Nyugatmagyarok

– Régebben már februárban bementünk a Malév irodába és előjegyeztük a nyári repülőjegyeket Várnába – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Mikor betáplálták nevünket a számítógépbe, egy pillanatra az Apáczay-Csere utcában is előre éreztük a lassan leálló légcsavarok keltette szellőt, a közeli tenger párás üzenetét. Előfordult, hogy már februárban is csak a várakozó listára kerültünk, mindenki Várnába készült. Vártak minket a nemzetközi üdülők: az „Akademik”, a „Piszátyel”, a „Zsurnáliszt”, a „Zseleznodarozsnyik” – ha ugyan így mondják bolgárul a „vasutas”-t.

Az iskolai évzáró után kivitt a taxi Ferihegyre asszonyostól-gyerekestől, este már kint ültünk a tengerparton, ámultunk a megszokhatatlan csodán, hogy néhány óra alatt megszokott szürke világunkból a víz és a part zöld harsogásába kerültünk.

És aztán jött tíz-tizennégy lángoló nap a homokon heverészve, táncos esték és, mondjuk el férfiasan, egymás között: éjszaka megújuló házasságok.

Urak voltunk Várnában. Megengedhettük magunknak, hogy majdnem úgy éljünk, mint egy szabadságát Budapesten töltő hamburgi szobalány. Nem kellett újra és újra rovancsolni, elosztani maradék pénzünket a még hátralevő napok számával. Várna nyáron is olcsó volt, hetven-nyolcvan sztotinkába, tizenhárom-tizennégy forintba került egy féldeci mentovka vagy konyak, a piacon meg tudtuk venni az óriás szemű kardinál szőlőt, a belvárosi Vápcárov utcában az exportból, visszamaradt női cipőket.

A strand korzóin megcsodálták asszonyaink francia cégjelzéses fürdőkendőjét – a „Lafayette”-ben vették árleszállításon, a Palmolive testápoló krémet, a hazulról hozott magyar újságok szokatlan, a Balkánon akkor még merésznek számító fotóit is. A takarítónők áhítattal szagolgatták az ajándékba kapott Amo szappant – ha ez hirdetésnek számít, kérem az elismerést a szerkesztőség címére továbbítani.

Mint az újgazdagok általában, mi sem viselkedtünk megértően. Elhúztuk szájunkat megkóstolva a rossz bolgár söröket, kinevettük a divatjamúlt, kétkilós strandkalapokat, fintorogtunk a bankok csattogtatós, golyós „számítógépein” – akkorra már megfordultunk nem csak a Postsparkasseben, de a Credit Lyonaisben is átváltottunk néhányat az Állam bácsitól kapott ötven vagy száz dollárunkból.

A bolgár tengerparton fölényes, elegáns másunk járt előttünk, szinte magasak voltunk és szőkék. Ezt megérezte a környezetünk is, a tengerparti árusok, a kéthetes szakszervezeti beutalással érkezett bolgár dohánygyári munkások, tisztviselők megbámultak minket, egy idő után beszédünkben már felismerték az „igen-igen”-t.

– Müge-müge – suttogták a hátunk mögött, majd sóhajtva hozzátették. – Könnyű nekik, nyugatmagyarok.

Igen, nyugatmagyarok voltunk. Nem csak Bulgáriában, hanem Kubában is, ahová a szerencsésebbek eljutottak – röstellem bevallani, de mit szépítsem: én is közéjük tartoztam, egy kéthetes tanulmányút erejéig.

Ültünk Havannában, a maffia egykori luxusszállodájának medencéje mellett; magyar mérnökök, orvosok, könyvtárosok – bizony, akkoriban még a könyvtárost is hívták valaminek. Dupla rumot ittunk és zavarunkban kínosan röhögcsélve mondtuk egymásnak:

– Nem igaz, hogy én B. Pista, a kőbányai Pongrácz telepről eljutottam ide. Én, aki tízéves koromban még a szemétből ettem ki a sajthéjat.

– És én I. Sanyi Pétről, aki gyerekkoromban friss lószarban melengettem a lábamat.

– Akkor előbb mossál lábat, mielőtt bemennél a vízbe.

Hemingway kedvenc mojitóját ittuk, kedvenc kocsmájában, a Bodeguitában – igaz, hogy egész küldetésünk alatt csak egyszer, egyetlen egyszer, de száz felmenő nemzedékünknek összesen nem adatott egyetlen perc sem, melyet a pálmafák árnyékában tölthetett volna.

Ma már azt is tudom, hogy mi nyugatmagyarok szenteskedők voltunk. Néha szerettük volna bemagyarázni magunknak, hogy ezekben a kopárrá lepusztult országokban valóban forradalom zajlik le, keserves, nyomasztó, egy nemzedék életét áldozatul kérő, de mégis győzedelmes Revolúció és ha eleget ittam, el is tudtam hinni. Úgy éreztük, hogy testvéreink a bolgárok, akik nem is reménykedhettek abban, hogy valaha eljutnak Párizsba, Londonba, vagy éppen a kubaiak, akik egy évben egy nadrágot vehettek, azt is jegyre, reggelire egy fél csésze joghurtot egy marék cukorral töltöttek fel és fejük fölött ott suhogott a forradalmi terror nádvágó kése.

Nem tudom, mit szólt hozzánk a környezet: a sofőrök, a pincérek, a kísérők. Gondolom, mikor magukra maradtak és kanalazgatták a mindennapos rizses halat, ujjukkal megvetően csettintettek:

– Nyugatmagyarok!

Pedig mi csak málé kis ügyeskedők voltunk, akik szerettek volna maguknak egy kis helyet a Nap alatt. Az igazi nyugatmagyarok akkor még csak készülődtek, hajtogatták ejtőernyőiket, hatásos idézeteket kerestek szűzbeszédükhöz. Járták a világot, magyarázták német vagy amerikai hatalmasoknak, hogy ők a változások letéteményesei és egyedül jogosult végrehajtói, letették a hűségesküt a Holnapra – és főleg a Tegnapelőttre. Jelentkezésüket elfogadták és ők nem kéthetes várnai beutalót kaptak, hanem előlegben is japán kocsikat és egy-két éves tanulmányutakat családostul, nevelőnőkkel kisdedeik mellé. És ez, mondom, még csak az előleg volt.

De hát nekünk mindenesetre kuss! – mi megkötöttük a magunk kis kompromisszumait, árulásunkat nyilvánvalóan bizonyítja az a tény, hogy életben maradtunk. Most már csak élünk, ahogy lehet, hallgatunk, kalapunkat alázatosan a szájunkban tartjuk. Nem telik utazásra, nem álmodozunk, csak olykor februárban jut eszünkbe, hogy be kellene menni a Malévhez, lefoglalni a nyári jegyeket, de ez csak fantomjárás, egyszer majd elmúlik. Nem kell a gyerekeknek a tenger, ha víz mellett akarnak tölteni egy kis időt, nyissák ki a vízcsapot – lehetőleg addig, amíg nem emelkednek tovább a közüzemi díjak.