A szoborparkban

Az éjjeliőr, aki éjfél után volt az éjjeliőr, fél tizenkettőkor vette át a szolgálatot társától, aki éjfél előtt volt az éjjeliőr. Tartott a fémre vadászó besurranó tolvajoktól, ezért óvatosságból hevenyészett leltárt készített. Hatszázötvennégy Lenin-szobor, hatszázhuszonhárom felszabadulási, száznegyvennégy tanácsköztársasági emlékmű állt a parkban és egy külön tárolóban még négyezer-hatszázkilencvenkilenc vegyes témájú alkotást gyűjtöttek össze – Horthy Miklós lovas szobrától kezdve egészen Károlyi Mihály, Kun Béla és Rákosi Mátyás képmásáig. Túlbuzgó önkormányzati tisztviselők néhány utcai illemhelyet is beküldtek, mert azok is közterületen álltak, és alapos gyanú látszott fennforogni, hogy elvtelenül kiszolgálták a letűnt rendszert. Az ellenőrzés végeztével az éjjeliőr visszatért a portára, és a keresztrejtvénye fölé hajolt.

A közeli templom tornyában éjfélt kongattak, az utolsó óraütésre hirtelen megelevenedett a park. A szobrok összerázkódtak, nyújtózkodtak, majd merev végtagjaikat dörzsölgetve leszálltak a talapzatukról. A középütt szabadon hagyott térség felé indultak, hamarosan élénk beszélgetésbe merültek vagy kedvenc szórakozásaiknak hódoltak.

Az egyik hosszú asztalnál tizenhét Lenin játszott sakk-körmérkőzést, sajátos szabályokat alkalmaztak: „egy lépés előre, egy lépés hátra”, és a parasztokat nem volt szabad ütni, mert ez ellentmondott volna a lenini önkéntességi elveknek. Egy Krupszkaja-szobor sürgött-forgott körülöttük a szamovárral.

A felszabadulási emlékművek „Battonyától Nemesmedvesig – ki tud kevesebbet a Szovjetunióról?!” – címmel nosztalgiavetélkedőt rendeztek egymás között. Mindenki igyekezett, mert a vesztest áthelyezték a Független Államok Közösségébe.

Az egykor élt személyeket mintázó szobrok külön húzódtak, az újságot böngészték: mire változtak a róluk elnevezett utcák és terek.

A szobrok közül utolsónak egy gyűrött zászlót szorongató, fiatalon is viharvert, szovjet – illetve orosz, nem, mégiscsak szovjet – katona mozdult meg. Csuklóján felhúzta mind a tizenkét karóráját, ivott egy kortyot a kulacsában maradt rohamvodkából – melyet bevetések előtt szokott magához venni –, aztán rászánta magát, hogy elinduljon. Lassan haladt, feje még szédült, alig pár nappal azelőtt helikopterre akasztva hurcolták végig a város fölött.

A parkon áthúzódó sétány elején két, ugyancsak szovjet tiszt – váll-lapjukból ítélve kapitányok – jóleső nyögéssel épp kapcát cserélt. Közelükbe érve a katona a sapkájához emelte a kezét:

– Erőt, egészséget, kapitány elvtársak! Iván Ivánovics Ivánov harcos, a „Budapest”-ről elnevezett gárdaezredből jelentkezem. Haza-Anyácska hívott a szülőföld oltalmára, a fasiszta iga alatt sínylődő országok felszabadítására.

A kapitányok fogadták a tisztelgést:

– Osztapenko kapitány.

– Steinmetz kapitány.

Megkérdezném önöket: messze még az út Berlinig?

– Nem tudjuk, mi sem jutottunk el odáig. Honnan jöttél, legény?

– Most csak innen a Gellérthegyről, mellékalak voltam egy szobron. Egy nőre vigyáztam, derék asszonyság volt, fiatalka, ott állt fölöttem, a kezében egy pálmaágat tartott, ha elejti, nekem kellett volna elkapnom. Aztán a napokban kitelt az idő, leszedtek a helyemről és ide szállítottak.

Egy láthatólag vidéki felszabadulási emlékmű sétált el mellettük, a katona hirtelen elhallgatott, és feljebbvalóit is csendre intette. A kapitányok értetlenül néztek vissza rá:

– Mi baj van, legény?

A katona az emlékmű után mutatott:

– Vigyázni kell előtte: a burzsoázia lakája.

– Hogy lehetne az egy felszabadulási emlékmű?

– Úgy, hogy egy régi csendőrszoborból öntötték, és a farkas elveszti a szőrét, de nem a természetét. Most is arra spekulál, hogy újraönteti magát.

– Ne törődj vele, gyújts rá. Itt van egy doboz imperialista cigaretta, Marlboro Marlborovics, igen finom. Egy német turista vágta hozzám a kocsijából.

– Hálásan köszönöm – a katona mélyet szívott a cigarettából. – Még nem láttam önöket, kapitány elvtársak, mi járatban errefelé?

– Kint álltunk az országút mellett, a város szélén. Sok hasznunkat nem vették, de legalább az autósok lelassítottak, ha minket megláttak. Most megkaptuk a felmondást, ugyanis bent a városban hatalomra került a Nulladik Kilométerkő, és most az ő szobrait rakják ki mindenhová, már tele van az egész város nullákkal. Bár ezek az új szobrok nem igazán tartósak, hallottam, hogy az egyikük már egy fél év után ledőlt.

– Bocsássanak meg az őszinte kérdésért: nem fáj ez önöknek?

– Ami azt illeti, eléggé igénybe vett minket ez a szolgálat, szívesen megpihenünk. Gondold meg, legény: negyven évig állni egy helyben, úgy, hogy még lépést sem válthattunk, a kapcánkat is most cseréljük először. Csak egy esik rosszul: azok távolítanak el minket, akiknek apját-anyját mi mentettük meg annak idején.

Társa leintette:

– Ne vedd a szívedre, nem te vagy az első, aki így jár. Jesus Joszifovics sokat mesélt ilyenekről. Most új helyet keresünk magunknak, azért is jöttünk ide, de itt a parkban már minden zsúfolt, tovább kell menni.

– És merre készülnek, kapitány elvtársak?

– Nem tudjuk. Haza nincs miért menni, ott nem fogadnának minket, még a mai katonákat is elzavarják. Talán Bécsbe települünk át, ott egy szép nagy téren áll még egy régi bajtársunk, lehet, hogy ő odaengedne maga mellé. Nem hittem volna, hogy valaha még a németek kegyelmére szorulunk.

– Indulhatunk is, Nyikolaj! – mondta Osztapenko.

– Igaz, ma éjszaka még messzire kell jutnunk. Minden jót, katona, ezen a fehér világon.

Felgyűrték kabátjuk gallérját, és énekelve elmasíroztak:

– „…és a bécsi nagy körúton értek véget a csaták…”

A katona istenhozzádot intett, nekitámaszkodott egy üres talapzatnak, és utolsót szívott a cigarettájából. Feltámadt a szél, kelet felől fújt, kora tavaszi párát sodort magával, belevegyült a közeli pékség friss kenyérszaga. A katona mélyet szippantott belőle, arra az ötven év előtti napra gondolt, mikor anyja éjszaka sütött neki kenyeret, mert hajnalban már indulnia kellett. A katona elgondolkodott, aztán önmagát vigasztalva dünnyögte:

– Hitler kaput!

Ekkor megszólalt egy kakas, jelezve, hogy letelt a szellemeknek rendelt óra, a katona visszaállt a helyére, és megszorította a zászlónyelet.