Szamárfül

Borbély vagyok, már harminc éve királyi fodrász Frígiában. Kiszolgáltam a kegyetlenségéről hírhedett, idegen hatalmakkal lepaktáló Párthosz királyt, majd megelégelve zsarnokságát, az udvar haladó erőinek sorában én is részt vettem uralmának megdöntésében. A minden frígnek oly fontos szabadság és függetlenség nevében Midászt juttattuk trónra. Új uralkodónk megtartott magas méltóságomban.

– Mert vannak jó borbélyok, akik arról ismerszenek meg, hogy velünk vannak, és rossz borbélyok, akik ellenünk! – mondta.

Azóta is én gondozom nagy jó urunk szakállát, minden hónap első napján kiszedem belőle az előző havi ételmaradékot – szociális juttatásként a népkonyhára kerül, és a szegények pompás lakomát csapnak belőle –, utána megnyírom a férfidíszét, és illatos kenőcsökkel dörzsölöm be. Természetesen a haját is meg szoktam nyesni, ez a munka igen sok időt vesz igénybe – nem maga a vágás, hanem a keresés, mivel királyunk fürtjei egy ismeretlen betegség következtében erősen megritkultak.

A nagy király meg volt elégedve szolgálataimmal, elhalmozott kitüntetésekkel és kegyességének egyéb jeleivel. Épp ezért lepődtem meg, majd zuhantam mély kétségbeesésbe, mikor egymás után teltek-múltak a hónapok, és Midász nem üzent értem. Százszor is végiggondoltam, mit véthettem ellene, de bárhogy is törtem a fejem, nem emlékeztem olyan esetre, mikor egyetlen szóval is becsméreltem volna. Igaz, nem is lett volna tanácsos, a rágalmazók nem kerültek ugyan börtönbe, mint a kegyetlen Párthosz király idejében, de állásukat most is minden bizonnyal elveszítették. Bánatomban csak az vigasztalt, hogy Midász más borbélyokat sem rendelt be magához.

Egy fél év után bizalmas hírként jutott el hozzám, hogy uralkodónk szakálla szerfölött hosszúra nőtt: egy díszfelvonuláson rálépett, és hanyatt esett. Feltételeztem, hogy most már hamarosan hívatni fog – és egy nap meg is érkezett a legmagasabb üzenet. Igyekeztem méltóan felkészülni, kis ládámba bepakoltam Frígia, Perzsia és a távoli Arábia minden titkos balzsamát, kifentem borotvámat és ollóimat.

A király a tróntermében fogadott, megdöbbenve figyeltem megváltozott külsejét. Haja már oldalt is kihullott, ezért a hónaljából fésülte fel a szőrt a homlokára, sűrűn feltupírozta, és az így nyert tincsekbe földig érő, bíborszínű szalagokat kötött. Midász töprengve nézett rám:

– Nem tudnád bekötött szemmel elvégezni a munkádat?

– Dehogynem, nagy király, csak épp a testi épségedet nem tudom garantálni.

– Akkor hát legyen. De előbb esküdj meg rá, hogy senkinek sem szólsz arról, amit látni fogsz. Arra esküdj, ami a legdrágább a szívednek!

– Akkor esküszöm a trákiai gyantás borból készített kisfröccsökre.

– Jól van, láss hozzá.

Fésűmmel kibontottam a buja szőrcsomókat Midász homlokán. Ujjaim váratlanul két vaskos húsdarabban akadtak meg, elsimítottam róluk a takaró fürtöket, elszörnyedve tapasztaltam, hogy a fülkagylói helyén egy-egy hegyes és sodrott szőrös szamárfül nőtt.

– Mi történt veled, ó, nagy király?

– Nem tudom, hogy keletkezett, orvosaim szerint Párthosz hívei mérgeztek meg.

Készségesen bólogattam, de mint minden igazi fríg, én is tisztában voltam a szörnyű jelenség valódi okával. Az istenek általában az orrát nyújtják meg a megrögzött hazudozóknak, de Apolló jobban kedveli a vétkesek fülét megnöveszteni – nevelő jelleggel, mert így legalább növekszik készségük a zene varázslatos hangjainak befogadására. Ahogy utánagondoltam Midász beszédeinek, melyeket a népgyűlésen mondott el, többé nem találtam semmi meglepőt a történetekben, inkább azon csodálkoztam, hogy nem hamarabb következett be. A király gondterhelten fordította felém a tekintetét:

– Mit tudsz vele csinálni?! Alkalmazzunk vendéghajat?

– Nem ajánlanám, ó, nagy király, csak kidudorodna alóla ez a… ez a sajnálatos rendellenesség. Azt javaslom, viselj inkább babérkoszorút, az minden feltűnés nélkül eltakarja – arról nem is beszélve, hogy már rég kiérdemelted a Hazától ezt a kitüntetést.

Ott helyben meg is fontam a koszorút a Parnasszosz ormán szedett ágakból, Midász felpróbálta; királyi pompája újra háborítatlan régi fényében ragyogott. Gazdag jutalommal bocsátott el, de megismételtette velem eskümet, hogy minden körülmények között megőrzöm a titkot.

Este betértem a „Frigid Fríg Nőhöz” címzett kocsmába, hogy néhány kisfröccsel megünnepeljem a váratlanul jött pénzmagot. Mint minden nyilvános helyen, itt is ingyen terjesztették az állami hírlapot, az „Új Frígiá”-t – a köznyelv csak „nedves újság”-nak hívta, mert oldalait még kinyomtatva is sűrűn átitatta az az izzadtság, melyet a munkatársak fogalmazás közben hullattak. Borozó cimboráim elnézegették a papiruszt; egy első oldali rajz Midász királyt ábrázolta, homlokán új babérkoszorújával.

– Nézzétek már, mit vett a fejére!

– Biztos a konyhából lopta a babért!

Nekem a bor gőze elborította az agyamat, csak így történhetett, hogy eskümről megfeledkezve óvatlanul megszólaltam:

– Hátha még tudnátok, hogy a királynak…

Nem mondtam végig, mert nem volt kinek, társaim sietve eloldalogtak mellőlem. A kocsmákban hemzsegtek a besúgók, akik minden, az átlagosnál tiszteletlenebb megjegyzést jelentettek, és senki sem akarta elveszíteni az állását.

Kiittam a poharamat, és behúztam magam után az ajtót, de gondolataim az otthon csendjében sem hagytak pihenni. Régi, tősgyökeres fríg családból származom, őseimtől büszkeséget és az igazmondás szeretetét kaptam örökül, és ezt a sokéves szolgaság csak visszaszorítani tudta bennem, de elpusztítani nem. Hosszú vívódás után, mely egy magamfajta frígnél legalább öt liter bort jelent, úgy döntöttem, kötelességem polgártársaim tudomására hozni a király undorító testi hibáját, melyet az istenek figyelmeztető üzeneteként kell felfogni.

Okulva a kocsmában történtekből, most már nem a magánemberekhez, hanem a közjó letéteményeséhez, a széles nyilvánossághoz fordultam. Először az „Új Frígia” szerkesztőségét kerestem fel – elfeledkezve arról a mendemondáról, hogy Midászhoz közel álló pénzkufárok adják össze az aranyakat a lap fenntartásához. Bizony rosszul jártam itt, elég volt megrovó hangsúllyal kiejtenem a király nevét, és már nemzetietlennek, Spárta-bérencnek, az ellenzéki Plútó Párt ügynökének neveztek. Áldhattam a szerencsémet, hogy nem löktek le a Tajgetoszról.

Dühömben feladtam minden óvatosságomat, és valóban elmentem az ellenzéki Plútó Párt szócsövéhez, a „Dumálósz”-hoz. Szerencsére bent találtam az egész párt legfőbb vezetőjét, egy kopasz, szemüveges férfit.

– Jó órában imádkoztál az istenekhez, édes úr! – mondtam neki – tudok valami roppant terhelőt legfőbb ellenségetekről, Midász királyról. A győzelem kulcsát adom a kezetekbe, és egy drachmát sem kérek érte…

Ő sem hallgatott végig, kezét felemelve elutasított:

– Nem kételkedem igazadban, Borbélyok Királya, Királyok Borbélya, de mi konstruktív ellenzék vagyunk, nem populista eszközökkel akarjuk megdönteni a zsarnokságot, hanem alkotmányos harcban. Csatlakozz hozzánk, itt egy marék borsó, hányd te is a falra tiltakozásod jeléül.

Utólag örülnöm kellett, hogy nem fedtem fel titkomat előtte, gyakran tárgyalt Midász királlyal, könnyen lehet, hogy visszamondta volna neki.

Így hát végképp feladhattam a reményt, hogy valaki is meghallgat. Ittam néhány kisfröccsöt a „Frigid Fríg Nő”-ben, de indulataim nem csillapodtak, úgy éreztem, hogy el kell mondanom, amit tudok, különben az oldalamon, a bordáim között tör ki az igazság. Mit tegyek?

Kimentem egy szabad mezőre, lehajoltam, egy gödröt kapartam, és abba suttogtam bele:

– A királynak szamárfüle van! Igenis, szamárfüle van!

Aztán gondosan visszateregettem a földet a gödörbe, de minden óvatosságom hiábavalónak bizonyult. Másnap reggel műhelyemet hatóságilag lelakatolva találtam; szerszámaimat, titkos balzsamaimat pedig kivetették a palota előtti fűbe. A besúgók feljelentettek, és Midász király kirúgott az állásomból. Sorsomat példának szánta mindenkinek, aki ki akarja nyitni a száját. Koldulással, juhok nyírásával kerestem a kenyeremet, én, a Borbélyok Királya, a Királyok Borbélya!

Évek múlva a kíváncsiság kivitt a régi, szabad mezőre, ahol annak idején a gödröt ástam és belesuttogtam a rettenetes igazságot. Vízzel árasztották el a vidékét, valóságos tó keletkezett. Leültem a partján, és hosszan bámultam magam elé.

– Így múlt el tehát az én lázadásom, szegény civil kurázsim!

Egyszer csak szél kerekedett délről, megrázta a parti nádast, és a nádszálak zizegni kezdtek, susogásukból mindenki kihallhatta:

– A királynak szamárfüle van! Igenis, szamárfüle van!