1932

– Nincs nap, hogy ne mondanék imát azokért, akik a szívemnek a legkedvesebbek, az igaz magyar törvényhozókért – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Mert csak a magasságos jó Isten a tudója, hogy mennyi gond nehezedik a vállukra, még felsorolni is sok: a III/III-as ügynökök, az I/II-es életszínvonal, a szélsőjobb mozgolódása – bár itt nincs igazi veszély, csak a sajtó fújja fel, a baloldali erők előretörése – ezt viszont százszor komolyabban kell venni, mert elszemtelenednek, mint annak idején Berija.

Nem érheti szó a Ház elejét, mert dolgoznak a fiúk és lányok látástól Mikulásig, sőt mostanában már Szilveszterig is. Véres verejtékkel kaparnak össze valamennyi szerény indoklást minden egyes döntéshez, melyre az a szerencsétlen határozmány leteheti a lábát és úgy-ahogy megállhat. Elszoruló szívvel tapasztalom, hogy a bajok ennek ellenére sem hajlandók megoldódni: „viel Meloches – wenig Broches”, „sok munka kevés áldás”, ahogy az öreg Kohn bácsi mondta a rovancsolásnál.

Nyilvánvaló, hogy az ország ügyeinek intézésében lejárt a toldozgatások, az ideológiai barkácsolás ideje. Végre egységes eszmei bázist kell teremtenünk, mely általános rendező elvként minden meddő vita nélkül a helyére teszi a dolgokat. Örömmel közölhetem, hogy jó néhány álmatlan éjszaka árán, de sikerült megtalálnom ezt az oly régen keresett megoldást. Hogy az Isten áldjon meg engem!

A javaslatom, mint a zseniális ötletek általában, roppant egyszerű. Semmi másra nincs szükség, mint egy rendeletre, vagy más államigazgatási eszközre, mellyel a naptárt vissza lehetne forgatni 1992-ről 1932-re! Ez minden felesleges huzavona nélkül történne, legjobb volna a nyári időszámítás bevezetésével egyidejűleg: lefeküdnénk 1992. március 21-én és felkelnénk 1932. március 22-én. Az időtartam elvileg persze lehetne 59 vagy 61 év is, én csak a miniszterelnök úr iráni feltétlen tiszteletből választottam épp 1932-t, mely, mint jól tudjuk, Antall doktor születési éve.

A méltányosság azt kívánja tőlem, hogy először a bevezetésre javasolt intézkedés hátrányaival foglalkozzam; minden dicsekvés nélkül megállapíthatom, hogy ezek elhanyagolhatók – ha léteznek egyáltalán. Legfeljebb olyan apró kiigazításokról lehetne szó, mint új naptárak kinyomtatása, bár itt is elég volna az 1992-es dátum harmadik számjegyét hármasra átragasztani. Ezt esetleg kézi erővel el lehetne végezni, a kormánypártok soraiból számos olyan önkéntest lehetne toborozni, akik egyszer már sikeresen tüntettek el évtizedeket a saját múltjukból.

Szerencsére a régi szimbólumok: a koronás címer és a különféle testületi jelvények már visszakerültek régi helyükre – régi formájukban és eléggé nem helyeselhető módon a vallásos nemzeti szellem is kezd tért hódítani. Rendkívül kedvező körülmény, hogy a parlamentben ilyen vagy olyan formában, de most is meg lehet találni az 1932-es jobboldali pártok méltó utódjait – legfeljebb egy erős szociáldemokrata pártot kellene létrehozni. Meg vagyok győződve, hogy erre akadna jelentkező – még több is, mint amennyi okvetlenül szükséges.

A naptár visszaforgatásának előnyei viszont annál kézzelfoghatóbban megmutatkoznának. Nemzetközi megítélésünk alapvetően megváltozna, mert ha egy-egy kormányintézkedés 1992-ben világszerte fanyalgást vált ki, ugyanaz 1932-re visszavetítve igencsak modernnek és haladónak számítana. Ugrásszerűen feljavulnának a gazdasági mutatóink is; 1992-es gyártmányaink nagy valószínűséggel az 1932-es árukínálat élére kerülnének. Az egy főre jutó telefonok tekintetében felzárkóznánk az európai középmezőnyhöz, jelenlegi csecsemőhalandósági statisztikánkat pedig sok régi nyugati ország megirigyelhetné.

A továbbiakban minden rendszer nélkül csak úgy csapongva jegyzem meg, hogy az idő-visszafordítás segítségével végre letudhatnánk és semmisnek tekinthetnénk a pártállam átkos negyven évét. Majd tennénk róla, hogy ne szaporodjanak el a hazátlan nemzetközi bitangok! Még ép népi-nemzeti gerincekre számíthatnánk, melyeket nem taknyolt el a vörös propaganda, és a sok destruktív liberális is behúzná a farkát, mert számíthatnának rá, hogy pár éven belül bevezetik a zsidótörvényt.

Megerősödne a központi irányító testületek tekintélye. Még egy olyan látszólag formai apróság is sokat jelentene, hogy a kormány és a pártok vezető személyiségei újra felöltenék a hagyományos nemzeti viseletet. A magunk részéről szívesen látnánk Kónya urat díszmagyarban, fövegén kócsagtollas forgóval, vagy Botos Katalint pruszlikban és gyöngyös bokrétában. Helyre kellene állítani a „kegyelmes” megszólítást is, az átmenet kedvéért egyelőre „félkegyelmes” fokozatban.

Külpolitikánk az idő visszaigazítása kapcsán alig szorul módosításra. Természetesen csatlakoznánk a régi Berlin-Tokió tengelyhez – jelenlegi kölcsöneink java része amúgy is tőlük származik –, harcos ellenfelei volnánk a plutokrata Amerikának és a perfid Angliának. A bolsevista Szovjetunióhoz való viszonyunkat szerencsére már megoldotta az idő. Gondosan ápolnánk kapcsolatainkat Horvátországgal, viszont „megállj, megállj kutya Szerbia!” Az újjá alakítandó Irredenta Liga keretében végre nyilvánosságra hozhatnánk területi követeléseinket az utódállamokkal szemben.

Csak megfontolás céljából vetem fel, hogy megszüntethetnénk a kommunista uralom átkos jelképét: a forintot. Bár lehet, hogy ezzel nyitott kapukat döngetek, mert a forint már mostanában is mind ritkábban fordul elő. Az 1932-es állapotoknak megfelelően újra be kellene vezetni a pengőt, ezzel értelemszerűen megszűnne a nemzetgazdaság százmilliárd forintos deficitje is. Csak úgy mellesleg: elkerülhető volna minden háborús időszakra eső vagy későbbi jóvátétel kifizetése is, hiszen kártérítést előre nem lehet igényelni.

Az 1932-es év népjóléti célkitűzéseit is a magunkénak tekinthetjük. Elindíthatjuk az országban az analfabétizmus elleni harcot, küzdhetünk az öregek nyomorának enyhítéséért, sőt zászlónkra írhatjuk a falvak és a városok villamosítását, mivel mostanában egyre több lakásban kapcsolják ki a villanyórákat.

Ez a szerény javaslat, természetesen, csak egy folyamat kezdetét jelenti. Ha az idő hatvan évvel való visszaforgatása megfelelő eredményeket hoz, szó lehet arról, hogy visszamenjünk Werbőczy vagy Karaffa idejébe, sőt szükség esetén még régebbre is. Ideje volna már Vazul fülébe forró ólmot öntenünk és mi Dózsa György helyében is több mértéktartást tanúsítanánk – mert nem fogunk még egyszer szólni neki.