41–12

– Már évek óta füzetlapokon fogalmazgatom a tanulmányaimat – kezdte B., a decens filozófiadocens –, kihajlítom a két összefogó kapcsot, így szakadás nélkül ki lehet emelni a dupla íveket.

Az eredetileg vonalas iskolai dolgozatfüzetnek szánt, kék fedelű, 41–12 jelzésű irkára szoktam rá, ebből a „12” a lapok számát jelentette, a „41” nem tudom, hogy mit, valamilyen titkos állami kód lehetett, ne is firtassuk.

Ez a 41–12 távolállt minden fényűzéstől. Feltételezem, hogy szovjet papírból készült, idővel elsárgult, a tollam hegyébe gyakran beleakadt egy-egy eldolgozatlan, kiálló rost, a fény felé fordítva is csak nehezen tudtam kipiszkálni. A lappár második felén sokszor szétfutott a tinta, talán ráhelyezett tenyeremtől melegedett át a papír, talán az enyv volt kevés benne.

Mégis megszoktam, sőt megkedveltem ezt a füzetet, mindenekelőtt gyakorlati okokból: egy kézzel írott oldal nagyjából egy gépelt flekknek felelt meg, mindig tudtam, hol tartok az anyagban. Fontos ez? – kérdezed. Egy profinak a legfontosabb, csak a zseninek és a dilettánsnak mindegy, hogy milyen hosszú egy írás.

„Műveimnek azt a részét, mely túlnyomónak mondható”, ezekbe a füzetekbe írtam, hogy csak „A félelem kulcsai”-t és a folytatását, „A kulcs félelmei”-t említsem. Sok közmondás szól a megszokott körülmények serkentő erejéről: „jó szokás tartja az országot”, „a barlang segíti a jóst”, vagy „támogatja, mint akasztott embert a kötél” – ez utóbbit Rákosi elvtárs, a finom apercuk utolérhetetlen mestere jegyezte meg. Én pánikra hajlamos típus vagyok, folyton kapaszkodókat keresek, ebben a rossz világban sokat jelentett az az egyetlen bizonyosság, hogy legalább a papír mindig egyforma.

A 41–12 további dicséretére legyen mondva: olyan volt, mint a tankönyvekben leírt háziállatok. Holta után is fel lehetett használni minden porcikáját: az elrontott-áthúzott oldalak hátára mondatváltozatokat skicceltem fel, a kiürült kék borítólapokban pedig egy-egy fejezet kéziratát gyűjtöttem össze.

Egy 41–12 nyolcvan fillérbe került. Nagyvonalúan tízesével vettem az Ápiszban, letettem egy tízforintost, visszakaptam kettőt – így ment ez vagy harminc évig. Egyszer aztán rám szólt a pénztárosnő:

– Még öt forintot kérek!

Először azt hittem, a szokásosnál többet raktam be a kosárba, később kiderült, hogy a füzet ára majdnem a duplájára, l forint 50 fillérre ment fel. Nem örültem, de nem tettem szóvá, mintha csak megéreztem volna, hogy még nagyobb bajok is elkövetkeznek.

Egy nap aztán nem találtam a megszokott polcon a 41–12-őt. Visszatettem a kosarat, nem kérdeztem, hol keressem, tudtam, hogy bármi is történt, az állami boltban csak kétféle választ kaphatok: „nincs”, illetve „tessék blokkot hozni”. Más üzletekben is hiába kutakodtam, akkor már muszáj volt megszólalni:

– Mi van a 41–12-vel?

– Megszűnt a típus. Elég sokáig volt, most már nincs.

– De miért szűnt meg, mikor jó volt?!

– Kedves uram! Az én nagyanyám is jó asszony volt, mindenkinek kölcsönadta a mákdarálót, mégis meghalt – zárta le a témát az eladó.

Úgy éreztem, kicsúszik a föld a talpam alól, utolsó mentségként felhívtam a közönségszolgálatot, utánanéztek, és valamelyik külvárosi üzletben találtak hatszáz elfekvő füzetet.

Azonnal kisiettem érte. A boltvezető átkötözte a poros csomagokat, közben vizsla tekintettel méregetett, milyen trükk rejtőzhet a háttérben: külföldiek vásárolják fel tőlem valutáért, mint a berlini fal darabkáival egyenértékű pártállami emléket, vagy titokzatos betegségek gyógyítására alkalmas hatószereket tartalmaz a füzetlapokból kivonható anyag. A boltvezető arcvonásain mélabú honolt, mintha azt mondaná: itt ültem egy zsák aranyon, de én minden buliból kimaradok.

A hatszáz füzet súlya alatt meghajlott a polc, azt hittem, az örökkévalóságig kitartanak ezek a fóliába takart kék csomagok, spóroltam is velük, egy szép napon mégis le kellett emelnem az utolsó darabot. Nevezz érzelgősnek, de megsirattam, „a régi ember mindig megáldja a régi boldog sátrakat”.

De hát az élet, mint a kormány nyilatkozataiból tudjuk, megy tovább, új füzetet kerestem a papírboltban. Találtam ötfélét is: szürkésbarna fedéllel, zöld fedéllel, eltérő vonalazással – tervezőit láthatólag egyetlen szándék vezérelte: az új termékek legalább valamiben különbözzenek a levitézlett 41–12-től.

A típusjelzés is megváltozott: 14–32-re, 16–32-re, 20–32-re, 21–32-re, 31–32-re. Nem akarom behelyettesíteni ezeket a számokat 19–44-re, 19–56-ra, 19–90-re, csak annyit jegyzek meg bevallott rosszmájúsággal, hogy valamennyi új típusjelzésben szerepel a „32”. Antall doktor születési éve. Magam sem hiszem, hogy már idáig jutott volna a kormány klienseinek szolgalelkűsége – ehhez még hosszú idő kell, lehet, hogy hetekbe is beletelik.

Az új füzetek egységesen 13 forint 50 fillérbe kerülnek, a régi 41–12-es felemelt árának épp a kilencszeresébe. Nem tudhatom, hogy jött ki ez az összeg, csak elképzelem, hogy együtt ült az Ártanács, és az elnök megjegyezte:

– Emeljük fel a füzet árát a tízszeresére. Az egy szép kerek szám.

De egy, már nyugati példákon iskolázott menedzser közbeszólt:

– A kerek számok nem igazán hatásosak. A szorzó legyen előbb kilenc, aztán lehet majd tizenegy.

Vettem mind az öt új típusból, hiszen nem élhetek meg írópapír nélkül, de ezek a füzetek kisebbek, mint a 41–12 volt. Kevesebb sor fér el rajtuk, emellett hosszanti osztásúak, mint a szótárak, vagy éppenséggel simák, az írás föl-le csúszkál rajtuk, többé nem lehet kiszámítani, hogy egy kézírásos oldal hány gépelt flekknek felel meg, az ember soha nem tudja, hol tart.

Kevesen ismerték jobban a 41–12 hibáit, azt is megértettem, hogy nem lehetne újra rendszeresíteni, de valahogy mégsem tudom megszeretni ezeket az új füzeteket.