A trolibusz

 

Nagyanyám, mint köztudomású, egész életében trolibusz szeretett volna lenni. Állandóan a menetrendet nézegette, már betéve ismerte a viszonylatszámokat, útvonalakat, sőt a legjelentéktelenebb feltételes megállókat is. A konyhában egy gyakorlópályát alakított ki magának, a homlokára irányjelző táblát szerelt, a reflektorokat két hóna alá szorított elemlámpával pótolta, órákig kerengett a két végállomás: a csikósparhelt és a stelázsi között.

A családi összejöveteleken sokat kérdezgettük, honnan támadt benne ez a különös vonzódás, nagyanyám egy mélyet sóhajtott és kitárta a karját:

– Valami gyönyörűség volna, gyerekek, trolibusznak lenni. Futni a pesti aszfalton, befordulni minden sarkon, az emberek énrám várnának a tömött megállókban, és örülnének, mikor megjövök: „végre itt a Malvin, hol a fenébe késett eddig?”

Nagyanyám évekig ostromolta a hatóságokat forgalmi engedélyért, de az illetékesek nem vették igazán komolyan; vagy kitértek előle, vagy különféle mondvacsinált magyarázatokat rángattak elő:

– Lássa be, asszonyom, ahhoz, hogy trolibusz lehessen valaki, számos és nélkülözhetetlen felszerelés szükséges: kerekek, áramszedő és így tovább.

– Ezt beszerezném a saját költségemen, van egy kis megtakarított pénzem.

– Azonkívül: hogy tudna elszállítani a hátán 60-70 embert súlyos csomagokkal?

– Idővel biztos belejönnék, addig is „szolgálati járat”-ként közlekednék.

– A dolog egyébként eleve lehetetlen: a trolibuszokat az ön korában már rég leselejtezik.

Nagyanyám keserűen vágott vissza:

– Tudom én, hogy miért nem engednek! Azért, mert nem vagyok párttag!

A hivatalos értetlenség és elutasítások nyomán nagyanyám már-már feladta az álmait, mikor a Történelem a pártállam lebontásával előtte is új távlatokat nyitott meg.

Okulva a korábbi mellőztetésből, nagyanyám az elsők között lépett be a Magyar Gerincpárt soraiba. Abban reménykedett, hogy itt majd az ő törekvéseit is felkarolják, és várakozásában nem is kellett csalatkoznia. Behívatták a párt központjába, és személyesen adhatta elő a szándékát az alelnöknek, Hajdú Dezsőnek, a népszerű „Duhaj”-nak.

– Mi tulajdonképpen azonos módon gondolkodunk – mondta Hajdú, miután végighallgatta a nagyanyámat. – A magyar járműpark nagy része erkölcsileg súlyosan kompromittálódott az elmúlt négy évtized alatt – ha egyáltalán lehet a „magyar” jelzőt használni velük kapcsolatban, hiszen nagyrészt szovjet gyártmányú trolibuszokról van szó. Nemzeti öntudatuk kialakulását az is gátolta, hogy olyan útvonalakon közlekedtek, mint a Vörös Hadsereg útja, a Komszomol sétány vagy a Rosenberg házaspár utca. Mindenképpen szükség van egy nemzeti szellemben végrehajtott frissítő átalakításra. Egyelőre nem áll módunkban külföldről drága pénzen új közlekedési eszközöket beszerezni, de legalább jelképesen jeleznünk kell a rendszerváltást. És ebben magára is számítunk, kedves Malvin.

Az intézkedések nem sokáig várattak magukra. A Magyar Gerincpárt felelevenítve egy méltatlanul sárba tiport közlekedési lángész nevét, Biatorbágyon megalapította a „Matuska Szilveszter Nemzeti Közlekedési Akadémiát”, itt nemzeti szellemű szimbolikus közlekedési eszközöket képeztek ki, melyek szükség esetén átvehetik a levitézlett pártállami járművek helyét.

Az érdeklődés felülmúlt minden előzetes várakozást, legalább ezren jelentkeztek repülőgépnek – javarészük sajnos olyan szerény eredményt ért el a tesztvizsgákon, hogy még triciklinek sem lehetett beiskolázni őket. Nagyanyámon viszont fényesen megmutatkozott a sokéves lelkiismeretes felkészülés hatása, kitüntetéssel végzett a csuklós, trolibusz főtanszakon, és elismerésül egy nemzeti színű áramszedőt adományoztak neki.

Ennek ellenére senki sem gondolta volna, hogy a hatalmat oly szilárdan a kezében tartó Magyar Gerinc pártnak hamarosan szüksége lesz nagyanyám szolgálataira. A főváros tömegközlekedése azonban olyan mértékben romlott le, hogy az ellenzéki önkormányzat nem volt hajlandó tovább vállalni a felelősséget, visszahárította azt a kormányra. Mint általános szakértő, maga Hajdú Dezső volt kénytelen kezébe venni az ügyeket, behívatta magához a nagyanyámat.

– Elsősorban a megfelelő közhangulat fenntartása a cél, az embereket rendkívül nyomasztja az autóbusz- és trolibuszjáratok ritkulása, sőt kimaradása – az ellenzék persze halászni próbál ebben a politikai zavarosban. Kedves Malvinka! – fordult a nagyanyámhoz –, egy nagy szívességet kérünk most magácskától. Hajlandó volna aktív szolgálatba lépni, rendszámtáblát, reflektorokat szerelni magára, és esténként végigfutni a 75-ös trolibusz vonalán? Utasokat természetesen nem kell szállítania, legfeljebb egy-egy mozgássérültnek vagy várandós anyának hívjon taxit a Magyar Pénzbank és a Lapostelki Alapítvány költségére. Számíthatunk magácskára?

Nagyanyám meghatottan szorította meg Duhaj kezét:

– Természetesen, sőt büszke vagyok rá. Soha nem hittem volna, hogy egyszer még eljön egy olyan rendszer, ahol egy idős asszony megvalósíthatja a vágyait, és végre trolibusz lehet.

Azóta a kései utasok gyakran láthatják a nagyanyámat, szemüvegben, befőttes gumival összefogott varkoccsal rója az utat. A Népligettől minden óra öt perckor indul, ellenjáratban a Dózsa György útról óra harmincötkor közlekedik. Átlagos menetideje 29 perc.