Kegyeleti utazás

Ha holnap berendelnének valamilyen magas hivatalba és közölnék velem, hogy életem végéig nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, minden különösebb háborgás nélkül venném tudomásul. Nem mindig volt ez így, valaha a szenvedélyes felfedezők izgalmával szerettem utazni – főleg az akkor már rojtosodó vasfüggönyön túlra. Ha az autóbusz elindult velem Bécsből hazafelé, már azon törtem a fejem, hogy milyen trükkel juthatnék ki megint.

Az 1970-es évek vége felé a magyar állampolgárok évente egyszer kaphattak „ablak”-ot, nyugati kiutazásra jogosító pecsétet, de mint minden nagykapu mellett, itt is meg lehetett találni a kiskapukat.

Külön utazási lehetőségnek számítottak például az úgynevezett városnéző túrák. A Malév vagy más iroda saját valutakeretének terhére két-három napos utakat indított Londonba vagy Párizsba, esetleg Athénba, a görög-magyar labdarúgó mérkőzésre. A jelentkezési listák akkoriban pillanatok alatt beteltek, barátommal, T. Péterrel rutinosan összedolgozva vadásztunk ezekre a hirtelen felbukkanó esélyekre. Egyik nap Péter már hajnalban felhívott:

– Azonnal gyere a Szabadság térre! Tudod, hol van a Magyar Partizánbarát Szövetség?

– Tudom, van egy barátom, aki partizán. De mi van ott?

– Utazási ügy. Siess.

Összekaptam magam és lementem a Szabadság térre. Az iroda előtt már sűrű tömeg zsúfolódott össze. Péter elégedetlen kézlegyintéssel fogadott:

– Na végre. Már azt hittem, hogy sohasem jössz

A tömeget néztem:

– Hogy jutunk itt be? Ha megpróbálunk ügyeskedni, ezek meglincselnek.

– Szerencsére van bent egy ismerősöm, aki megígérte, hogy segít. Gyerünk!

Fennhangon utat kért:

– Szabad lesz?! A sajtótól vagyunk. Szabad? Sajtó. Szabad Sajtó!

– De hát miről van szó? – kérdeztem értetlenül.

– A Magyar Partizánbarát Szövetség kegyeleti emlékező túrákat indít az egykori koncentrációs táborokba – és ezek nem számítanak bele az éves külföldi keretbe.

Bent a pult előtt sűrű tömeg ölte egymást; egy alacsony, korán őszült, kövér hivatalnok próbálta túlharsogni a kiáltozásokat. Péter feléje mutatott:

– Ott van az én ismerősöm, Kappelmeister elvtárs. Hagyjuk dolgozni, majd észrevesz minket.

Kappelmeister épp gúnyos hangon torkolt le egy jelentkezőt:

– Mit mond? Hogy Mauthausenbe szeretne menni? Azt elhiszem, oda én is elmennék. Tíznapos osztrák tartózkodás, valuta ötezer-kétszáz forintért! Ravensbrückről és Dachauról se ábrándozzanak, már rég betelt mindkettő.

– Hát akkor hová lehet jelentkezni? – kérdezte valaki a tömegből.

– Még Auschwitzba van egypár helyünk, de igyekezni kell, ha fel akarnak férni az utolsó autóbuszra. Kappelmeister észrevett bennünket, hangja hirtelen kedélyessé vált:

– Á, a szerkesztő urak. Parancsoljanak velem fáradni.

Hátravezetett az irodába és bizalmasan felénk hunyorított:

– Félretettem a szerkesztő uraknak két príma jegyet Theresienstadtba. Fakultatív kirándulás a földalatti börtönbe. Parancsoljanak.

Megköszöntük a szívességet, kint az utcán Péter elismerést várva nézett rám:

– Na mit szólsz?

– Tudod ki volna igazán boldog, ha látná, hogy az emberek tömegestől jelentkeznek a koncentrációs táborokba, és még fizetnek is érte?

– Ki?

– Mengele, doktor Mengele. És talán az a derék Hitler Adolf.

– Most akkor jössz, vagy nem jössz?

– Persze hogy megyek. Csak egy kicsit szégyellem magam.