Kapitány, kapitány…

Eső után egy kukac kidugta a fejét a földből, a közelben észrevesz egy másik kukacot. Udvarolni kezd neki:

– Kisasszony, maga milyen csinos!

Az lesújtóan válaszol:

– Te hülye, én a saját farkad vagyok.

Ezt a tanulságos történetet azért mondtam el, hogy érzékeltessem, milyen látszólag távoli dolgok között állhat fenn szoros összefüggés. Így például erős hasonlóságot érzek a hatalom mindenkori első embere és népi, akarom mondani nemzeti sportunk, a labdarúgás épp hivatalban levő kapitánya között. Ez egy igen kényes állítás, de megpróbálom bebizonyítani.

Kezdjük vagy negyven évvel ezelőttről. Nekem úgy tűnik, hogy Rákosi Mátyás nem véletlenül választotta ki szövetségi kapitánynak éppen Sebes Gusztávot. Magatartásuk jegyei hasonlóak: mély hit a saját vezetői csalhatatlanságukban, és mindenekelőtt éberség az éleződő nemzetközi osztályharcban. Mielőtt felhúzták volna a kesztyűjüket, mindig megnézték, nincs-e benne az ellenség keze?! Az emlékezetes londoni 6:3-as meccsen nem negyvennégy láb és körülbelül feleannyi fej, hanem két világnézet csapott össze a Wembley stadionban. Csak Grosits védésein látszott, hogy már akkor sem értett egyet a rendszerrel. Ő egyébként is legalább három világbajnokságon járatta le játékával a kommunista rezsimet.

Rákosi és Sebes Gusztáv tévedései is egy tőről fakadtak, a természet és a logika törvényeit mindketten legyőzendő burzsoá csökevénynek tekintették. Egyikük gyapotot akart termelni fagyzugos Alföldünkön, hajszárítóval kellett melegíteni a leszedett gubót, hogy hajlandó legyen kipattanni, a másikuk a világbajnoki döntőn egy ballábas játékost állított a jobb szélre, ráadásul egy Tóthot.

Bukásukat követően Nagy Imre és kapitányi hasonmása, a nagy tekintélyű Bukovi Márton, szinte egyszerre került a kormányrúdhoz. Nagy Imre pályáját lásd a történelemkönyvekben – legalábbis egyelőre, mert a „nagyok” sajnos elmennek, csak az „imrék” maradnak, alkonya ez a politikusoknak. Bukoviról pedig legyen elég annyit mondani, hogy az ő kapitánysága alatt győztük le utoljára, a szovjet válogatottat Moszkvában. Erre többé nem lesz alkalmunk, most hogy a „Szojuz” felbomlott, tizenhét köztársaság csapatát kellene végigverni egy hasonló sikerhez, és ez igen strapás volna.

Ugorjunk egy évtizedet: Kádár János fénykorának futballkapitányi megfelelője, nézetünk szerint, Baróti Lajos volt, nem tudom, Baróti úr mennyit vállal ebből a párhuzamból. Én szembetűnőnek látom a hasonlóságot: két határozott egyéniség, de árad belőlük egy erős népies kisugárzás. Kádár jókívánságai megtalálhatók a korszak összes szocialista brigádnaplójában – csakugyan, hová lettek a brigádnaplók? Lehet, hogy a nyugdíjasok nézegetik a beragasztott színházjegyeket – színház helyett. Ami Barótit illeti, emlékszem rá: a görög-magyar meccs után állt az athéni repülőtér várócsarnokának közepén, és magyarázta taktikai elgondolásait a névtelen szurkolóknak. Mi meg is értettük, kár, hogy a játékosok nem tudták felfogni egészen.

Népszerűségük elérte a Magyarországon lehetséges legmagasabb fokot: „János bácsi” és „Lajos bácsi” lettek. A csúcsig, mint tudjuk, sem János bácsi, sem Lajos bácsi nem jutott el. Nem igazán építettük fel a szocializmust, másrészt nem kerültünk be újra a világbajnoki döntőbe. Mai helyzetünkben mégis az a véleményem: János bácsi, Lajos bácsi, nekünk legyenek mondva, az Önök kudarcai!

A Kádár-éra hanyatló korszakát, az úgynevezett technokratáknak jutott néhány évet, ha Németh Miklós nevével jelezzük, rögtön beugrik az ide illő kapitány képe, doktor Mezey Györgyé. Ugyanaz a vonzódás a korszerű tudományos módszerekhez, ugyanaz az európai választékosság öltözékben, beszédstílusban, csak Mezey nem határolta el magát attól a rendszertől, melynek a sikereit köszönhette – természetesen a 4–4–2-es beállós, kétékes felállásra gondolok. A kudarcoknak ugyanaz a reménytelen sorozata érte mindkettőt; Németh hiába engedte ki a németeket, Mezey is rosszul osztotta ki a csapat mezeit.

Kis történelmi sétánkon, melynél felületesebb legfeljebb egy kormánypárti törvényjavaslat lehetne, elérkeztünk napjainkhoz: Antall doktor és Jenei Imre kettőséhez.

Azt ugye, tudjuk, hogy Antall doktor miképp került magas posztjára: a magyar nép kisebbségének jelentős többsége, több mint húsz százalék szavazott rá, de hogy lett kapitány Jenei Imre?! Azt senki sem érti, egyedül én ismerem a hátteret.

Úgy történt, hogy mikor Mészöly Kálmán elment, a Magyar Labdarúgók Szövetségében egy tanácskozást rendeztek, ki legyen az utód? Felállt egy főnök, és azt mondta: bárkit megvehetünk, uraim, mert az MLSZ-nek nemcsak forintjai vannak erre a célra, hanem dollárai, márkái, jenei. Mindenki félig aludt már, itt felriadtak: jól van, akkor legyen Jenei. Ráadásul ő is Imre.

Az eddigi teljesítményük összehasonlításánál kétségkívül Jenei felé billen a mérleg nyelve. Antallnak, eddig, úgy tudom, még semmit sem sikerült kiszedni Izlandból, Jenei viszont kapott tőlük két gólt.

Hát itt tartunk most, eltöprenghetünk, mit hoz a jövő, mi volna a jó megoldás futballban és politikában? Futballban talán újra Végh Antal korszaka, a politikában pedig az Antall-korszak vége.