Makulai, a hu-mór

– Lehet, hogy most játszom el a jóindulatod maradékát – kezdte B., a decens filozófiadocens –, de bevallom neked: én sohasem tudtam nevetni a nagy Makulai Ervinen. Pedig, ami azt illeti, lett volna rá időm és módom, mert még közös gyerekkorunkból ismerem őt. Az öreg Marmorstein szatócsnak volt az unokája, bagolyfejű, vékony nyakú fiú, délutánonként ott állt a bolt ajtajában és éneklő hangon kérdezgette a vevőket: „bácsi, maga nem mohácsi?”, „néni, maga nem pécsi?” – és akármit feleltek, kinyújtotta a nyelvét az illetőre. Nagyapja röstelkedett miatta, kétségbeesetten tárta szét a karját:

– Mi lesz ebből a ganefből?!

Csak húsz évvel később találkoztunk újra. Makulai akkor már a „világot jelentő deszkákra” lépett, pontosabban a deszkák szélére, mert gyenge kis segédszínész lett az Operettben. Csak ritkán kapott egy-egy mondatot, akkor is olyanokat, mint hogy „tartom a fogadást, mylord” vagy „ezer ördög és pokol, szemtelen a fickó”. Az az igazság, hogy Makulai eleve nem kezdhetett sokat a külsejével: korán kopaszodott, szódásüveg vastagságú szemüveget viselt, azt már csak úgy mellesleg említem, hogy hebegett, és az arca is olyan merev volt, mint egy halotti maszk.

Kért, hogy várjam meg az előadás után, leültünk beszélgetni. Makulai panaszkodott nekem, hogy a cipője mellett jár a nyomortól. A régi ismeretségre való tekintettel megpróbáltam segíteni rajta. Szóltam az egyetemi diákklub vezetőjének, hogy ha le tud csípni a költségvetésből négy-ötszáz forintot, hívja meg Makulait egy előadóestre.

Nem lehet elmondani, mennyire hálás volt ezért a szereplési lehetőségért. Saját kezűleg készítette el a plakátokat, felülre egy karikatúrát rajzolt önmagáról – nem sokat kellett hozzátennie az eredetihez –, alulra írta a mottót: „Makulai, a hu-mór megteszi a kötelességét a hu-mór jöhet!”

Illendőségből én is beültem a nézőtérre, de nem találtam túl érdekesnek a műsorát. Saját számait adta elő, hogy egy példát idézzek jellemzésül: Makulai bejelentette, hogy sötét van, aztán elkezdte: a, b, c, d és így tovább, majd fapofával hozzátette a megfejtést: a hold betűz az ablakon. Nekem nincs kanalam az ilyen viccekhez, kínos agyszülemények, úgy érzem, hogy ha marokba szorítanák őket, csurogna belőlük a verejték. Mondom: én a számat sem tudtam elhúzni egész este, de az egyetemisták kései pubertásukban érdekesnek találták; egy látszólag komoly szemüveges, kopaszodó ember így túráztatja az eszét az ő kedvükért, és pukkadozva nevetgéltek rajta.

Néhány hasonló egyetemi előadás után elterjedt a hír, hogy ez a Makulai ért a fiatalok nyelvén, és kezdett ismertté válni. Egyszer a rádiókabaréban is kipróbálták. Makulai erre az alkalomra egy népies számot írt magának: „Szar-koma” címmel. A felvételre csizmát húzott, bajuszt ragasztott, a szája sarkába pipát harapott – sajnos, ezek az eszközök nem érvényesültek igazán a mikrofonban. A rendező nem szólt, megdicsérte Makulait és továbbajánlotta – a konkurens rendezőknek. Ennyi azonban elég volt ahhoz, hogy a hu-mór vidéki kultúrházakba küldött jelentkező leveleibe beírhassa: „a rádiókabaréból jól ismert komikus, helyszíni playback technikával”.

A csalétek bevált, Makulaihoz dőltek a meghívások. Egy-egy nőnapon vagy április negyedike előtt nyolc-tíz helyen is fellépett. Délelőtt iskolai dísztermekben kezdte, műszakváltáskor valamelyik gyárban folytatta, ezt követte két-három városi rendezvény, este a helyi értelmiségi klubban látták vendégül, innen még időben átért a vendéglőben rendezett műsoros estre.

Városról városra utazott, hogy ne veszítsen időt, éjszakánként a vonaton aludt. Egyszer összetalálkoztunk a nyíregyházi gyorson, Makulai imponálni akart nekem, ott a folyosón bemutatta az új műsorát. Csupa olyan számot adott elő, mely úgy indult, hogy most aztán jól beolvas a rendszernek, aztán a végén mindig kibukkant a „vörös farok”, kiderült, hogy minden baj ellenére ez a létező világok legjobbika. Mint az egyik szám végén meg is jegyezte: „bika, bika, legjobbika…”

Én még kínomban sem tudtam elmosolyodni, valami olyat makogtam, hogy nem lehet a rendszer fenekét azzal az illúzióval nyalni, hogy aranyeret okozzunk neki. És kormánypárti humor éppoly kevéssé létezik, mint zöld szamár, a humor mindig a hatalom birtokosai ellen szól. Makulai nem vitatkozott, megkérdezte, hogy mennyit keresek, aztán lenéző mosollyal vállon veregetett:

– A te igényeidhez elég.

Bevallom, azt hittem, hogy a változások után Makulai – sok kollégájához hasonlóan – a Madár párthoz fog csatlakozni, meglepődtem, mikor a Magyar Gerinc párt soraiban láttam feltűnni. Kis töprengés után azonban megértettem magatartásának logikáját: ő annak idején a Hatalomhoz csatlakozott, és arról nem ő tehet, hogy a Hatalom birtokosai közben kicserélődtek. Vagy lehet, hogy nem is cserélődtek ki olyan nagyon.

Makulai „Ervin táltos” néven fellépett a pártot népszerűsítő rendezvényeken. Egyszer kijött hozzánk az egyetemre is – Hajdú Dezsővel, a népszerű „Duhaj”-jal, a Magyar Gerinc párt vezérszónokával együtt. Puszta kíváncsiságból én is beültem a nézőtérre.

Hajdú kezdte, előadta szokott műsorát talajgyökértől rögvalóságig, kultúrmocsoktól luxuscsőcselékig, aztán, mintegy gondolatainak költői summázásaként, azt javasolta, hogy esténként, mikor a lemenő Nap vörösre festi a felhőket, az igazi népben-nemzetben gondolkodók deszkázzák be az eget, mert az embereket bántja ez a pártállami időkre emlékeztető jelkép. Makulai leintette Hajdút:

– Nincs igazad, Dezső, eszmeileg főképp. Inkább oda kellene festeni a piros mellé a fehért és a zöldet is, mert az volna az igazi szín-bólum.

Mikor felfogtam, hogy Makulai még Hajdút sem tartja elég nacionalistának, életemben először elnevettem magam rajta, és elismerően összeütöttem a tenyeremet.