Üzenet Darwinnak

Kovács János nyugdíjas biológiatanár Budapest egyik külső kerületében, Rákoskeszin lakott, a Pannónia utcában, ott, ahol a családi házak sora véget ér, és megjelennek a közeli hegyekre felfutó sűrű erdők első nyúlványai. Ez a környék szerencsésen egyesítette magában a város nyújtotta kényelmet a vidéki élet nyugalmával: a közelben kék autóbusz járt, a vízért és az áramért alacsonyabb, fővárosi tarifát kellett fizetni, de Kovács a kertjében öklömnyi paradicsomokat termesztett, és hajnalonként madárdalra ébredt.

– Igazad van, Karcsi – mondogatta Kovács példaképe, Charles Darwin falon lógó fotójának –, az élet csodálatos, érdemes volt lejönni a fáról!

Az idilli harmóniát először a telefon elromlása zavarta meg. Az alközponti egységet az utca végében egy póznára felkötözött bádogdobozban helyezték el, de hosszú évtizedekig több-kevesebb rendszerességgel működött, szinte minden második kedden és pénteken adott vonalat, délután fél háromtól negyed hatig. A környéken élő, főleg nyugdíjasokból álló lakosság alkalmazkodott ehhez a ritmushoz, Kovács is ilyenkor hívta fel egyetlen rokonát, zalahertelendi unokanagybátyját. Az időtől megviselt vezetékek gyakran elszakadtak, cseréjük nem volt lehetséges, hogy mégis fenntartsák az összeköttetést a jelzett napokon, kijárt egy öreg szerelő, aki a szájába vette a két drótvéget. A szakszervezet kiharcolta, hogy a szakadt huzalokra kellemes savanyúcukor-ízű bevonatot fecskendezzenek, de az idős mester nyugdíjba vonulása után mégsem tudták betölteni a helyét, és ily módon elhallgattak a Pannónia utcai telefonok. Később egy viszonylag ritka bölömbika rakott fészket az alközpont bádogdobozában, a pózna környékét természetvédelmi területté nyilvánították, többé szóba sem kerülhetett, hogy egy szerelő hozzányúlhasson. A bölömbika, sajnos, visszaélt a helyzetével, mintegy gúnyolódásképpen hol búgó hangot, hol „foglalt”-jelzést adott.

– Nem baj, Karcsi – bizonygatta Kovács a falon lógó Darwin-képnek –, az unokanagybátyám amúgy is nagyothall, majd inkább levelet írok neki.

Tovább nehezítette az ügyek mindennapos vitelét, hogy a Pannónia utca sarkán beszakadt a csatorna, ezért az autóbuszt elterelték a környékről. Kovács gyalogosan próbált nekivágni az útnak, de gerincfájdalmai miatt kénytelen volt visszafordulni. Hangjában cseppnyi mélabúval mondta a Darwin-fotónak:

– Látod, Karcsi, a gerincünkkel fizetünk azért, hogy lejöttünk a fáról és két lábra álltunk.

Szó sem lehetett arról, hogy a százéves csatornát belátható időn belül rendbe hozzák, sőt újabb és újabb szakaszokon szakadt be az aszfalt. Az utca megközelíthetetlenné vált, már a szemétgyűjtő kocsik sem tudtak bejutni, Kovács kénytelen volt a hulladékot a kertben elásni. A következő évben a hulladéktemető fölött eddig még soha nem látott bokrok nőttek, ágaikon üres paradicsomkonzervekkel és mustáros tubusokkal.

És mindez csak a bajok kezdetét jelentette. Egy-egy vezetékszakadás, illetve csőtörés után a Pannónia utca sokáig nem jutott áramhoz vagy vízhez, majd a közüzemi szolgáltatások végképp meg is szűntek. Az iparcikkbolt polcai is üresen tátongtak, mikor a nadrágja elszakadt, Kovács hiába keresett varrótűt, kénytelen volt egy szikláról lepattintani egy megfelelő formájú kődarabot, abba fűzte bele a fonalat.

Az orvos is elköltözött a környékről, helyét egy habókos öregember vette át, a rendelések idején kifestette magát és titokzatos táncokat járt, madarak röptéből vagy feldobott falevelekből próbálta megállapítani a diagnózist. Kovács mondani akart valamit példaképének, de aztán legyintett, és szótlanul befelé fordította a fotót.

Nyugdíja értékének folyamatos csökkenése nem tette lehetővé, hogy elköltözzön a Pannónia utcából valamilyen szerencsésebb, jobban ellátott környékre, így Kovács kénytelen volt a lehetőségekhez alkalmazkodni. Sarlóval járt uzsonnázni – különféle ízletes növényeket vágott magának. Húshoz csak akkor jutott, mikor eleddig ismeretlen méretű óriás gyíkhoz hasonló hüllők tűntek fel a környéken, a Pannónia utcai főbérlők hordába tömörültek, és kőbaltáik csapásaival sikerült is elejteniük egy-egy állatot.

Vadászat után a horda együtt maradt, bámulták a tüzet, és megpróbáltak visszaemlékezni régi életükre, valaki azt mondta, hogy „meggyes rétes”, vagy „P. Howard-regények”, a többiek egyetértően és vágyakozva huhogtak.

Egy nap aztán Kovács János, ha nehéz szívvel is, de négykézlábra ereszkedett, néhány lépést tett ebben a testhelyzetben, aztán felugrott egy fára, és eltűnt a közeli erdők sűrűjében. Csak példaképének összetört fotója maradt utána, sarkában egy felirattal:

– Ha látják Darwin urat, mondják meg neki, hogy rám még egyszer ne számítson.