A bal oroszlán

A borsóleves

A budapesti Kiss Bertalan téren egypercenként 509 liter vízkibocsájtású szökőkút működött, minden elképzelhető szint fölé emelve a környék pompáját. A fagyveszély miatt valamikor ősszel lezárták, és csak kora tavasszal indították el újra. 1991 márciusában Varga Lajos közterületi segédmegbízott szokásos módon megjelent, hogy kinyissa a kutat, Avas Géza, az éjjeliőr fogadta:

– Mi van, Lajos? Megint itt vagy a kurblival? Idén már jártál itt.

– Az tavalyelőtt volt, Géza. Én kétévenként jövök. Volt valami a télen?

– Semmi, Lajos. Olyan, mint máskor: a politikusok ugatnak, a népek éhesek.

– A kutat senki sem piszkálta?

Az éjjeliőr eltűnődött:

– Hát, ahogy így mondod, eszembe jut; épp tegnap éjszaka láttam itt egy öreg, szakállas férfit.

– Nem a kukás Béla volt a „Lordok Házá”-ból?

– Nem, ezen látszott, hogy szok mosdani. A haja körül egy olyan furcsa fény lebegett, mintha egy elemlámpa égne a fejében. Tudod, tanultuk hittanban, hogy hívják, na mondd már…

– Glóbus?! Nem, glória. És mit csinált ez az öreg ember?

– Körülnézett, látta, hogy a padokon fekszenek a csavargók, még álmukban is korog a gyomruk, megcsóválta a fejét…

– Azt az elemlámpásat?

– Azt. Aztán egy hidegen lángoló pálcával ráütött a szökőkútra és nyomtalanul eltűnt. Mit szólsz ehhez te, Lajos?

– Azt, hogy megint sokat iszol, Géza, ki fognak ázni a fogaid. De máskor ne hagyd, hogy a kutat csépeljék, állami hivatalnok vagy, a szemed arra való, hogy nézzél vele, és nem arra, hogy a szappannak legyen mit csípni! Értve vagyok?!

Varga egy drótkefével megtisztította a fúvókák nyílásait, majd a T alakú kulccsal kinyitotta a vízcsapot; zöldesbarna sugár tört fel. Varga megcsóválta a fejét:

– Elég trutyis. Elrozsdásodott a télen.

– Olyan, mint a borsóleves. De megennék egy jó borsólevest, ma még egy meleg kanál sem volt a hasamban.

– Hát ez csak nem tisztul.

– És elég jó szaga is van. Lesz, ami lesz, Lajos, én megkóstolom.

– Vizet iszol?! Hová züllöttél, Géza?! Tiszta delírium!

– Te Lajos, ez borsóleves! Mégpedig apró csipetkével, épp úgy, ahogy én szeretem. Lehetne egy kicsit sósabb, de hát én a sót is meg szoktam sózni.

– Hülye vagy Géza, már mondtam, hogy menj rendőrnek.

– Neked sem kell bezárkóznod éjszakára, hogy ne lopjanak el az eszedért. Kóstold meg te is.

Varga is merített egy bögrével:

– Ez csakugyan borsóleves.

– Ugye, hogy járt itt az elemlámpafejű! Láttam, hogy rácsapott a botjával a kútra.

A közterületi segédmegbízott kötelességének érezte, hogy a rendkívüli eseményt jelentse a feletteseinek. Kisvártatva négy közterületi főmegbízott tartott konzíliumot a kút fölött, több elképzelést is kidolgoztak a borsóleves eredetére vonatkozólag. Egyikük azt feltételezte, hogy a legutóbbi általános karbantartás alkalmával a kút csővezetékét tévedésből a közeli „Jobb, mint otthon” vendéglő főzőüstjére kötötték rá, de kiderült, ott száz év alatt sem főznek ennyi levest.

Egy másik főfelügyelő, aki esti tanolyamon végzett, és még frissen éltek benne az ott szerzett ismeretek, azt a tudományos színezetű feltevést kockáztatta meg, hogy a Kiss Bertalan téren valaha bolgár kertészek borsóföldjei terültek el, a környék feltöltésével ezek a mélybe süppedtek, de a borsóbokrok továbbra is hoznak termést és ez tör fel a kútból. Ez a magyarázat rendkívül tetszetősnek látszott, de nem tisztázta kellően, hogy ki főzte meg a borsót és főleg: ki tett bele csipetkét?!

Az ügyről természetesen a kerületi önkormányzat is tudomást szerzett, és megpróbálta minél célszerűbben felhasználni a váratlan természeti jelenségben rejlő lehetőségeket. Az ügyben illetékes műszaki vezető eredetileg puhafaköböző volt – ezen kívül csak a keményfa köbözéshez konyított valamennyit –, magas állásába a választási hadjáratban tanúsított példaszerű magatartása jutalmául került. Az igyekvő, de kissé képzetlen vezető gyakorlatlansága folytán a borsólevest először a kerületi tisztasági fürdő vezetékébe táplálták bele. A zuhanyozók zölden léptek ki a tus alól, és egész marokra való csipetkét halásztak ki a fülükből. Ugyanilyen eredménytelenül próbálták felhasználni a borsólevest közterületek öntözésére, kocsimosásra és tűzoltásra is.

Az önkormányzat őszintén reménykedett benne, hogy a kút előbb-utóbb elapad, és a vele járó gondok maguktól megoldódnak, de a három fúvókán változatlanul percenként 509 liter borsóleves tört föl, és a csipetkék sűrűsége sem csökkent benne. Öreg csavargók, népes cigány családok jártak a kútra, kopott lábasokban, konzervdobozokban merték ki a levest, sőt egyesek a sapkájukat mártották bele a gőzölgő folyadékba. Később a kutat egy fallal két részre osztották, az egyik fúvókát egy maszek bérelte ki a helyi önkormányzattól és megnyitotta a „Csicseri Csárdá”-t. Esténként diszkót rendeztek a kútban, a vízirevű mintájára „Borsóleves”-revüvel. A részeg vendégek a falra hányták a borsót.

A lassan már rendeződni látszó helyzetet egy újabb fordulat kavarta fel. Tulajdonigényével jelentkezett a Kiss Bertalan téren működő Borsós Szent Jakab szerzetesrend is. Azt állították, hogy a rend magyarországi alapító atyái már korábban foglalkoztak itt borsótermesztéssel, maguk állították elő mind a táplálkozáshoz szükséges borsót, mind azokat a szemeket, melyekre a renitens tanulókat térdepeltették. A legendáriumból is idéztek egy részletet, mely Szent Jakabot úgy jellemezte, hogy „borsón is szépet álmodott vala”. Történelmi jogaik alapján követelték vissza a kutat, elutasítva az önkormányzat áthidaló ajánlatát, mellyel egy csaposkutat bocsátottak volna a rendelkezésükre.

Látva a kialakuló heves összecsapásokat, a kormányzat a saját hatáskörébe vonta a szökőkút ügyét. Tervek készültek a „Barátság” és az „Adria”-olajvezeték mintájára az „Európa Borsóleves”-hálózatról. Mivel a szökőkút hozama nem kötötte volna le a rendszer teljes kapacitását, a szabadnapokon az eladhatatlan készletekben felhalmozódott bort és búzát töltötték bele – vasárnaponként pedig békességet. Sajnos az „Európa Borsóleves”-vezeték leágazásait a déli határokon túl felrobbantották, az északi határokon túl pedig a Duna elterelésére használták fel. Így a kormány helyesebbnek találta a vezeték örök időkre szóló, tehát a következő választásig tartó lezárását.

A kerületben élő nincstelenek nem voltak hajlandók tudomásul venni ezt a határozatot, újból és újból feltörték a tolózárakat, jóllaktak a borsólevesből. Karhatalmat vezényeltek ki ellenük, akik gumibottal tartották távol a lázongókat.

Sz. Eta országgyűlési képviselőnő tiltakozása jeléül harminc mélytányér borsólevest evett meg, a képződő gázoktól felfúvódott, az emberek legnagyobb megdöbbenésére a levegőbe emelkedett, és elszállt a Parlament irányába, sokáig lehetett hallani segítségkérő kiáltozását. A Honvédelmi Minisztérium mozgósította mind a két vadászrepülőgépét, de nem tudták utolérni a szerencsétlen képviselőnőt.

A kormányt az események nem ingatták meg elhatározásában. Maga a miniszterelnök jelentette be, hogy ebben az országban többé senki sem ehet ingyen borsólevest, mert ez ellentmond a piacgazdaság szellemének. A rászorulók legfeljebb egy hálót kaphatnak, mellyel a zöldes léből kihalászhatják a selejtes csipetkéket – ezt ingyen kölcsönözték, ezért szociális hálónak nevezték.

És egy hajnalban Varga Lajos közterületi segédfelügyelő újra megjelent a kútnál, az éjjeliőr csodálkozva nézett rá:

– Mi van, Lajos? Megint itt vagy a kurblival? Még nincs szeptember.

– Le kell zárni a kutat, Géza. Ez a direktíva. A borsóleves miatt.

– Azért már nem kell, Lajos, nincs már borsóleves.

– Nincs? Mi történt, Géza?

– Megint itt járt az a fehérszakállú öreg, tudod, akinek elemlámpa ég a fejében. Látta, hogy mekkora felhajtást rendeznek, rácsapott a botjával a szökőkútra és annyi. Nincs több borsóleves.

Varga megkóstolta a feltörő folyadékot:

– Csakugyan, ez víz.

– Ezek még ezt a jó borsólevest is elszúrták. Megint nem lesz egy meleg kanál a hasamban.

Az évszázad üzlete

– Tavaly fejeztem be életem alapvető munkáját, „A félelem kulcsai”-t – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Ne tekintsd dicsekvésnek, de egy igazi remekmű, jó néhány kérdést találtam benne korunk legfontosabb feleleteire.

Bizalommal adtam át a kéziratot a kiadómnak, mint tudod a „Heuréka” gondozza a könyveimet. Barátom, az igazgató, zseniálisnak találta az írást, biztos volt benne, hogy egy bestsellert indít útnak. Megállapodtunk, hogy ha a kötet százezer példány fölött fogy el, akkor csillagászati magasságú tantiemmel új szerződést kötünk, kétszázezer példány után pedig veszünk egy kis szigetet Dél-Amerikában, Kolumbiával szemben – valaki épp akkor tett egy jutányos ajánlatot.

A könyv szép kritikai sikert aratott, a legnívósabb lapok és folyóiratok hallgattak róla. Csak régi riválisom, A. professzor szemlézte meg gúnyosan „A félelem álkulcsai” címmel. Ez a fogadtatás, mint tudod, általában jót tesz a könyveknek, a közönség meg van győződve, hogy ami a kritikusoknak nem tetszik, az csak jó lehet – de az én művemen ez sem segített. Nem fogyott sem az üzletekben, sem az utcai standokon, pedig előbb féláron kínálták, aztán kilóra.

A nagy bukás után leültünk a kocsmában a könyvkiadó igazgatójával, és eltöprengtünk.

– Mégis, mi az, ami megy? – kérdeztem. – Ponyva? Krimi? Pornográfia? Szakácskönyv? Fogyókúra? Misztikus keleti tudományok? Nemi képességek fokozása? Sztálin szörnyűséges vérfürdői?

– Egy szóval felelhetek neked: semmi. A világon semmi. Kiadunk egy könyvet tízezer példányban, és tudod mennyi kerül a zúzdába? Tízezer-egyszáz, mert a nyomdászok is becsempészik az ellopott példányaikat.

– Ez szörnyű. Mi volt az utolsó könyv, ami igazán jól fogyott?

– Az utolsó? A Magyar Szocialista Munkáspárt tagkönyve annak idején. Az nyolcszázezer példányban ment el.

Az igazgató ezt viccnek szánta, de rajtam a látomás erejével villant át egy ötlet.

– És mi volna, ha újra kiadnánk?

– Hogy érted? Magát a könyvet? Második kiadás mostanában ritkán siker. Nézd meg: Thürmer Gyuláéknak sem sikerült.

– Én nem is arra gondoltam, hanem a nyolcszázezres tagnévsorra. Garantálom neked, hogy az évszázad üzlete lesz, tolongani fognak érte az olvasók. Végül is mindenkit érdekel, hogy ki volt az Állampártban.

– Ugyan már, miért érdekelne mindenkit?

– Két eset lehetséges: vagy azért, mert ő is párttag volt, vagy azért, mert ő nem volt párttag.

– Ez így nagyon szépen hangzik, de gyakorlatilag hogy képzeled?

– Rendes, szabályos ábécérendben kellene kinyomtatni, mint a telefonkönyvet, kezdve, mondjuk, Aacheni Abától egészen Wucsotka Vendelig – hogy csak a legismertebb kommunistákat említsem.

– De hát sok az azonos név: a Takácsok, a Szabók, a Horváthok.

– A Takácsokkal nincs baj, lehetne írni úgy, hogy Kis Takács, Nagy Takács, Zétényi-Takács, a többinél is meg lehetne oldani, bár például a Horváthok egy kicsit sokan vannak. Ki lehetne zárni az összetévesztés minden lehetőségét, meg kell adni az illető azonosítási jegyeit: születési évét, anyja nevét…

– A foglalkozását…

– Az felesleges. Mind munkás volt vagy dolgozó paraszt.

Az őrületben az a legszebb, hogy ragadós, az igazgató is kezdett lázba jönni, egy papírt vett elő és számolgatott:

– Ha a legkisebb, még épp olvasható betűtípussal, nonpareille-el szedjük, akkor száz név megy egy oldalra.

– Valami apróbb nincs?

– Dehogy nincs, a légyszar. Ha több hasábba tördeljük, akkor kétszáz név fér ki. Ez azt jelenti, hogy egy négyezer oldalas könyvet kellene kiadnunk, kétszer-háromszor olyan vastag volna, mint a Biblia. Nem sok ez?

– Ezen is lehetne segíteni. Elosztanánk az anyagot két vagy három kötetbe; lenne Mátyás próféta könyve, János próféta könyve, Károly próféta könyve…

Az igazgató még mindig tamáskodott:

– De honnan szereznénk meg magát a névsort? Ha létezik is valahol, biztos, hogy hét lakat alatt őrzik.

– Ez csak pénzkérdés. Ez volna az első névsor Magyarországon, melyhez ne lehetne hozzájutni – megfelelő baksissal.

– És ha mégsem tudjuk felhajtani az eredeti névsort?

– Akkor is van megoldás. Bemondás alapján kellene összeállítani?

Az igazgató a fejét rázta:

– Az nem volna hiteles.

– Már miért ne volna hiteles? Csak az hiteles igazán. Magyarországon sohasem az volt a kommunista, aki kommunista volt, hanem az, akit annak tartottak. Néha még az sem. De térjünk vissza a bemondásra. Egységes forma levelezőlapot kellene nyomtatni, csak úgy mellékesen ezen is nagyot „kaszálhatnánk”, melyen bárki feljelenthetné a szomszédját, vagy a munkatársát, hogy párttag volt. Ez csak egy veszéllyel járna.

– Mivel?

– Két-hárommillió név is belekerülne a könyvbe. Meg kellene rostálni az anyagot. Nos, meggyőztelek?

– Nem, ez még így is túl nagy kockázattal járna. Tudod, mibe kerül kiadni egy négyezer oldalas kötetet?

– A szerzői tiszteletdíjat eleve megspórolhatod, Marx vagy Lenin biztos nem fognak jelentkezni a pénzért. De szerezhetünk támogatókat is. Elvállalnánk különböző változatok készítését. Minden mostani párt megrendelhetne egy, a maga szempontjai szerint összeválogatott névsort, ez csak a politikai ellenfeleknél működő volt párttagokat sorolná fel, a saját embereik kimaradnának belőle.

– Lehet, hogy igazad van. A párttag nem vész el, csak átalakul.

Elkapott a lendület, a fantáziám szabadon csapongott:

– De tudod, mi volna a legnagyobb üzlet? Ha egyáltalán nem is nyomatnánk ki!

– Akkor hogy lehetne pénzt csinálni belőle?

– Csak elterjesztenénk, hogy meg akarjuk jelentetni a könyvet, és egészen biztos, hogy sokan felkeresnének minket. Szerintem az érintettek komoly pénzeket fizetnének, hogy ne kerüljenek bele ebbe a névsorba. Legalább minden huszadik párttag jelentkezne – ez negyvenezer ember. Ne legyünk túl mohók, ne kérjünk sokat, csak tízezer forintot fejenként, az összesen négyszázmillió, és úgy hullana az ölünkbe, hogy a kisujjunkat sem kellene mozdítani érte. Most már belátod, hogy ez az évszázad üzlete?!

Az igazgató megvakarta a fejét:

– Ne haragudj, hogy aggályoskodom, de én egy született nyúl vagyok. Még egy veszélyt érzek, ha ezt is tisztázod, nincs több kifogásom.

– Rendben van, mi az?

– Mi lesz akkor, ha visszajönnek a kommunisták? Ők mit szólnak ahhoz, hogy kiadtuk őket?

– Ebben az egyben igazad van, le kell fedeznünk magunkat. Egy pótkötetben ki kellene adni a mai pártok tagnévsorait is. Ez már nem nagy rezsi, egy minikönyvben biztos elférne. A nevekkel sem volna gond, megtaláljuk őket a régi nagy névsorban.

Kegyeleti utazás

Ha holnap berendelnének valamilyen magas hivatalba és közölnék velem, hogy életem végéig nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, minden különösebb háborgás nélkül venném tudomásul. Nem mindig volt ez így, valaha a szenvedélyes felfedezők izgalmával szerettem utazni – főleg az akkor már rojtosodó vasfüggönyön túlra. Ha az autóbusz elindult velem Bécsből hazafelé, már azon törtem a fejem, hogy milyen trükkel juthatnék ki megint.

Az 1970-es évek vége felé a magyar állampolgárok évente egyszer kaphattak „ablak”-ot, nyugati kiutazásra jogosító pecsétet, de mint minden nagykapu mellett, itt is meg lehetett találni a kiskapukat.

Külön utazási lehetőségnek számítottak például az úgynevezett városnéző túrák. A Malév vagy más iroda saját valutakeretének terhére két-három napos utakat indított Londonba vagy Párizsba, esetleg Athénba, a görög-magyar labdarúgó mérkőzésre. A jelentkezési listák akkoriban pillanatok alatt beteltek, barátommal, T. Péterrel rutinosan összedolgozva vadásztunk ezekre a hirtelen felbukkanó esélyekre. Egyik nap Péter már hajnalban felhívott:

– Azonnal gyere a Szabadság térre! Tudod, hol van a Magyar Partizánbarát Szövetség?

– Tudom, van egy barátom, aki partizán. De mi van ott?

– Utazási ügy. Siess.

Összekaptam magam és lementem a Szabadság térre. Az iroda előtt már sűrű tömeg zsúfolódott össze. Péter elégedetlen kézlegyintéssel fogadott:

– Na végre. Már azt hittem, hogy sohasem jössz

A tömeget néztem:

– Hogy jutunk itt be? Ha megpróbálunk ügyeskedni, ezek meglincselnek.

– Szerencsére van bent egy ismerősöm, aki megígérte, hogy segít. Gyerünk!

Fennhangon utat kért:

– Szabad lesz?! A sajtótól vagyunk. Szabad? Sajtó. Szabad Sajtó!

– De hát miről van szó? – kérdeztem értetlenül.

– A Magyar Partizánbarát Szövetség kegyeleti emlékező túrákat indít az egykori koncentrációs táborokba – és ezek nem számítanak bele az éves külföldi keretbe.

Bent a pult előtt sűrű tömeg ölte egymást; egy alacsony, korán őszült, kövér hivatalnok próbálta túlharsogni a kiáltozásokat. Péter feléje mutatott:

– Ott van az én ismerősöm, Kappelmeister elvtárs. Hagyjuk dolgozni, majd észrevesz minket.

Kappelmeister épp gúnyos hangon torkolt le egy jelentkezőt:

– Mit mond? Hogy Mauthausenbe szeretne menni? Azt elhiszem, oda én is elmennék. Tíznapos osztrák tartózkodás, valuta ötezer-kétszáz forintért! Ravensbrückről és Dachauról se ábrándozzanak, már rég betelt mindkettő.

– Hát akkor hová lehet jelentkezni? – kérdezte valaki a tömegből.

– Még Auschwitzba van egypár helyünk, de igyekezni kell, ha fel akarnak férni az utolsó autóbuszra. Kappelmeister észrevett bennünket, hangja hirtelen kedélyessé vált:

– Á, a szerkesztő urak. Parancsoljanak velem fáradni.

Hátravezetett az irodába és bizalmasan felénk hunyorított:

– Félretettem a szerkesztő uraknak két príma jegyet Theresienstadtba. Fakultatív kirándulás a földalatti börtönbe. Parancsoljanak.

Megköszöntük a szívességet, kint az utcán Péter elismerést várva nézett rám:

– Na mit szólsz?

– Tudod ki volna igazán boldog, ha látná, hogy az emberek tömegestől jelentkeznek a koncentrációs táborokba, és még fizetnek is érte?

– Ki?

– Mengele, doktor Mengele. És talán az a derék Hitler Adolf.

– Most akkor jössz, vagy nem jössz?

– Persze hogy megyek. Csak egy kicsit szégyellem magam.

Az élő lelkiismeret

Íróvá nem akkor válsz, mikor az első novellád megjelenik egy újságban – lásd be; mindennap meg kell tölteni valamivel a hasábokat. Írónak csak akkor érezheted magad, ha megkapod az első levelet olvasóidtól, ez már biztosan jelzi, hogy a világ figyel rád. Megmondom előre: nem lesz túl sok örömöd ezekben a levelekben. Az emberek azért soha nem írnak, hogy megdicsérjenek valakit, csak azért szoktak tollat fogni, hogy leszidjanak. Velem sem történt másképp, még indulásom évében, 1955-ben. Már rég nincs meg ez a levél, csak úgy emlékezetből idézem a szövegét:

– „…Nem gondolja, hogy maga túl fiatal ahhoz, hogy éretlen írásaival beleavatkozzon a politikába? Hagyja meg ezt az osztályharcban edzett vezetőinknek, mindenekelőtt szeretett Rákosi elvtársunknak. Miért nem ír inkább olyan igazi népdalokat, mint hogy:

Tanuljon és fejlődjön, ezt kívánja magának:

Paraczki Lajos

nagyüzemi munkás

Aki nincs velünk, ellenünk van!”

Eltűnődtem magamban: ki lehet ez a Paraczki? Úgy képzeltem, egy drótkeretes szemüvegű öreg férfit fed ez a név, aki nappal sztahanovista valahol a Vörös Csillag Traktorgyárban vagy a Sztálinvárosi Vasműben, az éjszakáit pedig arra áldozza, hogy tévedhetetlen munkás osztályösztönével elhárítsa a szocializmust fenyegető veszélyeket.

Paraczki figyelme egy pillanatra kihagyhatott, mert becsúszott 1956. Utána, ha jól emlékszem, 1957 következett, aztán pedig minden bizonnyal 1958. Azért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni, mert ezt a két felejthetetlen évet kazánszerelők között töltöttem, ugyanis egyesek úgy találták, hogy túl közelről néztem az OSE-t, az Októberi Sajnálatos Eseményeket. Sokáig egy sorom sem jelent meg nyomtatásban, ezért őszintén meglepődtem, mikor egy levelet hozott a postás.

– „…Szóval nem ír? Truccol?! Játssza az eszét?! Vegye tudomásul, hogy nem lehet örökké a taccsvonalon kívül állni, be kell lépni a pályára, részt kell vállalni a szocializmus építésében. Nem szabad megjátszani az előkelő idegent: kö vulé vu, meg ilyenek. Tekintse ezt a nép, az olvasók parancsának. Emlékezzék Petőfi elvtárs versére: »Habár alul a gálya!«

Alászolgája.

Paraczki Lajos

kisüzemi munkás

Aki nincs ellenünk, velünk van!”

Tulajdonképpen jólesett, hogy valaki, minden érdek nélkül, ennyire törődik a sorsommal. Megszívleltem a figyelmeztetést, és ha vonakodva is, de visszatértem az irodalomba. Igyekeztem tisztességes kompromisszumokat kötni, például írtam egy regényt az OSE-ről, és nem ellenforradalomnak, hanem felkelésnek neveztem, Paraczki most sem késett a jelentkezéssel:

– „…Ön, mélyen tisztelt imperialista korcs és bérenc, az ellenforradalmat felkelésnek titulálja, és ezzel megrágalmazza internacionalista hőseink emlékét, akik a vérüket ontották a proletariátus hatalmáért. Szovjet és hazai történészek kimutatták, hogy ezt az ellenforradalmi zendülő lázadást a CICA nevezetű amerikai kémszervezet készítette elő, és volt csendőrök, földbirtokosok hajtották végre – és a magához hasonló állítólagos írók. Csak azt tudom ajánlani, hogy vigyázzon magára, nehogy egyszer valamilyen váratlan autóbaleset érje, mert egy-két hulla – nékünk nulla!

Őszinte megvetéssel:

Paraczki Lajos

Szóval ellenünk?!”

Gondoltam magamban: jó, akkor hagyjuk a politikát. Szórakoztató vígjátékokat írtam, csak úgy kapásból sorolom a címeket: „Naná majd mákos!” „Hogy került Dezső a csillárra?” – és így tovább. Frenetikus viccekkel töltöttem meg a párbeszédeket. Mit mondjak a hatásukról? Szék nem maradt szárazon. Ezek a léha vigasságok felkeltették Paraczki haragját:

– „…Nem keres maga túl sokat?! Nem él maga túl jól?! Pezsgő, kaviár, párizsi utak, romlott erkölcsű nők?! Nekünk meg parizer, kisfröccs, villamosbérlet, feleség?! Az anyagi javakban dúskálva megfeledkezik azokról, akik megteremtették magának az alkotás lehetőségét. Hiába maga a prímás – nekünk húzza!

Ezt ne felejtse el!

Paraczki Lajos

munkás

Kivel, mi?!”

Aztán az idők változásával elmaradtak a levelek, Paraczki csak az 1980-as évek legvégén, az új világ eljövetelével jelentkezett megint – abból az alkalomból, hogy ismét kiadták a már említett 1956-os regényemet az OSE-ről.

– „…Ön a mi Szent Forradalmunkat csak úgy felkelésnek meri nevezni? Megtagadja a Magyar Ifjúság Hőse Áldozatát. Önnek a Történelem szemétdombján van a helye – a legjobb esetben.

Paraczky Lalyos ipszilonnal

a Paraczky is, a Lalyos is.

Senkivel, maga senki!”

Az embert mindig meghatja, ha valaki ennyi figyelmet szán rá. Bevallom: szerettem volna egyszer személyesen is találkozni ezzel a Paraczkyval, de nem hittem benne, hogy a Sors valaha is megadja ezt a lehetőséget.

Egyszer a metró Kossuth Lajos téri megállójában jöttem fel a lépcsőn, mikor egy ünneplőbe öltözött, láthatólag kissé ittas, ősz hajú férfi szólított meg:

– Moldoványi, illetve Moldvai, akarom mondani Moldován író úrhoz van szerencsém?

– Úgy nagyjából – mondtam. – Ön kicsoda?

– Paraczky Lajos vagyok. Ismeri a nevemet?

– Hogyne, legalább harminc éve.

– Nem mertem volna zavarni az író urat, mert ugye suba a subával, guba a gubával, de most ittam egy kis bátorságot a kollégákkal. Ugyanis most mentem el nyugdíjba és kitüntetést kaptam, azt ünnepeltük.

Elismerően bólintottam:

– Gratulálok. Melyik gyárban is dolgozott?

– Én?! Én sohasem dolgoztam gyárban.

– Hanem hol?

– Az ÁIH-ban, az Állami Ideológiai Hivatalban működtem „Élő Lelkiismeret”-i beosztásban.

– Hogy lehet valaki „Élő Lelkiismeret”?

– Még a régi főnököm, a Malotás Géza találta ki. Azt mondogatta, hogy az írók furcsa állatok. Már bocsánat, ő fejezte ki így magát.

– Értett hozzá – jegyeztem meg mélabúsan.

– Hogyne értett volna, egy juhgazdaságból emelték ki. Szóval az írókat nem lehet parancsokkal kézben tartani, mint a rendes embereket. Egy borzalmasan rafinált ember volt ez a Malotás Géza. Úgy gondolta, hogy ha az olvasók jelentkeznek az íróknál, az sokkal jobban hat rájuk, olyan, mintha az élő lelkiismeretük szólalna meg az egyszerű emberek szájából. Malotás felosztotta az irodalmat, minden író kapott egy hivatásos „Élő Lelkiismeret”-et, és Ön nekem jutott. Aztán harmincöt évig írtam Önnek leveleket.

– Szép időt töltöttünk el együtt. Kár, hogy most nyugdíjba megy.

– Ne tessék félni, most átadtam Önt az utódomnak, majd biztos jelentkezik valamikor. Fogadja szeretettel.

– Természetesen, ki az illető?

– A fiam, ifjabb Paraczky Lajos. Tőlem tanulta a szakmát.

– Jó, majd figyelek rá.

A vállára tettem a kezem:

– Egyet mondjon meg nekem, Paraczky elvtárs, illetve Paraczky úr: olvasott maga tőlem valamit is?

– Hogy tetszik képzelni? Tiltva volt, mert ha az ember ismeri az ügyfelek könyveit, csak összezavarodik tőlük. Mindig megkaptam a kész direktívákat – közelebb intett magához –, bevallok valamit: egyszer, csak úgy magánszorgalomból, elolvastam az egyik írását, és nagyon tetszett.

– Látja, ez jólesik. Mit olvasott? A történelmi regényemet vagy a riportjaimat?

– Egyiket sem, valami humorságot. Egy zongorázni tudó molylepkéről volt szó benne, aki folyton azt énekli, hogy „árva lárva vagyok, én lőttem a bakot…” Mondtam is az asszonynak, hogy már rég olvastam ekkora marhaságot.

– És miért nem közölte ezt velem is? Legalább egyszer valami jót is írt volna.

Paraczky felháborodott:

– Hogy tetszik ezt képzelni? A mi szakmánkban tilos maszekolni. Különben sem illik leveleket írni egy ismeretlen embernek. Szép kis nevelést kaphatott otthon.

A fogház

FELHÍVÁS

1992. július 31.

Tisztelt Honfitársaink! Magyar Testvérek!

Idestova húsz éve már, hogy az átkos kommunista rendszer felszámolta és lebontatta a Margit körúti Katonai Fogházat, azzal az átlátszó ürüggyel, hogy az új Ipari Minisztérium felépítéséhez szükség van a területre.

Mi, itthoni és külföldi emigrációban élő igaz hazafiak, akik hivatásunknál fogva közel álltunk ehhez az intézményhez, szótlanul, de mély gyűlölettel vettük tudomásul az intézkedést.

Mint köztudott, ez az épület a bolsevizmus elleni keresztesháború éveiben a nemzeti gondolat védbástyájának számított. Falai között vívtuk sikeres harcunkat a Vörös Hidra ellen, számtalan fojtogatásra kinyújtott csápját vágtuk le. Itt számoltunk le, többek között, az idegen zsoldban álló Schönherz Zoltánnal, Alexej Borkanyukkal, az illegális Ukrán Kommunista Párt titkárával és más nemzetközi felforgatókkal is.

Lelkünkben mindvégig élt ennek a magasrendű intézménynek az emléke – hallottuk a zárak csapódását, a sétáló rabok kopogását a belső udvaron, a trombitaszót, mely a kivégzésekkel járó kellemetlen zörejeket volt hivatott elnyomni.

Nyilvánvaló, hogy a pártállam lebontása után most a nemzeti szellemű építkezésnek kell következnie. Úgy gondoljuk, elérkezett annak az ideje, hogy méltó formában újjáteremtsük az egykori dicsőséges Katonai Fogházat – természetesen eredeti helyén, a Margit körút 85. szám alatti telken. Itt és csakis itt; mert nem szorul külön magyarázatra, milyen eszmei súllyal esne latba a jogfolytonosság ilyetén módon történő hangsúlyozása – most, a baloldali veszély fokozódása idején. Meghátrálásra kényszerülnének a hazátlan bitangok mai utódjai.

A telket jelenleg elfoglaló Ipari és Kereskedelmi Minisztérium felszámolása semmiféle hátránnyal nem járna, sőt meg merjük kockáztatni azt a kijelentést, hogy ez az intézkedés nemzetgazdasági szempontból rendkívül üdvös eredményeket hozna.

A Katonai Fogház helyreállításának költségeivel nem kívánnánk az országot terhelni, ha visszakaphatnánk a baloldali elemektől és zsidófajú egyénektől általunk elkobzott értékeket, szívesen felajánlanánk erre a nemes célra. Jelezni kívánjuk, hogy eszméinkkel rokonszenvező németországi és amerikai szervezetek is kinyilvánították már támogató szándékukat.

Előre is megnyugtathatjuk minden barátunkat: a Fogház irányítása megbízható kezekbe kerülne. Ha feltett szándékaink valóra válnak, nem sokáig maradnak üresen a cellák és a megszentelt őrállások.

Természetesen korai volna még az épület felhasználásával kapcsolatos részletekbe belebocsátkozni, így ehelyt csak néhány ötletet vetünk fel – a teljesség igénye nélkül.

A Magyar Büntetésvégrehajtás elhelyezési gondjainak enyhítésére bevezethetnénk a fizetőrab-szolgálatot, esetleg reggelivel vagy félpanziós ellátással.

Írók és újságírók számára külön sajtócellát létesítenénk, ez nem volna idegen a Fogház hagyományaitól, hiszen annak idején is számos baloldali hecc-zsurnaliszta „élvezte vendégszeretetünket”.

A világ nagy szállodáinak mintájára mi is berendeznénk egy „Elnöki lakosztályt”. Itt a Köztársaság elnökétől kezdve bármilyen intézmény elnökének megfelelő elhelyezést lehetne biztosítani.

Ha a Fogház működése igazolná a feltámasztás jogosságát – amiben mi egy percig sem kételkedünk –, szó lehetne további fejlesztéséről is. A Fogház fennhatósága alá lehetne vonni a Jurta Színházat, ezzel kedvező kooperáció lehetősége teremtődne meg. A nyilvánossággal kapcsolatban leginkább kényes részlegeket: a vallató helyiségeket és a kivégző körletet telepítenénk át ide, felhasználva a Jurta Színház gazdag tapasztalatát. Az ügyben említést érdemel, hogy S. országgyűlési képviselő úr már előzetesen jelezte hajlandóságát a hóhéri állás betöltésére – amennyiben volt kommunista elítéltek likvidálásáról volna szó. Munkájához csatlakozni kíván L. úr, a népszerű zeneszerző is, felajánlotta, hogy egy különleges szólószámot ír majd a kivégzések zaját elnyomni hivatott trombitásnak.

Végezetül engedjék meg, hogy összefoglaljuk mondandónkat. Meg vagyunk győződve, hogy ez a felépítendő Fogház volna az a jelkép, mely hídként összekötné az általunk képviselt történelmi hagyományokat az Önök által tervezett új országképpel.

Titkos fegyverek

– Eltűnődve hallgatom mostanában, hogy a Hatalom messze számító taktikát dolgozott ki: sok milliárd dollárt spájzolt be, melyet a választások előtti évben kíván majd bedobni, soha nem látott jólétet teremtve az országban elsöpri az ellenzék minden esélyét – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Van, akit fellelkesít ez a tervezgetés, másokat elcsüggeszt, én egyszerűen unom, már sokszor hallottam hasonlókat.

Nagy idők kis tanúja vagyok, születésemmel a Történelem látványos bemutatójára váltottam jegyet. A második világháború éveiben jártam elemi iskolába; ez a mai általánosnak felelt meg. Ma már tudom, hogy abban az időben tízmillió ellenálló működött Magyarországon, de én valahogy rossz szeletet kaptam a tortából. Az én nyomorult, földbesüppedt külvárosi iskolámban a tanítók és a gyerekek a német győzelemért drukkoltak életre-halálra – akárha egy futballcsapatot biztattak volna. Lelkesedésük akkor sem csökkent, mikor a Vörös Hadsereg támadásba lendült, és naponta száz kilométerrel vetette vissza a németeket. Emlékszem, egy lyukasórán bejött hozzánk K. Hugó igazgató úr – tanítás helyett politizált, ez már akkor is magasztos alapállás volt a nemzeti érzelmű igazgatóknak. K. Hugó felrajzolta a táblára a keleti frontvonalat, nyolc-kilenc éves osztálytársaim segítettek neki, egymás szavába vágva sorolták, hogy a németek hol készítettek elő csapdát az esztelenül előretörő bolsevistáknak. Katlanba zárják őket és bevetik ellenük az új titkos csodafegyvereket: a bombát, mely sok száz fokos fagyot vált ki, a rakétát, mely egyszerűen kiszívja a levegőből az oxigént. Hogy végül is kinek fogyott el a levegője, azt elég jól megírják a történelemkönyvek, főleg a régebbi kiadásúak, a csodafegyverekről viszont keveset lehetett hallani.

Aztán teltek-múltak az idők, a felszabadulás (ostrom?!) után egyetemre kerültem. Itt rendes tárgyként honvédelmi ismereteket tanultunk, emlékszem a főbb témákra: „lövészszázad védelemben”, „lövészszázad támadásban”, a „lövészszázad menekülésben”-t nem tárgyaltuk, úgy látszik, ez a harcnem mindig is jól ment.

Természetesen gyakorlati képzésben is részesültünk, 1953-ban és a következő nyarakon angyalbőrbe öltöztünk és táborba vonultunk. A felszerelésnél második világháborús szovjet puskákat és golyószórókat kaptunk, az irányzék alá be is volt marva az acélba a cirill betűs jelzés. Jó emlékezetük maradt fenn, harci értékben felülmúlták a sokkal modernebb német fegyvereket. A Villám géppuskák befagytak a nagy orosz télben, ezek sohasem mondtak csődöt. Ha fennkölten akarok fogalmazni: a háborúkat egyszerű fegyverekkel és tiszta célokkal szokták megnyerni.

Sajnos a háború alatt keményen leharcolták ezeket a fegyvereket, a cső huzagolásában vakrozsdafoltok éktelenkedtek, a tár rugója is megereszkedett, bárhogy is igyekeztünk, el-elcsettent egy lövés.

– Hadnagy elvtárs, hogy győzzük le majd ezekkel a fegyverekkel az imperialistákat? – kérdezte a parancsnokot a század legpimaszabb katonája, később filozófiadocens lett belőle. A hadnagy csak legyintett:

– Nem ezekkel fogunk harcolni, elvtársak. Most csak azért használjuk őket, hogy a jókat kíméljük. Az új automata fegyverek le vannak rakva megfelelő helyeken, és ha kell, majd elővesszük őket.

Aztán a Történelem megadta a „módot és lehetőséget”, hogy ellenőrizhessük ezt a magabiztos ígéretet.

1956 októberében beléptem a Nemzetőrségbe, és néhány főiskolás társammal bementünk a Budapesti Rendőr-főkapitányság épületébe, hogy fegyvert szerezzünk. A raktárakban impozáns ládákban álltak a harci eszközök, miközben pajszerrel feszegettük szét a deszkákat, átfutott rajtam egy bizonytalan gondolat: hogy tanulunk meg bánni ezekkel az új csodafegyverekkel?! A poént persze ki lehet találni: a ládákban rózsaszínű zsírba süllyesztve ugyanazokat az ósdi „dióverő” puskákat és első típusú Kalasnyikov dobtáras géppisztolyokat találtuk, melyekhez hasonlókat magunk is használtunk. És ugyanilyen ásatag darabok hevertek a honvédségi arzenálokban is.

Visszatérve oda, ahonnan elindultunk: világunk most új csodafegyver ígéretétől hangos – csak annyi a különbség, hogy a csöveket rideg acél helyett dollárok papírjából sodorták. A tapasztalat arra tanít: ez sem fog elsülni, kiderülhet, hogy a milliárdos tartalék valójában még több milliárdos adósság, és a Hatalom áldásra kitárt, polgárokat boldogító keze nem rejt semmi mást, mint a puszta öklét. De azt már régről ismerjük.

Törpe kisebbség

– Nem fogod elhinni, de hat-hét éves koromban egy kőbányai munkáskolónia réme voltam – kezdte B., a decens filozófiadocens –, puszta kézzel fogtam meg a virágok fölött zümmögő méheket, utánafutottam a bicikliknek és a hátsó kereket elfordítva felborítottam őket, és legfőképpen: ha egy magamfajta gyerek be mert lépni a kolónia rácsos kerítésébe ékelt kapun, okvetlenül belekötöttem és megvertem.

Egy nyári délelőttön ismeretlen jövevény tűnt fel az állami telep felőli oldalon, szokás szerint kihúztam a mellemet és elébe léptem:

– Szidod az anyámat? – kérdeztem alig-alig szigorúan, és a terméketlen vitákat elkerülendő, azonnal ütöttem is, mégpedig „pacek”-ba, ahogy felénk mondják. Akkora pofont kaptam vissza, hogy a szemem szikrát hányt, aztán este apám adott még egyet. Kiderült, hogy a jövevény nem gyerek volt, hanem egy felnőtt törpe, Schlésinger Aladár, a kőbányai Izraelita Hitközség pénzbeszedője, épp inkasszálni jött a kolóniába.

Ezt a foglalatosságát Schlésinger, mai szóhasználattal élve, másodállásban művelte, egyébként hegedűművész volt, kint a Népligetben játszott, a Semsey-féle cirkuszban.

Vasárnaponként nagyapám kézen fogott, és kiballagtunk a Ligetbe, ilyenkor megálltunk a Semsey cirkusz előtt is. Ez a műintézet reggel kilenctől este tízig folyamatosan tartotta előadásait, félóránként kijött az igazgató, és előzetest adott a bent látható világvárosi műsorból, a bódé előtti dobogón megjelentek a sztárok: Sarah Marah, a telepatikus fenomén, Don Stefano, az excentrikus diabolista és a mindig elegáns Schlésinger Aladár. Akkoriban, az 1940-es évek elején éppen országgyarapító időket éltünk, Semsey igazgató is a kor szellemében mutatta be a hegedűst:

– Nézzék meg ezt a kis termetű derék magyar embert! Mikor Horthy Miklós kormányzó urunk fehér lovon bevonult Kassára, ő fogadta a főtéren, és örökbecsű magyar nótákat játszott neki: „Általmentem a Királyhágón”, „Szabadkai liliom”, „Elhangzott a szó”… Kormányzó Urunknak annyira megtetszett a játéka, hogy egy fehér pónilovat adatott neki, és mindvégig maga mellett tartotta. Az ő műsorát is hallhatják, ha megváltják a jegyet a következő előadásra, gyerekeknek és katonáknak őrmestertől lefelé féláron.

Hétközben Schlésinger egy kőszínházban, a „Magyar Hófehérke” nemzeti törpe színtársulatában játszott. Színészként is fellépett, felejthetetlen jelenete volt, mikor, mint „szittya fergeteg”, reszketeg madárhangján elkiáltotta magát:

– Hát sohasem lesz boldog a magyar?! Bontsuk ki a lobogót! – és a hatalmas nemzetiszínű zászló alatt fel-le masíroztak a színpadon.

Aztán ez a zászló sem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy eltakarja mellén a sárga csillagot, Schlésingernek – a szólásmondás szerint – sikerült elérnie az utolsó Auschwitzba tartó vonatot.

Mint igazi profi, itt sem hagyta el magát. A kísérletekre kiválasztott törpékből egy truppot szervezett, és műsort adtak. Schlésinger magának Mengelének, a haláltábor hírhedt orvosának is játszott:

– „Auf die sieben Bergen

Habe ich sieben Zwergen…” – vagyis: „Fenn a hét hegyen hét törpém van nekem…”

Csak 1945-ben láttam újra Schlésingert, akkor is a Semsey-féle cirkuszban, de az igazgató közben kissé átalakította a szövegét:

– Mikor Vorosilov marsall csapatai élén felszabadította Ceglédbercelt, a főutca elején ez a kis termetű derék antifasiszta fogadta, és a kedvenc nótáit játszotta: a „Három vidám tankistá”-t, a „Hol vagy, drága Iván”-t. Vorosilov marsall úgy meghatódott ettől a páratlan művészi teljesítménytől, hogy azt mondta: ha nem volna orosz, magyar szeretne lenni.

Mikor a Népligetben is befellegzett a maszek világnak 1950 körül, Schlésinger bekényszerült a „Pipacsvöröske” állami törpeszínházba. Bányásznak öltözve egy hatalmas vörös zászlót hurcolt végig a színpadon:

– Hát sohasem egyesülnek már a világ proletárjai?!

Egyik előadás után Semsey várta az öltözőben – az igazgató közben az Állami Demagógiai Hivatalhoz került vezető beosztásba:

– Schlésinger elvtárs – mondta ünnepélyesen –, a Párt egy szívességet kér tőled, hajlandó vagy megtenni?

– Természetesen, de megtudhatnám, hogy miről van szó?

– Idén az aszály miatt gyengének ígérkezik a termés: a búza, a rozs és különösen a tarhonya. Ellenségeink olyanokat híresztelnek, hogy a gyalogbolha is térdelve eszi meg.

– Az igazgató elvtárs tudja, hogy én nem vagyok mezőgazdasági szakértő.

– Nem is arról van szó, hogy a tököt keresztezd a ribizlivel, ezt majd megteszi Liszenkó elvtárs, te mint művész segíthetnél nekünk. Be kellene állnod, mondjuk, egy kukoricatáblába, mert a te méreteid miatt a kukoricaszálak jóval magasabbnak tűnnének, lefotóznának, és ezt a felvételt terjesztenék aztán az újságokban. Vállalod?

– Egy profi minden feladatot meg tud oldani.

A híres fotó, melyen Aladár gazda mosolyog a kukoricásban, bejárta az egész magyar sajtót, új sikerekre lelkesítve a termelőszövetkezetekben egyesült parasztságot. Maga Schlésinger is meghatódott küldetése fontosságától és eredményességétől. Egyre gyakrabban szólt hozzá a Szabad Nép-félórákon, mind több marxista irodalmat olvasott, bár Anti-Dühring helyett következetesen Dühring Antit mondott, végül összeszedte minden bátorságát és jelentkezett a Pártba. Semsey, mint az alapszervi pártvezetőség titkára, kínosnak találta az ügyet, húzta-halasztotta a döntést, végül mondvacsinált ürügyekkel visszautasította a felvételi kérelmet. Schlésinger keményen a szemébe nézett:

– Rendben van, igazgató elvtárs, de többé ne mondják, hogy maguk a kisemberek pártja!

Aztán a hegedűs sokáig nem adott hírt magáról, csak most a napokban futottam össze vele újra. Meglepődve láttam, hogy Schlésinger egykori híres eleganciája semmivé foszlott, egy kopott és pecsétes öltönyt viselt.

– Tudja, én valaha az Úttörő Áruházból ruházkodtam fillérekért – mondta mentegetődzve –, de most levették a dotációt a gyerekruhákról.

– És hol játszik mostanában?

– Sehol. Semsey igazgató úr hívott a „Nemzeti Törpe Életfa” együtteshez, elmentem, meghallgattam őket, de ez a mai banda gyengén muzsikál, igazi profi nem kezd velük. Szóval én nem szállok be ebbe a cirkuszba, inkább maradok törpe kisebbség.

A Pál utcai aggastyánok

A Ferenc körúti Magyar Nemzeti Söröző – azelőtt Népkert – különtermére ezen az estén kirakták a „zártkörű rendezvény” feliratú táblát. Bent nyolc-tíz százhúsz év körüli férfi ült az asztal mellett. A szót doktor Boka János, egy köpcös, de éltes korára is meglepő hangerejű öregúr vitte:

– …Megszentelt hagyományaink és bajtársi közösségtudatunk segített abban, hogy túléljük az elnyomatás keserves évtizedeit. Büszkén mondhatom: megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. A mi határozott fellépésünknek volt köszönhető, hogy történelmi kegyhelyünket, a Pál utcát nem keresztelték át Losonczy Pál utcára. Most, a pártállam lebontásával végre mi is szabadon felemelhetjük a fejünket, és újból életre hívhatjuk régi szervezetünket, melyre joggal vár vezető szerep az új magyar demokrácia felépítésében. Uraim, ünnepélyesen bejelentem: ezen a helyen és ebben az órában újra megalakult a Pál utcai fiúk Gittgyűjtő Egyesülete! „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Csónakos két ujját a szájába vette és kocsis módra óriásit füttyentett:

– Nagy vagy, papuskám!

Boka doktor kezét felemelve leintette az éljenzést:

– Ezzel az én feladatom véget ért, válasszuk meg a legitim elnököt. Csele, légy szíves, tedd ki középre a kalapodat.

A jelenlevők papírszalvétára írták fel a jelöltjük nevét, összehajtották és bedobták a kalapba. Kolnay, a pénztáros számlálta össze a szavazatokat:

– Hét Boka János, két Geréb Dezső.

Mindenki tudta, hogy az egyik Geréb-szavazat magától Gerébtől származik, a másik feltehetőleg Bokától, aki udvariasságból voksolt ellenfelére, a kopasz Geréb arcán mégis csalódottság futott végig. Boka visszaállt az asztalfőre:

– Köszönöm a megtisztelő bizalmat. Javaslom, hogy mindenekelőtt jegyzőkönyvileg rögzítsük egykori tagtársunk, Nemecsek Ernő érdemeit. Édesapját meghívjuk testületi ülésünkre.

Az asztal között ülők helybenhagyólag bólintottak, Boka doktor folytatta:

– Közlöm a tisztelt tagsággal: azonnal intézkedni fogok, hogy egyesületünket hivatalosan is bejegyezzék a bíróságon. Távlati célunk, hogy választási pártként működjünk, koalícióra lépve a nemzeti-valláserkölcsi alapokon álló erőkkel. Magunkat az 1889-ben alakult társaság jogutódjának tekintjük, érvényes a régi pecsétünk és hivatalosnak tekintendő az eredeti piros-zöld zászló, melyet Csele tagtársunk nővére varrt. A működési szabályzatunk változatlan: az elnök köteles mindennap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, különben megkeményedik. Székhelyül jelenlegi tartózkodási helyünket, a Magyar Nemzeti Söröző különtermét javaslom. Kinek van megjegyzése?

Weisz, a régi elnök jelentkezett szólásra:

– Mindenekelőtt vissza kell igényelnünk azt a régi gittet, melyet az elmúlt rendszer törvénytelen eszközökkel rabolt el tőlünk és hagyott aljas módon megszáradni, pedig legalább egy fél kiló volt. Azt ajánlom, hogy cserébe ne fogadjunk el kárpótlási jegyet, mert azt még rágni sem lehet…

A régi Pál utcai fiúk lelkes hangulatban, egészen éjfélig tervezgették a jövőt. Geréb és Weisz együtt indult el hazafelé, nyugodt ütemben hajtották tolókocsijukat a néptelen Üllői úton.

– Szép esténk volt! – mondta Weisz.

– Szép – bólintott Geréb. – Én ugyan fel akartam vetni egy témát, de inkább hagytam. Féltem, hogy elrontom a hangulatot.

– Mire gondolsz?

– Benéztem a régi iskolánkba Rácz tanár úrhoz. Egy tanulmányt akar írni a Pál utcai fiúkról, összegyűjtött hozzá minden adatot. Egy nagyon érdekes dolgot mondott. – Geréb körülnézett, és csak akkor folytatta, mikor megbizonyosodott, hogy senki sem figyeli a szavait. – Állítólag elnökünk, doktor Boka János összejátszott a vörösingesekkel. Titkos jelentést adott nekik a haditerveinkről, harci morálunkról. Szilva álnéven tartották nyilván.

– Milyen Szilva volt?

– Szatmári.

Weisz csóválta a fejét:

– Már ne haragudj, Dezső, de amennyire én tudom, te voltál az áruló!

– Én legalább nyíltan csináltam, le is buktam és megbűnhődtem érte. De Boka ravaszul, titokban akarta átjátszani a grundot a vörösingeseknek. Ha a döntő pillanatban nem jön Nemecsek és nem fekteti két vállra Áts Ferit, elveszítettük volna a csatát – Geréb legyintett. – Én nem vádaskodom, csak tisztázni akarom a dolgokat. Megkértem Rácz tanár urat, hogy írjon le mindent, amit tud az ügyről, és tegye be egy borítékba. Boka doktor majd felveszi tőle, és bemutatja nekünk. Ha ártatlan, akkor úgyis kiderül.

Másnap a társaság újra találkozott a Magyar Nemzeti Sörözőben. Geréb felszólította Bokát, hogy menjen el Rácz tanár úrhoz, és vegye át tőle a borítékot. Az elnök tiltakozott és viszontváddal élt:

– Ez nem olyan egyszerű tévedés, mint mikor valaki összecseréli Gizikét a gőzekével, ez egy aljas rágalom! Én súlyos üldöztetéseket szenvedtem el a vörösinges uraktól, egyszer majdnem foglyul ejtettek a Füvészkertben. Rezgő nyárfának álcáztam magam, lehet, hogy akkor vettek be valamilyen növénytani lajstromba, és ez tévesztette meg az általam mélyen tisztelt Rácz tanár urat.

A következő ülésre Boka már egy kis sokszorosított füzettel érkezett, melyben részletesen felsorolta kiállott szenvedéseit, de a kopasz Geréb ezt sem fogadta el bizonyítéknak:

– Ilyet bárki készíthet magának! Ez a gesztus méltatlan egyesületünk nemes hagyományaihoz. Amíg az elnök úr nem hajlandó eleget tenni a felhívásunknak, addig felfüggesztem a tagságomat, és ezennel megalakítom a Pál utcai fiúk Gittgyűjtő Egyesületének történelmi platformját.

Az újonnan szerveződő frakcióba számosan jelentkeztek, többek között Weisz, a régi elnök, Kolnay, a pénztáros, Barabás, a pecsétőr. Általános meglepetésre néhány volt vörösinges is csatlakozott hozzájuk, a kisebbik Pásztor vezetésével.

– Mert vannak jó vörösingesek, akik most velünk tartanak és rossz vörösingesek, akik az ellenséggel! – jelentette ki Geréb.

Az elnök csapatában alig néhányan maradtak, és csak Csele nővérével, Emesével tudták feltölteni a sorokat. Számbeli fölényükre hivatkozva, Gerébék igyekeztek minél kedvezőbb pozíciókat elfoglalni. Előbb csak azt határozták meg, hogy milyen savanyúságot szolgáljanak fel a vacsorához, később már külön is teríttettek Bokáéknak egy kis macskaasztalnál.

Az ellentétek addig fokozódtak, amíg a két csoport tüskés drótsövényekkel kerítette körül magát, az érintkezés egyetlen fórumaként a terem közepére ültették özvegy Freinét, a Magyar Nemzeti Söröző vécésnénikéjét, és a felek hozzá intézték egymást támadó beadványaikat.

Boka doktor azzal vádolta Gereben Dezsőt, hogy rágás közben többször is szándékosan lenyelt a rábízott egyleti gittből – és a nevét csupa kisbetűvel írták be a jegyzőkönyvbe. Válaszul Gerébék közzétettek egy beadványt, melyben Boka a Pál utcai fiúk nevében visszaigényelte azt a háromemeletes házat, melyet a régi grund helyén építettek, és a saját nevére íratta.

– „Boka! Ezért még megütöd a bokádat!” – hirdették egy feliraton.

Boka elintézte a főpincérrel, hogy utasítsa ki Gerébéket a Magyar Nemzeti Sörözőből, mire a történelmi platform ünnepélyesen hadat üzent. Geréb kijelentette:

– Megvívunk ősi különtermünkért!

Hosszas harci készülődés kezdődött. Boka doktor elnökből tábornokká léptette elő magát, parancsára muníciót halmoztak fel: a szokásos homokgombócok helyett jóval keményebb és hatásosabb, levesből kivett daragombócokat. Az ellenfél a „Füvészkert” eszpresszóban fegyverkezett. Weisz, a régi elnök állt a csapatok élére, új harci mankókat rendelt és acéllemezekkel megerősített műfogsort – ezzel szándékozott átharapni Boka torkát.

És egy délután csakugyan felharsant a vörösingesektől átpártolt Szebenits kürtje, a történelmi platform erői betörtek a különterembe. Mind a két fél halált megvető bátorsággal vetette magát a küzdelembe, repültek a daragombócok, hasadtak a széklábak és zászlórudak.

A legnagyobb felfordulás közepette, egy megtört, galambősz férfi lépett be:

– Jó estét kívánok, Nemecsek szabó vagyok, az Ernő édesapja. Kérem, Önök megtiszteltek azzal, hogy meghívtak az összejövetelükre, és… – megdöbbenve nézett körül. – De mi van itt?! Maguk lennének a Pál utcai fiúk? És egyáltalán: hol van itt a gitt, amivel az egész egylet elindult?!

De a harci zajban már senki sem figyelt rá.

Ügyes!

– A postás hozzánk is bedobta a kétmillió-kétszázezres példányszámban terjesztett ingyenes Magyar Fórum olimpiai különszámot – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Belenéztem és megállapítottam, hogy ama ritka esettel állunk szemben, mikor egy újság ára egybeesik a tartalmi értékével. Ugyanazok a már régen megunt fejek nyilatkoznak, ígérgetnek, fenyegetőznek benne, mint a szokványos számokban, melyek harmincezer példányban sem fogynak el.

Az egész nem is érdemelne különösebb figyelmet, ha nem mellékeltek volna hozzá egy olimpiai totószelvényt is. A sportbarátok megjósolhatják, hogy hány aranyat nyerünk Barcelonában, kik lesznek a boldog győztesek. A legjobb tippelők között harminc Opel Astrát és számtalan más ajándékot sorsolnak ki, a legrosszabbakat pedig feltehetőleg Magyar Fórum előfizetésekkel sújtják majd.

Eltűnődtem, miért éri meg ez a sok százmilliós kiadás az Egyesült Jobboldali Műveknek – mert a lapkiadó mellett a Lakitelki Alapítvány, a Posta és mások is beszálltak a vállalkozásba. Ennyire szeretnék hozzákötni csónakukat a magyar sport ütött-kopott, kihagyó motorú vontatóhajójához? Nem, azt hiszem, ennél még ők is messzebbre számítanak, valami más rejlik a háttérben.

A dolgok lényegét akkor fogtam fel, mikor a televízióban megláttam, hogy a központokban miképp dolgozzák fel a beérkezett tippszelvényeket: számítógépbe kerülnek, és nemcsak a tippedet rögzítik, hanem a beküldők nevét és címét is. Ilyetén módon egy valószínűleg sok százezres címlista birtokába jutnak.

Mire kell ez a lista az Egyesült Jobboldali Műveknek? Csak találgatni tudok, de nem hiszem, hogy messze járnék a valóságtól. Helyi vagy országos választások esetén egy könnyen mozgósítható adattömeg áll majd rendelkezésre. Kisbéren már láthattuk, hogy lehet felhasználni az innen-onnan szerzett címeket. Pongráci képviselőjelölt úr hasonló módon szólíthatott meg leveleivel egyszerre százakat, az utolsó utáni pillanatban is győzködve őket, hogy ne szavazzanak a patalábú, kénkőszagú baloldalra. Az már más lapra tartozik, hogy nem járt eredménnyel.

Nincs kétségünk, hogy ezt a trükköt 1994 tavaszán is megismétlik majd sok százezres nagyságrendben. Teszik ezt abban a reményben, hogy a gyanútlan olimpiai totózók, akik annak idején két kajak-kenu vagy három úszó-aranyéremre szavaztak, hallgatnak majd a felszólításra, és az urnák előtt is a jobboldal győzelmét támogatják majd. Leginkább azokra számítanak, akik az Opel Astrákat nyerik – bár véleményem szerint a szerencse nem okvetlenül jelent politikai tájékozatlanságot is.

Ügyes! – mondja az ember magában. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy ilyen ötletek születhetnek a jobboldal boszorkánykonyháiban. Hát nem is ott született az ötlet, mint a sakkozók mondják a már ismert motívumokat tartalmazó feladványokra, „elődös”, szellemi előképeit már máshol is láttak.

Valamikor, ha jól emlékszem, az 1970-es évek közepén, egy amerikai mutatványos cég megkereste a magyar belügyminisztériumot. Engedélyt kért, hogy bejárhassa az országot a világ eleddig ismert legnagyobb mumifikált bálnájával, úgy rémlik, Moby Dicknek hívták ezt a jeles állatot. Egy hatalmas hűtőkocsiban szállították, az oldalfalai üvegből készültek, így a nézők kényelmesen szemügyre vehették a kivételes teremtményt.

Ezek a Nyugattal való kapcsolatfelvétel évei voltak, a belügy, ha hosszas habozás után is, de megadta az engedélyt, a Moby Dick elindulhatott magyarországi körútjára. A túra aztán váratlanul megszakadt, és nem az érdektelenség vagy az anyagi sikertelenség okán.

Az történt, hogy a magyar elhárítás – nem kizárt, hogy hathatós szovjet segítséggel – rájött a titok nyitjára. Felfedezték, hogy a jegelt bálnát szállító hűtőkocsi hossza és szélessége centire megegyezik az amerikai Pershing rakétakilövő méreteivel. Az országot bejáró mutatványosok pontosan felmérhették, hogy egy esetleges háború idején a Pershing milyen útvonalon közlekedhet majd, elfér-e a hidak alatt, milyen köztereken lehet felállítani. Ezek után a szervek sürgősen hazaküldték a bálnát egyesek őszinte bánatára, akik előszeretettel ismételgették magukban a régi kétsorost:

Aztán, ahogy tovább töprengtem, megtaláltam az olimpiai totónak egy ennél is régebbi szellemi elődjét, mégpedig az olimpia őshazájában, ez az előd nem más, mint a trójai faló. Ott is egy tetszetős játék mélyén lappangott a hódító erőszak. Az más kérdés, hogy a trójai vállalkozás jobban sikerült, ezt az Odisszeusz és az olimpiai totó szervezői közti szellemi különbség eleve valószínűvé tette. Mégis motoszkálnak bennem a régi, iskolában felszedett szavak:

– „Quidquid id est timeo Danaos et dona ferentes…”

Akárhogy is van, félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is; fel ne faljon minket a faló.

Reprivatizálás

Sokáig úgy tudtam, hogy egyetlen családi vagyonunkat nagyapám aranyere képezte, de 1948-ban ez is elveszett, mert egy rendőr úgy fenékbe rúgta, hogy felment a fogába plombának. Elképzelhetik, mennyire meglepődtem, mikor a napokban kiderült, hogy egyik közeli rokonunknak, a feleségem apai nagynénje másodunokatestvérének, volt egy nevelt lánya, név szerint Belevele Nelli, aki egy kuplerájt tartott fenn a Conti utcában, „Jobb mint otthon”-firmával. Üzleti jelszava híressé vált a környéken: „Lányok, legfontosabb a tiszta erkölcs, és most lássuk a bevételt!”

A kuplerájt 1948-ban államosították, tehát ugyanakkor veszítettük el, mint másik családi tulajdonunkat, nagyapám aranyerét. A ház egy ideig még eredeti rendeltetésének megfelelően működött, de természetesen megváltozott néven, mint „Vörös Pipacs Vágykiszerelő Részleg”. A vak zongoristát leváltották, állítólag azért, mert nem látta a szocializmus távlatait, egy süket balalajkás került a helyébe. A balalajkás komoly munkásmozgalmi érdemekkel rendelkezett, gyakran hangoztatta, hogy ő nem egy jobboldali balalajkás, hanem egy bal balalajkás. Ezen kívül ismerte a divatos szovjet számokat, a nagy slágert: „Te büszke kozák, add vissza az órám”, és a helyhez illő pajzánabb dalokat, olyanokat is, mint „Vaszilij, hová lett a vazelin?”

Az illetékes hatóságok sokat törődtek a lányok eszmei fejlődésével is. A Magyar Partizánbarát Szövetség Kurtizánbarát Részlege egy lőteret rendezett be a házban, a speciális céltáblák az imperialisták altestét ábrázolták, továbbképzésen ismertették a teendőket arra az esetre, ha a fegyver nem működik, vagy a lövés elcsetten.

Az 1950-es évek elején sajnos végképp felszámolták a „Vörös Pipacs Vágykiszerelő Részleget”. A helyiséget átvette a Magyar Nők Demokratikus Közössége – a személyzettel együtt. Belevele Nelli lett az alapszervezeti elnök, a lányok pedig az aktivisták. Csak egy lány nem vállalta el az új beosztást, mikor megkérdezték, hogy miért utasítja el, azt felelte:

– A szüleim még a kuplerájba is alig akartak elengedni, ha megtudnák, hogy most funkcionárius lettem, belehalnának a szégyenbe.

Hamarosan Belevele Nelli is megvált a tisztségétől. Az Országos Elnökség egyik tagja ugyanis azt találta mondani egy ellenőrzésnél:

– Ami ebben az alapszervezetben van, az egy kész kupleráj!

A madámból lett elnök kikérte magának a sértést:

– Én már nem egy kuplerájt vezettem, de mindenütt rend, tisztaság és fegyelem uralkodott, amit a Magyar Nők Demokratikus Közösségéről nem lehet elmondani.

Belevele Nelli a Legújabbkori Múzeumban helyezkedett el, a közfürdők női dolgozóinak forradalmi hagyományait dolgozta fel, kiállításának „Miért sírtak a fürdősök?!” címet adta. Ezt sokan félreértették, és egy darabig nem hallottunk Nelliről.

Most, a reprivatizáció idején azonban rokonunk újra jelentkezett. Kérvényt nyujtott be a kerületi önkormányzathoz, melyben bejelentette, hogy szeretné visszakapni régi jogos tulajdonát. A régi szokásoknak megfelelően egy ingyenes bérletet ígért a polgármesternek, de a beadványát így is elutasították. Az illetékeseknek nem az intézmény rendeltetése ellen volt kifogásuk, azt nehezményezték, hogy a kapura kiakasztani szándékozott vörös lámpa a pártállami időket idézte volna fel. Belevele Nelli kijelentette:

– Maga nekem „fiatal”, maga már rég nem lesz polgármester, mikor én még mindig kuplerájt vezetek majd a Conti utcában.

A polgármester ezt üzente vissza:

– Csak ne vágjon fel, az én kuplerájomat maga sem tudná jobban vezetni. Itt ingyen kell lefeküdni, és még lihegni is kell hozzá.

Nelli nem hagyta annyiban a dolgot, protekció után nézett. Kiderült, hogy a kupleráj egykori vak zongoristája jelenleg a Kultuszminisztériumban dolgozik, a képzőművészeti főosztályt vezeti.

– Én elintézem az engedélyt, főnökasszony, sőt támogatást is szerzek a tárca kulturális alapjából – ahány erkölcstelenebb ügyet is segítettünk már! De egy bizonyos előfeltételt nem lehet kikerülni: be kell lépnie a Magyar Gerinc Pártba.

Nelli pajkosan a vak zongorista kezére ütött:

– Ugyan, Gyurikám, öreg vagyok én már ahhoz, hogy lefeküdjek.

– Ne féljen, Nellike, otthon fogja érezni magát nálunk.

Nelli azóta révbe ért, nemcsak a Mária Teréziáról elnevezett intézetet vezeti, hanem cikkeket is ír gazdasági tapasztalatairól egy kormánypárti napilapba, „öreg kurva” aláírással. Sokan találgatják, hogy kit takarhat ez a szignó, számos újságíró neve merült fel.

Földi paradicsom

Szigorúan titkos és bizalmas

Kapja: minisztérium

Küldi: a Munkanélküliekkel Foglalkozó Állami Akcióbizottság Elnöke

T. Cím!

A miniszter úr utasításának megfelelően akciótervet dolgoztunk ki és léptettünk életbe a munkanélküliekkel kapcsolatban országszerte kialakuló gondok megoldására. Tevékenységünket a „Földi Paradicsom” fedőnévvel rejtjeleztük, jelmondatunk: „A munkanélküliek nem mennek a Paradicsomba – mert már ott vannak.” Mostani jelentésemben vállalkozásunk első tapasztalatait kívánom összegezni.

Ismeretes az a Schamschula államtitkár úrnak tulajdonított kijelentés, melyet a tatabányai bányák leállításával összefüggésben tett. Államtitkár úr – véleményünk szerint roppant helyesen – azt ajánlotta, hogy a munkanélkülivé vált vájárok és csillések menjenek el nyelvtanfolyamra, és néhány idegen nyelv elsajátítása után valósággal válogathatnak majd a kedvezőbbnél kedvezőbb állásajánlatokban. Csak nem kell olyan kis lustának lenni!

Ezt az elgondolást továbbfejlesztve az egész országra kiterjesztettük a Munkanélküli Nyelviskola hálózatát. Sajnos az eredmény nem mondható igazán kedvezőnek, mindösszesen hárman jelentkeztek, ők is holt nyelveket kívántak tanulni, mint megjegyezték, attól való félelmükben, hogy hamarosan éhen halnak. Hasonló kudarcot vallott az egyidejűleg beindított szörfoktatói tanfolyamunk, jóllehet közismert tény, hogy a szörfoktatókat világszerte rendkívül jól fizetik.

Egy másik kezdeményezésünknél is állami vezetőink kijelentését vettük alapul, miszerint a munkanélküliek jelentős, ha nem döntő része felveszi a magas összegű segélyt, és emellett fekete munkával busás mellékjövedelemhez is jut. Megítélésünk szerint fennáll annak a veszélye, hogy egyesek ezt a folyamatosan képződő és felhalmozódó vagyont külföldre csempészik, ott különféle nagyüzemeket és bankokat vásárolnak fel, ezért a magunk eszközeivel megpróbáltuk itthon tartani ezt a tőkét.

Önálló kezdeményezésként megalakítottuk a „Nukumeló Tours”-t, mely kizárólag tehetős munkanélküliek utaztatásával foglalkozik. Ajánlataink luxus hajóutaktól thaiföldi szextúrákig terjednék, „Grand Canyon” elnevezéssel. Elméletileg fel kellett tételeznünk, hogy a munkanélkülieknek van egy kevésbé fizetőképes, vagy legalábbis erre a látszatra törekvő rétege, a „Nukumeló Tours” az ő számukra is ajánl üdülési lehetőséget „Alzó Grand” – megjelöléssel. Ez magába foglalna olyan nívós nemzetközi programokat, mint shopping a lengyel piacon, vagy svédasztal a népkonyhán.

További kísérleti vállalkozásaink közé tartozik a „Car-Kár” autószalon, ahol a munkanélküliek megunt Trabantjaikat és Wartburgjaikat márkás nyugati kocsikra: Rolls-Royce-okra vagy Jaguárokra cserélhetnék át. Amennyiben a Jaguár gépkocsikat igénylők száma felülmúlja beszerzési lehetőségeinket, terveink szerint az Állatkerttől igényelnénk – esetleg lízingelnénk – élő jaguárokat, és azt vinnék haza a jelentkezők. Meg vagyok győződve, hogy ez a megoldás kedvezőleg befolyásolná a munkanélküliek létszámának alakulását.

Természetesen minden szolgáltatásunk árát úgy kívánjuk megállapítani, hogy az amúgy is kivételesen kedvező helyzetben levő munkanélküliek ne juthassanak újabb kiváltságokhoz a becsületes dolgozó rétegek rovására. Ezért megfelelő összegű luxuspótlékot vezetünk be.

Egy hozzánk beérkezett önálló kezdeményezésről is be kívánok számolni. Egy magát Jonathan Swiftnek nevező, általunk egyébként ismeretlen jelentkező azt javasolta, hogy engedélyezzük a munkanélküliek gyerekeinek húsipari feldolgozását. Számításokkal igazolta, hogy ezeket a gyerekeket már régóta kalóriaszegény koszton tartják, ennek következtében esetükben kizárhatjuk az elzsírosodás veszélyét. Ezek a gyerekek sikerrel pótolhatnák a hagyományos vágóállatokban mutatkozó hiányt, sőt jelentős nyugati exportra is számíthatnánk. Az ötlet azonban sürgős megvalósítást igényelne, mert attól kell tartani, hogy a többi kelet-európai ország árban jelentősen alánk ígérne a kialakuló gyermekhúspiacon.

A gondolat ellen csak egyetlen érv szól: a munkanélküliek gyermekeik áruba bocsátásával újabb jogosulatlan mamutjövedelemhez jutnának, ezt negatív családi pótlékkal lehetne lecsapolni, vagyis az állam kapna meghatározott havi összeget a gyerekekért.

Végezetül megragadom az alkalmat, hogy meghívjam önöket a „Munkanélküliek Bál”-jára, melyen tiszteletbeli munkanélküliként számos állami hivatalnok és országgyűlési képviselő is részt vesz.

Üdvözlettel:

Ridegváry Bence

elnök

A trolibusz

Nagyanyám, mint köztudomású, egész életében trolibusz szeretett volna lenni. Állandóan a menetrendet nézegette, már betéve ismerte a viszonylatszámokat, útvonalakat, sőt a legjelentéktelenebb feltételes megállókat is. A konyhában egy gyakorlópályát alakított ki magának, a homlokára irányjelző táblát szerelt, a reflektorokat két hóna alá szorított elemlámpával pótolta, órákig kerengett a két végállomás: a csikósparhelt és a stelázsi között.

A családi összejöveteleken sokat kérdezgettük, honnan támadt benne ez a különös vonzódás, nagyanyám egy mélyet sóhajtott és kitárta a karját:

– Valami gyönyörűség volna, gyerekek, trolibusznak lenni. Futni a pesti aszfalton, befordulni minden sarkon, az emberek énrám várnának a tömött megállókban, és örülnének, mikor megjövök: „végre itt a Malvin, hol a fenébe késett eddig?”

Nagyanyám évekig ostromolta a hatóságokat forgalmi engedélyért, de az illetékesek nem vették igazán komolyan; vagy kitértek előle, vagy különféle mondvacsinált magyarázatokat rángattak elő:

– Lássa be, asszonyom, ahhoz, hogy trolibusz lehessen valaki, számos és nélkülözhetetlen felszerelés szükséges: kerekek, áramszedő és így tovább.

– Ezt beszerezném a saját költségemen, van egy kis megtakarított pénzem.

– Azonkívül: hogy tudna elszállítani a hátán 60-70 embert súlyos csomagokkal?

– Idővel biztos belejönnék, addig is „szolgálati járat”-ként közlekednék.

– A dolog egyébként eleve lehetetlen: a trolibuszokat az ön korában már rég leselejtezik.

Nagyanyám keserűen vágott vissza:

– Tudom én, hogy miért nem engednek! Azért, mert nem vagyok párttag!

A hivatalos értetlenség és elutasítások nyomán nagyanyám már-már feladta az álmait, mikor a Történelem a pártállam lebontásával előtte is új távlatokat nyitott meg.

Okulva a korábbi mellőztetésből, nagyanyám az elsők között lépett be a Magyar Gerincpárt soraiba. Abban reménykedett, hogy itt majd az ő törekvéseit is felkarolják, és várakozásában nem is kellett csalatkoznia. Behívatták a párt központjába, és személyesen adhatta elő a szándékát az alelnöknek, Hajdú Dezsőnek, a népszerű „Duhaj”-nak.

– Mi tulajdonképpen azonos módon gondolkodunk – mondta Hajdú, miután végighallgatta a nagyanyámat. – A magyar járműpark nagy része erkölcsileg súlyosan kompromittálódott az elmúlt négy évtized alatt – ha egyáltalán lehet a „magyar” jelzőt használni velük kapcsolatban, hiszen nagyrészt szovjet gyártmányú trolibuszokról van szó. Nemzeti öntudatuk kialakulását az is gátolta, hogy olyan útvonalakon közlekedtek, mint a Vörös Hadsereg útja, a Komszomol sétány vagy a Rosenberg házaspár utca. Mindenképpen szükség van egy nemzeti szellemben végrehajtott frissítő átalakításra. Egyelőre nem áll módunkban külföldről drága pénzen új közlekedési eszközöket beszerezni, de legalább jelképesen jeleznünk kell a rendszerváltást. És ebben magára is számítunk, kedves Malvin.

Az intézkedések nem sokáig várattak magukra. A Magyar Gerincpárt felelevenítve egy méltatlanul sárba tiport közlekedési lángész nevét, Biatorbágyon megalapította a „Matuska Szilveszter Nemzeti Közlekedési Akadémiát”, itt nemzeti szellemű szimbolikus közlekedési eszközöket képeztek ki, melyek szükség esetén átvehetik a levitézlett pártállami járművek helyét.

Az érdeklődés felülmúlt minden előzetes várakozást, legalább ezren jelentkeztek repülőgépnek – javarészük sajnos olyan szerény eredményt ért el a tesztvizsgákon, hogy még triciklinek sem lehetett beiskolázni őket. Nagyanyámon viszont fényesen megmutatkozott a sokéves lelkiismeretes felkészülés hatása, kitüntetéssel végzett a csuklós, trolibusz főtanszakon, és elismerésül egy nemzeti színű áramszedőt adományoztak neki.

Ennek ellenére senki sem gondolta volna, hogy a hatalmat oly szilárdan a kezében tartó Magyar Gerinc pártnak hamarosan szüksége lesz nagyanyám szolgálataira. A főváros tömegközlekedése azonban olyan mértékben romlott le, hogy az ellenzéki önkormányzat nem volt hajlandó tovább vállalni a felelősséget, visszahárította azt a kormányra. Mint általános szakértő, maga Hajdú Dezső volt kénytelen kezébe venni az ügyeket, behívatta magához a nagyanyámat.

– Elsősorban a megfelelő közhangulat fenntartása a cél, az embereket rendkívül nyomasztja az autóbusz- és trolibuszjáratok ritkulása, sőt kimaradása – az ellenzék persze halászni próbál ebben a politikai zavarosban. Kedves Malvinka! – fordult a nagyanyámhoz –, egy nagy szívességet kérünk most magácskától. Hajlandó volna aktív szolgálatba lépni, rendszámtáblát, reflektorokat szerelni magára, és esténként végigfutni a 75-ös trolibusz vonalán? Utasokat természetesen nem kell szállítania, legfeljebb egy-egy mozgássérültnek vagy várandós anyának hívjon taxit a Magyar Pénzbank és a Lapostelki Alapítvány költségére. Számíthatunk magácskára?

Nagyanyám meghatottan szorította meg Duhaj kezét:

– Természetesen, sőt büszke vagyok rá. Soha nem hittem volna, hogy egyszer még eljön egy olyan rendszer, ahol egy idős asszony megvalósíthatja a vágyait, és végre trolibusz lehet.

Azóta a kései utasok gyakran láthatják a nagyanyámat, szemüvegben, befőttes gumival összefogott varkoccsal rója az utat. A Népligettől minden óra öt perckor indul, ellenjáratban a Dózsa György útról óra harmincötkor közlekedik. Átlagos menetideje 29 perc.

Mennyit ér egy ember?

– Azt akarod tudni, hogy mennyit ér egy ember? – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Mondhatnék egy közhelyet: mint minden dolog a világon ez is attól függ, hogy milyen szempontból nézed – de, gondolom, ennél többre vagy kíváncsi.

Biológiailag nem lehet túl hasznos emberi fajom, ez a kétlábú tollatlan állat. Néha eltöprengek azon, hogy ha a Földön nálunk fejlettebb lények kerülnének hatalomra, mihez kezdenének velünk. El is képzeltem egy könyvet: „Embertenyésztés és feldolgozás, módszertani segédlet” – címmel, azt hiszem, nem sok jót lehetne írni rólunk.

Lényegét tekintve a majmok egyik elsatnyult változata vagyunk, az a korcs fajta, amely nem bírta a szabad életet a fák koronái között, hanem gyengén és gyáván leereszkedett a talajra. A különbség mára annyiban módosult, hogy a majom szabadon rázhatja a ketrecét, minket viszont a ketrecünk ráz. A ketrecre majd visszatérek még, szóljál, ha elfelejteném.

A testünkből kinyerhető javak tekintetében meg sem közelítjük a szarvasmarhákat, vagy akár a kecskéket, melyek szinte az utolsó porcikájukig feldolgozhatók és felhasználhatók.

A kannibálok számának erőteljes csökkenése jelzi, hogy húsunk nem lehet igazán ízletes, az ipar számára is legfeljebb némi káliumot, kalciumot és más nyomelemeket lehetne kiválogatni belőlünk. A német fasizmus végzett ebben az irányban kutatásokat: alkalmas-e az ember szappan és enyvalapanyagnak, készíthető-e a bőréből megfelelő minőségű lámpaernyő – de ezek szórványos kísérleteknek tekinthetők – legalábbis egyelőre.

Porhüvelyünk értéke tehát legfeljebb fillérekben mérhető, nem hiszem, hogy azok a bizonyos fejlettebb lények, a maguk racionális gondolkodásmódjával, az emberek továbbtenyésztése mellett döntenének. Inkább szelíd páfrányokkal, hűvös mohákkal, köztük bolyongó barátságos erdei vadakkal, égi madarakkal próbálkoznának. Ettől, azt hiszem, maga a Föld is megkönnyebbülne, mert nem szól ez az öreg sárgolyóbis, sokkal bölcsebb annál, de a szíve mélyén már rég elege van háborúinkból, robbantgatásainkból. Robbant elege.

Persze az ember nem csak egy bizonyos kiló biológiai funkciókat végző anyagot jelent, egy „szarzsák”-ot, mint Pármány Péter mondta, hanem mindenekelőtt szellemi lény, ha úgy tetszik, „homo politicus” –, és ilyen minőségében már szélesebb körű és árnyaltabb a megítélése.

Sok függ például attól a helytől, ahol él, vagy ha ez a szó túlzás, használjuk a „tartózkodik” igét. Az önmagában nem számít, hogy hol született, a születés ténye legfeljebb azt bizonyítja, hogy nem a gólya hozta és nem a bab között találták. Sokkal inkább meghatározó egy tudományos argóval: egyedül releváns körülmény, hogy a népességen belül melyik csoporthoz tartozik az illető. Ha bennszülött, eszmei fontossága felmérhetetlen lehet, a kisebbségi szülötté ennél már lényegesen kisebb, az idegené pedig erőteljesen közelít a nullához, sőt negatív tartományba is átmehet. A dolgok pontosabb elbírálását megnehezíti, hogy valaki bizonyos helyen bennszülött lehet, más helyeken szükségképpen idegen. A közeljövőben nem is várható megfelelő rend kialakítása ebben a tekintetben, tehát kívánatos volna, ha ezt a kettősséget mindenki felmérné, és ehhez tartaná magát.

De a hely önmagában nem minden, a „homo politicus” megítélésében alapvető szerepet játszik az az idő is, amikor éppen vizsgáljuk, értéke ennek függvényében akár az ezerszeresére emelkedhet, vagy a töredékére csökkenhet. És itt ne csak a faj kiválóságaira gondolj, tündöklésük majd bukásuk idején, ez a legszürkébb egyedekre is vonatkozik.

Tapasztalhatod, hogy mit jelent a világban Kovács János, akár bennszülött, akár kisebbségi lény. Jó esetben egy munkahelynek nevezett ketrecben tartják, ahol a szorító rácsok egyre közelebb jönnek hozzá, tányérjába mind silányabb és mind kevesebb ételt vetnek, és még örülhet, ha nem kergetik ki az utcára hétszázezer társa közé. Kovács János lényegileg egy nulla, két nulla, komolyabb államalkotó tényezőket nem érdekel.

De eljön még az az idő, nem akarom nyíltan kimondani, hogy 1994 tavaszán – tartózkodjunk a túlzott aktualizálástól –, mikor Kovács János megválaszthatja ketrece új gazdáit. Félek, arról nem dönthet, hogy akar-e egyáltalán ketrecben élni. És akkor Kovács János Nulla értéke megnő majd, jelentkezik nála az egyes, a kettes vagy még magasabb számok, hogy szeretnének elébe kerülni, és magasztalva keresik a kegyeit. Ez ad némi reményt és hitet az ember értékében, de mindent összevetve, nem túl sokat.

Nem tudsz véletlenül egy másik fajt a számomra? Szívesen lennék sas – akár kőszáli, akár réti, szó lehetne a lepkéről is, vagy egy barátságos macskáról, mely nyugodtan elfekszik egy nyári bokor árnyékában.

Makulai, a hu-mór

– Lehet, hogy most játszom el a jóindulatod maradékát – kezdte B., a decens filozófiadocens –, de bevallom neked: én sohasem tudtam nevetni a nagy Makulai Ervinen. Pedig, ami azt illeti, lett volna rá időm és módom, mert még közös gyerekkorunkból ismerem őt. Az öreg Marmorstein szatócsnak volt az unokája, bagolyfejű, vékony nyakú fiú, délutánonként ott állt a bolt ajtajában és éneklő hangon kérdezgette a vevőket: „bácsi, maga nem mohácsi?”, „néni, maga nem pécsi?” – és akármit feleltek, kinyújtotta a nyelvét az illetőre. Nagyapja röstelkedett miatta, kétségbeesetten tárta szét a karját:

– Mi lesz ebből a ganefből?!

Csak húsz évvel később találkoztunk újra. Makulai akkor már a „világot jelentő deszkákra” lépett, pontosabban a deszkák szélére, mert gyenge kis segédszínész lett az Operettben. Csak ritkán kapott egy-egy mondatot, akkor is olyanokat, mint hogy „tartom a fogadást, mylord” vagy „ezer ördög és pokol, szemtelen a fickó”. Az az igazság, hogy Makulai eleve nem kezdhetett sokat a külsejével: korán kopaszodott, szódásüveg vastagságú szemüveget viselt, azt már csak úgy mellesleg említem, hogy hebegett, és az arca is olyan merev volt, mint egy halotti maszk.

Kért, hogy várjam meg az előadás után, leültünk beszélgetni. Makulai panaszkodott nekem, hogy a cipője mellett jár a nyomortól. A régi ismeretségre való tekintettel megpróbáltam segíteni rajta. Szóltam az egyetemi diákklub vezetőjének, hogy ha le tud csípni a költségvetésből négy-ötszáz forintot, hívja meg Makulait egy előadóestre.

Nem lehet elmondani, mennyire hálás volt ezért a szereplési lehetőségért. Saját kezűleg készítette el a plakátokat, felülre egy karikatúrát rajzolt önmagáról – nem sokat kellett hozzátennie az eredetihez –, alulra írta a mottót: „Makulai, a hu-mór megteszi a kötelességét a hu-mór jöhet!”

Illendőségből én is beültem a nézőtérre, de nem találtam túl érdekesnek a műsorát. Saját számait adta elő, hogy egy példát idézzek jellemzésül: Makulai bejelentette, hogy sötét van, aztán elkezdte: a, b, c, d és így tovább, majd fapofával hozzátette a megfejtést: a hold betűz az ablakon. Nekem nincs kanalam az ilyen viccekhez, kínos agyszülemények, úgy érzem, hogy ha marokba szorítanák őket, csurogna belőlük a verejték. Mondom: én a számat sem tudtam elhúzni egész este, de az egyetemisták kései pubertásukban érdekesnek találták; egy látszólag komoly szemüveges, kopaszodó ember így túráztatja az eszét az ő kedvükért, és pukkadozva nevetgéltek rajta.

Néhány hasonló egyetemi előadás után elterjedt a hír, hogy ez a Makulai ért a fiatalok nyelvén, és kezdett ismertté válni. Egyszer a rádiókabaréban is kipróbálták. Makulai erre az alkalomra egy népies számot írt magának: „Szar-koma” címmel. A felvételre csizmát húzott, bajuszt ragasztott, a szája sarkába pipát harapott – sajnos, ezek az eszközök nem érvényesültek igazán a mikrofonban. A rendező nem szólt, megdicsérte Makulait és továbbajánlotta – a konkurens rendezőknek. Ennyi azonban elég volt ahhoz, hogy a hu-mór vidéki kultúrházakba küldött jelentkező leveleibe beírhassa: „a rádiókabaréból jól ismert komikus, helyszíni playback technikával”.

A csalétek bevált, Makulaihoz dőltek a meghívások. Egy-egy nőnapon vagy április negyedike előtt nyolc-tíz helyen is fellépett. Délelőtt iskolai dísztermekben kezdte, műszakváltáskor valamelyik gyárban folytatta, ezt követte két-három városi rendezvény, este a helyi értelmiségi klubban látták vendégül, innen még időben átért a vendéglőben rendezett műsoros estre.

Városról városra utazott, hogy ne veszítsen időt, éjszakánként a vonaton aludt. Egyszer összetalálkoztunk a nyíregyházi gyorson, Makulai imponálni akart nekem, ott a folyosón bemutatta az új műsorát. Csupa olyan számot adott elő, mely úgy indult, hogy most aztán jól beolvas a rendszernek, aztán a végén mindig kibukkant a „vörös farok”, kiderült, hogy minden baj ellenére ez a létező világok legjobbika. Mint az egyik szám végén meg is jegyezte: „bika, bika, legjobbika…”

Én még kínomban sem tudtam elmosolyodni, valami olyat makogtam, hogy nem lehet a rendszer fenekét azzal az illúzióval nyalni, hogy aranyeret okozzunk neki. És kormánypárti humor éppoly kevéssé létezik, mint zöld szamár, a humor mindig a hatalom birtokosai ellen szól. Makulai nem vitatkozott, megkérdezte, hogy mennyit keresek, aztán lenéző mosollyal vállon veregetett:

– A te igényeidhez elég.

Bevallom, azt hittem, hogy a változások után Makulai – sok kollégájához hasonlóan – a Madár párthoz fog csatlakozni, meglepődtem, mikor a Magyar Gerinc párt soraiban láttam feltűnni. Kis töprengés után azonban megértettem magatartásának logikáját: ő annak idején a Hatalomhoz csatlakozott, és arról nem ő tehet, hogy a Hatalom birtokosai közben kicserélődtek. Vagy lehet, hogy nem is cserélődtek ki olyan nagyon.

Makulai „Ervin táltos” néven fellépett a pártot népszerűsítő rendezvényeken. Egyszer kijött hozzánk az egyetemre is – Hajdú Dezsővel, a népszerű „Duhaj”-jal, a Magyar Gerinc párt vezérszónokával együtt. Puszta kíváncsiságból én is beültem a nézőtérre.

Hajdú kezdte, előadta szokott műsorát talajgyökértől rögvalóságig, kultúrmocsoktól luxuscsőcselékig, aztán, mintegy gondolatainak költői summázásaként, azt javasolta, hogy esténként, mikor a lemenő Nap vörösre festi a felhőket, az igazi népben-nemzetben gondolkodók deszkázzák be az eget, mert az embereket bántja ez a pártállami időkre emlékeztető jelkép. Makulai leintette Hajdút:

– Nincs igazad, Dezső, eszmeileg főképp. Inkább oda kellene festeni a piros mellé a fehért és a zöldet is, mert az volna az igazi szín-bólum.

Mikor felfogtam, hogy Makulai még Hajdút sem tartja elég nacionalistának, életemben először elnevettem magam rajta, és elismerően összeütöttem a tenyeremet.

Nyári szilveszter

1992. június 26-án a Szabadság Napja alkalmából Krajcs Béla közterületi rendész számos kollégájával együtt megkapta a Rendészet által adományozható legmagasabb kitüntetést: az „Arany Feljelentőlap”-ot. Mint a helyi gerincpárti alapszervezet tagja, Krajcs köszönte meg a magas elismerést:

– Ígérhetjük, hogy szakmai munkánk elvégzésén túl mindennapos kapcsolatainkban is az új demokratikus… – Krajcs szeretett volna még egy jelzőt hozzátenni, de nem tudta, hogy a „pluralista” vagy a „plutokrata” a helyes szó, így inkább kikerülte – államunk és nemzeti eszményeink propagandistái leszünk…

A központból eltávozva a kitüntetettek a környékbeli kocsmákban folytatták az ünneplést. A sört rumpunccsal keverték, egy idő után, mint mondani szokás, Krajcsnál átvette az irányítást a robotpilóta. A közterületi rendésznek hosszú órákig sejtelme sem volt, hogy merre jár, már alkonyodott, mikor az Országház előtt találta magát egy padon ülve. Első tudatos cselekvésként odarókázott a fűre:

– Látjátok: ezt tettétek velem, átkozott régi nómenklatúra! – mondta haragosan, szavait az ellenzéki képviselőkhöz intézve.

Szemét változatlanul nem tudta nyitva tartani, mert azonnal elszédült.

– Milyen nap lehet ma? – tűnődött el magában, hosszú töprengés után végre talált egy támpontot. – Én sokszor be szoktam rúgni, de ennyire csak szilveszterkor, ezek szerint ma szilveszter van – végignézett az öltözékén –, nem véletlenül vagyok díszegyenruhában, szilveszter van.

Hogy sikerült tisztáznia a dátumot, kissé megnyugodott, végiggondolta a teendőit. Belenyilallott a rémület, hogy elfelejtette megvásárolni a bőrös virslit, márpedig az minden szilveszterkor az ő kötelességének számított a családban. Feltápászkodott, és bement a közeli húsboltba.

– Van bőrös virsli? – kérdezte a hentest.

– Van, mennyi tetszik?

– Öt kiló. Annyi is van?

– Van, kérem.

Krajcsban homályosan felmerült az emlék: valahol megígérte, hogy mindennapos kapcsolataiban is az új demokrácia propagandistája lesz:

– Látja, a Kádár-rendszerben nem lehetett bőrös virslit kapni. Legalábbis ilyenkor, szilveszterkor.

A hentes laposakat pislogott:

– Ilyenkor szilveszterkor nem. Tetszene talán egy kis malachúst is? Régen az sem volt szilveszterkor.

– Igen, kérek abból is három kilót.

A közértben szovjet pezsgőt vásárolt, és így felpakolva hazafelé indult. Meglepődve figyelte, hogy a járókelők szilveszterhez képest milyen vékonyan öltöztek.

Már egy melegebb ruhára sem telik nekik – gondolta lehangoltan –, meg kell nyernünk a következő választásokat is, hogy végre igazán emelni tudjuk az életszínvonalat.

Elérve a Rákóczi út és a Körút kereszteződéséhez, Krajcs észrevette, hogy a járdát a kocsiúttól elválasztó láncok változatlanul a kampóikon lógnak, holott az előírások szerint szilveszter délutánjára le kell akasztani őket, hogy a gyalogosok az aluljáró helyett a felszínen közlekedhessenek.

– Ezek a mocskos szabotálók! Direkt el akarják rontani az emberek kedvét. De majd én!

Csomagjait a földre rakta, és saját kezűleg vette le a láncokat:

– Mi már a láncainkat sem veszíthetjük, hölgyeim és uraim, tessék nyugodtan átmenni – biztatta a járókelőket.

Néhány pillanaton belül balesetek sorozata következett be; autók tucatjai rohantak egymásba, emberek százai kerültek a kerekek alá. A járókelők rátámadtak Krajcsra:

– Mit csinál itt maga?

– Amit kell, végeredményben szilveszter van.

– Nem igaz, nincs szilveszter!

– Akkor én miért vagyok díszegyenruhában, és főleg miért vásároltam öt kiló bőrös virslit? Hülye vagyok talán? – Krajcs legyintett. – Ismerem magukat; szándékosan terjesztik a csüggedést.

Körülnézett és egy közeledő kéményseprőre mutatott:

– Vegyenek példát őróla, ő nem ugrik be az uszításnak, hanem szilveszterkor jól akarja érezni magát. Nem sajnálta a fáradságot, és felvett egy jelmezt. Klassz vagy, pajtás.

Krajcs átölelte a kéményseprőt, legnagyobb megdöbbenésére kormos lett tőle, értetlenül indult tovább. Bement egy későig nyitva tartó trafikba, és addig erőszakoskodott, míg a raktár mélyéről előhoztak neki egy penészes papírtrombitát:

– Miért nem a kirakatba teszik? Mikor akarják eladni, júniusban?! Maguknak fogalmuk sincs róla, hogy mi a piacgazdaság!

Lakása ajtajában Krajcs újra összeszedte magát, és a küszöbön állva betrombitált:

– Hoztam öt kiló bőrös virslit! Hol vannak a vendégek?

Felesége és a gyerekek rémülten néztek a kormos családfőre, motyogtak valamit és sietve eltűntek. Krajcs leült a nagyszobában, felbontotta a szovjet pezsgőt, és bekapcsolta a televíziós készüléket; egy dokumentumfilm ment a munkanélküliekről.

– Ezt adjátok szilveszterkor? – kérdezte Krajcs a képernyőtől –, hát akkor dögöljetek meg! Ti vagytok az okai mindennek. Hankiss-Hankuss! – és egy fél pár bőrös virslit vágott a tévéhez.

Megy a bal!

A szorítósegéd – tapasztalt öreg edző – a mérkőzés előtti hangzavarban közelebb hajolt tanítványához, a piros sarokban ülő ökölvívóhoz:

– Ne törődj vele, hogy a közönség most az ellenfeledet biztatja, ez nem tart soká. Az ügynöke az ő nevével jelzett nemzetiszínű szaloncukrot szórt szét a nézőtéren. Én is megkóstoltam, már elég avas ez a szaloncukor, de az emberek imádják a potyát. Még nem tudják, hogy a meccs után a kapuban ki kell majd fizetniük az árát.

Túloldalt a zöld saroknál megemelték a kötelet, az ellenfél megérkezett. Az öreg szorítósegéd rámutatott:

– Nem igazi menő, csak véletlenül nyert magyar bajnokságot, az öreg Pártos már eleve leeresztett karral lépett ellene szorítóba. Még hogy ő volna a nyugodt erő?! Nézd meg: nincsenek igazi izmai, csak mesterségesen felfújták. Lóg rajta a pacal, üvegállú, akkora feje van, hogy nem lehet melléütni. Arról nem is beszélve, hogy az a híres népi-nemzeti gerince is eltaknyolódott már.

A szerelését nézed? Még a nadrágját is német hitelből vette, csak a tulipán az övé rajta. Szereti a hókuszpókuszokat; kettős keresztet tetováltatott a mellére hármas halommal, azt akarja elhitetni az ellenfeleivel, hogy aki őt üti, az a magyar nemzetet bántja.

A zöld sarokban álló bokszoló néhány bemelegítő mozdulatot tett, öklével a levegőbe sorozott, az öreg szorítósegéd lesújtó tekintettel figyelte a mozgását:

– Valaha nálunk kezdte a bunyót, hiába tagadja mostanában. Emlékszem rá: dadogott a keze, vérhólyagot ütött a homokzsákra. Most is teljesen iskolázatlan: csak a primitív ütésformákat ismeri, azonnal átmegy belharcba, a túlsúlyával akar érvényesülni.

A dumája is csípi a szememet. A szaloncukorral együtt röpcédulákat is osztogattak, az áll benne, hogy az apád vízi tüzér parancsnok volt, és hajóágyúkkal lövette a szegényházat, az anyád kombinét lopott a Corvin Áruházban, te pedig lefeküdtél a szovjet ellenfeleknek. Egyszóval erkölcsi nulla vagy, te züllesztetted le a magyar bokszot.

Megszólalt a gong, az öreg edző a szorító közepe felé tolta a tanítványát:

– Ne ijedj meg tőle, és ne hagyd, hogy az történjen a ringben, amit ő akar.

Az első menet utáni szünetben a szorítósegéd szivaccsal megtörölte az ökölvívó arcát:

– Nézzük, mi történt eddig. Az ellenfeled önmagát hergeli, hogy veszélyben van, és ezért csapkod összevissza, még azt a keveset sem mutatja, amennyit tud. Ami a taktikáját illeti, az a régi: úgy tesz, mintha középen állna, de mindenáron a jobbat erőlteti, a te fordított alapállásoddal nem tud mit kezdeni. Nagyon sok ütést kapott már a menet elején még hideg fejre, megszédült, készülj fel rá, hogy el fogja veszíteni a higgadtságát és kitámad. Bedob majd minden szabálytalanságot: alkarost, kalapácsütést, a mérkőzésvezető is az ő embere, engedi majd. De ne félj: a közönség már nem drukkol neki, pedig az ügynöke egy új röpcédulát szórt szét: ha az ellenfeled győz, mindenkit meghív egy krémesre – de az emberek ezt a tésztát már nem eszik meg.

A gong újra a ring közepére szólította a bokszolókat. A szorítósegéd töprengve figyelte a küzdelmet, tekintetében már meg-megcsillant a derű, de a szünetben arca elkomolyodott, és tanítványa füléhez hajolva suttogta el taktikai tanácsait.

– Nagy pontfölényben vagy, bejöttek a figurák: a „békéscsabai egyenes”, a „kisbéri balcsapott”, de ne nyiss hosszú hajrát, még nagyon sok idő van hátra a meccs végéig. Neki mindenképpen győznie kell, mert csak a bajnoki címére hivatkozhat, ha megbukik, a tudása alapján sehol sem szállhat ringbe. Egy nagy ütésre megy, több ereje nincs, már megroggyant. Hagyni kell, hogy megvalósítsa a saját kombinációit – így veszít a legbiztosabban.

A túloldalon veszekedés hallatszott. A rivális szorítósegéd kifogást emelt a hangosbeszélő kezelője ellen, elfogultsággal vádolta, és követelte a leváltását. A zsűrielnök egyelőre nem volt hajlandó elfogadni a tiltakozást.

A gong a harmadik, döntő menetre hívta a küzdőket, az öreg edző egy pillanatra még visszatartotta a tanítványát.

– Szóval ne felejtsd: jobbal fogadsz és ballal válaszolsz. Megy a bal! – és kívülről nekidőlve a ring kötelének feszülten figyelt.

Kapitány, kapitány…

Eső után egy kukac kidugta a fejét a földből, a közelben észrevesz egy másik kukacot. Udvarolni kezd neki:

– Kisasszony, maga milyen csinos!

Az lesújtóan válaszol:

– Te hülye, én a saját farkad vagyok.

Ezt a tanulságos történetet azért mondtam el, hogy érzékeltessem, milyen látszólag távoli dolgok között állhat fenn szoros összefüggés. Így például erős hasonlóságot érzek a hatalom mindenkori első embere és népi, akarom mondani nemzeti sportunk, a labdarúgás épp hivatalban levő kapitánya között. Ez egy igen kényes állítás, de megpróbálom bebizonyítani.

Kezdjük vagy negyven évvel ezelőttről. Nekem úgy tűnik, hogy Rákosi Mátyás nem véletlenül választotta ki szövetségi kapitánynak éppen Sebes Gusztávot. Magatartásuk jegyei hasonlóak: mély hit a saját vezetői csalhatatlanságukban, és mindenekelőtt éberség az éleződő nemzetközi osztályharcban. Mielőtt felhúzták volna a kesztyűjüket, mindig megnézték, nincs-e benne az ellenség keze?! Az emlékezetes londoni 6:3-as meccsen nem negyvennégy láb és körülbelül feleannyi fej, hanem két világnézet csapott össze a Wembley stadionban. Csak Grosits védésein látszott, hogy már akkor sem értett egyet a rendszerrel. Ő egyébként is legalább három világbajnokságon járatta le játékával a kommunista rezsimet.

Rákosi és Sebes Gusztáv tévedései is egy tőről fakadtak, a természet és a logika törvényeit mindketten legyőzendő burzsoá csökevénynek tekintették. Egyikük gyapotot akart termelni fagyzugos Alföldünkön, hajszárítóval kellett melegíteni a leszedett gubót, hogy hajlandó legyen kipattanni, a másikuk a világbajnoki döntőn egy ballábas játékost állított a jobb szélre, ráadásul egy Tóthot.

Bukásukat követően Nagy Imre és kapitányi hasonmása, a nagy tekintélyű Bukovi Márton, szinte egyszerre került a kormányrúdhoz. Nagy Imre pályáját lásd a történelemkönyvekben – legalábbis egyelőre, mert a „nagyok” sajnos elmennek, csak az „imrék” maradnak, alkonya ez a politikusoknak. Bukoviról pedig legyen elég annyit mondani, hogy az ő kapitánysága alatt győztük le utoljára, a szovjet válogatottat Moszkvában. Erre többé nem lesz alkalmunk, most hogy a „Szojuz” felbomlott, tizenhét köztársaság csapatát kellene végigverni egy hasonló sikerhez, és ez igen strapás volna.

Ugorjunk egy évtizedet: Kádár János fénykorának futballkapitányi megfelelője, nézetünk szerint, Baróti Lajos volt, nem tudom, Baróti úr mennyit vállal ebből a párhuzamból. Én szembetűnőnek látom a hasonlóságot: két határozott egyéniség, de árad belőlük egy erős népies kisugárzás. Kádár jókívánságai megtalálhatók a korszak összes szocialista brigádnaplójában – csakugyan, hová lettek a brigádnaplók? Lehet, hogy a nyugdíjasok nézegetik a beragasztott színházjegyeket – színház helyett. Ami Barótit illeti, emlékszem rá: a görög-magyar meccs után állt az athéni repülőtér várócsarnokának közepén, és magyarázta taktikai elgondolásait a névtelen szurkolóknak. Mi meg is értettük, kár, hogy a játékosok nem tudták felfogni egészen.

Népszerűségük elérte a Magyarországon lehetséges legmagasabb fokot: „János bácsi” és „Lajos bácsi” lettek. A csúcsig, mint tudjuk, sem János bácsi, sem Lajos bácsi nem jutott el. Nem igazán építettük fel a szocializmust, másrészt nem kerültünk be újra a világbajnoki döntőbe. Mai helyzetünkben mégis az a véleményem: János bácsi, Lajos bácsi, nekünk legyenek mondva, az Önök kudarcai!

A Kádár-éra hanyatló korszakát, az úgynevezett technokratáknak jutott néhány évet, ha Németh Miklós nevével jelezzük, rögtön beugrik az ide illő kapitány képe, doktor Mezey Györgyé. Ugyanaz a vonzódás a korszerű tudományos módszerekhez, ugyanaz az európai választékosság öltözékben, beszédstílusban, csak Mezey nem határolta el magát attól a rendszertől, melynek a sikereit köszönhette – természetesen a 4–4–2-es beállós, kétékes felállásra gondolok. A kudarcoknak ugyanaz a reménytelen sorozata érte mindkettőt; Németh hiába engedte ki a németeket, Mezey is rosszul osztotta ki a csapat mezeit.

Kis történelmi sétánkon, melynél felületesebb legfeljebb egy kormánypárti törvényjavaslat lehetne, elérkeztünk napjainkhoz: Antall doktor és Jenei Imre kettőséhez.

Azt ugye, tudjuk, hogy Antall doktor miképp került magas posztjára: a magyar nép kisebbségének jelentős többsége, több mint húsz százalék szavazott rá, de hogy lett kapitány Jenei Imre?! Azt senki sem érti, egyedül én ismerem a hátteret.

Úgy történt, hogy mikor Mészöly Kálmán elment, a Magyar Labdarúgók Szövetségében egy tanácskozást rendeztek, ki legyen az utód? Felállt egy főnök, és azt mondta: bárkit megvehetünk, uraim, mert az MLSZ-nek nemcsak forintjai vannak erre a célra, hanem dollárai, márkái, jenei. Mindenki félig aludt már, itt felriadtak: jól van, akkor legyen Jenei. Ráadásul ő is Imre.

Az eddigi teljesítményük összehasonlításánál kétségkívül Jenei felé billen a mérleg nyelve. Antallnak, eddig, úgy tudom, még semmit sem sikerült kiszedni Izlandból, Jenei viszont kapott tőlük két gólt.

Hát itt tartunk most, eltöprenghetünk, mit hoz a jövő, mi volna a jó megoldás futballban és politikában? Futballban talán újra Végh Antal korszaka, a politikában pedig az Antall-korszak vége.

Magánpokol

Kovács Jánosné, a Magyar Nemzeti Vagyonügynökség segédbonyolítója, reggel, szokásos módon, nekilátott a beérkezett posta feldolgozásának. Kiürítve a zsákokat, egy nagyalakú boríték akadt a kezébe, mely bélyeg és pecsét nélkül érkezett. Kovácsné alaposabban szemügyre vette: a feladó nevének helyére egy háromszögletű, sugárzó szemet rajzoltak, alatta pedig egy nyomtatott jelige állt:

– „Az én szemem mindent lát,

Ne lopd el a léniát!”

Az adminisztrátornő kiemelte a borítékot a napi postából, és bevitte az osztályvezető-helyettesnek. A helyettes sem merte vállalni a döntés felelősségét, sietve továbbadta. A levél kézről kézre járt, végül is a főigazgató asztalán kötött ki.

A hivatal feje leellenőriztette a tűzszerészekkel; nem rejt-e valamilyen robbanóanyagot, aztán feltépte a ragasztást a boríték peremén. Váratlanul a szférák zenéje hangzott fel, és tömjénszag áradt szét az irodában, a főigazgató csak nehezen tudta összeszedni magát annyira, hogy nekilásson az olvasásnak:

„Üdv és áldás!

Az Örökkévaló megbízásából keresem fel Önt. Az Úr az évmilliárdok során elfáradt a világ dolgainak igazgatásában, ezért kifürkészhetetlen akaratában úgy döntött, hogy nem foglalkozik tovább vele. Visszavonul, és magában töpreng tovább azon, hogy mikor és mit rontott el, mert valamit kétségtelenül el kellett rontania ahhoz, hogy a dolgok idáig jussanak.

Az Úr csak annyit közölt szándékáról, hogy mindenekelőtt ráfizetéses mamutintézményeinek tulajdonjogát kívánja feladni, ezeket egyedül helyes megoldásként magánkézre adnánk, vagyis privatizálnánk. Az Úr a fokozatosság híve, ezért első lépcsőben a Pokol és a hozzá leányvállalatként csatlakozó Purgatórium értékesítésére tennénk kísérletet.

Tájékozódásunk során rendkívül kedvező referenciákat kaptunk Önökről, a Magyar Nemzeti Vagyonügynökségről, többek között az ügyben érintett Lucifer egységvezető úr is úgy nyilatkozott, hogy az Önök módszerei lenyűgözik őt, sőt irigységet keltenek benne. Ezért úgy döntöttünk, hogy Önöket választjuk partnernek a vállalkozás lebonyolításához. Becses válaszukat, bármilyen tartalmú legyen is, a Főigazgató Úr holnap esti imájával várjuk.

Szent Péter

főkulcsár és megbízott eseti gondnok

Esetleg, ha szükséges: Fax:  ”

A főigazgató óvatosságból kikérte felettesei véleményét, a miniszterek egyhangúan az elfogadás mellett döntöttek:

– Végre látni fogja a félrevezetett közvélemény, hogy a legfontosabb helyeken nem az ellenzékben bíznak, hanem egyedül minket tekintenek partnernek.

A főigazgató esti imájában közölte a feltételeket, melyek mellett elvállalnák az ügylet lebonyolítását. A szokásos nemzetközi normákhoz igazodva, a privatizálandó vagyoni érték bruttó három százalékát kérte jutalékul – külön kikötötte, hogy a számla kiegyenlítésénél „Isten fizesse meg!” jellegű megoldást az Ügynökség nem tud elfogadni. Továbbá igényt tartottak az „Úristen egyedül jogosított képviselője” megjelölés kizárólagos használatára, ebből értelemszerűen következett, hogy az ügynökség vezetőit hivatalból prófétáknak nevezzék ki.

A tárgyalásokra Szent Péter Baalberithet küldte el, a pokollal kötött szövetségek intézőjét, a paktumokat őrző alvilági levéltár igazgatóját. Az Ügynökség egy szerződéstervezetet tárt elé, melyet a magyar privatizációban alkalmazott alapelvek nyomán fogalmaztak meg:

– Az Úr egyelőre 51 százalékos részesedést tartana fenn magának az új gazdasági alakulatban.

Baalberith ezen erősen elcsodálkozott:

– Akkor mi értelme van az egész privatizálásnak?

– Így módunkban áll továbbra is kezünkben tartani az ügyek irányítását.

– De hiszen épp attól akarunk megszabadulni! Ki kell kérnem az Úr véleményét.

A legmagasabb válasz hamarosan meg is érkezett:

– Én sem értem, de mindegy, ezen ne múljon.

Utána a pokolban dolgozó ördögök tulajdonlási jogát rendezték. Mivel a vállalkozás rendkívül sikeresnek ígérkezett, az alacsonyabb beosztású, úgynevezett „szegény ördögök” egyhavi fizetésükért jegyezhettek részvényeket, Lucifer és a többi vezető pedig tetszése szerint. Nyitva hagyták azt a kérdést is, hogy a pokolban senyvedő lelkek vásárolhatnak-e részjegyeket.

A napilapokban hamarosan megjelentek a pokol privatizálási hirdetményei. A szöveg kiemelte a környezet kiválóan kialakított infrastruktúráját: a pokolba vezető út elsőosztályú jószándékkal van kikövezve, valódi „Gyehenna” márkájú központi fűtés üzemel benne, a személyzet három műszakban foglalkoztatható, mert az ördög nem alszik. A tulajdonosi jogok érvényesítése messzemenően biztosított, az alapelvek közé tartozik, hogy az úr a pokolban is úr.

A hírverés ellenére a vártnál kevesebben nyújtották be az ajánlatukat. Elsősorban fiatal párok jelentkeztek, akik így szerettek volna lakáshoz jutni. A különféle bugyrok szegleteit nagyjából ugyanaz a kényelmi fokozat jellemezte, mint az átlagos magyar panelházakat. Az egyház is kinyilvánította igényét, mint az isteni szándékok földi képviselője, a jogok természetes örökösének tekintette magát. A kiszivárgott hírek szerint egy fiúnevelő intézetet szándékoztak itt berendezni – levéve az állam válláról az állami gondozottakkal való törődés feladatát.

Sajnos egyik pályázó sem rendelkezett elegendő pénzzel, így az ügynökség utolsó eszközként lehetővé tette, hogy kárpótlási jegyekért is lehessen szerezni részesedést a pokolban. A szóvivő jogos büszkeséggel jelenthette be: a múlt kárvallottjait sikerült elküldeniük a pokolba!

Ebben az átmeneti állapotban fokozatosan leromlottak a Pokol termelési mutatói. Korábban jelentős igény mutatkozott a fő termék: a felújított lelkek iránt, de a piacon – a nagy túlkínálat következtében – szinte a nullára zuhant vissza a lelkek árfolyama. A Purgatóriumban ezrével sorakozott a kiszállításra előkészített áru.

A bevételek elmaradásának következtében a Pokol vezetése csődbe jutott, képtelen volt kifizetni az ördögök munkabérét, az együttműködő vállalatok is leálltak olaj- és kénkőszállítmányaikkal. Hamarosan kitört a sztrájk.

Leállt a fűtés, a maradék energiát a saját szakállukra dolgozó vezetők arra használták fel, hogy egy szoláriumot működtessenek horribilis belépődíjakért. A bűnös lelkek, főleg a politikai gaztettekben vétkesek, pártjuk titkos anyagi forrásaiból pénzhez jutottak, és naphosszat heverésztek a mesterséges napfényben.

Az Úr Mihály Arkangyal személyében politikai biztost küldött le a tűrhetetlen állapotok rendezésére. Mihályt a pokol kapujában tüntető ördögök tömege várta, gúnyos feliratokat emeltek a magasba:

– „Isten tudja?!” „Adj Isten!”

Mihály akkor háborodott fel, mikor meglátta, hogy az „Isten malmai lassan őrölnek” mondást „Isten majmai lassan őrülnek”-ké forgatták ki. Tapasztalatait jelentette az Úrnak, aki egy villámcsapással felbontotta szerződését a Magyar Nemzeti Vagyonügynökséggel.

– Most már belátom, másképp kell a Pokollal beszélni, mert hamarosan baj lehet a mennyországban is.

Szent Péter bólogatott, de magára maradva szomorúan felsóhajtott:

– Szegény Urunk nagyzási mániába esett. Azt képzeli, hogy ő a miniszterelnök.

41–12

– Már évek óta füzetlapokon fogalmazgatom a tanulmányaimat – kezdte B., a decens filozófiadocens –, kihajlítom a két összefogó kapcsot, így szakadás nélkül ki lehet emelni a dupla íveket.

Az eredetileg vonalas iskolai dolgozatfüzetnek szánt, kék fedelű, 41–12 jelzésű irkára szoktam rá, ebből a „12” a lapok számát jelentette, a „41” nem tudom, hogy mit, valamilyen titkos állami kód lehetett, ne is firtassuk.

Ez a 41–12 távolállt minden fényűzéstől. Feltételezem, hogy szovjet papírból készült, idővel elsárgult, a tollam hegyébe gyakran beleakadt egy-egy eldolgozatlan, kiálló rost, a fény felé fordítva is csak nehezen tudtam kipiszkálni. A lappár második felén sokszor szétfutott a tinta, talán ráhelyezett tenyeremtől melegedett át a papír, talán az enyv volt kevés benne.

Mégis megszoktam, sőt megkedveltem ezt a füzetet, mindenekelőtt gyakorlati okokból: egy kézzel írott oldal nagyjából egy gépelt flekknek felelt meg, mindig tudtam, hol tartok az anyagban. Fontos ez? – kérdezed. Egy profinak a legfontosabb, csak a zseninek és a dilettánsnak mindegy, hogy milyen hosszú egy írás.

„Műveimnek azt a részét, mely túlnyomónak mondható”, ezekbe a füzetekbe írtam, hogy csak „A félelem kulcsai”-t és a folytatását, „A kulcs félelmei”-t említsem. Sok közmondás szól a megszokott körülmények serkentő erejéről: „jó szokás tartja az országot”, „a barlang segíti a jóst”, vagy „támogatja, mint akasztott embert a kötél” – ez utóbbit Rákosi elvtárs, a finom apercuk utolérhetetlen mestere jegyezte meg. Én pánikra hajlamos típus vagyok, folyton kapaszkodókat keresek, ebben a rossz világban sokat jelentett az az egyetlen bizonyosság, hogy legalább a papír mindig egyforma.

A 41–12 további dicséretére legyen mondva: olyan volt, mint a tankönyvekben leírt háziállatok. Holta után is fel lehetett használni minden porcikáját: az elrontott-áthúzott oldalak hátára mondatváltozatokat skicceltem fel, a kiürült kék borítólapokban pedig egy-egy fejezet kéziratát gyűjtöttem össze.

Egy 41–12 nyolcvan fillérbe került. Nagyvonalúan tízesével vettem az Ápiszban, letettem egy tízforintost, visszakaptam kettőt – így ment ez vagy harminc évig. Egyszer aztán rám szólt a pénztárosnő:

– Még öt forintot kérek!

Először azt hittem, a szokásosnál többet raktam be a kosárba, később kiderült, hogy a füzet ára majdnem a duplájára, l forint 50 fillérre ment fel. Nem örültem, de nem tettem szóvá, mintha csak megéreztem volna, hogy még nagyobb bajok is elkövetkeznek.

Egy nap aztán nem találtam a megszokott polcon a 41–12-őt. Visszatettem a kosarat, nem kérdeztem, hol keressem, tudtam, hogy bármi is történt, az állami boltban csak kétféle választ kaphatok: „nincs”, illetve „tessék blokkot hozni”. Más üzletekben is hiába kutakodtam, akkor már muszáj volt megszólalni:

– Mi van a 41–12-vel?

– Megszűnt a típus. Elég sokáig volt, most már nincs.

– De miért szűnt meg, mikor jó volt?!

– Kedves uram! Az én nagyanyám is jó asszony volt, mindenkinek kölcsönadta a mákdarálót, mégis meghalt – zárta le a témát az eladó.

Úgy éreztem, kicsúszik a föld a talpam alól, utolsó mentségként felhívtam a közönségszolgálatot, utánanéztek, és valamelyik külvárosi üzletben találtak hatszáz elfekvő füzetet.

Azonnal kisiettem érte. A boltvezető átkötözte a poros csomagokat, közben vizsla tekintettel méregetett, milyen trükk rejtőzhet a háttérben: külföldiek vásárolják fel tőlem valutáért, mint a berlini fal darabkáival egyenértékű pártállami emléket, vagy titokzatos betegségek gyógyítására alkalmas hatószereket tartalmaz a füzetlapokból kivonható anyag. A boltvezető arcvonásain mélabú honolt, mintha azt mondaná: itt ültem egy zsák aranyon, de én minden buliból kimaradok.

A hatszáz füzet súlya alatt meghajlott a polc, azt hittem, az örökkévalóságig kitartanak ezek a fóliába takart kék csomagok, spóroltam is velük, egy szép napon mégis le kellett emelnem az utolsó darabot. Nevezz érzelgősnek, de megsirattam, „a régi ember mindig megáldja a régi boldog sátrakat”.

De hát az élet, mint a kormány nyilatkozataiból tudjuk, megy tovább, új füzetet kerestem a papírboltban. Találtam ötfélét is: szürkésbarna fedéllel, zöld fedéllel, eltérő vonalazással – tervezőit láthatólag egyetlen szándék vezérelte: az új termékek legalább valamiben különbözzenek a levitézlett 41–12-től.

A típusjelzés is megváltozott: 14–32-re, 16–32-re, 20–32-re, 21–32-re, 31–32-re. Nem akarom behelyettesíteni ezeket a számokat 19–44-re, 19–56-ra, 19–90-re, csak annyit jegyzek meg bevallott rosszmájúsággal, hogy valamennyi új típusjelzésben szerepel a „32”. Antall doktor születési éve. Magam sem hiszem, hogy már idáig jutott volna a kormány klienseinek szolgalelkűsége – ehhez még hosszú idő kell, lehet, hogy hetekbe is beletelik.

Az új füzetek egységesen 13 forint 50 fillérbe kerülnek, a régi 41–12-es felemelt árának épp a kilencszeresébe. Nem tudhatom, hogy jött ki ez az összeg, csak elképzelem, hogy együtt ült az Ártanács, és az elnök megjegyezte:

– Emeljük fel a füzet árát a tízszeresére. Az egy szép kerek szám.

De egy, már nyugati példákon iskolázott menedzser közbeszólt:

– A kerek számok nem igazán hatásosak. A szorzó legyen előbb kilenc, aztán lehet majd tizenegy.

Vettem mind az öt új típusból, hiszen nem élhetek meg írópapír nélkül, de ezek a füzetek kisebbek, mint a 41–12 volt. Kevesebb sor fér el rajtuk, emellett hosszanti osztásúak, mint a szótárak, vagy éppenséggel simák, az írás föl-le csúszkál rajtuk, többé nem lehet kiszámítani, hogy egy kézírásos oldal hány gépelt flekknek felel meg, az ember soha nem tudja, hol tart.

Kevesen ismerték jobban a 41–12 hibáit, azt is megértettem, hogy nem lehetne újra rendszeresíteni, de valahogy mégsem tudom megszeretni ezeket az új füzeteket.

Üzenet Darwinnak

Kovács János nyugdíjas biológiatanár Budapest egyik külső kerületében, Rákoskeszin lakott, a Pannónia utcában, ott, ahol a családi házak sora véget ér, és megjelennek a közeli hegyekre felfutó sűrű erdők első nyúlványai. Ez a környék szerencsésen egyesítette magában a város nyújtotta kényelmet a vidéki élet nyugalmával: a közelben kék autóbusz járt, a vízért és az áramért alacsonyabb, fővárosi tarifát kellett fizetni, de Kovács a kertjében öklömnyi paradicsomokat termesztett, és hajnalonként madárdalra ébredt.

– Igazad van, Karcsi – mondogatta Kovács példaképe, Charles Darwin falon lógó fotójának –, az élet csodálatos, érdemes volt lejönni a fáról!

Az idilli harmóniát először a telefon elromlása zavarta meg. Az alközponti egységet az utca végében egy póznára felkötözött bádogdobozban helyezték el, de hosszú évtizedekig több-kevesebb rendszerességgel működött, szinte minden második kedden és pénteken adott vonalat, délután fél háromtól negyed hatig. A környéken élő, főleg nyugdíjasokból álló lakosság alkalmazkodott ehhez a ritmushoz, Kovács is ilyenkor hívta fel egyetlen rokonát, zalahertelendi unokanagybátyját. Az időtől megviselt vezetékek gyakran elszakadtak, cseréjük nem volt lehetséges, hogy mégis fenntartsák az összeköttetést a jelzett napokon, kijárt egy öreg szerelő, aki a szájába vette a két drótvéget. A szakszervezet kiharcolta, hogy a szakadt huzalokra kellemes savanyúcukor-ízű bevonatot fecskendezzenek, de az idős mester nyugdíjba vonulása után mégsem tudták betölteni a helyét, és ily módon elhallgattak a Pannónia utcai telefonok. Később egy viszonylag ritka bölömbika rakott fészket az alközpont bádogdobozában, a pózna környékét természetvédelmi területté nyilvánították, többé szóba sem kerülhetett, hogy egy szerelő hozzányúlhasson. A bölömbika, sajnos, visszaélt a helyzetével, mintegy gúnyolódásképpen hol búgó hangot, hol „foglalt”-jelzést adott.

– Nem baj, Karcsi – bizonygatta Kovács a falon lógó Darwin-képnek –, az unokanagybátyám amúgy is nagyothall, majd inkább levelet írok neki.

Tovább nehezítette az ügyek mindennapos vitelét, hogy a Pannónia utca sarkán beszakadt a csatorna, ezért az autóbuszt elterelték a környékről. Kovács gyalogosan próbált nekivágni az útnak, de gerincfájdalmai miatt kénytelen volt visszafordulni. Hangjában cseppnyi mélabúval mondta a Darwin-fotónak:

– Látod, Karcsi, a gerincünkkel fizetünk azért, hogy lejöttünk a fáról és két lábra álltunk.

Szó sem lehetett arról, hogy a százéves csatornát belátható időn belül rendbe hozzák, sőt újabb és újabb szakaszokon szakadt be az aszfalt. Az utca megközelíthetetlenné vált, már a szemétgyűjtő kocsik sem tudtak bejutni, Kovács kénytelen volt a hulladékot a kertben elásni. A következő évben a hulladéktemető fölött eddig még soha nem látott bokrok nőttek, ágaikon üres paradicsomkonzervekkel és mustáros tubusokkal.

És mindez csak a bajok kezdetét jelentette. Egy-egy vezetékszakadás, illetve csőtörés után a Pannónia utca sokáig nem jutott áramhoz vagy vízhez, majd a közüzemi szolgáltatások végképp meg is szűntek. Az iparcikkbolt polcai is üresen tátongtak, mikor a nadrágja elszakadt, Kovács hiába keresett varrótűt, kénytelen volt egy szikláról lepattintani egy megfelelő formájú kődarabot, abba fűzte bele a fonalat.

Az orvos is elköltözött a környékről, helyét egy habókos öregember vette át, a rendelések idején kifestette magát és titokzatos táncokat járt, madarak röptéből vagy feldobott falevelekből próbálta megállapítani a diagnózist. Kovács mondani akart valamit példaképének, de aztán legyintett, és szótlanul befelé fordította a fotót.

Nyugdíja értékének folyamatos csökkenése nem tette lehetővé, hogy elköltözzön a Pannónia utcából valamilyen szerencsésebb, jobban ellátott környékre, így Kovács kénytelen volt a lehetőségekhez alkalmazkodni. Sarlóval járt uzsonnázni – különféle ízletes növényeket vágott magának. Húshoz csak akkor jutott, mikor eleddig ismeretlen méretű óriás gyíkhoz hasonló hüllők tűntek fel a környéken, a Pannónia utcai főbérlők hordába tömörültek, és kőbaltáik csapásaival sikerült is elejteniük egy-egy állatot.

Vadászat után a horda együtt maradt, bámulták a tüzet, és megpróbáltak visszaemlékezni régi életükre, valaki azt mondta, hogy „meggyes rétes”, vagy „P. Howard-regények”, a többiek egyetértően és vágyakozva huhogtak.

Egy nap aztán Kovács János, ha nehéz szívvel is, de négykézlábra ereszkedett, néhány lépést tett ebben a testhelyzetben, aztán felugrott egy fára, és eltűnt a közeli erdők sűrűjében. Csak példaképének összetört fotója maradt utána, sarkában egy felirattal:

– Ha látják Darwin urat, mondják meg neki, hogy rám még egyszer ne számítson.

Második elosztás

– Az ember ilyenkor év végén veszi észre, hogy kiment a divatból – mondja B., a decens filozófiadocens. – A hivataloktól és a vállalatoktól nem érkeznek meg a szokásos ajándékok: naptárak, italok, tollak, söralátétek. Ha kapsz is egy új noteszt, egyre kevesebb nevet és telefonszámot érdemes átmásolni, fogynak a jó embereid: az öregebbje elment nyugdíjba, az értelmesebbje külföldre. Egyetlen hasznod van belőle: neked sem kell dedikálni és elküldözgetni tanulmányaid kis különlevonatait.

Mint tudod, nekem mindig is egyetlen elvi meggyőződésem volt, az, hogy egy filozófusnak ne legyen egyetlen elvi meggyőződése sem. Úgy tapasztaltam: ha valaki a hullámok között talál egy szirtfokot, melybe belekapaszkodhat, előbb-utóbb eljut odáig, hogy lenézi az egész tengert maga körül. Régebben, a pártállam végnapjaiban, eltűrték ezt a nihilista alapállást; a megbukó hatalmak mindig nagyvonalúak és elegánsak fennállásuk utolsó szakaszában. Mostanra azonban megváltozott a helyzet, „a Társadalom nem fogadja el a semlegességet, és azt a kedvezmények megvonásával, bünteti” – mondja A. kollégám, akire minden rendszer bizton számíthatott és számíthat ezután is.

Szóval úgy van ez, ahogy az apám szokta énekelni:

– „Nincsen más, csak hagymás lé, Megy az élet lefelé…” – és ezt az ember mindenben megérzi.

Most, ma bevallhatom neked: valaha nagyon élveztem, ha repülővel utazhattam. Jóleső izgalomba hozott a reggeli taxizás a városon át, a szemle a vámmentes boltok polcain, idegen városok neve a fogadóépületek homlokzatán, a tudat, hogy apád, nagyapád, dédapád egész élete során összesen nem tett meg annyi kilométert, mint te most néhány óra alatt.

Többé már nem repülsz, miért küldene téged a Hatatom bárhová is, mi haszna lehetne belőled az Ellenzéknek?! Ne félj, nem panaszkodom, ma is meg tudnék spendírozni egy Budapest–Szófia utat, ha megszorítanak, talán még egy Budapest–Larnacát is – Ciprus nagyon olcsó télen, de minden repülőútnak épp ez a legfőbb varázsa, hogy nem neked kell fizetned.

Vagy itt voltak a követségi fogadások, ahol bocsánatot kér tőled a miniszter, ha meglök a büféasztalnál, társaloghatsz angolul egy udvariasan mosolygó tanzániaival, és elégedetten nyugtázhatod magadban, hogy azért a te szókincsed gazdagabb. Ide sem hívnak többé, és tudod, hogy miért? A. kollégám beszélgetett a nagykövettel, és mikor felmerült a nevem, elhúzta a száját. Ennyi elég volt, hogy kihúzzanak a listáról.

És a kapcsolatokkal együtt bedugulnak a kedvezményes beszerzési források, a másodlagos elosztás is. Többé senki sem szól neked, hogy Békéscsabán csirkemáj áron kaphatsz másodosztályú libamájat, akác áron tölgyfa pallót. Már nem imponálsz annyira az áruházi igazgatónak, hogy a kedvedért berakjon az árleszállításba egy olasz pulóvert, vagy akár egy finn nyakkendőt. Elért a legnagyobb nyomorúság: mindent a valódi árán kell megvenned.

Elkezded nézegetni az aluljáróban a román cipőket és lengyel ingeket. Vigyázz, mert többé nincs megállás, az örvény beszív. Megrészegülsz a két számjegyű áraktól, és meg fogod venni a cirill feliratos orosz fogkrémet, és hosszan szemezel majd egy elektromos fűtésű bádog teafőzővel is. Hallottam már olyan szerencsétlenről, aki addig járkált a KGST-piacra, míg egyszer otthon is románul szólalt meg.

És a szegények, a sorstársak rokonszenve nem kárpótol? Ne legyenek illúzióid, a szegények nem szeretik a szegényeket, miért is szeretnék, mit várhatnak tőlük? Egy szegénynek a másik szegény még csak nem is imponál, ebben a tekintetben a zsidókra hasonlítanak.

A Jövőben se nagyon bizakodj, kezeld azzal a gyanakvással, mely minden nagy kezdőbetűs szót megillet. Szilárd és meg nem vesztegethető elvtelenséged gyümölcseit majd a jövő század derekán szüreteli le egy albán vagy perzsa docens, és rajtad hizlalt tekintélyét arra fogja felhasználni, hogy visszataposson a küszöb alá mindenkit, aki a te mostani magadhoz fog hasonlítani.

Látod, már ilyen gyakorlatom van „csalatásban és fenében”, a múltkor mégis kiborultam. Ismered a fiamat, jó fej, még csak gimnazista, de már szemüveges, az iskolában ő a filozófia szakkör diák titkára. A múltkor benevezett az országos középiskolai versenyre, egy mai magyar filozófusról kellett rajzolnia pályaképet. Ki mást is választhatna, mint engem, akivel megbeszélte kis életének minden hányattatását?! Összeszedtem minden tetszetős gondolatomat, „melyet agyam az ihletett órákban termelt”, szakaszokra osztottam összefolyó életemet, kimértem válságaimat és sikereimet – a két válság közti rövid periódust hívják így, szellemileg kipiperéztem magam, mint egy eladó lány vagy még inkább, mint egy eladhatatlan hervadó nő. És tudod, hogy kiről írt a végén? Igen, kitaláltad: A.-ról, a kollégámról.

És tulajdonképpen örülnöm kellene; mégis életrevaló a gyerek.

Post mortem

Jobb korokban a harcok a temetők kapujában véget értek, senki sem háborgatta Mors Imperator, a. Diadalmas Halál ciprusos-gyertyás hadállásait. Csak egy hadi manőver volt elképzelhető, az, amit a bejárat fölötti betűk ígértek: „Feltámadunk!”

Jobb korok, mondom, de hol vannak ezek a jobb korok, mikor legföljebb egy-egy hajléktalan vagy virágtolvaj zavarta az örök nyugalmat. Mára a temetők társadalmi ütközetek színterévé változtak.

Isten tudja, hol eszkalálódott a holtak háborúja. Én magam először Kolozsváron vettem észre, Házsongárdon. Még a hetvenes években jártam ott, a régi történelmi családok kriptáit kerestem, a Jósikákat, a Bánffyakat, de a kövekről már rég lefaragták a magyar neveket, és az új győzedelmes tulajdonosok vésették be a magukét. A szelíd Dsida költő sírjához pedig egy teli tintásüveget vágott valaki, a nyomok úgy száradtak rá, mint kék könnyek.

Aztán arról hallottam, hogy a Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók exhumálják őseik csontjait, és magukkal viszik az ősi-új hazába. Nem bíztak a Talmud ígéretében, hogy az igazak teste nem marad idegenben, lent a föld mélyében görögni kezd, és addig vándorol, amíg Jeruzsálembe ér.

Ezek még hétköznapi jelenségek voltak, szelídek, mint fogaink romlása, de napjainkban már nem képzelt, hanem valóságos tüzek lángolnak a temetőkben. Francia kisvárosokban reccsentek meg a sírkövek a feszítővasak és csizmás talpak alatt, kátrány hullott a szomorú faragott betűkre, és kivirágzott az őrület ujjlenyomata: a horogkereszt. Hiába vonult ki az utcára táblákkal, zászlókkal tiltakozni a maradék Tisztesség, a téboly tovább terjedt, messze a határokon túlra.

Mi ősi szokás szerint mindenütt kitettük a falu végén a vasvillákat – Hegyeshalomtól Biharkeresztesig –, mégis bejött a kolera. Rákoskeresztúron feltörik a kripták vaskapuit, megássák a sírokat. Higgyük azt, hogy csak arany ékszereket kerestek a barnuló csontok között, és nem azt akarták bebizonyítani halottaknak és élőknek, hogy lent, a föld mélyén sincs béke, nincs megbocsátás.

Ilyenkor eltűnődik az ember, hogy mit csináljon. Bújjon el egy fal árnyékába, és lesse hetekig, hogy ki közeledik az anyja sírja felé? Kinek van ereje hozzá?

És ez még mindig nem elég, legújabb időkben a temetők még beljebb jöttek a városok széléről, és a Politika felvonulási terepévé lettek. Holttesteket vezényelnek át új sírokba, a régi ellenségek, akik évtizedekig megfértek egymással, most parancsot kaptak a továbbvonulásra. Már nem lepődünk meg, ha Y. mártír családja kijelenti, ha X. ellenmártír továbbra is ott mer feküdni a szomszédos parcellában, akkor ők bizony másik helyet keresnek a maguk halottjának. És a sor csak nem ér véget, a történelem ontja az új regrutákat. Lenin már csomagol a mauzóleumban, és Horthy is üzent haza Estorilból.

Az igazán igyekvők ennyivel sem érik be. A temetőt, ezt a biológiai „befejezett múlt időt” a jövő idő modelljévé változtatnák. Megszabályozzák a rendetlenül jobbra-balra dőlő sírfákat, köveket, kiverik az út mellé, az sem sokat számít, ha egy-két koponya vagy csigolya keveredik közéjük, azokra a fejekre és gerincekre már nincs szükség.

Az egykor elhanyagolt parcellák mára szabályszerű beton emlékművek lerakóhelyévé válnak. Az se baj, ha nem a halottak fölött emelkednek, csak elvágólag, forsriftosan álljanak, vegyék fel azt a fegyelmezett alakzatot, amilyennek a jövő Magyarországa kívántatik és terveztetik. Egy-kettő, jobbra át!

Majd ha ezzel végeztünk, és lesz egy kis időnk rá, a levegőt is megtisztítjuk az áldozatok felszálló, keserves füstjétől.

Vízszintes és függőleges

„Mélyen Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Rémusz Tódor vagyok, a keresztrejtvény-készítő céh nagy öregje, a szakmai berkekben csak Rébusz Tudor néven emlegetnek. Azért zavarom jelen soraimmal, mert fájó szívvel, de ünnepélyesen be kell jelentenem: többé egyetlen rendszer, politikai párt vagy eszmei csoportosulás sem számíthat a szolgálataimra – sem vízszintesen, sem függőlegesen.

A mi hivatásunk valaha »ércnél maradandóbb« – szerzője nyolc betű – erkölcsi alapokon nyugodott. Évtizedek teltek el úgy, hogy az olyan reprezentatív rejtvénymagazinokban, mint a »Ravasz Kópé« vagy az »Okos Tóbiás«, a »kétbetűs háziállat« megfejtése mindig »ló« volt, a »hárombetűs gubós növényé« a »mák«, a »négybetűs tűzhányóé« az »Etna«. Aki tisztességtelen eszközökkel: ékezethibákkal, fölös számú zárt betűkkel próbálkozott, azt elsöpörte az egyöntetű felháborodás.

A szakma züllése 1948 után kezdődött, és mindenekelőtt Abelesz Richárd nevéhez fűződik. Ez a nyomorult kontár, undorító fuser, kétbalkezes tandler – régies forma –, csak úgy tudta összehozni a fősorait, hogy nem létező földrajzi fogalmakat iktatott be, így találta ki többek között a KUVIEAÜLENUL-szigeteket, az őrületbe kergetve a geográfusokat és a térképészet amatőr kedvelőit.

Abelesz, megérezve az idők változásait, megpróbálta behízelegni magát a Kommunista Pártnál. Arra egyelőre nem merészkedett, hogy az elfogadott régi sablonokhoz nyúljon, helyette ravasz megkerülő módszereket választott. Szabálynak számított például, hogy az augusztus huszadikai keresztrejtvényben a vízszintes l. alatt a »Bokréta az Isten kalapján« kérdést tegyük fel, és a tizenkét betűhelyre természetesen »Magyarország«-ot kellett beírni. Magát a kérdést Abelesz fondorlatosan megtartotta, de hozzátette, hogy »határozott névelővel« és a hosszanti-oldalirányú összefüggések »A Szovjetunió«-t adták ki megfejtésül. Ugyanilyen arcátlan módon átírta a függőleges 9-et is, »Népünk vezére« – tizenkét betű, Abelesz Horthy Miklós helyett Rákosi Mátyás nevét jelezte a megoldásban. Ez persze a Történelem súlyos tévedése is, én keresztrejtvény-készítői szempontból megengedhetetlennek tartom, hogy egy tizenkét betűs diktátort egy ugyanolyan betűszámú önkényuralkodó kövessen.

Érthető, hogy a kommunista rendszer uralomra jutása után Abeleszt a Rejtvénypalota urává, a rejtvényszakma legfőbb irányítójává nevezték ki – ebben a minőségében végképp felrúgta hivatásunk régi tisztes kereteit.

Az úgynevezett éberség nevében egy egész sor meghatározást ki kellett iktatnunk a gyakorlatunkból. Áldozatul esett az én kedves, bár, megengedem, kissé pajzán feladványom, a függőleges 3.: »gyakran van« – tíz betű. Megfejtése eredeti intencióm szerint »nyelves puszi« lett volna – a kettősbetűk szokás szerint egynek számítanak. Sajnos egyes, a rendszerrel elégedetlen megfejtők az ugyancsak tízbetűs »Békekölcsön« megoldást küldték be. Hiába hivatkoztam arra, hogy az emberek fantáziáját nem a rejtvénykészítők szándéka, hanem a valós tények irányítják. Abelesz súlyos megrovásban részesített, és kilátásba helyezte, hogy a következő botránynál eltávolít a pályáról. Sajnos nem kellett túl soká várni az alkalomra.

Egy másik régi kipróbált talányom a hétbetűs »vörös törpe« volt, a szándékolt megoldás »rőt manó« lett volna, ehelyett sokan, nyilvánvaló provokációs szándékkal »Rót Manó«-t írtak be, Rákosi elvtárs állítólagos eredeti nevét. Másnap rövid úton kitiltottak a Rejtvénypalotából.

Helyemre egy munkáskádert akartak felvenni, Abelesz pályázatot írt ki »proletár fejtörők«-re, a versenyt egy állambiztonsági tiszt nyerte meg, aki egy kalapácsot küldött be.

Külön szerencsémnek tarthattam, hogy sikerült állást kapnom a munkaügyi minisztériumban – a kollektív szerződések megfogalmazásában érvényesíthettem rejtvénykészítői tapasztalataimat.

Érthető, hogy mikor a kommunista rendszer meggyengülésével újra megjelenhettek a rejtvényeim, akcióba léptem. Számtalan példát idézhetnék ellenálló tevékenységem illusztrálására. Olyan meghatározásokat iktattam be, mint »dongakészítő« – öt betű, megfejtés: »kádár«. Még merészebbnek tekinthető a »közelre mutató csodálkozás« – négy betű, a válasz: »Nini!« Ez első pillantásra jelentéktelennek tűnik, de ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy Nagy Imre monogramjának megkettőzése! – később egy alanyi költő sajnos elplagizálta az ötletemet. Tevékenységemre akkor tettem fel a koronát, mikor függőleges 1.-ként megalkottam a »néhány edényem« kérdést. Sokan rájöttek a megoldásra: »Pár tálam« egybeírva és egy »1«-lel kibővítve »Pártállam«. Függőleges sorként lefelé tart, akik tudtak a kockák között olvasni, megértették, hogy a rendszer bukását jövendöltem meg ilyeténképpen. Senkit sem ismerek a magyar közéletben, aki idáig merészkedett volna.

A demokratikus fordulat után joggal elvárhattam, hogy érdemeimnek megfelelő pozícióba kerülök. Hajlandó lettem volna elfogadni az MDF, a »Mindig Diadalmas Feladványkészítők« elnöki posztját, de kacérkodtam azzal a gondolattal is, hogy az SZDSZ, a »Szélsőségmentesen Dühös Szerkesztők« élére állok. Nehéz leírni csalódásomat, mikor Abelesz Richárd most is fölébem kerekedett.

Ez az egykori pártállami kreatúra most kormánypárti dolgozatokkal árasztotta el a lapokat. Feladványai hemzsegtek a szolgalelkű betétektől, mint például »az állam legfontosabb mezőgazdasági munkája«, megoldás: »költségvetés«.

Én illetékes helyeken fel kívántam vetni Abelesz viselt dolgait, de váratlanul ő ment át támadásba. Bejelentette, hogy kiválik a Magyar Rejtvénykészítők Országos Szövetségéből, bizonygatta, hogy a mi műveink kishitűséget és pánikhangulatot terjesztenek, keresztrejtvényeinkben nem véletlenül tengenek túl a fekete kockák. Megfenyegettek minket, hogy ha így folytatjuk, függőlegesből hamarosan vízszintesbe megyünk át.

Abelesz és a hozzá csatlakozó dilettánsok – legtöbbjük szakmai múltja néhány találós kérdésből állott – a Pénzbank és az Interlóvé Bank támogatásával új rejtvénylapot jelentettek meg – a magyar népmesék furfangos hőséről, »Cinkotai Kántor«-ról keresztelték el –, ez egyben az újság vallásos tendenciáját is jelezte. Elveiknek megfelelően kereszt alakban elhelyezett nemzetiszínű kockákra építették fel a rejtvényeiket, és a megfejtéseket rovásírásban kellett beküldeni.

Abeleszék nem érték be az önálló szócső megteremtésével, maguknak követelték a Rejtvénypalotát is – itt akarták berendezni a főhadiszállásukat. Hathatós állami támogatással sikerült is elérni a céljukat, a hagyományos rejtvénykészítő szövetséget kötelezték a ház elhagyására.

Távozásomkor rettenetes, de méltó bosszút eszeltem ki. Az épület 8 X 8-as betűkombinációs zárát úgy állítottam be, hogy csak egy keresztrejtvény megfejtésével juthattak el a kulcshoz. A függőleges szónak a »Becsület«-et, vízszintesnek a »Tehetség«-et választottam.

Távozásom óta már több mint egy hónap eltelt, de a Cinkotai Kántorok még mindig nem találták meg a megfejtést. Ülnek, és gondterhelten tologatják a betűket, de sohasem jutnak eszükbe olyan idegen fogalmak, mint a »Becsület« vagy a »Tehetség«.

Ennyit kívántam az Ön nagybecsű lapján keresztül a közvélemény tudomására hozni.

Maradok tisztelő híve:

Rémusz Tódor,

vagyis Rébusz Tudor.”

A rulett

A „Liszt Ferenc” expressz, mint rendesen, 18 óra 20 perckor indult a bécsi Westbahnhofról Budapest felé. Tennivalóim elhúzódtak, a vonatot már menesztették, mire kiértem a pályaudvarra, épp hogy fel tudtam kapaszkodni az utolsó kocsiba.

Megálltam a folyosón, kilihegtem magam, aztán benyitottam egy viszonylag üres kupéba. Benn csak egy vékony, bajuszos, ritkuló hajú férfi ült, feje fölött a csomagtartóban egy nagyalakú doboz feküdt, oldalán a legmodernebb „Solution 12” számítógép márkajelzésével.

– Szabad a hely? – kérdeztem.

– Tessék parancsolni.

Leültem, és megtöröltem izzadt homlokom, táskámból két dobozos sört vettem elő:

– Megkínálhatom? Nem szeretek magamban inni.

A férfi szertartásos udvariassággal bólintott:

– Köszönettel elfogadom – bár nem nagyon szoktam szeszt fogyasztani.

– Antialkoholista?

– Nem mondanám. Az a helyzet, hogy hét gyereket nevelek, emellett az ember nem engedhet meg magának költséges szenvedélyeket. Egészségére.

Én is ittam, aztán felnéztem a csomagtartóra:

– Mibe kerül mostanában egy „Solution 12”?

– Hát bizony tizenötezer schillinget is elkérnek egy alapgépért, és ehhez jönnek még a tartozékok: a joy stick, a floppy és így tovább.

– Megbocsásson, de nem úgy néz ki, mint akit felvet a pénz, és mégis ilyen drága gépet vásárol?

– Én nem mondtam, hogy vásároltam.

– Ezek szerint ajándékba kapta?

– Életemben soha semmit nem kaptam ajándékba. De ha érdekli, mi történt, elmesélhetem. Nincs benne semmi rendkívüli, de jobban eltelik az út hazáig.

Engedje meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Mák Attila. Egy számítástechnikai intézetben dolgozom mint matematikus, őszintén szólva sem a beosztásommal, sem a fizetésemmel nincs mit dicsekednem. A prémiumokat, jutalomutakat nem én szoktam kapni, épp ezért igencsak meglepődtem, mikor közölték velem, hogy kiküldenek egy kétnapos bécsi tanácskozásra.

Az angolok szerint a pénzről nem illik beszélni, de amit én kaptam az útra, az nem is nevezhető pénznek, másfél napidíjat adtak, összesen 450 schillinget. Kint igyekeztem megfogni minden fillért, de nem utasíthattam vissza kollégáim ajánlatát, hogy vacsorázzunk együtt egy kiskocsmában. A „snitzel” mellé, elveim fenntartásával, egy sört is megittam, 120 schillinget fizettem, tehát durván 300 maradt.

Ma a délelőtti programot hivatalos búcsúebéd zárta, utána bevásárolni indultam. Minden remény nélkül nézegettem a kirakatokat, egy-egy gyerekemre még ötven schillinget sem fordíthattam, egy jó cipő pedig hat-hétszáznál kezdődött. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy egy közös ajándékot veszek nekik, például egy számítógépet, melyre az iskolai tanulmányaikban is szükségük volna. Végigjártam a bécsi magyar boltokat; még a lefutott régi típusok is három-négyezer schillingbe kerültek. A napidíjam maradéka viszont az én életemben túl nagy összegnek számított ahhoz, hogy játékokra vagy édességre költsem. Nem tudtam, hogy mit tegyek.

Sétám során elvetődtem a Kärtnerstrasséra, már az Operaház közelében jártam, mikor a tekintetem egy elegáns és diszkrét falitáblára esett: a bécsi játékkaszinó működött ebben az épületben.

Talán nem kell meggyőznöm önt arról, hogy milyen távol áll tőlem minden hazárd szenvedély, de abban a pillanatban elfogott a kísértés; hátha sikerül nyernem annyit, hogy valami valóban tisztességes ajándékot tudjak venni a gyerekeimnek, például az említett számítógépet. Láttam magam előtt boldog arcukat, amint felbontják majd a csomagot.

Bár tudtam, hogy véres könnyeket sírok majd, ha elveszítem a napidíjam maradékát, nem tudtam ellenállni, és beléptem a kapun. Az előtérben három darab százschillinges zsetont vásároltam, zsebre vágtam, és tájékozódó sétára indultam a játékteremben. Csak találgattam, hogy az egyes asztaloknál milyen kártyajátékot űznek, melyik lehet a Black Jack, a bakkarát és így tovább.

Végül a rulettnél állapodtam meg, mert olvasmányaim nyomán nagyjából tisztában voltam ennek a játéknak a szabályaival. Hogy belejöjjek a ritmusba, száz schillinget feltettem a „páros”-ra, százat a „páratlan”-ra, az egyiknek mindenképpen be kellett jönni, tehát kockázat nélkül komoly tapasztalatokat szerezhettem.

Három-négy forduló után mély lélegzetet vettem, és felraktam minden pénzemet a hetesre. Önnek nem kell magyaráznom, hogy a hét gyerekem miatt választottam ezt a számot. A golyó körbeforgott, legnagyobb örömömre a hetesen állt meg. Nyúltam a pénzemért, egy vékony, hosszú kéz, mely egy szélhámoshoz tartozott, meg akart előzni, de szerencsére tisztázódott, hogy én vagyok a zsetonok jogos tulajdonosa.

Harmincötszörös pénzt, 10500 schillinget nyertem, az én fogalmaim szerint irtózatos összeget. Elkapott a mámor; meg akartam venni a „Solution 12”-est, sőt minden egyes gyerekemnek egy külön számítógépet, és újra megjátszottam a hetest – csak az induló háromszáz schillingemet raktam félre…

Közben már Hegyeshalomnál jártunk, kinyílt a fülkeajtó, és egy magyar vámos lépett be:

– Útlevelet, valutaigazolásokat kérek – tekintete a számítógépre tévedt, a szomszédomhoz fordult. – Ez az öné?

– Igen.

– A papírjai szerint csak 450 schillinget vitt ki, honnan volt pénze egy ilyen drága gépre?

– Sehonnan – felelte a sovány férfi. – Én nem hozok magammal semmiféle gépet.

– És akkor ez micsoda?

– Egy üres doboz – levette a csomagtartóból és megmutatta; valóban csak néhány összehajtogatott kartonpapír és prospektus volt benne. – Elmentem egy bécsi magyar boltba, ott adták ajándékba.

– Mire használják ezt a dobozt?

– A gyerekeim tartanak majd benne tanszereket, és ha ránéznek, hadd legyen meg az az illúziójuk, hogy nekik is van egy számítógépük, úgy, mint a gazdag iskolatársaiknak. Vagy már az illúziók is vámkötelesek? – kérdezte támadólag, majdnem kiabálva.

A vámos tapasztalt ember volt, feltehetőleg a Gorenje hűtőszekrény-hadművelet veteránja, nem vette fel a kesztyűt, udvariasan bólintott:

– Nem, kérem, az illúziók nem vámkötelesek. További jó utat! – mondta, és behúzta maga után a fülkeajtót. Mikor magunkra maradtunk, a vékony, kopott férfi megköszörülte a torkát:

– Ezek után, azt hiszem, nem kell külön mondanom, hogy másodszorra nem jött ki a hetes…

Taktikai utasítás

1944. március 19-e vasárnapra esett. A kőbányai lakótelepre, ahol akkoriban éltünk, nem hallatszott el a felvonuló német tankok dübörgése, de az emberek önkéntelenül visszahúzódtak a négy fal közé, mint nagy baj idején szokás. Délelőtt benéztem a telepi Hungária moziba, a „János vitéz”-t játszották volna, ha jól emlékszem, Sárdy Jánossal és egy nyilas színésszel a főszerepekben. Be akartam menni az előcsarnokba megbámulni a képeket, de a két ajtószárny között megkoccant a zár összekötő nyelve, elmaradtak az előadások.

Azon a héten töltöttem be a tizedik évemet, születésnapi ajándékul apám megígérte, hogy kimegyünk a Latorcza utcai futballpályára; a Vasas otthon fogadta az Újvidéki AC-ot. Már indultunk volna, de a városból hazatérő szomszédunk azt mesélte, hogy a villamoson detektívek igazoltatnak és viszik el az embereket, apám nem merte megkockáztatni az utat.

Tudtam, hogy hiába is próbálnék vitatkozni, nagyot nyeltem, és kezemben a zöld papírra nyomott sportújsággal visszahúzódtam a konyha sarkába. A Vasasra gondoltam, akkoriban ez a csapat volt a baloldali ellenállás legendás képviselője, egyetlen reménységünk a fasizálódó Magyarországon. A tízéves gyerekek minden rajongásával szerettem piros dresszüket, ma is tudom összeállításukat az 1943–44-es Nemzeti Bajnokságban: Aknavölgyi – Nádas, Pósa – Nagy I., Nagy II., Szomolányi – Junász, Tóth II., Jenőfi, Saroveczky, Kiszely. Játszott még a táncos lábú Németh Tóni, aki a válogatottságig vitte, és Aradi, Szentandrási is.

Úgy gondoltam, legyőzzük az újvidéki csapatot, ősszel idegenből is elhoztuk az egyik pontot.

Délután átkísértem nagyapámat sofőr kollégájához, Schwarz bácsihoz, neki volt a legjobb rádiója a telepen, öt plusz két lámpás Philips, nála hallgattuk az angol adást. Nagyapám mire hazaért, mindig elfelejtette a híreket, az én tisztem volt megjegyezni őket, és elmondani az otthoniaknak.

Schwarz bácsi bezárta az ajtót, nehogy benyisson valamelyik szomszéd, a lámpát is leoltottuk, csak a zöld macskaszem világított a kétfülkés proli lakás sötétjében – és megszólalt a szívet-lelket megreszkető mély négyes dobütés. Ezen az estén csak fél füllel figyeltem a hírekre; hogy a németek szinte ellenállás nélkül szállták meg az országot, ezreket tartóztattak le, a gondolataim a Vasas-meccs körül jártak.

Mikor véget ért az angol adás, visszakapcsoltunk Budapest I-re, az esti hírek után bemondták, hogy a csapatom négy-nullra kikapott az Újvidéktől. Innen aztán már egyenes út vezetett a kiesésig, a Vasas nevet is megváltoztatták „Kinizsi”-re, majd „Nehézipari Munkások Nemzeti Sportkörére”, a klub tetszhalott álomba merült egészen a felszabadulásig.

Később sokszor eszembe jutott ez a márciusi vasárnap. Elképzeltem, hogy vergődött a Vasas a Latorcza utcai pálya üres nézőtere előtt, mert úgy képzeltem: ahogy apám nem ment ki, úgy mások sem merték megkockáztatni.

Valamikor az 1980-as években egy visszaemlékezésben megírtam ezt a történetet. Néhány nappal később levelet kaptam egy öreg Vasas játékostól, aki szerepelt ezen a régi meccsen – neve, mivel nem hatalmazott fel a közlésére, maradjon titokban, sorait is kötetlenül idézem, nehogy a szóhasználata elárulja:

„…Abban téved, kedves uram, hogy a pálya üres lett volna. Zsúfolásig megteltek a betonlépcsők emberekkel. Mindenki eljött, aki meg akarta mutatni, hogy az országban él még az ellenállás szelleme, más helyen nem tudta volna kifejezni meggyőződését. Azt persze sejteni lehetett, hogy detektívek és titkosrendőrök tucatjai ügyelik a tömeget.

Én akkoriban éppen sorkatonai szolgálatomat töltöttem, de egy sportkedvelő parancsnokom elintézte, hogy eltávozást kapjak, időben kiértem a pályára. Társaim elkeseredetten ültek az öltözőben, azon tanakodtak, hogy érdemes-e kiállnunk?! Egy provokáció beláthatatlan bajokat zúdított volna a nyakunkba, sokan a személyes szabadságukat kockáztatták, főleg a középhátvédünk, aki részt vett az illegális mozgalomban.

Nem tudtunk dönteni, felvettük a szerelést, de nem mentünk ki a pályára, vártuk edzőnket, Gallowich Tibort. Ő majd megmondja, mit tegyünk.

Gallowich sokáig késett, már alig néhány perc hiányzott a kezdéshez, mikor lenyomta az öltöző kilincsét. Tétova mozdulatain látszott, hogy sokat ivott, talán nem túlzás azt mondani, hogy italba fojtotta a bánatát. Mi összeszorított fogakkal vártuk, hogy megszólaljon.

Gallowich felállt a gyúrópadra, és elszavalt egy Ady-verset, azóta félig elfelejtettem, most egy könyvből másolom ide:

– Ez az én taktikai utasításom erre a meccsre – folytatta Gallowich. – Ha ki mertek állni, már győztetek is, akármi lesz az eredmény.

Azt maga is tudja, kedves uram, hogy elveszítettük a meccset, mégis, mikor kiléptünk az öltözőből, ezrek vártak minket, öleltek, csókoltak. Ha jól tudom, Bajcsy-Zsilinszkynek a csendőrnyomozókra leadott pisztolylövését leszámítva, ez volt az egyetlen tiltakozás a német megszállás ellen…”

Most, újra közeledve ama márciusi naphoz, szerettem volna elbeszélgetni a még élő néhány régi Vasas-játékossal. Az egykori levélírót kértem fel, hogy közvetítsen, helyet és időpontot is ajánlottam a találkozásra. Partnerem lelkesen fogadta szavaimat, azt ígérte, mindenkit elhív, aki csak mozdulni tud, sorolta a neveket – aztán fokozatosan visszaléptek a jelentkezők.

Az egyik éjjeliőr valahol, és a megbeszélt estére nem sikerült elcserélnie a műszakját. A másiknak a felesége kérte, hogy hagyjuk ki a férjét, mert tart attól, hogy olyat mond, amiből baja lehet, semmi szüksége, hogy 76 éves korára újból meghurcolják őt. A harmadik olyan súlyos betegséggel küszködik, hogy még rágondolni is rossz.

– Így hát magam maradtam volna – mondja összekötőm a telefonba –, és az az igazság, hogy már én sem akarok beszélni. Minek? Kinek?

Megköszöntem a szívességét és elbúcsúztam tőle, fellapoztam az Ady-kötetet, és tovább olvastam a verset.

Éljen március 23.

– Egyszer csak feltűnt nekem, hogy lassan már az egész naptár foglalt – kezdte Budai-Bodenlosz, a decens filozófiadocens. – Sokak tudatában ott élnek még a régi „piros betűk”; március 21., a tanácsköztársaság emléknapja, április 4., a felszabadulás ünnepe, november 7., a nagy októberi forradalom évfordulója, egy régebbről megmaradt dátum: december 21. – Sztálin születésnapja, nem is beszélve az olyan másodosztályú ünnepekről, mint december 29. – Nehru kiszabadulásának jubileuma. És te is tudod, egy pár év kevés ahhoz, hogy ezeket kimossa az emlékezetből.

Aztán ez az új demokrácia is kijelölte a maga jeles napjait. Visszahelyezték régi méltóságába március 15-ét, és állami tiszteletet kapott október 23-a is. Örvendetes módon megszaporodtak az egyházi ünnepek is; újra megkaptuk pünkösdhétfőt, a közeljövőben várhatjuk húshagyókeddet és hamvazószerdát is.

Továbbá sorolhatnám a mindkét rendszerben közös ünnepeket: március 8-át, a nőnapot, május elsejét, a munka (vigyázat, nem a munkás) ünnepét, augusztus 20-át, Szent István napját, vagy ha jobban tetszik, a régi alkotmány napját, vagy ha még jobban tetszik, az államalapítás napját, esetleg az új kenyér ünnepét.

És minden ünnep legalább három napig tart, még az egynapos is. Ha, mondjuk, vasárnapra esik, már pénteken elkezdenek koszorúzni, szőnyeg szélére állnak a kitüntetésre várakozók, bejelentik, hogy ki kivel hajlandó, illetve nem hajlandó együtt ünnepelni.

Az ünnepektől egyelőre megkímélt hétköznapok egyre fogyatkoznak, akár a téeszek földvagyona, újabb és újabb célokra sajátítják ki őket. Van már pedagógusnap, gyereknap, anyák napja, számtalan és különféle szolidaritás napja, sajtó napja, költészet napja, könyvhét, Budapesti Művészeti Hetek, legújabban Valentin-nap – mikor virágokat illik küldenünk egymásnak, vannak helyi ünnepek is, például Kisbéren minden vasárnap a választás napjának számít, és még folytathatnám.

Tudom, hogy most végképp hazaáruló hírébe keveredek, de akkor is bevallom: én unom már az ünnepeket! Illetve nem magukat az ünnepeket, ezek tulajdonképpen nem is léteznek, mert egy megélni vágyó magyar polgár ugyanúgy végigdolgozza őket, mint a hét többi napját, hanem az ünnepekkel járó felhajtást. A két-három napos tévékampányokat utálom, mikor óránként fel kell törölni a padlót a készülék alatt, mert a ládából patakokban folyik a malaszt, a mieink dicsőítése, az övéik legyalázása, már sokan eljutottunk odáig, hogy visszasírjuk a régi ismeretterjesztő román barlangfilmeket.

Azt is tudom, hogy ez a folyamat megállíthatatlan. A naptár volt az egyetlen nyomtatott médium, melyre a kormány eddig még nem próbálta rátenni a kezét, ezt a mulasztását hamarosan be fogja pótolni. Ez teljes mértékben érthető: könnyebb egy új ünnepet kreálni, mint például felemelni a nyugdíjakat. De most az egyszer nem engedek! Eb ura fakó! Ugocsa non coronat! Meg akarok menteni egy utolsó szabad polgári fellegvárat: egy hétköznapot.

Felhívok mindenkit, aki ragaszkodik ahhoz, hogy megőrizze tiszta fejét, aki nem hagyja kicsorbítani jó ízlését – mint a felsorolt feltételekből látszik, nagy tömegekre nem számítok –, sorakozzon fel zászlóm alá, melyre ez van írva: „El a kezekkel március 23-tól! – illetve, ha vasárnapra esne, március 24-től”. A dátum kiválasztásában van némi esetlegesség, azon alapszik, hogy ezen a napon tettem közzé felhívásomat, és erre a napra egyelőre még egyetlen szervezet sem jelentette be az igényét.

Követeléseimből az alábbiakat emelném ki:

1. Ezen a napon tilos legyen bármilyen eseményt, mozgalmat, személyt, országrészt, várost ünnepelni – leszámítva azt az eshetőséget, hogy a világ vége éppen ezen a napon következik be, de erről külön kormányintézkedés rendelkezik majd, a világvége-ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszter aláírásával.

2. A televízióban tilos legyen három óránál hosszabb filmeket vetíteni, különös tekintettel őshazájukat kereső mezítlábas, kóbor barátokra.

3. Senki sem emlékezhet meg sem szóban, sem írásban március 23-ával kapcsolatos gyerekkori vagy felnőtt élményeiről. Híres emberek özvegyei és árvái sem szerepelhetnek.

4. Ezen a napon tilos katonai esküt tenni, felavatni bölcsődét, autógyárat, gyorsforgalmi utakat, keserűvízforrásokat. Kívánatos volna viszont erre az időpontra betervezni állatkerti mackószületéseket és csokoládé-árleszállításokat.

Ezt a négy pontot kiegészítettem tizenkettőre, köztudomású, hogy ezt a számot joggal elvárhatják minden magára valamit is adó személyiségtől. A tervezetet benyújtottam az illetékes minisztériumba, megígérték, hogy komolyan foglalkoznak majd a javaslatommal. Bevallom, azt hittem, hogy ez is elfekszik majd az aktatemetőben, mint annyi más sokra hivatott kezdeményezés, de nem így történt.

Egy kormányhatározat született, mely március 23-át hivatalos állami hétköznapnak nyilvánította. Ekkorra időzítették az újonnan létesített „Hétköznapok Hősei” kitüntetés adományozását, és az utcán elborították a falakat a stílusos szürke színben tartott: „Éljen március 23.!” – feliratú plakátok. A további eseményeket a Magyar Televízió természetesen élőben közvetítette.

Levél a pénzügyminiszterhez

Kedves Kupa Úr!

Elnézését kérem, hogy egy újság hasábjain jelentkezem, de a postai áremelések következtében egy szabályos levelet már nem tudnék megfizetni.

Mélységes tisztelettel figyelem áldozatos törekvéseit, melyekkel meg akarja szüntetni az adózás alól való kibúvás minden formáját, lezárja az egérutakat – egéradó és útadó formájában.

Tevékenységéért Ön nap mint nap megkapja az elismerést, tanúsíthatom, hogy számtalan ember emlegeti a nevét. Bocsásson meg, ha én mégis arra a kijelentésre vetemedek, hogy Ön nem szolgált rá a hírnévre. Pénzügyminiszter és törvényhozó létére olyan alapvető hibát követett el, melyért még egy állami iskolába járó kisdiák is szégyellhetné magát, nem is szólva a jóval színvonalasabb egyházi tanintézetek növendékeiről. Merem remélni, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését, rá is fogok térni a lényegre, de az ügy jobb megértése érdekében haladjunk csak sorjában.

Vegyük példának Kovács János átlagos és becsületes magyar adóalanyt. Tételezzük fel, hogy 1991-ben jó éve volt, kerek egymillió forintot keresett. Tételekre lebontva: sikerült jutányosan eladnia nagybátyja hulláját, és hivatalában is eredményesen ténykedett; számos magyar üzemet és vállalatot passzolt át külföldi érdekeltségeknek, tevékenysége elismeréséül jelentős összegű hazaárulási pótlékot kapott.

Elképzelhető, hogy Ön a felsorolt jövedelmi forrásokat nem tartja tipikusnak, nem vitatom fenntartásainak jogos voltát. Ennél csak az lett volna valószínűtlenebb, ha azt írom, hogy valaki becsületes munkával keresett egymillió forintot. De térjünk vissza a példánkhoz.

Az ide vonatkozó adókulcsok szerint Kovács János ötszázezer forintos adó befizetésére van kötelezve – valamivel jobban járt volna, ha az anyja hulláját adja el, mert közvetlen hozzátartozóról lévén szó, a törvény jelentős könnyítéseket tesz. Elérkezik március közepe, Kovács úr kitölti a csekket, és egy postáskisasszonyt két órára feltartva, befizeti a félmilliót. Ezzel állampolgári kötelezettségének eleget is tett – de csak az Önök végzetesen rövidlátó felfogása szerint!

Mert miről is van szó?! Az egymilliós jövedelem, ugye, 1991-ben keletkezett, az adót viszont 1992-ben fizették be. Na már most: évi 40 százalékos inflációt számítva – nem bánom: legyen 35 százalékos –, a befizetett 500 ezer forint reálértékben már csak 325 ezer forintot tesz ki! Kovács János adóalany 1991-ben vígan eldorbézolhatta jövedelmének ráeső, az inflációtól csak részben sújtott hányadát, az államkincstár viszont 1992-re igencsak megrövidült!

Mit lehet tenni, hogy ezt a nyilvánvaló anomáliát megszüntessük?! Éjszakákat tűnődtem végig ezen, mert én belátom, hogy az adó nem lehet csupán néhány túlterhelt vagy legalábbis terhelt kormánytisztviselő gondja, hanem az egész társadalomra kell hogy vonatkozzék.

Először arra gondoltam, hogy az infláció arányában pótadót kellene kivetni, ennek megvolna az az előnye, hogy a kormány így talán bevallaná végre a pénzromlás valódi mértékét, hátránya viszont, hogy tovább duzzasztaná az amúgy is elburjánzó bürokráciát. Végül sikerült megtalálnom az egyedül üdvözítő megoldást, melyet most szíves tudomására hozok.

A lényeg: az adót nem utólag kellene kivetni, hanem előre! Vegyük példának a már említett Kovács Jánost az elkövetkező 1993-as évben. Legkésőbb január elsején nulla óráig be kellene vallania, hogy az adott év december 31-ig mennyit fog keresni – és ezzel egyidejűleg be is fizetné az ennek megfelelő adót. A várható jövedelem szándékos alábecsülését kemény szigorral kellene sújtani, a bírság összege elérhetné az elhallgatott bevétel négyszeresét. Vagy az ötszörösét, miért ne?! Így és csakis így lehetne kivédeni az infláció okozta károkat.

Önnek nem kell magyaráznom, hogy ez az intézkedés mélyen humanista volna; nemcsak az Államkincstárra gyakorolna kedvező hatást, hanem az adóalanyokat is fokozottabb tevékenységre serkentené, mert most már nekik kellene futniuk a pénzük után. Kovács János is jobban igyekezne, mint annak előtte, nagyobb szorgalommal próbálná hazai értékeinket átpasszolni külföldi ügyfeleknek, hogy minél több hazaárulási pótlékhoz jusson, és nemcsak a nagybátyja hulláját adná el, hanem jó néhány felmenő ági rokonáét is, kedvező esetben siettetné is a halálukat, sokat javítva így az ország kedvezőnek nem mondható lakás- és nyugdíjhelyzetén.

Persze a magyar törvények szelleme nemcsak igazságos, de méltányos is. Számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy valaki önhibáján kívül nem tudja megkeresni azt az összeget, melyet előzetesen bevallott, és amely után leadózott. Ezek a személyek az év végén, kérhetnék túlfizetésük visszatérítését, és kérésük az előírt feltételek fennforgása esetén teljesíthető is volna. Az ajánlott törvény hatékonysága ebben az esetben is megmutatkozna, mert az ügyfelek kapnák az inflációval csökkentett reálértékű pénzt, melyet az állam egy évig ingyen használhatna.

Köszönöm, hogy volt türelme végigolvasni laikus soraimat, kívánok munkájukra áldást, mert egyelőre nincsen rajta.

Tisztelettel:

M. Gy.

adóalany

A vulkán

A rendőrkapitány hellyel kínált – reprezentációs kerete többet nem tett lehetővé –, majd néhány udvarias közhely után a tárgyra tért:

– Az eset, mely után ön érdeklődik, az utóbbi évek legnagyobb szabású panamájának számított, eredményes közbelépésünkkel beláthatatlan következményeket sikerült elhárítanunk.

Mint a bonyolult bűnügyek általában, ez is egy jelentéktelennek látszó eseménnyel indult. 1992 januárjának elején doktor Kunyhóssy János, a Magyar Perzsa Bank ügyvezető igazgatója, a Perzsa-Magyar Bank alosztályvezetője megjelent a XI. kerületi önkormányzat panaszirodájában és egy bejelentést tett. Közölte, hogy esti sétája során, melyet a Gellérthegyi út 42/c szám alatti villájának kertjében tett, különös jelenséget észlelt. Az úszómedence közelében penetráns, leginkább a forró kén szagára emlékeztető bűz csapta meg az orrát. Először arra gondolt, hogy tolvajok hatoltak be a kertbe, és ők végezték el a szükségüket, de a kapunál felszerelt riasztó-védő berendezés nem jelzett betörést.

Tovább vizsgálódva Kunyhóssy úr megállapította, hogy a bűz feltehetőleg az egész telek legmélyebb pontjáról, a januári időben természetesen üres medence lefolyójából árad. Gyanította, hogy egy mezei egér vagy hasonló állat szorulhatott be oda, elpusztult, és a teste oszlásnak indult. Utasította a személyzetét, hogy nézessék át a vezetéket.

Másnap este hazatérve Kunyhóssy úr érdeklődött a vizsgálat eredményéről. Bármilyen gondosan is kotorták végig a csöveket, semmiféle tetem nem került elő, ugyanilyen sikertelenül zárult a megismételt vizsgálat is Kunyhóssy úr jobb híján kénytelen volt ledugóztatni a medencét ellátó csövet.

Néhány nappal később Kunyhóssy újabb különös jelenséget észlelt. Kertjében váratlanul szirmot bontottak a szabadban áttelelő trópusi virágok, és gyümölcsöt hoztak a fagyálló pálmafák. Ezt már tűrhetetlen anomáliának minősítette, sürgős és hathatós intézkedéseket követelt az önkormányzattól.

Ez a bejelentés, mint annyi más hasonló, valószínűleg megmaradt volna a puszta tudomásulvétel szintjén, de számos más gellérthegyi lakos is hasonló panaszokkal élt. Az önkormányzat illetékbélyeget kért a beadványokra, utána illetéktelennek nyilvánította magát, és az ügyet átutalta a mi kapitányságunk hatáskörébe.

Tapasztalt és jól tájékozott nyomozóink nyilvánvalónak találták, hogy a bűzt és a felmelegedést a Gellérthegy barlangjaiban megbúvó csavargók okozzák ócska rongyaikkal, engedély nélkül gyújtott tábortüzeikkel. Összehangolt akcióval rendet teremtettünk; a csövezőket átkergettük a Sas-hegyre.

Elképzelheti, milyen megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy a környéken továbbra is észlelhető a kénszag és a felmelegedés. Politikai jellegű provokációra gyanakodtunk, de ezt az elképzelésünket hamarosan fel kellett adnunk, mert kiderült, hogy valamennyi parlamenti vagy oda igyekvő pártnak számos vezetője lakik fenn a Gellérthegyen.

Rendőri szakmai eszközeink ezzel kimerültek, a helyzet tisztázása érdekében tudományos szakértőkhöz fordultunk. Kellemes meglepetést okozott, hogy számos intézménytől: a Meteorológiától, Vízügytől, a Földrengésjelző Intézettől egyaránt jelentkeztek fiatal munkatársak, és minden anyagi térítés nélkül felajánlották a segítségüket. Még mondtam is a helyettesemnek, hogy mennyire félreismerjük a mai ifjúságot! Azt felelte, hogy a tegnapi ifjúságot is félreismerték – de ennek a megjegyzésnek nincs különösebb fontossága az üggyel kapcsolatban, legfeljebb a helyettesem gondolkodásmódjára vet némi fényt.

Ezek a szakértők bizottságba tömörültek, hogy közös munkával készítsék el a jelentésüket. Meglepő gyorsan dolgoztak, alig néhány nap múlva kézhez kaptam a beszámolót, mely nyilvánosságra hozatala után az egész ország közvéleményét megrázta. Nem kevesebbet állítottak, mint hogy a Gellérthegy gyomrában vulkanikus tevékenység kezdődött el, hamarosan láva kitörésére lehet számítani.

Példátlan politikai vihar tört ki. A kormány „Vulkanikus Kölcsön” elnevezéssel szamuráj kötvényt bocsátott ki Japánban, a várható károk elleni védekezésül. Az ellenzék pedig fulmináns parlamenti interpellációkban támadta a koalíciós pártokat, amiért idáig engedték zülleni az állapotokat.

Természetesen a sajtó is bőségesen foglalkozott az eseményekkel, a szélsőségek illusztrálására mutathatok önnek néhány újságcikket. A baloldali Munkáspárt hírlapja jelképesnek találja az ügyet: „a fényes paloták alatt a mélyben már mozgolódnak az igazi erők”, ezzel szemben a jobboldali Új Hunnia azt írta: „a fényes paloták alatt a mélyben már mozgolódnak az igazi erők”. Úgy gondolom, nagyon tanulságos összevetni ezt a két, egymástól oly igen különböző alapállást.

Az emberek várták a bejósolt kitörést, a gellérthegyi telkek és házak fokozatosan vesztettek értékükből. A környék mind elhagyatottabbá vált, a közbiztonság megingott, a Szabadság-szobor feladva elvi alapállását, a Szent Gellért-szobornál keresett menedéket.

Az ügy, ilyetén alakulásánál fogva, kikerült a rendőrség közvetlen hatásköréből, de csalhatatlan bűnüldözői ösztönünktől vezéreltetve a fél szemünket rajta tartottuk. Éberségünk nem volt hiábavaló, az egyik nap váratlan fordulat következett be. A már többször is hivatkozott doktor Kunyhóssy János bizalmas bejelentést tett. Állítása szerint két fiatal mérnök kereste fel, és vételi ajánlatot tett a villájára: húszezer forintot és egy viszonylag jó állapotban levő Trabantot kínáltak fel érte.

Az eset önmagában nem érdemelt volna különösebb figyelmet, de mindkét ajánlattevő tagja volt annak az önkéntes társadalmi segítőkből összeálló bizottságnak, mely megjósolta a vulkán közeli kitörését. Gyanút fogtunk, berendeltük az illetőket, és alapos vallatásnak vetettük alá őket. Néhány, kellő helyen alkalmazott keresztkérdés súlya alatt hamarosan megtörtek, és vallomást tettek:

– Vasárnaponként gyerekeinkkel feljártunk sétálni a Gellérthegyre, néztük ezeket a pompás villákat, és fájt a szívünk: miért nem lakhatunk mi is ilyen szép környezetben?! Egyik kollégámnak jutott eszébe az ötlet a vulkánkitöréssel kapcsolatban. Mint makulátlan erkölcsű emberek, sokáig ellenálltunk a kísértésnek, de aztán beláttuk: meg kell játszanunk az egyetlen esélyt, hogy valaha is lakáshoz jussunk a Gellérthegyen. Innen már egyenes út vezetett a bűnbeesésig. Néhányan összeálltunk, és megszerveztük az akciót: egyikünk, aki a gellérthegyi vízműkirendeltségen dolgozott, kénport szórt a vezetékbe, másikunk beengedte a csatornába a közeli fürdők fáradt meleg vizét – ennek nyomvonalán virultak ki a trópusi virágok. Természetesen ilyen célzattal készítettük el a szakértői jelentésünket is. Vétkeztünk és elbuktunk, sújtson le ránk az igazságszolgáltatás büntető keze. A szabadságvesztésünket szeretnénk egy gellérthegyi börtönben letölteni.

– A Gellérthegyen nincs börtön.

– Még ebben sincs szerencsénk! – mondták letargikusan.

Szamárfül

Borbély vagyok, már harminc éve királyi fodrász Frígiában. Kiszolgáltam a kegyetlenségéről hírhedett, idegen hatalmakkal lepaktáló Párthosz királyt, majd megelégelve zsarnokságát, az udvar haladó erőinek sorában én is részt vettem uralmának megdöntésében. A minden frígnek oly fontos szabadság és függetlenség nevében Midászt juttattuk trónra. Új uralkodónk megtartott magas méltóságomban.

– Mert vannak jó borbélyok, akik arról ismerszenek meg, hogy velünk vannak, és rossz borbélyok, akik ellenünk! – mondta.

Azóta is én gondozom nagy jó urunk szakállát, minden hónap első napján kiszedem belőle az előző havi ételmaradékot – szociális juttatásként a népkonyhára kerül, és a szegények pompás lakomát csapnak belőle –, utána megnyírom a férfidíszét, és illatos kenőcsökkel dörzsölöm be. Természetesen a haját is meg szoktam nyesni, ez a munka igen sok időt vesz igénybe – nem maga a vágás, hanem a keresés, mivel királyunk fürtjei egy ismeretlen betegség következtében erősen megritkultak.

A nagy király meg volt elégedve szolgálataimmal, elhalmozott kitüntetésekkel és kegyességének egyéb jeleivel. Épp ezért lepődtem meg, majd zuhantam mély kétségbeesésbe, mikor egymás után teltek-múltak a hónapok, és Midász nem üzent értem. Százszor is végiggondoltam, mit véthettem ellene, de bárhogy is törtem a fejem, nem emlékeztem olyan esetre, mikor egyetlen szóval is becsméreltem volna. Igaz, nem is lett volna tanácsos, a rágalmazók nem kerültek ugyan börtönbe, mint a kegyetlen Párthosz király idejében, de állásukat most is minden bizonnyal elveszítették. Bánatomban csak az vigasztalt, hogy Midász más borbélyokat sem rendelt be magához.

Egy fél év után bizalmas hírként jutott el hozzám, hogy uralkodónk szakálla szerfölött hosszúra nőtt: egy díszfelvonuláson rálépett, és hanyatt esett. Feltételeztem, hogy most már hamarosan hívatni fog – és egy nap meg is érkezett a legmagasabb üzenet. Igyekeztem méltóan felkészülni, kis ládámba bepakoltam Frígia, Perzsia és a távoli Arábia minden titkos balzsamát, kifentem borotvámat és ollóimat.

A király a tróntermében fogadott, megdöbbenve figyeltem megváltozott külsejét. Haja már oldalt is kihullott, ezért a hónaljából fésülte fel a szőrt a homlokára, sűrűn feltupírozta, és az így nyert tincsekbe földig érő, bíborszínű szalagokat kötött. Midász töprengve nézett rám:

– Nem tudnád bekötött szemmel elvégezni a munkádat?

– Dehogynem, nagy király, csak épp a testi épségedet nem tudom garantálni.

– Akkor hát legyen. De előbb esküdj meg rá, hogy senkinek sem szólsz arról, amit látni fogsz. Arra esküdj, ami a legdrágább a szívednek!

– Akkor esküszöm a trákiai gyantás borból készített kisfröccsökre.

– Jól van, láss hozzá.

Fésűmmel kibontottam a buja szőrcsomókat Midász homlokán. Ujjaim váratlanul két vaskos húsdarabban akadtak meg, elsimítottam róluk a takaró fürtöket, elszörnyedve tapasztaltam, hogy a fülkagylói helyén egy-egy hegyes és sodrott szőrös szamárfül nőtt.

– Mi történt veled, ó, nagy király?

– Nem tudom, hogy keletkezett, orvosaim szerint Párthosz hívei mérgeztek meg.

Készségesen bólogattam, de mint minden igazi fríg, én is tisztában voltam a szörnyű jelenség valódi okával. Az istenek általában az orrát nyújtják meg a megrögzött hazudozóknak, de Apolló jobban kedveli a vétkesek fülét megnöveszteni – nevelő jelleggel, mert így legalább növekszik készségük a zene varázslatos hangjainak befogadására. Ahogy utánagondoltam Midász beszédeinek, melyeket a népgyűlésen mondott el, többé nem találtam semmi meglepőt a történetekben, inkább azon csodálkoztam, hogy nem hamarabb következett be. A király gondterhelten fordította felém a tekintetét:

– Mit tudsz vele csinálni?! Alkalmazzunk vendéghajat?

– Nem ajánlanám, ó, nagy király, csak kidudorodna alóla ez a… ez a sajnálatos rendellenesség. Azt javaslom, viselj inkább babérkoszorút, az minden feltűnés nélkül eltakarja – arról nem is beszélve, hogy már rég kiérdemelted a Hazától ezt a kitüntetést.

Ott helyben meg is fontam a koszorút a Parnasszosz ormán szedett ágakból, Midász felpróbálta; királyi pompája újra háborítatlan régi fényében ragyogott. Gazdag jutalommal bocsátott el, de megismételtette velem eskümet, hogy minden körülmények között megőrzöm a titkot.

Este betértem a „Frigid Fríg Nőhöz” címzett kocsmába, hogy néhány kisfröccsel megünnepeljem a váratlanul jött pénzmagot. Mint minden nyilvános helyen, itt is ingyen terjesztették az állami hírlapot, az „Új Frígiá”-t – a köznyelv csak „nedves újság”-nak hívta, mert oldalait még kinyomtatva is sűrűn átitatta az az izzadtság, melyet a munkatársak fogalmazás közben hullattak. Borozó cimboráim elnézegették a papiruszt; egy első oldali rajz Midász királyt ábrázolta, homlokán új babérkoszorújával.

– Nézzétek már, mit vett a fejére!

– Biztos a konyhából lopta a babért!

Nekem a bor gőze elborította az agyamat, csak így történhetett, hogy eskümről megfeledkezve óvatlanul megszólaltam:

– Hátha még tudnátok, hogy a királynak…

Nem mondtam végig, mert nem volt kinek, társaim sietve eloldalogtak mellőlem. A kocsmákban hemzsegtek a besúgók, akik minden, az átlagosnál tiszteletlenebb megjegyzést jelentettek, és senki sem akarta elveszíteni az állását.

Kiittam a poharamat, és behúztam magam után az ajtót, de gondolataim az otthon csendjében sem hagytak pihenni. Régi, tősgyökeres fríg családból származom, őseimtől büszkeséget és az igazmondás szeretetét kaptam örökül, és ezt a sokéves szolgaság csak visszaszorítani tudta bennem, de elpusztítani nem. Hosszú vívódás után, mely egy magamfajta frígnél legalább öt liter bort jelent, úgy döntöttem, kötelességem polgártársaim tudomására hozni a király undorító testi hibáját, melyet az istenek figyelmeztető üzeneteként kell felfogni.

Okulva a kocsmában történtekből, most már nem a magánemberekhez, hanem a közjó letéteményeséhez, a széles nyilvánossághoz fordultam. Először az „Új Frígia” szerkesztőségét kerestem fel – elfeledkezve arról a mendemondáról, hogy Midászhoz közel álló pénzkufárok adják össze az aranyakat a lap fenntartásához. Bizony rosszul jártam itt, elég volt megrovó hangsúllyal kiejtenem a király nevét, és már nemzetietlennek, Spárta-bérencnek, az ellenzéki Plútó Párt ügynökének neveztek. Áldhattam a szerencsémet, hogy nem löktek le a Tajgetoszról.

Dühömben feladtam minden óvatosságomat, és valóban elmentem az ellenzéki Plútó Párt szócsövéhez, a „Dumálósz”-hoz. Szerencsére bent találtam az egész párt legfőbb vezetőjét, egy kopasz, szemüveges férfit.

– Jó órában imádkoztál az istenekhez, édes úr! – mondtam neki – tudok valami roppant terhelőt legfőbb ellenségetekről, Midász királyról. A győzelem kulcsát adom a kezetekbe, és egy drachmát sem kérek érte…

Ő sem hallgatott végig, kezét felemelve elutasított:

– Nem kételkedem igazadban, Borbélyok Királya, Királyok Borbélya, de mi konstruktív ellenzék vagyunk, nem populista eszközökkel akarjuk megdönteni a zsarnokságot, hanem alkotmányos harcban. Csatlakozz hozzánk, itt egy marék borsó, hányd te is a falra tiltakozásod jeléül.

Utólag örülnöm kellett, hogy nem fedtem fel titkomat előtte, gyakran tárgyalt Midász királlyal, könnyen lehet, hogy visszamondta volna neki.

Így hát végképp feladhattam a reményt, hogy valaki is meghallgat. Ittam néhány kisfröccsöt a „Frigid Fríg Nő”-ben, de indulataim nem csillapodtak, úgy éreztem, hogy el kell mondanom, amit tudok, különben az oldalamon, a bordáim között tör ki az igazság. Mit tegyek?

Kimentem egy szabad mezőre, lehajoltam, egy gödröt kapartam, és abba suttogtam bele:

– A királynak szamárfüle van! Igenis, szamárfüle van!

Aztán gondosan visszateregettem a földet a gödörbe, de minden óvatosságom hiábavalónak bizonyult. Másnap reggel műhelyemet hatóságilag lelakatolva találtam; szerszámaimat, titkos balzsamaimat pedig kivetették a palota előtti fűbe. A besúgók feljelentettek, és Midász király kirúgott az állásomból. Sorsomat példának szánta mindenkinek, aki ki akarja nyitni a száját. Koldulással, juhok nyírásával kerestem a kenyeremet, én, a Borbélyok Királya, a Királyok Borbélya!

Évek múlva a kíváncsiság kivitt a régi, szabad mezőre, ahol annak idején a gödröt ástam és belesuttogtam a rettenetes igazságot. Vízzel árasztották el a vidékét, valóságos tó keletkezett. Leültem a partján, és hosszan bámultam magam elé.

– Így múlt el tehát az én lázadásom, szegény civil kurázsim!

Egyszer csak szél kerekedett délről, megrázta a parti nádast, és a nádszálak zizegni kezdtek, susogásukból mindenki kihallhatta:

– A királynak szamárfüle van! Igenis, szamárfüle van!

A szoborparkban

Az éjjeliőr, aki éjfél után volt az éjjeliőr, fél tizenkettőkor vette át a szolgálatot társától, aki éjfél előtt volt az éjjeliőr. Tartott a fémre vadászó besurranó tolvajoktól, ezért óvatosságból hevenyészett leltárt készített. Hatszázötvennégy Lenin-szobor, hatszázhuszonhárom felszabadulási, száznegyvennégy tanácsköztársasági emlékmű állt a parkban és egy külön tárolóban még négyezer-hatszázkilencvenkilenc vegyes témájú alkotást gyűjtöttek össze – Horthy Miklós lovas szobrától kezdve egészen Károlyi Mihály, Kun Béla és Rákosi Mátyás képmásáig. Túlbuzgó önkormányzati tisztviselők néhány utcai illemhelyet is beküldtek, mert azok is közterületen álltak, és alapos gyanú látszott fennforogni, hogy elvtelenül kiszolgálták a letűnt rendszert. Az ellenőrzés végeztével az éjjeliőr visszatért a portára, és a keresztrejtvénye fölé hajolt.

A közeli templom tornyában éjfélt kongattak, az utolsó óraütésre hirtelen megelevenedett a park. A szobrok összerázkódtak, nyújtózkodtak, majd merev végtagjaikat dörzsölgetve leszálltak a talapzatukról. A középütt szabadon hagyott térség felé indultak, hamarosan élénk beszélgetésbe merültek vagy kedvenc szórakozásaiknak hódoltak.

Az egyik hosszú asztalnál tizenhét Lenin játszott sakk-körmérkőzést, sajátos szabályokat alkalmaztak: „egy lépés előre, egy lépés hátra”, és a parasztokat nem volt szabad ütni, mert ez ellentmondott volna a lenini önkéntességi elveknek. Egy Krupszkaja-szobor sürgött-forgott körülöttük a szamovárral.

A felszabadulási emlékművek „Battonyától Nemesmedvesig – ki tud kevesebbet a Szovjetunióról?!” – címmel nosztalgiavetélkedőt rendeztek egymás között. Mindenki igyekezett, mert a vesztest áthelyezték a Független Államok Közösségébe.

Az egykor élt személyeket mintázó szobrok külön húzódtak, az újságot böngészték: mire változtak a róluk elnevezett utcák és terek.

A szobrok közül utolsónak egy gyűrött zászlót szorongató, fiatalon is viharvert, szovjet – illetve orosz, nem, mégiscsak szovjet – katona mozdult meg. Csuklóján felhúzta mind a tizenkét karóráját, ivott egy kortyot a kulacsában maradt rohamvodkából – melyet bevetések előtt szokott magához venni –, aztán rászánta magát, hogy elinduljon. Lassan haladt, feje még szédült, alig pár nappal azelőtt helikopterre akasztva hurcolták végig a város fölött.

A parkon áthúzódó sétány elején két, ugyancsak szovjet tiszt – váll-lapjukból ítélve kapitányok – jóleső nyögéssel épp kapcát cserélt. Közelükbe érve a katona a sapkájához emelte a kezét:

– Erőt, egészséget, kapitány elvtársak! Iván Ivánovics Ivánov harcos, a „Budapest”-ről elnevezett gárdaezredből jelentkezem. Haza-Anyácska hívott a szülőföld oltalmára, a fasiszta iga alatt sínylődő országok felszabadítására.

A kapitányok fogadták a tisztelgést:

– Osztapenko kapitány.

– Steinmetz kapitány.

Megkérdezném önöket: messze még az út Berlinig?

– Nem tudjuk, mi sem jutottunk el odáig. Honnan jöttél, legény?

– Most csak innen a Gellérthegyről, mellékalak voltam egy szobron. Egy nőre vigyáztam, derék asszonyság volt, fiatalka, ott állt fölöttem, a kezében egy pálmaágat tartott, ha elejti, nekem kellett volna elkapnom. Aztán a napokban kitelt az idő, leszedtek a helyemről és ide szállítottak.

Egy láthatólag vidéki felszabadulási emlékmű sétált el mellettük, a katona hirtelen elhallgatott, és feljebbvalóit is csendre intette. A kapitányok értetlenül néztek vissza rá:

– Mi baj van, legény?

A katona az emlékmű után mutatott:

– Vigyázni kell előtte: a burzsoázia lakája.

– Hogy lehetne az egy felszabadulási emlékmű?

– Úgy, hogy egy régi csendőrszoborból öntötték, és a farkas elveszti a szőrét, de nem a természetét. Most is arra spekulál, hogy újraönteti magát.

– Ne törődj vele, gyújts rá. Itt van egy doboz imperialista cigaretta, Marlboro Marlborovics, igen finom. Egy német turista vágta hozzám a kocsijából.

– Hálásan köszönöm – a katona mélyet szívott a cigarettából. – Még nem láttam önöket, kapitány elvtársak, mi járatban errefelé?

– Kint álltunk az országút mellett, a város szélén. Sok hasznunkat nem vették, de legalább az autósok lelassítottak, ha minket megláttak. Most megkaptuk a felmondást, ugyanis bent a városban hatalomra került a Nulladik Kilométerkő, és most az ő szobrait rakják ki mindenhová, már tele van az egész város nullákkal. Bár ezek az új szobrok nem igazán tartósak, hallottam, hogy az egyikük már egy fél év után ledőlt.

– Bocsássanak meg az őszinte kérdésért: nem fáj ez önöknek?

– Ami azt illeti, eléggé igénybe vett minket ez a szolgálat, szívesen megpihenünk. Gondold meg, legény: negyven évig állni egy helyben, úgy, hogy még lépést sem válthattunk, a kapcánkat is most cseréljük először. Csak egy esik rosszul: azok távolítanak el minket, akiknek apját-anyját mi mentettük meg annak idején.

Társa leintette:

– Ne vedd a szívedre, nem te vagy az első, aki így jár. Jesus Joszifovics sokat mesélt ilyenekről. Most új helyet keresünk magunknak, azért is jöttünk ide, de itt a parkban már minden zsúfolt, tovább kell menni.

– És merre készülnek, kapitány elvtársak?

– Nem tudjuk. Haza nincs miért menni, ott nem fogadnának minket, még a mai katonákat is elzavarják. Talán Bécsbe települünk át, ott egy szép nagy téren áll még egy régi bajtársunk, lehet, hogy ő odaengedne maga mellé. Nem hittem volna, hogy valaha még a németek kegyelmére szorulunk.

– Indulhatunk is, Nyikolaj! – mondta Osztapenko.

– Igaz, ma éjszaka még messzire kell jutnunk. Minden jót, katona, ezen a fehér világon.

Felgyűrték kabátjuk gallérját, és énekelve elmasíroztak:

– „…és a bécsi nagy körúton értek véget a csaták…”

A katona istenhozzádot intett, nekitámaszkodott egy üres talapzatnak, és utolsót szívott a cigarettájából. Feltámadt a szél, kelet felől fújt, kora tavaszi párát sodort magával, belevegyült a közeli pékség friss kenyérszaga. A katona mélyet szippantott belőle, arra az ötven év előtti napra gondolt, mikor anyja éjszaka sütött neki kenyeret, mert hajnalban már indulnia kellett. A katona elgondolkodott, aztán önmagát vigasztalva dünnyögte:

– Hitler kaput!

Ekkor megszólalt egy kakas, jelezve, hogy letelt a szellemeknek rendelt óra, a katona visszaállt a helyére, és megszorította a zászlónyelet.

A második szerva

– Úgy van elrendezve, hogy még a gőgös, öntörvényű rendszerek is fel tudnak mutatni valamilyen vívmányt, mellyel elviselhetőbbé tették az emberek életét: Hitler Adolf a híres német utakat, a Pártállam az össznépi meleg vizet – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Ebben a tekintetben nem mondható kivételnek az Antall doktor nevével jelzett magyar államalakulat sem, mely a műholdas televíziós adásokat hozta el otthonunkba.

Én roppant módon élvezem ezeket az égi csatornákat, ahogy a nagy tévétársaságok megrágják az egész világot és képet emésztenek belőle, a Történelem a CNN magánháborújává és házi puccsaivá válik. Vér és könny szuperérzékeny Eastman Color anyagon.

A látványok királya természetesen a sport. Láthatjuk mindazt, amit a pénz és a dicsőségvágy ki tud hozni az emberi testből: az amerikai futball egymásnak zuhanó, ezüst-, élénksárga és rikító kék sisakos goleádorjait, a szorító fekete és rézbőrű buldózereit, a lóerők halálra szánt lovagjait, és mindenekelőtt a Circus Maximust, a teniszparádékat.

Én magam sohasem játszottam, versenyt sem láttam élőben, bevallom, időbe tellett, amíg felfogtam a szabályokat: miért számolnak előbb tizenötösével, aztán tízesével, végül egyesével – „tie break”, ugye, így mondják? – mikor cserélnek térfelet, de a legnagyobb kinyilatkoztatás számomra mégis az adogatás volt.

Van ugye az első szerva: Lendl vagy Edberg előveszi nadrágja zsebéből a sárga labdát, feldobja, aztán ütőjével mintha lehúzná az égből, egy mennydörgés erejével és egy villám gyorsaságával megüti, a labda levágódik a túloldalon, és vizet fakaszt a salakból.

De öt-hat ilyen mennydörgős szervából átlag egy nem sikerül, megakad a hálóban, vagy túlszáll a vonalon. Következik a második adogatás. Bajnokunk arca aggodalmassá válik; ha ez is félremegy, „double faute”, kettős hiba, az ellenfél ér el pontot.

A bajnok óvatosabbá válik, a labdára is gyanakszik, most már nem hajítja fel olyan magasra, és az ütés erejéből is visszavesz, nemcsak a biztonság kedvéért, de izmaiban és idegeiben ott él még az első szerva kudarca is. A második szerva mindig szerény és mértéktartó.

Jól tudod: jelképeket nem érdemes keresni, mert ki vagy téve annak, hogy találsz, és ezek a párhuzamok stilárisan gyakran mesterkéltnek tűnnek, de ezeknél az első és második szerváknál lehetetlen nem gondolnunk egyes politikusokra.

Hány ifjú bajnokot láttunk pályára lépni annak idején, elragadó vörös mezükben. Megjelenésük duzzadt az erőtől és az önbizalomtól, mindig úgy választottak térfelet, hogy a hátszél őket támogassa, aztán, láss csodát, első szervájukat mégis belevágták a Történelem hálójába.

Eltelt egy kis idő, most újra pályára lépnek folytatni a játékot. A második szerva előtt ruhát cseréltek, már nem kötelező az egyformaság, ki-ki ízlésének megfelelőt választhatott. Egyesek nemzetiszínű trikót öltöttek – úgy is mondhatnánk, hogy trikolór trikót – jelezve, hogy minden mozdulatukkal egy egész ország tizenegy évszázadát képviselik, mások „Europe” feliratú T-shirtöt viselnek, különféle totemállatok rajzával díszítve.

Szóval: odaállnak a pálya szélére, feldobják a labdát és megütik, minden elővigyázatosság és mértéktartás nélkül, mintha ez az első szervájuk volna, és sem a bírák, sem a nézők nem emlékeznének rá, hogy egy adogatásukat már elrontották.

De mi emlékszünk, nagyon jól emlékszünk mindenre. „Samu bácsi nem sakkozik, Samu bácsi figyel!” Olvastuk annak idején a szekértáborok szellemi atyjának költeményét, melyet Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára írt és küldött el galambpostával, nem kerülték el figyelmünket az ellenzék karakán hajráemberének régi kubai és vietnami ritmusú harcidalai sem.

Emlékszünk szerény fejbólintással átvett nem is olyan szerény díjakra, és kapcsolatot ápoló vacsorákra, könyvek lihegő ajánlásaira, paraszt krőzusok ajándékba küldött láda almáira. És a művészet csúszós ringjén túl a nagy össztársadalmi kiegyezésekre és tapintatos félrenézésekre, árulásokra és paktumokra is. Ha bővebbet akarsz tudni, menj ki a temetőbe éjfélkor, az összes „saját halott” csak erről beszél.

Nem mondjuk azt, hogy aki egyszer már tévedett, az dobja el az ütőjét és fejezze be a játékot örök időkre. Igenis, mindenkinek joga van újat próbálni, a szabály is megengedi a második szervát. De tessék szerényen, mozdulatotokban enyhe bocsánatkéréssel megemelni az ütőt, hadd érezzük úgy, mintha mondanátok: az előbb már hibáztunk, lehet, hogy most sem fog sikerülni, hiszen ez a kiszámíthatatlanság a legszebb minden emberi küzdelemben. Ne haragudjatok ránk, mi sem vesszük egész komolyan önmagunkat.

Tehát ne álljatok újra és újra elénk nagy bajnokok pózában, tévedhetetlenséget sugalló pofával. Újra mondom: emlékszünk első szerváitokra! Egy kicsit szerényebben, ti jó urak!

Jelentés a félelemről

– Elsőnek a rendszer kedvencei mentek el – kezdte B., a decens filozófiadocens –, ők a magasból már látták azt, amit mi itt lent a mélyben csak sejtettünk. A sort az Államférfi nyitotta meg, aki a 2-es villamos vonalán nőtt nagyra a Közgazdasági Egyetem és a Pártközpont között, anélkül, hogy egyszer is felszállt volna a villamosra, érte mindig küldtek kocsit. Aztán járművet váltott, felült a londoni gépre, és elrepült, csak némi tömjénillat maradt utána, meg egy vallomás, hogy ő sohasem volt kommunista, a szíve is csak biológiai kényszerből dobogott bal oldalon.

Korán észbe kapott a szakállas Professzor is, a kongresszusok fenegyereke, a villogó szemű érzelmes reformátor, aki mindig új csatákba szólított minket az Emberiség szent álmáért: a szocializmusért. Becsomagolt, és egy új feleséggel új hazát keresett magának.

Aztán már egyre sűrűbb rajok repültek Nyugat felé, az Apparátus reményteli új vetése: a kopasz Aczélbébik, tudósok, filmesek, a Pártlap egykori berlini tudósítója, aki nem tudott németül – ott húztak el a fejünk fölött a közelítő tél elől menekülve.

Mindenki elment, aki képességeit dollárban vagy fontban is le akarta mérni, elment, aztán kint is maradt. Először „green card”-ot szereztek, munkavállalási engedélyt, aztán konvertibilis állampolgárságot. Néha már haza is látogatnak, magabiztos mosolyukból az sugárzik, hogy ha egy haja száluk is meggörbülne, csillagos-sávos lobogók alatt tankok és repülőgépek ezrei indulnának el védelmükre. Nem mondják ki, csak úgy éreztetik.

Akik még itt járnak közöttünk, centiről centire letagadva tegnapi önmagukat, azok közül is sokan útra készülődnek. J., a volt mulatótulajdonos már vett egy lakást Bécsben, ajtajára állítólag a névtábláját is kicsavarozták. J. a szereplőit kívánság szerint valutában fizette – napi áron váltva át a forintot –, önmagával is így számolt el, a pénzt hitelkártyán tartja, lehet, hogy már nem lesz idő beugrani a bankba, olyan gyorsan történnek majd a dolgok. A három kocsi közül az egyik, a Mercedes keresztnevű, folyton útra készen áll, minden hétvégén leellenőrzi a menetkészségét.

Bécsi lakásra és Mercedesre keveseknek telik, a többség szerényebb módon készülődik: egy kanna benzint tartanak otthon – fémkannában, mert tudnivaló, hogy műanyagba nem töltenek üzemanyagot a kutaknál. Húsz liter – épp elég lesz a határig. Felértékelődnek a külföldi ismerősök, levél megy régen elfelejtett barátoknak egyelőre csak emlékeztetni őket: vagyunk!

Tőlem is egyre gyakrabban kérdezik meg, hogy tervezek-e valamit – folytatja B. –, de a válaszomat meg sem várva, elsietnek a saját gondjaik után, ezért így üzenem nekik, hogy nem megyek. Sem mostanában, sem később. Nem a tárgyak kötnek ide: olvasólámpa és kedvenc kispárna máshol is beszerezhető, hanem valamilyen gőg és torkot szorító szégyenérzet.

Az én egyetlen igazi képességem: a tagolt értelmes beszéd. Még kedvenc ellenségem, A. professzor is elismeri, hogy ismerem a jelentésbeli különbséget a „megint”, az „ismét” és az „újra” között. Ezt a szintet semmilyen más nyelven nem érhetem el, sem angolul, sem németül nem tudom, hogy mondják: „tojásrépa”, legföljebb a „tojás”-ból és a „répá”-ból rakhatnám. össze a szót.

Az sem mindegy, hogy Budapesten csukott szemmel is eligazodom. Ismerem az utat lerövidítő átjáróházakat, térkép nélkül is tudom, mikor érdemes buszra, mikor metróra szállnom. Fülembe jut, hol találok olyan telefonfülkét, melyet még nem állítottak át ötforintosra és a régi áron lehet telefonálni rajta. Mondjál egy ilyet Amszterdámban!

Még nem meséltem neked egy régi iskolatársamról, aki karriert csinált Angliában, egy valódi Hamilton lányt vett el feleségül, egy teraszos tetőlakásban él. Kertjében pálmák és mandarinfák között lomha teknősbékák, trópusi gyíkok vonszolják magukat, de az egyik sarokban két egymást metsző utcatábla áll: Rottenbiller utca-Jósika utca. Kérdem szeretettel: azért menjek el, hogy kint legyek búsmagyar vagy búspesti? Akkor itthon is maradhatok minden rezsi, sőt minden rezsim nélkül.

De tegyük fel, hogy külországban szárnyára venne egy termik, egy kedvező meleg széláramlat, átlendülnék vele minden bajon és nosztalgián. Találnék egy jól fizetett íróasztalt, valamilyen filozófiai intézetben megengedhetném magamnak, hogy ne a nagy áruházakban vásároljak, hanem azokban a finom kis boltokban, ahol csak egy ruhafogast vagy egy antik szekrényt tesznek ki a kirakatba. Volna egy lakásom, ahol megszokott helyen áll a Nietzsche-kötet, az orvosság, a konzervnyitó.

Azt hiszem, hogy ez volna a legrosszabb. Már csak puszta hálaérzetből is ókonzervatív mamelukká válnék, felvonulásokon, aláírásgyűjtéseken támogatnám a rendet, melynek jólétemet köszönhetem; fiamat beíratnám kormánypárti ifjúsági szervezetekbe. Aztán egy nap, ha a dolgok itt is kezdenének rosszul menni; tömegdemonstráció kísérné ki a temetőbe az ellenzék meggyilkolt vezérét, lassan itt is meginogna a föld, és elővehetném a világtérképet, hogy egy még újabb hazát keressek magamnak.

Megértheted tehát, hogy nem megyek el innen – zárta szavait B. – Alszom a megszokott ágyamban, és amikor felébredek, hallgatom a másik szobában a fiam fogcsikorgatását – valamit már sejthet ez a gyerek is. Nem alszom el újra, kezem összefonom a tarkóm alatt és eltűnődöm: talán mások is fenn vannak ezen a kései órán, ülnek kormányzati épületekben, kocsmákban, magánlakásokban, tervezgetnek és szervezkednek. Mit akarnak?

Valahol ketyeg egy óra, megkezdődött a visszaszámlálás. „Mindegy. Semmi baj. Én futni nem fogok.”

A birkabőr

– Mondok néked egy példázatot a helytállásról – kezdte a barátom –, nem a Bibliából veszem, a Kabalából vagy Nostradamus titokzatos tekercseiből, csak egy régi ponyvaregényből. Még gyerekkoromban olvastam, a könyv szerzőjére már nem emlékszem, a címére sem, a fedőtáblája talán zöld volt vagy sárgába játszó, egyszóval elfelejtettem mindent, csak egy jelenet él bennem azóta is.

Előrenyújtott nyakú tevéken idegenlégiósok vágtatnak a sivatagban, egy csapat tuareget üldöznek, akik szabadságukat féltve elmenekültek régi sátraikból. Az ellenállás mételyét terjesztik a törzsek között, mindenképpen meg kell törni lázadó szellemüket.

Az üldözők mind közelebb nyomulnak. Előbb csak a menekülők nyomai látszanak, aztán eldobott takaróik, vizestömlőik, végül hosszú órák után a távolban feltűnnek a fehér burnuszos alakok is.

A siker közelsége még nagyobb erőfeszítésre készteti a légiósokat. A távolság méterről méterre csökken, a menekülés mind reménytelenebb, az oázis már elérhetetlen – ha van egyáltalán. A harcban edzett tuaregek belátják, hogy nincs esélyük többé, és most jön az a jelenet, amiért elmesélem az egészet.

A szabadcsapat megáll a homokdombok takarásában, a forró szél lengeti rongyaikat, leszállnak a tevékről, és a nyeregtáskából elővesznek valamit – távolról nem látni, hogy mit, leteszik a földre és ráállnak.

– Mit csinálnak? – kérdezi egy tuaregüldözésben még kevésbé járatos légiós katona.

– Tudnod kell – okítja őt tapasztalt társa –, hogy ha egy tuareg úgy érzi, hogy reménytelen helyzetbe került, akkor nem menekül tovább, hanem a nyeregtáskájából előszed egy birkabőrt, melyet mindig magával hord, rááll, és megesküszik, hogy többé nem kér és nem ad kegyelmet.

És a légió rohamra indult.

Ennyi az egész jelenet, talán egy fél oldalt sem tesz ki a könyvben, de, hidd el, sokat tanulhatunk a tuaregek példájából.

Mert ugye te is látod, hogy a légió egyre erősebb, és első győztes csatái után hajtja a vágy, hogy kiterjessze hatalmát, és csak úgy mellesleg zsákmányban is reménykedik. Menekülnünk kellett előle, elhagytuk régi sátrainkat, eldobáltuk életünk kis komfortjait. Lefoszlott rólunk az önbecsülés burnusza, a mosoly, mely elviselhetővé tette az életünket. Megtapasztaltuk, hogy a félelem menekülés közben csak tovább növekszik.

Egy nap – és ez a nap nincs messze – be kell látnunk: nincs tovább, elfáradtunk, csak egy csatára elegendő erőnk maradt. Megfordulunk, önérzetünket bántaná, ha hátulról sújtana ránk az ellenség. Bevárjuk őket, amíg arcukból ki nem világít a szemük fehérje.

Ahogy apáidnál is fontosabb példaképeidtől tanultad, te is ott hordod nyeregtáskádban a birkabőrt – meggyőződésedet, azt a néhány gondolatot, mely kiállta benned az idők változásait. Ócska vacak holmi ez a birkabőr, talán már a moly is beleesett, csak néked fontos, mert élő szabadsággal takar be egy talpalatnyit abból a földből, melyet a diadalmas légió birtokba akar venni. Példaképeid jól választották ki a méretet: egy birkabőr éppen akkora, hogy ha ráállsz, minden sarkát elérheted kinyújtott kezeddel. Tehénbőrt vagy oroszlántrófeát nem érdemes magaddal cipelned, nem tudnád megvédeni. És ha ráállsz, akkor, ha csak egyhüvelyknyivel is, de magasabbra kerülsz, jobban látsz és téged is jobban látnak.

A légió még csak sorakozik, hallani, ahogy indulójukat próbálgatják a gyakorlatlan kürtösök, egyelőre még kerülik a harcot, fegyvereiket rejtegetve alattomos bekerítéssel próbálkoznak – de te tartsd készen a birkabőrt. Figyelj, mert meg kell érezned azt a pillanatot, mikor előveheted. Ha hamarabb nyúlsz hozzá, hisztériának tűnik, ha később, gyengeségnek – egyik sem illik méltóságodhoz.

Vagy, ha nem vállalod, dobd el és állj be te is a légióba.

A búvárharang

A Volt Harangöntők Nemzeti Szekértábora ebben az évben Pusztaszeren tartotta szokásos seregszemléjét. Az ország legtávolabbi sarkaiból is özönlöttek a résztvevők. Ezúttal is megrendezték a már híressé vált „Harangjátékok”-at a nevezetes látványosságokkal: a baloldali veszély hírére félreverték a harangokat, a nagyharang megígérte, hogy megfizeti majd a munkanélküli-segélyeket. Az események csúcspontjának azonban kétségkívül doktor Szemethy Balázs harangügyi miniszter előadása ígérkezett „Aki felkötötte a harangot, az harangozzon!” címmel.

Már egy órával a meghirdetett kezdés előtt megtelt valamennyi szekérbak, de a szervezők kezdeti lelkesedése hamarosan aggodalomba csapott át, mert doktor Szemethy késett. Elkeseredésüket betetőzte a telefonértesítés, hogy a miniszter kocsija árokba fordult – feltehetőleg egy szabotázs következtében. A főrendező sápadtan nézett össze az embereivel:

– Most mit csináljunk?

– Ezt az előadást mindenképpen meg kell tartani. Valaki ugorjon be Szemethy helyére.

– Ennyit én is tudok. De ki legyen az illető.

Az egyik rendező körülnézett:

– Itt van Hajdú Bódog, a Nemzeti Gerincpárt főtitkárhelyettese. Ő mindenhez hozzá tud szólni.

– Megpróbálok beszélni vele.

Hajdú azonnal elfogadta a felkérést:

– Kötelességünk minél gyakrabban hallatni a hangunkat, mert a nemzetietlen internacionalista kozmopoliták is folyton ugatnak – megtapogatta az oldalát –, egy kicsit fáj a hasam, de ez, remélem, nem fog zavarni a beszédben.

– Bocsásson meg, Hajdú úr, de ért ön a harangöntéshez?

– Nem, de ez nem jelent semmit. Úgy jelentsenek be, hogy nem vagyok ugyan harangöntő, de jó magyar embernek tartom magam. És ez a legfontosabb.

– Természetesen. Nemsokára szólítjuk.

Hajdú félrevonult, és egy hatásos indító mondatot keresett, de az egész témáról csak egy verssor jutott az eszébe:

– „Megkondult a kecskeméti öregtemplom nagyharangja…”

Már nem emlékezett rá pontosan, hogy Petőfi vagy Arany írta, esetleg Sértő Kálmán, ezért beszéde során elkerülte a szerző megnevezését.

– Sőt barátaim! – kezdte, mert kedvelte a hatásos indításokat. – Mint nagy költőnk mondja: „megkondult a pusztaszeri öregtemplom nagyharangja” – másik alapelve volt, hogy mindig alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz. – Már ideje volt a kondulásnak, legfőbb ideje! Mit lát ez a harangszó? Elpusztult, sivatagossá vált nemzeti tudatot, megfogyott magyarságot!

Felharsant a taps, Hajdú türelmesen kivárta, amíg elül:

– A harang a legmagyarabb jelkép: lélekharang, hírharang, nem véletlen, hogy a liberális verbálisok templomaiban nem találni harangokat. Mégis azt kell mondanom, hogy ma a mi igazi ideálunk a búvárharang, mely hangjával felveri a vizek eddig szándékos némaságban tartott mélyét…

Valaki bátortalanul felszólt a nézőtérről:

– Nincs itt valami tévedés, Hajdú úr? A búvárharangnak, ha jól tudom, nincs hangja.

Hajdú széles gesztussal lemutatott a közbeszólóra:

– Hallják? Megint a „szakemberek” okvetetlenkednek. A szokásos ócska bolsi trükk!

A hirtelen mozdulattól a fájdalom belenyilallott Hajdú oldalába, görcs fogta el, minden erejét össze kellett szednie, hogy be tudja fejezni a beszédét.

– Vakbél! – nyögte, mikor lejött a színpadról –, mondom: már akkor éreztem, mikor elindultam Pestről. Azonnal meg kell operálni, mert átfúródhat.

– Igenis, Hajdú úr. Rögtön intézkedünk.

– Vigyenek a Zsidókórházba. Ott vannak a legjobb sebészek.

A rendezők szánalommal néztek össze:

– Szegény, már félrebeszél.

A Nemzeti Gerincpárt megyei központjába szállították, Hajdú dobálta magát a fájdalomtól:

– Orvost! Orvost!

– Rögtön jön már! – nyugtatta a kísérője.

És abban a pillanatban már nyílt is az ajtó, Borostyán Amália, a rádió egyik kormánypárti magazinjának szerkesztője lépett be. A kísérő rámutatott:

– Ő fogja operálni magát, Hajdú úr.

– De hát ő nem ért hozzá – hörögte Hajdú. – Soha nem volt sebész szakember!

A kísérő legyintett:

– Csodálkozom, Hajdú úr, hogy beugrik az ilyen ócska bolsi trükköknek. Maga igazán tudja, hogy mi van mögöttük. Amália jó magyar asszony, és ez a legfontosabb.

Borostyán Amália retiküljéből elővette a körömreszelőjét, és bizonytalan pillantást vetett Hajdú elébe táruló hasfalára:

– Szóval vakbél!? De az is lehet, hogy terhes…

Hajdút szülővárosában, Nagypocakon temették, a szertartáson búvárharanggal harangoztak.

Doktor Kívülről

– Doktor Kívülről ismert és szerteágazó famíliából származik, rokonságban áll, például Karinthy Frigyes keresztfiával, doktor Utólaggal – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Rajta is hamar kiütköztek a családi vonások: az erős, de kissé kellemetlen csengésű hang és a jobb szem gyengesége, mely azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy az illető gyakorlatilag csak balfelé lát. Ezek az adottságok kezdettől fogva meghatározták doktor Kívülről helyét a társadalomban, közepesnél valamivel magasabb állásokat töltött be a KISZ-nél, a Pártban, végül a Hadseregben. Az Elektromos Műveknél, vagy a pesterzsébeti kórházban nem dolgozott.

1956 októberében párthűsége, illetve a vezetés által elkövetett bűnök fölötti jogos elkeseredettség egyaránt hatott rá, ezért doktor Kívülről azok közé tartozott, akik egyszerre harcoltak a barikádnak mindkét oldalán, számos önmaga által indított támadást vert vissza saját kezűleg. Ebben az eszmei vetésforgóban is vigyázott rá, hogy a végső katasztrófa napja a felkelők táborában találja, így váltotta meg belépőjegyét a nyugati világba.

Kint is közepesnél valamivel magasabb állásokat sikerült elnyernie: a Badmouth Egyetemen fenomenológiát tanított – általában egy leckével járt előbbre a tanítványainál, majd a londoni tőzsdepalota egyik melléktermében forgatott nem túl sok pénzt, végül egy francia könyvtárban kötött ki, a nyilvántartásban hozzá tartozik a W és az Y betű.

Egzisztenciáját megteremtve, doktor Kívülről hamarosan megnősült, egy francia lányt, Mademoiselle Átlague-ot vette el, egy ötemeletes bérház középső harmadik emeleti lakásában rendezték be családi fészküket.

Doktor Kívülről lelkében fokozatosan ébredt fel az érdeklődés az óhaza, Magyarország dolgai iránt, kapcsolatokat keresett a franciaországi magyar egyesületekhez. A kommunista befolyás alatt álló csoportokat eleve lenézte, viszont a régi bajtársi körök, mint a Magyar Csendőrök Humanista Világtestvérisége vagy a Fajgyökér és Rögvalóság Front nem fogadták be sáncaik közé. Doktor Kívülrőlnek már a nevét is gyanúsnak találták, szinte kínálkozott, hogy le- illetve visszafordítsák németre Aussernek, illetve egy kis tájszólással Oszernek. A zsidó vagy legalábbis sváb származás kétes glóriája lebegett fölötte. Mikor mindenütt elutasították, doktor Kívülről bejelentette, hogy sehová sem kíván csatlakozni, egyedül lát cselekvéshez.

A könyvtárban átolvasgatta a Magyarországgal foglalkozó sajtóközleményeket, és hat cikkből csinált egy hetediket. Első vállalkozásként röpiratban tudatta a világgal, hogy Kádár János nevezetes krumplistésztájához, melyet a pártvezér oly szívesen fogyasztott, bizonyíthatólag holland Desirée fajtájú burgonyát használtak fel. Ez a tény jól jellemzi a szovjetbarát vezető kétkulacsos elvtelenségét.

– Miért nem orosz „kartoská”-t eszik?! – tette fel a kérdést doktor Kívülről a világlapok hasábjain.

Ő kezdeményezte a „légzési sztrájk”-ot is. A rendszer környezetpusztító politikája elleni tiltakozásul azt ajánlotta, hogy az állampolgárok egy negyedóráig ne szívják be a fertőzött levegőt.

– Ne lélegezzetek nekik! – így szólt a kampány jelmondata.

Aztán, ahogy enyhültek az idők, doktor Kívülről felvette a közvetlen kapcsolatot az itthoni történészekkel, filozófusokkal, írókkal. Mindenhez hozzászólt, mint mondani szokás: nála nélkül nem volt klímax a Lipótvárosban. Egyszer nekem is küldött egy levelet azzal a tanulmányommal kapcsolatban, mely Lábassy Vilmossal, a külföldre távozott egykori magyar miniszterelnökkel foglalkozott. A boríték belsejébe – feltehetőlég a jóindulat megnyerése céljából – egy lapos csokoládépasztilla volt beleragasztva, maga a levél viszont annál keserűbb volt:

– „Ön tanulmányában azt állítja, hogy Lábassy úr szokásos reggeli sétája során mindig jobbról-balra haladt a köralakú promenádon. Ez a dolgok nyilvánvaló és szándékos elferdítése, nem kevesebbet akar sugalmazni az olvasónak, mint hogy ennek az eredendően jobboldali politikusnak az útja lényegileg balra vezetett. Ezzel a történelemhamisítással Ön csak a kommunisták malomszekerére hajtja a vizet…”

Aztán leáldozott a csillag, az a bizonyos vörös és ötágú, felkelt doktor Kívülről napja. Kitüntetéseket kapott, forradalmi és ellenállási érdemeiért ezredessé léptették elő. Egyre gyakrabban jelentkezett a sajtóban és a rádióban, alapállása azonban nem változott: jobbra figyelt és balra ütött.

Doktor Kívülről ledönt minden szobrot, melyet tudatlanságunkban emeltünk. Például megkapta tőle a magáét Ligeti Endre, annak a féltucat embernek az egyike, akiben volt civil kurázsi fegyverrel szembeszállni a fasiszta csendőrnyomozókkal és a tűzharcban lelte halálát. Doktor Kívülrőlnek sem a gyenge jobb, sem az erős bal szemét nem zavarja meg ez a legenda, most is a kártyák mögé lát: Ligeti puszta nyegleségből cselekedett így! Mert, Istenem, mi történt volna, ha egy kicsit elfogják és dutyiba viszik? Big deal! – ahogy doktor Kívülről köreiben mondják –, nagy dolog! Még jól is járt volna! Doktor Kívülről ismeri a korabeli börtönök menüjét is: reggelire haboskávé, a Kormázó úr nevenapján két deci bor és rövid szivar. Még a Ligetinél finomabb emberek sem találhattak volna benne kivetnivalót. Doktor Kívülről azt is tudja, hogy mi lett volna ebből a Ligetiből, ha Isten nem dögleszti meg idejekorán. Szerkesztő bizony, feltehetőleg valamelyik hazafiatlan ellenzéki lapnál, jobb is, hogy így történt.

Azt kérdezed, hogy miről jutott most eszembe doktor Kívülről? Megtörte a hosszú mosolyszünetet és a múlt héten újra küldött nekem egy szokásos, csokoládé pasztillával bélelt levelet. Hetven éves lesz – jelezte –, országos tisztelgő rendezvények várhatók és szeretné, ha én is megemlékeznék erről a jeles évfordulóról. Mint látható, doktor Kívülről semmit sem bíz a véletlenre.

Én azt válaszoltam, hogy ezen a hetven éven nincs mit ünnepelni, mert csak azt bizonyítja, hogy az ágyúgolyónak nincs szeme. Se jobb, se bal.

„Second hand”

Madame Burda, a német divat nagyasszonya, mikor a háború után elindította a nevével jelzett magazint, nem nagyestélyik bemutatásával kezdte. Az első számokban még ahhoz adott gyakorlati tanácsokat, hogyan kell régi katonaköpenyeket tetszetős női kabáttá átalakítani.

Aztán múltak és változtak az idők, ma egy önmagára valamit is adó német polgár be sem megy használt ruhákat árusító boltokba. Ott mostanában mi magyarok tülekszünk török és macedón vendégmunkásokkal, egymás kezéből tépjük ki a jobb darabokat. Az én családom például a bécsi Westbahn Strassén működő „Cserecentrumba” jár, az áruház nagyon sárga, feliratos nejlonzacskóit hazafelé meg szokták mosolyogni az osztrák vámosok és tovább nem is kutatnak.

Bizony, nyugati úrinőktől levetett ruhákban járnak tündérszép asszonyaink, és még náluk is szebb lányaink. Itthon is bújják a gombamódra szaporodó „turdákat”, negyed kiló pulóvert vagy két és fél kiló télikabátot vásárolnak maguknak. Engem, őszintén szólva, nem zavar, ha beállítanak egy-egy szenzációs százforintos zsákmánnyal, ami viszont bánt: a „second hand” boltok avítt por-, pacsuli, és fertőtlenítő szaga már nem csak a ruhás bálákból árad, hanem elönti a közélet, a politikai gondolkodás egész világát is.

Nem merészelném azt állítani, hogy a bóvli, a gyenge másolat szellemi előretörése csak az újabb idők jellemzője, régen bezzeg, ilyesmi nem fordulhatott elő. Előfordult – legfeljebb más adjusztálásban kínálták.

Vegyük például az 1950-es éveket. Akkor sem Kant vagy Hegel úr elegáns műhelyében készítettük ruháinkat, hanem a nagy szellemi GUM áruházra figyeltünk, a Nagy Mesterszabász skicceit másoltuk le, gondosan vigyázva minden vonalra, még a pauszpapír gyűrődéseit is átvettük.

Nagy változásoknak kellett elkövetkezni, amíg arra merészkedtünk, hogy a szovjet mintákat honi anyagokra és cugehőrökre alkalmazzuk. Akkor is csak nagyon óvást jártunk el: piros-fehér-zöld sapkarózsát varrtunk a pilotkára, vitézkötést a gimnasztyorkára, maga a szabás nem változott. „Utánjátszó ország maradtunk!” – mondta egy öreg barátom akkoriban.

Aztán ott kint levették a Nagy Szabászegyesület cégtábláját, a régi próbababákat is eltávolították – legalábbis a kirakatból. Mi, magyar kuncsaftok dörzsöltük a kezünket, reménykedve vártuk az új anyagokat és formákat.

Új szabászokat választottunk magunknak, akik megígérték, hogy kibővítik és soha nem látott színvonalra emelik a ruhatárunkat, vége lesz a negyven évig tartó „second hand”-nek. Tapsoltunk, lelkesedtünk, csak akkor hűltünk le, mikor kiderült, hogy az új mesterek ósdi szabászmintákat kotortak elő rég elfeledettnek hitt raktárak mélyéről.

A bolt kirakata mostanában úgy fest, mintha egy eszmei-történelmi jelmezkölcsönző árulná ki rég leselejtezett készletét. Uraságoktól levetett bakszagú, pecsétes nacionalizmust kínálnak nekünk, pacsulis vallási révületet, filozófiai matyó hímzéseket, népi-nemzeti gerincre szabott nagy mellényeket. A Biblia mindig elegáns szövetéből csak egy foszlány maradt, egy hiányos mondat: „szemet-szemért, fogat-fogatlant!”

És így történt ez életünk minden területén, diadalmenetben vonult be a „Second Hand”, a kacatok védszentje, Európából már réges-rég kikopott szélhámosok nyitnak nálunk szellemi kártyabarlangokat, magyarságuk legfeljebb abból áll, hogy a lapokat finom lézerpontozás helyett fokhagymával cinkelik. Honi vállalkozóink krémje is csak odáig jutott, hogy leutánozza a nagy menedzserek egyéni nyakkendőviseletét. „Folytatnám, de unnád…”

És napjaink balkörmű szabászai hogy akarják meggyőzni azokat, akiknek nem tetszik a „second hand” áradata? Sehogy. Egyszerűen kijelentik, hogy márpedig ez a falu város, ez a másodosztályú kacat elsőosztályú luxuscikk, és aki nem hiszi el egy szóra, az csüggedést terjeszt, nemzeti hitelt ront, leradírozandó, felkoncolandó.

Így hát csak úgy magunkban füstölgünk, és figyeljük, hogy a Demokráciával megülni kívánt nászunk „ius primae noctis”-ából, hogy lesz az idők szellemében „ius secundae noctis”. Vagy még az sem.

1932

– Nincs nap, hogy ne mondanék imát azokért, akik a szívemnek a legkedvesebbek, az igaz magyar törvényhozókért – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Mert csak a magasságos jó Isten a tudója, hogy mennyi gond nehezedik a vállukra, még felsorolni is sok: a III/III-as ügynökök, az I/II-es életszínvonal, a szélsőjobb mozgolódása – bár itt nincs igazi veszély, csak a sajtó fújja fel, a baloldali erők előretörése – ezt viszont százszor komolyabban kell venni, mert elszemtelenednek, mint annak idején Berija.

Nem érheti szó a Ház elejét, mert dolgoznak a fiúk és lányok látástól Mikulásig, sőt mostanában már Szilveszterig is. Véres verejtékkel kaparnak össze valamennyi szerény indoklást minden egyes döntéshez, melyre az a szerencsétlen határozmány leteheti a lábát és úgy-ahogy megállhat. Elszoruló szívvel tapasztalom, hogy a bajok ennek ellenére sem hajlandók megoldódni: „viel Meloches – wenig Broches”, „sok munka kevés áldás”, ahogy az öreg Kohn bácsi mondta a rovancsolásnál.

Nyilvánvaló, hogy az ország ügyeinek intézésében lejárt a toldozgatások, az ideológiai barkácsolás ideje. Végre egységes eszmei bázist kell teremtenünk, mely általános rendező elvként minden meddő vita nélkül a helyére teszi a dolgokat. Örömmel közölhetem, hogy jó néhány álmatlan éjszaka árán, de sikerült megtalálnom ezt az oly régen keresett megoldást. Hogy az Isten áldjon meg engem!

A javaslatom, mint a zseniális ötletek általában, roppant egyszerű. Semmi másra nincs szükség, mint egy rendeletre, vagy más államigazgatási eszközre, mellyel a naptárt vissza lehetne forgatni 1992-ről 1932-re! Ez minden felesleges huzavona nélkül történne, legjobb volna a nyári időszámítás bevezetésével egyidejűleg: lefeküdnénk 1992. március 21-én és felkelnénk 1932. március 22-én. Az időtartam elvileg persze lehetne 59 vagy 61 év is, én csak a miniszterelnök úr iráni feltétlen tiszteletből választottam épp 1932-t, mely, mint jól tudjuk, Antall doktor születési éve.

A méltányosság azt kívánja tőlem, hogy először a bevezetésre javasolt intézkedés hátrányaival foglalkozzam; minden dicsekvés nélkül megállapíthatom, hogy ezek elhanyagolhatók – ha léteznek egyáltalán. Legfeljebb olyan apró kiigazításokról lehetne szó, mint új naptárak kinyomtatása, bár itt is elég volna az 1992-es dátum harmadik számjegyét hármasra átragasztani. Ezt esetleg kézi erővel el lehetne végezni, a kormánypártok soraiból számos olyan önkéntest lehetne toborozni, akik egyszer már sikeresen tüntettek el évtizedeket a saját múltjukból.

Szerencsére a régi szimbólumok: a koronás címer és a különféle testületi jelvények már visszakerültek régi helyükre – régi formájukban és eléggé nem helyeselhető módon a vallásos nemzeti szellem is kezd tért hódítani. Rendkívül kedvező körülmény, hogy a parlamentben ilyen vagy olyan formában, de most is meg lehet találni az 1932-es jobboldali pártok méltó utódjait – legfeljebb egy erős szociáldemokrata pártot kellene létrehozni. Meg vagyok győződve, hogy erre akadna jelentkező – még több is, mint amennyi okvetlenül szükséges.

A naptár visszaforgatásának előnyei viszont annál kézzelfoghatóbban megmutatkoznának. Nemzetközi megítélésünk alapvetően megváltozna, mert ha egy-egy kormányintézkedés 1992-ben világszerte fanyalgást vált ki, ugyanaz 1932-re visszavetítve igencsak modernnek és haladónak számítana. Ugrásszerűen feljavulnának a gazdasági mutatóink is; 1992-es gyártmányaink nagy valószínűséggel az 1932-es árukínálat élére kerülnének. Az egy főre jutó telefonok tekintetében felzárkóznánk az európai középmezőnyhöz, jelenlegi csecsemőhalandósági statisztikánkat pedig sok régi nyugati ország megirigyelhetné.

A továbbiakban minden rendszer nélkül csak úgy csapongva jegyzem meg, hogy az idő-visszafordítás segítségével végre letudhatnánk és semmisnek tekinthetnénk a pártállam átkos negyven évét. Majd tennénk róla, hogy ne szaporodjanak el a hazátlan nemzetközi bitangok! Még ép népi-nemzeti gerincekre számíthatnánk, melyeket nem taknyolt el a vörös propaganda, és a sok destruktív liberális is behúzná a farkát, mert számíthatnának rá, hogy pár éven belül bevezetik a zsidótörvényt.

Megerősödne a központi irányító testületek tekintélye. Még egy olyan látszólag formai apróság is sokat jelentene, hogy a kormány és a pártok vezető személyiségei újra felöltenék a hagyományos nemzeti viseletet. A magunk részéről szívesen látnánk Kónya urat díszmagyarban, fövegén kócsagtollas forgóval, vagy Botos Katalint pruszlikban és gyöngyös bokrétában. Helyre kellene állítani a „kegyelmes” megszólítást is, az átmenet kedvéért egyelőre „félkegyelmes” fokozatban.

Külpolitikánk az idő visszaigazítása kapcsán alig szorul módosításra. Természetesen csatlakoznánk a régi Berlin-Tokió tengelyhez – jelenlegi kölcsöneink java része amúgy is tőlük származik –, harcos ellenfelei volnánk a plutokrata Amerikának és a perfid Angliának. A bolsevista Szovjetunióhoz való viszonyunkat szerencsére már megoldotta az idő. Gondosan ápolnánk kapcsolatainkat Horvátországgal, viszont „megállj, megállj kutya Szerbia!” Az újjá alakítandó Irredenta Liga keretében végre nyilvánosságra hozhatnánk területi követeléseinket az utódállamokkal szemben.

Csak megfontolás céljából vetem fel, hogy megszüntethetnénk a kommunista uralom átkos jelképét: a forintot. Bár lehet, hogy ezzel nyitott kapukat döngetek, mert a forint már mostanában is mind ritkábban fordul elő. Az 1932-es állapotoknak megfelelően újra be kellene vezetni a pengőt, ezzel értelemszerűen megszűnne a nemzetgazdaság százmilliárd forintos deficitje is. Csak úgy mellesleg: elkerülhető volna minden háborús időszakra eső vagy későbbi jóvátétel kifizetése is, hiszen kártérítést előre nem lehet igényelni.

Az 1932-es év népjóléti célkitűzéseit is a magunkénak tekinthetjük. Elindíthatjuk az országban az analfabétizmus elleni harcot, küzdhetünk az öregek nyomorának enyhítéséért, sőt zászlónkra írhatjuk a falvak és a városok villamosítását, mivel mostanában egyre több lakásban kapcsolják ki a villanyórákat.

Ez a szerény javaslat, természetesen, csak egy folyamat kezdetét jelenti. Ha az idő hatvan évvel való visszaforgatása megfelelő eredményeket hoz, szó lehet arról, hogy visszamenjünk Werbőczy vagy Karaffa idejébe, sőt szükség esetén még régebbre is. Ideje volna már Vazul fülébe forró ólmot öntenünk és mi Dózsa György helyében is több mértéktartást tanúsítanánk – mert nem fogunk még egyszer szólni neki.

Hagyjuk ezt, Lenin úr!

1917. november hatodikán éjszaka – a régi naptár szerint október 24-én – Vlagyimir Iljics Lenin, az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Párt vezére főhadiszállására, a Szmolnijba érkezett, és kezébe vette a felkelés közvetlen irányítását.

Az épületben egész éjszaka egymást követték a forradalmi csapattestek és vörösgárdista osztagok, Lenin a főváros központjába irányította őket, hogy zárják körül a Téli Palotát, melyben az Ideiglenes Kormány elsáncolta magát. Az „Auróra” cirkáló is meghatározott harci feladatot kapott: ágyúi sortüzének kellett jeleznie a forradalom kezdetét.

A rövid szünetekben Lenin visszahúzódott irodájába és egy kiáltványt szövegezett:

– „Készüljetek hát új csatákra, elvtársaink! Szilárdan, bátran, nyugodtan, provokációknak fel nem ülve, gyűjtsetek erőt, sorakozzatok harci oszlopokba. Jelszavaink legyenek: halál a cári kamarillára és rablótőke vérszívó piócáira! Vesszen az Ideiglenes Kormány! Minden hatalmat a katona és a munkás tanácsoknak…!”

Írás közben Lenin szeme le-lecsukódott, fejével egyre mélyebben bókolt a papír fölött – már több mint 72 órája nem aludt. Arra rezzent fel, hogy a testőre benyit az irodába:

– Egy nő keres, Vlagyimir Iljics.

– Élettársam, Krupszkája?

– Azt mondtam, hogy egy nő. Valamilyen doktor Kovacsovics Klára.

– Honnan jött?

– Azt állítja, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párttól, hozzátette még, hogy az egyedül legitimtől, de ezt nem értem mit jelent. Amúgy igencsak burzsuj kinézete van, a parfümje tönkretenné egy nyomozókutya szaglását.

– Küldd el, most nincs rá időm.

– De azt erősítgeti, hogy neki fontos közlendője van a Forradalommal kapcsolatban.

Lenin eltöprengett:

– Engedd be, Nyikifor Áfánászjevics.

Egy valóban elegánsan öltözött, szemüveges, szigorú arcú nő lépett be az ajtón, bizalmatlanul nézett a Forradalom vezérére:

– Maga Lenin úr?

– Igen.

– Úgy tudom, régen másképp hívták, valami Ullmann volt.

– Uljanov, de térjen a tárgyra. Honnan jött?

– A XX. század végéről érkeztem, pártunk központi bizottságának és tagságának üdvözletét hoztam.

– Miért nem a tagságot említi első helyen?

– Mert a központi bizottságban többen vannak. Ami a jövetelem célját illeti, szeretnék néhány módosítást kérni a programjukon – Kovacsovics Klára belenézett a Lenin által fogalmazott kiáltványba. – Azt mondja: „halál a cári kamarillára?!” Nem helyes. Minden atrocitás kerülendő velük szemben, mert Európa számos országában királyok vannak hatalmon, és ők személyes sértésnek éreznének egy ilyen jelszót. Inkább azt ajánlom, hogy Otto Karlovics nagyherceget delegálják az Európai Parlamentbe, ahol hatásosan képviselheti az ország érdekeit. Nem baj, ha nem tud oroszul. Ugyanez a helyzet azzal, amit maga, Lenin úr, a „rablótőke vérszívó piócáinak” nevez. Mindent meg kell tenni, hogy ezt a réteget erősítsük, mert Oroszországot csak a vállalkozás mentheti meg. Ha mindenáron piócának akarja nevezni őket, nem bánom, de ebből a jelképből nem a vérszívást kell hangsúlyozni, hanem az eltéphetetlen ragaszkodást.

– És magának, az Ideiglenes Kormány is tetszik?

– Nézze, Lenin úr, egymás között vagyunk, bevallhatom magának: én sem rajongok értük. De azt be kell hogy lássa: Jeszenszky, akarom mondani Kerenszky, nem a legrosszabb alternatíva, Isten mentsen minket például a Fekete Százaktól. Aztán itt van a „minden hatalmat a katona és munkás tanácsoknak!” – ez merő képtelenség. Nem kívánom, hogy azt mondja: „minden hatalmat a demokratikusan megválasztott önkormányzatoknak”, de egy olyan kompromisszumot maga is elfogadhat, hogy „semmilyen hatalmat senkinek sem” – ez egy rendkívül népszerű és hatásós jelszó.

Lenin gúnyosan hunyorított:

– Más kívánsága nincs?

– De van. Fújja le ezt az egész Forradalomnak nevezett cirkuszt.

– Ha akarnám, sem tehetném, már kiadtam a tűzparancsot a hajóágyúknak.

– Annyit talán még lehetne változtatni, hogy az „Auróra” a Téli Palota helyett a Szmolnijra tüzeljen, vagy, nem bánom, egyet ide, egyet oda – Kovacsovics Klára a mellére tette a kezét. – Higgye el, én jót akarok magának, Lenin úr. Ne ugorjon be Majakovszkijnak, hogy „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog” – az a fő kérdés, hogy miből?! Szó lehetne arról, hogy jelentősebb összegű személyi hitelt kapjon, sőt egy állást is ígérhetek magának egy nemzetközi bankszövetségnél. Kiadnánk azt a fogamzásgátló könyvét is.

– Én írtam olyat?

– Az Embriokriticizmus nem arról szól?! Higgye el, magánál jelentősebb szocialista pártvezetők is beérték már ennyivel. Ha pedig nem hajlandó elfogadni a tanácsaimat, nagyon rosszul jár: Oroszország elveszíti a háborút, nem lesz kenyér. Trockij elárulja, aztán megölik magát, ledöntik a szobrait egész Európában, sőt én is írok egy cikket maga ellen „Lenin vagy nem Lenin – ez itt kérdés!” – címmel és aztán megnézheti magát.

Lenin nehezen gyűrte vissza az indulatait:

– Még mindig nem értem, miért fontos magának, hogy ne törjön ki ez a forradalom.

– Egyrészt azért, mert októberben menne végbe és ez az időbeli egybeesés előre is rontaná az 1956-os, ugyancsak októberi, magyarországi események hitelét. De ami fontosabb: minket modern szociáldemokrata pártokat, ellenségeink, akaratunk ellenére, összekapcsolnak magukkal. Az évezred végén nagyon fontos lesz, hogy magukra hivatkozva ne illesenek minket az erőszak és a felforgatás vádjával, hanem lássák szándékunkat a társadalmi megegyezésre. Csak így van esélyünk részesedni a hatalomban.

Lenin kitört magából:

– Vegye tudomásul, hogy ha az Auróra most nem lő a Téli Palotára, hanem a maguk módján kiegyezünk az önmagát túlélt cári kamarillával és a korrupt Ideiglenes Kormánnyal, akkor maguk sohasem kerülnek a hatalomnak még a közelébe sem, hanem eltűnnek a Történelemben, mint a szürke mensevik a ködben. Mindent azoknak a nyomorult muzsikoknak és gyári bérrabszolgáknak köszönhetnek, akik meg fognak halni ebben a harcban. Most pedig takarodjon innen, nem szeretem a kényes örökösöket!

Lenin egy kéz érintését érezte a vállán, felnézett: a testőre állt mellette:

– Rosszat álmodtál, Vlagyimir Iljics?

– Úgy látszik, de az álmok nem számítanak, Nyikifor Afánászjevics! – mondta Lenin és újra a kiáltvány szövege fölé hajolt.

Nyugatmagyarok

– Régebben már februárban bementünk a Malév irodába és előjegyeztük a nyári repülőjegyeket Várnába – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Mikor betáplálták nevünket a számítógépbe, egy pillanatra az Apáczay-Csere utcában is előre éreztük a lassan leálló légcsavarok keltette szellőt, a közeli tenger párás üzenetét. Előfordult, hogy már februárban is csak a várakozó listára kerültünk, mindenki Várnába készült. Vártak minket a nemzetközi üdülők: az „Akademik”, a „Piszátyel”, a „Zsurnáliszt”, a „Zseleznodarozsnyik” – ha ugyan így mondják bolgárul a „vasutas”-t.

Az iskolai évzáró után kivitt a taxi Ferihegyre asszonyostól-gyerekestől, este már kint ültünk a tengerparton, ámultunk a megszokhatatlan csodán, hogy néhány óra alatt megszokott szürke világunkból a víz és a part zöld harsogásába kerültünk.

És aztán jött tíz-tizennégy lángoló nap a homokon heverészve, táncos esték és, mondjuk el férfiasan, egymás között: éjszaka megújuló házasságok.

Urak voltunk Várnában. Megengedhettük magunknak, hogy majdnem úgy éljünk, mint egy szabadságát Budapesten töltő hamburgi szobalány. Nem kellett újra és újra rovancsolni, elosztani maradék pénzünket a még hátralevő napok számával. Várna nyáron is olcsó volt, hetven-nyolcvan sztotinkába, tizenhárom-tizennégy forintba került egy féldeci mentovka vagy konyak, a piacon meg tudtuk venni az óriás szemű kardinál szőlőt, a belvárosi Vápcárov utcában az exportból, visszamaradt női cipőket.

A strand korzóin megcsodálták asszonyaink francia cégjelzéses fürdőkendőjét – a „Lafayette”-ben vették árleszállításon, a Palmolive testápoló krémet, a hazulról hozott magyar újságok szokatlan, a Balkánon akkor még merésznek számító fotóit is. A takarítónők áhítattal szagolgatták az ajándékba kapott Amo szappant – ha ez hirdetésnek számít, kérem az elismerést a szerkesztőség címére továbbítani.

Mint az újgazdagok általában, mi sem viselkedtünk megértően. Elhúztuk szájunkat megkóstolva a rossz bolgár söröket, kinevettük a divatjamúlt, kétkilós strandkalapokat, fintorogtunk a bankok csattogtatós, golyós „számítógépein” – akkorra már megfordultunk nem csak a Postsparkasseben, de a Credit Lyonaisben is átváltottunk néhányat az Állam bácsitól kapott ötven vagy száz dollárunkból.

A bolgár tengerparton fölényes, elegáns másunk járt előttünk, szinte magasak voltunk és szőkék. Ezt megérezte a környezetünk is, a tengerparti árusok, a kéthetes szakszervezeti beutalással érkezett bolgár dohánygyári munkások, tisztviselők megbámultak minket, egy idő után beszédünkben már felismerték az „igen-igen”-t.

– Müge-müge – suttogták a hátunk mögött, majd sóhajtva hozzátették. – Könnyű nekik, nyugatmagyarok.

Igen, nyugatmagyarok voltunk. Nem csak Bulgáriában, hanem Kubában is, ahová a szerencsésebbek eljutottak – röstellem bevallani, de mit szépítsem: én is közéjük tartoztam, egy kéthetes tanulmányút erejéig.

Ültünk Havannában, a maffia egykori luxusszállodájának medencéje mellett; magyar mérnökök, orvosok, könyvtárosok – bizony, akkoriban még a könyvtárost is hívták valaminek. Dupla rumot ittunk és zavarunkban kínosan röhögcsélve mondtuk egymásnak:

– Nem igaz, hogy én B. Pista, a kőbányai Pongrácz telepről eljutottam ide. Én, aki tízéves koromban még a szemétből ettem ki a sajthéjat.

– És én I. Sanyi Pétről, aki gyerekkoromban friss lószarban melengettem a lábamat.

– Akkor előbb mossál lábat, mielőtt bemennél a vízbe.

Hemingway kedvenc mojitóját ittuk, kedvenc kocsmájában, a Bodeguitában – igaz, hogy egész küldetésünk alatt csak egyszer, egyetlen egyszer, de száz felmenő nemzedékünknek összesen nem adatott egyetlen perc sem, melyet a pálmafák árnyékában tölthetett volna.

Ma már azt is tudom, hogy mi nyugatmagyarok szenteskedők voltunk. Néha szerettük volna bemagyarázni magunknak, hogy ezekben a kopárrá lepusztult országokban valóban forradalom zajlik le, keserves, nyomasztó, egy nemzedék életét áldozatul kérő, de mégis győzedelmes Revolúció és ha eleget ittam, el is tudtam hinni. Úgy éreztük, hogy testvéreink a bolgárok, akik nem is reménykedhettek abban, hogy valaha eljutnak Párizsba, Londonba, vagy éppen a kubaiak, akik egy évben egy nadrágot vehettek, azt is jegyre, reggelire egy fél csésze joghurtot egy marék cukorral töltöttek fel és fejük fölött ott suhogott a forradalmi terror nádvágó kése.

Nem tudom, mit szólt hozzánk a környezet: a sofőrök, a pincérek, a kísérők. Gondolom, mikor magukra maradtak és kanalazgatták a mindennapos rizses halat, ujjukkal megvetően csettintettek:

– Nyugatmagyarok!

Pedig mi csak málé kis ügyeskedők voltunk, akik szerettek volna maguknak egy kis helyet a Nap alatt. Az igazi nyugatmagyarok akkor még csak készülődtek, hajtogatták ejtőernyőiket, hatásos idézeteket kerestek szűzbeszédükhöz. Járták a világot, magyarázták német vagy amerikai hatalmasoknak, hogy ők a változások letéteményesei és egyedül jogosult végrehajtói, letették a hűségesküt a Holnapra – és főleg a Tegnapelőttre. Jelentkezésüket elfogadták és ők nem kéthetes várnai beutalót kaptak, hanem előlegben is japán kocsikat és egy-két éves tanulmányutakat családostul, nevelőnőkkel kisdedeik mellé. És ez, mondom, még csak az előleg volt.

De hát nekünk mindenesetre kuss! – mi megkötöttük a magunk kis kompromisszumait, árulásunkat nyilvánvalóan bizonyítja az a tény, hogy életben maradtunk. Most már csak élünk, ahogy lehet, hallgatunk, kalapunkat alázatosan a szájunkban tartjuk. Nem telik utazásra, nem álmodozunk, csak olykor februárban jut eszünkbe, hogy be kellene menni a Malévhez, lefoglalni a nyári jegyeket, de ez csak fantomjárás, egyszer majd elmúlik. Nem kell a gyerekeknek a tenger, ha víz mellett akarnak tölteni egy kis időt, nyissák ki a vízcsapot – lehetőleg addig, amíg nem emelkednek tovább a közüzemi díjak.

A kereszt

1644-ben egy kolerajárvány söpört végig a szegény Magyarországon. Az utcákon százszámra hevertek a megfeketedett halottak, orruk kifolyt vére rászáradt az arcukra, megduzzadt mirigyeik kipattantak.

Az Úrnak végtelen kegyelmében úgy tetszett, hogy megkímélje a hegyek között fekvő Tarna falu lakóinak életét, itt egyetlen áldozatot sem szedett a Fekete Özvegy. A vész elmúltával a község úgy döntött, hogy hálából hét zarándokot küld a Szentföldre, egy-egy fából faragott keresztet visznek majd magukkal és leteszik a betlehemi templomban, mely Krisztus Urunk szülőhelyét őrzi.

Hat önkéntes jelentkezett az elöljárók közöl, nekik illett példát mutatni, ha már a község maga fölé választotta őket, szabad szavazással, de a hetedik helyet sokáig nem tudták betölteni, a közrendű emberek nem szívesen hagyták el földjüket és családjukat ilyen hosszú időre. Végül egy János nevezetű együgyű és egyébként is semmirevaló favágót szemeltek ki hetediknek, a sárga földig leitatták, és rábeszélték a nagy útra.

Másnap, mikor kijózanodott, János hosszan elátkozta magát, amiért kötélnek állt, de visszalépni már nem akart, belátta, hogy ezek után a faluban többé úgysem lenne maradása.

Az elöljáróknak közköltségen megvették a kereszteket, a fényes, festett alkotmány lengyel mesterek keze munkáját dicsérte, de Jánosnak már nem jutott a pénzből. Legyintett, kiment az erdőre, kiválasztott egy terjedelmes tölgyet és abból bárdolta ki a maga úti keresztjét. Hatalmasra sikerült, hossza meghaladta János testmagasságát és oldalágai is túlértek a favágó vállból kinyújtott karjain.

Böjtmás havának harmadik napján indultak el a tarnai templom kapujától, orgonaszó és latin ének búcsúztatta őket. Mindegyik zarándok beszéddel járult az oltár elé, megköszönték a község bizalmát és támogatását. Azt ígérték, hogy bűnbocsánatot, malasztot, túlvilági üdvözülést, de addig is földi jólétet hoznak majd útjukból magukkal. Csak János hallgatott, nem jutott eszébe semmi – ez gyakran előfordult vele.

Ahogy elhagyták a hazai fennsíkot, a zarándokok járása mindinkább lelassult a kereszt súlya alatt. Márpedig ajánlatos lett volna minél gyorsabban szedni a lábukat, mert a hitetlen törökök idáig is elmerészkedtek, hogy rabszolgákat szedjenek és a király csatlósai is fosztogatták az útonjárókat.

Mint mondtam: a zarándokok minél hamarabb át akartak kelni ezen a száz veszélyt rejtegető vidéken. Hogy gyorsabban haladhassanak, estéli pihenőjükön elővették a késüket, és kezdtek lefaragni a hátukon cipelendő keresztfából. Előbb csak egy-egy vékonyabb forgácsot vetettek a tűzbe – a felcsapó lángok melege bizony jólesett fázékony tagjaiknak is –, aztán mind termetesebb darabokat vágtak le.

– Végül is nem arra tettünk fogadalmat, hogy mekkora legyen a kereszt, melyet magunkkal viszünk Betlehembe! – magyarázták egymásnak és elhitték egymásnak.

Később már azért is megfaragták a keresztet, hogy kényelmesebben feküdjön a vállukon, vagy hogy tarisznyájukat rá tudják akasztani egy szögletre. Terhük így jelentősen csökkent, de a kereszt mintha elveszette volna régi alakját. Az is előfordult, hogy egy keresztet jó pénzért eladtak egy ritkasággyűjtőnek és úgy pótolták, hogy a megmaradtak egyikét vízszintesen kettévágták.

Egyedül János, ez az együgyű és egyébként is semmirevaló favágó nem nyúlt a maga keresztfájához. Szívesen mondanánk, hogy állhatatosságát a Krisztus iránti szerelem táplálta, de ezt állítva messzire távolodnánk el az igazságtól. A favágó járatlan volt minden egyházi tanításban, és a hite is gyönge lábakon állott, de mérhetetlenül büszke volt a keze munkájára, a testénél magasabb, remekbe faragott keresztre. Úgy érezte: ez a legjobb, ami erejéből kitelik, és inkább a saját húsából faragott volna le, mint hogy ehhez a kereszthez hozzányúljon.

Aránytalanul súlyos terhet cipelve János fokozatosan elmaradt könnyebben mozgó társaitól, előbb csak néhány méternyire, aztán egy útkanyarra, végül a többiek eltűntek előle a hegyek kéklő karéjában. A favágó egyedül vonszolta magát tovább, elemózsiája már rég elfogyott, lába kisebesedett az ösvények kövein, esténként a holtak fáradtságával rejtőzködött el a bokrok között.

Szemét elkerülte az álom, szidalmazta magát, hogy miért nem hajítja el ezt a régi keresztet, miért cipeli tovább az ellenséges vidéken – a győzelmére gőgös pogány Hatalom élő céltáblájaként.

– Mi nékem ez a kereszt? – kérdezte magától –, hiszen még a templomba sem engedtek be, mert a módos hívek nem állták izzadt szagomat. És mi vár rám, ha elviszem Betlehemig? – és nem talált választ a saját kérdésére.

Reggelre mindig összegyűlt a csontjaiban annyi erő, hogy ha átkozódva is, feltápászkodjon és tovább emelje lábát a végtelen út hosszában.

Elmúlt a tavasz és a nyár, reggelenként már dér ült meg a levelek színén, mikor János végre leért a hegyekből. Váratlanul megpillantotta vele együtt indult, de messze előre sietett társait.

Az történt ugyanis, hogy egy hirtelen földrengés megbontotta az utat, mély és széles árok tátongott keresztben rajta, öble megtelt mérges kígyókkal és ölésre elszánt skorpiókkal, egy szempillantás alatt végeztek volna a közéjük zuhanó emberekkel.

A szakadék beláthatatlan messzeségbe húzódott, kikerülni lehetetlen volna. A bajt csak növelte, hogy ezen a kopár környéken sehol sem nőttek olyan fák, melyekből hidat lehetett volna ácsolni és átkelni rajta a túloldalra.

A zarándokok útjuk során már széltében-hosszában lefaragták a magukkal cipelt keresztet, a silány maradék már nem ívelte át a szakadékot, mikor megpróbálkoztak vele, lezuhant a mélybe.

János, ez az együgyű és semmirevaló favágó a közelükbe érve ujja hegyével megbökte kalapja zsíros karimáját, és a maga megőrzött keresztjét átvetette az árkon – elérte vele a túlsó partot. Kényelmesen átkelt, az alig megfaragott tölgy még sem reccsent alatta. A többi zarándok kérte, hogy segítsen rajtuk, ne hagyja őket szégyenben visszatérni, de a favágó csak a fejét rázta:

– Igenis, térjetek vissza és adjatok számot a bennetek bízóknak ígéreteitekről, melyeket az indulásnál tettetek a túlvilági üdvösségről és a földi jólétről. Lássák az emberek, hogy mi történt a kereszttel, melyet rátok bíztak, hogy veszett el forgácsról forgácsra! Kényelemből, gyávaságból, haszonlesésből! – mondta elég gőgösen, mert, mint említettük már, János messze volt minden tökéletességtől.

A túloldalon újra a vállára vette a keresztet, és megszaporázta a lépteit: Már esteledett, és új csodára számítva éjfélre Betlehembe akart érni.

A B.-gárda

Tervezet

Szigorúan bizalmas!

Csak a Magyar Gerinc Párt elnökségi tagjainak!

Küldi: a B. (Balhé) alosztály vezetője

Mint ismertes, a B. (Balhé) alosztály két évvel ezelőtt azzal a céllal alakult, hogy végrehajtsa mindazon akciókat, melyek a Magyar Gerinc Pártnak érdekében állnak, de kivitelüket a Párt hivatalosan és nyíltan nem vállalhatja el.

Áttekintve eddigi működésünket, jogos büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy jelentős eredményeket értünk el. Aktivistáink számtalan alkalommal hallattak magukról, részt vettünk szinte minden országos szintű jelentős rendezvényen.

Mégis, úgy gondolom, hogy a választási küzdelem közeledtével elérkezett az idő, hogy az eddig jórészt alkalmi és spontán tevékenységünket meghatározott szervezeti keretbe foglaljuk. Szükségesnek látszik egy, a szó minden értelmében ütőképes B. (Balhé) Gárda felállítása, ennek szervezési alapelveit kívánom most beterjeszteni.

A B. (Balhé) Gárda természetesen fedőnevet használna, én a „Siess Segíteni” megjelölést ajánlom, rövidítése az SS, számos európai országban rokonszenvet kelthet törekvéseink iránt. Játékos formában, „Süsü”-ként említve pedig sikerrel oszlatna el mindenféle fenntartást.

A Gárda tagjai főhivatásban látnák el feladatukat. Javadalmazásuk a mindenkori miniszteri fizetés negyven, a munkanélküli segély négyezer százalékát tenné ki. A szükséges anyagi eszközöket szokásos módon alapítványokból, bankok önkéntes felajánlásaiból lehetne előteremteni, esetleg a munkavállalók béréből vonhatnánk le további egy-két százalékot.

A felvételre jelentkezőkkel szemben véleményem szerint a következő elvárások támasztandók:

1. Szilárd gerincpárti meggyőződés, vagy, ami ezzel egyenértékű, minden meggyőződés hiánya. Korábbi pártállami múlt kellő megbánás esetén nem kizáró tényező. Volt karhatalmistákat tábornoki rangtól felfelé szívesen látunk.

2. Fizikai alkalmasság: száz-száztíz decibeles zaj előidézésére elegendő hangerő, megfelelő mimikai készség, lekicsinylő mozdulatok végrehajtására alkalmas, térdig érő karok.

3. Megfelelő rögtönzési képesség, melyet kiegészít hatásos jelszavak, mondókák ismerete és kellő színvonalú előadása. Ajánlott felvételi tételek: „Han-kuss, Han-kuss”, „Thürmer – Tűnj el!”, „MSZMP – Most Szarban Maradtok, Pajtás!” Illetve egy versike, Hirig Simon pártköltőnk alkotása:

– „Rúg a bakancs, vág a balta

Kend a cigányt, fel a falra!”

Felépítését tekintve, a Gárda több részlegre oszlana, alkalmazási területeinek megfelelően.

1. Vita alegység: Elsősorban a televízió által közvetített politikai vitaesteken kerülne bevetésre, fő feladatuk az ellenzéki szónokok megzavarása, jó esetben a szó beléjük fojtása. Gyorsan mozgó, lehetőleg gépkocsizó alakulatként kell megszervezni, hogy kellő időben átjuthassanak az egyik rendezvényről a másikra. Közvetlen alárendeltségükbe tartozna a levelező részleg, mely az újságok „Itt az olvasók beszélnek” – rovatait látná el megfelelő anyagokkal, a gerincpártiakat támogatásukról biztosítanák, az ellenzékieket megfenyegetnék, ez utóbbira minta: „Ütött az utolsó 168 órátok!”

2. Ellentüntető akciócsoport: benne antikommunista, antiliberális, antitaxis és a nemzetpusztító fogamzásgátló szerek elleni anti-antibébi tablettás kommandó. Speciális író és újságíró köpködő különítmények. Felszerelésük: bakancs, nemzetiszínű karszalag, darutoll, ennek hiányában kakastoll, némely esetben újságíráshoz használt töltőtoll.

Külön szolgáltatások: a) pártállamból itt maradt márvány emléktáblák és szobrok leöntése kátránnyal vagy vörös festékkel.

b) 00-ás jelzésű, ürülékbedobáló szolgálat. Jól képzett szakemberei képesek rá, hogy még a legszűkebb postaláda nyílásokon keresztül is bejuttassanak megfelelő mennyiségű és minőségű bélsárt. Referencia munka: Zwack Péter volt nagykövet várbeli lakása. Kilincsek bekenése ugyanott megrendelhető.

3. 1956-os Veteránelhárító részleg. 1956-os veteránokból szervezendő és kizárólag más pártok 1956-os veteránjai ellen vetendő be. Ez megszünteti a korábbi gyakorlatot, hogy: „ha te ütöd az én veteránomat, én ütöm a te veteránodat!”

4. Választási hirdetéseket feladó részleg – kialakítás alatt.

Végül egy biztonsági rendszabály: valamennyi B.-gárdistánkat el kellene látni szélsőjobboldali pártok tagági igazolványaival, így esetleges lebukásuknál nem a mi pártunkra hárulna a felelősség.

Betartás!

Werő-Wandál Vilmos

alosztályvezető

(A Kiadó megjegyzése: Kedves Moldova úr! Nagyon kérem, ne adjon tippeket!)

Miss Hungary

Kaiser Jenő, akit a magyar szórakoztatóiparban csak „Cesare” néven ismertek, elvállalta, hogy megrendezi a „Miss Hungary” szépségverseny egyik selejtezőjét. A jelentkezőket egy tájékozódó megbeszélésre behívatta magához, de alig egy órás tárgyalás után kiutasította a lányokat az irodából.

– Követelődznek ezek a zsibbadt luvnyák – mondta helyettesének, Zweck Gézának. – Képzeld, mit akartak?! Autóbuszjegyet és ingyen szódavizet a próbákra! Jó, hogy nem gyémánt kösöntyűt, vagy világkörüli utat léghajón!

– Én is beszéltem velük kint a folyosón. Azzal fenyegetődznek, hogy visszalépnek, ha nem kapják meg, amit kérnek.

– Tudod mit? Mondd meg nekik, hogy nincs szükségem rájuk. Jöhetnek az enyves hátamra szántani.

Zweck értetlenül nézett vissza a főnökére:

– Bocsáss meg, Cesare, de hogy akarsz megrendezni egy szépségversenyt nélkülük?

– Te azt hiszed, Géza, hogy ezek a nők számítanak valamit? Ez a sok kétlábú kirakat és lepedőakrobata! Egyedül a tálalás fontos: a szervezés, a propaganda. Akarod tudni, hogy ki lesz a következő Miss Hungary?

– Ki?

Kaiser eltöprengve nézett ki az utcára, aztán egy hirtelen mozdulattal kimutatott:

– Ő!

Zweck követte a tekintetét, de egy számbajöhető nőt sem látott az utcán hömpölygő tömegben.

– Kire gondolsz?

– Inkább mire. Arra a hirdetőoszlopra, ott velünk szemben.

Zweck töprengve ráncolta össze a homlokát:

– Ezt persze csak képletesen érted, Cesare, úgy gondolod, hogy bárki lehet szépségkirálynő Magyarországon.

– Nem, én éppen erre a hirdetőoszlopra gondolok. Miért is ne? Ez legalább nem kér autóbuszjegyet meg ingyen szódavizet. Nézz utána, hogy kié ez az oszlop és vedd meg tőle.

A hirdetőoszlopot leszerelték és behozták az irodába. Közelebbről nézve leverő képet mutatott: rajta maradt még néhány pártállami időkből származó plakát foszlánya, felhívások az országgyűlési választásokon való részvételre, a legfelső rétegben hajnövesztők és fogyasztószerek reklámjai, a szabadon maradt felületet pedig terjengő foltokban kikezdte a rozsda. Zweck gondterhelten vakarta meg a fejét:

– Nagyon le van robbanva.

Kaiser legyintett:

– Ez van. Olyan mint az egész ország.

– De hogy lesz ebből az oszlopból Miss Hungary?

– Miért? Szerintem jobb alakja van, mint a legtöbb kormánypárti képviselőnőnek. Csak meg kell találni a módját, hogy tudjuk eladni a közönségnek. Először is keressünk neki egy jó nevet. Van valamilyen ötleted?

Zweck kotorászott a papírjai között:

– Jelenleg a leggyakoribb család- és keresztnév Magyarországon a „Kovács” illetve a „Mária”.

– Kovács Mária? Ezzel a névvel ma legfeljebb takarítónő lehet valaki. – Kaiser eltöprengett. – Legyen, mondjuk Tímea, családnévnek pedig vegyünk egy igazi történelmi nevet. Mondj néhányat.

– Hunn, kún, besenyő. Etelközi – ez mostanában divatos.

– Etelközy Tímea, mint Miss Hungary? Nem rossz, de még kellene bele egy csavar.

– Mire gondolsz, Cesare?

– Azt kellene éreztetni, hogy Tímea külföldre szakadt magyar szülőktől származik – most épp hazalátogat véletlenül, és annyira felkeltette a figyelmét a mi versenyünk, hogy ő is benevezett. Ez a trükk már többször bevált. Tegyünk be a nevébe egy W-betűt.

– És ha megkérdezik, hogy mit jelent?

– Akkor azt mondjuk, hogy a „Washington” rövidítése. Szóval a név: Etelközy W. Tímea, elkezdheted a komolyabb munkát.

Zweck több formatervezőt is felkért, hogy segítsenek kialakítani a jövendő Miss Hungary külsejét. A megbízást Fenci Egon Xavér tervezete nyerte el. A művész Mona Lisa arcát festette volna fel a hirdetőoszlopra, Brigitte Bardot vállait és Marlene Dietrich lábait, a testet pedig Nyugat-Európa politikai térképéből szabott ruhába bújtatta volna.

Kaiser pénze hamarosan elfogyott, szponzorokat keresett. Egy egészségügyi cikkeket gyártó cég beszállt volna bizonyos összeggel, ha Tímea propagálta volna új, higiénikus betétjüket, de a hirdetőoszlopon nem találtak a célnak megfelelő rést.

Kaiser állami támogatásban reménykedve jelentkezett az Országos Szórakoztatóipari Központnál Pálpusztay igazgató, aki csak nemrégiben került a Központ élére – előzőleg az Ecetgyár keserűsó részlegén dolgozott – elégedetlen volt a tervezettel:

– Lássa be, Kaiser úr, hogy egy olyan nemzeti jelképet, mint Etelközy W. Tímea, nem lehet nyugati kultúrmocsokba öltöztetni. Ha itthon győz, a „Misa World”-versenyen az egész világ előtt képviseli majd az országot. Csak abban az esetben támogathatjuk a vállalkozást, ha nemzeti tervezőnk, Fischer-Fuser Willibald veszi a kezébe az ügyet.

– De hát ő eredetileg kulcskarika-tervező!

– Ha azt rábízhattuk, hogy a Balaton körvonalait szabja át a Csodaszarvas formájára, akkor ezt is meg tudja oldani majd. Nos, hogy dönt?

Kaiser kelletlenül, de elfogadta az ajánlatot. Fischer-Fuser a hirdetőoszlopra toronyalakú fejet tervezett, a szájat egy muskátlis ablak alkotta, ha a jövendő Miss Hungary kinyitotta a zsalugátereit, galambok szálltak ki rajta és harangszó csendült fel. Lábát stilizált talajgyökerekkel helyettesítette. Ruháját címerpajzsok és szűzdohánylevelek kombinációjából alakította ki.

A Fischer-Fuser főtervező által irányított eszmei munkaközösség állította össze annak a magnótekercsnek az anyagát is, mellyel Etelközy W. Tímeának szerepelnie kellett a kötelező intelligencia vizsgán. A szöveget különféle kormánypárti híradóműsorok és magazinok részleteiből válogatták össze, a munka során néhány apróbb hiba is becsúszott, összetévesztették Rimbaud-t Rambóval, a rendszervitát a Szervita-renddel, Gizikéről és a gőzekéről már nem is beszélve.

A szépségverseny selejtezője előtt kétmillió példányban jelent meg egy kormánypárti lap Tímeát támogató különszáma. Bár a kiadványt ingyen osztogatták, sokan így is drágának találták és tüntetést rendeztek a Parlament előtt.

A hirdetőoszlop fölényes biztonsággal nyerte a versenyt. Mind gyakrabban tűnt fel a képernyőn, többnyire egy válófélben levő nagyvállalkozó társaságában mutatkozott. Mint hallani, komoly a dolog.

Az új konzul

Az államtanács ülése már órák óta tartott, Caligula, a császár, fáradtan és ingerülten dőlt hátra bíbor színű kerevetén:

– Elég volt, ne húzzuk tovább az időt! Georgius Sapiens, a régi konzul nem maradhat meg a helyén. Az istenek valóban rendkívüli képességekkel áldották meg, szívesen fogadtuk tanácsait, de most aláírta azt a paszkvillust, melyet ellenségeink a szemérmetlen liberálisok és rút júdeaiak terjesztenek – hatalmunk ellen lázítva a római népet. Georgius Sapiensnek mennie kell és döntsük el végre, ki legyen az új konzul. Hallgatom ajánlásotokat.

A tanácsadók tehetetlenül tárták szét a karjukat:

– Nem tudunk mit mondani, ó Isteni Fenség, az összes számba jöhető személy már régen foglalt. Fenséged összes rokona, volt iskolatársa, barátja, pártfogoltja, de még az egykori bilihordozója is fontos állami állást tölt be. Absolutus Nullus, a testőrség élén áll, Cinicus Krachus pedig a pénzügyeket irányítja.

– Márpedig Róma nem maradhat konzul nélkül!

Hirtelen nyihogás és patadobogás hallatszott, a császár kedvenc lova, Csiga közeledett. Csigát fiatalabb korában a római lóversenyeken futatták különösebb sikerek nélkül, közepes nyeretlen kétévesnek számított. Valószínűleg egy városszéli virsligyárban végezte volna, de a Tiberius halála után kialakuló hatalmi harcban Csiga jó érzékkel Caligulához csatlakozott, ott volt a Szent Hegyen felállított koronázó sátorban, és ezzel bekerül az új elitbe. A császár minden módon kényeztette az állatot; egyetlen díjugrató versenyen elért bronzérmét elismerte ügyvédi diplomának, így a ló doktori címet használhatott, kinevezte a Zabelosztó Központ igazgatójának. Most is szeretettel nyújtott Csiga felé egy marék keleti édességet, miközben a sörényét simogatta, egy hirtelen ötlete támadt:

– Mit szólnátok, ha Csigát neveznénk ki konzulnak?

– Egy lovat?!

– Hát, ami azt illeti, a másik konzulunk, Ludovicus Historicus sem valami lángész: száz viasztáblát írt már tele és valamennyit vesztes csatáinkról. Csigának egyébként is történelmi érdemei vannak, majdnem kilőtték alólam a párthus állam ellen vívott csatában. Ő biztos nem ír majd alá felforgató paszkvillusokat, mint Georgius Sapiens tette – már csak azért sem, mert nem tud írni. Szerintem jó lóra teszünk, de hallgatom véleményeteket.

Az államtanácsban összegyűlt atyák nem a hathúszas quadrigával érkeztek Rómába, tudták, hogy Caligula nem érvelést, hanem jóváhagyást vár tőlük, és akaratát mindenképpen keresztülviszi a Fórumon – ezért inkább úgy tettek, mintha lelkesednének. Másnap a Colosseum kapuján egy császári rendelet hirdette az új konzul kinevezését.

Az udvari mágusok igyekeztek elfogadhatóvá tenni Csiga külsejét. Sörényét patrícius mintára rövidre nyírták és előre fésülték. Egy szemüveget is feltettek az orrára, hogy megjelenésének némi értelmiségi színezetet adjanak – ez a lovat a leghatározottabban zavarta, abrakolásnál folyton a zabostarisznya mellé harapott. Hatalmas nemi szervét egy római népi motívumokkal díszített bőrtokba rakták, patáját kamásni takarta, de olyan ügyetlenül, hogy minden mozdulatánál kilátszott a lóláb.

A mágusok minden erőfeszítése ellenére a mén mégis magával hozta az istállók bűzét és szokásait. Csiga, miközben szűzbeszédét nyihogta a szenátusban, váratlanul sárgászöld gombócokat potyogtatott a márványpadlóra. A plebejusok felháborodtak és rendreutasítást követeltek, de Liber (korábban Lieber), a szenátus elölülője Csiga méni tevékenységének szerves részeként értékelte a történteket.

Ezt a sajnálatos epizódot leszámítva, az új konzul semmiben sem rítt ki az államtanács tagjai közül. Ha felmutatták neki a zabostarisznyát, megértette, hogy a többséggel kell szavaznia, lelkes patadobogással köszöntötte a szólásra emelkedő Caligulát és gúnyosan nyihogott az ellenzék javaslatain.

Csiga még versenyló korából megőrzött bizonyos népszerűséget, főleg azok körében, akik rengeteg pénzt nyertek azzal, hogy nem fogadtak rá. Reggelenként, mikor a mén testedzésképpen körülügette a várost, az elégedetlenkedő polgárok gyakran megállították és elmondták neki bajaikat.

Csiga illetékes helyeken el is nyihogta a kliensek panaszait, nehezen leírható megdöbbenést keltve ezzel a Fórumon. Az összegyűlt atyák azt javasolták Caligulának, hogy szigorúan büntessék meg a lovat felforgató magatartásáért, de a császár leintette őket.

– Valaki úgyis elmondja majd ezeket a dolgokat, és akkor már inkább Csiga tegye, mint valamelyik ellenségünk. Ha nekünk hasznos lesz a felszólalása, akkor elvállaljuk magunkénak, ha kárt okozna, akkor pedig kijelenthetjük, hogy nem mi mondtuk.

Csiga így háborítatlanul folytathatta a tevékenységét, újabb és újabb beterjesztésekkel élt. Követelte, hogy a régi császár, Tiberius egykori híveit zárják ki a szenátusból és a róla elnevezett Tiberis folyót is kereszteljék át. Javasolta, hogy Brutust, Caesar gyilkosát, halála után is idézzék független bíróság elé. Ő vezette azt a tüntetést is, melyet a római cigányok elszaporodása ellen szerveztek, a fogai között egy „Róma roma lesz?!” feliratú táblát vitt. Kibontakozó népszerűségét az sem árnyékolta be, hogy beszédei során összekeverte a lictort a lectorral, a lectort pedig Hectorral.

Sikereitől Csiga vérszemet kapott és mint oly sok politikus elődje, ő is végzetes hibát követett el. Bele akart szólni az államvezetés egyetlen igazán fontos feladatába: a Tiberius-hívektől elkobzott javak és tisztségek elosztásába. Összejátszásokat, egyéni haszonszerzést emlegetett, és követelte a neki és a híveinek kijáró részt. Ezt már Caligula is megsokallta, és berendelte magához a konzult:

– Úgy látom, te átestél a saját túlsó oldaladra, Csiga, rangodhoz képest túl sokat pofázol – és hülyeségeket. Én neveztelek ki konzulnak, vedd tudomásul, hogy ezennel leváltalak.

Csiga próbálta menteni a helyzetet:

– Ne hamarkodd el a döntésedet, ó Isteni Felség! Nem találsz más lovat helyettem!

Caligula felbőszült az ellentmondástól:

– Ha nincs ló, jó a szamár is – az pedig akad bőven Rómában. Virslit csináltatok belőled, és rabszolgákkal etetlek meg – kiáltotta fokozódó dühében.

– Ezt ni! – mondta a ló, és bőrtokba rejtett hatalmas nemi szervére mutatott. Egy lendületes ugrással eliramodott, a császári testőrség bottal üthette a nyomát. Caligula gondterhelten nézett maga elé:

– Megint nincs konzulunk, szerencsére itt van a derék, ifjú Néró, majd ő betölti ezt a tisztséget.

Csiga hamarosan hallatott magáról. Nyíltan fellázadt a császár hatalma ellen, azzal fenyegetődzött, hogy tízezer igáslovat mozgósít majd, az élükön ügetve a szenátus elé vonul, elfoglalja Rómát és Caligula hátán trappol majd a győzelmi menetben. Hordája mindinkább megközelítette a hét dombra épült várost, útközben csapatostul csatlakoztak hozzá az elégedetlenkedők.

– Jobb lesz, ha Isteni Felséged mihamarabb elbúvik előlük leginkább bebiztosított erősségünkbe, a márványistállóba – ajánlották a tanácsadók.

– Igen, ez a tanulság – mondta Caligula elgondolkodva. – Ha a lovakat beengedjük a Fórumra, előbb-utóbb magunk szorulunk az istállóba.

A billog

Noch József vállalkozó, a „Technoch” vállalat tulajdonosa, az ismert nemzeti tőkés üzleti körútja sorág ellátogatott egy vidéki szövetkezetbe. Átsétálva a raktáron, szeme megakadt egy porral belepett kis gépen:

– Mi ez az ócskaság?

– Billogkészítő. Régen kis fémlapokat nyomtunk vele, melyeket a szarvasmarhák fülébe akasztottak. Ezzel jelölték, hogy az állat kinek a tulajdonába tartozik. Most már nincs szükségünk rá, leselejtezzük, aztán megy a kohóba.

Noch hosszan tűnődött:

– Adjátok nekem ezt a vackot. Az unokám szeret barkácsolni, szívesen eljátszana vele.

Noch különös óvatossággal rakatta fel a gépet egy teherautóra, hazaérve azonnal összehívta a vállalat vezérkarát:

– Vége a csődveszélynek, uraim! Kezünkben az évszázad nagy üzlete, vagy hogy a végtagoknál maradjunk: megfogtuk az Isten lábát!

– Valamilyen exportszállítás, vagy import?

– Egyik sem. Billogot fogunk gyártani.

A beosztottak többségének fogalma sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó, lelkesen bólogattak, csak az egyik helyettes, egykori gazdafia nézett fel értetlenül:

– Billogot most? Mikor, az egész országban egyre kevesebb szarvasmarhát tartanak?!

– Ki mondta, hogy mi a billogot szarvasmarháknak szánjuk majd?

– Hanem kinek?

– Természetesen embereknek. Összeszedtem nektek egy csomó újságcikket. Ez itt arról ír, hogy törvénytelen a személyi szám használata, ez arról, hogy baj van az új egészségügyi lapokkal, de nem megy a fegyverviselési engedélyek megújítása sem. Az egész állami nyilvántartási rendszer minden eresztékében recseg-ropog. Egy új egységes és mindenre kiterjedő megoldásra van szükség – és erre szolgálna a billog.

– Csak nem arra gondol, elnök úr…

– De igen! Felírnánk egy kis fémlapra az állampolgár legfontosabb személyi adatait: a nevét, a születési évét, a vércsoportját – esetleg a házasságkötés időpontját is, mert így a jegygyűrűt is helyettesítené. Az állampolgárok ezt a fémlapot a fülcimpájukon viselnék, így biztos nem veszítenék el, mint a személyi igazolványukat szokták.

A beosztottak nehezen ocsúdtak fel megdöbbenésükből:

– Feltételezi, elnök úr, hogy az emberek szó nélkül tudomásul veszik, hogy megbélyegzik, a szarvasmarhákkal egy szintre helyezik őket?!

Szerintem ez ellen legföljebb a szarvasmarhák tiltakozhatnak, mert rájuk nézve sértő. Egyébként hoztak már ennél megalázóbb rendeleteket is Magyarországon és minden ellenkezés nélkül sikerült keresztülvinni. Arra persze vigyázni kell, hogy ne ingereljük feleslegesen az embereket. Ami a legfontosabb: a billogot nemzetiszínű keretbe kell foglalni, mert mint jól tudjuk: a magyar embernek szántani lehet a hátán, csak az eke piros-fehér-zöld legyen.

– És milyen márkanevet használnánk?

– Több ötletem is van: a férfiasabb hangzású „Fülöp”, a nőiesebb „Fülemüle”, a 14 éven aluliaknak pedig a játékos „Füllents”.

Egyes beosztottak kevésnek tartották a vállalat erejét egy ilyen nagyszabású akcióhoz, de Noch visszautasította az aggodalmaskodó hangokat:

– Nem leszünk egyedül. Néhány jelentős társadalmi csoport eleve természetes szövetségesünknek számít. Például a billog alapanyagát szállító alumíniumipar – nekik nincs más esélyük rajtunk kívül. De ezt bízzátok rám, a jó ügy érdekében a legaljasabb, legmocskosabb eszközöktől sem fogok visszariadni.

Másnap Noch felkereste Baksis Ernő gerincpárti képviselőt és felajánlotta neki, hogy beveszi társnak a billoggyártásra szerveződő vállalatba. Baksis betétként három üteg hajóágyút vitt be, melyet a korpádi szovjet laktanya felszámolásánál vásárolt kéz alatt – ócskavas árban. A társasági szerződésben a hajóágyúkat mint fülcimpalyukasztó segédeszközöket tüntették fel. Noch és Baksis már közösen dolgozták ki a további terveket.

– El kellene érni, hogy a Parlament a napirendjére tűzze a billog országos és kötelező bevezetésének ügyét – mondta Noch.

– Ehhez előbb magunk mellé kell állítanunk a kormányzatot. A vezetés nagyra értékelné, ha tennél egy komolyabb összegű felajánlást, például a „Nemzeti Gerincvizsgáló Alap” és a „Krisztus Koporsójának Őrei” nevezetű lovagrend javára. Továbbá fedezhetnéd néhány miniszterünk dél-afrikai utazásának költségeit, hogy a helyszínen tanulmányozhassák a néger törzsek fül- és orrdíszeinek viselési technikáját.

Noch felsóhajtott:

– Mindegy, majd beépítjük a billog árába.

A parlamenti vita éles összecsapásokat hozott. Egy jobboldali képviselő azt javasolta, hogy a pártállam haszonélvezői ne juthassanak hozzá a nemzeti jelképhez: a piros-fehér-zöld billoghoz, hanem megkülönböztetésül vörös billogot viseljenek – az orrukban. Egy hang közbekiáltott:

– Bordót a zsidóknak!

Az ellenzék soraiból többen is megtámadták a beterjesztést, a billogot Káin bélyegének nevezték – ennek ellenére a javaslat döntő többséget kapott a képviselőházban. Fellebbezés folytán az Alkotmánybíróság elé került, a taláros bírák elutasították a törvénytervezetet. A beterjesztők nem jöttek zavarba, átdolgozták a szöveget, az új megfogalmazás szerint nem a billogot tennék a fülbe, hanem a fület a billogra – ez a javaslat már keresztülment a magas fórumon.

Noch József számára csak most kezdődött el az igazi küzdelem, meg kellett szereznie a tízmillió darabra szóló állami megrendelést. Tudomására jutott, hogy a vetélytársak is be akarnak törni a billogpiacra, már el is készítették a maguk mintadarabjait, melyek jóval olcsóbbak, mint a Technoch gyártmányai.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Noch csodálkozva Baksistól. – Hiszen mi lopjuk a billogok anyagát!

– Úgy, hogy ők a kész billogokat lopják valahonnan. Sajnos, most már neked kell lépned, Józsi bácsi. Beszélj Bombaváry Elemérrel, a nemzetbiztonsági főigazgatóval, mostanában ő az erős ember, mindenben az övé az utolsó szó.

Noch kihallgatást kért Bombavárytól, felajánlotta, hogy a billogok egy részét ingyen bocsátanák rendelkezésre; nem fizetnének érte a száznegyvenedik évüket betöltött nyugdíjasok, a húsznál több gyereket nevelő anyák és a nemzetbiztonsági főigazgatók. Bombaváry udvariasan, de határozottan elutasította az ajánlatot. Noch már majdnem feladta a harcot, mikor egy hirtelen ötlet villant az agyába.

– Munkatársaimmal egy újítást dolgoztunk ki, mely azt hiszem érdekelni fogja önt – nemzetbiztonsági szempontból.

– Miről van szó?

– A billogba beszerelnénk egy miniatűr készüléket, mely felfogná az agyból kiáradó bioelektromos hullámokat, továbbítaná egy központi számítógépbe és így ellenőrizni tudnánk minden állampolgár gondolatait. A készüléket arra is fel lehetne használni, hogy befolyásolhassuk az állampolgárok gondolatait – nemzetbiztonsági szempontból helyes irányba.

– Nagyszerű, az önök ajánlatát támogatom.

Az első billogot maga a miniszterelnök nyomta le, a gépet aztán múzeumba vitték. A billogok sorozatgyártása ezzel elkezdődött, viselése az ön számára is kötelező lesz – talán már holnaptól…

Az űrhajós

Még az 1980-as évek legvégén, Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia egy közös űrhajót bocsátottak fel „MIZÉRIA-I” elnevezéssel. A vállalkozásban részt vevő országok egy-egy főt jelöltek a személyzetbe, mi Nyúl Dezső kiképzett űrhajóst küldtük, a csehszlovákok Franyó Poschpisilt, a lengyelek Leszek Mátóst.

A „MIZÉRIA-I” küldetése egyéves időtartamra szólt, fontos tudományos és gazdasági célokat szolgált. Az úttal kapcsolatos eseményeket mindmáig szigorú titoktartás övezi, nekünk azonban fáradságos utánjárás és komoly anyagi áldozatok árán sikerült megszereznünk Nyúl Dezső fedélzeti naplóját. A szöveget csak mi közöljük – kizárólagos joggal.

„X-1 nap (az űrhajós az indulást megelőző napot jelölte így): Kilátogatott hozzánk BAJKONUR II-Kelenföldre Kádár elvtárs. Mikor elbúcsúzott tőlem, meghatottan mondta: hosszú időre megy el, Nyúl elvtárs, de vigasztalja az a tudat, hogy itt lent nem áll meg az élet. Mikor visszatér, már nem azt a szocializmust találja meg, melyett itthagyott. Vajon mire gondolt?!

X nap: Végre elindultunk. A hajtómű kifogástalanul működött, igaz mindhárman derekasan tapostuk a pedált, amíg elértük a harmadik kozmikus sebességet.

X+1 nap: Rátérve a földkörüli pályára, kipakoltuk a holminkat. Kiderült, hogy mindegyikünk hozott magával olyan tárgyakat, melyek nem szerepeltek a felszerelési listán. Leszek néhány vég pamutbársonyt és „Mozset bity” nevezetű lengyel kölnit, Franyó tornacipőket és összecsukható esernyőket, én néhány rúd téliszalámit és barackpálinkát. Egymás között cserélgetünk.

X+7 nap: Beszéltem a feleségemmel az űrhajó fedélzetéről. Elég bonyolult volt létrehozni az összeköttetést; az űrből a Ferenc központig simán ment, de az otthoni számunkat nehezen tudták kapcsolni, mert a telefonikrünk Lajosmizsével társalgott és nem volt hajlandó befejezni. A feleségem lelkendezve újságolta, hogy soron kívül kaptunk egy Zsiguli-kiutalást.

X+18 nap: Az előzetes tervek szerint űrsétát hajtottunk végre, a magasba szökött árakat és béreket kellett megfognunk. A béreket sikerült.

X+19 nap: A földi központból értesítést küldtek, hogy az űrséta nyugati útnak számított, három évig nem kaphatok újabb „ablak”-ot.

X+50 nap: Itt az űrhajóban egyre gyorsabban forognak az áruk, már kétszer volt birtokomban a pamutbársony és háromszor az esernyő. A földi központ hallgatólagosan jóváhagyja ezt a tevékenységet, sőt a gazdasági felélénkülés biztató jelének tekinti.

X+61 nap: A kereskedelmi forgalom némileg csökkent, mert a barackpálinkát megittuk.

X+124 nap: A „Mozset bity” kölnit is megittuk, ennek következtében az űrhajó letért eredeti röppályájáról, de hamarosan sikerült visszaállítani.

X+132 nap: A pamutbársonyt is megittuk. Folyékony héliumban feloldva nem is olyan rossz.

X+206 nap: Megint sikerült beszélnem a feleségemmel – mivel a fedélzeti rádió elemei kimerültek, egy Sokol zsebrádión jött be a hívás. Otthon nagy a drágaság, a feleségem kért, hogy próbáljam meg eladni a Zsiguli-kiutalást. Leszek hajlandónak látszik átvenni, de nem készpénzben fizetne, hanem egy Polski Fiat kiutalást adna érte. Szavaiból úgy veszem ki, hogy nem szándékozik végleg megtartani. Tovább cseréli Franyóval egy Skodára.

X+211 nap: Megrendítő élményben volt részünk. Láttuk a szovjet „SZICSÁSZ 10001”-űrhajót – tizenöt méter hosszú őszes-vörös szakáll lebegett utána. Először azt hittük, hogy egy újfajta kormányzási rendszert vezettek be, de kiderült: az űrhajós szakálla nőtt meg annyira, hogy már nem fért el a kabinban. Beszéltünk néhány szót: eredetileg két hétre küldték fel, de egyelőre nem tudják levinni. Most valamilyen nagyméretű légycsapóval kísérleteznek. Kéri, hogy adjuk át üdvözletét útbaindítójának, Hruscsovnak, reméli jól van. Megnyugtattuk.

X+350 nap: Az előzetes tervek szerint közeleg a visszatérés időpontja. Felhívtam a Belügyminisztériumot, Horváth István belügyminisztert kerestem, egy hang jelentkezett a hívott számon, azt mondta, hogy ő is Horváth ugyan, de nem István, hanem Balázs. Szerintem csak hülyéskedik. Ugyanaz a hang.

X+400 nap: Itt fenn az űrhajóban egyre nagyobb a feszültség, gyakran veszekszünk. Franyó áttekerte a rádió keresőjét Prágáról Pozsonyra, és maga felé akarja fordítani a fedélzeti vízcsapot is „C” állásba – ami azt jelenti, hogy csak ő ihatna belőle. Egy nagy „F”-et!

X+513 nap: Értesítést kaptunk, hogy privatizáltak minket, egy fogyókúrás tablettákat árusító nemzetközi cég, az Interminusssz vette meg az űrhajót. Állítólag három színes kavicsot adtak érte, én nem hiszem; sok volna.

X+521 nap: Az Interminusssz megbízásából egy reklám bemutatót tartottunk, azt kellett bebizonyítani, hogy a tabletták a legszigorúbb étrend esetén is kifejtik a hatásukat. Fejenként négy doboz babkonzervet ettünk meg, a képződő gázoktól szorosan záródó gumi alsónadrágunk felfúvódott, és felszálltunk a kabin mennyezetére. A gázokat később hegesztéshez használtuk fel.

X+555 nap: Megszűntették a kiküldetési pótlékunkat, és a telefont is csak a saját költségünkre használhatjuk. Sztrájkba léptünk, kiraktunk egy táblát: „Kozmikus árakhoz komikus bért?!”

X+565 nap: Végre egy jó hír. A Sokol rádióban azt hallottam, hogy a Közös Piac megígérte: minket hármunkat lehoznak az űrből. Kíváncsi vagyok.

X+600 nap: Egyre több ismert magyar politikus lebeg az űrhajónk körül. Még lenn a Földön elérték a teljes súlytalanság állapotát.

X+605 nap: Elhatároztuk, hogy önkényesen visszatérünk. Szerencsére Franyó összecsukható esernyőjét még nem ittuk meg, így a leszállásnál fel lehet használni fékezőernyőnek.

X+608 nap: A Bajkonur II-Kelenföld űrrepülőtér helyén időközben egy szexáruház, a „Didiszkont” épült. Én pont egy nagy kád vágyakat fokozó kenőcsbe estem. Feleségem meg volt lepve.

X+620 nap: Megkaptam az ilyenkor szokásos „Magyar Népköztársaság Hőse” kitüntetést. A változásokra való tekintettel a feliratról levakartak néhány betűt, így a „Magyar Köztársaság Őse” szöveg maradt.

X+640 nap: Behívattak a minisztériumba, és további terveimről tárgyaltunk. Megkérdezték, mihez értek, mikor említettem, hogy tudok beszélni a levegőbe, felajánlottak egy kormányszóvivői állást. Én inkább a repülésnél kívántam maradni, és nem értem be annyival, hogy a szóvivők gyakran repülnek. Közölték, hogy jövőre elindítanak egy űrhajót, mely azonban nem a levegőben, hanem mélyen a föld alatt fog közlekedni. A neve „Életszínvonal” lesz. Számítanak a szolgálataimra.

Y nap: (Nyúl Dezső az új űrhajó startjának időpontját jelezte így) Az „Életszínvonal” elindult lefelé, egyre zuhanunk. Csodálatos látványban van részünk: messze felettünk ott ragyog a bányabéka feneke.”

A bal oroszlán

A keselyű

…És Prométheuszt, a titánt Zeusz kiláncoltatta egy világvégi sziklához, mert ellopta a tüzet és az embereknek adta. Az istenek atyja nem érte be ezzel a büntetéssel, egy keselyűt küldött, mely naponta kitépte Prométheusz újra serkenő máját…

*

Első nap a keselyű pontosan déli 12-kor érkezett, kiterjesztett szárnyai már messziről látszottak a tenger felett. Csőrével lecsapott a titán testére, és kivágta a máját. A művelet után a keselyű gondosan fertőtlenítette a csőrét, majd bukfencet vetett előre, és ennek nyomán emberi formát öltött: alacsony, kövérkés, kissé kopaszodó, gondosan öltözött férfi volt. Barátságos mosollyal tárta szét a karját:

– Ezzel túl is volnánk a dolog hivatalos részén. Remélem, nem haragszik rám, Prométheusz úr, tudnia kell, hogy én csak a kötelességemet teljesítem. Nem azért mondom, de kifoghatta volna Héjja kollégámat is, akkor láthatná a különbséget: ő egy sintér, nem tudja megkülönböztetni a májat a léptől. Pedig a differencia óriási, én azt szoktam mondani: a máj áll, a lép lép…

Prométheusz, aki elunta magát a sziklatető magányában, érdeklődéssel hallgatta a keselyű fecsegését.

– Remélem, a továbbiakban is a teljes korrektség szintjén tudunk majd együtt dolgozni. Egyébként őszinte híve és nagy tisztelője vagyok.

– Igazán lekötelezne, ha nem volnék amúgy is leláncolva.

– Haha, ez nagyon szellemes, egy igazi Prométheusz féle poén. Azt viszont meg kell mondanom: nem értettem egyet magával, mikor ellopta a tüzet és odaadta az embereknek. Én a munkakörömből kifolyólag elég jól ismerem az embereket, és tanúsíthatom, hogy rengeteg köztük a rosszmájú, undor fog el, mikor hozzájuk kell nyúlnom. Nagyon örültem, Prométheusz úr, a viszontlátásra.

Egy bukfencet vetett hátrafelé, ezzel újra keselyűvé változott, szárnyával búcsút intett és eltűnt a zöld víztükör fölött.

Prométheusz egy pillanatig sem tudott nyugodni a felszakított belsőjét égető fájdalomtól, és másnap már tizenegy órakor elkezdett félni a rá váró új megpróbáltatástól. Mikor a Nap merőlegesen tűzött és körben az eltűnő árnyékok is jelezték, hogy az idő délre jár, behunyta a szemét, úgy várta a csőr vad csapását, de már egy óra is elmúlt, mikor a keselyű megjelent.

– Rémes ez a szervezetlenség – mondta a keselyű, miután kivágta Prométheusz máját és újra emberi alakot öltött –, azt hittem, hülyét kapok, mire kitöltötték a kiküldetési rendelvényemet. Kértem helyi érzéstelenítő szereket is, ehelyett kőport akartak adni! És hiába mondom, hogy így nem lehet dolgozni, elveszítjük az ügyfelek bizalmát az ilyen linkségekkel.

A keselyű lemondóan legyintett:

– De jobb, ha befogom a csőrömet, így is szálka vagyok a fölötteseim szemében, úgy is hívnak, hogy a „pofázós Keselyű” meg a „keserű Keselyű”, és minden prémiumnál kimaradok.

– Őszintén sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okozok.

– Én viszont, meg kell hogy mondjam, sokszor irigylem magát, Prométheusz úr. Mert mi baja van? Álldogál itt a jó tengeri levegőn, semmi strapa és semmi felelősség.

– Esetleg szó lehetne arról, hogy cseréljünk?

– Megbánná, csak annyit mondok, hogy nagyon megbánná. Most hallottam egy viccet, magának biztos tetszik majd. Tudja, honnan származik a titánok neve? Zeusz leküldte őket az alvilág fejedelméhez: ti tán tudtok valamit kezdeni velük. Mit szól hozzá?

– Nagyon szellemes, csak egy kicsit régi, még az Ős Káoszban hallottam.

– Sajnos mostanában nem születnek új viccek. A viszontlátásra.

A legközelebbi alkalommal már csak délután fél hat felé érkezett meg a keselyű, még a tenger fölött lebegve előreszólt:

– Egy kicsit elkéstem. Láthatnánk a májacskát?! – A szokásos műtét után a keselyű megint visszamaradt beszélgetni, leült a szikla szélére:

– Gondolom, sokat unatkozik, Prométheusz úr.

– Igen, meglehetősen egyedül vagyok.

– Ha van kedve játszani valamit, én szívesen beszállok, csak olyat válasszunk, amit én is ismerek, lehetőleg madártárgyút, például csip-csip-csókát. Közben eldiskurálunk.

– Készséggel – nyújtotta ki elgémberedett kezét a titán.

– Azt mondják, csúnya madár az, amelyik a saját fészkébe piszkít, de magunk között szólva, nekem sok minden nem tetszik ebben a Zeusz-rendszerben. Ki merem jelenteni, hogy sok dologban azonosan gondolkodom Önnel, még azt is megkockáztatom, hogy semmi különbség nincs a felfogásunk között, legfeljebb annyi, hogy a máj két különböző oldalán állunk.

– De hát bocsásson meg, mégis én vagyok leláncolva egy világvégi sziklához és Ön vágja ki a májamat naponta.

– Maga nagyon szubjektíven fogja fel a dolgokat, Prométheusz úr, nem tudja, mennyi kellemetlenséget kell kiállnom nap mint nap.

– Bocsásson meg, nem akartam megbántani.

– Rég leszoktam arról, hogy köszönetet várjak, de őszintén szólva, magától több megértésre számítottam.

– Valamit nem értek: ha Önnek ilyen a meggyőződése, miért választotta éppen ezt a szakmát?

– Én eredetileg galambképzőt végeztem, de esti tagozaton, és azzal a diplomával csak ide vettek fel. Ráadásul természetem szerint vegetáriánus vagyok, nem kívánom senkinek, amit nekem nyelnem kell itt! Viszontlátásra, lehet, hogy holnap kések egy kicsit.

Másnap a keselyű egyáltalán nem jelentkezett, harmadnap is csak alkonyatkor futott be. A magányos Prométheusz megörült az érkezésének:

– Merre járt, Keselyű úr?

A keselyű bizalmasan csippentett a szemével:

– Csak magának árulom el, Prométheusz úr: egy összmadár-gyűlésen felszedtem egy nagyon szexis hollónőt, gyönyörű ébenszínű tolla van, ennyire fekete holló ritka, mint a fehér holló – a keselyű hahotázott –, csak ne járjak úgy, mint az egyszeri madár, aki a farka után futott és elveszítette a fejét. Volna egy kérésem, Prométheusz úr.

– Parancsoljon.

– Most egy pár napig nem jönnék, ugyanis a hölgy férje elrepült kiszállásra, valami angol költővel találkozik, bár őszintén szólva, csak annyit tud mondani, hogy „soha már!” Szeretnénk kihasználni az alkalmat – méltóztatik engem érteni bizonyos tekintetben?! Itthagynék egy kést és Ön maga vágná ki a saját máját, gondolom, már elleste a technikát tőlem, nincs benne semmi ördöngösség. Ugye megteszi a barátságunk kedvéért?

A keselyű csak egy hét múlva tűnt fel újból, máskor kifogástalanul tiszta fehér ingnyakán egy rúzsfolt látszott, cinkosan rákacsintott Prométheuszra:

– Most már el lehet mondani rólam, hogy jómadár vagyok, ugye?!

Elmesélte légyottjuk történetét, Prométheusz érdeklődve hallgatta, egyes különösen pikáns részletekre többször is rákérdezett. Ettől fogva részese volt a keselyű minden kalandjának, és a maga módján beszállt a madár illegális üzleteléseibe is.

A keselyű nagy mennyiségű Thrákiából becsempészett madáreledelt rakott le a szikla mélyedésébe, a titán vigyázott rá, amíg néhány szarka érte jött. A madár azzal honorálta a titán szolgálatait, hogy többé nem nyúlt Prométheusz májához, hogy lefedezze magát, lómájat vásárolt egy mészárszékben, és ellenőrzésnél azt mutatta fel a főnökeinek.

Évek teltek el így, egyik nap a keselyű aggódó csőrrel jelent meg a sziklán:

– Baj van, kedves Prométheusz úr, inog a Zeusz-rendszer. Lázad az alvilág és Héraklész is elkezdte a leszámolást, megölte többek között a nemeai oroszlánt és a lernéi hidrát is – ezt el is égette, szénhidrát csinált belőle. Én mindenesetre megváltoztattam a nevem „Vágó”-ra, de kellene nekem egy írás Öntől is, Prométheusz úr, hogy én a lehető legnagyobb jóindulattal és kímélettel bántam magával…

Itt tartott, mikor a távolból hirtelen egy nyílvessző röppent fel Héraklész íjából, és rezegve járta át a keselyű testét, a madár élettelenül zuhant a vízbe. Prométheusz, megcsóválta a fejét:

– Hiányozni fog. Olyan jól elbeszélgettünk.

A szemetesvödör

– Annak idején ötven-hatvan fiatal párral egyszerre költöztünk be a Nébald Alajos lakótelep egyik háromemeletes blokkházába. Mint ismeretes, ezek a házak azért lettek éppen háromemeletesek, mert így tudták kispórolni belőlük a liftet és a többi, magasabb épületeknél előírt szerkezeteket. Ledobó helyett reggelenként ballaghattam le a szemétvödörrel a kukákhoz.

Mi, az új lakók a társadalmi ranglétrának nagyjából ugyanazon a fokán álltunk: a közepesnél valamivel fontosabb állásokat töltöttünk be, a középesnél valamivel jelentéktelenebb vállalatoknál. Mindannyian túl voltunk már az első nyugati utazásunkon és az első gyerekünkön – épp erőt és pénzt gyűjtöttünk a másodikhoz.

Hamarosan baráti kapcsolatok alakultak ki közöttünk, megünnepeltünk minden névnapot, együtt töltöttük a szilvesztereket, de esténként minden különösebb ok nélkül is becsöngettünk egymáshoz egy „piros arany”-nyal megbolondított zsíros kenyérre és egy üveg sörre.

Mi különösen a Kálóczi házaspárral voltunk jóban. Megosztottuk a teendőinket; reggelenként én vittem be a gyerekeket a bölcsődébe, Kálóczi Bandi korábban végzett, ő hozta haza. Az én feleségem vette a hivatalban a bőrös virslit és a téli almát, Kálóczi Jutka gyerekruhákhoz és tornacipőkhöz jutott hozzá kedvezményes áron. Én az angol szakmai szövegek fordításába segítettem be, Kálóczi Jutka a francia anyagokba.

Néha éjfélig ültünk együtt a konyhában a kéziratok fölött görnyedve, szégyen vagy nem szégyen, de be kell vallanom: ezeken a hosszú estéken Jutka mindinkább felkeltette az érdeklődésemet. Olyan szexisen tudta mondani, hogy: „a költségvetési hányad diminualizálása állandó terv az államháztartási tervezés kondícióiban” – valósággal beleremegtem.

Bár Jutka ugyanazt a kölnit használta, mint a feleségem, ugyanahhoz a fodrászhoz és szabónőhöz járt, egy kétségtelen előnnyel mégis rendelkezett: nem ő volt a feleségem. Azt hiszem, nála is az számított a legtöbbet, hogy nem én voltam a férje.

Megtörténtek a poétikus első lépések: átvállaltam helyette a lépcsőháztakarítást, ő szerelme zálogául egy pótkulcsot adott nekem a bejárati ajtóhoz, majd kézszorítások, végül csókok – lehelletfinoman, mert egy komolyabb cuppantás az egész ház esti nyugalmát felverte volna. A hangot jól vezető panelek az erkölcs legfőbb őrei, a XIX. század titkos nagy szerelmei közül egy sem történhetett volna meg egy blokkházban.

A közös bulikon egyre szorosabban öleltük át egymást Jutkával, és töprengtünk, hogy maradhatnánk végre kettesben.

– Legalább egy liftünk volna! – suttogtam a fülébe vágyakozva.

A Sors váratlanul felkínált egy esélyt: Kálóczi Bandi kiszállásra utazott. Szerencsére annyival korábban bejelentette az eseményt, hogy nekem is jutott időm szervezkedni, hivatali programomba beiktattam egy hosszabb hajdúszoboszlói ellenőrzést. Mikor közöltem otthon a hírt, a feleségem szemében furcsa fény villant meg:

– Én is kihasználom az időt, hogy nem lábatlankodsz itthon, szabadságot veszek ki, és végre rendesen kitakarítok.

Elindultam tehát reggel, az autóbuszon Kálóczi Bandival találkoztam, ő is a pályaudvarra tartott. Egy pillanatig zavarba jöttem, rutin kell hozzá, hogy megtanuljuk gyűlölni a barátunkat, akit éppen fel akarunk szarvazni. Szerencsére Bandi még a pályaudvar előtt leszállt, be kellett ugrania a hivatalba egy ottfelejtett aktáért.

A pályaudvaron taxiba szálltam, és visszamentem a Nébald Alajos lakótelepre. Sikerült észrevétlenül bejutnom a házba, Jutka tárt karokkal fogadott. Csodálatos órákat töltöttünk együtt, az új szerelem hangulatát még teljesebbé tette, hogy úgy éreztem magam, mintha otthon lennék. Ugyanazon a „Sámson” típusú heverőn feküdtem, román nepperektől vásárolt medvemintás ágyneműben, ha kinyúltam, ugyanott találtam a lámpa kapcsolóját, még a vécéfalra szerelt kis polcon is ugyanazok a P. Howard kötetek álltak.

Jutka gyereke, mikor hazajött a bölcsődéből, ugyanúgy papának szólított, mint a saját fiam, ugyanazokat a verses kiszámolókat mondta, így könnyen be tudtam kapcsolódni a játékaiba.

Három nap hosszú idő, már csak unalomból is igyekeztem hasznossá tenni magam: elmosogattam, levittem a szemetet is.

Kiürítettem a vödröt, majd elindultam fölfelé a lépcsőn, a korai ébredéstől félig csukott szemmel, a lábam gépiesen vitt a már ezerszer megtett úton, automatikusan kopogtam be a lakásajtón, csak későn vettem észre, hogy csapdába kerültem: figyelmetlenségből a saját lakásom ajtaján zörgettem be. Már nem maradt időm menekülni, nyílt az ajtó. Kálóczi Bandi nézett ki rajta – kezében szemetesvödröt tartott, épp indult volna lefelé vele.

A válóperen aztán minden simán lezajlott, még a ruháimat sem hoztam el, a méretem is azonos Kálóczi Bandiéval, azt is elcseréltük.

Cédulák

– Az új politikafilozófiai jegyzetet eredetileg a tanszékvezetőnek, Á. professzornak kellett volna megírni, de mikor felkérték rá, csak annyit mondott: bukjon le más! – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Így hát ez a munka rám maradt, rághatom magam át a kásahegyen, megalázó honoráriumért, ha jól számolom, kétforintos átlagórabér jön majd ki.

De amelyik munkát érdemes elvégezni, az arra is érdemes, hogy jól végezzük el – mondja az angol, én is igyekszem elrugaszkodni a sablonoktól. A mai politikai képleteket és magatartásformákat egy-egy történelmi példán vagy hasonlaton keresztül próbálom megvilágítani. Már beledolgoztam magam az anyagba, összegyűlt egy egész fiókra való cédulám. Ha érdekel, mutathatok néhányat, vegyük például a H. betűből a Hatalom természetrajza címszót.

1. 1945 elején Magyarország területének nagy része már felszabadult, a fasiszta csapatok alig néhány száz négyzetkilométert tartottak az ellenőrzésük alatt. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztes „Nemzetvezető” is visszaszorult a határra, Sopron-Brennbergbánya mellett tartózkodott a bányaigazgatóság egyik kincstári épületében.

Ilyen körülmények között határozta el Szálasi, hogy átalakítja a kormányát, részvételre kért fel több közéleti személyiséget a megmaradt területsávon. Még a vaknak is látnia kellett, hogy az összeomlás szinte már csak órák kérdése, és az angol-amerikai-szovjet nyilatkozatok nem hagytak kétséget afelől, hogy a nyilas kormány tagjait háborús bűnösöknek tekintik, börtön, golyó, akasztófa várt rájuk.

Szálasinak mégis sikerült új embereket megnyerni, mindent elvállaltak, csak hogy akár egy napig is miniszterek lehessenek. A hivatásos önmarcangolók azt mondanák erre, hogy valamilyen nemzeti jellemvonás tükröződik a magatartásukban, de én azt hiszem, döntésük még mélyebbről, a lélek alapvető rétegeiből ered: a hatalomvágyból, hiúságból, kapzsiságból. Ezért most se lepődj meg, ha a Hatalom még a bukása árnyékában is képes egy-egy látványos pozícióval vagy jólfizetett állással maga mellé állítani új embereket – mégpedig nem is akárkiket.

2. 1950-ben, vagy talán 1951-ben, Rákosi Mátyás egy beszédében azt mondta: mindenért, ami ebben az országban történt és történni fog, mi, magyar kommunisták vagyunk a felelősek!

Nem vagyok alkalmi léleklátó, így fogalmam sincs, hogy Sztálin legjobb magyar tanítványa mire gondolhatott abban a pillanatban, mikor ez a kijelentés elhagyta a száját. Egy dologban azonban biztos vagyok: fel sem merült benne, hogy egyszer valóban felelősségre vonhatják. A jövőt feltehetőleg egy végtelen jégmezőnek képzelte, mely megbízhatóan és örökre magába fagyasztja a Szabadság minden csíráját. A számonkérés mégis megtörtént, élete-halálon túl, az úgynevezett „Történelem Ítélőszéke” előtt.

Mostanában újra hallani a Hatalom birtokosainak saját hangjukat szerelmesen élvező kérkedését. Mindent akarnak – kevesebbel nem érik be, és mindenért vállalják a jövőbeni felelősséget. Sapienti sat – ha elgondolkodunk, ennyi elég a párhuzamra.

3. Vagy negyven évvel ezelőtt történt. A Vasas, a rendszer kedvenc futballcsapata egy mérkőzés után éppen zuhanyozott, mikor valaki észrevette, hogy az újonnan igazolt jobbszélső hóna alá az SS katonáknál előírt vércsoportjelzés van tetoválva. Jelentették a vezetőknek, az illető válogatott csatár volt, de egy órát sem maradhatott az egyesületnél.

Annak idején, mikor hallottam erről az ügyről, nem foglalkoztatott különösebben, de mostanában gyakran eszembe jut – nem is annyira a jobbszélső személye, sokkal inkább a tetoválás ténye. Fogcsikorgatva, de el kell ismernem az SS elgondolás logikáját: akinek egyszer odatetoválták ezt a jelzést a hóna alá, az egyszer s mindenkorra elkötelezte magát.

Rákosiék is megtalálták a módját, hogy feltétel nélkül magukhoz kössék az embereiket. 1956 októberén egy ávósnak nem nyílhatott egérút, ha dezertált és átöltözött civilbe, az utcán felismerték sárga cipőjéről vagy új nadrágszíjáról, és már dobták is át a kötelet a lámpaoszlopon, Így aztán nem volt kecmec, harcolnia kellett az utolsó töltényig.

Kádár ezt nem értette; két kézzel osztogatta kedvenceinek a pénzt, az elismeréseket, a külföldi utakat, de közben elfeledkezett arról, hogy nyilvánvalóan és véglegesen lekompromittálja őket maga mellett. Így történt aztán, hogy a perc-, illetve másodperc-emberkék szabadon közlekedhettek a barikád két oldala között, senki sem szólt rájuk, hogy te, éppen te, mit keresel itt?! Igaz, aki megkérdezhette volna, az maga is nehezen felelhetett volna erre a kérdésre.

Mostanában újra látni bomlásjeleket, vihar előtti hangyasürgést – itt is, ott is. Idejében szólok: ajánlatos volna masszívabban elkötelezni az embereinket, ha kell, billoggal, lemoshatatlan festékkel – színek a céloknak megfelelően választandók –, sőt tetoválással is, mint bevezető példánkban láttuk.

4. Második világháborús feljegyzés. Ha egy harci repülőgép bevetésre indult, és még mindig távolodóban elhasználta üzemanyagának több mint a felét, elérte az úgynevezett „point of no return”-t, azt a pontot, ahonnan már nem térhet vissza a kiinduló bázisra. A repüléselméleti segédletek ezt a helyzetet rendkívül veszélyesnek ítélték; a parancsnoknak ilyenkor rendkívüli bölcsességgel és önmérséklettel kell irányítani a gépet, minden erőszakos döntés a biztos pusztuláshoz vezet.

Csak úgy mellesleg jegyzem meg: a koalíciós kormányzás már túljutott mandátumának félidején.

Árpád

– …és ha Göncz Árpád köztársasági elnök úr az Alkotmány ily nyilvánvaló megsértése után is a helyén maradhat, akkor nekünk magyaroknak nincs több keresnivalónk ebben az országban! Jobban tesszük, ha visszatérünk az Etelközbe, romlatlan erkölcsű, nemzetietlen elemektől nem háborgatott őshazánkba! – fejezte be felszólalását Krecskovics Zuárd Emil, gerinc párti képviselő.

Szavait taps fogadta, barátai külön gratuláltak, és a parlamenti ülésnap lezártával beinvitálták Krecskovicsot a büfébe. A képviselő ivott néhány pohárral, kissé megszédülve állt fel a székből.

A büféből kilépve rossz irányba fordult, elvétette a megszokott járást. Krecskovics eddig még soha nem látott folyosókon botorkált végig, úgy tűnt neki, mintha visszafelé haladna az időben, ugyanis oldalt a faliképek ilyen sorrendben követték egymást: világháborús jelenetek, szabadságharc, mohácsi vész, muhi csata, honfoglalás – ennél megállt egy pillanatra, és hosszan nézegette a festmény középpontjában fehér lovon ülő Árpádot.

– Istenem, ha én Etelközben élhetnék! – és csak úgy mellékesen egy régi Etel nevű ismerősére gondolt kellemes borzongással.

Krecskovics egyre kényelmetlenebbül érezte magát a félhomályos folyosón, megkönnyebbült, mikor végre feltűnt a kijárat. Csodálkozva vette észre, hogy a kapumélyedésben nem áll kormányőr, ő maga nyomta le a kilincset.

Ahogy kilépett, hátrahőkölt: az impozáns és rendezett Kossuth tér helyén most egy sátortábor állt, a jurták között vad lovasok vágtattak, nyergük alól időnként kiszedtek egy-egy darab húst és farkasétvággyal befalták. Krecskovics azt hitte, hogy egy történelmi bemutató közepébe került, elragadtatva nézett körül:

– Hiába, ennek a Makovecznek nincs párja!

Közelebb akart lépni a látványossághoz, de hirtelen két marcona harcos ragadta meg:

– Ki és mi vagy té rút idegen?

Krecskovics Zuárd Emil igyekezett beilleszkedni a játékos hangulatba, emlékezetébe idézte a Halotti Beszéd egykor tanult szövegét:

– Isa pur és homu vogymuk! Látjátok szümtükkel!

– Édesanyáddal pakocsázz, aki markotányosnő vele Lebédiában!

Krecskovics felfogta, hogy nem valamilyen alkalai rendezvényre került, zavartan nézett körül:

– Hol vagyok?

– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! Etelközben leledzel, Árpád vezérnek az táborában. Viszünk is elébe ahajt, mint a kutya a koncot.

Végighaladtak a táboron átvezető kacskaringós úton, menet közben Krecskovics jobbra-balra kapta a fejét. Oldalt avarok temetkeztek, majd eltűntek, mint az avarok. Egy „Kelta ébresztőszolgálat” jelzésű sátorra kiírták: „Megszűnt! Már nem kelt a kelta!” Végül is egy dombtetőn álló sátor előtt álltak meg, várniuk kellett, mert Árpád éppen kabar kereskedőkkel tárgyalt, kihallatszott az egyik kalmár hangja:

– Kacagányt, buzogányt, használt hadi felszerelést tessék…

Krecskovics megjegyezte:

– A vezérnek nem kellene lealacsonyodni ilyen személyekhez.

Kísérői haraggal néztek vissza rá:

– Te akarod eldönteni, hogy Árpád mit cselekedjék? Te szarzsák!

Az ajtónálló intett, hogy beléphetnek, egy magas, szigorú tekintetű párducos férfi – a parlamentfolyosón látott kép nyomán Krecskovics azonnal felismerte benne Árpádot – vizsgapillantást vetett a jövevényre:

– Ki vagy te és honnan jöttél?

– A magyar jövőből.

– Ilyenek lesznek a jövő magyarok?! Igen, megjósolták: puhaságra serényebb gyermekek állnak elő az erősebb s jámborabb apáktól. És mit csinálsz te ott?

– Az országgyűlési képviselők rendjébe tartozom.

– Mi a dolgotok?

– Ülünk, gondolkodunk és szomorkodunk a Haza sorsán.

– Értem, olyanok lehettek, mint nálunk a gyászmagyarok.

Árpád eltöprengett:

– Mihez kezdjek veled? Harcosnak hitványka lennél, beosztalak Csaba táltos mellé, ő talán tud használni valamire.

Krecskovicsot táltos csatlósnak tették, naphosszat cipelte a nehéz kürtöket Csaba táltos után. Élt benne a becsvágy, hogy ő is játszhasson rajtuk, többször is kért engedélyt, de a táltos mereven elutasította:

– Egyszer volt egy longobárd segítőm, ő megfújta a legszebb kürtömet – azóta is hiába keresem.

Krecskovics megértette, hogy ha szóhoz akar jutni, meg kell buktatnia Csaba táltost. Tervéhez szövetségeseket keresett, Árpád riválisait Hubát, Tast, Töhötömöt és főleg Elődöt próbálta meggyőzni, hogy őket illetné meg a fejedelmi személy helye.

– Nem kell egyenest nekitámadni Árpádnak, mint a vandál az anyjának, mert a magyari nép igen szereti őt – mondta egy titkos megbeszélésen az erjesztett lótejtől kissé már mámorosan. – Úgy kellene csinálnunk, hogy eltávolítjuk a helyéről Csaba táltost, Árpád tiltakozni fog ez ellen és akkor közakarattal őt is le lehetne váltani.

– De hát mi annak idején szerződéssel választottuk meg Árpádot vezérnek és Csabát táltosnak!

Krecskovics legyintett:

– Ugyan már! A paktumok csak arra valók, hogy legyen mit felrúgni.

A vezérek vonakodva ugyan, de ráálltak az ajánlatra. Krecskovics szerzett egy fatáblát és rovásírással felvéste rá a Csaba táltos ellen benyújtandó javaslatot, egyúttal Elemér képvarázsló leváltását is felvetette.

Írás közben hirtelen két izmos harcos tört rá, és Árpád elé hurcolták, a vezér egy pillantást vetett a táblára.

– Még ez is! Pedig már eddig is elég volt a rovásodon. Távozz innen, rút idegen, ha nem akarod, hogy lófarokhoz kötözve vonszoljunk magunkkal az Európába vezető úton. Amit megtehetsz a sötét 20. században, azt nem viheted végbe most, a felvilágosult, humanista középkorban. Takarodj, mondom, és én megfontolás tárgyává teszem, hogy vonulásunkban kikerüljük a Kárpát-medencét, ha ott hozzád hasonló szörnyszülöttek teremnének majd. Néhány medencével arrébb keresek majd új hazát népemnek.

Az önéletrajz

Doktor Bagoly Géza, a Magyar Gerinc Párt frakcióvezetője parlamenti helyén ülve még egyszer átnézte önéletrajzának nyomdai levonatát, melyet a „Nagy Magyar Demokraták Aranykönyve” című antológia számára írt – megjelenik a Magyar Pénzbank támogatásával, terjeszti a Magyar Posta. Dolga végeztével Bagoly szemüvege mögül még egy szigorú pillantást vetett ellenlábasára, doktor Szatmári Józsefre, majd rákapcsolta a robotkészüléket a szavazógombra és elaludt.

Álmában Bagoly visszaszállt 1965-be, a Jogi Karra. Mint végzős hallgató, sötét öltönyében ott állt a minisztériumból érkezett minősítőbizottság előtt, melynek az ő tanársegédi kinevezéséről kellett döntenie. Bagoly idegesen toporgott, az elnöklő doktor Szatmári József, aki korábban a Tutsek tanács jegyzőjeként vált híressé, jóindulatúan intett felé:

– Nyugodjon meg, Bagoly elvtárs, az elvtársai között van. Beszéljen egy kicsit magáról, például: mi a hobbija?

– Futballozom az egyetemi csapatban.

– Milyen poszton játszik?

– Balszélső vagyok.

– Ezek szerint ballábas?

– Nem, jobblábas vagyok, de a meggyőződésemtől idegen volna a jobboldalra állni.

– Helyes. Úgy látom, megnyugodott már, rátérhetünk a lényegre. Hol érettségizett?

– Leninvárosban, a „Micsurin” gimnáziumban.

– Milyen társadalmi munkát végzett?

– Mint Önkéntes Ifjú Nyomkereső a május elsejei ünnepi felvonulásokon én jeleztem az utat a baráti szovjet tankoknak. A magyar–vietnami szolidaritás jegyében ferdére varrattam fel a szemhéjamat.

Az elnök belenézett Bagoly önéletrajzába.

– Úgy látom, indult a tanulmányi versenyen is.

– Igen, ötödik díjat nyertem dolgozatommal, „A gumibot mint sűrített marxizmus!” – címmel.

– Mi volt a mű alapgondolata?

– A mottót idézhetem: „Az ellenforradalmárt megölni! Nem szabad félnetek! Jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem.”

– Mintha már hallottam volna valahol ezeket a mondatokat.

– Lehetséges, később sok jogi közlöny átvette ezt a formulát.

– És most elmondaná nekünk, Bagoly elvtárs, hogy miért kíván tanársegédi hivatást betölteni a Magyar Népköztársaság Jogi Egyetemén?

– Mert olyan őrhelyre kívánok állni, ahol a legtöbbet tehetem a mi rendszerünkért, ahol a leghatékonyabban szolgálhatom a szocialista törvényességet. Ez életem legfőbb vágya.

Bagoly szavai nyomán hatalmas dörrenéssel leszakadt a mennyezet, és a magasból egy fehér papírlap hullott le a padlóra. Mindenki mozdulatlanná dermedt a titokzatos jelenségtől, végül a titkárnő felemelte a papírt és átnyújtotta az elnöknek. Szatmári belenézett:

– Mi ez a nyomdai levonat, kérem?! „Nagy Magyar Demokraták Aranykönyve” – antológia, megjelenik a Magyar Pénzbank támogatásával, terjeszti a Magyar Posta, kiadás éve: 1992. Doktor Bagoly Géza, a Magyar Gerinc Párt frakcióvezetőjének önéletrajza. Ez ön volna, Bagoly elvtárs?

Álmában Bagoly kínos arccal bólintott, Szatmári tovább olvasta a levonatot:

– Úgy látom, néhány adat merőben különbözik attól az önéletrajztól, melyet nekünk benyújtott. Ön nekünk azt írta, hogy Leninvárosban érettségizett a „Micsurin” gimnáziumban, itt pedig az áll, hogy Tiszaszederkényben, a „Gyümölcsoltó Boldogasszony”-líceumban végzett.

– Ez ugyanaz a város és iskola. Sőt Micsurin elvtárs és a Gyümölcsoltó Boldogasszony tevékenysége között is kimutatható bizonyos párhuzam. Természetesen itt is kidomborodik a szocialista tudomány eszmei fölénye.

– Azt írja továbbá, hogy elsőnek ön kezdeményezte a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. „Személyes szabadságomat kockáztatva a kommunista rendszer központi május elsejei ünnepségén zászlómmal kifelé, Záhony irányába mutattam a szovjet tankoknak.” „Elítéltem a vietnami kommunista rendszert, tiltakozásom jeléül felvarrattam a szemhéjamat, hogy ferde szemmel nézhessek rájuk.” „Gúnyt űztem a hatalom titkosrendőrségéből, politikai pamfletet szerkesztettem.” „A gumibot mint sűrített marxizmus?” címmel, „Különösen bátor kiállásnak számított a pamflet mottója: „Az ellenforradalmárt megölni nem szabad! Félnetek jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem, ellenzem.” És ez még mind semmi: „kényszerű, de nem elvtelen kompromisszumként balszélsőt játszottam az egyetemi futballcsapatban, de csak jobb lábbal értem a labdához.”

Szatmári az asztalra csapott:

– Miért nem mondta el ezt nekünk most, 1965-ben? Miért kellett várni 1992-ig, hogy megtudhassa a világ?!

– Csupán tévedésről van szó.

– Nem, itt nem az történt, hogy maga összecserélte Gizikét a gőzekével, maga a szocialista rendszer ellensége, aki megpróbálta kihasználni a rendszer által nyújtott előnyöket. Én erre soha nem lennék képes, ez olyan igaz, mint hogy Szatmári József a nevem. Ki van rúgva, fizesse vissza az ösztöndíját és a többi juttatást…

Bagoly verejtékben fürödve riadt fel, körülnézett, megnyugodva látta, hogy vele szemben békésen ott alszik a parlament elnöke – álmában csönget egy picit, és Szatmári is ott ül az egyik, egykor szövetséges párt frakcióvezetői székében.

Bagoly elővette az önéletrajz levonatát és pótlólag beírt még egy mondatot: „1965-ben példamutatóan helytálltam a kommunista rendszer elfogult minősítőbizottsága előtt…”

Az elalvás technikája

– Már beszéltem róla neked, hogy egy ideje minden éjszaka felébredek, úgy fél három körül – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Idegeimben még sokáig ott vibrál a felpörgő, majd hirtelen megszakadó álomtörténet izgalma, megpróbálom felidézni a „sztori”-t, de csak egy-egy töredékes kép merül fel.

Nem alszom el újból, de nem is gyújtom fel a lámpát; polcomról már elfogytak a könyvek, melyeket éjszaka is érdemes olvasni – és nem kerülnek újak a helyükbe. Karomat keresztbe fonom a tarkóm alatt, és várom, hogy a szívem újra elfogadható ritmusban verjen.

Az álmatlanság nappal születik – bölcselkedem magamban, és hagyom elvonulni becsukott szemem előtt az elmúlt napot, sorra elő is jönnek a szavak, melyeket nem kellett volna kimondanom, túlzó gesztusaim, melyeket elkerülhettem volna.

Hiába idézem fel közhelygyűjteményemből Aquinói Szent Tamást: „ami megtörtént, azt maga az Isten sem változtathatja meg…” a szorítás nem enyhül idegeimben, ha elengedném magam, a feszültség talán újra görcsbe rántaná szívem körül az ereket.

Nem akarok még egy ilyen éjszakát, elhatározom, ez a nap lesz a fordulat napja. Megtanulok hallgatni, nem megyek csinnbe, spórolok magammal. Bölcs leszek, mint a televíziós reklámfilmekben a mindig helyesen döntő vásárlók. És holnap végigalszom majd az éjszakát.

Lendületes mozdulattal ledobtam magamról a takarót. Kint még alig virradt, mindenre jutott időm: tornáztam néhány percet, utána megtapogattam a karomat, úgy tűnt, mintha máris erősödtem volna, hosszú pamacsolás – rövid borotválkozás, hideg-meleg zuhany.

Szerettem volna átadni a jókedvemet, de a család most is nehezen ébredt. A feleségem migrénes, mint a hervatag szőke nők általában – a Természet így hajtja be rajtuk annak az adóját, hogy lassabban őszülnek – az éjszaka is rohama volt, később kel. A fiam elfelejtette beállítani a vekkert, fél nyolc felé támolygott ki a fürdőszobába, lomposan, fésületlenül, reggeli és tízórai nélkül indult el az iskolába. Utánanéztem az ablakból: még be sem fordult a sarkon és már rágyújtott. Utána akartam sietni és megszidni, de ez ellentétben állt volna hajnali elhatározásommal, nem veszekszünk, a vitákban az is megsérül, akinek igaza van.

Nyolc órakor behúztam magam mögött az ajtót, gyalog mentem le a lépcsőn; minden testmozgás a lélek kondícióját is fokozza. Az autóbuszon egy férfi a vállán hagyta a sporttáskáját, minden fékezésnél meglökött vele, de nem szóltam, hogy vegye le. Szerencsére most is találtam egy idevágó idézetet: „kevesen vannak olyanok, akiket a kis dolgoknak nem sikerül elvonniuk a nagy dolgoktól” – márpedig én közéjük akartam tartozni. Mikor leszálltam a buszról, megdicsértem magam, amiért megálltam szó nélkül.

Május közepe volt, az emberek ilyenkor már úgy járnak be az egyetemre, mintha szívességet tennének vele. Nekem viszont mindenképpen be kellett mennem ezen a napon, tízkor speciál kollégiumot tartottam, és ami még fontosabb, a tanszéken most beszéltük meg a jövő évi filozófiai antológia tervét, okvetlenül elő akartam terjeszteni egy témát.

A Cincinnatus-jelenségről, pontosabban ennek a jelenségnek a megszűnéséről akartam írni. Biztos emlékszel erre a római hadvezérre, aki a győztes csata után visszatért az eke szarva mellé, művelte atyái földjét, de mikor Rómát ellenségek fenyegették, újra felkötötte a kardját, megvédeni a várost. Azt akartam bebizonyítani, hogy többé már nem léteznek Cincinnatusok, nagy emberek és titkos oltalmazó erők, melyekre bizton számíthatnánk veszedelmünkben. A Történelem kiszáradt. Lehet, hogy ez egy kicsit általánosnak hangzik, de nem akartam a szakmai tolvajnyelvet használni, egyébként minden igazán nagy vállalkozás egyszerű tételekre alapozódik.

A. professzor, a tanszékvezetőm végighallgatott, mikor befejeztem, csak annyit mondott:

– Szóval cin-cin, egértéma. Majd máskor ráér. Légy szíves, írjál egy áttekintést a tanszék idei különkiadványairól. Mégiscsak trehányság, hogy senki sem rendszerezi őket. Írhatsz akár két ívet is.

Máskor ráborítottam volna az asztalt, de az az ember, akivé álmatlan éjszakámon váltam, szótlanul bólintott. Kollégáim szétszéledtek, hogy fizetésük mellé összekeressék a megélhetést, nekem az önfegyelmezéstől annyi erőm sem maradt, hogy felkeljek a helyemről, pedig néhány perc múlva kezdődött az előadásom.

Ági, a titkárnőnk lépett oda hozzám, már ötven körül járt, súlyos, de feszes keblein filozófusok hosszú nemzedékeit segítette át eszmei válságaikon – köztük, mi tagadás, engem is. Látta, hogy szétcsúsztak az eresztékeim.

– Mi van?

Neki mindent el lehet mondani, olyan, mintha magamban beszélnék:

– Dögvész. Fel kellene köpnöm és aláállni.

– Nincs kedved bejönni a „ficak”-ba? – intett Ági az iroda mögötti ablak nélküli és jól zárható irattároló kamra felé, ahol egy kényelmes fotel állt.

Lett volna kedvem, biztos te is tapasztaltad, hogy az éjszakai álmatlanság felfűti a vágyakat – de egy ilyen balkézről való nász ezen a napon, nem állt volna összhangban vezérlő szándékaimmal. Azt már nem is említve, hogy elkéstem volna a kollégiumról. Megcsókoltam Ági arcát:

– Kösz. Ha még egyszer megszületünk, megkereslek majd.

Bent a teremben már vártak a hallgatók, mintha a fiam ült volna ott néhány évvel idősebben és harminc példányban megsokszorozódva. Csupa hosszú hajú, görnyedt testtartású fiú, akik a saját ruhájuk súlyát is nehezen viselték, mellettük, mint a madártejben barna mazsolák, kövér és öntudatos lányok.

Mikor katedrára léptem, az ifjúságra esküdtem végképp és feltétel nélkül, mégis mindig kemény próbát jelentett valahányszor szembe kerültem velük. Okosak, felkészültebbek, mint mi voltunk az ő korukban, de lekopasztottak magukról minden illúziót, vallást és hitet, pontosan tudják, hogy hová kell támasztani a létrájukat, ha a vár sáncain belülre akarnak kerülni.

Gondolkodásukban született arisztokraták. Ezen a kollégiumon a demokrácia alapelveiről beszélgettünk. A vita során kibukott az, amit már korábban is sejtettem: ezek a fiúk és lányok az embereket egy bizonyos szellemi és anyagi szint alatt nem tekintik komolyan vehető társadalmi lényeknek. Úgy gondolják: ennek a szürke és egybemósódó tömegnek nincs más rendeltetése, mint hogy a hierarchia felsőbb rétegének útjukban felfelé legyen kinek a fejére lépni – és ennek figyelembevételével kell meghatározni, hogy kit mennyi demokrácia illet meg.

Szerettem volna az asztalt verve üvöltözni, hogy ha egy ország megengedheti magának a demokrácia luxusát, az elsősorban a nyomorultakat illeti, és nem szeretnék abban a világban élni, melyet a tanítványaim irányítanak majd, de hajnali színeváltozásom nyomán csak ennyit mondtam:

– Érdekes, nagyon érdekes, ahogy maguk látják a dolgokat.

Késő délután értem haza, feleségem valamilyen cikket írt a lámpafényben. Búzakék pongyolát viselt, jól állt neki, a szőke haj egyik nagy előnye, hogy eleve meghatározza az előnyös színeket. Hogy úgy mondjam, fellobbant bennem a ma egyszer már visszaszorított vágy, de az asszony eltolt magától:

– Ne haragudj, de még ma este be kell fejeznem. – Bólintottam, inni akartam egy konyakot, de legyőztem ennek a napnak ezt az utolsó kísértését is és korán lefeküdtem.

Elaludtam, de éjjel fél három körül felébredtem, idegeimben még ott zsongott a megszakadt álom feszültsége. Karomat összefontam a tarkóm alatt és eltűnődtem: akkor sem járok jobban, ha megtagadom magam a mindennapokban, csak azt a kevés jót veszítem el, amit még hiszek magamról. Ha már beszállt az ember a játékba, nem érdemes elfogadni azt a döntetlent, melyet a lehetőségek ajánlanak fel a meggyőződésemnek. Kinéztem az ablakon; kint még bontatlan volt a sötétség.

Isten veled Balaton!

Már júniusban számos előjel figyelmeztetett rá, hogy az idei balatoni szezont komoly veszélyek fenyegetik. Példaként megemlíthetjük a füredi Royal King Excelsior Szállodát, melynek látogatottsága oly mértékben megcsappant, hogy szanálni kellett. Egy külföldi tőkéscsoport vásárolta meg, sok millió dolláros költséggel hozatták rendbe az épületet. Minőségi turizmussal próbálkoztak, de ők sem tudták ide csalogatni a vendégeket, végül egy lepratelepet nyitottak a házban – hátrányos helyzetű albán betegeknek. Nem sokkal később, még július elején Balatonöszödnél kifogták a kísérletképpen telepített vízi kenguruk utolsó példányát is – a teteme felfúvódott, az erszényében egyetlen fillért sem találtak.

A teljes csőd azonban csak akkor vált nyilvánvalóvá, mikor a kánikulai napokban végképp kifogyott a víz a Balatonból. Csak a meder közepén csillogott egy néhány négyzetkilométeres zöldessárga tócsa, mely csak összetételében emlékeztetett az egykori tóra: ötven százalék olvadt műtrágyát, húsz százalék békanyálat, ugyanannyi vizeletet és tízszázaléknyi napolajat tartalmazott.

Még ez a szerény vízfelület is napról napra zsugorodott, vészhelyzet állt elő, az illetékesek kénytelenek voltak magas szintű konferenciát összehívni a tó megmentése érdekében. Abban valamennyi résztvevő egyetértett, hogy mindenáron titokban kell tartani a Balaton kiszáradását, mert ha elterjed a híre, nemcsak ezt a szezont teszi tönkre, hanem a tó jövőjét is.

Mindenek előtt a víztükör méreteit próbálták megnövelni, mivel a tápláló patakok már rég kiapadtak vagy szennycsatornákká váltak, jobb híján a környékbeli gazdaságok eladatlan borkészletét töltötték be a mederbe. Ez a mennyiség elegendő lett volna rá, hogy a Balaton elérje, sőt túlhaladja az eredeti vízszintjét, de sajnos a megrögzött alkoholisták értesültek az intézkedésről, már a borbebocsátás helyén Akarattyánál nekifeküdtek a medernek és szárazra itták.

Hogy valamiképpen fenntartsák a látszatot, százszámra szerződtettek kis jövedelmű nyugdíjasokat, akik szerény fizetségért kiültek pecázni a mólóra, horgukat bedobták a part menti kavicságyba, közben az ismert népdalt énekelték csalogatóul:

– „Balatoni fogasokat

Balla Tóni foga sokat…”

Időnként behúzták a horgukat, melyre ugyancsak nyugdíjas társaik egy-egy üveg savanyú-hagymás halat akasztottak a magyar konzervgyárak eladatlan készletéből.

Mindezek a tiszteletreméltó, de kétségbeesett próbálkozások kevés eredménnyel jártak. Mind ritkábban érkeztek nyugati turisták, ha egy-egy mégis feltűnt, négy szállásadó is lecsapott rájuk, egyik kezüket vagy lábukat az autójához kötözte, hogy „Zimmer frei”-ébe vonszolja őket. A szerencsétlen turista négyfelé hasadt, tagjaikat később kiszögezték az önkormányzati hivatalok kapujára, végképp elrettentve minden látogatót.

Elkerülhetetlennek látszott a Balaton szanálása. A területet felkínálták annak a nyugati tőkés csoportnak, mely, mint említettük, megvásárolta a füredi Royal King Excelsior Szállodát és lepratelepet rendezett be az épületben. Részletes felmérésekkel és tanulmánytervekkel igazolták: minden feltétel adott ahhoz, hogy az egész Balaton-partot leprateleppé alakítsák át, sőt ez a folyamat tulajdonképpen már meg is kezdődött. A külföldi partner azonban elzárkózott az ajánlat elől.

Időközben az utolsó csepp víz is eltűnt a mederből: a homokos-kavicsos ágyat csak a hosszú évek alatt összegyűlt hulladék takarta el. A számtalan napolajos flakon, lerágott halgerinc, leszakadt halászhálódarab között néhány szokatlanabb tárgy is feltűnt. Ott fehérlettek azoknak a politikusoknak a csontjai, akik azt hitték, hogy tudnak a vízen járni, mellettük az iszapba süppedt pisztolyok és puskák mintha arra vártak volna, hogy valaki újra kézbe vegye őket. Vastag réteget alkottak az egykori párttagkönyvek, tulajdonosaik beeveztek a tó közepére, hogy biztonságosan megszabadulhassanak a kompromittáló papírtól.

A szárazon maradt mederre a Kárpótlási Bizottság jelentette be az igényét – ezzel a területtel kívánták kiegészíteni az országos jóvátételi földalapot. Mivel a Balaton fenekének nem volt megállapított aranykorona értéke, szakembereknek kellett felbecsülniük a föld minőségét. Megállapították, hogy az évtizedek óta a tóba áramló műtrágya és fekália feljavította a talajt, ennek következtében elsőrendű televénynek tekinthető – különösen az egykori szabad strandok előtti szakaszok ígérnek bő termést. Érthető, hogy a licitálások során az igénylők valósággal ölre mentek egy-egy öl földért. A számítások beváltak, az itt nevelt kukoricából kiváló balatoni borokat készítettek, a „Badacsonyi Csövidinka” országos népszerűségre tett szert.

Egy idő után váratlanul feltámadt a már halottnak hitt balatoni idegenforgalom is. Eszközeiben természetesen alkalmazkodott a megváltozott lehetőségekhez, az utazási irodákban hirdetések jelentek meg: „Nyaraljon a világ legnagyobb volt tava mellett”-jelszóval. Műanyag kecskekörmöket árultak, sétahajózást rendeztek kerekes hajókkal, kavicsvitorlázást egy vazelinnal felkent szakaszon. Programjaikba helyi nevezetességeket is belefoglaltak, például balatonszárszói kirándulásukat úgy hirdették: „Sínen leszünk, mint József Attila!”

A Balaton minden erőfeszítés ellenére elveszítette korábbi „nemzeti tó” státusát, ezt a szerepet a városligeti tó vette át. Itt rendezték meg a tóátúszó versenyt a terasz és a Vajdahunyad vár között; itt dobták be a koszorút a vízbe a vitorlás idény megnyitása alkalmából. Később egy részvénytársaság vásárolta meg a tó használati jogát, egész éves üzemelésre rendezkedtek be, télen két NDK-s merülőforralóval melegítették fel a vizet.

Tarts ki, Söpkéz!

– Ha nem unod még, megint idéznék egy példát a helytállásról, kezdte B., a decens filozófiadocens. – A ponyvaóriás P. Howard egyik látomását kölcsönzöm ki: a Söpkéz-epizódot. Illene pontosan idéznem a szöveget, de hiába lapozgattam végig a sárga rajzos fedelű köteteket a fiam könyvespolcán, nem leltem fel sehol, így el kell fogadnod, hogy az emlékezetemre hagyatkozzam. Nézd el, ha tévedek.

Képzeletünknek ismerős tájon, valahol a Szaharában vonul egy cirkuszkaraván. Messze jár még az úticéljától, mikor egy hirtelen és titokzatos járvány üti fel a fejét – legvalószínűbben sárgaláz lehet. Egymás után esnek ágynak az artisták, a műszaki személyzet, egy idő után a sofőrök is kidőlnek a kormány mellől és a karaván megáll.

Az oroszlánok és a többi sivatagi ragadozó előbb csak távolról figyeli a veszteglő cirkuszkocsikat, aztán az állatok zsákmányt sejtve egyre közelebb húzódnak. Minden ami mozdulatlan, könnyen támadhatónak látszik.

A társulatban már senki sincs, aki fegyvert foghatna, a céllövő-bajnokok, a dobókésekkel és baltákkal dolgozók lázrohamokban fetrengenek ágyukban, azt pedig ugye nem kell magyaráznom neked, hogy a díjbirkózók embernek általában milyen gyöngék. Aki bírta még magát, az összeszedte ereje morzsáit és tántorogva elindult távoli oázisok felé.

Egyedül Söpkéz, a hangutánzó maradt a fedélzeten, megpróbálja megvédeni a karavánt. Esténként, mikor a vadállatok ott szemben támadásra gyülekeznek, Söpkéz a mikrofon elé ül és madárhangokat utánoz, produkcióját most nem fogja vissza a cirkusz sűrű sátorponyvája, az erősítő szétszórja a sivatagban.

A vadállatok megtorpannak ettől a hangtól, nem szokták meg, hogy kiszemelt áldozataik ki merik nyitni a szájukat, előbb távol húzódnak, aztán reggel elkotródnak homokba ásott gödreikbe, gyér fák árnyékába. De a következő éjszaka nesztelen talpakon suhanva újra megjelennek. Söpkéz nem pihenhet: egyfolytában trillázik, csattog, turbékol, pittyeg, csiripel.

Nem emlékszem rá, hogy P. Howard ad-e valami fogódzkodót Söpkéz múltjáról. Eszközeinek szokásos arzenáljára hagyatkozva elképzelhetjük, hogy Söpkéz karmester volt, a milánói Scala sztárja, aki egy hirtelen kirobbanó vita során a nem kevésbé világhírű basszistát egy jól irányzott jobb horoggal a díszletek közé küldte, úgy, hogy féltucat statisztát magával sodort. Aztán a karmester megundorodva a pályától, beállt a jelentéktelen vándorcirkuszba. Az is elképzelhető, hogy Söpkéz eredetileg istállófiúként kezdte, és a tapasztalt direktor fedezte fel istenáldotta tehetségét. De nem is számít, hogy honnan jött, fő, hogy itt van a sivatagban és megtalálta azt az egyszeri, a Történelem által kijelölt feladatot, melyhez hasonló csak nagy államférfiaknak, hadvezéreknek, íróknak adatik; meg kell védenie azt a közösséget, melyhez tartozik.

Egy nap aztán Söpkéz megérezte, hogy a torka kezd elfáradni. Egyre nehezebben hozta a magas fekvésben csapongó hangokat, megpróbált más, könnyebben reprodukálható állathangokat utánozni. Megint csak emlékezetből próbálom felidézni P. Howard szövegét: tarajos sült, mocsári kakadut, mindegy hogy mit, csak szóljon valamilyen hang az erősítőből, mert addig a ragadozók nem indulnak rohamra.

A történet persze úgy végződik, hogy egy éjszaka Söpkéz végképp elfárad, már egy halat sem tud utánozni, a vadállatok széttépik az ajtókon a könnyű szúnyoghálókat és ordítva beugranak a betegszagú cirkuszkocsikba – később az erre vetődő légiós katonák már csak fehérlő csontokat találnak.

Nem tudni, Söpkéz hol tarthat napjainkban. Annyi bizonyos, hogy az éjszakai sivatag árnyaiban megbújva most is ott várnak jelenésükre a ragadozók – oroszlán kevés van közöttük, inkább nagyobbacska hiénák, kövér dögevők, de a sárgaláz gyötörte, éhező, legyengült karavánnal ők is végezni tudnak.

Söpkéz tisztában van vele, hogy az élet addig tart, amíg a hangja végképp el nem csuklik. Tarts ki, Söpkéz, akárhol is vagy, énekelj, beszélj és írj még egy kicsit. Ne törődj vele, hogy a fényes hangversenytermek közönsége fintorogna a produkciódtól, ne bántson, hogy többé nem kapsz meghívást a Scálába vagy a Metropolitanbe, de a Don Juanok, Manricok, Sarastrók sem jönnek ki a sivatagba, hogy harcba szálljanak a nyomorultak és védtelenek oldalán.

Van értelme folytatni, ezt megláthatod ellenségeiden. Hidd el, a hiénák már csodálkoznak, hogy nem estünk természetes zsákmányukul, ahogy ők ezt korábban elképzelték és az oroszlánok esetében megszokták. Egyre ingerültebbek, már egymást is marják, tudják, nincs más esélyük, mint az a néhány óra, mely az éjszakából még hátravan. Hátha most ők fáradnak el és a hajnal első fényére farkukat behúzva visszakullognak a homokdűnék közé.

Az ukrán lány

Lévai Béla emlékére

Béla mesélte:

– 1944 nyarán munkaszolgálatosként Ukrajnába kerültem. Tankcsapdákat ástunk egy kis ukrán falu, valamilyen Novo Pokrovszkoje határában, ezeknek a nyolcvan centi mély árkoknak kellett volna feltartóztatni a szovjet T–34-es páncélosokat.

Azt tudod, hogy a rabszolga munkája szükségképpen hanyag, mi is többet támaszkodtunk az ásók nyelére, mint amennyi földet kidobtunk – lehet, hogy ezért vesztettük el a világháborút, soha nem bocsátom meg magamnak. A keretbe tartozó tisztesek is unták az egészet, behúzódtak a fák árnyékába aludni, rám bízták a munka irányítását.

Egyszer, ahogy mélán bámulok magam elé, a hungarista jövőbe vetett töretlen hittel, észreveszem, hogy a falu felől a legvékonyabb derekú ukrán lány közeleg, épp mellettünk vitt el az útja, ételt és vizet vitt ki az aratóknak.

Engem egész életemben két dolog érdekelt igazán: a nők és a nők, most is kiugrottam az árokból. Az eleganciám hagyott némi kívánnivalót maga után, a munkához levetettem a kabátomat, rajta a sárga karszalaggal, csak egy ócska khakiszínű nadrágot viseltem, a lány azt hitte rólam, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája…”

Megszólítottam, ő, ha vonakodva is, de megállt. Tudnod kell, hogy az ukrán nők nem voltak olyan ellenségesek a magyar katonákkal, mint ahogy régebben állították, igaz, olyan barátságosak sem, mint ahogy mostanában próbálják feltüntetni. Kértem tőle egy kannafedél vizet, elbeszélgettünk, megállapodtunk, hogy másnap is errefelé jön, a többit majd meglátjuk.

Valaki az úgynevezett bajtársaim közül megirigyelhette a sikeremet és beköpött a keretnél, azok pedig szóltak a tábori csendőröknek. Másnap a járőr éppen akkor jött ki értem, mikor az ukrán lány feltűnt, kezében az éthordóval és a vizeskannával, döbbenten megállt, figyelte, hogy mi történik.

Hogy elvegyék társaim kedvét minden hasonló próbálkozástól, ott helyben véresre vertek és kikötöttek:

– Ebből tanulhatsz, te büdös zsidó!

Mielőtt elájultam volna, még láttam, hogy a lány megdöbbenve bámul rám, nem értette; az egyik magyar katona hogy bánhat így egy másikkal. Gondolom, végül azzal magyarázta meg magának, hogy valami titkos ellenálló, a szovjetállam híve lehetek.

Még le sem telt a büntetésem, mikor egy váratlan szovjet csapás áttörte a frontot és mi is fogságba estünk. Erőltetett menetben hajtottak minket visszafelé épp Novo Pokrovszkojén keresztül, a legvékonyabb derekú ukrán lány ott állt a házuk kapujában és figyelte vonulásunkat. Mikor észrevett engem az oszlopban, az arcán minden eddiginél nagyobb értetlenség tükröződött: ha én szembeszálltam fasiszta parancsnokaimmal, akkor most hogy hajthatnak velük együtt?!

A fogolytáborban összetalálkoztam egy régi újságíró kollégámmal, ő már korábban átszökött, egy antifasiszta iskolát vezetett. Az ő ajánlására azonnal kiemeltek, a magyar nyelvű frontrádióhoz kerültem, én olvastam be a megadásra felszólító felhívásokat a hangoskocsi mikrofonjába.

Szolgálati feladatomnak megfelelően szovjet tiszti egyenruhát viseltem, hadnagyi rangjelzéssel, viszonylag kötetlenül mozogtunk, néhány kilométerrel a frontvonal mögött. Egyik nap elvetődtem Novo Pokrovszkojéba, kértem egy rövid eltávozást, hogy felkeressem a legvékonyabb derekú ukrán kislányt.

Ő maga nyitott ajtót, az én arcomra kiült az üdvözültek mosolya, és kitártam a karomat, de a kislány felsikoltott és hanyatt-homlok elmenekült. Elfogadott mindennek; katonának, ellenállónak, fogolynak, de hogy hirtelen szovjet tiszt lett belőlem, az már egy kicsit sok volt neki.

Rendezési elvek

A könyvkereskedések egyre gyérebb kínálata és ezzel párhuzamosan saját vásárlóerőnk megcsappanása arra vall, hogy a közeljövőben mind kevesebb új irodalmi művet szerzünk be. Úgy gondoljuk, elérkezett az összegezés ideje, vagyis nekiláthatunk, hogy rendet teremtsünk otthoni könyvtárunkban.

Feladatunkat lényegesen megkönnyíti, ha kis házi bibliotékánk egyetlen kötetből áll, ez az állomány egyszerűen katalogizálható és tárolható – akár vízszintes, akár függőleges helyzetben. Külön előnye, hogy látványos fejlődést ígér, már egyetlen további könyv beszerzése százszázalékos növekményt jelent.

Ha a tulajdonosoknak ebbe a körébe tartozunk, ne hagyjuk, hogy önbecsülésünket megingassák a fanyalgó elitisták – értve ezen azokat, akiknek két, esetleg három könyvük is van. Gondoljunk Omár kalifa mélyenszántó megjegyzésére, melyet akkor tett, mikor végignézett az alexandriai könyvtár polcait kitöltő köteteken:

– Vagy ugyanaz van bennük, mint a Koránban, akkor feleslegesek, vagy más, akkor viszont kártékonyak – mondta és az egységes elvi értelmezés elősegítésére valamennyit elégette.

Még szerencsésebb helyzetben vagyunk, ha ez az egyetlen birtokunkban levő könyv nem szépirodalmi mű, hanem párttagsági könyv, ebben az esetben csak arra kell vigyáznunk, hogy a legtöbbet ígérő színt válasszuk ki.

A tennivalók a kötetek számával arányosan szaporodnak. Senkinek sem ajánljuk, hogy felrúgja a könyvtárrendezés hagyományos elveit, melyek a valóban meghatározó ismérveket veszik figyelembe: a könyvek színét, súlyát, méreteit. Aki ezekhez tartja magát, az egyszer s mindenkorra letette gondjait, hosszú és áldásos életre számíthat.

De úgy gondoljuk, a mai nehéz gazdasági helyzetben többé nem érhetjük be a könyvek amúgy is vitatható szellemi adományaival, ennél több gyakorlati hasznot kell követelnünk tőlük. Így például könyvtárunk segítségével kivédhetjük a gyógyszerárak emelkedésének következményeit, úgy helyettesítheti az orvosságokat, hogy elkerüli azok káros mellékhatásait. Vegyünk néhány példát lehetséges alkalmazására.

Egyes könyvek altató hatása régóta közismert, de a modern tudomány már túllépett ezen a kezdeti szakaszon. Ha fontos számunkra az egészségünk, alakítsunk ki egy kis polcot, rajta vérnyomást emelő könyvekkel. Helyes kiválasztás esetén már egy-két oldal elolvasása garantáltan felgyorsítja a leglanyhább keringést is, sőt spontán módon testgyakorlásra is késztet: odavágjuk a könyvet és helybenfutást végzünk rajta.

Az emésztési zavaroknál is igényelhetjük a jól elrendezett könyvtár segítségét. Egy másik polcon elhelyezhetjük azokat a köteteket, melyek a hányásra egyébként nem hajlamos olvasókból is biztos megkönnyebbüléssel járó okádórohamot váltanak ki. Ezt a hatást fokozhatjuk, ha egy kombinált módszert alkalmazunk: egymás után fogyasztunk el néhány oldalt az illető szerző néhány évvel korábban kiadott, illetve napjainkban megjelentetett könyveiből.

Ha szervezetünkben egy idő után bizonyos könyvgyógyszer rezisztencia alakulna ki, azon könnyen segíthetünk más csomagolású, de azonos hatóanyagú szerek használatával. Például az 1944-es nyilas kiáltványokat bizalommal helyettesíthetjük napjaink néhány jobboldali röpiratával. A különbség úgyszólván észrevehetetlen, főleg ha alkalmazunk néhány azonosító kulcsszót, mint például: „talajgyökér” újabban „élettér” és így tovább.

Nem árt azonban bizonyos óvatosság, például Petőfi: „Egy gondolat…”-a nem cserélhető fel a „Néhány gondolat…”-tal, mert az „Egy gondolat…” Petőfit bántja, a „Néhány gondolat…” pedig a jó ízlést.

Végezetül polcaink rendezgetésénél ajánlatos felkészülni a jövő várható változásaira, mert nincs nagyobb méreg, mint ha arra kényszerülünk, hogy megbontsuk a nagy nehezen kialakított rendet. Így például jó előre számba kell vennünk, hogy egy esetleg bekövetkező könyvégetés milyen szerzőket érint majd. Bár a hiteles listát feltehetőleg hamarosan közli majd a „Magyar Fórum” és innen átveszi az illetékes minisztérium, addig is biztos tájékozódási pontot találhatunk, ha elővesszük a régi könyvégetések jegyzőkönyvét. A gyakorlat tanúsága szerint ugyanis minden szélsőséges változás ugyanazokat a könyveket veti máglyára. Kedves könyvtártulajdonos társaim, ha el akarjuk kerülni a kapkodást, jobb előre kikészíteni József Attilát, Thomas Mannt, Stefan Zweiget és a többi destruktív szerzőt.

A vérkakadu

A nagy Brehm és a többi állattani rendszerezés sehol sem említi a turáni vérkakadut, de kiváló magyarság kutatónk, Pfeffenbruch Ewald Kajetán kimutatta, hogy honfoglaló eleink ősi madarai közé tartozott. Ez a mokány, jellegzetesen mongol arccsontú, egyenes csőrű, közmondásosan se nem szőke, se nem barna tollú madár már a meotiszi mocsarakban is őrfeladatokat látott el, fürkésző tekintettel járkált a jurták körül és messze hangzó sivítással jelezte az ellenség közeledtét.

Később nagy királyunk, III. Bódog címerállata lett. A fennmaradt képek kakadutollas kalapban és kakaduszőrmébe burkolódzva ábrázolják az uralkodót, amint erjesztett kakadutejjel telt serleget emel koccintásra – ebből látható, hogy a turáni vérkakadu a szőrmés madáremlősök egyébként igen ritka fajtájába sorolható.

Pfeffenbruch Ewald Kajetán azt is bebizonyította, hogy annak idején ez a kakadu vitte Szilágyi Erzsébet levelét Prágába a gyermek Mátyáshoz. Arany János csak megbocsátható rímkényszerből írt hollót, bár nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a versét a Magyar Posta szponzorálta.

Sajnos ez az ősi madár a XIX. század derekán, a nagy mocsarak, ingoványok és lápok lecsapolása idején kihalásnak indult. Pfeffenbruch Ewald Kajetán feltételezései szerint a környezet kiszáradása tette lehetővé, hogy a vérkakaduk eredendő ellenségének számító termeszhangyák megközelíthessék a fészkelő- és költőhelyeket, a hangyák aztán fondorlatos módon kirágták a meszet a tojások héjából, megakadályozva így a szilárd faji gerinc kialakulását.

Később, az 1920-as évek jobboldali kurzusának idején megkísérelték a vérkakadu újraszaporítását. Biztató eredményeket értek el, de később mindezt semmivé tette a kommunista hatalomátvétel. A nemzeti és valláserkölcsi töltésű madarakkal szemben egyöntetűen a termeszeket támogatta, mindannyiunk fülében ismerősen hangzik még a korszak jelszava: termessz termeszt – jobban élsz!

Az internacionista – Hajdú Dezső gerincpárti képviselő szóalkotása – rendszer bukásával erőteljes kormánykezdeményezés indult el az ősi jelképmadár feltámasztására. A mozgalomhoz számos valóban népnemzeti alapokon álló szervezet és személy csatlakozott, Pfeffenbruch Ewald Kajetánt is sikerült rábeszélni, hogy álljon a vállalkozás élére. A neves tudós hangsúlyozta, hogy döntésében kizárólag hazafias érzelmek vezérelték, tiszteletdíjként csak egy jelképes összeget fogadott el: ezer darab ötezer forintost, melyek mindegyikén ott díszelgett a Magyar Köztársaság jelképe: a Szent Korona.

Pfeffenbruch Ewald Kajetán munkához látott, mindenekelőtt a vérkakaduk eredeti életterét kívánta visszaállítani. Nagy vihart kiváltó német nyelvű tanulmányában, a „Der Lebensraum von Blutkakadus”-ban régi madártani atlaszok adataira hivatkozva javasolta, hogy ismét árasszák el vízzel és fokozatosan alakítsák át láppá a Klauzál-teret, a Dob utcát, a Karpfeinstein utcát, valamint a Síp utcát.

A liberális önkormányzat – mint ahogy eleve várható is volt – mondvacsinált városrendészeti okokra hivatkozva, megtagadta a sűrűn lakott terek és utcák elláposítását, cserében a mozgalom rendelkezésére bocsátotta a pestszentervini elhagyott szovjet laktanyát. Ebben az épületben alakították ki a kutató központot, mely az ősi Vérkakaduháza nevet kapta.

A címermadár feltámasztása már a kezdet kezdetén jelentős nehézségekbe ütközött, kiderült ugyanis, hogy még soha senki nem látott eleven vérkakadut. A régi, III. Bódog korabeli történelmi ábrázolatok nem bizonyultak elégséges támpontnak, az 1920-as években kitenyésztett egyetlen tojásról pedig kiderült, hogy az eltelt idő alatt bezápult.

A megfelelő közös elképzelés kialakítása céljából országos konferenciát hívtak össze. A rendezvény egy megható epizóddal indult. Az egyik tiszteletbeli meghívott – a polgári életben kályhagyáros és Petőfi-kutató – egy pelyhet nyújtott át, mely bizonyíthatólag az „Anyám tyúkja” című vers modelljének tollazatából származik.

A konferencia munkája során tisztázta a követendő alapelveket. A madárnak pontosan 1100 centi magasnak kell lenni az 1100 éves magyar államiságot jelképezve. Tollazata a sajtótisztesség jegyében piros-fehér-zöld golyóstollakból állítandó össze, és ami a legfontosabb, semmiképp sem hasonlíthat a destruktív Madárpárt jelvényére.

Magát a madarat élő példányok híján keresztezés útján kell kialakítani. A kócsag kecses tartását össze kell párosítani a páva díszes tollával, de a modern piacgazdaság jegyében a tőkés réce is részesedést kell hogy kapjon – természetesen legfeljebb 49 százalék erejéig. Megfontolandó a liba bevétele a kézenfekvő ellenérzések elkerülésére, a capitoliumi ludakra hagyatkozva.

Pfeffenbruch Ewald Kajetán és tudományos csapata munkához látott. A felsorolt szempontok figyelembevételével kialakította a vérkakadu modelljét, melyet egy körmenetben tettek közszemlére. Osztatlan lelkesedés fogadta a tizenegy méter magas felfújt műanyag makettet, melyet elborítottak a vállalkozást támogató cégek reklámjai. Zengett az alkalomra írott himnusz:

– „Kezünkben a legfőbb adu.

A turáni vérkakadu…”

Csak a Rákóczi út sarkánál sírta el magát egy, a nagyapja karján ülő kisgyerek:

– De hát nincs is ilyen madár! Nem is tanultuk!

– Hallgass, kisfiam! – mondta az öregember, és óvatosan körülnézett. A körmenet pedig vonult tovább.