A borsóleves

A budapesti Kiss Bertalan téren egypercenként 509 liter vízkibocsájtású szökőkút működött, minden elképzelhető szint fölé emelve a környék pompáját. A fagyveszély miatt valamikor ősszel lezárták, és csak kora tavasszal indították el újra. 1991 márciusában Varga Lajos közterületi segédmegbízott szokásos módon megjelent, hogy kinyissa a kutat, Avas Géza, az éjjeliőr fogadta:

– Mi van, Lajos? Megint itt vagy a kurblival? Idén már jártál itt.

– Az tavalyelőtt volt, Géza. Én kétévenként jövök. Volt valami a télen?

– Semmi, Lajos. Olyan, mint máskor: a politikusok ugatnak, a népek éhesek.

– A kutat senki sem piszkálta?

Az éjjeliőr eltűnődött:

– Hát, ahogy így mondod, eszembe jut; épp tegnap éjszaka láttam itt egy öreg, szakállas férfit.

– Nem a kukás Béla volt a „Lordok Házá”-ból?

– Nem, ezen látszott, hogy szok mosdani. A haja körül egy olyan furcsa fény lebegett, mintha egy elemlámpa égne a fejében. Tudod, tanultuk hittanban, hogy hívják, na mondd már…

– Glóbus?! Nem, glória. És mit csinált ez az öreg ember?

– Körülnézett, látta, hogy a padokon fekszenek a csavargók, még álmukban is korog a gyomruk, megcsóválta a fejét…

– Azt az elemlámpásat?

– Azt. Aztán egy hidegen lángoló pálcával ráütött a szökőkútra és nyomtalanul eltűnt. Mit szólsz ehhez te, Lajos?

– Azt, hogy megint sokat iszol, Géza, ki fognak ázni a fogaid. De máskor ne hagyd, hogy a kutat csépeljék, állami hivatalnok vagy, a szemed arra való, hogy nézzél vele, és nem arra, hogy a szappannak legyen mit csípni! Értve vagyok?!

Varga egy drótkefével megtisztította a fúvókák nyílásait, majd a T alakú kulccsal kinyitotta a vízcsapot; zöldesbarna sugár tört fel. Varga megcsóválta a fejét:

– Elég trutyis. Elrozsdásodott a télen.

– Olyan, mint a borsóleves. De megennék egy jó borsólevest, ma még egy meleg kanál sem volt a hasamban.

– Hát ez csak nem tisztul.

– És elég jó szaga is van. Lesz, ami lesz, Lajos, én megkóstolom.

– Vizet iszol?! Hová züllöttél, Géza?! Tiszta delírium!

– Te Lajos, ez borsóleves! Mégpedig apró csipetkével, épp úgy, ahogy én szeretem. Lehetne egy kicsit sósabb, de hát én a sót is meg szoktam sózni.

– Hülye vagy Géza, már mondtam, hogy menj rendőrnek.

– Neked sem kell bezárkóznod éjszakára, hogy ne lopjanak el az eszedért. Kóstold meg te is.

Varga is merített egy bögrével:

– Ez csakugyan borsóleves.

– Ugye, hogy járt itt az elemlámpafejű! Láttam, hogy rácsapott a botjával a kútra.

A közterületi segédmegbízott kötelességének érezte, hogy a rendkívüli eseményt jelentse a feletteseinek. Kisvártatva négy közterületi főmegbízott tartott konzíliumot a kút fölött, több elképzelést is kidolgoztak a borsóleves eredetére vonatkozólag. Egyikük azt feltételezte, hogy a legutóbbi általános karbantartás alkalmával a kút csővezetékét tévedésből a közeli „Jobb, mint otthon” vendéglő főzőüstjére kötötték rá, de kiderült, ott száz év alatt sem főznek ennyi levest.

Egy másik főfelügyelő, aki esti tanolyamon végzett, és még frissen éltek benne az ott szerzett ismeretek, azt a tudományos színezetű feltevést kockáztatta meg, hogy a Kiss Bertalan téren valaha bolgár kertészek borsóföldjei terültek el, a környék feltöltésével ezek a mélybe süppedtek, de a borsóbokrok továbbra is hoznak termést és ez tör fel a kútból. Ez a magyarázat rendkívül tetszetősnek látszott, de nem tisztázta kellően, hogy ki főzte meg a borsót és főleg: ki tett bele csipetkét?!

Az ügyről természetesen a kerületi önkormányzat is tudomást szerzett, és megpróbálta minél célszerűbben felhasználni a váratlan természeti jelenségben rejlő lehetőségeket. Az ügyben illetékes műszaki vezető eredetileg puhafaköböző volt – ezen kívül csak a keményfa köbözéshez konyított valamennyit –, magas állásába a választási hadjáratban tanúsított példaszerű magatartása jutalmául került. Az igyekvő, de kissé képzetlen vezető gyakorlatlansága folytán a borsólevest először a kerületi tisztasági fürdő vezetékébe táplálták bele. A zuhanyozók zölden léptek ki a tus alól, és egész marokra való csipetkét halásztak ki a fülükből. Ugyanilyen eredménytelenül próbálták felhasználni a borsólevest közterületek öntözésére, kocsimosásra és tűzoltásra is.

Az önkormányzat őszintén reménykedett benne, hogy a kút előbb-utóbb elapad, és a vele járó gondok maguktól megoldódnak, de a három fúvókán változatlanul percenként 509 liter borsóleves tört föl, és a csipetkék sűrűsége sem csökkent benne. Öreg csavargók, népes cigány családok jártak a kútra, kopott lábasokban, konzervdobozokban merték ki a levest, sőt egyesek a sapkájukat mártották bele a gőzölgő folyadékba. Később a kutat egy fallal két részre osztották, az egyik fúvókát egy maszek bérelte ki a helyi önkormányzattól és megnyitotta a „Csicseri Csárdá”-t. Esténként diszkót rendeztek a kútban, a vízirevű mintájára „Borsóleves”-revüvel. A részeg vendégek a falra hányták a borsót.

A lassan már rendeződni látszó helyzetet egy újabb fordulat kavarta fel. Tulajdonigényével jelentkezett a Kiss Bertalan téren működő Borsós Szent Jakab szerzetesrend is. Azt állították, hogy a rend magyarországi alapító atyái már korábban foglalkoztak itt borsótermesztéssel, maguk állították elő mind a táplálkozáshoz szükséges borsót, mind azokat a szemeket, melyekre a renitens tanulókat térdepeltették. A legendáriumból is idéztek egy részletet, mely Szent Jakabot úgy jellemezte, hogy „borsón is szépet álmodott vala”. Történelmi jogaik alapján követelték vissza a kutat, elutasítva az önkormányzat áthidaló ajánlatát, mellyel egy csaposkutat bocsátottak volna a rendelkezésükre.

Látva a kialakuló heves összecsapásokat, a kormányzat a saját hatáskörébe vonta a szökőkút ügyét. Tervek készültek a „Barátság” és az „Adria”-olajvezeték mintájára az „Európa Borsóleves”-hálózatról. Mivel a szökőkút hozama nem kötötte volna le a rendszer teljes kapacitását, a szabadnapokon az eladhatatlan készletekben felhalmozódott bort és búzát töltötték bele – vasárnaponként pedig békességet. Sajnos az „Európa Borsóleves”-vezeték leágazásait a déli határokon túl felrobbantották, az északi határokon túl pedig a Duna elterelésére használták fel. Így a kormány helyesebbnek találta a vezeték örök időkre szóló, tehát a következő választásig tartó lezárását.

A kerületben élő nincstelenek nem voltak hajlandók tudomásul venni ezt a határozatot, újból és újból feltörték a tolózárakat, jóllaktak a borsólevesből. Karhatalmat vezényeltek ki ellenük, akik gumibottal tartották távol a lázongókat.

Sz. Eta országgyűlési képviselőnő tiltakozása jeléül harminc mélytányér borsólevest evett meg, a képződő gázoktól felfúvódott, az emberek legnagyobb megdöbbenésére a levegőbe emelkedett, és elszállt a Parlament irányába, sokáig lehetett hallani segítségkérő kiáltozását. A Honvédelmi Minisztérium mozgósította mind a két vadászrepülőgépét, de nem tudták utolérni a szerencsétlen képviselőnőt.

A kormányt az események nem ingatták meg elhatározásában. Maga a miniszterelnök jelentette be, hogy ebben az országban többé senki sem ehet ingyen borsólevest, mert ez ellentmond a piacgazdaság szellemének. A rászorulók legfeljebb egy hálót kaphatnak, mellyel a zöldes léből kihalászhatják a selejtes csipetkéket – ezt ingyen kölcsönözték, ezért szociális hálónak nevezték.

És egy hajnalban Varga Lajos közterületi segédfelügyelő újra megjelent a kútnál, az éjjeliőr csodálkozva nézett rá:

– Mi van, Lajos? Megint itt vagy a kurblival? Még nincs szeptember.

– Le kell zárni a kutat, Géza. Ez a direktíva. A borsóleves miatt.

– Azért már nem kell, Lajos, nincs már borsóleves.

– Nincs? Mi történt, Géza?

– Megint itt járt az a fehérszakállú öreg, tudod, akinek elemlámpa ég a fejében. Látta, hogy mekkora felhajtást rendeznek, rácsapott a botjával a szökőkútra és annyi. Nincs több borsóleves.

Varga megkóstolta a feltörő folyadékot:

– Csakugyan, ez víz.

– Ezek még ezt a jó borsólevest is elszúrták. Megint nem lesz egy meleg kanál a hasamban.