„Second hand”

Madame Burda, a német divat nagyasszonya, mikor a háború után elindította a nevével jelzett magazint, nem nagyestélyik bemutatásával kezdte. Az első számokban még ahhoz adott gyakorlati tanácsokat, hogyan kell régi katonaköpenyeket tetszetős női kabáttá átalakítani.

Aztán múltak és változtak az idők, ma egy önmagára valamit is adó német polgár be sem megy használt ruhákat árusító boltokba. Ott mostanában mi magyarok tülekszünk török és macedón vendégmunkásokkal, egymás kezéből tépjük ki a jobb darabokat. Az én családom például a bécsi Westbahn Strassén működő „Cserecentrumba” jár, az áruház nagyon sárga, feliratos nejlonzacskóit hazafelé meg szokták mosolyogni az osztrák vámosok és tovább nem is kutatnak.

Bizony, nyugati úrinőktől levetett ruhákban járnak tündérszép asszonyaink, és még náluk is szebb lányaink. Itthon is bújják a gombamódra szaporodó „turdákat”, negyed kiló pulóvert vagy két és fél kiló télikabátot vásárolnak maguknak. Engem, őszintén szólva, nem zavar, ha beállítanak egy-egy szenzációs százforintos zsákmánnyal, ami viszont bánt: a „second hand” boltok avítt por-, pacsuli, és fertőtlenítő szaga már nem csak a ruhás bálákból árad, hanem elönti a közélet, a politikai gondolkodás egész világát is.

Nem merészelném azt állítani, hogy a bóvli, a gyenge másolat szellemi előretörése csak az újabb idők jellemzője, régen bezzeg, ilyesmi nem fordulhatott elő. Előfordult – legfeljebb más adjusztálásban kínálták.

Vegyük például az 1950-es éveket. Akkor sem Kant vagy Hegel úr elegáns műhelyében készítettük ruháinkat, hanem a nagy szellemi GUM áruházra figyeltünk, a Nagy Mesterszabász skicceit másoltuk le, gondosan vigyázva minden vonalra, még a pauszpapír gyűrődéseit is átvettük.

Nagy változásoknak kellett elkövetkezni, amíg arra merészkedtünk, hogy a szovjet mintákat honi anyagokra és cugehőrökre alkalmazzuk. Akkor is csak nagyon óvást jártunk el: piros-fehér-zöld sapkarózsát varrtunk a pilotkára, vitézkötést a gimnasztyorkára, maga a szabás nem változott. „Utánjátszó ország maradtunk!” – mondta egy öreg barátom akkoriban.

Aztán ott kint levették a Nagy Szabászegyesület cégtábláját, a régi próbababákat is eltávolították – legalábbis a kirakatból. Mi, magyar kuncsaftok dörzsöltük a kezünket, reménykedve vártuk az új anyagokat és formákat.

Új szabászokat választottunk magunknak, akik megígérték, hogy kibővítik és soha nem látott színvonalra emelik a ruhatárunkat, vége lesz a negyven évig tartó „second hand”-nek. Tapsoltunk, lelkesedtünk, csak akkor hűltünk le, mikor kiderült, hogy az új mesterek ósdi szabászmintákat kotortak elő rég elfeledettnek hitt raktárak mélyéről.

A bolt kirakata mostanában úgy fest, mintha egy eszmei-történelmi jelmezkölcsönző árulná ki rég leselejtezett készletét. Uraságoktól levetett bakszagú, pecsétes nacionalizmust kínálnak nekünk, pacsulis vallási révületet, filozófiai matyó hímzéseket, népi-nemzeti gerincre szabott nagy mellényeket. A Biblia mindig elegáns szövetéből csak egy foszlány maradt, egy hiányos mondat: „szemet-szemért, fogat-fogatlant!”

És így történt ez életünk minden területén, diadalmenetben vonult be a „Second Hand”, a kacatok védszentje, Európából már réges-rég kikopott szélhámosok nyitnak nálunk szellemi kártyabarlangokat, magyarságuk legfeljebb abból áll, hogy a lapokat finom lézerpontozás helyett fokhagymával cinkelik. Honi vállalkozóink krémje is csak odáig jutott, hogy leutánozza a nagy menedzserek egyéni nyakkendőviseletét. „Folytatnám, de unnád…”

És napjaink balkörmű szabászai hogy akarják meggyőzni azokat, akiknek nem tetszik a „second hand” áradata? Sehogy. Egyszerűen kijelentik, hogy márpedig ez a falu város, ez a másodosztályú kacat elsőosztályú luxuscikk, és aki nem hiszi el egy szóra, az csüggedést terjeszt, nemzeti hitelt ront, leradírozandó, felkoncolandó.

Így hát csak úgy magunkban füstölgünk, és figyeljük, hogy a Demokráciával megülni kívánt nászunk „ius primae noctis”-ából, hogy lesz az idők szellemében „ius secundae noctis”. Vagy még az sem.