelnem kell itt! Viszontlátásra, lehet, hogy holnap kések egy kicsit.

Másnap a keselyű egyáltalán nem jelentkezett, harmadnap is csak alkonyatkor futott be. A magányos Prométheusz megörült az érkezésének:

– Merre járt, Keselyű úr?

A keselyű bizalmasan csippentett a szemével:

– Csak magának árulom el, Prométheusz úr: egy összmadár-gyűlésen felszedtem egy nagyon szexis hollónőt, gyönyörű ébenszínű tolla van, ennyire fekete holló ritka, mint a fehér holló – a keselyű hahotázott –, csak ne járjak úgy, mint az egyszeri madár, aki a farka után futott és elveszítette a fejét. Volna egy kérésem, Prométheusz úr.

– Parancsoljon.

– Most egy pár napig nem jönnék, ugyanis a hölgy férje elrepült kiszállásra, valami angol költővel találkozik, bár őszintén szólva, csak annyit tud mondani, hogy „soha már!” Szeretnénk kihasználni az alkalmat – méltóztatik engem érteni bizonyos tekintetben?! Itthagynék egy kést és Ön maga vágná ki a saját máját, gondolom, már elleste a technikát tőlem, nincs benne semmi ördöngösség. Ugye megteszi a barátságunk kedvéért?

A keselyű csak egy hét múlva tűnt fel újból, máskor kifogástalanul tiszta fehér ingnyakán egy rúzsfolt látszott, cinkosan rákacsintott Prométheuszra:

– Most már el lehet mondani rólam, hogy jómadár vagyok, ugye?!

Elmesélte légyottjuk történetét, Prométheusz érdeklődve hallgatta, egyes különösen pikáns részletekre többször is rákérdezett. Ettől fogva részese volt a keselyű minden kalandjának, és a maga módján beszállt a madár illegális üzleteléseibe is.

A keselyű nagy mennyiségű Thrákiából becsempészett madáreledelt rakott le a szikla mélyedésébe, a titán vigyázott rá, amíg néhány szarka érte jött. A madár azzal honorálta a titán szolgálatait, hogy többé nem nyúlt Prométheusz májához, hogy lefedezze magát, lómájat vásárolt egy mészárszékben, és ellenőrzésnél azt mutatta fel a főnökeinek.

Évek teltek el így, egyik nap a keselyű aggódó csőrrel jelent meg a sziklán:

– Baj van, kedves Prométheusz úr, inog a Zeusz-rendszer. Lázad az alvilág és Héraklész is elkezdte a leszámolást, megölte többek között a nemeai oroszlánt és a lernéi hidrát is – ezt el is égette, szénhidrát csinált belőle. Én mindenesetre megváltoztattam a nevem „Vágó”-ra, de kellene nekem egy írás Öntől is, Prométheusz úr, hogy én a lehető legnagyobb jóindulattal és kímélettel bántam magával…

Itt tartott, mikor a távolból hirtelen egy nyílvessző röppent fel Héraklész íjából, és rezegve járta át a keselyű testét, a madár élettelenül zuhant a vízbe. Prométheusz, megcsóválta a fejét:

– Hiányozni fog. Olyan jól elbeszélgettünk.