Post mortem

Jobb korokban a harcok a temetők kapujában véget értek, senki sem háborgatta Mors Imperator, a. Diadalmas Halál ciprusos-gyertyás hadállásait. Csak egy hadi manőver volt elképzelhető, az, amit a bejárat fölötti betűk ígértek: „Feltámadunk!”

Jobb korok, mondom, de hol vannak ezek a jobb korok, mikor legföljebb egy-egy hajléktalan vagy virágtolvaj zavarta az örök nyugalmat. Mára a temetők társadalmi ütközetek színterévé változtak.

Isten tudja, hol eszkalálódott a holtak háborúja. Én magam először Kolozsváron vettem észre, Házsongárdon. Még a hetvenes években jártam ott, a régi történelmi családok kriptáit kerestem, a Jósikákat, a Bánffyakat, de a kövekről már rég lefaragták a magyar neveket, és az új győzedelmes tulajdonosok vésették be a magukét. A szelíd Dsida költő sírjához pedig egy teli tintásüveget vágott valaki, a nyomok úgy száradtak rá, mint kék könnyek.

Aztán arról hallottam, hogy a Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók exhumálják őseik csontjait, és magukkal viszik az ősi-új hazába. Nem bíztak a Talmud ígéretében, hogy az igazak teste nem marad idegenben, lent a föld mélyében görögni kezd, és addig vándorol, amíg Jeruzsálembe ér.

Ezek még hétköznapi jelenségek voltak, szelídek, mint fogaink romlása, de napjainkban már nem képzelt, hanem valóságos tüzek lángolnak a temetőkben. Francia kisvárosokban reccsentek meg a sírkövek a feszítővasak és csizmás talpak alatt, kátrány hullott a szomorú faragott betűkre, és kivirágzott az őrület ujjlenyomata: a horogkereszt. Hiába vonult ki az utcára táblákkal, zászlókkal tiltakozni a maradék Tisztesség, a téboly tovább terjedt, messze a határokon túlra.

Mi ősi szokás szerint mindenütt kitettük a falu végén a vasvillákat – Hegyeshalomtól Biharkeresztesig –, mégis bejött a kolera. Rákoskeresztúron feltörik a kripták vaskapuit, megássák a sírokat. Higgyük azt, hogy csak arany ékszereket kerestek a barnuló csontok között, és nem azt akarták bebizonyítani halottaknak és élőknek, hogy lent, a föld mélyén sincs béke, nincs megbocsátás.

Ilyenkor eltűnődik az ember, hogy mit csináljon. Bújjon el egy fal árnyékába, és lesse hetekig, hogy ki közeledik az anyja sírja felé? Kinek van ereje hozzá?

És ez még mindig nem elég, legújabb időkben a temetők még beljebb jöttek a városok széléről, és a Politika felvonulási terepévé lettek. Holttesteket vezényelnek át új sírokba, a régi ellenségek, akik évtizedekig megfértek egymással, most parancsot kaptak a továbbvonulásra. Már nem lepődünk meg, ha Y. mártír családja kijelenti, ha X. ellenmártír továbbra is ott mer feküdni a szomszédos parcellában, akkor ők bizony másik helyet keresnek a maguk halottjának. És a sor csak nem ér véget, a történelem ontja az új regrutákat. Lenin már csomagol a mauzóleumban, és Horthy is üzent haza Estorilból.

Az igazán igyekvők ennyivel sem érik be. A temetőt, ezt a biológiai „befejezett múlt időt” a jövő idő modelljévé változtatnák. Megszabályozzák a rendetlenül jobbra-balra dőlő sírfákat, köveket, kiverik az út mellé, az sem sokat számít, ha egy-két koponya vagy csigolya keveredik közéjük, azokra a fejekre és gerincekre már nincs szükség.

Az egykor elhanyagolt parcellák mára szabályszerű beton emlékművek lerakóhelyévé válnak. Az se baj, ha nem a halottak fölött emelkednek, csak elvágólag, forsriftosan álljanak, vegyék fel azt a fegyelmezett alakzatot, amilyennek a jövő Magyarországa kívántatik és terveztetik. Egy-kettő, jobbra át!

Majd ha ezzel végeztünk, és lesz egy kis időnk rá, a levegőt is megtisztítjuk az áldozatok felszálló, keserves füstjétől.