A rulett

A „Liszt Ferenc” expressz, mint rendesen, 18 óra 20 perckor indult a bécsi Westbahnhofról Budapest felé. Tennivalóim elhúzódtak, a vonatot már menesztették, mire kiértem a pályaudvarra, épp hogy fel tudtam kapaszkodni az utolsó kocsiba.

Megálltam a folyosón, kilihegtem magam, aztán benyitottam egy viszonylag üres kupéba. Benn csak egy vékony, bajuszos, ritkuló hajú férfi ült, feje fölött a csomagtartóban egy nagyalakú doboz feküdt, oldalán a legmodernebb „Solution 12” számítógép márkajelzésével.

– Szabad a hely? – kérdeztem.

– Tessék parancsolni.

Leültem, és megtöröltem izzadt homlokom, táskámból két dobozos sört vettem elő:

– Megkínálhatom? Nem szeretek magamban inni.

A férfi szertartásos udvariassággal bólintott:

– Köszönettel elfogadom – bár nem nagyon szoktam szeszt fogyasztani.

– Antialkoholista?

– Nem mondanám. Az a helyzet, hogy hét gyereket nevelek, emellett az ember nem engedhet meg magának költséges szenvedélyeket. Egészségére.

Én is ittam, aztán felnéztem a csomagtartóra:

– Mibe kerül mostanában egy „Solution 12”?

– Hát bizony tizenötezer schillinget is elkérnek egy alapgépért, és ehhez jönnek még a tartozékok: a joy stick, a floppy és így tovább.

– Megbocsásson, de nem úgy néz ki, mint akit felvet a pénz, és mégis ilyen drága gépet vásárol?

– Én nem mondtam, hogy vásároltam.

– Ezek szerint ajándékba kapta?

– Életemben soha semmit nem kaptam ajándékba. De ha érdekli, mi történt, elmesélhetem. Nincs benne semmi rendkívüli, de jobban eltelik az út hazáig.

Engedje meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Mák Attila. Egy számítástechnikai intézetben dolgozom mint matematikus, őszintén szólva sem a beosztásommal, sem a fizetésemmel nincs mit dicsekednem. A prémiumokat, jutalomutakat nem én szoktam kapni, épp ezért igencsak meglepődtem, mikor közölték velem, hogy kiküldenek egy kétnapos bécsi tanácskozásra.

Az angolok szerint a pénzről nem illik beszélni, de amit én kaptam az útra, az nem is nevezhető pénznek, másfél napidíjat adtak, összesen 450 schillinget. Kint igyekeztem megfogni minden fillért, de nem utasíthattam vissza kollégáim ajánlatát, hogy vacsorázzunk együtt egy kiskocsmában. A „snitzel” mellé, elveim fenntartásával, egy sört is megittam, 120 schillinget fizettem, tehát durván 300 maradt.

Ma a délelőtti programot hivatalos búcsúebéd zárta, utána bevásárolni indultam. Minden remény nélkül nézegettem a kirakatokat, egy-egy gyerekemre még ötven schillinget sem fordíthattam, egy jó cipő pedig hat-hétszáznál kezdődött. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy egy közös ajándékot veszek nekik, például egy számítógépet, melyre az iskolai tanulmányaikban is szükségük volna. Végigjártam a bécsi magyar boltokat; még a lefutott régi típusok is három-négyezer schillingbe kerültek. A napidíjam maradéka viszont az én életemben túl nagy összegnek számított ahhoz, hogy játékokra vagy édességre költsem. Nem tudtam, hogy mit tegyek.

Sétám során elvetődtem a Kärtnerstrasséra, már az Operaház közelében jártam, mikor a tekintetem egy elegáns és diszkrét falitáblára esett: a bécsi játékkaszinó működött ebben az épületben.

Talán nem kell meggyőznöm önt arról, hogy milyen távol áll tőlem minden hazárd szenvedély, de abban a pillanatban elfogott a kísértés; hátha sikerül nyernem annyit, hogy valami valóban tisztességes ajándékot tudjak venni a gyerekeimnek, például az említett számítógépet. Láttam magam előtt boldog arcukat, amint felbontják majd a csomagot.

Bár tudtam, hogy véres könnyeket sírok majd, ha elveszítem a napidíjam maradékát, nem tudtam ellenállni, és beléptem a kapun. Az előtérben három darab százschillinges zsetont vásároltam, zsebre vágtam, és tájékozódó sétára indultam a játékteremben. Csak találgattam, hogy az egyes asztaloknál milyen kártyajátékot űznek, melyik lehet a Black Jack, a bakkarát és így tovább.

Végül a rulettnél állapodtam meg, mert olvasmányaim nyomán nagyjából tisztában voltam ennek a játéknak a szabályaival. Hogy belejöjjek a ritmusba, száz schillinget feltettem a „páros”-ra, százat a „páratlan”-ra, az egyiknek mindenképpen be kellett jönni, tehát kockázat nélkül komoly tapasztalatokat szerezhettem.

Három-négy forduló után mély lélegzetet vettem, és felraktam minden pénzemet a hetesre. Önnek nem kell magyaráznom, hogy a hét gyerekem miatt választottam ezt a számot. A golyó körbeforgott, legnagyobb örömömre a hetesen állt meg. Nyúltam a pénzemért, egy vékony, hosszú kéz, mely egy szélhámoshoz tartozott, meg akart előzni, de szerencsére tisztázódott, hogy én vagyok a zsetonok jogos tulajdonosa.

Harmincötszörös pénzt, 10500 schillinget nyertem, az én fogalmaim szerint irtózatos összeget. Elkapott a mámor; meg akartam venni a „Solution 12”-est, sőt minden egyes gyerekemnek egy külön számítógépet, és újra megjátszottam a hetest – csak az induló háromszáz schillingemet raktam félre…

Közben már Hegyeshalomnál jártunk, kinyílt a fülkeajtó, és egy magyar vámos lépett be:

– Útlevelet, valutaigazolásokat kérek – tekintete a számítógépre tévedt, a szomszédomhoz fordult. – Ez az öné?

– Igen.

– A papírjai szerint csak 450 schillinget vitt ki, honnan volt pénze egy ilyen drága gépre?

– Sehonnan – felelte a sovány férfi. – Én nem hozok magammal semmiféle gépet.

– És akkor ez micsoda?

– Egy üres doboz – levette a csomagtartóból és megmutatta; valóban csak néhány összehajtogatott kartonpapír és prospektus volt benne. – Elmentem egy bécsi magyar boltba, ott adták ajándékba.

– Mire használják ezt a dobozt?

– A gyerekeim tartanak majd benne tanszereket, és ha ránéznek, hadd legyen meg az az illúziójuk, hogy nekik is van egy számítógépük, úgy, mint a gazdag iskolatársaiknak. Vagy már az illúziók is vámkötelesek? – kérdezte támadólag, majdnem kiabálva.

A vámos tapasztalt ember volt, feltehetőleg a Gorenje hűtőszekrény-hadművelet veteránja, nem vette fel a kesztyűt, udvariasan bólintott:

– Nem, kérem, az illúziók nem vámkötelesek. További jó utat! – mondta, és behúzta maga után a fülkeajtót. Mikor magunkra maradtunk, a vékony, kopott férfi megköszörülte a torkát:

– Ezek után, azt hiszem, nem kell külön mondanom, hogy másodszorra nem jött ki a hetes…