Az évszázad üzlete

– Tavaly fejeztem be életem alapvető munkáját, „A félelem kulcsai”-t – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Ne tekintsd dicsekvésnek, de egy igazi remekmű, jó néhány kérdést találtam benne korunk legfontosabb feleleteire.

Bizalommal adtam át a kéziratot a kiadómnak, mint tudod a „Heuréka” gondozza a könyveimet. Barátom, az igazgató, zseniálisnak találta az írást, biztos volt benne, hogy egy bestsellert indít útnak. Megállapodtunk, hogy ha a kötet százezer példány fölött fogy el, akkor csillagászati magasságú tantiemmel új szerződést kötünk, kétszázezer példány után pedig veszünk egy kis szigetet Dél-Amerikában, Kolumbiával szemben – valaki épp akkor tett egy jutányos ajánlatot.

A könyv szép kritikai sikert aratott, a legnívósabb lapok és folyóiratok hallgattak róla. Csak régi riválisom, A. professzor szemlézte meg gúnyosan „A félelem álkulcsai” címmel. Ez a fogadtatás, mint tudod, általában jót tesz a könyveknek, a közönség meg van győződve, hogy ami a kritikusoknak nem tetszik, az csak jó lehet – de az én művemen ez sem segített. Nem fogyott sem az üzletekben, sem az utcai standokon, pedig előbb féláron kínálták, aztán kilóra.

A nagy bukás után leültünk a kocsmában a könyvkiadó igazgatójával, és eltöprengtünk.

– Mégis, mi az, ami megy? – kérdeztem. – Ponyva? Krimi? Pornográfia? Szakácskönyv? Fogyókúra? Misztikus keleti tudományok? Nemi képességek fokozása? Sztálin szörnyűséges vérfürdői?

– Egy szóval felelhetek neked: semmi. A világon semmi. Kiadunk egy könyvet tízezer példányban, és tudod mennyi kerül a zúzdába? Tízezer-egyszáz, mert a nyomdászok is becsempészik az ellopott példányaikat.

– Ez szörnyű. Mi volt az utolsó könyv, ami igazán jól fogyott?

– Az utolsó? A Magyar Szocialista Munkáspárt tagkönyve annak idején. Az nyolcszázezer példányban ment el.

Az igazgató ezt viccnek szánta, de rajtam a látomás erejével villant át egy ötlet.

– És mi volna, ha újra kiadnánk?

– Hogy érted? Magát a könyvet? Második kiadás mostanában ritkán siker. Nézd meg: Thürmer Gyuláéknak sem sikerült.

– Én nem is arra gondoltam, hanem a nyolcszázezres tagnévsorra. Garantálom neked, hogy az évszázad üzlete lesz, tolongani fognak érte az olvasók. Végül is mindenkit érdekel, hogy ki volt az Állampártban.

– Ugyan már, miért érdekelne mindenkit?

– Két eset lehetséges: vagy azért, mert ő is párttag volt, vagy azért, mert ő nem volt párttag.

– Ez így nagyon szépen hangzik, de gyakorlatilag hogy képzeled?

– Rendes, szabályos ábécérendben kellene kinyomtatni, mint a telefonkönyvet, kezdve, mondjuk, Aacheni Abától egészen Wucsotka Vendelig – hogy csak a legismertebb kommunistákat említsem.

– De hát sok az azonos név: a Takácsok, a Szabók, a Horváthok.

– A Takácsokkal nincs baj, lehetne írni úgy, hogy Kis Takács, Nagy Takács, Zétényi-Takács, a többinél is meg lehetne oldani, bár például a Horváthok egy kicsit sokan vannak. Ki lehetne zárni az összetévesztés minden lehetőségét, meg kell adni az illető azonosítási jegyeit: születési évét, anyja nevét…

– A foglalkozását…

– Az felesleges. Mind munkás volt vagy dolgozó paraszt.

Az őrületben az a legszebb, hogy ragadós, az igazgató is kezdett lázba jönni, egy papírt vett elő és számolgatott:

– Ha a legkisebb, még épp olvasható betűtípussal, nonpareille-el szedjük, akkor száz név megy egy oldalra.

– Valami apróbb nincs?

– Dehogy nincs, a légyszar. Ha több hasábba tördeljük, akkor kétszáz név fér ki. Ez azt jelenti, hogy egy négyezer oldalas könyvet kellene kiadnunk, kétszer-háromszor olyan vastag volna, mint a Biblia. Nem sok ez?

– Ezen is lehetne segíteni. Elosztanánk az anyagot két vagy három kötetbe; lenne Mátyás próféta könyve, János próféta könyve, Károly próféta könyve…

Az igazgató még mindig tamáskodott:

– De honnan szereznénk meg magát a névsort? Ha létezik is valahol, biztos, hogy hét lakat alatt őrzik.

– Ez csak pénzkérdés. Ez volna az első névsor Magyarországon, melyhez ne lehetne hozzájutni – megfelelő baksissal.

– És ha mégsem tudjuk felhajtani az eredeti névsort?

– Akkor is van megoldás. Bemondás alapján kellene összeállítani?

Az igazgató a fejét rázta:

– Az nem volna hiteles.

– Már miért ne volna hiteles? Csak az hiteles igazán. Magyarországon sohasem az volt a kommunista, aki kommunista volt, hanem az, akit annak tartottak. Néha még az sem. De térjünk vissza a bemondásra. Egységes forma levelezőlapot kellene nyomtatni, csak úgy mellékesen ezen is nagyot „kaszálhatnánk”, melyen bárki feljelenthetné a szomszédját, vagy a munkatársát, hogy párttag volt. Ez csak egy veszéllyel járna.

– Mivel?

– Két-hárommillió név is belekerülne a könyvbe. Meg kellene rostálni az anyagot. Nos, meggyőztelek?

– Nem, ez még így is túl nagy kockázattal járna. Tudod, mibe kerül kiadni egy négyezer oldalas kötetet?

– A szerzői tiszteletdíjat eleve megspórolhatod, Marx vagy Lenin biztos nem fognak jelentkezni a pénzért. De szerezhetünk támogatókat is. Elvállalnánk különböző változatok készítését. Minden mostani párt megrendelhetne egy, a maga szempontjai szerint összeválogatott névsort, ez csak a politikai ellenfeleknél működő volt párttagokat sorolná fel, a saját embereik kimaradnának belőle.

– Lehet, hogy igazad van. A párttag nem vész el, csak átalakul.

Elkapott a lendület, a fantáziám szabadon csapongott:

– De tudod, mi volna a legnagyobb üzlet? Ha egyáltalán nem is nyomatnánk ki!

– Akkor hogy lehetne pénzt csinálni belőle?

– Csak elterjesztenénk, hogy meg akarjuk jelentetni a könyvet, és egészen biztos, hogy sokan felkeresnének minket. Szerintem az érintettek komoly pénzeket fizetnének, hogy ne kerüljenek bele ebbe a névsorba. Legalább minden huszadik párttag jelentkezne – ez negyvenezer ember. Ne legyünk túl mohók, ne kérjünk sokat, csak tízezer forintot fejenként, az összesen négyszázmillió, és úgy hullana az ölünkbe, hogy a kisujjunkat sem kellene mozdítani érte. Most már belátod, hogy ez az évszázad üzlete?!

Az igazgató megvakarta a fejét:

– Ne haragudj, hogy aggályoskodom, de én egy született nyúl vagyok. Még egy veszélyt érzek, ha ezt is tisztázod, nincs több kifogásom.

– Rendben van, mi az?

– Mi lesz akkor, ha visszajönnek a kommunisták? Ők mit szólnak ahhoz, hogy kiadtuk őket?

– Ebben az egyben igazad van, le kell fedeznünk magunkat. Egy pótkötetben ki kellene adni a mai pártok tagnévsorait is. Ez már nem nagy rezsi, egy minikönyvben biztos elférne. A nevekkel sem volna gond, megtaláljuk őket a régi nagy névsorban.