Az élő lelkiismeretÍróvá nem akkor válsz, mikor az első novellád megjelenik egy újságban – lásd be; mindennap meg kell tölteni valamivel a hasábokat. Írónak csak akkor érezheted magad, ha megkapod az első levelet olvasóidtól, ez már biztosan jelzi, hogy a világ figyel rád. Megmondom előre: nem lesz túl sok örömöd ezekben a levelekben. Az emberek azért soha nem írnak, hogy megdicsérjenek valakit, csak azért szoktak tollat fogni, hogy leszidjanak. Velem sem történt másképp, még indulásom évében, 1955-ben. Már rég nincs meg ez a levél, csak úgy emlékezetből idézem a szövegét:
– „…Nem gondolja, hogy maga túl fiatal ahhoz, hogy éretlen írásaival beleavatkozzon a politikába? Hagyja meg ezt az osztályharcban edzett vezetőinknek, mindenekelőtt szeretett Rákosi elvtársunknak. Miért nem ír inkább olyan igazi népdalokat, mint hogy:
Tanuljon és fejlődjön, ezt kívánja magának: Paraczki Lajos nagyüzemi munkás Aki nincs velünk, ellenünk van!”
Eltűnődtem magamban: ki lehet ez a Paraczki? Úgy képzeltem, egy drótkeretes szemüvegű öreg férfit fed ez a név, aki nappal sztahanovista valahol a Vörös Csillag Traktorgyárban vagy a Sztálinvárosi Vasműben, az éjszakáit pedig arra áldozza, hogy tévedhetetlen munkás osztályösztönével elhárítsa a szocializmust fenyegető veszélyeket. Paraczki figyelme egy pillanatra kihagyhatott, mert becsúszott 1956. Utána, ha jól emlékszem, 1957 következett, aztán pedig minden bizonnyal 1958. Azért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni, mert ezt a két felejthetetlen évet kazánszerelők között töltöttem, ugyanis egyesek úgy találták, hogy túl közelről néztem az OSE-t, az Októberi Sajnálatos Eseményeket. Sokáig egy sorom sem jelent meg nyomtatásban, ezért őszintén meglepődtem, mikor egy levelet hozott a postás.
– „…Szóval nem ír? Truccol?! Játssza az eszét?! Vegye tudomásul, hogy nem lehet örökké a taccsvonalon kívül állni, be kell lépni a pályára, részt kell vállalni a szocializmus építésében. Nem szabad megjátszani az előkelő idegent: kö vulé vu, meg ilyenek. Tekintse ezt a nép, az olvasók parancsának. Emlékezzék Petőfi elvtárs versére: »Habár alul a gálya!« Alászolgája. Paraczki Lajos kisüzemi munkás Aki nincs ellenünk, velünk van!”
Tulajdonképpen jólesett, hogy valaki, minden érdek nélkül, ennyire törődik a sorsommal. Megszívleltem a figyelmeztetést, és ha vonakodva is, de visszatértem az irodalomba. Igyekeztem tisztességes kompromisszumokat kötni, például írtam egy regényt az OSE-ről, és nem ellenforradalomnak, hanem felkelésnek neveztem, Paraczki most sem késett a jelentkezéssel:
– „…Ön, mélyen tisztelt imperialista korcs és bérenc, az ellenforradalmat felkelésnek titulálja, és ezzel megrágalmazza internacionalista hőseink emlékét, akik a vérüket ontották a proletariátus hatalmáért. Szovjet és hazai történészek kimutatták, hogy ezt az ellenforradalmi zendülő lázadást a CICA nevezetű amerikai kémszervezet készítette elő, és volt csendőrök, földbirtokosok hajtották végre – és a magához hasonló állítólagos írók. Csak azt tudom ajánlani, hogy vigyázzon magára, nehogy egyszer valamilyen váratlan autóbaleset érje, mert egy-két hulla – nékünk nulla! Őszinte megvetéssel: Paraczki Lajos Szóval ellenünk?!”
Gondoltam magamban: jó, akkor hagyjuk a politikát. Szórakoztató vígjátékokat írtam, csak úgy kapásból sorolom a címeket: „Naná majd mákos!” „Hogy került Dezső a csillárra?” – és így tovább. Frenetikus viccekkel töltöttem meg a párbeszédeket. Mit mondjak a hatásukról? Szék nem maradt szárazon. Ezek a léha vigasságok felkeltették Paraczki haragját:
– „…Nem keres maga túl sokat?! Nem él maga túl jól?! Pezsgő, kaviár, párizsi utak, romlott erkölcsű nők?! Nekünk meg parizer, kisfröccs, villamosbérlet, feleség?! Az anyagi javakban dúskálva megfeledkezik azokról, akik megteremtették magának az alkotás lehetőségét. Hiába maga a prímás – nekünk húzza! Ezt ne felejtse el! Paraczki Lajos munkás Kivel, mi?!”
Aztán az idők változásával elmaradtak a levelek, Paraczki csak az 1980-as évek legvégén, az új világ eljövetelével jelentkezett megint – abból az alkalomból, hogy ismét kiadták a már említett 1956-os regényemet az OSE-ről.
– „…Ön a mi Szent Forradalmunkat csak úgy felkelésnek meri nevezni? Megtagadja a Magyar Ifjúság Hőse Áldozatát. Önnek a Történelem szemétdombján van a helye – a legjobb esetben. Paraczky Lalyos ipszilonnal a Paraczky is, a Lalyos is. Senkivel, maga senki!”
Az embert mindig meghatja, ha valaki ennyi figyelmet szán rá. Bevallom: szerettem volna egyszer személyesen is találkozni ezzel a Paraczkyval, de nem hittem benne, hogy a Sors valaha is megadja ezt a lehetőséget. Egyszer a metró Kossuth Lajos téri megállójában jöttem fel a lépcsőn, mikor egy ünneplőbe öltözött, láthatólag kissé ittas, ősz hajú férfi szólított meg: – Moldoványi, illetve Moldvai, akarom mondani Moldován író úrhoz van szerencsém? – Úgy nagyjából – mondtam. – Ön kicsoda? – Paraczky Lajos vagyok. Ismeri a nevemet? – Hogyne, legalább harminc éve. – Nem mertem volna zavarni az író urat, mert ugye suba a subával, guba a gubával, de most ittam egy kis bátorságot a kollégákkal. Ugyanis most mentem el nyugdíjba és kitüntetést kaptam, azt ünnepeltük. Elismerően bólintottam: – Gratulálok. Melyik gyárban is dolgozott? – Én?! Én sohasem dolgoztam gyárban. – Hanem hol? – Az ÁIH-ban, az Állami Ideológiai Hivatalban működtem „Élő Lelkiismeret”-i beosztásban. – Hogy lehet valaki „Élő Lelkiismeret”? – Még a régi főnököm, a Malotás Géza találta ki. Azt mondogatta, hogy az írók furcsa állatok. Már bocsánat, ő fejezte ki így magát. – Értett hozzá – jegyeztem meg mélabúsan. – Hogyne értett volna, egy juhgazdaságból emelték ki. Szóval az írókat nem lehet parancsokkal kézben tartani, mint a rendes embereket. Egy borzalmasan rafinált ember volt ez a Malotás Géza. Úgy gondolta, hogy ha az olvasók jelentkeznek az íróknál, az sokkal jobban hat rájuk, olyan, mintha az élő lelkiismeretük szólalna meg az egyszerű emberek szájából. Malotás felosztotta az irodalmat, minden író kapott egy hivatásos „Élő Lelkiismeret”-et, és Ön nekem jutott. Aztán harmincöt évig írtam Önnek leveleket. – Szép időt töltöttünk el együtt. Kár, hogy most nyugdíjba megy. – Ne tessék félni, most átadtam Önt az utódomnak, majd biztos jelentkezik valamikor. Fogadja szeretettel. – Természetesen, ki az illető? – A fiam, ifjabb Paraczky Lajos. Tőlem tanulta a szakmát. – Jó, majd figyelek rá. A vállára tettem a kezem: – Egyet mondjon meg nekem, Paraczky elvtárs, illetve Paraczky úr: olvasott maga tőlem valamit is? – Hogy tetszik képzelni? Tiltva volt, mert ha az ember ismeri az ügyfelek könyveit, csak összezavarodik tőlük. Mindig megkaptam a kész direktívákat – közelebb intett magához –, bevallok valamit: egyszer, csak úgy magánszorgalomból, elolvastam az egyik írását, és nagyon tetszett. – Látja, ez jólesik. Mit olvasott? A történelmi regényemet vagy a riportjaimat? – Egyiket sem, valami humorságot. Egy zongorázni tudó molylepkéről volt szó benne, aki folyton azt énekli, hogy „árva lárva vagyok, én lőttem a bakot…” Mondtam is az asszonynak, hogy már rég olvastam ekkora marhaságot. – És miért nem közölte ezt velem is? Legalább egyszer valami jót is írt volna. Paraczky felháborodott: – Hogy tetszik ezt képzelni? A mi szakmánkban tilos maszekolni. Különben sem illik leveleket írni egy ismeretlen embernek. Szép kis nevelést kaphatott otthon. |