Jelentés a félelemről

– Elsőnek a rendszer kedvencei mentek el – kezdte B., a decens filozófiadocens –, ők a magasból már látták azt, amit mi itt lent a mélyben csak sejtettünk. A sort az Államférfi nyitotta meg, aki a 2-es villamos vonalán nőtt nagyra a Közgazdasági Egyetem és a Pártközpont között, anélkül, hogy egyszer is felszállt volna a villamosra, érte mindig küldtek kocsit. Aztán járművet váltott, felült a londoni gépre, és elrepült, csak némi tömjénillat maradt utána, meg egy vallomás, hogy ő sohasem volt kommunista, a szíve is csak biológiai kényszerből dobogott bal oldalon.

Korán észbe kapott a szakállas Professzor is, a kongresszusok fenegyereke, a villogó szemű érzelmes reformátor, aki mindig új csatákba szólított minket az Emberiség szent álmáért: a szocializmusért. Becsomagolt, és egy új feleséggel új hazát keresett magának.

Aztán már egyre sűrűbb rajok repültek Nyugat felé, az Apparátus reményteli új vetése: a kopasz Aczélbébik, tudósok, filmesek, a Pártlap egykori berlini tudósítója, aki nem tudott németül – ott húztak el a fejünk fölött a közelítő tél elől menekülve.

Mindenki elment, aki képességeit dollárban vagy fontban is le akarta mérni, elment, aztán kint is maradt. Először „green card”-ot szereztek, munkavállalási engedélyt, aztán konvertibilis állampolgárságot. Néha már haza is látogatnak, magabiztos mosolyukból az sugárzik, hogy ha egy haja száluk is meggörbülne, csillagos-sávos lobogók alatt tankok és repülőgépek ezrei indulnának el védelmükre. Nem mondják ki, csak úgy éreztetik.

Akik még itt járnak közöttünk, centiről centire letagadva tegnapi önmagukat, azok közül is sokan útra készülődnek. J., a volt mulatótulajdonos már vett egy lakást Bécsben, ajtajára állítólag a névtábláját is kicsavarozták. J. a szereplőit kívánság szerint valutában fizette – napi áron váltva át a forintot –, önmagával is így számolt el, a pénzt hitelkártyán tartja, lehet, hogy már nem lesz idő beugrani a bankba, olyan gyorsan történnek majd a dolgok. A három kocsi közül az egyik, a Mercedes keresztnevű, folyton útra készen áll, minden hétvégén leellenőrzi a menetkészségét.

Bécsi lakásra és Mercedesre keveseknek telik, a többség szerényebb módon készülődik: egy kanna benzint tartanak otthon – fémkannában, mert tudnivaló, hogy műanyagba nem töltenek üzemanyagot a kutaknál. Húsz liter – épp elég lesz a határig. Felértékelődnek a külföldi ismerősök, levél megy régen elfelejtett barátoknak egyelőre csak emlékeztetni őket: vagyunk!

Tőlem is egyre gyakrabban kérdezik meg, hogy tervezek-e valamit – folytatja B. –, de a válaszomat meg sem várva, elsietnek a saját gondjaik után, ezért így üzenem nekik, hogy nem megyek. Sem mostanában, sem később. Nem a tárgyak kötnek ide: olvasólámpa és kedvenc kispárna máshol is beszerezhető, hanem valamilyen gőg és torkot szorító szégyenérzet.

Az én egyetlen igazi képességem: a tagolt értelmes beszéd. Még kedvenc ellenségem, A. professzor is elismeri, hogy ismerem a jelentésbeli különbséget a „megint”, az „ismét” és az „újra” között. Ezt a szintet semmilyen más nyelven nem érhetem el, sem angolul, sem németül nem tudom, hogy mondják: „tojásrépa”, legföljebb a „tojás”-ból és a „répá”-ból rakhatnám. össze a szót.

Az sem mindegy, hogy Budapesten csukott szemmel is eligazodom. Ismerem az utat lerövidítő átjáróházakat, térkép nélkül is tudom, mikor érdemes buszra, mikor metróra szállnom. Fülembe jut, hol találok olyan telefonfülkét, melyet még nem állítottak át ötforintosra és a régi áron lehet telefonálni rajta. Mondjál egy ilyet Amszterdámban!

Még nem meséltem neked egy régi iskolatársamról, aki karriert csinált Angliában, egy valódi Hamilton lányt vett el feleségül, egy teraszos tetőlakásban él. Kertjében pálmák és mandarinfák között lomha teknősbékák, trópusi gyíkok vonszolják magukat, de az egyik sarokban két egymást metsző utcatábla áll: Rottenbiller utca-Jósika utca. Kérdem szeretettel: azért menjek el, hogy kint legyek búsmagyar vagy búspesti? Akkor itthon is maradhatok minden rezsi, sőt minden rezsim nélkül.

De tegyük fel, hogy külországban szárnyára venne egy termik, egy kedvező meleg széláramlat, átlendülnék vele minden bajon és nosztalgián. Találnék egy jól fizetett íróasztalt, valamilyen filozófiai intézetben megengedhetném magamnak, hogy ne a nagy áruházakban vásároljak, hanem azokban a finom kis boltokban, ahol csak egy ruhafogast vagy egy antik szekrényt tesznek ki a kirakatba. Volna egy lakásom, ahol megszokott helyen áll a Nietzsche-kötet, az orvosság, a konzervnyitó.

Azt hiszem, hogy ez volna a legrosszabb. Már csak puszta hálaérzetből is ókonzervatív mamelukká válnék, felvonulásokon, aláírásgyűjtéseken támogatnám a rendet, melynek jólétemet köszönhetem; fiamat beíratnám kormánypárti ifjúsági szervezetekbe. Aztán egy nap, ha a dolgok itt is kezdenének rosszul menni; tömegdemonstráció kísérné ki a temetőbe az ellenzék meggyilkolt vezérét, lassan itt is meginogna a föld, és elővehetném a világtérképet, hogy egy még újabb hazát keressek magamnak.

Megértheted tehát, hogy nem megyek el innen – zárta szavait B. – Alszom a megszokott ágyamban, és amikor felébredek, hallgatom a másik szobában a fiam fogcsikorgatását – valamit már sejthet ez a gyerek is. Nem alszom el újra, kezem összefonom a tarkóm alatt és eltűnődöm: talán mások is fenn vannak ezen a kései órán, ülnek kormányzati épületekben, kocsmákban, magánlakásokban, tervezgetnek és szervezkednek. Mit akarnak?

Valahol ketyeg egy óra, megkezdődött a visszaszámlálás. „Mindegy. Semmi baj. Én futni nem fogok.”