Levél a pénzügyminiszterhezKedves Kupa Úr! Elnézését kérem, hogy egy újság hasábjain jelentkezem, de a postai áremelések következtében egy szabályos levelet már nem tudnék megfizetni. Mélységes tisztelettel figyelem áldozatos törekvéseit, melyekkel meg akarja szüntetni az adózás alól való kibúvás minden formáját, lezárja az egérutakat – egéradó és útadó formájában. Tevékenységéért Ön nap mint nap megkapja az elismerést, tanúsíthatom, hogy számtalan ember emlegeti a nevét. Bocsásson meg, ha én mégis arra a kijelentésre vetemedek, hogy Ön nem szolgált rá a hírnévre. Pénzügyminiszter és törvényhozó létére olyan alapvető hibát követett el, melyért még egy állami iskolába járó kisdiák is szégyellhetné magát, nem is szólva a jóval színvonalasabb egyházi tanintézetek növendékeiről. Merem remélni, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését, rá is fogok térni a lényegre, de az ügy jobb megértése érdekében haladjunk csak sorjában. Vegyük példának Kovács János átlagos és becsületes magyar adóalanyt. Tételezzük fel, hogy 1991-ben jó éve volt, kerek egymillió forintot keresett. Tételekre lebontva: sikerült jutányosan eladnia nagybátyja hulláját, és hivatalában is eredményesen ténykedett; számos magyar üzemet és vállalatot passzolt át külföldi érdekeltségeknek, tevékenysége elismeréséül jelentős összegű hazaárulási pótlékot kapott. Elképzelhető, hogy Ön a felsorolt jövedelmi forrásokat nem tartja tipikusnak, nem vitatom fenntartásainak jogos voltát. Ennél csak az lett volna valószínűtlenebb, ha azt írom, hogy valaki becsületes munkával keresett egymillió forintot. De térjünk vissza a példánkhoz. Az ide vonatkozó adókulcsok szerint Kovács János ötszázezer forintos adó befizetésére van kötelezve – valamivel jobban járt volna, ha az anyja hulláját adja el, mert közvetlen hozzátartozóról lévén szó, a törvény jelentős könnyítéseket tesz. Elérkezik március közepe, Kovács úr kitölti a csekket, és egy postáskisasszonyt két órára feltartva, befizeti a félmilliót. Ezzel állampolgári kötelezettségének eleget is tett – de csak az Önök végzetesen rövidlátó felfogása szerint! Mert miről is van szó?! Az egymilliós jövedelem, ugye, 1991-ben keletkezett, az adót viszont 1992-ben fizették be. Na már most: évi 40 százalékos inflációt számítva – nem bánom: legyen 35 százalékos –, a befizetett 500 ezer forint reálértékben már csak 325 ezer forintot tesz ki! Kovács János adóalany 1991-ben vígan eldorbézolhatta jövedelmének ráeső, az inflációtól csak részben sújtott hányadát, az államkincstár viszont 1992-re igencsak megrövidült! Mit lehet tenni, hogy ezt a nyilvánvaló anomáliát megszüntessük?! Éjszakákat tűnődtem végig ezen, mert én belátom, hogy az adó nem lehet csupán néhány túlterhelt vagy legalábbis terhelt kormánytisztviselő gondja, hanem az egész társadalomra kell hogy vonatkozzék. Először arra gondoltam, hogy az infláció arányában pótadót kellene kivetni, ennek megvolna az az előnye, hogy a kormány így talán bevallaná végre a pénzromlás valódi mértékét, hátránya viszont, hogy tovább duzzasztaná az amúgy is elburjánzó bürokráciát. Végül sikerült megtalálnom az egyedül üdvözítő megoldást, melyet most szíves tudomására hozok. A lényeg: az adót nem utólag kellene kivetni, hanem előre! Vegyük példának a már említett Kovács Jánost az elkövetkező 1993-as évben. Legkésőbb január elsején nulla óráig be kellene vallania, hogy az adott év december 31-ig mennyit fog keresni – és ezzel egyidejűleg be is fizetné az ennek megfelelő adót. A várható jövedelem szándékos alábecsülését kemény szigorral kellene sújtani, a bírság összege elérhetné az elhallgatott bevétel négyszeresét. Vagy az ötszörösét, miért ne?! Így és csakis így lehetne kivédeni az infláció okozta károkat. Önnek nem kell magyaráznom, hogy ez az intézkedés mélyen humanista volna; nemcsak az Államkincstárra gyakorolna kedvező hatást, hanem az adóalanyokat is fokozottabb tevékenységre serkentené, mert most már nekik kellene futniuk a pénzük után. Kovács János is jobban igyekezne, mint annak előtte, nagyobb szorgalommal próbálná hazai értékeinket átpasszolni külföldi ügyfeleknek, hogy minél több hazaárulási pótlékhoz jusson, és nemcsak a nagybátyja hulláját adná el, hanem jó néhány felmenő ági rokonáét is, kedvező esetben siettetné is a halálukat, sokat javítva így az ország kedvezőnek nem mondható lakás- és nyugdíjhelyzetén. Persze a magyar törvények szelleme nemcsak igazságos, de méltányos is. Számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy valaki önhibáján kívül nem tudja megkeresni azt az összeget, melyet előzetesen bevallott, és amely után leadózott. Ezek a személyek az év végén, kérhetnék túlfizetésük visszatérítését, és kérésük az előírt feltételek fennforgása esetén teljesíthető is volna. Az ajánlott törvény hatékonysága ebben az esetben is megmutatkozna, mert az ügyfelek kapnák az inflációval csökkentett reálértékű pénzt, melyet az állam egy évig ingyen használhatna. Köszönöm, hogy volt türelme végigolvasni laikus soraimat, kívánok munkájukra áldást, mert egyelőre nincsen rajta.
Tisztelettel: M. Gy. adóalany |