Titkos fegyverek

– Eltűnődve hallgatom mostanában, hogy a Hatalom messze számító taktikát dolgozott ki: sok milliárd dollárt spájzolt be, melyet a választások előtti évben kíván majd bedobni, soha nem látott jólétet teremtve az országban elsöpri az ellenzék minden esélyét – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Van, akit fellelkesít ez a tervezgetés, másokat elcsüggeszt, én egyszerűen unom, már sokszor hallottam hasonlókat.

Nagy idők kis tanúja vagyok, születésemmel a Történelem látványos bemutatójára váltottam jegyet. A második világháború éveiben jártam elemi iskolába; ez a mai általánosnak felelt meg. Ma már tudom, hogy abban az időben tízmillió ellenálló működött Magyarországon, de én valahogy rossz szeletet kaptam a tortából. Az én nyomorult, földbesüppedt külvárosi iskolámban a tanítók és a gyerekek a német győzelemért drukkoltak életre-halálra – akárha egy futballcsapatot biztattak volna. Lelkesedésük akkor sem csökkent, mikor a Vörös Hadsereg támadásba lendült, és naponta száz kilométerrel vetette vissza a németeket. Emlékszem, egy lyukasórán bejött hozzánk K. Hugó igazgató úr – tanítás helyett politizált, ez már akkor is magasztos alapállás volt a nemzeti érzelmű igazgatóknak. K. Hugó felrajzolta a táblára a keleti frontvonalat, nyolc-kilenc éves osztálytársaim segítettek neki, egymás szavába vágva sorolták, hogy a németek hol készítettek elő csapdát az esztelenül előretörő bolsevistáknak. Katlanba zárják őket és bevetik ellenük az új titkos csodafegyvereket: a bombát, mely sok száz fokos fagyot vált ki, a rakétát, mely egyszerűen kiszívja a levegőből az oxigént. Hogy végül is kinek fogyott el a levegője, azt elég jól megírják a történelemkönyvek, főleg a régebbi kiadásúak, a csodafegyverekről viszont keveset lehetett hallani.

Aztán teltek-múltak az idők, a felszabadulás (ostrom?!) után egyetemre kerültem. Itt rendes tárgyként honvédelmi ismereteket tanultunk, emlékszem a főbb témákra: „lövészszázad védelemben”, „lövészszázad támadásban”, a „lövészszázad menekülésben”-t nem tárgyaltuk, úgy látszik, ez a harcnem mindig is jól ment.

Természetesen gyakorlati képzésben is részesültünk, 1953-ban és a következő nyarakon angyalbőrbe öltöztünk és táborba vonultunk. A felszerelésnél második világháborús szovjet puskákat és golyószórókat kaptunk, az irányzék alá be is volt marva az acélba a cirill betűs jelzés. Jó emlékezetük maradt fenn, harci értékben felülmúlták a sokkal modernebb német fegyvereket. A Villám géppuskák befagytak a nagy orosz télben, ezek sohasem mondtak csődöt. Ha fennkölten akarok fogalmazni: a háborúkat egyszerű fegyverekkel és tiszta célokkal szokták megnyerni.

Sajnos a háború alatt keményen leharcolták ezeket a fegyvereket, a cső huzagolásában vakrozsdafoltok éktelenkedtek, a tár rugója is megereszkedett, bárhogy is igyekeztünk, el-elcsettent egy lövés.

– Hadnagy elvtárs, hogy győzzük le majd ezekkel a fegyverekkel az imperialistákat? – kérdezte a parancsnokot a század legpimaszabb katonája, később filozófiadocens lett belőle. A hadnagy csak legyintett:

– Nem ezekkel fogunk harcolni, elvtársak. Most csak azért használjuk őket, hogy a jókat kíméljük. Az új automata fegyverek le vannak rakva megfelelő helyeken, és ha kell, majd elővesszük őket.

Aztán a Történelem megadta a „módot és lehetőséget”, hogy ellenőrizhessük ezt a magabiztos ígéretet.

1956 októberében beléptem a Nemzetőrségbe, és néhány főiskolás társammal bementünk a Budapesti Rendőr-főkapitányság épületébe, hogy fegyvert szerezzünk. A raktárakban impozáns ládákban álltak a harci eszközök, miközben pajszerrel feszegettük szét a deszkákat, átfutott rajtam egy bizonytalan gondolat: hogy tanulunk meg bánni ezekkel az új csodafegyverekkel?! A poént persze ki lehet találni: a ládákban rózsaszínű zsírba süllyesztve ugyanazokat az ósdi „dióverő” puskákat és első típusú Kalasnyikov dobtáras géppisztolyokat találtuk, melyekhez hasonlókat magunk is használtunk. És ugyanilyen ásatag darabok hevertek a honvédségi arzenálokban is.

Visszatérve oda, ahonnan elindultunk: világunk most új csodafegyver ígéretétől hangos – csak annyi a különbség, hogy a csöveket rideg acél helyett dollárok papírjából sodorták. A tapasztalat arra tanít: ez sem fog elsülni, kiderülhet, hogy a milliárdos tartalék valójában még több milliárdos adósság, és a Hatalom áldásra kitárt, polgárokat boldogító keze nem rejt semmi mást, mint a puszta öklét. De azt már régről ismerjük.