Törpe kisebbség

– Nem fogod elhinni, de hat-hét éves koromban egy kőbányai munkáskolónia réme voltam – kezdte B., a decens filozófiadocens –, puszta kézzel fogtam meg a virágok fölött zümmögő méheket, utánafutottam a bicikliknek és a hátsó kereket elfordítva felborítottam őket, és legfőképpen: ha egy magamfajta gyerek be mert lépni a kolónia rácsos kerítésébe ékelt kapun, okvetlenül belekötöttem és megvertem.

Egy nyári délelőttön ismeretlen jövevény tűnt fel az állami telep felőli oldalon, szokás szerint kihúztam a mellemet és elébe léptem:

– Szidod az anyámat? – kérdeztem alig-alig szigorúan, és a terméketlen vitákat elkerülendő, azonnal ütöttem is, mégpedig „pacek”-ba, ahogy felénk mondják. Akkora pofont kaptam vissza, hogy a szemem szikrát hányt, aztán este apám adott még egyet. Kiderült, hogy a jövevény nem gyerek volt, hanem egy felnőtt törpe, Schlésinger Aladár, a kőbányai Izraelita Hitközség pénzbeszedője, épp inkasszálni jött a kolóniába.

Ezt a foglalatosságát Schlésinger, mai szóhasználattal élve, másodállásban művelte, egyébként hegedűművész volt, kint a Népligetben játszott, a Semsey-féle cirkuszban.

Vasárnaponként nagyapám kézen fogott, és kiballagtunk a Ligetbe, ilyenkor megálltunk a Semsey cirkusz előtt is. Ez a műintézet reggel kilenctől este tízig folyamatosan tartotta előadásait, félóránként kijött az igazgató, és előzetest adott a bent látható világvárosi műsorból, a bódé előtti dobogón megjelentek a sztárok: Sarah Marah, a telepatikus fenomén, Don Stefano, az excentrikus diabolista és a mindig elegáns Schlésinger Aladár. Akkoriban, az 1940-es évek elején éppen országgyarapító időket éltünk, Semsey igazgató is a kor szellemében mutatta be a hegedűst:

– Nézzék meg ezt a kis termetű derék magyar embert! Mikor Horthy Miklós kormányzó urunk fehér lovon bevonult Kassára, ő fogadta a főtéren, és örökbecsű magyar nótákat játszott neki: „Általmentem a Királyhágón”, „Szabadkai liliom”, „Elhangzott a szó”… Kormányzó Urunknak annyira megtetszett a játéka, hogy egy fehér pónilovat adatott neki, és mindvégig maga mellett tartotta. Az ő műsorát is hallhatják, ha megváltják a jegyet a következő előadásra, gyerekeknek és katonáknak őrmestertől lefelé féláron.

Hétközben Schlésinger egy kőszínházban, a „Magyar Hófehérke” nemzeti törpe színtársulatában játszott. Színészként is fellépett, felejthetetlen jelenete volt, mikor, mint „szittya fergeteg”, reszketeg madárhangján elkiáltotta magát:

– Hát sohasem lesz boldog a magyar?! Bontsuk ki a lobogót! – és a hatalmas nemzetiszínű zászló alatt fel-le masíroztak a színpadon.

Aztán ez a zászló sem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy eltakarja mellén a sárga csillagot, Schlésingernek – a szólásmondás szerint – sikerült elérnie az utolsó Auschwitzba tartó vonatot.

Mint igazi profi, itt sem hagyta el magát. A kísérletekre kiválasztott törpékből egy truppot szervezett, és műsort adtak. Schlésinger magának Mengelének, a haláltábor hírhedt orvosának is játszott:

– „Auf die sieben Bergen

Habe ich sieben Zwergen…” – vagyis: „Fenn a hét hegyen hét törpém van nekem…”

Csak 1945-ben láttam újra Schlésingert, akkor is a Semsey-féle cirkuszban, de az igazgató közben kissé átalakította a szövegét:

– Mikor Vorosilov marsall csapatai élén felszabadította Ceglédbercelt, a főutca elején ez a kis termetű derék antifasiszta fogadta, és a kedvenc nótáit játszotta: a „Három vidám tankistá”-t, a „Hol vagy, drága Iván”-t. Vorosilov marsall úgy meghatódott ettől a páratlan művészi teljesítménytől, hogy azt mondta: ha nem volna orosz, magyar szeretne lenni.

Mikor a Népligetben is befellegzett a maszek világnak 1950 körül, Schlésinger bekényszerült a „Pipacsvöröske” állami törpeszínházba. Bányásznak öltözve egy hatalmas vörös zászlót hurcolt végig a színpadon:

– Hát sohasem egyesülnek már a világ proletárjai?!

Egyik előadás után Semsey várta az öltözőben – az igazgató közben az Állami Demagógiai Hivatalhoz került vezető beosztásba:

– Schlésinger elvtárs – mondta ünnepélyesen –, a Párt egy szívességet kér tőled, hajlandó vagy megtenni?

– Természetesen, de megtudhatnám, hogy miről van szó?

– Idén az aszály miatt gyengének ígérkezik a termés: a búza, a rozs és különösen a tarhonya. Ellenségeink olyanokat híresztelnek, hogy a gyalogbolha is térdelve eszi meg.

– Az igazgató elvtárs tudja, hogy én nem vagyok mezőgazdasági szakértő.

– Nem is arról van szó, hogy a tököt keresztezd a ribizlivel, ezt majd megteszi Liszenkó elvtárs, te mint művész segíthetnél nekünk. Be kellene állnod, mondjuk, egy kukoricatáblába, mert a te méreteid miatt a kukoricaszálak jóval magasabbnak tűnnének, lefotóznának, és ezt a felvételt terjesztenék aztán az újságokban. Vállalod?

– Egy profi minden feladatot meg tud oldani.

A híres fotó, melyen Aladár gazda mosolyog a kukoricásban, bejárta az egész magyar sajtót, új sikerekre lelkesítve a termelőszövetkezetekben egyesült parasztságot. Maga Schlésinger is meghatódott küldetése fontosságától és eredményességétől. Egyre gyakrabban szólt hozzá a Szabad Nép-félórákon, mind több marxista irodalmat olvasott, bár Anti-Dühring helyett következetesen Dühring Antit mondott, végül összeszedte minden bátorságát és jelentkezett a Pártba. Semsey, mint az alapszervi pártvezetőség titkára, kínosnak találta az ügyet, húzta-halasztotta a döntést, végül mondvacsinált ürügyekkel visszautasította a felvételi kérelmet. Schlésinger keményen a szemébe nézett:

– Rendben van, igazgató elvtárs, de többé ne mondják, hogy maguk a kisemberek pártja!

Aztán a hegedűs sokáig nem adott hírt magáról, csak most a napokban futottam össze vele újra. Meglepődve láttam, hogy Schlésinger egykori híres eleganciája semmivé foszlott, egy kopott és pecsétes öltönyt viselt.

– Tudja, én valaha az Úttörő Áruházból ruházkodtam fillérekért – mondta mentegetődzve –, de most levették a dotációt a gyerekruhákról.

– És hol játszik mostanában?

– Sehol. Semsey igazgató úr hívott a „Nemzeti Törpe Életfa” együtteshez, elmentem, meghallgattam őket, de ez a mai banda gyengén muzsikál, igazi profi nem kezd velük. Szóval én nem szállok be ebbe a cirkuszba, inkább maradok törpe kisebbség.