A kereszt

1644-ben egy kolerajárvány söpört végig a szegény Magyarországon. Az utcákon százszámra hevertek a megfeketedett halottak, orruk kifolyt vére rászáradt az arcukra, megduzzadt mirigyeik kipattantak.

Az Úrnak végtelen kegyelmében úgy tetszett, hogy megkímélje a hegyek között fekvő Tarna falu lakóinak életét, itt egyetlen áldozatot sem szedett a Fekete Özvegy. A vész elmúltával a község úgy döntött, hogy hálából hét zarándokot küld a Szentföldre, egy-egy fából faragott keresztet visznek majd magukkal és leteszik a betlehemi templomban, mely Krisztus Urunk szülőhelyét őrzi.

Hat önkéntes jelentkezett az elöljárók közöl, nekik illett példát mutatni, ha már a község maga fölé választotta őket, szabad szavazással, de a hetedik helyet sokáig nem tudták betölteni, a közrendű emberek nem szívesen hagyták el földjüket és családjukat ilyen hosszú időre. Végül egy János nevezetű együgyű és egyébként is semmirevaló favágót szemeltek ki hetediknek, a sárga földig leitatták, és rábeszélték a nagy útra.

Másnap, mikor kijózanodott, János hosszan elátkozta magát, amiért kötélnek állt, de visszalépni már nem akart, belátta, hogy ezek után a faluban többé úgysem lenne maradása.

Az elöljáróknak közköltségen megvették a kereszteket, a fényes, festett alkotmány lengyel mesterek keze munkáját dicsérte, de Jánosnak már nem jutott a pénzből. Legyintett, kiment az erdőre, kiválasztott egy terjedelmes tölgyet és abból bárdolta ki a maga úti keresztjét. Hatalmasra sikerült, hossza meghaladta János testmagasságát és oldalágai is túlértek a favágó vállból kinyújtott karjain.

Böjtmás havának harmadik napján indultak el a tarnai templom kapujától, orgonaszó és latin ének búcsúztatta őket. Mindegyik zarándok beszéddel járult az oltár elé, megköszönték a község bizalmát és támogatását. Azt ígérték, hogy bűnbocsánatot, malasztot, túlvilági üdvözülést, de addig is földi jólétet hoznak majd útjukból magukkal. Csak János hallgatott, nem jutott eszébe semmi – ez gyakran előfordult vele.

Ahogy elhagyták a hazai fennsíkot, a zarándokok járása mindinkább lelassult a kereszt súlya alatt. Márpedig ajánlatos lett volna minél gyorsabban szedni a lábukat, mert a hitetlen törökök idáig is elmerészkedtek, hogy rabszolgákat szedjenek és a király csatlósai is fosztogatták az útonjárókat.

Mint mondtam: a zarándokok minél hamarabb át akartak kelni ezen a száz veszélyt rejtegető vidéken. Hogy gyorsabban haladhassanak, estéli pihenőjükön elővették a késüket, és kezdtek lefaragni a hátukon cipelendő keresztfából. Előbb csak egy-egy vékonyabb forgácsot vetettek a tűzbe – a felcsapó lángok melege bizony jólesett fázékony tagjaiknak is –, aztán mind termetesebb darabokat vágtak le.

– Végül is nem arra tettünk fogadalmat, hogy mekkora legyen a kereszt, melyet magunkkal viszünk Betlehembe! – magyarázták egymásnak és elhitték egymásnak.

Később már azért is megfaragták a keresztet, hogy kényelmesebben feküdjön a vállukon, vagy hogy tarisznyájukat rá tudják akasztani egy szögletre. Terhük így jelentősen csökkent, de a kereszt mintha elveszette volna régi alakját. Az is előfordult, hogy egy keresztet jó pénzért eladtak egy ritkasággyűjtőnek és úgy pótolták, hogy a megmaradtak egyikét vízszintesen kettévágták.

Egyedül János, ez az együgyű és egyébként is semmirevaló favágó nem nyúlt a maga keresztfájához. Szívesen mondanánk, hogy állhatatosságát a Krisztus iránti szerelem táplálta, de ezt állítva messzire távolodnánk el az igazságtól. A favágó járatlan volt minden egyházi tanításban, és a hite is gyönge lábakon állott, de mérhetetlenül büszke volt a keze munkájára, a testénél magasabb, remekbe faragott keresztre. Úgy érezte: ez a legjobb, ami erejéből kitelik, és inkább a saját húsából faragott volna le, mint hogy ehhez a kereszthez hozzányúljon.

Aránytalanul súlyos terhet cipelve János fokozatosan elmaradt könnyebben mozgó társaitól, előbb csak néhány méternyire, aztán egy útkanyarra, végül a többiek eltűntek előle a hegyek kéklő karéjában. A favágó egyedül vonszolta magát tovább, elemózsiája már rég elfogyott, lába kisebesedett az ösvények kövein, esténként a holtak fáradtságával rejtőzködött el a bokrok között.

Szemét elkerülte az álom, szidalmazta magát, hogy miért nem hajítja el ezt a régi keresztet, miért cipeli tovább az ellenséges vidéken – a győzelmére gőgös pogány Hatalom élő céltáblájaként.

– Mi nékem ez a kereszt? – kérdezte magától –, hiszen még a templomba sem engedtek be, mert a módos hívek nem állták izzadt szagomat. És mi vár rám, ha elviszem Betlehemig? – és nem talált választ a saját kérdésére.

Reggelre mindig összegyűlt a csontjaiban annyi erő, hogy ha átkozódva is, feltápászkodjon és tovább emelje lábát a végtelen út hosszában.

Elmúlt a tavasz és a nyár, reggelenként már dér ült meg a levelek színén, mikor János végre leért a hegyekből. Váratlanul megpillantotta vele együtt indult, de messze előre sietett társait.

Az történt ugyanis, hogy egy hirtelen földrengés megbontotta az utat, mély és széles árok tátongott keresztben rajta, öble megtelt mérges kígyókkal és ölésre elszánt skorpiókkal, egy szempillantás alatt végeztek volna a közéjük zuhanó emberekkel.

A szakadék beláthatatlan messzeségbe húzódott, kikerülni lehetetlen volna. A bajt csak növelte, hogy ezen a kopár környéken sehol sem nőttek olyan fák, melyekből hidat lehetett volna ácsolni és átkelni rajta a túloldalra.

A zarándokok útjuk során már széltében-hosszában lefaragták a magukkal cipelt keresztet, a silány maradék már nem ívelte át a szakadékot, mikor megpróbálkoztak vele, lezuhant a mélybe.

János, ez az együgyű és semmirevaló favágó a közelükbe érve ujja hegyével megbökte kalapja zsíros karimáját, és a maga megőrzött keresztjét átvetette az árkon – elérte vele a túlsó partot. Kényelmesen átkelt, az alig megfaragott tölgy még sem reccsent alatta. A többi zarándok kérte, hogy segítsen rajtuk, ne hagyja őket szégyenben visszatérni, de a favágó csak a fejét rázta:

– Igenis, térjetek vissza és adjatok számot a bennetek bízóknak ígéreteitekről, melyeket az indulásnál tettetek a túlvilági üdvösségről és a földi jólétről. Lássák az emberek, hogy mi történt a kereszttel, melyet rátok bíztak, hogy veszett el forgácsról forgácsra! Kényelemből, gyávaságból, haszonlesésből! – mondta elég gőgösen, mert, mint említettük már, János messze volt minden tökéletességtől.

A túloldalon újra a vállára vette a keresztet, és megszaporázta a lépteit: Már esteledett, és új csodára számítva éjfélre Betlehembe akart érni.