Éljen március 23.

– Egyszer csak feltűnt nekem, hogy lassan már az egész naptár foglalt – kezdte Budai-Bodenlosz, a decens filozófiadocens. – Sokak tudatában ott élnek még a régi „piros betűk”; március 21., a tanácsköztársaság emléknapja, április 4., a felszabadulás ünnepe, november 7., a nagy októberi forradalom évfordulója, egy régebbről megmaradt dátum: december 21. – Sztálin születésnapja, nem is beszélve az olyan másodosztályú ünnepekről, mint december 29. – Nehru kiszabadulásának jubileuma. És te is tudod, egy pár év kevés ahhoz, hogy ezeket kimossa az emlékezetből.

Aztán ez az új demokrácia is kijelölte a maga jeles napjait. Visszahelyezték régi méltóságába március 15-ét, és állami tiszteletet kapott október 23-a is. Örvendetes módon megszaporodtak az egyházi ünnepek is; újra megkaptuk pünkösdhétfőt, a közeljövőben várhatjuk húshagyókeddet és hamvazószerdát is.

Továbbá sorolhatnám a mindkét rendszerben közös ünnepeket: március 8-át, a nőnapot, május elsejét, a munka (vigyázat, nem a munkás) ünnepét, augusztus 20-át, Szent István napját, vagy ha jobban tetszik, a régi alkotmány napját, vagy ha még jobban tetszik, az államalapítás napját, esetleg az új kenyér ünnepét.

És minden ünnep legalább három napig tart, még az egynapos is. Ha, mondjuk, vasárnapra esik, már pénteken elkezdenek koszorúzni, szőnyeg szélére állnak a kitüntetésre várakozók, bejelentik, hogy ki kivel hajlandó, illetve nem hajlandó együtt ünnepelni.

Az ünnepektől egyelőre megkímélt hétköznapok egyre fogyatkoznak, akár a téeszek földvagyona, újabb és újabb célokra sajátítják ki őket. Van már pedagógusnap, gyereknap, anyák napja, számtalan és különféle szolidaritás napja, sajtó napja, költészet napja, könyvhét, Budapesti Művészeti Hetek, legújabban Valentin-nap – mikor virágokat illik küldenünk egymásnak, vannak helyi ünnepek is, például Kisbéren minden vasárnap a választás napjának számít, és még folytathatnám.

Tudom, hogy most végképp hazaáruló hírébe keveredek, de akkor is bevallom: én unom már az ünnepeket! Illetve nem magukat az ünnepeket, ezek tulajdonképpen nem is léteznek, mert egy megélni vágyó magyar polgár ugyanúgy végigdolgozza őket, mint a hét többi napját, hanem az ünnepekkel járó felhajtást. A két-három napos tévékampányokat utálom, mikor óránként fel kell törölni a padlót a készülék alatt, mert a ládából patakokban folyik a malaszt, a mieink dicsőítése, az övéik legyalázása, már sokan eljutottunk odáig, hogy visszasírjuk a régi ismeretterjesztő román barlangfilmeket.

Azt is tudom, hogy ez a folyamat megállíthatatlan. A naptár volt az egyetlen nyomtatott médium, melyre a kormány eddig még nem próbálta rátenni a kezét, ezt a mulasztását hamarosan be fogja pótolni. Ez teljes mértékben érthető: könnyebb egy új ünnepet kreálni, mint például felemelni a nyugdíjakat. De most az egyszer nem engedek! Eb ura fakó! Ugocsa non coronat! Meg akarok menteni egy utolsó szabad polgári fellegvárat: egy hétköznapot.

Felhívok mindenkit, aki ragaszkodik ahhoz, hogy megőrizze tiszta fejét, aki nem hagyja kicsorbítani jó ízlését – mint a felsorolt feltételekből látszik, nagy tömegekre nem számítok –, sorakozzon fel zászlóm alá, melyre ez van írva: „El a kezekkel március 23-tól! – illetve, ha vasárnapra esne, március 24-től”. A dátum kiválasztásában van némi esetlegesség, azon alapszik, hogy ezen a napon tettem közzé felhívásomat, és erre a napra egyelőre még egyetlen szervezet sem jelentette be az igényét.

Követeléseimből az alábbiakat emelném ki:

1. Ezen a napon tilos legyen bármilyen eseményt, mozgalmat, személyt, országrészt, várost ünnepelni – leszámítva azt az eshetőséget, hogy a világ vége éppen ezen a napon következik be, de erről külön kormányintézkedés rendelkezik majd, a világvége-ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszter aláírásával.

2. A televízióban tilos legyen három óránál hosszabb filmeket vetíteni, különös tekintettel őshazájukat kereső mezítlábas, kóbor barátokra.

3. Senki sem emlékezhet meg sem szóban, sem írásban március 23-ával kapcsolatos gyerekkori vagy felnőtt élményeiről. Híres emberek özvegyei és árvái sem szerepelhetnek.

4. Ezen a napon tilos katonai esküt tenni, felavatni bölcsődét, autógyárat, gyorsforgalmi utakat, keserűvízforrásokat. Kívánatos volna viszont erre az időpontra betervezni állatkerti mackószületéseket és csokoládé-árleszállításokat.

Ezt a négy pontot kiegészítettem tizenkettőre, köztudomású, hogy ezt a számot joggal elvárhatják minden magára valamit is adó személyiségtől. A tervezetet benyújtottam az illetékes minisztériumba, megígérték, hogy komolyan foglalkoznak majd a javaslatommal. Bevallom, azt hittem, hogy ez is elfekszik majd az aktatemetőben, mint annyi más sokra hivatott kezdeményezés, de nem így történt.

Egy kormányhatározat született, mely március 23-át hivatalos állami hétköznapnak nyilvánította. Ekkorra időzítették az újonnan létesített „Hétköznapok Hősei” kitüntetés adományozását, és az utcán elborították a falakat a stílusos szürke színben tartott: „Éljen március 23.!” – feliratú plakátok. A további eseményeket a Magyar Televízió természetesen élőben közvetítette.