Tél tábornok

Az olaj

Kovács János nyugdíjas középiskolai tanár szigorú beosztás szerint élt: páratlan hónapokban fűtött, páros hónapokban evett – egyszerre mindkettőre nem futotta volna a nyugdíjából. A kormány szóvivője legkésőbb júliusra a fűtési költségek jelentős csökkenését ígérte ugyan, de 1992 január végén, mikor az utolsó csepp olajat is beöntötte a kályhába, a nyugdíjas tanár reménytelenül távolinak látta a nyarat. Kovács letérdelt és fohászkodni kezdett:

– Istenem! Küldd el értem a halált és vitess magadhoz a mennyek országába, vagy ha lehet, inkább a jó meleg pokolba. És kérlek, rendeld pokolbeli társaimul a szívtelen gazdagokat, mindenekelőtt az olajipar vezetőit és részvényeseit. Ámen.

Elkeseredésében Kovács egy kissé kiengedte a hangját, ennek következtében egy emelettel feljebb csőrepedés keletkezett a régi leromlott bérház falában. A mennyezeten könnyekre emlékeztető vízcseppek jelentek meg, a nyugdíjas tanárnak úgy tűnt, mintha maga a Mindenható is megsiratta volna a sorsát.

Másnap, mint hatvan éve minden reggel, pontosan 6 óra 14 perckor Kovács kivonult lakásának legkisebb helyiségébe és enyhe terpeszállást vett fel. Megdöbbenve tapasztalta, hogy sötét és bűzös folyadékot ürít. Csak arra gondolhatott, hogy a már hosszabb ideje rakoncátlankodó veséje végképp felmondta a szolgálatot. Kovács lemondóan legyintett:

– Mindenem romlik, csak az erkölcseim javulnak – mormogta maga elé, egy üres mustáros pohárba vizeletmintát vett és elvitte az orvoshoz.

Az urológus egy gyógypillantást vetett Kovácsra – többre nem futotta idejéből és a megszabott anyagi keretből –, majd átküldte a laboratóriumba. A laboráns sokáig és figyelmesen vizsgálgatta a folyadékot, közben gyanakodva kérdezte:

– Ezt maga pisálta Kovács bácsi?

– Én, laboráns úr. Sajnos mióta szegény feleségem meghalt, senkim sincs akit megkérhetnék rá. De miért kérdezi, valami baj van?

– Az az igazság, hogy elég ronda ez a minta. Mit evett mostanában?

– Mostanában semmit – és mintegy mentségképpen hozzátett egy, a rádióban gyakran hallott kifejezést –, ugyanis méregtelenítem a szervezetemet.

A laboráns befejezte a vegyelemzést és megkönnyebbülten felnevetett:

– Jó vicc volt, Kovács bácsi, de én már öreg csiligás vagyok, engem nem tud becsapni!

– Mivel csapnám be önt?

A laboráns felemelte a mustárospoharat:

– Tudja mi van ebben? Színtiszta, finomított kőolaj, a kutaknál negyven forint literje. Na menjen szépen haza Kovács bácsi, és máskor ne tartson fel ilyenekkel.

Azokat az üvegeket, melyekben a vizeletmintákat hozták, a laboráns általában megtartotta magának. Az adminisztrátornővel közösen elmosogatták és némi jövedelemkiegészítésül visszaváltották a közeli élelmiszerboltban, de ez a mustárospohár kitisztíthatatlannak látszott, ezért inkább visszaadta.

A nyugdíjas tanár otthon leült a hideg szobában és eltöprengett. Sokáig küszködött ellenérzéseivel, de végül elszánta magát egy kísérletre: a pohár tartalmát óvatosan beleöntötte az olajkályha tartályába, majd gyufát gyújtott és utánadobta. Azon morfondírozott, hogy tudja kitakarítani majd a kályhát, mikor a folyadék hirtelen lángra lobbant. A kályha duruzsolni kezdett, míg testét lassan átjárta a meleg, Kovács felfogta, hogy Isten csodát tett vele, térdre ereszkedett és zsoltárokat kezdett énekelni.

Áhítatosság közben megfordult fejében a gondolat: megkéri a Mindenhatót, hogy teljesítse ki a csodát és a székletét is változtassa ötezer forintos bankjegyekké, de elszégyellte magát a mohóságán. Végül azzal vigasztalódott, hogy ezért nem kell külön fohászkodnia, mert az ötezer forintosok érték tekintetében hamarosan alig különböznek majd a székletétől.

Kovács szerette volna titokban tartani a történteket, mert őszintén szólva restellte, hogy tiszteletreméltó nyugdíjas középiskolai tanár létére bizonyos tekintetben olajtermelő kúttá kellett átalakulnia.

Minden elővigyázatossága ellenére a régi, leromlott bérházban hamarosan feltűnést keltett, hogy Kovács olajkályháján most nem lógnak ott a februárban máskor megszokott jégcsapok. A rejtélyt sokáig nem tudták megfejteni; ahhoz Kovácsot élhetetlennek találták, hogy postát raboljon vagy áfa-visszaigénylő csekkeket hamisítson, ahhoz viszont túlságosan becsületesnek, hogy bankot vagy jobboldali pártot alapítson. A ház lakói gyakorlatias gondolkodású emberek voltak; más pénzforrás lehetősége fel sem merült bennük.

A kíváncsi lakók a rejtély végére akartak járni, folyamatos figyelőszolgálatot szerveztek, támaszpontjukat a Kovácséval szemközti lakás előszobaszekrényének tetején alakították ki, befőttek, birsalmák és kalaposdobozok védték őket a lelepleződés ellen.

Egyik nap a hajnalban szolgálatot teljesítő ügyeletes elképedve tapasztalta, hogy pontosan 6 óra 14 perckor a nyugdíjas tanár enyhe terpeszállást vesz föl az olajkályha előtt, jobb lábát kisé megemelve a tartályba vizel, majd egy szál gyufával lángra lobbantja. Az ügyeletes azonnal riasztotta társait, rendkívüli lakógyűlést hívtak össze és kérdőre vonták Kovácsot, a tetten ért nyugdíjas középiskolai tanár hosszas unszolásra kénytelen volt felfedni a titkát. Bejelentése általános felbuzdulást váltott ki, hozzá hasonlóan nehéz anyagi körülmények között élő szomszédai elárasztották kéréseikkel, hogy segítsen megoldani fűtési gondjaikat – Kovács nem tudott kitérni előlük.

A szomszédok már kora reggel megjelentek az előszobában, csörömpöltek vödreikkel és marmonkannáikkal. Kovács el akarta kerülni ezt a mindennapos háborgatást, ezért egy csővezetéket szereltetett fel, melyen keresztül lejuttatta az olajat az alacsonyabb szintekre – ezt a hálózatot az ügylet humanitárius jellegére utalva „Barátság vezeték”-nek nevezték el.

Kezdetben a nyugdíjas tanár ellentételezésül beérte egy-egy tálca pogácsával vagy csörögefánkkal, esetleg a termelést feltehetőleg serkentő néhány üveg sörrel, de egy váratlan esemény megzavarta ezt az idillinek mondható állapotot.

Egy felderíthetetlen kilétű személy, gyaníthatólag egy, az olajakcióból kimaradt házbeli lakó feljelentést tett az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnál. A hivatal ellenőrei ki is szálltak a helyszínre és egy rajtaütésszerű vizsgálattal megállapították, hogy Kovács súlyosan megsértette az adózási szabályokat. Az ellenszolgáltatásként kapott pogácsák, csörögefánkok és sörök értékét forintosítani kellett volna, utána összevonni a felvett nyugdíjjal, az így nyert összeg mindenképpen túlhaladta volna az évi százezer forintos határt, tehát személyi jövedelemadó kötelesnek minősül. A mulasztást semmiképp sem menthette a törvény hiányos ismerete, életbe léptek a büntető szankciók, mindenekelőtt Kovács elvesztette tevékenységének importkiváltó jellegével kapcsolatos kedvezményeit.

Súlyos bírságot vetettek ki a nyugdíjas tanárra és a pénzügyi tárca további veszteségeinek megelőzésére kötelezték, hogy a benzinkutakhoz hasonlóan egy leplombált mérőkészüléket szereltessen fel magára. Kovács hiába tiltakozott, a szokásos alkalmazási feltételekhez viszonyítva csak annyi eredményt tudott elérni, hogy kikötötte: tankolásnál a fogyasztók nem kezelhetik önállóan a töltőcsapot.

Kovács, ha méltatlankodva is, de tudomásul vette a kialakult helyzetet, legnagyobb megdöbbenésére az ügy nem zárult le ezzel a határozattal. Az igazságügyminiszter törvényességi óvást emelt, mivel az Alkotmány rendelkezéseinek értelmében minden természetes energiaforrás az állam tulajdonát képezi. Indítványa nyomán a parlament sürgősségi besorolással több héten át tárgyalta ezt a köznyelvben csak „pisai olajtorony”-ként emlegetett problémát. Heves viták után Kovácsot az Állami Vagyonügynökség ellenőrzése alá utalták, kezelésére kilenctagú felügyelőbizottságot jelöltek ki és meghirdették a privatizálását. A felhívásra csak egy, a házban lakó özvegyasszony nyújtotta be pályázatát, aki már régóta kacérkodott az éltes korára is férfias megjelenésű Kováccsal. Ő is rendkívül szerény ajánlatot tett: adósságai egy részét ajánlotta fel az államkincstárnak. A nyilvánvaló kudarc után Kovácsnak lehetősége nyílott önmaga privatizálására; vállalta, hogy egy fél évig termelésének tizenöt százalékát fizeti ki megváltásul.

A jogi csatározásokban megedződött Kovács többé már nem hasonlított korábbi félénk és visszahúzódó önmagára. Kezébe vette saját sorsának irányítását, mindenekelőtt kedvezőbb működési feltételeket próbált kialakítani:

– Épp elég, hogy olajat adok az államnak, nem akarok tejelni is – jelentette ki határozottan.

Érintkezésbe lépett doktor Sárkány Sarolta adószakértő ügyvéddel, akit rámenős stílusa miatt a jogász szakmában csak Zsaroltának hívtak. Doktor Sárkány akkor vált széles körben ismertté, mikor egy próbaper során tizenkét métert alkudott le a rádió lakihegyi nagyadójából. Tanácsára a nyugdíjas tanár egy önálló betéti társaságot alapított „Petrol Kovács”, rövidítve „Petko” néven.

El kívánta kerülni, hogy az adóhatóság könnyen áttekinthesse tevékenységüket, ezért viszonylag széles működési területet jelöltek meg; az olajtermelés mellett szerepelt többek között a rózsavízkészítés, a léggömbfestés, tyúkszemirtás robbantással, hadisírgondozás és lovas futárszolgálat.

Kovács az ügyvédnő mellett még egy kültagot vett be a társaságba, a vizeletét elemző laboránst, aki szakvélemények sorozatával igazolta a „Petko” termékeinek természetes voltát és kitűnő minőségét, különösen magas viszkozitásukat emelte ki. A ház bejáratánál kirakott hirdetőtáblán feltűnt a később széles körben elterjedt jelmondat:

A „Petko” viszonylag alacsony, üzletet rontó árai érthetőleg ellenséges indulatokat keltettek a többi magyar olajtársaságban. A tőkeszegény Kovács nem vehette fel a harcot a konkurenciával, hosszas tárgyalások után kiegyezett velük. Belépett a titkos kartellbe, kötelezte magát, hogy üzletpolitikájában ő is alkalmazkodik az olaj világpiaci árának ingadozásához – ha fölfelé megy, emel, ha viszont lefelé tart, akkor szintén emel.

Az árak folyamatos felsrófolása zúgolódást, majd haragot váltott ki Kovács legfontosabb felvevő piacán, a bérház lakói között. A nyugdíjas tanár azzal próbálta feloldani ezt az ellenszenvet, hogy száz liter eladott olaj után hetven fillér fejlesztési hozzájárulást fizetett a lépcsőház rendbehozatalához.

Ez az áldatlan viaskodás megerősítette Kovácsot abbeli szándékában, hogy más, az eddigieknél szélesebb alapokra terjessze ki a tevékenységét. Első vállalkozásként inkognitóban átjárt Kis-Jugoszláviába és a maga szerény szintjén segített megtörni az olajembargót. A belső elhárítás fel akarta fedni az ügyet, de Kovács ellenkártyaként kijátszotta azokat a titkos adatokat, melyeket a szerbektől kapott a horvátországi magyar fegyverszállításokkal kapcsolatban – az elhárítás ennek nyomán elállt a szándékától.

Kihasználva a kartelltagság által biztosított nyilvánosságot, a „Petko”-nak sikerült elérni, hogy nemzetközi szinten is felkeltse a figyelmet maga iránt. Kovács havi közel félbarelles teljesítményével, ha nem is vezető helyen, de megjelent az olajtermelők éves világstatisztikájában. Ez a szereplés felkeltette az egész világot behálózó olajipari szervezetek érdeklődését, az OPEC soros bécsi ülésén felvette tagjai közé és „sejk”-i rangot adományozott neki, a továbbiakban jogában állt „Abu Kovácsnak” szólíttatni magát.

A kiéleződő olajválságban ő is tartotta magát az OPEC stratégiai elveihez, bevetette az olajfegyvert, vagyis csökkentette a termelését, csak a saját Diesel Mercedes gépkocsijának üzemeltetéséhez szükséges mennyiséget állította elő.

Kevéssel később a Mindenható kifürkészhetetlen akaratából végleg elapadt a nyugdíjas tanár saját olajforrása. Doktor Sárkány „Zsarolta” alaptalannak találta ezt a döntést, indítványozta, hogy indítsanak pert, de Kovács méltányosságból elhárította ezt a felvetést.

– Bármi is legyen a mostani véleményünk az Úrról, gondolnunk kell a korábbi érdemeire. Egyébként sem kell kizárni azt a lehetőséget, hogy valamikor később mindkét félre előnyös megállapodásokat köthessünk vele.

Ez a változás egyébként sem zavarta meg az üzletmenetet. Kiterjedt összeköttetéseire támaszkodva Kovács is a Független Államok Közösségéből importált olajjal jelent meg a piacon.

Nemzetközi tekintélyére hivatkozva Kovács itthon is jelentős összegű állami támogatást kapott. A pénzből kiépítette saját hálózatát, országszerte megjelentek a „Petko”-kutak, kifolyónyílásukon a cég reklámfigurájával, „Ó Lajos”-sal. Ezt a jelképet a brüsszeli „Manequin Pis”, pisilő kisfiú mintájára alakították ki, de erkölcsvédő női szervezetek tiltakoztak az obszcén pár ellen, ezért úgy alakították át a kutat, hogy az olaj a figura füléből folyt ki.

Üzleti sikerei nyomán fokozatosan megnövekedett Kovács társadalmi elismertsége is. Tudományos pályázatot írt ki egy eddig megoldhatatlan probléma, az olaj és a víz összekeverésének legtökéletesebb módszereire. Az első díjat a cég saját embere, egy kútkezelő vitte el, aki a technikát később odáig fejlesztette, hogy az olajat végképp kihagyta a keverékből. Kovács szakmai szempontból jelentős összegekkel támogatta a külföldre távozott honfitársaink érdekvédelmi szövetségét, a „Magyar Olajralépők Szövetségét”. Kovács őszintén sajnálta, hogy nem sikerült munkatársul megnyernie a szakterület nagy alakját: Zemplényi Györgyöt.

Mint nemzeti tőkés, vagy ahogy politikai ellenfelei vagyonának eredetére célozva elnevezték, „nemzeti tökös”, elindult egy időközi országgyűlési választáson. A bortermelő vidék hagyományaihoz alkalmazkodva fogalmazta meg Kovács kampányának jelszavát: „Benzin regum, rex benzinum!” Kormánypárti támogatással sikerült is megszereznie a mandátumot. Kovács reménykedett benne, hogy megvalósul titkos vágya: kinevezik művelődésügyi miniszternek. Sajnos ebben a feladatkörben áthidalhatatlannak bizonyult Kovács múltja, az a körülmény, hogy valaha gyakorló pedagógusként dolgozott. Kovács jogos haragjában átült a független frakció széksoraiba, a pártjukat elhagyó „Nagy P”-k: Palotás, Petrenkó és Pozsgay urak közé.

A napokban nyilvánosságra hozott szándékai szerint Kovács egy új pártot kíván alapítani. Mint pártvezér, fő eszmei ellenfelének a szociális demagógiát tekinti, a szegényebb néprétegek hátrányos helyzetének felelőtlen felhánytorgatását, ezt a gondot csak a vállalkozói réteg anyagi megerősödése oldhatja meg – mint hirdeti programjában.

Aláírásgyűjtés

Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: hivatalos helyen és az előírt formákat betartva többször is megpróbáltam elérni feltett célomat – mely megvalósulása esetén dicsőséget hozott volna nem csak Budapestre, de az egész országra is. Meg keltett bizonyosodnom azonban, hogy sem több évtizedes áldozatos írói munkásságom, sem bátor és hatásos nyilatkozataim sora nem segítheti előbbre az ügyet, így nem maradt más választásom, mint hogy összegyűjtsek százezer aláírást és népszavazást kényszerítsek ki.

A Cipőboltban vásároltam néhány tucat ív papírt és golyóstollat – „papírárut a Cipőboltban!” –, a gyógyszertárban pedig vettem egy kisebb méretű, de a céloknak teljesen megfelelő csővázas asztalt és levonultam vele a Blaha Lujza téri aluljáróba. Beálltam az aláírásokat kezdeményezők hosszú sorába, kivártam, amíg végez a „Kapjanak bakancsot a terhes anyák!” polgári mozgalom, majd a „Vágják ki a Vígszínházat és ültessenek a helyére két fát!” elnevezésű környezetvédő akció, alig néhány hét múlva én is elfoglalhattam a hasonló aláíráskampányok megszokott színterét.

A műmárvány oszlopra kiragasztottam jelszavaimat: „Szent az István?”, „Le József-fel!”, „Az én utam az igazi magyar út!”, „Azonnali hatállyal vessenek véget a kör ötszögesítésének!” – utána leültem az asztal mögé és golyóstollaimat készenlétben tartva vártam a jelentkezőket.

Általános feltűnést keltettem, de az érdeklődők előbb csak távolabb gyülekeztek, el kellett telni egy órának is, amíg egy öregember közelebb merészkedett:

– Jól megadta nekik, Moldova úr, leveszem a kalapomat Ön előtt! – mondta. – Higgye el, sokan vagyunk ebben az országban, akik kételkedünk abban, hogy valóban szent-e az a bizonyos István és a szívünkből beszél, mikor azt mondja, hogy „Le József-fel!”. Hadd írjam alá én elsőnek.

Felemeltem a kezem:

– Kötelességemnek tartom figyelmeztetni Önt, hogy ha összegyűlik a százezer aláírás, beterjesztem a parlament elé. A névsor nyilvánosságra kerülhet és mindenki, aki szerepel benne, komoly zaklatásoknak lehet kitéve.

– Nem számít – felelte az elszánt öreg férfi. – A meggyőződésünket veszélyek árán is vállalnunk kell!

Reszketős, de iskolázott betűkkel leírta: Somogyi Ernő, Budapest, Szigetvári utca 62. – utána kezet nyújtott:

– Hadd mutatkozzam be: Gereben Lajos vagyok. Ha valaha jár nálunk Kazincbarcikán, örömmel venném, ha felkeresne.

– De ki ez a Somogyi Ernő? – kérdeztem elképedve.

– A sógorom. Két éve kölcsönkérte a mákdarálónkat, de úgy csinál, mintha nem is emlékezne rá. Remélem, most megüti a bokáját.

Egy vadászkalapos férfi lépett a nyomába:

– A legmesszebbmenőkig egyetértek az Ön által indított mozgalommal, Moldova úr, de ki kellene egészíteni a célkitűzéseket.

– Mire gondol?

– Be kellene venni azt is, hogy „Le az Izidorokkal, Mózesekkel, Sárákkal is!” – erre már akár politikai pártot is lehetne alapítani.

– Inkább a Hubákkal, Vazulokkal meg Vérbulcsúkkal kellene leszámolni! – vágott a szavába egy szakállas, kalapot viselő férfi. Heves szóváltás alakult ki köztük, de én leintettem őket:

– Ilyen vitákba én nem vagyok hajlandó belemenni! Legfeljebb annyi kompromisszumot ajánlhatok, hogy hozzáteszem „Le Ferenc-cel!”, maximum még két női nevet vagyok hajlandó belevenni: Erzsébetet és Terézt.

Ebben megegyeztek és mindketten aláírták az ívet.

Egy kisgyerek, akit a szülei hoztak kézen fogva, sokáig bámult rám tanácstalanul.

– Akarsz kérdezni valamit, kisfiam? Ki vele! – biztattam a rám oly jellemző nyájassággal.

– A bácsi tulajdonképpen mit akar? Mire gyűjti az aláírásokat?

A kis oktondit saját szülei intették le:

– Majd ha felnősz, te is megérted!

A negyedik nap már kezdtek betelni a papírlapok, mikor estefelé megjelentek asztalomnál az egyik frissítő italokat forgalmazó cég képviselői, akik nyulak számára gyártott üdítőket kívántak bevezetni a magyar piacra. Felajánlották, hogy tetszés szerinti számban bocsátanak a rendelkezésemre űrlapokat, ha az aljukra odanyomtathatják a cég jelmondatát:

Ajánlatukat természetesen mély megvetéssel visszautasítottam. Az általam indított mozgalom tiszta és világos céljait nem homályosíthatják el silány és önös anyagi érdekek. Különben is minden reklámjogot már eladtam a „Nagydob” Bt.-nek – ügyvezető elnök: Moldova György.

Alig néhány hét alatt összejött több mint száztizenhatezer aláírás. A roppant papírköteget a BUTAXI-val – csak úgy mellékesen említem meg, hogy ez az egyetlen olyan teherfuvarozási vállalat, mely a rakodásnál nem számít fel külön gurtnikoptatási pótdíjat, árai egyébként is a legkedvezményesebbek – szállítottam be a Parlamentbe. Az országgyűlés elnöke a lépcsők alján fogadott, megilletődötten vette át az aláírásokat, belepillantott, aztán zavartan nézett rám:

– Bocsánat, bizonyára elkerülte valami a figyelmemet, de nem értem pontosan, hogy Ön milyen tárgyban kíván népszavazást elrendelni.

Homlokomra ütöttem:

– Persze, elnézést! Kaphatok egy tollat? – és sietve felírtam az ívcsomó tetejére: „Követeljük, hogy a Nagykörutat, vagyis a Szent István körút, Teréz körút, Erzsébet körút, József körút, Ferenc körút együttesét azonnali hatállyal kereszteljék át Moldova György körútra!” Erről volna szó, parancsoljon, elnök úr! – mondtam és visszaadtam a golyóstollat.

A barackfa

A Pannónia utca 1-5. szám alatti ház udvarán egy kis szabadon meghagyott földdarabon egy Redstar fajtájú barackfa állt. A régi tömbházmester, Joó János ültette még negyven évvel ezelőtt, mikor állami tulajdonba vették a házat. Az öregebb lakók arra is emlékeztek, hogy a csemetét a közeli Orosz-féle faiskolában vásárolta, az meglehetősen rossz hírű cégnek számított, de a tömbházmester gondosan locsolgatta és ápolta a kis fát, így megkötött a nehéz talajban és korán termőre fordult. Joó a barackfát a ház közös vagyonának tekintette, mikor nyár derekán beérett a gyümölcs, leszüretelte és minden lakó kapott belőle egy kis kosárra valót. A legtöbb lakó összesen ennyi gyümölcsöt fogyasztott az egész év folyamán.

Így ment ez mindaddig, amíg több évtizedes házmesteri tevékenysége után Joó szakmát változtatott, leköltözött Földvárra deszkát árulni. Távozásával megszüntették a már régen korszerűtlennek tartott tömbházmesteri intézményt is, elárvult örökét a három lépcsőháznak megfelelően három külön házmester vette át. Őket a lakók választották ki benyújtott programtervezeteik alapján: összeköttetéseik révén ingyen meleg vizet, az udvar egészére kiterjedő fásítást, helikopterkikötőt ígértek.

A három házmester megbízatása négyéves időtartamra szólt. Ők az eredményesebb működés érdekében szövetségre léptek egymással, de a középen tenyésző barackfa gondozását egyikük sem vállalta, mert állandó törődést és jelentős anyagi ráfordítást igényelt volna. A gazdátlanul maradt barackfa alját felverte a gaz, ágait letördelték a rájuk csimpaszkodó gyerekek.

Az időjárás sem kedvezett a fának, az egyik évben virágzáskor érte a hosszú eső, a második évben olyan rovarok támadták meg, melyeket már rég kipusztultnak hittek, de a védekezés elmaradásával új erőre kaptak, az általuk kikezdett gyümölcsök zölden hullottak le, a harmadik évben a májusi fagyok még a leveleket is leégették.

Kezdetben mindenki azt várta, hogy a házmesterek elvégzik majd a beígért tavaszi nagytakarítást, ehelyett azzal foglalkoztak, hogy fokozatosan birtokukba vegyenek minden megszerezhető lakást, padlást, pincét, mosókonyhát, óvóhelyet, gyerekkocsi-tárolókat, a függőfolyosók leválasztható beszögeléseit és hogy a bekebelezést véglegessé és jogilag visszafordíthatatlanná tegyék, szerzeményeiket különféle családtagjaik nevére íratták.

Mikor a házon belül már egy talpalatnyi kisajátítandó tér sem maradt, figyelmüket az udvar hasznosítására fordították. Kezdetben egy autóparkolót alakítottak ki, a dübörgést és a terjengő benzingőzt csak a barackfa szűrte meg kissé. Később külön szolgáltatásként elvállalták, hogy jutányos áron ellopják ügyfeleik kocsiját és igazolást adnak nekik, mellyel felkereshetik a biztosítót kártérítésért.

A házmesterek elégedetlenek voltak az így szerzett jövedelemmel, ezért jobban fizető megoldást választottak: butikoknak, lángossütőknek, kulcskészítő iparosoknak engedélyezték, hogy bódékat állítsanak fel az udvar sárga keramit kövezetén. A környéken nyílt titoknak számított, hogy a házban bárki szerezhet megfelelő területet, csak egy bizonyos összeget kell letenni titkos támogatásként a hamarosan esedékes házmesterválasztásokra.

A rendelkezésre álló felület hamarosan elfogyott, a lakók egy, az udvart átívelő kötélhídon másztak fel a lakásukba, de a vállalkozók továbbra is jelentkeztek helyigényükkel. A házmesterek megbeszélésre gyűltek össze és szemrevételezték az utolsó szabad földcsíkot, melyen a barackfa állt. Ebben a negyedik évben a fa mintha új erőre kapott volna és az ágain bőséges termés mutatkozott.

– Jogi pornográfia, hogy egy udvaron belül két tulajdonforma létezhessen – mondta Végh Oszkár házfelügyelő, akit két társa hallgatólagosan elnöknek ismert el. – Ezt a kérdést minél hamarabb meg kell oldanunk, addig, amíg mi dönthetünk ilyen ügyekben.

– Eszmei szempontból is jobb volna eltávolítani, mert ez a bizonyos fa, melytől nem látni a mi erdőnket! – tette hozzá Burján, a másik házmester. – Csak hát mit csináljunk a terméssel?

– Kétségtelenül úgy lehet a legjobban szüretelni, ha kivágjuk a fát – jegyezte meg Schneider, a harmadik házfelügyelő, aki jeles hobbikertész hírében állott.

– A kivágás mellett szól az is, hogy erről a fáról túl sok embernek jut eszébe a régi tömbházfelügyelő, aki elvtelen módon barackkal próbálta megvesztegetni az embereket – vonta le a következtetést Végh Oszkár –, természetesen a lehető legdemokratikusabb formában kell végrehajtani: minden egyes lakónak meg kell engedni, hogy kivehesse a maga részét a barackfa törzséből és hazavihesse.

A termést lábon eladták egy privát jelentkezőnek, a lakók barackpótlási jegyet kaptak helyette, ennek értéke hamarosan csökkent, egy barack értékéért egy szem ribizlit lehetett kapni. A kivágott fa törzsének maradéka sem veszett el, kísérletképpen vaskarikákat készítettek belőle, a befolyó jövedelemnek a házmesterek fizetésének európai színvonalra való emelését kellett szolgálnia.

A besenyő kesergő

Csak kevesen tudják, hogy a „besenyő kesergő” nem tősgyökeres besenyő népdal, hanem onnan kapta a nevét, hogy doktor Besenyő-Berger Lipót megyei főgyógyszerész és amatőr muzsikus komponálta még valamikor az évszázad elején. Eredetileg a „Kebelbarátok” asztaltársaság indulójának íródott – ehhez a kompániához tartozott doktor Besenyő-Berger Lipót –, csak később vált egy jelentéktelen besenyőföldi párt, a „Csodaturul Szárnyalása Mozgalom” himnuszává. A mozgalom népszerűsége igen nehezen tudott kibontakozni, mert politikai ellenfelei a „Szárnyalás” szó első ékezetét folyton levakarták a plakátokról.

A mozgalmi célok szolgálatában természetesen át kellett alakítani a szöveget, a bekövetkezett változások nem nélkülöznek minden tanulságot. Az eredeti indítás a következőképpen hangzott:

Ez a mondat az új eszmei igényeknek megfelelően némileg átalakult:

Mikor a Besenyőföldet elcsatolták az anyaországtól, az idegen uralom számos más nemzeti jelkép mellett a „besenyő kesergő”-re is tilalmat mondott ki. Törölték a nyilvánosan előadható dalok listájáról, kottáit begyűjtötték és megsemmisítették. Ezt a döntésüket később az internacionalizmus mocsarába süllyedt magyar kommunista vezetés is átvette – és itt kezdődött el a „besenyő kesergő” igazi karrierje.

Ha nem tiltják be, valószínűleg ritkán jutott volna valakinek is az eszébe, hogy elénekelje, így viszont a hazafias bátorság próbájává lett. Éjfél után, mikor a zenés kisvendéglőkben tetőpontra hágott a hangulat, egy-egy italtól felhevült vendég az „Akácos út” és az „Édesanyám, te jó asszony” után a „besenyő kesergő”-t is megrendelte a cigánytól. A népzenész némi vonakodás után el is játszotta, busás borravalót kapott érte a vendégtől és jelentős összegű fejpénzt a politikai rendőrségtől, ahol folyamatosan leadta a „besenyő kesergő”-t húzatók névsorát. A rendőrség továbbította a duhajkodók munkahelyének személyzeti osztályvezetőjéhez, a káderanyagok egyik legterhelőbb adatának számított, ha valaki nyilvános helyen ezt a dalt énekelte. A megtorlások nyomán csak azért is az égbe szökkent a „besenyő kesergő” népszerűsége, sokszor felhangzott a nagy magyar éjszakában:

– „Attila földjén néma, béna, méla, vézna koldusok…”

Később az idők nagy változását jelezte az a bizalmas vendéglátóipari körlevél, mely engedélyezte, hogy a zenészek játszhassák a „besenyő kesergő”-t, egyelőre csak lalázva, vagy egy úgynevezett kamu szöveggel, mint például:

Az igazi törzsvendégek természetesen megérezték a fordulatot, a jobb politikai szimattal rendelkezők elismervényt kértek a zenészektől és gondosan elrakták a nyugtát, hogy bizonyítani tudják: ők már korábban elhúzatták a „besenyő kesergő”-t, bátran dacolva a pártállam terrorjával.

Az új demokratikus rend kibontakozása az egykor betiltott dal előtt is szélesre tárta a kapukat. Egy népszerű kormánypárti slágerénekes a „mint a légy úgy hull a finn gnóm, ezután már szabad fi…om”-kezdetű szám szerzője új dalestjének a „Bessenyő vagyok, a gondjaim nagyok!” címet adta. A „besenyő kesergő” dallamára előbb egy élő csirkét darált le, aztán két MTK-színekre festett kék-fehér libát. A közönség vele énekelte a refrént:

Koncertjéről a Vízművek állami támogatással beszerzett néhány kazettát, feloldotta a központi tározókban és ezentúl a csapból is a besenyő színekben játszó aligpiros-elégfehér-nagyonzöld víz folyt. Nemzeti tőkések villanyvasalókat és villanyborotvákat hoztak forgalomba, melyek használata közben a „besenyő kesergő”-t játszották. Később tabletta formában is megjelent, aki bevette, annak egész nap remegett a feje.

Mivel többé nem számított tilosnak az eléneklése, az emberek hamarosan megunták a „besenyő kesergő”-t, a vendéglők zenés repertoárjába visszatért az „Akácos út” és az „Édesanyám, te jó asszony”. A kormány nem nézi jó szemmel ezt a nemzetietlen jelenséget, a népzenészek a napokban utasítást kapnak, hogy jegyezzék fel azoknak a nevét, akik következetesen és feltűnően nem rendelik meg náluk a „besenyő kesergő”-t.

Aztán úgy alakult a nemzetközi helyzet, hogy az idegen uralom elől menekülő besenyők száz- és ezerszámra lépték át a magyar határt. Hiába kutattak munka és szállás után, sehol sem tudtak elhelyezkedni, bekecsüket fázósan összehúzva ültek a köztereken. A hatóságok szeretnék leállítani a bevándorlásukat, kérésükre a kormánypárti slágerénekes átírta dalának szövegét:

Fekete Nap

Ezen az őszi reggelen az előrejelzések 6 óra 11 percre tették a Nap felkeltét, de az emberek hiába vártak rá. Órák múltak el derengő félhomályban és nem tűnt fel a fény a megszokott keleti irányból, este hét után a reménykedőknek is be kellett látniuk, hogy az égitest már nem mutatkozik ezen a napon.

Többen is betelefonáltak a Meteorológiai Intézetbe a különös esemény okai után érdeklődve. A szakemberek a sűrűn megrekedt füstköddel magyarázták a jelenséget, és azzal biztatták a nyugtalankodókat, hogy a feltámadó szél hamarosan eloszlatja majd a szmogot, és az időjárás visszatér megszokott medrébe. A Nap azonban másnap és harmadnap sem kelt fel.

A távirati irodák jelentései szerint ez a különös teljes napfogyatkozás földrajzilag pontosan behatárolható területre, az egykori szocialista országokra terjedt ki. Például Hegyeshalomnál az orráig sem látott az utas, Nickelsdorfnál viszont már ragyogó napsütésben haladhatott.

A társadalmi és érdekvédelmi szervezetek természetesen magyarázatot követeltek, ennek nyomán többen is vállalkoztak rá, hogy felvilágosítással szolgáljanak. Az egyházak az Úr sújtó kezének nyomát látták benne, mellyel az elmúlt évek elfajzott pogány szellemiségét torolta meg. Hajdú Dezső, a Magyar Gerincpárt alelnöke többször is nyilatkozott a Nap váratlan eltűnéséről. Zsúfolt gyűléstermek közönsége előtt bizonygatta, hogy a volt kommunista nómenklatúra eladta az országra jutó napfényt az idegen tőkének, az üzletet közismert nemzetközi faji kapcsolatai, tel-avivi ügynökei révén bonyolította le. Hajdú bizonyítékul felolvasta a legutóbbi statisztikai jelentéseket arról, hogy hányan kaptak napszúrást Izraelben – nyilvánvalóan az ide irányított magyar napsugár következtében.

Végh főminiszter is nyilatkozott. Bár elhatárolta magát Hajdú kijelentéseitől, melyet az alelnök meteorológiai tevékenységének részeként értékelt, a liberális sajtót tette felelőssé, amiért a dolgok idáig fajultak.

– Ezek az urak letagadták a Napot az égről. Miért?! Mert a csillagot szeretnék visszarakni a helyére. Kormányunk egyébként sem tekinthető felelősnek, hitelt érdemlő bizonyítékaink vannak, hogy ez a sajnálatos jelenség a pártállam idején kezdődött el rendszeres holdfogyatkozások formájában.

Teltek a napok és a hetek, a Nap azonban továbbra is valahol a látóhatár mögött bujkált, az ország kénytelen volt berendezkedni arra, hogy sötétben kell élnie. Egymást követték az ezzel kapcsolatos kormányintézkedések és rendeletek.

Mivel a napszakok között gyakorlatilag nem mutatkozott különbség, azonnali hatállyal eltörölték a munkások délutáni műszakjának húsz- és éjszakai műszakjának negyvenszázalékos órabérpótlékát. Ez az intézkedés minden mást megelőzött.

Mivel az utcai lámpáknak folyamatosan kellett égniük, energiatakarékossági okokból lecsökkentették a fényüket, egyben leállították az erősen ráfizetéses Utcaseprő Vállalat működését is – abból kiindulva, hogy a sötétben úgysem látszik a szemét. Az állami vállalatok tanácskozásait ugyancsak teljes sötétségben tartották meg, a résztvevők takarékosságból a gatyájukat is letolták, hogy addig se kopjon.

Az Állami Vagyonügynökség a nagyobb gyárak élére politikailag megbízható csökkentlátókat nevezett ki, abból a meggondolásból, hogy az állandó homályban ők otthonosabban tudnak tájékozódni.

Ezek az új vezetők – igazolva a beléjük fektetett bizalmat, több nagyszabású üzletet is kötöttek. Bartellegyezség keretében az utolsó magyar kezén maradt gyertyagyárat elcserélték Japánnal egy nagyobb tétel rózsaszín lencséjű napszemüvegért. Az új külföldi tulajdonosok azonnal leállították a magyar üzem termelését és piaci egyeduralkodóként a saját Halottak Napjáról megmaradt mécseskészletüket küldték a magyar boltokba, „Lux-Interpilács” márkával.

Ezekkel a mécsesekkel jelölték az egykori Nap helyét az égen és ezek égtek a különféle kormányhivatalok előtt is. A tetszetősebb megjelenés érdekében a mécseseket különféle burákba állították, így például a Művelődési Minisztérium előtt egy kivájt tökbe, melyre szemet, orrot és bajuszt vágtak. A Művelődési Minisztériumot keresőket ezentúl úgy igazították útba, hogy:

– Tudja, az a ház, ahol az a tökfej van.

A kormány egy idő után elhatározta, hogy egy mesterséges napot bocsát fel német kölcsönből, Guten Tag! – Jó napot! – elnevezéssel. A „Guten Tag” azonban csak meghatározott helyeken sugárzott fényt, például a Bem téren és Lakitelken, más környékeken viszont egy különleges ködösítő berendezés segítségével még töményebbé tette a sötétet.

A Nap eltűnésének egyéves évfordulóján egy alagútban rendezett nagygyűlésen maga Végh főminiszter értékelte az eltelt időszakot. Számos pozitív jelenséget mutatott ki: a szomszédos országokban sokkal sűrűbb a sötétség, mint nálunk, egyes helyeken már kenyérre is kenik, sikerült megszüntetnünk az üdülők túlzsúfoltságát és az állandó sötétségnek köszönhetőleg érezhetően javultak a népszaporodási mutatók:

– Nincs igazuk azoknak, akik hamis nosztalgiát táplálnak az elmúlt, levitézlett Nap iránt! Bebizonyosodott, hogy ha megfelelő módon élünk nemzeti hagyományainkkal, nincs is szükségünk a Napra, sőt az esőt és a harmatot is nélkülözni tudjuk – mondta nagy tapssal fogadott beszédében.

Egyszer csak épp oly váratlanul és meglepetésszerűen, mint ahogy eltűnt, újra kisütött a Nap. Az emberek szemüket törölgetve néztek körül, elborzasztotta őket, hogy mennyi szemét gyűlt össze az utcákon. A sarkokon a sötétség örve alatt megölt járókelők feküdtek, az úttesten pedig a tudomásul nem vett karambolokból visszamaradt kocsironcsok álltak. Mindenki látta, de senki se szólt, mert a mesterséges Nap, a „Guten Tag” még változatlanul ott keringett az égboltozaton.

A tévedés joga

– Napjainkban egyre gyakrabban nyugtázhatjuk politikusok, orvosok, rendőrök tévedéseit – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Vajon igazuk van-e azoknak, akik azt hangoztatják, hogy a tévedéshez való jog állampolgári jognak számít, hasonlóan ahhoz, hogy tetszésünk szerinti módon és időben piszkálhatjuk a fogunkat vagy öntözhetünk harangvirágot. Mások viszont úgy vélik, hogy ha valaki egyszer akkorát hibázott, mint egy nagykabát, sőt a Vörös Október – újabban valószínűleg Október 23. – Ruhagyár egész elfekvő kabátkészlete, az jobban teszi, ha fogja a kabátját, illetve a kalapját és elköszön. Tartozzon akár a nagymenők közé vagy legyen akár kis pörsenés a világ ábrázatán. Nem veszem magamnak azt a bátorságot, hogy eldöntsem ezt a vitát – hogyne, hogy én is tévedjek! – inkább csak néhány példázatot idézek fel.

Egyszer még a monarchia békeéveiben nagy hadgyakorlatot tartottak, melyet maga I. Ferenc József is megszemlélt. A hadijáték az előnyösebb helyzetben levő védekező fél súlyos vereségét hozta, a támadók könnyűszerrel és villámgyorsan érték el kitűzött céljukat. A hadgyakorlat lefújása után a császár megállt a védőket vezénylő tábornok előtt és csak annyit mondott:

– Tábornok úr, csodálkozom.

És ez akkoriban elég volt ahhoz, hogy a generális még aznap leköszönjön a rangjáról.

Valamikor, úgy negyven éve, a Magyar Néphadseregben az volt az előírás, hogy a katonák vétségeit beírták a katonakönyvükbe: elhanyagolták a fegyvertisztítást, nem tömték gyufásdoboz szabályosságúra a szalmazsákot. Ezt a feljegyzést aztán minden elöljáró és felettes elolvashatta, a katona pedig viselhette a következményeket.

Aztán lehet, hogy az illető megemberelte magát és mondjuk, harmadik helyet szerzett a „Ki tud többet Vietnamról?” vetélkedőn, kiérdemelve a dicséretet, akkor nem jegyezték be külön a katonakönyvébe, csak áthúzták az előző fenyítést. Jó vastagon és sűrűn satírozták, hogy a röntgenszeműek se tudják elolvasni az eredeti szöveget, de maga a fekete folt jelezte, hogy azért itt mégis történt valami. Nem kívánjuk felhánytorgatni, de a tény attól még tény marad. Ahogy öreg barátomtól hallottam annak idején: nem hallgatok, csak nem mondok semmit!

Tavaly májusban megkerestek a minisztériumból; nincs-e kedvem lemenni vizsgabiztosnak az n.-i fegyházba, néhány rab most érettségizik a börtöniskolában. Érdekelt az ügy, elvállaltam.

A börtön vezetői érezhetőleg nem bíztak semmit sem a véletlenre. A „jóindulat megnyerése” céljából zsírban úszó kolbászos rántottával, házi rétessel, pálinkával, sörrel fogadtak. Elnehezült testtel ültem le a könyvtárszoba nagy asztala mellé, még ahhoz is össze kellett szednem magam, hogy megszólaljak:

– Küldjék be az első vizsgázót!

Alacsony, félkopaszra nyírt, harminc körüli férfi lépett be, később kiderült, hogy a rabok „Pumukli”-nak becézik. Pumukli köszönt és letette elém az év végi bizonyítványát, intettem, hogy foglaljon helyet.

A szabályok szerint magyar irodalommal kezdtük, a vizsgázó húzott egy tételt: „A vén cigány. Vörösmarty költészete a szabadságharc bukása után”.

– Tessék!

Pumukli leadta a szokásos szöveget, melyet a világ minden valamirevaló költőjére alkalmazni lehetett volna. Vörösmarty a nemzet szabadságáért és a kizsákmányolt osztályok felemeléséért harcolt, küzdelmében szembekerült az idegen elnyomó hatalommal és így tovább. Hallgattam egy ideig, aztán meguntam a blablát:

– Ismeri „A vén cigány”-t?

– Természetesen, elnök úr, a kedvenc költeményem, több részét is tudom kívülről.

– Igen? Mondjon el valamit.

– „Ugrik a pincér, pénzt kap a viccén”, meg azt, hogy „nem muzsikál soha többé, csendes lett a vén cigány…”

Pumukli az arcomra nézett és elbizonytalanodott:

– Valami nem stimmel?

– Dehogynem. Kettes jó lesz?

– Mindegy milyen jegy, csak görbüljön egy kicsit.

Tisztelet adassék azoknak, akik önérzetesen elvállalják a tévedéseiket – bármilyen hihetetlen, de már én is láttam ilyen embert. Egy hatvanöt éves barátomra gondolok, aki tisztes kora ellenére változatlanul hajszolja a gyengébb nem kegyeit, „nőparkja” a Rákóczi téri lányoktól a Kossuth-díjas művésznőkig terjed. Sokan figyelmeztettük, hogy az ilyen kicsapongások igen veszélyesek, könnyen felszedhet egy AIDS-fertőzést.

– Ide hallgassatok – felelt a barátunk –, tegyük fel, hogy rosszul választok és még a ma éjszaka soros szeretkezésemen megkapom az AIDS-et. Négy évig tart, amíg ez a betegség kifejlődik, utána, hála gondos orvosaimnak, még elevickélek ugyanannyi ideig – mindent összevetve, hetvenhárom éves leszek, mikor belehalok az AIDS-be. Tudjátok nekem garantálni, hogy elélek addig, még ha egy sajtbúra alá ülök, akkor is? Vigyázzanak a húszévesek!

Ha…

1956. november 2-án az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét. A búcsúztató bizottság három tagja: Hajdú Dezső, a kövér író, Márta Jenő, a kopaszodó jogász és Forró-Kása, az igyekvő újságíró a záhonyi híd lábánál figyelte a távozókat. Hajdú felemelt kézzel intett a tankok után:

– Továrisi konyec! Na végre! Nem hittem volna, hogy maguktól elmennek.

– És aki ezentúl ki meri ejteni azt a szót, hogy fasiszta, az aljas bolsevista és áruló – tette hozzá Márta.

– De ne húzzuk itt az időt, induljunk vissza Pestre. Millió dolgunk van.

A kocsiban elhelyezkedve Forró-Kása megkérdezte:

– Mihez kezdünk most?

– Hozzá kell fognunk a rendcsináláshoz. Elszabotálták a rendszerváltást, már eltelt tíz nap és a régi nómenklatúra még mindig a helyén van. A most következő hónapokban hosszú időre eldől a magyarság sorsa.

– Mi legyen az első lépés?

– Ha egy kicsit megerősödünk, le kell tartóztatnunk a zsidó írókat: Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és a kommunistákat: Nagy Attilát, a színészt, Angyal Istvánt, a felkelőktől.

– Én egyetértek azzal, amit mondasz, de hogy lehet ilyet megvalósítani egy jogállamban? – kérdezte Forró-Kása –, mert azt akarunk, nem?

– És aki ezentúl ki meri ejteni azt a szót, hogy fasiszta, az aljas bolsevista és áruló – jegyezte meg Márta.

– Nyugodj már, Jenő. Egy jogállamban természetesen jogállami eszközökkel kell élni, vagyis ki kell küldeni értük két rendőrt. Ha már úgyis kimennek, útközben begyűjthetik a Rádió elnökét is, sőt, ha lesz majd televízió, annak a vezetőjét is.

Forró-Kása lelkesülten folytatta:

– Másrészről Kossuth-díjat kellene adnunk az igazi nemzeti íróknak: Németh Lászlónak, Sinka Istvánnak. Ne vedd hízelgésnek Dezső, de te is megérdemelsz legalább két József Attila-díjat.

– És aki ezentúl ki meri ejteni azt a szót, hogy fasiszta, az aljas bolsevista és áruló.

Hajdú indulatosan legyintett:

– Állítsd le magadat, Jenő, meghallja valaki, aztán hetekig magyarázhatjuk, hogy mit gondoltál valójában. De az irodalom csak az első lépés lehet, itt sokkal fontosabb dolgokról van szó. A fejétől bűzlik a hal, félre kell állítani a mostani vezetőket.

– Kire gondolsz, Dezső?

– Nem csípem például ezt a Bibót. Védi a zsidókat, már nem is Bibó, hanem Bibó-Idó. Most is folyton bent ül a Parlamentben és kiáltványokat gépel. Ha meghalna, nem volna vele semmi baj, én is szívesen hivatkoznék rá. De Bibó csak a kezdet, jönne utána Losonczy Géza, Donáth, Szilágyi és még ezzel sem érünk el semmit, ha őt, a legfőbb bomlasztót nem tesszük hidegre.

Forró–Kása elsápadt:

– Csak nem …

– Csak igen. Nagy Imréről van szó. Hiába álcázza magát nemzeti politikusnak, kommunista volt, megölte Miklós cár nagynénjét, dolgozott a szovjet elhárításnak.

– Ezt honnan veszed?

– Maguktól a kommunistáktól hallottam, úgy tudom, egy pár év múlva az újságok is megírják majd. Itt ő vezényelte a begyűjtést, lesöpörte a parasztok padlását és most a Parlament előtt is elvtársaknak szólította a tömeget. Hová vezetné ez az ember az országot?

– De hát hogy képzeled?! Mégiscsak ő a miniszterelnök!

–  Az nem számít, Magyarországon ha kutyát akarsz dobni, miniszterelnököt találsz. Minden kis pártközponti osztályvezetőt ki lehet nevezni, akár magyar, akár orosz, akár német. Szóval meg kell ijeszteni egy kicsit Nagy Imrét, mondjuk, szervezzünk egy tüntetést a Parlament elé, ez általában hatni szokott, ismerek egy fiút a Korvin közből, ő biztosan segít majd. Ha látja, hogy a nép lázong, biztos rá tudjuk beszélni Nagy Imrét, hogy kérjen menedékjogot egy követségen.

– Melyiken?

– A jugoszláv volna a legjobb, ott úgysem maradhat túl soká, mert a szerbek, horvátok és bosnyákok előbb-utóbb egymásnak esnek. Aztán amikor már szilárdan a kezünkben tartjuk a hatalmat, megígérjük Nagy Imrének, hogy szabadon engedjük, ha kijön a követség épületéből – és adott időben odaállunk egy-két autóval. A világ előbb-utóbb megfeledkezik róla és akkor megrendezhetjük a pert. Ha pedig Nagy Imrével végeztünk, szabad az út előttünk. A „Magyar Út”…

Már Szolnok felé jártak, hirtelen egy száguldó kocsi jött szembe velük. Hajdú felkapta a fejét:

– Nem Kádár János és Münnich Ferenc ült benne?!

– Ugyan már, mit keresnének ők Szolnokon?

A zászló alatt

1944 októberének utolsó napjaiban Winkler Jenő nyilas pártszolgálatos utasítást kapott, hogy tartóztassa le és kísérje be a Hűség Házába Répásy Szilárd tanárt. A besúgók jelentése szerint Répásy részt vett a földalatti ellenállási mozgalomban.

Winkler kiment Répásy lakására, géppisztolyával megdöngette az ajtót, de a tanár megsejtve a veszélyt, az ablakon át kilépett a folyosóra és elmenekült. A pártszolgálatos a nyomába eredt. Hosszú üldözés kezdődött, Winkler beszorította ellenfelét egy vegyi cikkeket készítő üzem pinceraktárába. Répásy is előkapta a revolverét, a két fegyver egymásnak szegeződött, de mielőtt meg tudták volna húzni a ravaszt, egy bomba telibe találta az üzemet. A falak maguk alá temették a két ellenséget, a légnyomástól eszméletlenül estek hanyatt.

A sors különös csodája folytán a pincében formalint és más tartósítószereket tároltak, kifolytak az összezúzódó hordókból és beborították a tanár és a pártszolgálatos testét. Az orvosságok jótékony hatásának köszönhetően a belső szervek épen maradtak, továbbra is ellátták alapvető funkcióikat. Kényszerű nyugalmukat semmi sem háborgatta, fölöttük az üzemet nem építették újjá, hanem a törmeléket elplanírozva egy autóparkolót alakítottak ki.

Negyvennyolc év telt el. Az autóparkoló helyén megkezdték egy szálloda alapozási munkálatait, a markológépek lekotorták az egykori pinceraktárról a fedő törmelékréteget, a helyiségben szabadon járhatott a levegő. 1992. október 23-án reggel a két tetszhalott ellenség magához tért és felült. Fegyverükhöz kaptak, hogy pontot tegyenek a hosszúra nyúlt vita végére, de a rozsda már rég szétmarta a závárzatokat. Sokáig néztek egymásra értetlenül, végül Répásy szólalt meg:

– Pártszolgálatos úr, azt hiszem, hogy nem így kellene eldönteni ezt a kérdést. A külsőnkből ítélve, legalább negyven évig feküdtünk itt, kint már rég eldőlt a harc, maradjunk abban, hogy akinek az eszméi vesztettek, az megadja magát.

Winkler ellenségesen vágott vissza:

– És honnan tudjuk megállapítani, hogy kint milyen világ van? Én csak egy módszert hallottam a pártban, egy író mondta.

– Mi az?

– Meg kell nézni az autókat, ha fiatal zsidók ülnek benne, akkor szocializmus van, ha öregek, akkor kapitalizmus.

– És ha egyáltalán nincsenek autók, akkor megvalósult a hungárista nemzetállam – tette hozzá Répásy –, de ne vitatkozzunk, majd fent minden kiderül.

Felkapaszkodtak a pincéből, de az utcán hiába kerestek egyértelmű azonosító jeleket.

– Magam ellen beszélek, de ilyen lerobbant házakat, csak a nyilas uralomban tudok elképzelni – mondta epésen Répásy.

– Ilyen koszt viszont, sajnos, csak egy demokráciában, a nemzetvezető a falhoz állította azokat, akik köztéren szemetelni mertek.

Találomra megkérdeztek néhány járókelőt, hogy milyen társadalmi rendszer uralkodik Magyarországon:

– Kommunizmus van itt, uraim, még mindig kommunizmus, az ő kezükben van még most is minden: a sajtó, a televízió, a káefték.

– Fasizmus van itt, uraim, rosszabb, mint a Horthy-rendszer.

A tanár és a pártszolgálatos tanácstalanul nézett egymásra.

– Csak egy módon dönthetjük el a kérdést – mondta végül Répásy –, menjünk el az ország politikai központjába, a Parlamentbe és kérdezzük meg ott.

Október 23-a volt. Már tömegek vonultak a Kossuth tér felé, egy teherautóról lekiabáltak a fekete nyilas egyenruhát és árpádsávos karszalagot viselő Winklernek:

– Hol maradsz, öreg? A többiek már rég ott vannak.

Répásy fürkészve nézett körül, a térre beérve, rossz sejtelmei beigazolódtak. Az elválasztó kordon előtt árpádsávos zászlót lebegtető, Winklerhez hasonló öltözetű fiúk álltak, fujjoltak egy öreg férfit, aki szólásra készülődött a Parlament lépcsőjén. Karjukat fasiszta köszöntésre lendítették.

– Ez az, fiúk! – mondta Winkler és Répásyhoz fordult. – Még mindig nem hiszi el, hogy mi győztünk?

– Ugyan, volt már olyan, hogy maguk tüntettek valahol, aztán a rendfenntartók szétszórták magukat. Már jönnek is – mutatott ötven-hatvan lila széldzsekibe öltözött fiatal férfira. – Majd ők adnak maguknak!

Legnagyobb megdöbbenésére ezek is beálltak az árpádsávos lobogó alá és csatlakoztak a tüntetőkhöz. Felharsant a Sieg Heil. Répásy lemondóan legyintett:

– Maguk nyertek, Winkler úr, mehetünk. Mi is az a Hűség Háza? Házasságkötő terem?

– Megnyugtatom: nem sokáig fog gúnyolódni – távozóban még odaköszönt egy kövér szemüveges férfinak –, szevasz Pista, üdvözlöm az apádat. Kitűnő cimborám volt az öreg.

Politikai leckék

A vetélkedő

A német közvéleménykutató intézetek egybehangzó felmérései szerint az átlagos nézők túlságosan elvontnak és mértéken felül intellektuálisnak találták a televízió tréfás vetélkedőit, olyanokat, mint a „Potyautas a Göncölszekéren”, a „Vásárolj ingyen”, vagy éppen a „Mázlipörgettyű”. Azt javasolták, hogy az erősödő nemzeti öntudathoz igazodva a német népi hagyományokból kellene meríteni egyszerű és romlatlan játékötleteket.

Megfogadva a tanácsot, a televíziós társaságok két évet és több mint háromszázmillió márkát fordítottak a kutatásra, míg végül felfedezték a jelzett igényeknek leginkább megfelelő: „Schlag auf den Arsch” nevezetű népi tréfát, melyet magyarra talán „Seggreverősdi”-nek lehetne lefordítani.

A vetélkedő szabályai végtelenül egyszerűek voltak. Tetszés szerinti számú játékos vehetett részt benne; egyikük előrehajolt és megfogta a bokáját, valamelyik társa rávert a fenekére és az illetőnek ki kellett találni, kitől származik az ütés. Túlzás nélkül elmondható, hogy ez a játék mind humorában, mind szellemi színvonalában igen közel áll a német néplélekhez.

A játék ősi alapjait a televíziós szakemberek természetesen kissé átalakították – modern technikai eszközök alkalmazásával. Az egyik játékos erősen stilizált hátsófelét egy nagyméretű vászonra vetítették ki, a többiek erre célozhattak lézerpuskáikkal, az ütés „elszenvedőjének” különféle fény- és hangeffektusokból kellett megfejteni, hogy melyik társa adta le a lövést. A célpont pozíciójában követték egymást a játékosok és az nyert, aki többször tippelt helyesen.

A forduló győztese egy luxusgépkocsit kapott és a helyezettek is értékes jutalomban részesültek. A komoly tét ellenére a „Schlag auf den Arsch” vidám és önfeledt szórakozást nyújtott, a kedd esti adásokon fél Németország a képernyőre figyelt.

A sorozat sikerére az újonnan szervezett és kezdeti műsorgondokkal küzdő magyar „Duma Televízió” is felfigyelt. Vezetői – természetesen államköltségen – többször is ellátogattak Nürnbergbe, a játékok szülőhelyére, sőt Madagaszkárra is – itt azt akarták tanulmányozni, hogy milyen következményekkel jár, ha valahol nem vetítik a „Schlag auf den Arsch”-sorozatot.

A tapasztalatok értékelése után a „Duma Televízió” megvette a játék licencét, de kikötötte azt a jogot, hogy átalakíthassa a szabályokat a magyar televíziózás normáinak megfelelően. Így például a magyar változatban nem mímelték az ütéseket lézerrel, vagy más segédeszközökkel, hanem nyílt karakterünkhöz illően, valóban rávertek a sorra kerülő játékos fenekére. A Magyar Csendőrök Humanista Világtestvérisége száz eredeti gumibotot ajánlott fel erre a célra.

A „Schlag auf den Arsch” különfordítását a „Seggreverősdi”-t az illetékesek durvának találták, ezért pályázatot írtak ki az új elnevezésre. Végül is nem hirdettek első helyezettet, a másodikon a bírálóbizottság elnökének a mostohafia végzett: „Pacsit a popóra” javaslattal.

A vetélkedővel járó kiadások fedezésére a kormány a „Duma Televízió” nevére íratta Győr-Sopron megyét és feljogosította, hogy útvámot szedhessen a budai alagúton áthaladó gépkocsiktól és gyalogosoktól. A kitűzött díjak értéke ennek ellenére sem érte el a németországi nyeremények színvonalát; a Televízió vezetői okultak a korábbi vetélkedőkön kifizetett túlzottan magas összegekből, melyek joggal váltottak ki felháborodást az egyszerű nézőkből. Egy javaslat szerint a győztesek az elszenvedett ütések fájdalomdíjául kárpótlási jegyeket kaptak volna, de az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy ez a megoldás veszélyeztetné az egész játék komolyságát. Végül is úgynevezett „nemzeti bóvli kosarak”-at állítottak össze a magyar ipar és kereskedelem elfekvő árucikkeiből – a listán egyébként a teljes hazai termékválaszték szerepelt.

Mikor meghirdették a részvételt a „Pacsit a popóra” játékra, annyi pályázó küldte be a levelét, hogy a megszokott postai eszközökkel nem is lehetett továbbítani, a MÁV egy szárnyvonalat épített ki a televíziós székházig.

Elsősorban munkanélküliek, nyugdíjasok és egyéb kiskeresetű személyek jelentkeztek, akik semmilyen más módot nem találtak már létkörülményeik javítására. Sokan kisebb-nagyobb kölcsönöket vettek fel, melyeket majd a nyereményükből kívántak törleszteni.

Kihasználva a konjunktúrát, televíziós riporterek és játékmesterek speciális „Pacsit a popóra” tanfolyamokon készítették fel a résztvevőket a vetélkedőkre. Egy jeles természetgyógyász felvilágosító előadásokat hirdetett: „hogy láthatunk a fenekünkkel? Nulla nullás típusú találkozások” címmel.

Végül is elérkezett az első adás napja, Csirkés Frici kormánypárti popó illetve popénekes dalolta el a játékok szignálját:

„Most jött el az óra

  Pacsit a popóra!”

A díszvendégek között helyet foglaltak az eredeti „Schlag auf den Arsch”-játék német szerzői és rendezői is. Érdeklődéssel figyelték, hogy a résztvevők – játékos vetélkedőknél szokatlan módon – fellépés előtt rövid imát mormolnak és szent esküt tesznek feleségüknek, hogy mindent megtesznek a győzelemért; a díjul kitűzött úszónadrág, sózott keksz és kézi répaszeletelő megszerzéséért.

Brigitta, a játékok háziasszonya átnyújtotta a szereplőknek a gumibotokat, melyeket humánus meggondolásból előzőleg fájdalomcsillapító oldatban mártottak meg és elindult a küzdelem.

Utólag sem sikerült megállapítani, hogy – feltehetőleg aljas aknamunkaként – ki festette rá a nadrágok hátsófelére egyes politikusok arcképét. Ez a látvány az amúgy is ingerült játékosokban elmosta az utolsó gátlásokat is, minden erejüket beleadták az ütésekbe, a sérülteket ingajárat szállította át a Rókus Kórházba.

A győztes, ha sziszegve is, de azonnal ráült a nyereményére és körkörös védelemre rendezkedett be, hogy megőrizze frissen szerzett tulajdonát. A vesztesek pedig mélységes csalódásukban, hogy így sem sikerült javítani anyagi helyzetükön, a kamera előtt lettek öngyilkosok.

A német televíziós szakemberek elképedve néztek össze:

– Ez ugyanaz a játék volna, mint a miénk?!

A Természet ritmusa

Egy Amerikából hazaszakadt házaspár sétálgat a kis dunántúli város főterén, kirándulók, ismerkednek a helyi látványosságokkal. Már délelőtt is hétágra süt a nap, a templommal szemben egy öreg paraszt lehajtott fejű szamara árnyékába húzódva üldögél. Az amerikai asszony lelkendezve mutat rá:

– Nézd meg azt az öregembert!

– Mit nézzek rajta?

– A tartását, a nyugalmát. Őt nem rontotta meg a bűnös civilizáció, egy pillanatra sem távolodott el az Anyaföldből kisugárzó erőktől, él benne a Természet ősi ritmusa. Figyeld meg, nem hord órát, mégis, fogadni mernék, hogy pontosan tudja az időt.

– Azt azért nem hiszem.

– Próbáljuk ki.

Odalépnek az öreg paraszthoz, az asszony megszólítja:

– Elnézését kérem, hogy gondolataiban zavarom, de meg tudná mondani nekem: mennyi az idő?

Mielőtt válaszolna az öreg, megemeli a szamara farkát és néhány pillanatig a tenyerén tartja, mintha az állat pulzusát figyelné:

– Három perccel múlt negyed tizenegy, asszonyom.

Az amerikás nő óvatos pillantással a csuklójára néz, az ő órája természetesen jár, az öreg egy percet sem tévedett. Megköszöni a felvilágosítást és győzedelmes mosollyal fordul a férjéhez:

– Mit mondtam?! Egy ősi óra ketyeg benne, régibb és finomabb minden svájci szerkezetnél.

A férj megpróbálja védeni pozícióit:

– Ez lehetett puszta véletlen is, egyszer mindenki beletalálhat. Vak tyúk is talál szemet.

– Úgy látszik, nem hiszel nekem, próbáljuk meg újra, egy jó fél óra múlva.

Leülnek az eszpresszó teraszán, megisznak egy kávét, közben az asszony arról győzködi a férjét, hogy ideje volna felhagyni a „biznisz”-szel, eladni a New York-i lakást, hazatelepülni és venni egy házat valahol vidéken, visszatérni a romlatlan természethez. A férj bölcs ember, nem válaszol, tudja, így ússza meg a legolcsóbban. Fél óra elteltével újra felkerekednek és odamennek az öreg paraszthoz:

– Bocsánat uram, megint elromlott az óránk, megmondaná mennyi az idő?

Megismétlődik az előbbi szertartás; az öreg paraszt megemeli a szamara farkát és néhány pillanatig a tenyerén tartja:

– Öt perccel múlt tizenegy.

Egyeztetik az időt a saját órájukkal, most is hajszálra stimmel. Az asszony a férjéhez fordul:

– Ugye most már te is belátod, hogy milyen csodálatos a Természet ritmusa?!

A férfi sportember, belátja, hogy vesztett, de szeretne a dolgok végére járni, udvariasan megkérdi:

– Megmondaná uram, hogy csinálja?

Az öreg paraszt egykedvűen felel:

– Egyszerű uram. Mikor megkérdezték mennyi az idő, kicsit megemeltem a szamaram farkát és akkor látom a szemközti toronyórát.

A medve

1971. március 12-én vagy 13-án – az időpont mindmáig tisztázatlan –, annyi viszont teljes bizonyossággal elmondható, hogy valamelyik nap egy cseh rendszámú Skoda gépkocsi haladt közepes sebességgel a romániai A713-as országúton Drakulestiből – a régi magyar Ördögfalva – Cacanesti – a régi magyar Szarháza – felé tartva.

A kocsit vezető középkorú, szemüveges cseh turista, név szerint Jozef Procháska, feleségét, az ugyancsak középkorú és nem kevésbé szemüveges Augusta asszonyt hallgatta, aki egy útikönyvből a környék nevezetességeit sorolta. A szóban forgó bédekkert még a háború előtt adták ki, így hiányzott belőle az a rendkívül fontos adat, hogy időközben a vidéket természetvédelmi területté alakították át, ahol elsősorban barnamedve-tenyésztéssel és vadászattal foglalkoztak, a hatalmas állatok százszámra éltek a hegyek között.

Elképzelhető Procháskáék meglepődése, mikor egy tömött bundájú, erőteljes martájékán púpszerű kiemelkedést viselő barnamedve tört ki az erdőből. Az összeütközést már nem lehetett kivédeni, a medve a kocsi alá került, beszorult a sebességváltó és az akkumulátor doboza alá. Az állat, bárhogy is erőlködött, nem tudott kiszabadulni, tehetetlen fájdalmában tépte, szaggatta a kocsi alján végigfutó vezetékeket. A Skodában tartózkodó cseh házaspár sem hagyhatta el a helyét, ha kilépnek, a medve minden bizonnyal elérte volna őket csapkodó lábaival, a rémülettől megdermedve ültek a szélvédő mögött.

A balesetre egy éppen arra haladó szekeresgazda figyelt fel, azonnal beszólt a drakulesti tanácsházára, az elnök pedig nem kevésbé haladéktalanul értesítette a cacanesti állami fővadászt. Megírták az úti rendelvényt, felvették a napidíjat, utána együtt mentek ki a helyszínre. A fővadász indulatosan dohogott.

– Megint a külföldiek keverik a bajt! Annyian vannak ezek, mint tócsa eső után, hogy szeretkezzenek a nénikéjükkel egy szál élére állított deszkán! Nincs igazam, presedinte?

– A számból vetted ki a szót, tovaras komandant. Én már gondoltam rá, hogy be kellene tiltani a térképeket, otthon maradnának és mindjárt megszűnne ez a nagy összevisszaság.

– Mert a sok marháskodásból jön a sok hülyéskedés!

– Aztán a végén úgy nézünk ki, mint falu bolond pappal!

Kiérve a helyszínre, megálltak és felmérték a teendőket:

– Nincs mese, tovaras komandant – mondta a tanácselnök a fővadásznak –, le kell lőnöd a medvét.

– Elment az eszed, presedinte?! A medve patrimonium nacionál, nemzeti érték! Képzeld el, mit szólna a Conducator, ha megtudná! Kapnánk mi Bukarestből hideget-meleget!

– Akkor viszont, hogy hozzuk ki a cseheket a kocsiból?

A fővadász elgondolkodott:

– Ezek a csehek pánikba estek, ha kijönnének a Skodából, kapkodnának, mint Dumitru a ménkűhöz, egész biztos, hogy közben valami kárt okoznának a medvében – márpedig ez megengedhetetlen.

– Beszélni kellene velük…

– Milyen nyelven? Még románul sem tudnak!

– Akkor mi legyen?

– Hát a medve nem maradhat sokáig a kocsi alatt. Még felfázik.

– Szóval, úgy gondolod, tovaras komandant…

– Igen, le kell lőnöm ezt a két csehet, hogy elkerülhessük a nagyobb bajokat. Már csak azért is meg kell tennem, mert különben nem tudom elszámolni a kiszállásom költségeit. A főnökeim még azt hinnék, hogy szórakozásból jöttem ki ide.

Az elnök bólogatott:

– Végül is, ha meggondoljuk, a méltányosság is ezt kívánja. Mert mennyi cseh lehet?

– Már mondtam az előbb: mint tócsa eső után.

– Vagyis legalább tízmillió, medve viszont a fele sem.

– Még megnézem a kisokosban, hogy mennyi kilövési jutalom jár két cseh turistáért – a fővadász hiába lapozgatott a jegyzékben –, nem találom sehol, de ha egy kóbor kutya lenyúzott orrhegyéért ötszáz lejt adnak, akkor talán egy cseh megér legalább hatszázat.

– Az ördög tudja, milyen nép ez, hiszen még tengerük sincs. Akkor kezdjük?

– Igen. Jó volna, ha integetnél nekik, presedinte, mert akkor egy kicsit felemelkednek a helyükről és jobb célpontot nyújtanak.

– Természetesen segítek, tovaras komandant, már csak puszta emberi humanitásból is.

Az akció lezajlott, a tanácselnök és a fővadász megkapta a természetvédelmi érdemcsillagot – és a Skoda gépkocsi kerekeit.

A cacanesti állami vadászházban aztán még sokáig őriztek a falra akasztott trófeák között két cseh gyártmányú szemüveget: egy teknőckeretes férfit és egy rózsaszín szárú nőit. Ma már hiába keresnénk, megtetszettek valamelyik látogatónak és magához vette őket, de legendájuk még gyakran elhangzik egy-egy pohár cujka mellett.

Lóerők

A botrányt egy látszólag közömbös hír robbantotta ki: az ENSZ 1992-es gazdasági jelentésében megállapította, hogy Magyarország a harmadik helyre jött fel az ólomtermelő országok rangsorában – megelőzve többek között Chilét és Venezuelát is.

A hír hitetlenkedéssel vegyes megdöbbenést váltott ki, hiszen köztudomású, hogy Magyarországon sehol sem találhatók méhükben dús ólomteléreket rejtő magas helyek. A közleményt aláíró ENSZ-szakértő azonban kézzelfogható adatokkal igazolta az állításait. A magyar ipar, pontosabban egy habcsóküzemnek álcázott állami mammutvállalat nem mélyszinti bányászkodással termelte ki az ólmot, hanem Budapest gépkocsi kipufogógázokkal telített levegőjéből vonta ki. A Mártírok útja egy légköbméteréből átlagosan 1,3 deka ólmot lehetett kinyerni.

A bejelentést ezek után mindenkinek komolyan kellett venni. A kormány következő ülésén két nagy jelentőségű operatív intézkedést is hozott: felemelte a benzin árát és – ami még hatásosabbnak ígérkezett – megváltoztatták a Mártírok útja nevét.

A lakosság legveszélyeztetettebb rétege, a Légminimum Alatt Élők Ligája nem érte be ennyivel. Országos felhívást bocsájtott ki, követelve a helyzet gyökeres megváltoztatását – szándékaiknak egy búvárharangba visszavonulva, légzősztrájkkal adtak nyomatékot.

A felhíváshoz százezrek csatlakoztak, a tömeges fellépés engedményekre késztette a kormányt. A leginkább rászorulók kopoltyút igényelhettek a területileg illetékes köztársasági megbízottaknál. A polgári védelmi szervezetek pedig önköltséges tanfolyamokat indítottak a fülön át való légzés elsajátítására.

Felmerült az ötlet, hogy nyugati minták nyomán nálunk is vezessék be a rendszámok alapján történő részleges korlátozást: egyik nap a páros számmal végződő autók közlekedjenek, másnap a páratlanok. Az ötletet azonban el kellett vetni, mert a közlekedési rendőrség állományának jelentős mérvű matematikai utánképzését igényelte volna. A belügyminiszter külön hangsúlyozta, hogy a helyzet ilyetén alakulásáért az ellenzéki sajtó a felelős, szándékosan fokozza a zavart olyan megjegyzések közreadásával, mint hogy: „nekem már mindegy, nekem már a hét is páros szám!”.

A kormány végül is a legvégső eszköz igénybevétele mellett döntött; javasolta, hogy típusra és évjáratra való tekintet nélkül állítsák le az országban a gépkocsi-közlekedést – gyökerében meggátolva az ólomgőzök kibocsátását.

A kiszivárgott hírek szerint a döntésben fontos szerepet játszott az a szándék, hogy segítsék a pártállami időkben elhanyagolt magyar lótenyésztést, egyben utólagos csapást kívántak mérni az egykori taxis sztrájk résztvevőire.

A magyar ólomipar pozíciói védelmében ellentámadással próbálkozott. Hirdetések formájában orvosi jelentéseket közöltek, hogy a hirtelen ólomelvonás milyen kóros tüneteket válthat ki az ehhez már hozzászokott állampolgárok szervezetében:

– Az ólommentes levegő nem lehet öncél – hangsúlyozták és hitelt érdemlő adatokkal bizonyították, hogy az állítólag olyan egészséges Svájcban is meghal mindenki – előbb vagy utóbb.

Ennek ellenére hamarosan napvilágot látott a törvénytervezet. Első intézkedésként felemelték a zab árát – beépítve az ólommentes pótlékot –, ettől az egész ország zabos lett. Aki viszont vállalta, hogy a lova farka alá a bélgázokat felfogó szűrőfátyolt rak, az kedvezményt élvezett a biztosításnál. A kiegészítő rendelkezésekben azt is előírták, hogy akinek nincs lova, az járjon gyalog, és ha ló sincs, jó a szamár is. Az importot is szigorúan szabályozták, hat évnél idősebb lovat csak lóalkatrésznek vagy virsli alapanyagnak lehetett behozni.

A parlament sürgősséggel tűzte napirendjére a törvény tárgyalását. Napirend előtti felszólalásában János Dénes honatya követelte, hogy mindenekelőtt a volt kommunista vezetők tolókocsiját kobozzák el, de a képviselők úgy döntöttek, hogy a saját ügyeik rendezésével kezdik a tárgyalásokat. A koalíciós többség megszavazta, hogy a főminiszter, vitéz ólombányai Végh Oszkár történelmi példaképéhez hasonlóan fehér lovon járhasson. A próbafutamok során a főminiszter úr sajnálatos módon mindig átesett a ló túloldalára. Pártbeli alelnöke, Hajdú Dezső testsúlyára való tekintettel egy állami elefántot kapott. A belügyminiszter bejelentette, hogy ő továbbra is kedvenc vesszőparipáján, a baloldali veszélyen kíván lovagolni.

Komoly állami támogatásban kívánták részesíteni az emberi erővel vont közlekedési eszközöket. A tervek szerint a Rákóczi úton újra lóvasút közlekedett volna és alaposnak látszott a remény, hogy a lehulló gombócok nyomán a verebek is visszaszoknak majd a környékre – összhangban a Magyar Gerincpárt választási jelszavával: „amíg lószar van – veréb is van!” A nagyobb forgalmú kocsmák elé talicska drosztokat terveztek a részegek hazaszállítására.

Különös módon a budapesti utcákon mégsem csökkent a gépjárműforgalom. Kiderült: egy záradékban átmeneti időre továbbra is engedélyezték az állami tisztségviselők, pártvezetők, kormánypárti újságírók kocsihasználatát. Megfelelő indokok alapján más magánszemélyek és vállalatok is igényt tarthattak mentességre, a terjengő hírek szerint egy temetkezési magánvállalat megfelelő összegű csúszópénz lefizetésével elérte, hogy Szent Mihály lova helyett Szent Mihály Wartburg combiját használhassa.

A nyilvánvaló visszaélések után már senkit sem érdekelt az a Magyar Közlöny, melyben a törvény napvilágot látott. A megmaradt példányokat hentesüzletek vásárolták meg csomagolásra – a bolti kiszolgálók túlságosan is takarékoskodtak a papírral, folyton kilátszott belőle a lóláb.

Apostolok Bt.

– Mester – kezdte Judás Iskariotés látható zavarral küszködve –, már régóta tartozom Neked egy vallomással.

– Hallgatlak, könnyíts a lelkeden.

– Nem is tudom, hol kezdjem. Emlékszel arra az esetre, mikor Kapernaumban jöttek a pénzbeszedő biztosok és kérdezték tőlünk, tanítványoktól, hogy a ti Mesteretek miért nem adja meg önmagáért a két drachmát?

– Igen, emlékszem rá. Szóltam akkor Péternek, hogy menjen el ő a tenger mellé, vesse be a horgot és amely hal először akad rá, azt vonja ki és annak száját felnyitva, talál benne egy stáltert, vegye ki és adja oda a biztosoknak. Nem így történt?

– Nos, Mester, nehéz kimondanom, de az az igazság, hogy Péter azon a napon nem fogott egyetlen halat sem.

– Akkor miből fizettétek ki a váltságot?

– Épp erről szeretnék beszélni. Te, Mester, mentél az úton, mely magad vagy éppúgy, mint az igazság és az élet, de sohasem kérdezted meg, hogy mi közben miként gondoskodunk nyomorult testünk szükségleteiről. Nem akartalak zavarni nagy munkáidban, de úgy gondoltam: méltányos volna némi pénzt kérni azoktól, akiket megszabadítottál a haláltól. Végeredményben mindannyian megdolgoztunk érte és éppen te mondtad, hogy méltó a munkás az ő bérére. Nem akartam a saját szakállamra dönteni, értekeztem az ügyben Mátéval, ő, mint emlékszel rá, valaha adószedő volt, megvilágosodván elhagyta ugyan kárhozatos hivatását, de azért lépést tartott a szakmai újdonságokkal, ő ajánlotta, hogy a bevételek elszámolására alakítsunk egy betéti társaságot, „12 + 1 Apostol Bt. Telephely: Beté-lehem” címen.

– És kik tartoznak ebbe a társaságba?

– Tizenkét beltagot jegyeztünk be, akiknek rendje a következő. Első Simon, aki Péternek is mondatik és András, az ő atyafia. Azután Jakab, a Zebédeus fia és János, az ő atyafia, Filep és Bertalan, hitetlen Tamás – őt belső ellenőrnek neveztük ki és ama Máté, aki mint említettem adószedő volt – ő a bevételből levonható tiszteletdíjért elvégzi a könyvelést is – Jakab, Alfénusnak fia és Lebbeus, kit vezetéknevéről Táddeusnak is hívnak. Végezetül Kánaénabeli Simon és szerény személyem, Judás Iskariotés. És természetesen te, Mester.

– Én hogy kerültem bele?

– Mint kültag – irántad való tapintatból, azt akartuk ugyanis elkerülni, hogy egy csőd esetén téged is felelősségre vonjanak.

– Még mindig nem értem, mivel foglalkozik ez a 12 + 1 Apostol Bt.?

– Kiinduló pontnak a te szavaidat vettük: „betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek”. Ez a megjelölés nagyon szép, sajnos az üzleti életben pontosításra szorult, végső fogalmazás szerint tevékenységünk leírása: „természetgyógyászat, érzékszervi korrekciók – mint például a némák beszélőképességének visszaadása – vízenjárás és egyéb lakossági szolgáltatások”. Hidd el, Mester, mi jót akartunk.

– És ezt miért éppen most mondod el nekem?

– Mert most készítettük el a mérleget a tavalyi társasági adó bevallásához és szeretnénk, ha aláírnád.

Judás egy papírköteget vett elő és átnyújtotta a Mesternek:

– Ha úgy kívánod, belenézhetsz az iratokba, de légy meggyőződve, hogy mi minden bevételt feltüntettünk, minden tételről pecsétes számlát adtunk.

A Mester élt a gyanúperrel, találomra kiragadott egy számlát:

– „Ördögűzés a kapernaumi százados szolgájából, megrendelés időpontja: időszámítás után, kifizetendő: negyven tallér plusz nyolc százalék áfa…”

Judás alig titkolt büszkeséggel bólogatott:

– Ezt könyvelésileg elég nehéz volt megoldani. Mert ha úgy tüntetjük fel, hogy a szolga maga hívott volna téged, Mester, akkor a te tiszteletdíjadat egyszerűen a bére után fizetendő tébéjárulékhoz számították volna, és mi sohasem jutunk a pénzünkhöz. Ezért én abból indultam ki, hogy a gazda, vagyis a kapernaumi százados volt a megrendelő és vele kötöttünk egy alkalomra szóló megbízási szerződést. Mivel a kifizetett összeg nem haladja meg a 40 tallért, a jelenleg érvényes minimálbér 25 százalékát, ezért adózási szempontból kedvezőbb besorolást élvez.

A Mester egy újabb elismervényt vett ki a kötegből:

– Szaknyilatkozat, 914 kulcsszám, tizennégy tallér plusz áfa. Ez mi volt?

– Emlékszel rá, mikor vitába szálltál a farizeusokkal és példázatokat mondtál a szőlőről – ez annak a tiszteletdíja. Elég nehéz volt kikeresni a statisztikából a megfelelő kulcsszámot, mert önálló előadásnak is lehetett volna tekinteni.

A Mester egyre fokozódó haraggal lapozott tovább:

– Öt liter nektárt vásároltunk a Noé Pincészetből?! Nem emlékszem rá, hogy mikor fogyasztottuk el.

– Semmikor. Az a helyzet, hogy ez a kánai mennyegzőn elköltött halak és hét kenyerek ára.

– Akkor miért nem azt írtad be?

– Mert a közvetlen létfenntartási cikkeket az adóhatóság nem engedi leszámítani az adóalapból, a nektárt viszont el tudjuk könyvelni reprezentációs költségként.

A Mester nem hallgatta tovább, kitört magából:

– Megmondtam nektek: mindent amit tudtok, ingyen vettetek, tehát ti is így adjátok. Ne szerezzetek aranyat, sem ezüstöt, sem pénzt a ti erszényetekbe. Azonnal fejezzétek be ezt a kufárkodást és amit összegyűjtöttetek, osszátok szét a szegények között.

– Ezt sajnos nem tehetjük meg, Mester. Az előírások szerint kettős könyvelésre, adó- és adóelőleg-befizetésre vagyunk kötelezve. Ha a bevételmaradványt szétosztanánk a szegények között, mérleghiány lépne fel és komoly büntetésben részesülnénk. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint egy betéti társaságnak megúszni az időszakos revíziót.

– Nem akarok ellentmondást hallani. Meghagyom, hogy égesd el ezeket a papírokat.

Judás dohogva szedte össze az iratokat, elhatározta, hogy nem tűri tovább a Mester parancsait. Új számlakönyvet szerkesztett és elment vele a papi fejedelmekhez:

– Mit akartok énnékem adni, ha a Mestert a kezetekbe juttatom?

Ők pedig rendelének néki harminc ezüstpénzt – plusz áfát.

Öt óra után…

– Ilyenkor húsvét felé, mindig hazamegyünk falusi házunkba – kezdte B., a decens filozófiadocens –, megnézzük, mit pusztított a tél, kicserélem a tetőn a törött cserepeket, kinyitom a csapokat, kicsit átfűtöm a falakat – felébresztem a házat, mielőtt a gyerekek is lejönnének.

Meglátva ablakunkon a kitárt zsalugátereket, bekopog Zsóka, a szomszédasszony, süteményt és pálinkát hoz. Elmondja, mi történt távollétünk hónapjaiban: nehéz tél volt, hó nélküli kemény hideggel. Feleségemmel beszélgetésbe merülnek, szabásminták, receptek kerülnek elő, én itt csak zavarok, felkelek az asztal mellől, kitöltök egy üveg bort a demizsonból.

– Átmegyek köszönni Káplár Jancsiékhoz! – ő a túlsó szomszédunk, negyven év körüli, százhúsz kilós, de folyton serénykedő erdei munkás.

Zsóka felkapja a fejét:

– Nem hallotta, hogy Jancsi meghalt?

– Mikor?

– Még a nyár végén, nem sokkal azután, hogy maguk elmentek.

Bármilyen nehéz is, illik átmenni. Kilépek az ajtón, a föld most szabadul a fagytól, a nagy sarat kerülgetve átvágok a kerten. Túl a kerítésen Kati, Jancsi felesége és kisebbik fia fát vág. Nem találok szavakat, csak bólintok és megcsókolom az asszony arcát. Kati sírni kezd:

– Hogy történt?

– Tudja, hogy Jancsi beteg volt, leszázalékolták a lábával. Cipóra dagadt a térde, egy lavórra való vizet leszedtek róla, de újra megdagadt. A szívével volt baj. Napközben végig dolgozott a kertben, az istállóban, kijárt a földekre és valahogy bírta magát, de este, ha lefeküdt, erősen fulladt. A konyhában ágyaztunk meg neki, hogy nézhesse a televíziót, feltámasztottuk a hátát párnával, hogy kapjon levegőt. Így is nehezen bírta az éjszakákat, figyelte az ablakot, mikor világosodik már. Öt óra után már nem halok meg – mondogatta –, mert akkor már felkelhetek dolgozni. Aztán egy éjszaka feltámaszkodott és elindult kifelé, talán itt bent elfogyott a levegője, én csak egy puffanást hallottam, ott a kút előtt esett össze. Kiabálni kezdtem, átjött Gyula, ketten forgattuk, nyomorgattuk a szívét, de már nem tért magához.

Kati megtörli a szemét, de közben már megfog egy darab fát, még kemények az éjszakák, rakni kell a kazánt. Feri, a kisebbik fiú hasítja szét a tuskókat, csak most tűnik fel, mennyire hasonlít az apjához.

Hazamegyek, még sokáig teszek-veszek a házban, éjfél is elmúlik, mire lefekszem. Hiába fűtöttem be, a falak gyorsan kihűlnek, vastagon felöltözöm éjszakára, a paplan tetejére ráterítem a pokrócot és a szürke-piroscsíkos csergét is.

A hosszú naptól elkábulva, hamar elalszom, de az éjszaka bizonytalan közepén lecsúszik vállamról a takaró, a nedves hideg égeti a bőrömet. Meg se nézem az órámat, tudom, hogy fél három körül jár az idő. Valaki meg is írta, hogy ingerült lelkünk ébresztője mindig fél háromra van beállítva.

Felhúzom magamra a takarót, de nem alszom el újra, Káplár Jancsira gondolok. Tőlem alig százméternyire állt az ágya, ahonnan bámulta a sötét ablakokat és ismételgette magában a makacs reménységet: öt óra után már nem halok meg, felkelhetek és elmegyek dolgozni.

Eltűnődöm; én hogy vagyok az éjszakával? A hajnal előtti utolsó órák a legnehezebbek, ilyenkor a legsűrűbb a sötétség, az éjszaka mintha még egyszer felsorolná összes fenyegetéseit. A környezet nem segít: kint a fák, völgyek és dombok körvonalai még összefolynak, a tárgyak sem vették fel megszokott biztonságos formájukat. Őrök sem járnak kint, akiktől megkérdezhetnénk: „custos quid de nocte, virrasztó, mi hír az éjszakában”. Ha voltak is őrök valaha, már rég elhagyták a vártát.

Itt is „félelemtől bolyhos a honi éjszaka”, minden a fenyegetéseknek kedvez: a lassan, de megállíthatatlanul terjedő nyomor, a szaporodó magány. Ebben a faluban régen olyan biztonságosan éltünk, mint az anyánk ölében. Egyszer hazafelé készülődve rakodtam be a kocsiba, kézmosás előtt kiakasztottam az órámat az utcai kapura, ottfelejtettem, de késő ősszel visszatérve, ugyanazon a szögön találtam, senki sem nyúlt hozzá. Mostanában ismeretlenek már fel-felfeszítik az ajtókat-ablakokat, megalszanak az üres házban, elvisznek ruhákat, konzerveket.

A rendőr azt mondja, hogy az öngyilkosok is ilyenkor végeznek magukkal: egyedül élő részeges agglegények, magukra maradt öregasszonyok tekerik fel a kötelet az istálló gerendájára. Egy ilyen kis faluban egy évben néha kettőt-hármat is eltemetnek közülük. Az ő bajaikon nem segít az egészséges falusi ájer.

Arcom fázik, testem megizzad a sok réteg takaró alatt, végre rászánom magam és megnézem az órát: fél négy. – Öt óra után már nem halok meg – mormogom magamban –, csak addig kell kibírni. Felkelek és leülök az asztal mellé, kirakom a jegyzeteimet és a könyveimet. Ha az idő nehezen jön el, elébe kell menni.

A skorpió

Kovács Jánosné, gyermekgondozási segéllyel otthon tartózkodó háziasszony ezen a hétfőn is végigtakarította szerény lakótelepi lakásukat. A nagy szobában kezdte, eltolta helyéről a gyerekágyat, melyben a kislánya feküdt, és nekiállt feltekerni a szőnyeget. Alig néhányat tekert rajta, mikor a legnagyobb megdöbbenésére, egy eddig még soha nem látott tíz-tizenkét centiméter hosszú pókszerű állat mászott elő. Ollói hosszúak és erőteljesek voltak, potroha elkeskenyedett és hajlott méregfullánkban végződött. A pók alig egy méterre járt már a gyerekágytól, mikor Kovácsné összeszedte a bátorságát és partvisával lesújtott rá, a pók néhány rángatódzó mozdulat után megdöglött. Az asszony attól tartott, hogy még több hasonló állat is rejtőzik a lakásban, biztosat akart tudni, ezért a gyereket a szomszéd gondjaira bízva bement a megyei Köjálba.

Meglátva a póktetemet, az állatorvos szeme felcsillant:

– Á, egy szép mezei skorpió, Buthus occitanus. – Közelebbről is szemügyre vette – egészen különleges példány. Nagyon rosszul tette asszonyom, hogy agyoncsapta.

Kovácsné nem győzte tovább hallgatni.

– De hát, mi úgy tanultuk az iskolában, hogy a skorpió szúrása halálos. Az ember nem élhet együtt egy lakásban egy skorpióval, az egyiküknek pusztulnia kell.

– Ez kétségtelen, csak azt nem tudom, hogy miért a skorpiónak.

Kovácsné a cinikus hangtól feldúlva hazasietett, és lakógyűlést hívott össze, mindenképpen tisztázni akarta, hogy kerülhetett skorpió a lakásba. Az egyik ötödik emeleti lakó felemelte a kezét; egy nyugdíjas katonatiszt volt, Sügér alhadnagy, akit a seregben csak Mesügérnek hívtak, mert egy hadgyakorlaton hosszában akart átkelni a Dunán. Bejelentette, hogy már hosszabb ideje skorpiótenyésztéssel foglalkozik. A petéket tenyésztési tanácsadóval együtt, egy németországi „Scorpion Service”, rövidítve SS cégtől kapta – ingyen, magyarországi bevezetés céljából. Az ő állományából mászott át egy példány a szomszéd lakásba. Sügér alhadnagy, általános meglepetésre a jelét sem mutatta a bűnbánatnak:

– Először is tiltakozom az elnevezés ellen! Az én növendékeim nem skorpiók, hanem Antilégy és Antilevéltetű Konzervatív Nemzeti Soklábúak. Rendkívül hasznosak, pusztítják a cigánylegyeket, a sajtótetveket, egy háborús konfliktus esetén pedig honvédelmi célokra is felhasználhatók.

– De hát mégiscsak mérges, az emberre veszélyes állatok!

Sügér alhadnagy legyintett:

– Ez a dolgok libero-szocialista leegyszerűsítése. Nem szabad egyértelműen elítélni őket. Egy Nemzeti Soklábúval szeretettel kell foglalkozni. Ahelyett, hogy agyonütötte volna azt a szerencsétlen jószágot, amelyik betévedt magához, meg kellett volna tanítania néhány egyszerűbb játékra, melyek lekötik a felesleges energiáit. Miért nem tanította meg kuglizni, vagy olyan tartalmas kártyajátékra, mint a „csapd le csacsi”? Példát vehetne Császár Kebella kormánypárti képviselőasszonytól, aki rendszeresen eljár hozzánk és felolvas a Nemzeti Soklábúaknak, olyan régi szép magyar népmeséket, mint a Robinson Crusoe, a Winnetou vagy a Mein Kampf.

Kovácsné látta, hogy hiába próbálná meggyőzni a volt katonatisztet, a rendőrségre sietett. A rendőrkapitány figyelmesen hallgatta végig az asszony panaszát:

– Szóval, ha jól értem, az Ön lakásában egy skorpió tűnt fel.

– Igen, erről van szó.

– Ezt nem tűrhetjük tovább, azonnal megteszem a szükséges intézkedéseket. – Telefonon behívatta helyettesét – azonnal elrendelem a barnamedvék fokozott figyelését.

Kovácsné nem akart hinni a fülének:

– A barnamedvékét? De hiszen barnamedvéket soha nem láttunk a környéken, és a lakásomba végképp nem jöttek be.

– Épp azért rendkívül veszélyesek, mert ilyen jól konspirálnak. A skorpióveszély eltörpül a barnamedve-veszély mellett – mondta a kapitány és hátradőlt. Ingnyaka kinyílt, arany nyakláncán feltűnt a függőnek használt csillagjegy: a Skorpió.

Gyanús ünnep

– Minden rendszer kétségbeesett dühvel igyekszik eltörölni a megdöntött „ancien regime” ünnepeit – szándékában feltehetőleg az a felismerés vezérli, hogy a hétköznapok nyomorúságán úgysem tud változtatni! – kezdte B., a decens filozófiadocens.

Annak idején tanúi lehettünk, hogy gyomlálta ki Rákosi a naptárból húsvét hétfőt, pünkösd hétfőt, karácsony másnapját, a magyar „Mária-ország” minden tömjénre gyanús maradékát. Most hasonló buzgalmakat figyelhetünk meg a hatalom új letéteményeseinél is, még csak a Parlament kapujában jártak, mikor már törvényen kívül helyezték április 4-ét, november 7-ét, a mindennél szentebb prémium- és előléptetés-ünnepeket.

Én megértem ezeket a törekvéseket; az új tulajdonosok tarra vágják a birtokba vett hegyoldalt, mielőtt a maguk fáit elültetnék. A legtöbb fával nincs gond, engedelmesen hajlanak a fejsze alá, akad azonban egy-egy „böhönc”, túltartott, vágásidejét messze túlélt fa, mely gyökereit az emlékezet és a szokások irdatlan mélységébe bocsátotta le – ezekkel, sajnos, nincs mit kezdeni. Kivágni több mint kockázatos volna, talán a balta éle is kicsorbulna benne, akár tetszik, akár nem, meg kell próbálni valahogy beilleszteni az erdő új rendjébe.

„Pártunk és kormányunk” annak idején ilyen hiábavalóan küszködött augusztus 20-ával. Időzítették erre a napra az Alkotmány tiszteletét, felmutathatták az új kenyeret, a köztudatban minden díszlet széthasadozott, augusztus 20-án mindvégig rajta maradt Szent István méltóságos árnya és pecsétje.

A mostani rendszer, melynek egyetlen dolgot lehet a javára írni, azt, hogy nem követeli meg a „pártunk és kormányunk” néven történő említést – bár igaz, a szűz fiúk szégyenlősségével áhítozik rá –, ugyanilyen tehetetlenül birkózik május elsejével. Miként augusztus 20-ánál is az volt a baj, hogy nem Horthy Miklós agyából pattant ki, hanem a történelemből veszi eredetét, akként május elseje sem a kommunisták találmánya, régibb Rákosinál, sőt Leninnél is. Már a század elején szokásban volt április 30-án kimenni a Városligetbe, másnap pedig ünnepelni „pirosló arccal és piros zászlókkal”. Rákosiék ehhez csak az ingyen virslit és sört tették hozzá.

Május elseje, mint tudjuk, eredendően egy régi chicagói sztrájk emlékét őrzi. Vállalhatja-e ez a kurzus őszinte szívvel a jogaikért fellázadó munkások ünnepét? Beláthatod, hogy semmiképp. Időben arasznyi léte is tele van már kínos emlékekkel, alig felhúzott homlokfalán keresztben már ott húzódik a taxis blokád mély repedése, a bányász és kohász mozgolódások pedig egyenesen az alapokat fenyegetik.

Sajnos nem lehetett egyetlen tollvonással eltörölni ezt az ünnepet – pedig milyen jól mutatott volna ez a toll a múzeumban Antall doktor egyéb történelmi jelentőségű íróeszközei között. Az ügyben illetékesek csak annyit tehettek, hogy a városligeti Május 1. utat visszakeresztelték Hermina útra.

A rendszer azonban nem adta fel ezt a harcot sem, megpróbálja a maga képére formálni ezt a gyanús ünnepet. Gyanús, mondom, mert ez a rendszer, mely oly következetesen vállalja a két háború közti úri Magyarország hagyományait, átvette annak gyanakvását is a munkásosztállyal szemben. Mint ahogy Horthyt mindvégig nyomasztotta az első „proli diki”, a hazátlan bitangok Tanácsköztársaságának emléke, ma ugyanolyan kötélnek számít az akasztott ember házában az egykor volt szocializmusnak az az állandó törekvése, hogy hatalmát a munkásosztálytól eredeztesse, létét a munkástömegek erkölcsi és anyagi felemelésével indokolja. Nem véletlenül járt ki Kádár János az angyalföldi és csepeli üzemekbe egy-egy barátságos kacsintásra, aláírni a szocialista brigádok naplóit. Ezt az emléket még akkor is közömbösíteni kell az ország tudatában, ha sokszor nem volt több szemforgató propagandánál.

Erre a műveletre legjobb május elsejét felhasználni – szarvánál ragadva meg a vörös bikát. A trükk a régi, ugyanaz, melyet már a Horthy-rendszer is alkalmazott: a Munka ünnepéből ki kell hagyni a munkást. A Munka ugyanis szent vagy legalábbis megszentelhető fogalom, jelképként tetszés szerinti alakra formálható. A munkás viszont kézzelfogható, legalább hatvan kiló, füle van, mellyel hall, szája, mellyel minden nap enni szeretne, és ha nem kap, kiabál vele. Kényelmetlen, nehezen kezelhető személy, ezért ajánlatos szemmel tartani: szervezeteit szétzúzni, érdekének képviselőit megalázni vagy ha lehet, megvásárolni. Az Egyház is sokat segít, pap mondta: fiam, szállj az Úrhoz!… De azért jobb mellőzni a május elsejei felvonulásokat és gyűléseket, nem biztos, hogy a zsoltárok kegyes dallama elnyomja az indulókat.

Szóval: az idén is lesz május elseje, de ti ott a Váci úton, Csepelen vagy éppen a munkanélküliek irodájában sorbaállva, ne képzeljétek, hogy benneteket ünnepelnek.

A szobor

Még 1957 novemberében szülővárosomból, M.-ből felkérést kaptam, hogy mintázzam meg az ellenforradalom – így hívták akkoriban – áldozatainak emlékművét – kezdte Bihámy, a szobrász. – A felkérést aláírta a megyei tanács, a pártbizottság, a szakszervezet. Undorodtam ettől az egész brancstól, mely a nagy tisztogatás után elfoglalta a vezető posztokat, de egy szobrász állami megrendelésekből él, el kellett fogadnom az ajánlatukat.

A szobrot M. főterén szándékoztak felállítani, a korszak szocreál hajlandóságának megfelelően alakos kompozíciót írtak elő. Én a magam sültreálista módján egy modellt kerestem, szerettem volna hű maradni a hely, idő, személy hármas eszményéhez. Leutaztam M.-be és kértem az illetékeseket, hogy hozzanak össze az áldozatok hozzátartozóival.

Heteket töltöttem lent, számtalan emberrel beszélgettem, de kevés látomásom támadt tőlük. Volt akinek előre megírták a szöveget, melyet aztán rendszeresen elmondott a riportereknek és a veterán-úttörő találkozókon, másoknak erre nem is volt szükségük – önmagukat is tudták cenzúrázni.

Már-már belefáradtam a hiábavaló keresésbe, mikor a kezembe akadt egy nyugatnémet újság magyar 1956-os melléklete, mely az M.-ben lejátszódott eseményekkel is foglalkozott. A lap egy feltehetőleg amatőr filmből kiemelt, addig még ismeretlen képsorozatot közölt a megyei pártház elfoglalásáról.

Az első kép hátterében a még füstölgő épület látszott, elöl pedig egy feltartott kezű, középkorú férfi állt – kissé előregörnyedt, arcára kiült a félelem.

A második képen a férfi kissé eltávolodott a gép lencséjétől, a mögötte kinyíló térben feltűnt néhány kalapos-ballonkabátos alak, amint épp célzásra emelik a fegyverüket.

A sorozat utolsó képe már azután készült, hogy eldördültek a lövések; a férfi magasba emelt karral hátrafelé zuhant. Ezt a lebegő pózt plasztikusnak és használhatónak találtam – bocsáss meg, hogy ilyen profán vagyok, de egy szobrásztól, ha motívumokat keres, ne várj érzelmeket.

– Ki volt az az ember? – kérdeztem.

A főnökök nem ismerték, csak egy öreg portás emlékezett rá.

– Lengyel Sanyi, a fodrász. A városból járt be hetenként egyszer, hajat vágott, borotvált, ha kellett, felkészítette a vezetőket a szereplésre.

– Mi történt vele?

– Az ostrom idején bent ragadt a házban, a tömeg őt is elkapta, nem hitték el neki, hogy csak egy fodrász. Kiállították a térre, ráparancsoltak, hogy induljon el, aztán hátulról lelőtték.

– Meghalt?

– Nem. Később egyszer-kétszer járt itt, de aztán elmaradt. Nyomozni kezdtem Lengyel után. A megyei nyilvántartóban nem találták meg a nevét, felszóltak Pestre, ott megadtak egy ideiglenes címet, de mire odaértem, már onnan is elköltözött. Végül a rendőrök kutatták fel, egy kőbányai ínségmenhelyen élt.

A szobájában találtam meg Lengyelt, délelőtti időben is feküdt az ágyán. Mikor áthívtam a kocsmába, bólintott és feltápászkodott, most derült ki, hogy a jobb lába térdből hiányzik.

– Sajnos nem tudtak célozni a fiúk – mondta komoran.

Lengyel reszkető kézzel fogta meg a poharat, töményt ivott, sokat és mohón. Nem szólalt meg magától, csak a kérdéseimre válaszolt. A sortűz után összeesett, halottnak hitték, hullaszállítók mentették ki a térről hordágyon. Egy kórházban amputálták, fél évig feküdt, aztán visszatért a szakmájába, de a keze csillapíthatatlanul remegett, leszázalékolták. Inni kezdett, részegen kötözködött, a családja nem tűrte, akkor költözött fel Budapestre. Mostanában szállásról szállásra vetődik.

Már említettem neked mániámat a hiteles minták iránt, a Történelem a nagy Leonárdónál is jobb mester, most is hallgattam a sugallatra és felajánlottam Lengyelnek ötezer forintot, ha elvállalja a modellállást. Ő csak vállat vont, mintha azt mondaná, nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítson. Akartam előleget adni, de arra kért, hogy tartsam egyben a pénzt és majd küldjem el M.-be – érettségiző lányának.

A munka elhúzódott, sorra vetettem el a változatokat, sehogy sem tudtam átmenteni a fényképen látott hanyattzuhanás fa kidőléséhez hasonlatos mozgásritmusát. Műlábára támaszkodva Lengyel is hamar elfáradt, gyakran kellett pihenőt tartanunk. A borbély töltött magának a pálinkásüvegből, elbeszélgettünk.

– Nem értem, miért nem jelentkezett az illetékeseknél. Maga lehetett volna a „Korunk hőse”, biztos kapott volna valami kitüntetést és pénzt.

– Azt hiszi? Mikor kiengedtek a kórházból, egyszer elszántam magam és bementem a pártbizottságra. Leültettek, beszéltettek, kezdték feljegyezni az emlékeimet. Elmondtam, hogy viselkedtek a mai hősök akkoriban, mikor dörgött az ég. Én ott voltam, láttam. Úgy néztek rám, mint a véres ingre, a második alkalommal már senki sem fogadott, be sem engedtek a portán – Lengyel ivott egy kortyot. – Úgy jártam, mintha én támadtam volna meg a pártházat.

Ez a mondat megragadott, végre pontosan tudtam, hogy mit akarok ábrázolni: az örök áldozatot, a politikába tévedt kisembert. A makett hamarosan el is készült, Lengyel megnézte, ujjai hegyével meg akarta érinteni, de félt, hogy nyomot hagy az agyagon. Meg akartam hívni az avatásra, de addigra már rég továbbvándorolt általam ismert szállásáról.

Az emlékmű aztán évtizedekig ott állt az M.-i pártbizottság előtt, épp azon a helyen, ahol a borbély a rászegeződő fegyverek előtt megtette reszkető lépéseit, míg a sortűz le nem fűrészelte a jobb lábát.

Az idén aztán ez a szobor is rákerült a történelmi B-listára, elhatároztatott, hogy eltávolítják. Nem küldtek meghívót az eseményre, de én azért leutaztam M.-ba, ha egy szobromat lebontják, az van akkora esemény, mintha felállítanák.

Nem mondhatom, hogy túl nagy feneket kerítettek volna az aktusnak, csak a posztamens környékén szedték fel a burkoló márványlapokat, hogy a daru lánctalpa ne törje össze őket, aztán a drótköteleket ráhurkolták a szoborra.

A hanyatt zuhanni készülő alak egy nagyot roppant és a levegőbe emelkedett, csak a betonba rögzített jobblába szakadt le a testéről – térdben, éppúgy, mint valaha Lengyel Sándor borbélynak. Gondoltam valamit, de aztán igyekeztem elfelejteni. Tudod, a politika olyan, mint a húsleves, mikor forrni kezd, mindig a szemét kerül a felszínre.

Jogos igény

Külzet:

a Fővárosi Kerületi Bíróságnak

A Magyar Zsebmetszők „Buga Jakab” Egyesületének

megbízásából

Doktor Rózsa Sándor jogi képviselő

Illeték leróva

Beadvány:

Tisztelt Bíróság!

Ügyfelem a Magyar Zsebmetszők „Buga Jakab” Egyesülete – a Magyar Szabadvállalkozók Szövetségének bejegyzett tagja – nevében és megbízásából a következő felterjesztéssel kívánok élni.

Elöljáróban utalnék arra a köztudomású körülményre, hogy az egyesület tagjai a pártállam időszakában folyamatos üldöztetésnek voltak kitéve, nem egyszer szenvedtek el durva rendőrségi intézkedéseket. Ilyen módon érthető, hogy kialakult bennük a jogi méltányosság fokozott igénye és elvárása.

Ugyancsak nem szorul külön bizonyításra, hogy fent nevezett egyesület tagságának legfontosabb, a nyári hónapokhoz kötődő tevékenysége elsősorban a strandokon és egyéb közfürdőkön valósul meg, az itt szerzett javak képezik jövedelmük alapját. Fáradságos és társadalmilag korántsem méltányolt munkájuk hozama így is alig biztosítja családjuk ellátását és munkaerejük még oly szűkös újratermelését.

Köreinkben épp ezért keltett osztatlan és érthető megdöbbenést az a hír, hogy hamarosan egy új nudista strand nyílik meg Budapest környékén – a hasonló vállalkozások sorában már harmadikként.

Köztudomásúnak tekinthető az a tény is, hogy az ilyen jellegű szórakozóhelyeken sem úszónadrág, sem sort, sem melegítőalsó használatát nem engedélyezik, így a látogatók sem pénzt, sem más értéket nem tarthatnak maguknál – végképp ellehetetlenítve a zsebmetszők munkáját.

Az ügyfeleimet ért súlyos érdeksérelem azonnali és erélyes jogorvoslatot igényelt volna, de mi új demokráciánk szellemében – a peres utat elkerülendő – kísérletet tettünk a megegyezésre. Ebbeli szándékunkkal felkerestük a Nudista Strandok Országos Igazgatóságának kormánybiztosát, Horváth Balázs urat. Teljes bizalommal voltunk Horváth úr szakértelme iránt, hiszen tudtuk, hogy ide történt kinevezése előtt a Vörös Október (jelenleg Október 23.) Ruhagyár télikabát és városi bunda osztályán dolgozott, mint vatelin részlegvezető. Felkértük Horváth urat jogkövető és érdekeinket méltányoló magatartás kialakítására, felszólításunkat támogatólag aláírta a Magyar Gerincpárt kerületi szervezetének elnöksége is.

Igényt tartottunk az elmaradt haszonból fakadó veszteségeink kártalanítására, véleményünk szerint a belépőjegyek árának felemelésével megfelelően lehetne fedezni és egy ilyen áremelés már rég nem kelt figyelmet.

Mindenképp ki kívántuk iktatni a jövőben megvalósuló jogsértések lehetőségét. Úgy véltük méltányosnak, ha a Nudista Strandok Országos Igazgatósága kötelezi a látogatókat legalább egy, minimálisan két zsebbel ellátott ruhadarab viselésére – álláspontunk szerint mindegyikben legalább ezer forint készpénzt, vagy ennek megfelelő értéket kellene elhelyezniük.

Jogszerű és megalapozott igényünket Horváth úr visszautasította. Arra hivatkozott, hogy a strandot látogató urak többsége nem egészségügyi meggondolásokból nem visel fehérneműt, hanem azért, mert már nincs neki, az utolsó gatyáját is eladta, hogy ki tudja fizetni adótartozását és az egyéb közterheket.

Megegyezési szándékunk ilyetén fogadtatása nyomán természetesen a peres utat kellett választanunk, ezért is fordulunk most a Tisztelt Bírósághoz.

Úgy véljük, követelésünk erkölcsi jogosultságához semmiféle kétség sem férhet. Legyen szabad hivatkoznom az utóbbi évek joggyakorlatának irányt mutató döntéseire, melyek a kártérítés erkölcsi alapjainak újszerű megítélését tükrözik. Ezek sorába tartozik özvegy Góliátné sikeres kártérítési pere Dávid ellen, vagy Botond vezér elmarasztalása az általa betört bizánci kapu helyreállítási költségeiben. Nem is említve olyan eseteket, mint egyes egyházi birtokok visszaadása vagy a csendőrök és az SS-ben szolgált katonák nagyösszegű anyagi kárpótlása.

Kezdeményezésünk visszautasítása elvi síkon a piacgazdaság súlyos sérelmeként jelentkezne, egyben felidézné a pártállami idők visszásságait.

Kérésünk alátámasztásául megemlítjük továbbá, hogy az ilyen módon szerzendő bevételünket vissza szándékozunk forgatni a nemzetgazdaságba, segítenénk kormányunk alapvető stabilizációs törekvéseinek megvalósítását, a külföldi strandvendégekkel kapcsolatos tranzakcióinkkal pedig jelentősen növelnénk a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékait.

Méltánylást érdemlő körülményként esik latba, hogy az utóbbi időben számos értékkímélő beruházást eszközöltek, például a primitív zsebvágó pengéket lézerszerszámokkal váltották fel, melyek egyben – külön díjazás nélkül – az ügyfelek vakbelét is kiveszik.

Biztosak vagyunk kérésünk támogató fogadtatásában, elutasítás esetén végsőkig elkeseredett ügyfeleim attól sem riadnának vissza, hogy dolgozni menjenek, ilyetén módon tovább csökkentve a rendelkezésre álló munkahelyek amúgy is csekély számát.

Perköltség tekintetében később nyilatkozom

Dr. Rózsa Sándor

a Rózsa-Bogár Imre-Vidróczky

Ügyvédi Közösség elnöke

Az éhségsztrájk

Hajdú Dezső gerincpárti képviselő – a népszerű „Duhaj” – erősen fokhagymás abált szalonnát kapott vidékről. Vacsorára két vastag szeletet is elfogyasztott, másnap úgy ébredt, mintha elefántok táncoltak volna a hasán. Reggelire csak néhány pirítóst, sonkát, rántottát, lekvárt, mézet, sajtot, liptói túrót, felvágottat, gyümölcsöt és tejeskávét fogyasztott, de ez a pár falat sem esett igazán jól neki, elhatározta, hogy napközben pihenteti majd a gyomrát.

Délben csak egy kávéra nézett be a parlamenti büfébe. Józsi, a pincér invitálólag a fehér asztalok felé intett, de Hajdú megrázta a fejét:

– Ne számítsanak rám, Józsikám, ma nem eszem.

– Miért?

Hajdú kísértésbe esett, hogy megmondja az igazat, de aztán úgy döntött, hogy egy ilyen mellékes ügyben sem szabad megtörni stílusának egységét:

– Éhségsztrájkot fogadtam, nem tűröm tovább, hogy ezek a destruktív zsidók leantiszemitázzanak.

A beszélgetésnek véletlen fültanúja volt egy kormánypárti parlamenti tudósító, másnap az „Új Hunnia” vezető helyen közölte Hajdú éhségsztrájkjának hírét. Fotót nem mellékeltek, mert a képviselő kilencedik tokája már nem fért volna el az oldalon.

Az országgyűlés következő ülésnapján Gáspár Menyhért Boldizsár madárpárti képviselő alkotmányellenesnek bélyegezte azt a felfogást, hogy valaki éhségsztrájkkal próbálja érvényre juttatni politikai szándékait, tiltakozásul éhségsztrájk ellenes éhségsztrájkot jelentett be.

A kiélezett helyzetben a Gerincpárt koalíciós partnerei kötelességüknek érezték, hogy kifejezzék szolidaritásukat, ezért választmányi tagokat jelöltek ki, akik kétórás váltásokban éheztek.

Ez a különös mozgalom nem maradt meg az Országgyűlés falai között, hanem átterjedt a közélet szinte minden területére. Az újságok naponta új fejleményekről számoltak be.

A labdarúgó-bajnokság soros fordulójában Sóvágó II. a Pestszentervin F. C. csapatának balhátvédje vitatta az ellene megítélt taccsdobás jogosságát. Mikor a partjelző nem volt hajlandó megmásítani a döntését, Sóvágó II. leült a 11-es pontra és éhségsztrájkot kezdett – visszamenőleges hatállyal, vagyis a torkán lenyúlva mégis kidobta a taccsot.

A Közétkeztetési Vállalat főszakácsa súlyosan italos állapotban – a későbbi vizsgálatok során nem találtak vért az alkoholjában – megkóstolta a saját főztjét – az étel minősége elleni tiltakozásul azonnal éhségsztrájkba kezdett.

Egy középiskolás diák éhségsztrájkba lépve követelte: a köztársasági elnök rendeletben nyilvánítsa ki, hogy 2x2 ezentúl öt – ugyanis ő ezt írta legutóbbi matematika dolgozatában.

Egy ugyancsak éhségsztrájkot folytató amatőr fényképész azzal a kívánsággal állt elő, hogy nappal is legyen sötét, mert így a felvételek előhívásánál nem kellene sötétkamrába húzódnia. Ettől erősen eltért annak az éhségsztrájkoló éjjeliőrnek a beadványa, aki azt kérte, hogy éjszaka is legyen világos, mert így nem kellene lámpát gyújtania az újságolvasáshoz.

A Gerincpárt kezdeményezésére hamarosan megalakult a Magyar Éhségsztrájkolók Közössége, ez a szervezet volt hivatva egybefogni és képviselni a különböző érdekeket. Társadalmi elnökké a gondolat atyját, Hajdú Dezsőt választották, akit a megnyitó díszvacsorán szeretettel köszöntöttek tizedik tokája megjelenése alkalmából. A sajt és desszert között a népszerű „Duhaj” kifejtette a mozgalom céljait. Követelte, hogy a Magyar Rádió vasárnap délelőtt az országos adókon negyedóra hosszat közvetítsen stilizált gyomorkorgást orgona- és lantkísérettel. A Közösség kezelésében nyissanak olyan élelmiszerboltokat, melyekben semmiféle árucikk sem kapható – küldöttséget menesztettek a Független Államok Közösségébe, hogy tanulmányozzák az ott már sikeresen működő hasonló üzleteket.

A Közösség igyekezett növelni taglétszámát, a feladat kimagasló fontosságára való tekintettel maga Hajdú Dezső foglalkozott a jelentkezőkkel. Egyik nap egy Kovács János nevezetű nyugdíjas kopogtatott be.

– Ön miért kíván csatlakozni hozzánk? – kérdezte a népszerű „Duhaj”.

– Nekem aztán igazán itt van a helyem. Kérem szépen, ebben a hónapban ki kellett fizetnem a villanyszámlát és a lakbért, egyetlen falat sem volt a számban hetek óta.

– Nagyon sajnálom uram, de a mi felfogásunk szerint nem tekinthető igazi éhségsztrájkolónak, akinek amúgy sincs mit ennie – és „Duhaj” már a következő jelentkezővel foglalkozott, aki azt kérte, hogy a tagsági időbe számítsák be a fogyókúráját is.

Zsaru legendák

A 32-es lányok

A széltől besodort behulló magból kikelő őrségi fenyő kiszáradna a napsütésben-fagyban, ha nem védené a nála magasabb szelíd anyanövény, a csarab. Az ő árnyékában tölti első éveit a fenyő, gyökereit bemélyeszti a savanyú talajba és megerősödik, gyertyája elindul felfelé.

Ugyanilyen behullott magként éltem én az 1950-es évek elején, mikor első nemzedékként kiszakadva a külvárosi környezetből bekerültem a főiskolára. A magasabb kultúra, idegen szokások szirtjei között verődtem, naponta százszor vallottam kudarcot önmagam előtt, táskámat egyszer bevágtam a villamos alá – legyen vége már, aztán megrémülve kaptam ki a kerekek alól. Barátokat nem találtam, a magányosok gőgje – az egyetlen igazi gőg a világon.

Órák után beültem a Széchényi Könyvtárba, csak záráskor keltem fel az asztal mellől. Otthon korán lefeküdtem, hajnalban felébredtem, kiraktam könyveimet és füzeteimet anyám furnírlemezzel letakart varrógépére. Elkallódtam, összetörtem volna, mint annyi nálam különb és tehetségesebb hajósa a történelmi változásoknak, ha nincsenek a 32-es lányok.

Majd három évtized alatt három 1932-es születésű, nálam két évvel idősebb lányt is szerettem: M. Marit, F. Marit és Z. Marit, mert mind a hárman Máriák voltak.

Nem tudom elhinni, de tudomásul kell vennem, hogy az idén már betöltik a hatvanadik évüket. Hadd köszöntsem őket a régi latin bókkal: „amo vos, nunc et semper, prope et procul, usque dum vivam et ultra”. Szeretlek titeket, most és mindörökké, közelből és távolból, amíg csak élek és azon túl is.

Levelek a szerkesztőhöz

Mindent vissza!

Doktor Alkonyai Rezső képviselő Úrnak

Magyar Gerincpárt Központja

Magyar út 1.

Tisztelt Képviselő Úr! Kedves Honfitársunk!

Intézményünk, a Nemzeti Jóvátételi Bizottmány céljául tűzte ki az egykori pártállam erkölcsi maradványainak teljes körű kiiktatását napjaink magyar közéletéből. Mi nem érjük be olyan passzív eszközökkel, mint a kárpótlási jegyek, számos olyan esetet ismerünk, mikor a kárpótlásra várók azt hitték, hogy juttatnak nekik legalább egy lókapát és végül lókakát sem kaptak.

Mi szeretnénk gyökeresen elhatárolódni ezektől az átkos emlékű időktől. Ezért arra hívjuk fel a nemzeti-valláserkölcsi alapokon álló politikusainkat, hogy demonstratív módon térítsenek vissza minden olyan juttatást és kedvezményt, melyet a pártállamtól kaptak, mintegy bizonyítva, hogy rejtett formában sem vállalnak vele közösséget.

A kedvezmények körébe természetesen nem számítjuk bele az ingyenes orvosi ellátást, az ugyancsak díjmentes iskolai oktatást, garantált közbiztonságot, az élelmiszerek állami támogatását – ezeket, mint jól tudjuk – minden államban magától értetődő járandóságnak kell tekinteni. Egyedül és kizárólag a személyre szóló apróbb-nagyobb kiváltságokra leszünk figyelemmel.

Különleges megbecsülésünk és tiszteletünk jeléül Önnel kezdtük vizsgálódásainkat, melyek eredményeként a következő tételeket rögzítettük – a teljesség igénye nélkül.

1. Négy üveg kőbányai világos sör, két féldeci Lánchíd konyak és két pár virsli, melyet egy május elsejei ünnepségen a pártállam ingyenesen szolgáltatott az Ön szüleinek, idősebb doktor Alkonyai Rezsőnek és feleségének. Bizonyítékot nyert ugyanis, hogy Ön az ünnepség után fogant és szülei a fentebb említett, ismételjük, térítés nélkül kapott ételt és italt elfogyasztva kaptak kedvet a szeretkezéshez. Mivel a „Pacem in utero” szellemében a méhmagzat nemcsak jogokkal, de kötelességekkel is bír, az Ön morális felelőssége az adott esetben vitathatatlanul megállapítható.

2. A szocialista névadó ünnepsége alkalmából kapott segély – ebből méltányosságból levonandó az illegálisan tartott egyházi keresztelő költsége.

3. Tizenhét „mosolygó” és ugyanannyi „kesergő”-matrica, melyet kiváló, illetve kevésbé szabályszerű bölcsődei és óvodai magatartásának értékeléseként kapott.

4. Ingyenes kék, majd piros nyakkendő kisdobossá, majd úttörővé történő felavatása alkalmából.

5. Hetvenhárom színházi és négyszázkilencvenhat mozielőadásra szóló ingyenjegy – ebből levonandó kilenc színházi, illetve százhat mozielőadás, mikor Ön nem jelent meg, csak a jegyeket ragasztotta be az őrsi naplóba.

6. Az Egyetem Jogi Karának indexe, a térítésből levonandó négy év KISZ-tagsági díj, továbbá azoknak a bélyegeknek az ára, melyet a tanárait feljelentő levelekre ragasztott.

7. Magyar Népköztársaság Ösztöndíj – levonandó belőle a „nép”.

8. Négy üveg Staroprámen sör, két féldeci Césár konyak és két pár virsli, mely ital- és ételféleségek a május elsejei ünnepségen ingyen kerültek elfogyasztásra Ön és kedves felesége által.

9. Szülési segély fia, legifjabb Alkonyai Rezső világrajötte alkalmából – az ezzel kapcsolatos további tudnivalót lásd fentebb.

10. Édesapja, legidősebb Alkonyai Rezső doktor temetése – Önre való tekintettel államilag adományozott sírhelyen, munkásmozgalmi dalárda napidíja államilag fedezve, kitüntetéseket tartó bársonypárnák amortizációja. Levonandó a kihantolás, beszentelés, újra eltemetés költsége.

11. Békekölcsön kötvény irányított sorsolása, az Önre jutó nyeremény harmincezer forint – ebből lemegy tizenötezer, melyet be kellett fizetnie a vietnami szolidaritási alap javára.

12. Kozmetikumok, ruhaneműk, számítógépalkatrészek eladásából befolyt összeg, melyeket a nemzetközi konferenciákról hazatérőben magával hozott és a hazai piacon értékesített.

13. Négy üveg Lőwenbrau sör, két féldeci Seguin konyak és két pár virsli – fenti étel- és italféleségeket a május elsejei ünnepségen Ön és kedves felesége fogyasztotta el anyagi ellenszolgáltatás nélkül.

14. Ingyenes terhességmegszakítás doktor Alkonyai Rezsőnénál.

15. Állami bértelek 99 éves használatra, kamatmentes, részben vissza nem térítendő építkezési kölcsön – méltányosságból levonható kárpótlás a megítélő bizottság elnöknőjével eszközölt kétrendbeli koituszért.

16. Vörös Iustitia rend – mérleggel, szembekötővel és készpénzzel.

17. Krásznij Paragrafus nemzetközi nagydíj – levonható hazaárulási pótlék.

18. Legifjabb Alkonyai Rezső kinevezése a Lipcsei Magyar Intézet élére.

19. Legifjabb Alkonyai Rezső beiratása díjmentes alapfokú német nyelvtanfolyamra.

20. Egy üveg Bourbon whisky és két pár virsli, melyet legifjabb Alkonyai Rezső és felesége fogyasztott el térítésmentesen az Önök május elsejei ünnepségén…

Nem kívánjuk folytatni a felsorolást, meg vagyunk győződve, hogy Ön mint nemzeti-valláserkölcsi alapokon álló politikus nem kíván ezeknek a javaknak a birtokában maradni. A pártállam iránti őszinte megvetésből bizonyára siet majd a fent nevezett kedvezmények és juttatások anyagi ellenértékét, mintegy tízmillió forintot befizetni irodánk számlájára.

Ön ezzel a gesztussal csatlakozhat Végh főminiszter úrhoz, aki néhány nappal ezelőtt egy 96 ezer négyzetkilométer nagyságú, pártállamtól örökölt birtokot kívánt leadni nálunk.

Díszelőadás

Doktor Porkoláb Béla büntetésvégrehajtási alezredes, a sóvári fegyház és börtön parancsnoka, akit a környezete „Háromlábú”-nak becézett, mert két láb nem lehet ilyen büdös, fontos és sürgős ügyben kihallgatást kért az Országos Parancsnokságon.

– Jelentem, közeledik az 1963-as nagy amnesztia harmincadik évfordulója és úgy gondolom, hogy ezt az eseményt egy látványos díszelőadással kellene megünnepelni.

A felettese legyintett:

– Ugyan már, Porkoláb! Hogy jutott eszébe ez a marhaság?

– Lapozgattam hivatali elődöm és édesapám, idősebb doktor Porkoláb Béla büntetésvégrehajtási alezredes iratai között és a következő dokumentumot találtam – Porkoláb átnyújtott fölöttesének egy régi, kézzel festett plakátot.

A Midway-szigetek

1939 késő őszén Pierre Legrand, a Bank de France nyugalmazott elnöke a következő szavakkal fordult feleségéhez, Blanch-hoz:

– Nos, kedvesem, bárhogy is fáj, ki kell mondanom: elérkezett az idő, hogy elhagyjuk Franciaországot. Németországban az az őrült mázoló harci ösvényre lépett és nem lehet kétséges, hogy Ausztria és Cseh-Morvaország után mi következünk. Egyszer már megértük, hogy a „boche”-ok átvonultak a Champs Elysées-en, nincs kedvem még egyszer végignézni.

– És a hadseregünk, kedvesem?

– A francia hadsereg csak azokat a csatákat nyerte meg, melyeket a németek elvesztettek, egyébként egy lyukas sout sem ér. Bízzon az ítéletemben, kedvesem, készülődnünk kell amíg csomagokkal mehetünk és oda, ahová mi szeretnénk és nem üres kézzel oda, ahová küldenek. Vagyonunkat szerencsére szolíd aranyban tartottam, értéke nem függ a rongy papírpénzek ingadozásától. Megengedhetjük magunknak, hogy bárhol letelepedhessünk, nézzük tehát a világot, kedvesem.

Egy földgömböt tett az asztalra, Madame Legrand merengve nézte:

– Milyen kicsi a világ!

– Nagyobb földgömböt sajnos nem kaptam.

– Mit szólna kedvesem Nagy-Britanniához? Nem kellene túlságosan messzire mennünk, Dover fehér szikláiról átláthatnánk ide, őseink földjére.

– Nem hiszem, hogy egy néhány kilométeres csatorna akadályt jelenthet Hitlernek.

– És Svájc? A biztonság örök szigete?

– Nos, kedvesem, ami Svájcot illeti, azt hiszem, az az ország sem úszhatja meg örökké. Nem vet rám jó fényt, de a szívem mélyén azt kívánom, hogy egyszer a zürichi főutcán is kopogjanak végig a teutonok csizmái.

– Ha sem Anglia, sem Svájc, akkor mi marad számunkra Európából?

– Hagyjuk Európát, kedvesem, egy költő azt mondta: „Ó Európa, hány redő, minden redőben gyilkosok” – és ezzel az állításával nem is járt messze az igazságtól.

– Akkor úgy gondolja, hogy inkább Amerika?

– Az ő számukra Japán ugyanazt jelenti, mint Németország Európának. Ha másképp nem megy, gazdaságilag fojtja meg az Államokat, előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül.

– Akkor hát mi legyen?

– Valami kis szigetet kellene keresnünk – távol mindentől és mindenkitől.

– Ahogy a szavait hallgatom, az a benyomásom támad, hogy már talált is ilyet.

– Igen, be kell vallanom, kedvesem, már tájékozódtam ez irányban.

Legrand a földgömbre mutatott:

– Itt a Csendes óceán közepén, az északi szélesség 28^o 15’-én a nyugati hosszúság 177^o 29’-én, észak-nyugati irányban 1850 kilométerre a legközelebbi szárazföldtől, Oahutól – magának, kedvesem, Hawaii néven talán ismerősebben hangzik – egyszóval ott fekszenek a Midway-szigetek. Egy köralakú korallzátony két kis szigetet ölel át, területe nem több három négyzetkilométernél. A kultúrához csak egy tengeralatti távkábel távíróállomása kapcsolja, reménykedhetünk abban, hogy egy háború esetén az is elromlik.

– Kik lakják ezeket a szerencsés szigeteket?

– 2300 bennszülött, akik mind boldogok volnának, ha egy olyan barátságos úrnőt nyerhetnének, mint Ön, kedvesem.

– Ó, ez olyan csodálatosan hangzik!

– De mielőtt még döntenénk, gondolkodjon el egy pillanatig, kedvesem. A Midway-szigeteken nem várják kalandok, változatosságot nem ígérhetek. Nézzen magába: lesz-e ereje elviselni az egyhangú napsütést, az örökös csöndet, melyet csak az óceáni szélben hajladozó pálmafák suhogása zavar meg?

– Ó, barátom, Ön valóságos költő.

– Ha van érdemem, akkor csak annyi, hogy egy olyan földdarabot kerestem, ahol elbújhatunk a Történelem elől. Ne vegye kérkedésnek, de azt hiszem, sikerült.

Madame Legrand férje karjára tette a kezét:

– Lehet, hogy él valahol egy Önnél gondosabb és körültekintőbb férfi, de én a magam részéről nem ismerek ilyet.

– Akkor hát kiadom az utasítást Jeannak, készítse össze a poggyászunkat.

– Tegye azt, várnak minket a szép Midway-szigetek.

A történész megjegyzése: három évvel később, 1942-ben a Midway-szigeteken zajlott le a világtörténelem legvéresebb tengeri ütközete a japán és amerikai haderő között. A szigetek minden négyzetméterére több mint ezer kilónyi bomba és gránát hullott, még a puszta kövek is lángot fogtak. A Legrand házaspár sorsáról nem maradtak feljegyzések.

A Gőzös

Hódolat Jules Vernének

1872. december 12-én, nyolcvan napra tervezett föld körüli útjának 71. napján Phielas Fogg (két g-vel) kíséretével együtt a New York-i kikötőbe érkezett. Sietve tájékozódott, élt benne a remény, hogy minden időveszteség nélkül folytathatja majd az útját. Csalódottan kellett tapasztalnia, hogy a menetrend szerint közlekedő China gőzhajó alig negyvenöt perccel korábban elindult Fogg (két g-vel) áhított célja, Liverpool felé. A következő járat csak két nap múlva volt esedékes, a derék gentleman ebben a pillanatban egy vörös pennyt sem adott volna a Reform Klubban kötött fogadása sikeréért.

Fogg (két g-vel) körülnézett. A parttól alig egy kötélnyire a tüzérlaktanya előtt egy „Hungária” nevezetű csavargőzös horgonyzott a Hudson folyón. Fogg (két g-vel) nem tartotta kizártnak, hogy sikerül kibérelnie a hajót egy rendkívüli európai fuvarra, egy csónakkal a gőzöshöz vitette magát, majd a kötélhágcsón felmászott a fedélzetre.

Fogg (két g-vel) legnagyobb megdöbbenésére egy zendülés kellős közepébe került. A „Hungária” személyzete megunta a régi kapitány, John Ceder és tisztikarának tehetetlenségét, mely egyre romló életkörülményeket eredményezett és valamennyiüket leváltotta tisztségéből. A megbukott parancsnoki gárda egy része elhagyta a hajót, más részük pedig, mintha semmi köze sem lett volna a történtekhez, átminősítette magát utasnak és továbbra is ott maradt a „Hungária” fedélzetén.

A tapasztalt Fogg (két g-vel) pillanatok alatt felmérte az ellentmondásos helyzetben rejlő esélyeket, felment a parancsnoki hídra és beszédet intézett a legénységhez. Osztatlan bizalmat keltett az a nyugodt erő, mellyel a régi vezetést ostorozta. Programnyilatkozatában állandó hátszelet és napsütést ígért, de bejelentette a zsoldok emelését, a hajó tavaszi nagytakarítását és a patkányokkal való leszámolást is. Utolsó mondataiban mintegy összegezte céljait: a „Hungáriá”-t a lehető leggyorsabban és a legkisebb fáradsággal kívánja visszavezetni Európába.

A matrózok sapkájukat a levegőbe dobálva egyhangú lelkesedéssel választották kapitánnyá Fogg-ot (két g-vel), lehurrogták az öreg fedélzetmestert, aki félénk hangon az új parancsnok hajósvégzettsége és jogosítványai után érdeklődött, mert tudomása szerint Fogg (két g-vel) csak a Reform Klub tagja volt és semmi más.

Fogg (két g-vel) mindenekelőtt az új tiszti gárdát szervezte meg, a legfontosabb posztokat természetesen kísérete tagjaival töltötte be. Komornyikját, a kövér Passepartout-t, az egykori zenebohócot alkapitánnyá nevezte ki és rábízta az egyik ideológiai kulcspozíciót: a hajó gőzsípjának a kezelését. Ebbeli tevékenységében Passepartout olyan buzgalmat tanúsított, hogy a kazánokban megtermelt gőzenergia több mint kilencven százalékát elsípolta. Mikor a hajó alkalmazottjai panaszkodtak az állandó fülsértő sivításra, Fogg (két g-vel) kijelentette, hogy a sípolás Passepartout zenebohóci tevékenységének részét képezi és kétségkívül a század legnagyobb zenebohócának tekinthető.

Másik bizalmi emberét, Fix titkos rendőrügynököt, akit mindenki csak „Havi ötszázezer Fix”-nek ismert, a hajó biztonsági szolgálatának élére állította.

Fogg (két g-vel) a ráháruló kapitányi teendőket is átszervezte a szükséges pontokon. Rendezte kapcsolatait a többi Verne-hőssel, kiutasította a hajón ideiglenesen tartózkodó Sztrogoff Mihályt és kölcsönkérte Bégum ötszázmillióját. A tájékozódás eddig keleti csillagképeken nyugvó rendszerét ezentúl a Nyugat Keresztjére alapozta. A raktárból előkerestette a hajó század eleji kapitányának, vitéz Faszary ellentengernagynak a fotóját és mintegy példaképként kirakatta a falra. Végezve az előkészületekkel, Fogg (két g-vel) kiadta a menetparancsot:

– Teljes gőzzel hátra!

Fogg (két g-vel) természetesen elvetette az előző vezetés által készített primitív útitervet, mely a megszokott tengeri útvonalra irányította volna a hajót. Az ő elképzelései szerint a csavargőzös a Hudsonön visszafelé haladva hamarosan talál majd egy betorkolló mellékfolyamot, mely lényegesen lerövidíti az Európába vezető utat – olyan további előnyöket nem is említve, mint a fedélzetre ezen a vidéken nagy gyakorisággal felrepülő sült halak és a bárányfelhőkből potyogó nagyobb címletű dollár bankjegyek. Az elképzelés általános tetszést aratott, csak az öreg fedélzetmester akadékoskodott megint, hogy semmiféle tapasztalat vagy térképészeti adat nem támasztja alá Fogg (két g-vel) feltevéseit.

A hajó egyre sekélyebb vizeken haladt, néhol olajjal kellett bekenni a meder csupasz fenekét – ezzel mintegy párhuzamosan romlottak a legénység életkörülményei is. Minden tizedik matrózt elbocsájtottak és a szolgálatban megmaradtak is visszasírták a régi kapitány által minden körülmények között biztosított ízetlen, de legalább mennyiségében elégséges fejadagokat.

A lázongó felkiáltásokat egyelőre elnyomta Passepartout maximális hangerőre állított gőzdudája, a falakon megjelentek az első titokzatos kezek által festett politikailag pornográf feliratok:

– „Fogg – te fogatlan!” „Fogg – bukni fog!” „Borral volt tele a veder – fasza gyerek volt John Ceder.”

Az ismeretlenek Fixet, a biztonsági szolgálat vezetőjét sem kímélték, ajtajára kiírták:

„Fix – hogy te nem vagy normális, az fix!”

December 21-én Fogg (két g-vel) világkörüli útjának nyolcvanadik és kapitányi működésének tizedik napján a „Hungária” csavargőzös fennakadt egy homokszigeten és végképp megfeneklett. Fogg (két g-veI) nem volt hajlandó tudomásul venni a katasztrófát, naponta közzétették a jelentéseket a megtett mérföldekről – ezt a számot úgy kapták, hogy egy dobókockán kivetett számot megszoroztak százzal. Időnként Fixet is végigküldték a fedélzeten, aki úgy tett, mintha imbolyogna a szédületes sebességtől.

Fogg (két g-vel) ebben a kevéssé derűsnek tűnő helyzetben is mindenképpen meg akarta nyerni a Reform Klubban kötött fogadást, és időre beérkezni Európába, utasítást adott, hogy fokozzák a megfeneklett hajó sebességét.

A régi kapitány, John Ceder által hagyott szénkészlet már régen elfogyott, hogy emelni tudják a nyomást a kazánokban, összetörték és elégették a hajó berendezését. Erre a sorsra jutott a hajóbástya, a parancsnoki híd, a kabinok, a hajófülkék, a fedélzeti védőborítás, a hajópárkány. A két főárbocot is kivágták és baltával felaprították. Az egykor legendásan kényelmes és rendben tartott „Hungária” csavargőzös egyre inkább egy csupasz pontonhoz vált hasonlatossá. Az öreg fedélzetmester sóhajtva jegyezte meg:

– Az lehet, hogy eljutunk Európába, csak azt nem tudom, hogy ilyen hajóval minek.

Aztán a hajó felrobbanása már senkit sem lepett meg.

A bizánci kapu

Doktor Kovács Botond történelem szakos középiskolai tanfelügyelő ezen a napon a pestszentervini Corvin Mátyás – azelőtt Korvin Ottó – gimnázium harmadik bé osztályának történelemórájára látogatott be. A tanfelügyelő kellemesen meglepődött, mikor megtudta, hogy a fiatal tanár a kalandozások koráról beszél majd – ez volt doktor Kovács Botond kedvenc történelmi korszaka, nem utolsósorban névadójára, Botondra való tekintettel. Nem is tudta megállni, hogy legalább közvetett formában rá ne kérdezzen, felszólította az egyik diákot:

– Meg tudnád nekem mondani, hogy ki törte be a bizánci kaput?

A diák ijedten rázta meg a fejét:

– Nem én voltam, tessék elhinni.

A tanfelügyelő megpróbált segíteni:

– Ugyanúgy hívták, mint engem.

– Tanfelügyelő?!

Kovács bosszúsan legyintett és a tanárhoz fordult:

– Legyen szíves, mondja meg neki maga, hogy ki törte be a bizánci kaput.

A tanár vállat vont:

– Fogalmam sincs, tanfelügyelő úr. Próbálja megérteni a helyzetet: negyven fős tanulócsoportokkal kell foglalkoznom, nincs időm ilyesmikre figyelni. Azt viszont tudom, hogy ki törte be a díszterem ablakát.

A tanfelügyelő a felháborodástól hörögve ment fel az igazgatói irodába és előadta a panaszát:

– …egyszóval: sem a diák, sem a tanár nem tudta, hogy ki törte be a bizánci kaput!

Az igazgató egyetértően bólogatott:

– Ez több mint felháborító és sérti iskolánk jóhírét is. A lehető legszigorúbban fogok eljárni: mind a ketten külön-külön ki kell hogy fizessék a kapu helyreállításának teljes költségét.

A tanfelügyelő az asztalra vágott:

– Ez már nem tudatlanság, ez már kész maffia! Nem hagyom annyiban, feljelentést teszek maguk ellen.

Doktor Kovács Botondot hajtotta a düh, bement a kerületi kapitányságra. Maga a rendőrkapitány fogadta:

– Miről volna szó, tanfelügyelő úr?

– A bizánci kapuról.

– A bizánci kapuról? Melyikről?

– Egy kódexből kimásoltam a képét, parancsoljon.

– Úgy látom, ez a kapu sérült.

– Igen, és sem a diák, sem a tanár, sem az igazgató nem tudta, hogy ki törte be.

– Megengedhetetlen kihágás, tanfelügyelő úr, magam veszem kezembe az ügyet.

Kovács hamarosan hivatalos értesítést kapott a következő szöveggel:

„Kedves tanfelügyelő úr! Örömmel értesítem Önt, hogy a munkánk eredménnyel járt. Hosszan elemeztük a bizánci kapu Ön által mellékelt fotóján megfigyelhető sérüléseket és sikerült megállapítanunk a bűntény modus operandiját, az elkövetés módját. A nyílászáró szerkezetek hasonló nyitási módszere Kalányos Dezső sokszorosan visszaeső betörőre jellemző – ugyanilyen eljárással hatolt be például a csákvaomályi vendéglőbe is. Országos körözést adtunk ki ellene, melynek eredményeként sikerült elfognunk a nevezett személyt. Munkatársaink kihallgatták Kalányost, a gyanúsított a keresztkérdések súlya alatt megtört, különösen ami a jobb csuklóját és a bal mutatóujját illeti. Bevallotta a bűncselekményt, a házból elvitt értékek tekintetében később nyilatkozik majd. Egyben felhívjuk a figyelmét tanácsadó irodánkra, mely megfelelő ötleteket ad a nyílászárók fokozott védelmére…”

Ezek után doktor Kovács Botondnak nem marad bizodalma másban, mint egykori történelemtanár kollégájában, Végh főminiszterben. Egy levélben fordult hozzá, a magas tisztség viselője írásban válaszolt, a tanfelügyelő izgatottan tépte fel a borítékot.

„Mélyen tisztelt tanfelügyelő úr! Köztudomású, én magam is többször kinyilvánítottam már abbeli meggyőződésemet, hogy a Magyar Köztársaság semmilyen értelemben és tekintetben nem felelős a pártállam idején és által elkövetett bűnökért. Ez az eset is árasztja magából a baloldaliság áporodott és terrorista szellemét. Mi a magunk részéről nem örülünk a történteknek és a méltányosság jegyében hajlandók vagyunk kifejezni sajnálkozásunkat a kapu jogos tulajdonosának, Bizánc úrnak és ezzel egyidejűleg az elszenvedett sérelemmel arányos összegű kárpótlási jeggyel kártalanítjuk…”

A tanfelügyelő prérifarkasokra emlékeztető üvöltésben tört ki, diplomáját darabokra tépte, majd némi sóval és kecsöppel ízesítve lenyelte. Másnap felmondás nélkül otthagyta az állását és öklét rázva nyomtalanul eltűnt.

Azóta mind gyakrabban érkeznek panaszok, hogy éjszakánként sorra törik be a különféle hivatalok kapuit egy ismeretlen tompa tárggyal, feltehetőleg buzogánnyal. A rendőrség a feltételesen szabadlábon levő Kalányos Dezsőt gyanúsítja a cselekménnyel.

A veszett róka

– Kiültünk őrségi házunk kertjében a hirtelen magasba törő hársfák alá és a lefolyó gyertyát vissza-visszaolvasztva a lángba, csendesen beszélgettünk – kezdte B., a decens filozófiadocens. –   Időnként töltött valaki, aki elszánta rá magát, hogy megmozduljon, testünkből szinte hallhatóan távozott a nappali forróság.

Már úgy éjfél körül arról folyt a szó, hogy fenn az erdőben az aszálytól megreped a föld, mikor a tűztövis és japánbirs bokrok sűrűjéből egy állat lépett ki. Megállt a gyertyák fénykörének szélén, mintha csak arra várna, hogy közelebb hívják. Először azt hittem, hogy a szomszédasszonyunk, Etus kutyája, már dobtam is volna neki az asztalon tengődő kenyérdarabokból, de a lányom lefogta a kezem:

– Apu, ez róka!

Csak most figyeltem meg alaposabban: feje testéhez viszonyítva valóban kisebb volt, mint a kutyáknak, farka hosszabban és tömöttebben lógott le, izmait és mozgását láthatólag a vadak állandó ragadozó készenléte formálta ki.

Egy pillanatra elnémultam, eszembe jutott, hogy a környéken már mondták: a soha nem tapasztalt aszályban rohamosan terjed a veszettség. Néhány nappal ezelőtt egy ispánki gazda vasvillával szúrt agyon egy rókát és mind több megjelenéséről hallani. Első önkéntelen mozdulatommal egy üres sörösüveget vágtam felé, a róka utánament a sötétbe, megszagolta, aztán visszajött és tovább várta a hívást. Mindenki rám nézett, valamit tennem kellett.

Te tudod, hogy nekem van önvédelmi fegyverem, egy 7,65-ös cseh pisztoly. Még akkoriban kaptam, mikor egy katonai érdekeltségű vállalatnál tanítottam és az idők minden változását megúszva megőriztem az engedélyt. Régi barátaim néha becsempésznek egy lőtérre és ellőhetek egy-két doboz töltényt.

Tulajdonképpen nem tartom túl sokra a fegyvert, legföljebb arra jó, hogy ha egy felfordulásban, a mindenki háborújában mindenki ellen veszélybe kerülök, át tudjam magam küzdeni az utca egyik oldaláról a másikra – bár lehet, hogy épp ennyi kell majd az életem megmentéséhez.

Inkább azért szeretem a céllövészetet, mert alapvetően igazságosabb, mint a politika vagy a tudományos élet karrierharcai, egy lyukat nem lehet csak úgy beledumálni a táblába – vagy oda találtál, vagy sem. Ezen a területen csak később várhatók patronáló intézkedések. Élő célra még sohasem lőttem, eszembe sem jutott volna, hogy bántsak egy nyulat, vagy az erdőmélyi mocsarakban tipródó fenséges szarvast.

Most viszont, ha már csak önvédelemből is, be kellett mennem a szobába a fegyverért, a róka a nyomomba eredt, egészen a feljárati lépcsőkig kísért. Visszaszóltam az asztal körött ülőknek, hogy senki se érintse az állatot és tartsák tőle távol az ide tévedő kutyákat is, a marakodásban rájuk is átterjedhet a veszettség, és behúztam magam mögött az ajtót.

Nehezen, önmagammal is ellenkezve vettem ki a pisztolyt a fiókból. Tudtam, hogy amelyik fegyvert előszedik, az előbb-utóbb el is sül, és nincs olyan biztonságos lövés, melynek minden következménye előre felmérhető volna. Az igazán tapasztalt rendőrök is csak a legvégső esetben visznek magukkal pisztolyt a vállalkozásaikra.

Ahogy a lőtéren tanultam, betáraztam, a tárat odaütögettem az asztal sarkához, hogy a töltények akadály nélkül elrendeződjenek, aztán a helyére löktem, a tárrögzítő csattant, egyelőre nem töltöttem csőre. Kifelé tartva azon tűnődtem, hogy kellene megválasztani a lövés szögét, mert számítani kellett rá, hogy a róka testét átütő ólommag tovább száll és harminc-negyven méteren belül bárkit megsebezhet.

Megkönnyebbültem, mikor az asztal körött ülők azzal fogadtak, hogy a veszett róka elvonult, eltűnt a temető felé, amerre elügetett, hallatszott a kutyák felháborodott ugatása.

Bólintottam, még egy gombot kinyitottam az ingem elején, teletöltöttem a söröspoharat és eltűnődtem ezen a rókán. Tudod, régi hibám, talán foglalkozási ártalom, hogy mindig és mindenben jelképet keresek és a végén találok is.

– Hogy is van ez? – kérdeztem magamtól. – Amíg a róka észnél van, addig vad és kegyetlen, nem csak éhségében, de puszta gyönyörűségből is gyilkolja a csirkéket. Agyában rágó és egyre jobban elterjeszkedő bacilusok kellenek hozzá, hogy megszelídüljön, simogatásra, jó szóra vágyjon. Csak az őrület bírhatja rá, hogy feladja a természetét.

Talán mi is így vagyunk ezzel, az emberi erdő törvényei is kegyetlenek. Hogy egy más képet válasszunk: egyre kevesebb fókáért egyre több eszkimó viaskodik, ha egy darab húst haza akarsz vinni gyerekeidnek a jégkunyhóba, nem érzeleghetsz, nem válogathatsz az eszközökben.

De titokban benned is lappang egy kórokozó, a „mégsem érdemes”-bacilusa. A silány sikereid fölött támadó és úgyahogy visszaszorított szégyenek és szépen elviselt vereségek láthatatlan dicsőségei halmozódnak fel benned és bontogatják kemény harcias tartásodat.

Mindjobban megérted a rókát, mikor többé nem tudja rászánni magát, hogy fejét az égnek fordítva, teli torokból üvöltve vadászatra induljon. Már te is rég letelepednél az asztalon égő gyertyák barátságos fénykörébe és hagynád, hogy átjárjanak egy közösség meleg vérhullámai. De már ez a nyár is elmúlt és „…hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal…” Csak a fegyver vár rád bent a fiókban.

A marcipán Jézuska

A világhírű Kálmán-féle marcipán receptjét csak maga a család ismerte, még a cukrászda dolgozóit sem avatták be a titokba. A kommunista hatalom önkényes államosításakor az akkori családfő Kálmán Zénó kimentette az üzemből a gyártási leírást, szabotázsért bebörtönözték, de az ávós pribékek minden kínzása kevés volt ahhoz, hogy kiszolgáltassa nekik a titkos hagyományokat. A magyar cukrászdákban sokáig tarkababból, melaszból és óbudai hegyi agyagból készítették ezt a keleti édességet.

Fia, Kálmán Brúnó 1956 novemberének elején elhagyta Magyarországot, egyetlen értéktárgyat vitt magával: a marcipán összetételét őrző papírt. A határon Kálmánt már amerikai repülőjeggyel várták a család régi barátai és üzletfelei, a cukrász hamarosan megnyitotta műhelyét az Egyesült Államokbeli Pittsburgben.

Működése nyomán a Kálmán-féle marcipán hamarosan visszaszerezte régi hírnevét. „Sweet hungarian dream”, „édes magyar álom” márkanéven a világ legelőkelőbb boltjainak kínálatában is megtalálhatták a vevők.

Kálmán Brúnó a távolba szakadva sem feledkezett meg a magyarságáról. Örömmel üdvözölte a rendszerváltozást, szolidaritása jeléül elkészítette az új koalíciós vezetőgárda tíz legjelentősebb alakjának életnagyságú marcipánszobrát. A munkához több mint ezer kiló nyers marcipánt és két mázsa nemzeti színű cukorfestéket használtak fel, csak Hajdú Dezső alelnök figuráján két hétig dolgozott a személyzet, sajnos így sem sikerült emberi formát adni neki.

A marcipánszobrokat a Magyar Gerincpárt Magyar úti központjában állították ki, a tárlat látogatói elragadtatva mondogatták:

– Jaj, de édesek!

A cukrászmester továbbra is tartotta a kapcsolatot régi hazájával, többek között saját termésű mézet szállított rendszeresen, melyet a koalíciós pártok a madzagra kenhettek. Kálmán Brúnó bőkezűsége akkor érte el a tetőpontját, mikor 1992 karácsonyán egy nagyméretű üvegládába zárva marcipánból készült magyaros betlehemes játékot küldött haza. Piros-fehér-zöld jászolban egy marcipán Jézuska feküdt nem kevésbé marcipán bárányokkal, három királyokkal és pásztorokkal körülvéve.

Ezt a művészi remeklést először természetesen a Vallási Műsorok mellékletében a Magyar Televízióban mutatták be, később, hogy tovább emelje az ünnep fényét, kivitték a pestszentervini aggok házába.

Felejthetetlen Szentestét rendeztek – a televízió ezt is közvetítette –, az öregemberek meghatottan vették át ajándékukat, a zacskó szaloncukrot. Mikor a közvetítés befejeződött, ezt a szaloncukrot visszaszedték tőlük, mert a termék szakszerűtlen kezelés következtében megpenészedett és át kellett adni a bábolnai gazdaságnak patkányirtási célokból. A szaloncukor helyett édességképpen hat öreg kapott egy sósperecet és nyolc egy sósheringet.

Éjfél után a gondnok és az ápolónők eltávoztak, csak a nyolcvan-száz öreg férfi és asszony üldögélt továbbra is az otthon nagytermében.

– De ennék valami delegátot, egy jó édességet! – mondta az öreg Teri néni és valamennyien egyetértőleg bólogattak és sóhajtottak.

A mindig rosszban sántikáló Rubacugi Fülöp – az effajta sántikálást hiányzó féllába sem mentette – csak legyintett erre az áhítozásra.

– No, majd én segítek rajtatok.

Rubacugi kése hegyével ügyesen felpattintotta a marcipán betlehemes játékot őrző üvegkalitka zárát:

– Melyiket együk meg?

Az öregek töprengve összenéztek, előbb a három királyokra, majd a bárányokra gondoltak, de aztán úgy vélték, hogy Jézuska volna a legjobb. Abból a gyakorlatias szempontból indultak ki, hogy a jászol mélyén rejtőző alak hiánya tűnne fel legkevésbé az ápolóknak.

Egy vallásos öregember, név szerint Miklós Gáspár borzadva utasította el a gondolatot is:

– Ez szörnyűség! Istenkáromlás!

Tiltakozására Rubacugi csak legyintett:

– Ugyan már! Többet is elbérmáltak már a papok.

Sokkal nagyobb gondnak látszott, hogy a csöppnyi marcipántestből hogy jut majd mind a nyolcvan-száz öregnek.

– Azért csak próbáljuk meg – mondta Rubacugi és letörte az első falatot, majd a másodikat és a harmadikat is. Csodálatos módon a test nem fogyatkozott, minden öregember kezébe jutott egy darab. Ugyanez történt a betlehemes asztalon álló üvegben őrzött egyetlen kortynyi borral is. „…és evének mindnyájan és megelégedenek és felszedék a maradékot is tizenkét teli kosárral…”

A vízilépcső

Az új nagymarosi vízilépcső avató ünnepségén minden újságíró Légvári Jenőt, az építkezést irányító főmérnököt kereste. Az izgatott tudósítók az egyszer már félbehagyott erőmű csodaszámba menő feltámadásának körülményeit firtatták.

– Mint tudják, hölgyeim és uraim, én a vízépítők régi gárdájához tartozom – kezdte a rokonszenves főmérnök. – Tanulmányaimat még Leningrádon, a Nyikifor Vasziljevics Wassermelonéról elnevezett Nemzetközi Vízügyi Főiskolán végeztem.

Ebben a joggal világhírű intézményben a különféle szocialista országokból érkezett fiatalokat képezték ki. Én például egy August Czirkelbach nevű szlovák illetve csehszlovák fiúval kerültem egy szobába. August meglehetősen elhanyagolta a tanulmányait, olyan alapvető dolgokkal nem volt tisztában, hogy lassú víz partot mos, vagy hogy a vízbefúló a szalmaszál után is kapkod. A vizsgán összekeverte a partépítést a pártépítéssel, csak a nemzetközi proletár szolidaritásra való tekintettel engedték át.

Az elméleti ismeretek megszerzése után a „Gidrogigant” Trösztnél sokoldalú és alapos gyakorlati tapasztalatra tehettünk szert. Rutinfeladatként hatalmas folyókat térítettünk el eredeti medrükből, tetszésünk szerinti irányba, így például, hogy egy nagyobb tűzvészt eloltsunk, a Volgát az üzbég tajgába irányítottuk. August azonban itt sem érezte meg a lehetőségek határát, a Dont fel akarta vezetni a Kaukázus tetejére és ott egy zenélő vízimalmot kívánt hajtani vele, mely a „Szállj te büszke ének” kezdetű kantátát játszotta volna. Elgondolásaihoz részletes technikai kiviteli terveket is mellékelt, így például 1614 új vödörgyár felépítését javasolta, ugyanis számításai szerint ennyi gyár tudott volna elegendő számú vödröt termelni a folyó vizének átemeléséhez.

Diplomamunkánkat is a fantázia szabad szárnyalása jellemezte. Én egy nemzetközi kikötőt terveztem a Rákospatakra, ha ez megvalósul, tengeri úton lehetett volna megoldani a Bosnyák téri vásárcsarnok áruellátását és a 44-es jelzésű villamost is olcsóbb üzemű gondolákkal váltották volna fel.

August még nagyobb arányokban gondolkodott, a cseh tenger gazdasági hasznosításának körvonalait vetette papírra, tanáraink megdöbbenve nézegették a tervet:

– Már bocsásson meg, August Juliusovics, de cseh tenger egyáltalán nem létezik.

– Ez nem lehet akadály, ilyen alapon a Szovjet Kultúra Házát is le lehetne bontani.

Diplomamunkáink, sajnos, csak papíron maradtak, kezünkben az oklevéllel mindannyian visszatértünk a hazánkba. Annyi együtt töltött év után meghatottan vettem búcsút Augusttól, meg voltam győződve, hogy valaha még találkozunk.

Itthon a kötelező mérnöki „tanoncidő” letöltése után vezető beosztásba kerültem. Hamarosan az a megtiszteltetés ért, hogy a nagymarosi vízilépcső építkezés egyik irányítójává neveztek ki. Örömömet csak fokozta, hogy a bősi vízilépcső munkálatainak lebonyolításával régi szobatársamat, August Czirkelbachot bízták meg. Megbeszéléseinken tisztáztunk néhány apróbb technikai részletet, így például sikerült Augustot lebeszélnem arról a szándékáról, hogy az elzáró gátat a Duna hosszában építse fel.

Sajnos ez a nagyrahivatott vállalkozásunk hajótörést szenvedett a magyar kormány rövidlátó politikáján, le kellett állnunk a nagymarosi építkezéssel. August üzent, hogy ne adjam fel a reményeimet, de én tudom, hogy minden elveszett.

Kimentem a gátra, hogy elbúcsúzzam művemtől, mély meghatottsággal néztem körül: mindenütt eltűnt már a táj egészségtelen zöldes színe, helyét a sóder és agyag optimista barnasága vette át.

– Istenem – mondtam magamban –, mi néhány hónap alatt többet változtattunk ezen a környéken, mint a Természet egymillió év alatt.

Bár a vállalatot felszámolták, a megélhetésemet megtaláltam. Régi társaimmal egy kisebb vízépítő gazdasági munkaközösséget alakítottunk; a hideg vízre valót nagyjából megkerestük, bár ezzel természetesen épphogy kint voltunk a vízből.

Sokkal inkább hiányzott nekem a nagy építkezések romantikája, baráti beszélgetéseken gyakran szóbahoztam életem fő vállalkozását: a nagymarosi vízilépcsőt. Kiderült, hogy a vezetés tulajdonképpen nem tanúsítana különösebb ellenérzést a terv iránt, a legfőbb illetékes valaha maga is a felépítés mellett szavazott a Parlamentben. Barátaimmal sokszor számolgattuk az újrakezdéssel járó költségeket, de bárhogy is forgattuk, sok-sok milliárdra lett volna szükség. Egyetlen titkos reményem maradt, August Czirkelbach barátsága és várakozásomban nem is csalódtam.

Egy nap tudomásomra jutott, hogy a bősi zsilipkapu egyik nagyméretű egysége leúszott a Dunán. A felületes sajtóközlemények ezt a gondatlan és hanyag munkavégzés következményének tulajdonították, de én tudtam, hogy ez August baráti ajándéka, csak férfias szemérmetessége tiltotta, hogy ezt nyíltan is tudomásomra hozza.

Naponta érkeztek újabb és újabb fődarabok, mi félbehagyva megszokott foglalatosságunkat, nagyméretű hálókkal felszerelkezve lementünk a magyar-szlovák határra és kifogdostuk az érkező alkatrészeket. Keményen meg kellett dolgoznunk, mert akadt olyan éjszaka, mikor három tornyot, egy komplett jelzőrendszert, két adag liptói túrót és három éjjeliőrt halásztunk ki.

Az alkatrészeket egy vontatóhajóhoz csatoltuk és kihasználva a Duna magas vízállását, levittük Nagymarosra, hamarosan összejött egy komplett vízilépcsőre elegendő felszerelés. Megkezdődhetett az építkezés és engedjék meg, hogy most a felavatás ünnepélyes perceiben poharamat a nagylelkű barát, August Czirkelbach egészségére ürítsem.

Koppányháza

A Nemzeti Méltósági Főhivatalban rendezett találkozóra az illetékesek hét jeles magyar emigráns szervezet vezetőit, a Vézer család hét tagját hívták meg. Ők nosztalgikusan csak a „Hét Vézer”-nek nevezték magukat, ugyanis a rokoni kapcsolatokon kívül egy ősi magyar szertartás: a bérszerződés is egybekötötte őket. Erre az eseményre akkor került sor, mikor a Vézer érdekeltségek bevonultak a hazai piacra, útközben megálltak Hegyeshalomnál, szert ültek, ittak egymás profitjából és megesküdtek, hogy magyar leányvállalataiknál csak a minimálbért fizetik majd a munkásoknak.

Az ülés előadója doktor Káró Katona Felbert címzetes és tárcanélküli, meghatalmazott és rendkívüli alosztályvezető-helyettes egy fontos bejelentéssel nyitotta meg a tárgyalásokat:

– Megbeszéléseket folytattunk illetékes gazdasági vezetőkkel, de minden erőfeszítésünk dacára sem sikerült elérni, hogy a Vézer-érdekeltségek további adókedvezményeket kapjanak…

Az alosztályvezető-helyettes nem folytathatta, mert a hangja elveszett az általános felháborodás zajában.

– So was! – kiáltotta Dúvady Vézer Árpád, a Magyar Csendőrök Humanista Világtestvériségének elnöke, a család szeniorja. – A támogatásunkat persze elfogadta a tisztelt kormány, mikor kint járt nálunk Hamburgban Für Eliz miniszterasszony, én magam vettem neki egy Trabant rendszámmal felszerelt tankot, de viszonzásról, úgy látszik, hallani sem akarnak. Többé egy pfenniget sem adunk. Nicht wahr, meine Treszka? – fordult helyeslésért mellette ülő feleségéhez, a Magyar Úriasszonyok „Lutz Gizella” Társasházának elnöknőjéhez. Az asszony átvette a szót:

– Ezentúl mi szabjuk meg, hogy mire fordítsák a pénzünket. Többé nem aprózzuk el a kapitált, hanem egy meghatározott helyre összpontosítjuk és végre megmutatjuk, milyennek is képzeljük el az echte nemzeti magyar életformát.

A bejelentéshez csatlakozott a többi megjelent Vézer is; a Magyar Véd és Dac Szövetség, a Magyar Antibolsevista-Antiliberális Komité, a Magyar Vasútbarátok „Matuska Szilveszter” Köre, a „Ne sárgulj fűzfa-poéta” Schleswig-Holsteini Magyar Írók Szövetsége és a Nemzeti Ítéletvégrehajtók „Bali Mihály” Köteléke képviselői.

Kevesen számítottak rá, hogy a „Hét Vézer” valóban beváltja a fenyegetéseit, osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a hét emigráns szervezet egy merész pénzügyi manőverrel kihívta tőkéjét az eddigi beruházásaiból. Levonták a tisztes évi ezerkétszáz százalékos hasznot, majd a fennmaradó összegből a Levélbank és a Lapostelki Alapítvány hathatós támogatásával 99 évre kibérelték a Csanád megyei Koppányháza község területét – így szerzett jogaikat Vézer-koppányháza projekt néven jegyezték be a nyilvántartásokba.

A hegyek közé bezárt Koppányházát megélhetési lehetőségek híján már rég elhagyták a lakói, az utolsóként távozó az országúti jelzőtáblán „Éhkoppányházára” javította ki a helység nevét. Az elnéptelenedett házak tövét már rég felverte a gaz, a bedőlt kutak körül kígyók tekeregtek, az üres faluban már csak egy OTP- és egy Állami Biztosító-fiók működött, továbbá két szociáldemokrata és három kisgazdapárti alapszervezet. Évenként megrendezték az „Üres faluszépe” versenyt is, a győztes továbbjutott a területi selejtezőbe és ha ott is diadalmaskodott, joggal elmondhatta, hogy két üres faluban nincs szebb lány nála…

A „Hét Vézer” rendbehozatta a környéket, jurtákat állítottak fel – megfelelő vallatóhelyiséggel ellátva, az egykori kavicsbánya meddőhányóját látódombbá alakították át. Az Erdélyből elszármazott neves szobrászművésznél, Todorescu Sovénnél megrendelték a reprezentáns Koppány domborművet. Ezen az alkotáson Koppány rábeszéli Szent Istvánt, hogy küldje vissza a pápának a koronát, mint a nyugati befolyásolási szándék ármányos eszközét.

A „Hét Vézer” országos pályázat útján toborozta össze Vézer-koppányháza új lakóit. A jelentkezők a társadalom legmélyebbre süllyedt rétegeiből, a munkanélküliek, hajléktalanok, nyugdíjasok és kormánypárti politikusok fiai közül kerültek ki. A kiválasztásnál gondosan ügyeltek rá, hogy eleve elkerüljék a liberális sajtó kirekesztéssel kapcsolatos vádjait, ezért egy cigány és egy zsidó jelöltet is felvettek a listára, azzal a természetesnek mondható feltétellel, hogy második keresztnévként egy tősgyökeres magyar nevet választanak. A két jelölt, Kolompár Zsigmond (Vazul) és Kohn Ármin (Vérbulcsú) ebbe bele is egyezett.

Beköltözés előtt Vézer-koppányháza minden új lakosának alá kellett írnia egy szerződést, melyben vállalták, hogy mindenben alkalmazkodnak az ősi magyar életformával kapcsolatos előírásokhoz. A sűrűn gépelve is több oldalt kitevő szöveget csak a főbb pontok átfutására szorítkozva olvasták végig.

A betelepülők kötelezték magukat, hogy farmeranyagból készült kozmopolita ruhadarabjaikat leadják, kacagány és kócsagtollas forgók ellenében. Rádiójukat és televíziójukat is becserélik olyan csúcstechnikájú készülékre, melyeken csak a nemzeti alapállású helyi műsorszóró, a „Koppány Patak Rádió és Televízió” adásai vehetők. A megfelelő program kialakítását segítette egy kormánypárti képviselőnő, a parlamenti felszólalásairól közismert Gest anyó, aki két székely góbét szerződtetett trufák és pakócsák előadására. Vendégként gyakran fellépett a Magyar Gerincpárt volt alelnöke is, ősmagyar nevén Zsírtáltos, tanulmányával, mely a „Száz ötlet a zsidózásra, anélkül, hogy a zsidó szót kiejtenénk és egy, mikor kiejtjük” mély benyomást tett a hallgatóságra. A helyi rádió sugárzásai kezdetben sem a rövid hullámsávon, sem a hosszú hullámsávon nem jöttek be rendesen, de a zavarok megszűntek, mikor az adást átrakták az Árpádsávra.

Vézer-koppányháza polgárai rendszeres anyagi támogatást kaptak; személyenként és havonként tizenhárom fabatkát – ezt a pénznemet a nemzetközi tőzsdéken a forintnál magasabban jegyezték, a forint sem ért egy fabatkát. Kiegészítésképpen természetbeni ellátásban is részesültek, a Hamburg – Vézer-koppányháza vasútvonalon folyamatosan érkeztek a nemzeti színekbe csomagolt nyugati élelmiszerküldemények; a nyereg alatt puhított corned beef konzervek és a texasi musztángkancák tejéből erjesztett kümisz. A lótej egy részét tovább küldték a Független Államok Közösségében élő nyelvrokonainkhoz, ezeket a vagonokat „cseremisz-kümisz” felirattal látták el.

Hamarosan kialakultak a vézer-koppányházai közösségi élet keretei. Megszűnt az utolsó községi intézmény: az orvosi rendelő, a régi körorvos szerepét az élettér főgyulája vette át. A járványokat ezentúl a kozmopolita szemléletű antibiotikumok helyett a falu végére kirakott vasvillával védték ki. Az operációs altatásoknál a főgyula ráolvasást alkalmazott – ennél az eljárásnál csak kormánypárti napilapokból vett szövegeket volt szabad felhasználni –, ezek kábító hatása már többszörösen bebizonyosodott.

A törvénykezés feladatát a bíróságoktól a Nemzeti Számonkérő Hokkedli vette át – ezt az ülőalkalmatosságot, mely azt jelképezte, hogy megfelelő változtatásokkal mindenféle hagyomány vállalható, Tiefbrunnerné Vézer Rokolya ajándékozta a falunak. A vitás ügyek eldöntésében a BTK helyett először a tűzpróbát alkalmazták, de a peres eljárások során egymást követték a visszaélések; az ügyfelek tűzálló azbeszt zselével kenték be a talpukat, így kényelmesen sétálhattak a parázs felett. Át kellett térni a vízpróbára: a kifejezés döntött, mely akkor ült ki a peres felek arcára, mikor ki kellett fizetniük a község vízszámláját.

A falu lakosai kötelesek voltak regöléssel, régi betlehemes játékokkal, turulröptetéssel szórakoztatni a faluba érkező turistacsoportokat. Parlamenti vitajátékokat is rendeztek – itt a nemzeti szempontból helyes végkimenetel eleve biztosítva volt, mert magyarnak magyar volt az ellenzéke. A műsor fénypontjaként a Lehel gyár helyi lerakatvezetője kürtjével fejbevágta Konrádot – „nem rajtunk múlott, a Charta akarta!” – felkiáltással. Ez a jelenet mindig vastapsot váltott ki az antiliberális érzelmű látogatókból.

A vézer-koppányházai kísérlet sikere nyomán felmerült a lehetőség, hogy a „Hét Vézer” szövetsége további nemzeti mintafalvakat állítson fel és távlatilag az egész országot egyetlen mintafaluvá változtassák. Egy váratlan és mindenképpen sajnálatos esemény azonban véget vetett a sokat ígérő kezdeményezésnek.

Lelkiismeretlen vasutasok feltörték a Hamburgból Vézer-koppányházára érkező szállítmányokat és beleittak az erjesztett texasi musztángkancatejbe. Kisvártatva egyikük félkézzel próbálta félrelökni a közeledő V63-as jelzésű mozdonyt, másikuk felajánlotta, hogy családi pótlékjából kiegyenlíti az államháztartás deficitjét. Ezek az események túlmutattak az alkoholmérgezés megszokott körén, rendőrorvosok vizsgálták meg a kumiszt, kiderült, hogy a tartályokban kivételes töménységű kábítószert csempésztek be. A nyomozás azt is feltárta, hogy a „cseremisz-kümisz”-t nem urali nyelvrokonainkhoz szállították, hanem a csecsen maffiához került.

Bár az ügyet sikerült eltussolni – egy nyomdászt rábírtak, hogy szedje újra a hivatalos közlönyt és a szóban forgó kábítószert államilag engedélyezett levéltrágyaként tüntesse fel –, a család szeniorja, Dúvady Vézer Árpád annyira a szívére vette az incidenst, hogy egy hirtelen infarktus végzett vele. Utolsó kívánsága szerint Vézer-koppányházán akart megpihenni. Holttestét ősi szokás szerint hármas – vas, alumínium, ütésálló műanyag – koporsóba tették, és a Koppány patak elrekesztett medrébe szándékoztak lerakni.

A temetés napján a község lakóit végső tiszteletadásra kivezényelték a helyszínre. A várakozó vézer-koppányháziak csendesen beszélgettek egymás között a megboldogult érdemeit emlegetve. Egyszer csak íjjal felszerelt nemzeti konzervatív ifjak jelentek meg a környező magaslatokon és az ifjú nyilasok fegyverükkel célba vették a tömeget. A kilőtt nyílvesszők elsötétítették az eget, a polgárok emlékezetében csak most derengett fel a beköltözésnél kötött szerződés egyik apró betűvel írott cikkelye, mely szerint „a Nagyúr sírja szolgát követel!” Csak már egy kissé késő volt.

A hadnagy

A 20. partizánbrigád 1944 február eleje óta súlyos utóvédharcokat vívott a túlerőben támadó ellenséggel. Hevenyészett, egylépcsős védőállásaikat a Meszjác-mocsarak peremén alakították ki, a német hadvezetés ebbe az irányba összpontosította segédcsapatait: a horvát usztasákat és Vuksanovic kék fezt viselő bosnyák szakadárjait.

A brigád élő ütközőként szinte a testével fogta fel a csapásokat, időt és teret biztosítva a főerők rendezett elvonulásának. Kilenc rohamot vertek vissza, sokszor kézitusában vetették ki állásaikból a betört ellenséget. A harcok állandó feszültségében alig-alig vették észre, hogy a támadások lendülete egyre csökken, majd végképp megtörik.

Március végén, ahogy az utak járhatókká váltak, helyreálltak az utánpótlási vonalak. A hadászati mélység területéről fegyver- és élelmiszer-szállítmányok áramlottak előre, új és pihent partizánegységek zárkóztak fel. Kisvártatva, kihasználva a kedvezőbb terepviszonyokat, a partizánok az arcvonal egész hosszában ellencsapásra rendezkedtek át.

A leharcolt 20. brigád, alig néhányszáz, jórészt sebesült katona, eredeti pozíciójában, a kiinduló állásban maradt azzal az utasítással, hogy a rohamra induló csapatok hátát biztosítsa. Ez a feladat nem jelentett többet az alig veszélyeztetett terület megtartásánál, lényegében burkolt pihentetésnek számított. Meghagyták kézifegyvereiket és a tűzerő gerincének számító Gorjunov típusú géppuskát, bőségesen feltöltötték lőszer- és élelmiszerkészleteiket. A brigádot az alig tizennyolc éves, a gimnáziumból még érettségi előtt kikerült, de már tapasztalt katonának számító hadnagy, Bora Damjanovics parancsnokságára bízták. Ez a döntés egy már kialakult helyzetet szentesített, mivel a hadnagy, parancsnokainak eleste után, már az utóvédharcokban átvette az egység irányítását.

A pihenés néhány, szinte zavartalan napja után váratlan csapás érte az egységet. A hirtelen tavaszi felmelegedés életre keltette a mocsár járványhozó miazmáit, vérhas és tífusz tört ki a partizánok soraiban. A legyengült szervezetek nem tudtak megbirkózni a betegséggel, Damjanovics hadnagy mindennap tucatszámra temette el a katonáit. A pocsolyás felszín alatt a föld mélységében még nem engedett fel, a gyalogsági ásók szikrát vetettek és elgörbültek. Gödröket kellett robbantani a lövészárkoktól lehetőleg minél távolabb, de a járvány egyre dühödtebben szedte áldozatait.

Damjanovics hadnagy rádión kért segítséget, de a hadvezetés minden élő és anyagi erejét a döntőnek szánt offenzívára összpontosította, a magasabb egység törzsétől csak az a szűkszavú utasítás érkezett, hogy a brigád tartson ki a helyén.

És egy nap a hadnagy arra ébredt, hogy egyedül maradt. Meg sem fordult a fejében, hogy engedélyt kérjen a visszatérésre, a háború évei alatt kialakult benne a feltétlen kötelességteljesítés tudata. Eltemette utolsónak kiszenvedett katonáit és egyedül látta el a brigádra bízott feladatokat.

A hadnagy állandó riadóhelyzetben élt tovább, hiszen nem látszott kizártnak az ellenség támadása. Éjszakánként csak néhány órára feküdt le, akkor is csak ritkán tudott elaludni. Álmában mintha usztasák és kék fezt viselő bosnyák szakadárok zúdultak volna le a szemközti Szemigláv dombok lejtőjén, képzelgéseit olyan valódinak hitte, hogy felugrott a helyéről és a géppuskához futott, készen rá, hogy tűzzel fogadja a rohamozó ellenséget. Arcát csak sokára hűtötte le a Gorjunov hideg tusa.

A több száz emberre méretezett élelmiszertartalék évtizedekre elegendőnek ígérkezett és lőszerben sem mutatkozott hiány, de a rádió néhány hónap után kimerült és ezzel a hadnagy utolsó kapcsolata is megszakadt a külvilággal. Senki sem értesíthette, hogy a megvert fasiszta csapatok elvonultak Nyugat felé és később azt sem közölhették vele, hogy a háború véget ért. A partizán törzsek a béke első évében fel is oszlottak, a Meszjác-mocsarak elhagyott, rejtőzködő aknákkal ellepett vidékére pedig sem turisták, sem vadászok nem merészkedtek, akik híradást hozhattak volna.

A hadnagy beidegzett változatlansággal látta el a szolgálatát, gondosan karbantartotta a fegyverét, szabadidejében tovább építette és kényelmesebbé tette a lövészárkot, megújította az álcázást. Kétévenként kicserélte lerongyolódott egyenruháját – minden alkalommal átvételi elismervényt állított ki, nem kockáztatva az esetleges ellenőrzésnél felmerülő kellemetlenségeket.

Előbb napokban, aztán az évszakok változásaiban mérte le az idő múlását. El-elgondolkodott a hadihelyzet alakulásán, feltételezte, hogy valahol a távolban változó szerencsével dúlnak a kegyetlen harcok.

Napról napra erősödött benne a gyűlölet az ellenség iránt, amiért itt kell elvesztegetnie életének legszebb éveit. Délutánonként, ha kedvenc Puskin-kötetét olvasgatta – még a gimnázium könyvtárából kölcsönözte ki –, mindig elfutotta szemét a könny attól a sortól, hogy: „ó, az én csodálatos és visszahozhatatlan ifjúságom!” Hogy megerősítse a lelkét, letette a könyvet és egy régi indulót dúdolt:

– Katona ennyit remélhet a Sorstól …

A raktárban tárolt konzervek púposodni kezdtek, a hadnagy vadászni kényszerült a közelbe tévedő aprótestű mocsári állatokra. A reggeli borotválkozásoknál egyre őszebb borostát kapart le a késsel, meglazuló fogait maga húzta ki az ínyéből, látása is meggyengült, társainak hagyatékából előkeresett egy szemüveget, de így is gyakran villodzó „legyek” kápráztak a szeme előtt.

Egyszer-másszor egy közelben lecsapó villám, ha pillanatokra is, de feltöltötte a rég elnémult rádió elemeit. Damjanovics a Marsall haláláról és a Köztársaság felbomlásáról szóló hírek foszlányait hallotta, de rögtön felmérte, hogy csak az ellenség provokációs szándékkal sugárzott adásairól lehet szó. Még szorosabbra húzta álla alatt a sisak szíját.

És egy nap a szemközti Szemigláv dombok lejtőjén sűrű sorokban vonuló csapatok tűntek fel. Bár egyenruhájuk megváltozott, kék fez helyett kék sisakot viseltek, járműveiket és fegyverzetüket is modernebbre cserélték, a szél hátán ide sodródó mondattöredékekből ítélve zavaros idegen nyelven beszéltek, s hadnagy mégis felismerni vélte régi zászlaikat és hivalkodó harci jelvényeiket. Bár alig tudta kivenni körvonalaikat, nem volt kétsége, hogy horvát usztasákkal és bosnyák szakadárokkal került szembe.

– Itt vagytok hát ti, akikkel a sötétben már oly sokszor szembenéztem. Napjaim elpusztítói, fegyvertársaim gyilkosai. A Sors megadta nekem azt a tisztességet, hogy én fogadjalak titeket. Gyertek!

A biztosabb célzás végett kivárta, amíg az oszlop éle közelebb ér, mutatóujja első perecével meghúzta a géppuska elsütő billentyűjét és úgy érezte, mintha a lelke szállna ki a fegyver csövén folyton dörögve.

Másnap az egész világot bejárta a híradás, hogy az ENSZ-haderő egyik élelmiszerszállítmányokat biztosító egységét váratlan tűzcsapás érte, egy kanadai és egy szenegáli katona esett áldozatul.

A mama-szalag

Doktor Róth Ede, a KKK, a Koraszülött Kórház és Klinika igazgatója a pártállam elkötelezett hívének számított, így mindenki biztosra vette, hogy hamarosan elmozdítják majd az intézmény éléről. A leváltás hamarosan be is következett, de általános meglepetést keltett az a kiegészítő miniszteri döntés, mely doktor Róth Ede helyére Telcs Tamás Jenőt nevezte ki. Telcs korábban az Adóhatóság utolsó párna elkobzási alosztályát vezette és egészségügyi képzettsége egy alapfokú böllértanfolyam elvégzéséből állt.

Az új igazgató bemutatkozó hivatalos nyilatkozatában tréfásan megjegyezte, hogy nem akar a KKK-n is csomót keresni, jóllehet az előző nómenklatúra egy csomót keresett ezen az intézményen is, hangsúlyozta azonban, hogy a kórház munkájában alapvető változásoknak kell bekövetkezni.

Oda kell hatni, hogy a koraszülött fiúk és lányok között újra kialakuljon a nemzeti hagyományainkban szentesített egyharmad-kétharmad arány. Minél hamarabb vissza kell állítani a bábáknak a pártállam idején megszüntetett státuszát, majd, valószínűleg egy tévedés folyományaként hozzátette, hogy szolgálati vasorral kell ellátni őket. Az Egyház kívánságára külön szobákba kell rakni a Mária keresztnevű várandós asszonyokat és ha legalább három napkeleti király keresné őket, azonnal be kell engedni az illetőket.

Telcs attól tartott, hogy a doktor Róth Edével rokonszenvező személyzet szabotálni fogja az utasításait, ezért folyamatos és szigorú ellenőrzést vezetett be. Egyik körútja során a nővérek ügyeleti szobájában néhány magnetofonszalagot talált. Kérdőre vonta a főnővért:

– Mik ezek?

– Ezek az úgynevezett mama-szalagok. Azt tapasztaltuk, hogy az inkubátorokban elhelyezett koraszülött csecsemők testileg-lelkileg gyorsabban fejlődnek, ha egy magnószalagról az anyjuk hangját hallhatják. A mamák kapnak egy-egy kazettát és rámondanak egy tetszésük szerinti szöveget arról, hogy mi várja majd otthon a babákat, beszélnek nekik a testvéreikről, a szobájukról, a játékaikról és így tovább.

Telcs összevonta a szemöldökét:

– Ellenőrizte valaki is ezeket a szövegeket?

– Nem tartottuk fontosnak.

– Meg kell mondjam: ez elég felelőtlen magatartás volt.

Az új igazgató magával vitte a szalagokat és a legszűkebb bizalmas vezetőcsoport jelenlétében lehallgatta. A mamák többsége a nyomasztó otthoni helyzetről beszélt, a szűkös lakáskörülményekre, a nehéz megélhetésre vagy éppen az apa munkanélküliségére panaszkodott. Mikor az utolsó szalag is lefutott, Telcs összefoglalta a tanulságokat:

– Hallották, uraim, hogy ezek a szövegek csüggedést és letargiát terjesztenek. Egy szót sem ejtenek az eredményeinkről, például arról, hogy a bankokban erősen megnövekedtek a valutatartalékaink. Csak azon lehet csodálkozni, hogy az ilyen egyoldalú tájékoztatás nyomán a csecsemők nem kérvényezik tömegesen visszatérésüket az anyaölbe. Ebben a jelenségben világosan felismerhető az ellenzéki propaganda hatása és mint tudjuk, az ideológiai harcban nem létezik légüres tér…

– Ez így igaz – tapsolt egy boncsegéd, a régi MSZMP titkára.

– …tehát ki kell dolgoznunk a nemzeti jobbközép eszmeiséget hordozó, valláserkölcsi alapon álló, általános érvényű mama-szalagot és a továbbiakban csak ezt lehet felolvasni az inkubátorokban.

Telcs pályázatot írt ki a szöveg összeállítására, megszerkesztésébe bevonták mindkét Magyar Gerincpártot, az egyházat és a különböző itthoni és külföldi magyar szervezetek képviselőit.

A megszületett kazetta már a megjelenésével is kifejezte az őt létrehozó szándékot: piros-fehér-zöld alapon a Magyar Gerincpárt jelképe látszott: a fiait szoptató vízililiom. Módunkban áll kivonatosan a szöveget is idézni:

– „…Sok szeretettel üdvözlünk a plurális, népi-nemzeti Magyarországon. Jól választottál, mikor ide születtél. Tudnod kell, hogy életedet annak a harcnak köszönheted, melyet a koalíciós pártok folytattak megszületésedért a Parlamentben és más fórumokon…

Ne hallgass a defetista természettudósokra, olyanokra, mint Darwin Károly, te nem a majomtól származol, ennek biztos jele, hogy a fogaddal nem tudod feltörni a kókuszdiót. Ne is próbáld meg…

Továbbá őszintén reméljük, hogy kis gerinced népi-nemzeti – amennyiben nem, légy szíves kapcsold ki az adást a következő néhány percre –, el kell foglalnod a fontos őrállásokat és meg kell védened a nagylelkűen befogadott, de sohasem asszimilálódott kisebbségek ellen – ezeket nem részletezzük, mert előfordulhat, hogy valamelyik ellenzéki újság megszerzi a kazetta szövegét. Mindenesetre, ha lesz majd térképed, keresd ki rajta Párizst, New Yorkot és Tel-Avivot. Ha összekötöd őket, megbizonyosodhatsz, hogy egy háromszöget adnak ki és ez nem véletlen!

Ugyanez vonatkozik a környező országok lakóira is. Állj készen a harcra…”

A szöveget egy kormánypárti színművész olvasta fel, akit a Budafoki Borpince terjesztett fel a Kossuth-díjra. A felvételnél különleges alkoholszűrőket kellett alkalmazni, mert a hangja is jóvátehetetlen elváltozásokat idézett volna elő a zsenge szervezetekben.

A mama-szalagot éjjel-nappal sugározták az inkubátorokba beépített hangszórókon. Telcs egy hónap leteltével megkérdezte a főnővért:

– Tapasztal valamilyen hatást?

– Igen. A múltkor hat csecsemő megszökött a bura alól és átment verekedni a Döbrentei terembe, ahol a cigány és zsidó gyerekeket tartjuk.

– Nem értem, hogy lehet ez? – kérdezte Telcs elcsodálkozva.

A szellem

…És Szindbádnak úgy tetszett, hogy még egyszer felkeresse a mesés Khábult, ifjúsága nagy kalandjainak színhelyét. Felvonta vitorláit, és elindult a feljövő Nap ellen és ment reggel és ment délben, már esteledett, mikor harmadnap kivetette horgonyát a khoraszani partokon.

Meglátogatta Aladdint; a szabómester mihaszna fia elvette Badr el-Badur szultán leányát és tiszteletreméltó apósa halála után ő foglalta el helyét a trónon. Szindbád érdeklődött a régi csodalámpa után, kedvéért elővették az üvegszekrényből; kanóca már rég szétfoszlott, az olaj kiszáradt belőle és a legbuzgóbb dörzsölésre sem jelentkezett a szellem. Szindbád nem kerülte el Ali babát sem, aki még mindig nem tudta elkölteni titkos barlangjának kincseit, csak a sziklafalat megnyitó „Szézám” varázsigét felejtette el mind gyakrabban.

Szindbád nem panaszkodhatott, mindenütt rangjához és tisztességéhez méltóan vendégelték meg, egy idő után el is telt étellel és itallal, lement a tengerpartra, hogy kiszellőztesse a fejét. Míg lassú lépteit intézte a fövenyen, eltűnődött házigazdái sorsán:

– Szegénynek mennyivel érdekesebbek voltak! – dünnyögte magában. Gondolataiban elmerülve csak sokára vette észre, hogy elhagyta a régi kikötőt is. A vad partot itt már nem gondozták, a dagály hullámokban vetette ki a szemetet és senki sem volt, aki összeszedte volna, a hordalék elborította az egész környéket.

Szindbád, aki már mind több rosszat talált a jóban és mind több jót a rosszban, a világ hulladékaiból is messzemenő következtetéseket tudott levonni. Most is megállt és elméjét ellazítva próbálta felfogni a töredékes kagylóhéjak, hajókötélmaradványok, bűzlő tengeri iszalagok titkos üzenetét. Tekintete hirtelen megakadt egy zöldülő rézpalackon, melyet pecsétes ólomkupak zárt le, önsúlyától félig belenyomódott a laza fövenybe.

Szindbádnak úgy rémlett, mintha hallott volna már erről a palackról, de sokáig kellett gondolkodnia, amíg eszébe jutott, hogy kitől. Hasszán Huszein, az öreg halász mesélte neki valaha, hogy egyszer már kifogta ezt a palackot a tengerből. Egy ifrit, egy pártütő szellem lakott benne, aki ezernyolcszáz évvel ezelőtt fellázadt Salamon ellen. Allah fogadja be a nagy király lelkét az Örök Élet sátorába. Salamon legügyesebb vezérével elfogatta az ifritet, bezárta ebbe a palackba, ólomkupakjára királyi pecsétjét tette nyomatéknak és bedobatta a tengerbe.

Mint mondottuk, annyi évszázadnak utána Hasszán Huszein fogta ki a vízből, merő tudatlanságból kiengedte. A hosszú várakozástól felingerelt ifrit ellene fordult, meg akarta ölni, csak egyetlen választást engedélyezett: a halász maga dönthette el, hogy a halálnak milyen nemével kívánja végezni. Hasszán Huszein egy cselhez folyamodott, visszaterelte a szellemet a palackba és ráhelyezvén a pecsétes dugót, újra a tenger mélységes fenekére vetette. Nehogy valaki boldogtalan még egyszer kifogja, azt is elhíresztelte szerte a környéken, hogy errefelé megromlott a víz, kipusztultak a halak.

Aki csak egyszer is hallott Szindbádról, kitalálhatja, hogy mit tett. Ahelyett, hogy békességgel tovább vonult volna, felidézte magára a veszélyt, elhatározta, hogy kiengedi a szellemet a palackból. Bízott benne, hogy ha a dolgok súlyosra fordulnak, ugyanazzal a csellel, melyet a halász alkalmazott, ő is vissza tudja terelni az ifritet tömlöcébe. Egy dzsin, vagy éppen márid ellen nem merte volna megkockáztatni, de tapasztalatai azt sugallták, hogy a másodosztályú szellemek nem tanulnak, mindig bedőlnek a legócskább trükköknek is.

Szindbád meglazította, majd leszedte a pecsétes kupakot és a száját lefelé tartva rázni kezdte a palackot. Először nem jött semmi, aztán vastag füst szivárgott, szétterjedt a földön, majd nyúlni kezdett föl a magasba, hajladozott, formálódott, nagy kerek feje lett, orrán szemüveggel, karja-keze vasvillára formázott, otromba lába árbocra. Testét az eltelt évszázadok alatt megfogta a rézpalack rozsdája, mellét különféle jelvények és sujtások díszítették, öltözékében Szindbád felismerte a khábul nemzeti viselet egyik változatát, melyet a bazár legócskább boltjaiban árultak és már sok évvel ezelőtt is elavultnak számított. Az ifrit megállt Szindbád előtt és rákiáltott:

– Hogy mertél idejönni idegen létedre? Lábaddal miért bitorlod a mi szent khábul tengerpartunk fövenyét?!

– Már bocsáss meg – szólt Szindbád enyhe méltatlankodással a hangjában –, de ha én nem jövök, te örök időkre a palackban maradsz!

– Ismerjük már ezeket az ócska trükköket. Most pedig elmegyek Jeruzsálembe és megölöm Salamont, aki fogságba kényszerített.

– Salamon már régen meghalt.

– Akkor egy másik zsidót vagy cigányt, ha egyik sincs, megteszi egy szabadkőműves vagy homoszexuális is. Aztán jön a többi szellem, aki nem ért egyet velem. Ha végeztem velük, falat emelek Khábul minden határán és az eget is befedem deszkákkal, hogy a rontó idegen kísértés egyetlen szellője sem fújhasson be. Khábul a khábuloké lesz – mondta ordítva úgy, hogy a visszhangtól a hegyek leomlottak és a hegyomlásnak felelt a tenger. És az ifrit tovább duzzadt és egyre erősödött a visszhangtól. – De mindenekelőtt téged öllek meg, rút idegen.

Szindbád eltöprengő arcot vágott:

– Várj egy kicsit, hátha még hasznomat veheted. Csakugyan te vagy az az ifrit, akiről annyit beszélnek?

– Én vagyok és senki más, ezt te is jól tudod!

– Én persze, hogy tudom, de mások előtt bizonyítanod kellene. Készítsünk egy jó fotót, amint épp kijössz a palackból, ezt leadnánk a nagy hírügynökségeknek és megismernék a nevedet az egész világon.

– Igen, ez nem ártana.

– Van nálam masina, csak egy pillanatra fáradj vissza a palackba.

Az ifrit újra elkezdett hajlongani, tekerődzni, aztán visszaváltozott füstté, már csak egyetlen nagy égig érő füstoszlop volt, aztán ez a füst lassan-lassan becsúszott a palackba, de bárhogy is helyezkedett, a feje kint maradt.

– Úristen, már nem fér vissza a palackba – annyira megerősödött a visszhangtól – mondta Szindbád, a hátán végigcsorgott a hideg verejték és a szennyes dagály újabb és újabb palackokat vetett ki a partra.

A kérvény

Én, alulírott Kovács Jenő postai bélyegszél-utókalkulátor azzal a kéréssel fordulok szabadon választott koalíciós kormányunkhoz, hogy engem állampolgári jogon megvesztegetni szíveskedjék. Kérésem támogatására a következőket kívánom előadni.

Ez a gondolat már régen és folyamatosan foglalkoztat. Először az 1970-es évek végén merült fel bennem, mikor egy, a Posta által szervezett társasutazással Bécsbe készülődtem.

Az indulás előtti napon behívatott magához Müller elvtárs, a párttitkárunk, és figyelmeztetett: az imperialisták okvetlenül megkísérlik majd, hogy beszervezzenek engem. Miheztartás végett ismertetett egy tipikus esetet:

– Állsz majd egy bécsi áruházban, Kovács elvtárs, mikor odalép hozzád egy szivaros úr, aki úgy csinál, mintha magyarul beszélne, de valójában egy kémfőnök a CICA nevezetű amerikai szervezetnél. Meg fog hívni egy elegáns vendéglőbe, ahol különféle drága italokat fizet, közben felajánl egy csomó dollárt, ha közlöd vele, hol történt mostanában vízcsőrepedés a környéketeken, vagy mennyibe kerül a kelkáposzta az Élmunkás téri piacon.

Én nem bírtam megállni és megkérdeztem:

– De Müller elvtárs, mire mennek ezzel?

– Te nem ismered az imperialistákat, Kovács elvtárs. Olyan számítógépeik vannak, hogy a kelkáposzta árából ki tudják számítani, honnan szerzik be a baráti szovjet csapatok a kapcájukat, ami ugye már fontos hadititok. Szóval nagyon vigyázz, két világrendszer élethalálharcában kell gondolkodnod.

Álmatlanul töprengtem végig az éjszakát és végül úgy találtam: ez az egyetlen esély, hogy valaha is nagyobb összegű dollárhoz jussak. Egy papírra leírtam az egyetlen szakmai titkot, melyhez hozzájuthattam: a bélyegszélek összegyűjtésének és kötegelésének technikáját. Az esetleges lebukást elkerülendő, cirill betűkkel jegyeztem fel az adatokat.

Kidolgoztam a követendő taktikát is. Ha jelentkezik nálam a szivaros a CICÁ-tól, egy darabig majd kéretem magam: ugyan, hogy képzeli, haza csak egy van, ha a Föld Isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, és így tovább. A szivaros megérzi, hogy bennem emberére talált és emeli az árait, akkor, de csakis akkor átadom neki a bélyegszélekkel kapcsolatos műszaki leírást. Ha további adatokat is kér – illő fizetség fejében –, esetleg azt is elmondom neki, hogy az új nyakkendőmet a feleségem bugyijából varrták. Sajnos ez nem számít igazán nagy titoknak, ugyanis feleségem ledér életvitele folyományaként túl sokan ismerik ezeket a bugyikat.

Bécsi tartózkodásom végére megfájdult a nyakam, mert folyton ide-oda forgattam a fejem a szivarost keresve, de senki sem szólított meg, leszámítva egy rendőrt, aki annyit közölt velem, hogy itt tilos szalámit árulni. De ő különben sem szivarozott.

Az első kudarc ellenére tovább élt bennem a vágy, hogy keressek valakit, aki hajlandó engem megvesztegetni. Megbizonyosodtam, hogy tisztességes munkával semmit sem érhetek el – legfeljebb a villamoson a kapaszkodót.

Sajnos felismerésemmel elkéstem, a jobb állásokat, mint például a múzeumigazgatói, főszerkesztői, egyetemi tanszékvezetői tisztségeket, továbbá a luxuslakásokat, állami bértelkeket, irodalmi József Attila-díjakat már régen elvitték az idejében ébredők.

A pártállam bukása után úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Beléptem a Magyar Gerincpártba, jelezve, hogy nyitott vagyok bármilyen megvesztegetésre. Ha egy percre is eltávoztam valahová, mind a munkatársaimnak, mind a feleségemnek meghagytam, ha a miniszterelnökségről keresne egy szivaros úr, hol találhat meg.

Sajnos most is hiába reménykedtem, most sem én vittem el a zsírosabb falatokat, hanem ugyanazok, akik régen. Így például az általam oly régen áhított bélyegszél-főutókalkulátori állást Müller úr, a Magyar Gerincpárt helyi csoportvezetője kapta meg. Csak tájékoztatás céljából említem meg, hogy Müller úr nem rokona Müller elvtársnak, a volt párttitkárnak, hanem azonos vele. Csak a szövege változott, a két világrendszer élethalálharca helyett most gerincben-csigolyában gondolkodik.

Aztán teltek-múltak az évek, eljutottunk a mostani szomorú helyzethez, mikor az igazi népi-nemzeti demokrácia hajójáról menekülnek már a patkányok. Én továbbra is kitartok, ismételten felajánlom a szolgálataimat: még mindig nem késő, itt vagyok, tessék engem megvesztegetni!

Íme egy rövid ízelítő az általam felkínált szolgáltatásokból: minden héten legalább egy szomszédomat feljelentem a Mikó Imre körnél, igazi népmeséket mondok a nemzeti konzervatív apródoknak, tapsolok az Össztűz kormánypárti vendégeinek, leveleket írok a nemzetietlen bolsevista liberóknak. Vállalom, hogy nevetek a főminiszter úr viccein, kívánatra ki is találok néhányat a számára, mutatóban hadd iktassak ide egyet: „a Miki egér szeretne evezni egy lavór piszkos vízben, de nem tud, mert a törpe Luciferek kilyukasztották a lavórt”.

Anyagi igényeimet a nemzetgazdaság nehéz helyzetére való tekintettel lejjebb szállítom. Már nem kérek vezető állást vagy luxuslakást. Beérem azzal, ha 1990-es árakon vásárolhatok húst és kenyeret, ha a Posta a kormánypárti sajtó támogatására szánt pénz fél ezrelékét az alkalmazottak fizetésének emelésére fordítja és pályakezdő munkanélküli fiamat nem nyilvánítják azonnal fondorlatos csalónak.

Őszintén bízom benne, hogy ajánlatom elfogadásra talál Önöknél. Feltételeim 1994 tavaszáig érvényesek, ha addig nem igényelnék szolgálataimat, kérem továbbítsák jelentkezésemet Horn vagy Orbán Viktor úrnak.

Tisztelő hívük:

Kovács Jenő

Választások

– Emlékszel még arra az éjszakára 1990-ben, mikor az első szabad, demokratikus és valóban plurális választások eredményeit figyeltük a képernyőn? – kérdezte B., a decens filozófiadocens. – Nemzetes uraimék győztek és ünnepelték magukat, körbe köszöntve kupákkal, én pedig újra beálltam kis egyszemélyes lövészárkomba, csak most ellenkező irányba, jobbra dobtam ki a földet. Aztán azóta is ott vagyok – mint orvlövész, ahogy főminiszterünk, Van Gőgh úr szokta volt mondani.

„Mintha csak tegnapelőtt”, pedig már három év telt el, több mint ezer nap tele fenyegetéssel, ellenséges rohamokkal. Mostanában mintha csökkenne a nyomás, újságokat sodor felém a szél, olvasással múlatom az időt. Csak úgy, a magam szórakozására összeszámolgatom: a parlamenti és a parlamenten kívüli pártok vezetői milyen eredményekre számítanak az 1994-es megméretésen.

A koalíció biztos a maga abszolút többségében, érvet ugyan csak egyet hoz fel mellette, az viszont logikus és elsöprő erejű: szüksége van a hatalomra! Nem hiszem, hogy van ember az országban, akit ne győzne meg ez az indoklás.

És ha nem megy simán, megy majd trükkösen. A Magyar Út visszakéri az elásott csatabárd felét és Harci Ösvénnyé válik. Begyűjti majd azt a 15 százaléknyi skalpot, melyre a jobboldal mindig is számíthatott ezen a vidéken, aztán visszatér a portyáról, középre dobja a zsákmányt és megpróbálják újra összeforrasztani a régi csataszerszámot. Vegyük tehát a koalíció reménybeni részesedését a régi szinten, 60 százaléknak.

Viszont mostanában a Fidesznek is fut a kocsija – bár sokunknak úgy tűnik, mintha csak elszaladt volna velük a ló –, 30 százalékra bizton számítanak. Palotás úr is bejelentette az igényét 35, de legalább 25 százalékra és ezek után Torgyán úr sem érheti be kevesebbel. Eb ura fakó!

Az MSZP joggal hivatkozik az időközi választásokon elért sikereire, Kisbért ígér az egész országnak, 20-25 százalékos várakozását nem lehet túlzásnak tekinteni.

Olvasom továbbá, hogy Pozsgay úr is az ötödik sebességbe kapcsolt és ő aztán igazán rendelkezik a kiváló sofőröknek azzal a tulajdonságával, hogy bárhová is ér el, be tudja bizonyítani, hogy éppen oda készült. Ez a képesség a mai Magyarországon legalább 15 százalékot jelent.

Ami a Munkáspártot illeti – ez az MSZMP magyarosított neve –, nem kételkedik benne, hogy ezúttal túllépi a négyszázalékos küszöböt. Ki van még? Ja, az SZDSZ, mint a legnagyobb ellenzéki párt, sőt néha mint a két legnagyobb ellenzéki párt, joggal ítélné kudarcnak, ha 25 százalék alatt maradna. És a tapasztalatok szerint még legalább tíz százalékot vethetünk a nevenincs apró-cseprő pártocskáknak is.

Most húzzuk alá ezeket a felsorolt számokat és adjuk össze, eredményül, ha nem tévedek, 190-200 százalékot kapunk, talán valamivel többet is. Ez pedig annyit jelent, hogy minden szavazatra – közte az enyémre is – legalább ketten tartanak igényt teljes bizonyossággal.

Mások nevében nem illik beszélnem, de azt tisztelettel bejelentem, hogy az én voksomra ne tessék számítani. Azon a napon természetesen majd én is kikecmergek kis egyszemélyes lövészárkomból és elmegyek szavazni, de ebben egyetlen szándék vezérel majd: szeretném látni, hogy a mostani önhitt és agresszív, dilettáns és rossz erkölcsű hatalmi elit visszatér képességeinek valódi szintjére, vagyis „hol lehet altiszt, azt kutatja”. Nem venném a lelkemre, hogy ha a bukásukhoz csak egy szavazat, épp az enyém hiányozna. Végül is melyik kockába teszem a keresztet? Még nem tudom, a fülke magányában majd kiszámolom: „ecc-pecc, te kimehetsz, te holnapután bejöhetsz” a Parlamentbe. Hidd el, ez legalább olyan biztos és alapos módszer, mintha a meghirdetett pártprogramok után próbálnék tájékozódni.

Miért nem reménykedem valami többen? – kérdezed. Azt mondod, hogy ha csak hatmilliomod részben is, de a kezemben lesz a választás lehetősége. De kiben és miben bizakodjam? A három év alatt minden kifakult a Történelem gyorsmosodájában, a vörös rózsaszínűvé vált, a rózsaszín a szélein már zöldül, mint a szűrön a tulipán, a zöldben sem lehet megbízni igazán, a szemünk láttára ölt némi pírt. A színek lassan már egybe is keverednek, nagy erejű mozigépekkel vetített mesterséges szivárvány ível az égen az ellenállás néhány szegényes fészke fölött. Mindenki jó üzletre készül, árán felül akar elkelni, a politika kiállt az utcasarokra.

Szóval ennyi az egész, legyenek majd bárkik a győztesek, én nem fogom üdvözölni őket. A fordulattal – és ha nem lesz fordulat, az lesz a legnagyobb fordulat – letelik majd az én szerény szolgálatom is. Végre kiemelkedek majd az egyértelmű fogalmakból, arcomon feloldódik majd a feszült figyelem grimasza. Obsitomból – ha kapok majd ilyet – papírrepülőt hajtogatok és mielőtt felröptetném, szárnyára felírom majd a jelszavunkat: „feci omnia, quod potui, faciant meliora potentes”. „Megtettem mindent, amit csak tudtam, tegyenek többet az arra kelendők.” Sok szerencsét hozzá, ti jó urak!

A Dzsungel TV

János atya, a misszionárius még a nyári forróság beállta előtt távozott el a dzsungelből, de a közeli fákon tanyázó majmok sokáig nem merték megközelíteni elhagyott lakhelyét. Csak lépésről lépésre vették birtokukba a kunyhót, előbb az erjedő szemétdombot túrták szét ételmaradékok után kutatva, később belestek az ablakon, mikor bent nem láttak mozgást, a horda legerősebb hímje feltépte az ajtót. Átugrottak a küszöbön, de rögtön vissza is hőköltek, mert egy erélyes hang rájuk szólt:

– Ön miért nem vásárol, dupla vákuumszelepes „Éva” kávét? Ávé Éva kávé!

A majmok egy pillanat alatt újra a fák tetején teremtek és onnan figyeltek befelé a feltépett ajtón keresztül. A kunyhó mélyén kékes fény villódzott, a hang is ugyanabból az irányból jött; a szórakozott misszionárius távozásakor bekapcsolva felejtette telepről működő televízióját. A horda még nem látott közelről hasonló szerkezetet, összedugott fejjel próbálta megfejteni a rejtélyt.

– Mi lehet ez? – kérdezték egymástól tanácstalanul.

– Ez az isten! – nyilatkozta ki végül a horda elnöke, aki őszülő szőrzete tanúsága szerint a legrégebben élhetett már a környéken.

– Biztos?

– Én láttam, mikor a misszionárius imádkozott hozzá, néha egész este figyelte a parancsait, közben étel- és italfogyasztással áldozott neki. Mi sem tehetünk jobbat, mint hogy imádjuk őt, mert erősebb isten, mint a mi régi istenünk, a Majmok Útja-i Életfán talált tulipánmintás félszárú napszemüveg.

A horda elnöke szűkebb kíséretével besettenkedett a kunyhóba, a többiek kint maradtak az esőben. A kiválasztott majmok mélyen meghajoltak a készülék előtt, leültek és áhítattal figyelték a műsort. Különösen a táncosok produkciója nyerte meg a tetszésüket.

– Ahhoz képest, hogy csak emberek, igazán ügyesek és értelmesek.

Időnként, hogy kifejezzék hódolatukat, a majmok feltörtek egy érett kókuszdiót és a tejét ráöntötték a képernyőre. Az áttetsző üveglap fokozatosan elhomályosodott, de a rajta végbemenő mozgások ettől csak még titokzatosabbnak tűntek, a hordaelnök vállalta magára, hogy megfejti a jelentésüket.

– Azt üzeni nekünk, hogy megehetjük az itt maradt ételeket, a kívül állóknak nem kell adni belőle, én pedig felvehetem a misszionárius öltönyeit.

Az elnök felöltözködött és hogy hangsúlyozza méltóságát, felült a kunyhó díszhelyére: a köszörűkőre. Ezt a helyet korábban a horda eszmeiségét megalapozó, de azóta már visszavonult énekes foglalta el, akit ezért „köszörűs költőnknek” is neveztek a majmok. A gaz mutatványosok valaha egy cirkusz sátrának ablakában őrizték őt mintegy reklámként, etették-itatták, életének erről az időszakáról szólt nagy poémája, az „ablaki nyarak, ablaki telek”.

Egy nap aztán végképp kimerült a készüléket tápláló telep, a képernyő elsötétedett, de a hang, ha zavarosan is, szólt még néhány másodpercig. Az öreg elnökmajom hallgatta a mindinkább elmosódó szöveget, majd komoly arccal bólogatott. A komoly arc volt az elnök erőssége, tekintélyének alapja, nagyritkán, ha egy-egy balesetnél vagy holttest-elkaparásnál nem tudta visszafojtani a mosolyát, felmászott a legmagasabb pálmafára, nehogy a többiek észrevegyék rajta.

– Az isten azt üzeni, hogy beszélni akar velem.

A készülék mögé ment, hosszan sustorgott, csak egy óra elteltével jött elő:

– Az isten úgy látja, hogy itt már nincs szükség rá, mert én megfelelően tudok dönteni helyette. A lelke ebbe a gumilabdába szállt – az elnök nagyot rúgott a játékszerbe – és elpattog innen. Rám bízta régi testét, ezt az üvegből való éneklő fatörzset.

Az elnök birtokba vette és átrendezte a kunyhó belsejét; felvette a misszionárius pizsamáját, szemétre dobatta a könyvtárat, ünnepélyes szertartás keretében elfogyasztotta az aranyhalakat. A televíziós készüléket is szétszedette, kiszereltetett belőle mindent, ami eredetileg működött, csak az üres kávát hagyta meg:

– Ezt a keretet kell megtölteni új tartalommal!

Először a horda egyetlen szemüveget viselő tagját nevezte ki a káva élére, de hamarosan csalatkozott benne, úgy találta, hogy nem igazi hordaszellemben végzi a munkáját. Az elnök elbocsátotta őt és visszacsalogatta János atya régi idomított házimajmait, akik a megtorlástól való félelmükben eddig elrejtőztek.

A kávában újra megjelent Super, a nyelvzseni, aki a paradicsomfán végezte a tanulmányait és az ide látogató pravoszláv szerzetesek szavait tolmácsolta János atyának. Visszakerült Pegi, a bajuszos törpemajom is, akinek eredendő gyengesége miatt körbeforgott a feje és ezért minden irányba tudott hajbókolni. Bevonult Fifike is, akit műsorzáró felirat helyett alkalmaznak; mikor az ő arca feltűnt a káva négyszögében, mindenki elaludt. Az új vezetés Dzsungel tévének nevezte el a vállalkozást és hamarosan programot hirdetett.

– Elegünk van az embereket utánzó értelmes arcokból, arisztokratikus muzdulatokból, igazi majmokat akarunk látni. Ennek a célkitűzésnek a jegyéiben vissza kell állítanunk az olyan régi és jól bevált programok becsületét, mint amilyen például a „Majomparádé”. Újra műsorba kell iktatnunk az ellenségeinket leleplező adást, az „Akit a horda lehorda” című gyűlölködő negyedórát. Riportereink körében el kell indítanunk a „Lojális Vetélkedő”-t: ki tudja alázatosabban kérdezni a hordaelnök urat-témakörben. Pedagógiai vonalon az ifjabb nemzedéket hagyományos majomszeretetre és majomügyességre kell nevelni.

A felsoroltakon kívül csak annyi változás következett be, hogy a Napot köszöntő hajnali harci üvöltést átrakták éjfélre, egyébként a műsorok egyhangúan peregtek le az üres kávában.

A hordafőnök egy rendkívüli intézkedéssel lekergette a pálmákról a kint rekedt majmokat és az egész ültetvényt a Dzsungel TV tulajdonába utalta – így kívánta biztosítani az adások anyagi alapjait. A kedvezményekből kizárt közrendű majmok hangyabolyokra ülve, nyakukat tekergetve figyelhették a műsort.

Egy fiatal és értelmes majom elunta ezt a kényelmetlen tartást, más elfoglaltságot keresett. A misszionárius szemétre vetett könyvtárában egy Darwin-kötetet talált, megnézte az ábrákat és megpróbálta utánozni: két lábra állt, megtanulta a botok és kövek használatát. Kiegyenesedett testtartásában gégefője is mind alkalmasabbá vált a tagolt beszédre. Egyszer munka közben véletlenül felemelte a tekintetét és megpillantva az üres kávában ágáló, magukat produkáló majmokat, megszólalt:

– Mi folyik itt? – kérdezte és hirtelen indulatában dobásra emelt egy követ.

A templom

Noch József a „Technoch” Vállalat tulajdonosa, az ismert nemzeti tőkés kétszáz vagon gyógyszergyári hulladék átvételére kötött szerződést egy osztrák céggel. A hulladék összetételét tekintve előrohasztott hínárral, fáradt olajjal és szegényházi zsebpiszokkal dúsított patkányepéből állt és olyan mértékben volt fertőző, hogy a kigőzölgésétől szédelegve tértek le pályájukról a tartályok fölött átsuhanó mesterséges holdak.

A „Technoch” a magyar határon szobanövény-regeneráló műtrágyaként jelentette be az árut, a laboratóriumi vizsgálatok be is igazolták, hogy pillanatok alatt eltünteti a növények régi leveleit, lehetőséget biztosítva az új sarjadzásra. Így, mint fontos mezőgazdasági alapanyag vámmentesen kerülhetett be az országba.

Itthon a „Technoch” igénybe véve a szociális gondozók bedolgozó hálózatát, félkilós adagokba szerelte ki a hulladékot és tetszetős műanyag csomagolásban „Super Quality” kozmetikai termékcsaládként hozta forgalomba. Nagy érdeklődésre tarthatott számot a „Super Quality Skeleton” fogyasztó tej és a „Super Quality Cato” macskafogkrém, mely gyökereiben gátolta meg a háziállat ragadozó szokásainak kialakulását.

Bevezetésként öt százalékkal leszállították a bolti árakat, üzleti jelszavuk gyakran elhangzott a televízióban: „ennél már csak az olcsóbb, ha nem vesz semmit!” Kevéssel később egy egész oldalas hirdetés jelent meg az országos lapokban: a „Technoch” közölte, hogy a nagy keresletre való tekintettel szabályozni kellett a forgalmazás rendjét. Egy személy legfeljebb két csomaggal vásárolhatott a Super Quality cikkekből, a rendelkezés hatálya csak a városi és falusi, valamint tanyasi lakosokra nem vonatkozott.

Az osztrák cégtől felvett 15 millió schillinget Noch betette a bécsi Geldbankba, mely egész Ausztria legtőkeerősebb intézményének számított, ugyanis itt kezelték a magyar külkereskedők megvesztegetésként kapott jutalékait. Fennállt azonban a veszély, hogy a Magyarországon szerzett üzleti nyereség nagyrészére ráteszi a kezét az Adóhivatal.

Noch megbeszélésre hívta össze a beosztottjait, de hosszas töprengés után sem találtak megoldást. Váratlanul egy vézna, szemüveges ügyintéző jelentkezett szólásra.

– Ki ez? – kérdezte Noch súgva a helyettesétől.

– Doktor Zölderdő Béla, az öreg Grünwald bácsi unokája.

A fiatalember elfogódottan szólalt meg:

– Nekem volna egy ötletem, Noch úr. Alapítsunk egy új vallást és az ő alapítványuk számlájára át lehetne utalni az üzlet hasznát.

– Honnan jutott magának eszébe egy ilyen hülyeség?

– A pénzügyminiszter úr említette meg ezt a lehetőséget az egyik nyilatkozatában. Vannak esetek, mikor őt is érdemes meghallgatni.

– De hát az Adóhivatal úgysem fogja engedélyezni, hogy egy ilyen vallásos alapítványba mentsük át a pénzünket.

– Ezzel kapcsolatban is volnának ötleteim, csak egy kis időre volna szükségem.

Noch eltöprengett:

– Igaz, mi rezsi van rá?! Tudja mit, adok rá magának egy hetet.

– Kilenc napot kérek – mondta Zölderdő reflexszerűen. Fogalma sem volt ugyan, hogy mennyi időbe telik majd a terv kidolgozása, de tudta: nem győzhetné meg Nochot vállalkozása komolyságáról, ha elfogadná az általa megszabott határidőt. Noch elismerően bólintott:

– Jól van, legyen kilenc nap.

Zölderdő megpróbálta kidolgozni a tervezett új vallás hittételeit. Először a hagyományos felekezetek dogmáit egyesítette, az új alakulatnak a „Dávid Keresztje” vagy a „Krisztus Csillaga” nevet szánta. Szerette volna lemérni a hatást, ezért kiszivárogtatta az ötletét, a legbiztosabb módszert választotta: szupertitkos beadványként beterjesztette a Magyar Gerincpárt elnökségi ülésére – másnap bő terjedelemben foglalkozott vele a sajtó.

A bejelentést éles támadással fogadták, az egyik jobboldali újság a kísérletet „tizenegyágú csillag”-nak nevezte, mert véleménye szerint a kommunista és a liberális jelkép, az ötágú és a hatágú csillag egyesítéséből jött létre.

Zölderdő ezek után kénytelen-kelletlen elállt a tervétől. Ötleteket keresve, átolvasta a Bibliát, gondolkodott a paradicsomi kígyó által kínált almán, de az a gyümölcs már foglalt volt, egy számítógépes cég jegyeztette be védjegyként, végül az „Aranyborjú” mellett döntött, úgy találta, ez a szimbólum tökéletesen kifejezi a „Technoch” szándékait és jól illik a magyar társadalmi élet általános törekvéseihez is.

Az Adóhivatallal kapcsolatos bonyodalmakkal könnyebben megbirkózott. Mivel az új tanok megfogalmazásánál semmi sem kötötte meg a kezét, a jóindulat megnyerése céljából beiktatott néhány, az adózási fegyelem szempontjából fontos hittételt is: „add meg az APEH-nek, ami az APEH-é!”, „tiszteld az Adóhivatalt, hogy hosszú életű legyél a piacon!”. A hivatalos elfogadás esélyeit még két kiegészítő alapítvánnyal is javította: az egyiket a kormánypárti koalíció, a másikat az ellenzéki liberális tömörülés javára kellett tenni.

Noch elolvasva a tervezetet, táplált magában némi kétséget, de jobb megoldást nem látott, így beterjesztette kérelmét az „Aranyborjú Hit és Erkölcs Részvénytársaság” létrehozásáról. Őszinte megkönnyebbülésére a jóváhagyás néhány napon belül megérkezett, az új vallási alakulatot törvényesen is bejegyezték. Főáldozárként magát Nochot tüntették fel, Zölderdő beérte a jóval szerényebb „alkalmi léleklátó”-i címmel.

Mint főáldozár és tapasztalt üzletember, Noch igyekezett kihasználni az elért sikert. A „Technoch” Vállalat valamennyi alkalmazottja belépett a szektába, így mint száz tagot meghaladó szervezet, jelentős összegű állami támogatásban részesült. Felmerült az a terv, hogy külön juttatásként Ibusz-részvényeket is kapjanak, de Nochnak magas összeköttetései révén sikerült elhárítania ezt a fenyegetést.

Az „Aranyborjú” részvényeinek többségét természetesen a „Technoch” tartotta a kezében, de a pénzügyi lehetőségek növelésére célirányosnak látszott, hogy jogi és magánszemélyek is csatlakozhassanak – felekezetre való tekintet nélkül. Zölderdő javasolta, hogy az esetleges ellenőrzések megnehezítése céljából ne konkrét pénzösszeget határozzanak meg, hanem az eredeti bibliai példa nyomán egy-egy arany fülbevaló legyen a részvény ellenértéke. A beérkezett ékszerekből öntötték ki aztán a társaság jelképét: az aranyborjú figurát.

A pénzügyi manőver elérte a célját; a „Super Quality” termékcsaládból származó üzleti hasznot át lehetett utalni az új vallási részvénytársaság számlájára. Ezt az összeget viszonylag szabadon lehetett volna kezelni, de Noch egyelőre nem merte megkockáztatni, hogy a pénzt az alapítólevélben rögzített céloktól eltérően használja fel. Tanácsot kért az időközben bizalmi emberévé előlépett Zölderdőtől:

– Ha szabad ajánlanom, főáldozár úr – mondta a fiatal ügyintéző és alkalmi léleklátó –, maradjunk a tevékenységünket megszabó keretek között.

– Van valami konkrét ötlete?

– Napjainkban az ingatlan tartja leginkább az értékét, sőt jelentős hasznot is hoz, egy kétforintos szög, ha beverjük a falba, legalább öt forintot ér – természetesen feltételezve, hogy jó helyre ütöttük. Egyszóval azt javaslom, hogy vegyünk egy templomot.

– Egy templomot? – kérdezett vissza Noch elgondolkodva. – Nem hangzik rosszul. Tud valahol egy fórhend bazilikát?

– Igyekeztem előzetesen tájékozódni, úgy hallom, hogy Pestszentervinen eladó a Nincstelen Szent Jánosról elnevezett katedrális.

Zölderdő értesülései, mint általában, most is helytállónak bizonyultak. Ahogy a pogányság hidrája országosan felemelte a fejét, úgy fogyatkozott a hívek száma a Nincstelen Szent János tiszteletére emelt templomban is. Ennek egyenes következményeként az alamizsnaforintok is mind gyérebben hullottak a perselyekbe, csak a különféle csapatzászló-szentelések hoztak némi pénzt. Minden módon igyekeztek csökkenteni a kiadásokat, például csak ott söpörtek, ahol a papok táncolni szoktak, ennek ellenére sem tellett a templom omladozó falainak rendbehozatalára, sőt a szent hajlék fő nevezetességének: a kufárokat kiűző Jézust ábrázoló freskó restaurálására sem. Ilyen körülmények között az „Aranyborjú Hit és Erkölcs Részvénytársaság” jó eséllyel pályázhatott az épület tulajdonjogának megszerzésére.

A tárgyalások nem maradhattak titokban, a hír valóságos vihart váltott ki. Elsősorban a Sekrestyések Országos Szakszervezete tiltakozott – ez az alakulat nem tévesztendő össze a Sekrestyés Ligával vagy a Sekrestyések Autonóm Tanácsával – tagjainak munkahelyét féltette. Noch minden eszközzel igyekezett lecsillapítani a felháborodást, ígéretet tett, hogy a sekrestyéseket továbbra is alkalmazza ipari őr minőségben – ők lesznek majd az örök őrök – mecénási szerepet vállalt a papok labdarúgócsapata a „Keresztlabda” fölött, végül szerződésileg kötelezte magát, hogy fenntartja az intézmény vallásos formai kereteit – néhány apróbb üzleti szempontból elkerülhetetlen változástól eltekintve. Az adásvételi ügylet hamarosan végbe is ment.

Az új tulajdonosok egy üzletházat terveztek az épületbe „Tehetős Szent János Super Quality Shopping Center” elnevezéssel. Az egyes üzlethelyiségeket pályázat útján szándékoztak kiadni.

Mindenekelőtt renoválták a málladozó falakat és helyrehozták a nevezetes nagy értékű freskót is. A restaurálást nem kisebb képzőművész, mint az Erdélyből átszármazott Tiborescu Sovén végezte el. Mivel tartani lehetett attól, hogy a kép eredeti témája: a kufárok kiűzetése erősen csökkentette volna a megnyerni szándékozott jövőbeni bolttulajdonosok érdeklődését, a művész egy kisebb módosítást eszközölt: Jézus kezébe a korbács helyett egy adókedvezményi ígérvényt festett, mellyel a kereskedelmi tőkét csalogatja be a templomba. A kép átvételénél Noch még egy javítást kért: az egyik ábrázolt szentnek nem maga felé hajlott a keze, ez pedig ellentmondott a személyes érdekeltség alapelvének.

A helyreállítás a vártnál hosszabban elhúzódott, költségei meghaladták az „Aranyborjú Hit és Erkölcs Részvénytársaság” anyagi lehetőségeit. Állami engedéllyel egy országos méretű jótékony célú kockavető játékot szerveztek, az első díj egy köpeny volt, melyet állítólag maga a Megváltó viselt.

A vállalkozás, ha késve is, de befejeződött, a fényűzően kialakított bolthelyiségek bérletére tendert írtak ki – ezt a Kenderipari Vállalat támogatta, így a Kendertender nevet kapta. A pályázat a legmerészebb várakozásokat is felülmúló sikerrel járt, az épület minden szöglete gazdára talált.

A bejárati szenteltvíz-tartót a Társadalombiztosítás vette meg, elképzeléseik szerint az itt tárolt vízzel kívánták kiváltani a drága külföldi gyógyszereket. Az egyik gyóntatófülkét titkos pénzváltók bérelték ki; az elválasztó fal egyik oldalán a vevő ült, a másik oldalon egy arab valutázó, aki a rácson keresztül megsúgta az átváltási kulcsot – időnként a Budapesti Rendőr-főkapitányság egyik munkatársa foglalta el a helyét, de a hasznon megosztoztak.

A másik fülkébe egy fehérnemű-készítő szövetkezet költözött be, speciális szolgáltatásként zsebet varrtak halotti ruhákra, arra az esetre, ha az illető egy nagyobb összeget kívánna magával vinni a túlvilágra. Szolgáltatásuk iránt elsőként az Állami Vagyonügynökség átmentő részlege érdeklődött.

Itt nyitotta meg irodáit a „Keresztes Lovagok” Őrző Kft. is. Hamarosan sikerült koprodukciós szerződést kötniük egy izraeli temetkezési céggel, referenciamunkaként elvállalták, hogy ingyen őrzik majd Krisztus koporsóját.

Noch egy nagyszabású bállal kívánta emlékezetessé tenni az üzletközpont felavatását. Az ünnepség kezdete előtt egy nyilvánvalóan exaltált, sarut viselő, szakállas férfi tört be a helyszínre, akit saját elmondása szerint Mózesnek hívtak. Azt állította, hogy őt az Úr küldte és két kőtáblával megpróbálta összetörni a „Shopping Center” jelképét, az aranyborjút. Az iparőrökké előlépett sekrestyések azonban megfelelő éberséget tanúsítottak és megakadályozták szándékának megvalósításában.

Ezek után már semmi sem zavarta meg az ünnepi eseményt, a magyar pénzügyi és vállalkozói réteg krémje táncolt az egykori templom nagyhajójában felállított aranyborjú körül. Az Úr háromszögletű szeme ezt nem látta, mert egy optikai cég vásárolta meg napszemüveg-reklámok céljaira.

Titkos levelek

– Unom már a véget nem érő fekete, pesszimista történeteiteket – mondta Sarú főhadnagy, az utolsó romantikus zsaru a fehér asztal mellett –, egyszer már a szépet és a jót is észre kellene vennetek.

– Tudsz esetleg egy optimista történetet?

– Igen.

– Örömmel hallgatom.

– Pár évvel ezelőtt a Moszkva tér környékén kialakult egy galeri, tagjai a szokásostól eltérően úgynevezett jobb családokba tartozó középiskolások közül kerültek ki. Kicsiben kezdték: iskolából lógtak, telefonokat fosztogattak, elkötöttek néhány kocsit.

A galeri akkor kapcsolt magasabb sebességbe, mikor egy K. Tamás nevezetű negyedikes gimnazista lett a vezetője. Ő egy külkeres házaspár csemetéje volt, szülei többet tartózkodtak külföldi kiküldetésben, mint otthon, levelekkel, telefonokkal és bőséges zsebpénzzel próbálták nevelni a fiukat nem sok sikerrel. Nem tudni, hogy alakult ki benne ez a vonás, de K. Tamás mindent gyűlölt, amit a vele egykorú fiatalok szerettek: a bulikat, a tánczenét, a divatos ruhákat. Szabadidejében edzett: „gyúrt” vagy futott kinn a hegyekben, éjszakánként rendőri riportokat, bűnüldözéssel kapcsolatos tanulmányokat olvasgatott. Tudnod kell, hogy a legveszedelmesebb bűnözők ebből a fajtából szoktak kikerülni.

Vezérlete alatt a galeri tagjai lakásbetörésekre is elszánták magukat. A tippeket a szülőktől szerezték, persze nem direkt formában, egyszerűen odafigyeltek az otthoni beszélgetésekre és megjegyezték: melyik ismerős mikor utazik külföldre, mikor jár el bridzselni, üresen hagyva a lakást – ezek nyomán indultak el. Profi bűnözők tanulhattak volna tőlük a biztonsági rendszabályok megtartásában: aki az ötletet hozta, az nem vehetett részt az akcióban, mert ő volt leginkább kitéve a lebukás veszélyének, a „szajré” eladásával várni kellett, amíg a nyomok kihűlnek és így tovább.

Egy alkalommal tudomásukra jutott, hogy egy kutatóintézet igazgatóját, Antoni Károlyt, a rákbetegség utolsó szakaszában beszállították a Kékgolyó utcai klinikára, Eszter nevű tizenhat éves lánya, akit a felesége halála óta egyedül nevelt, a rokonokhoz költözött. Az elhagyott lakás könnyű és ígéretes célpontnak számított, a tippadó tudni vélte, hogy Antoni pénzt, ékszereket és festményeket tart otthon. A galeri tagjai elhatározták, hogy „megcsinálják” a lakást.

Egy délelőtti időpontot választottak ki a betörésre, a ház lakói ilyenkor dolgoztak és az a veszély sem fenyegetett, hogy Eszter véletlenül hazanéz az iskolából. Meglepő ügyességgel küzdötték le a biztosítóberendezést, percek alatt behatoltak.

Körülnéztek az üres lakásban, korábbi tapasztalataik nem segítettek a tájékozódásban, egyetlen árulkodó, útbaigazító jelet sem találtak. Módszeres kutatásba kezdtek, kidobálták a fehérneműket a szekrényből, az éléskamrában kiborogatták a lisztet és a cukrot, leszerelték a villamos tűzhely alját, de sehol sem bukkantak érdemleges zsákmányra. Antoni valahol másutt rakhatta le az értékeit. Csak egy kulcsra zárt fémláda akadt a kezükbe az igazgató íróasztalának egyik fiókjában, nem akartak időt vesztegetni a kinyitásával, egy sporttáskában magukkal vitték.

A galeri tagjai este összegyűltek K. Tamás lakásán és feltörték a ládát, legnagyobb megdöbbenésükre csak egy köteg levelet találtak benne. Csalódottan a vezetőjükre bízták, hogy égesse el.

K. Tamás magára maradva belelapozott a levelekbe, valamennyit Antoni írta a lányának. Az igazgatónak nem voltak illúziói az állapotáról, tudta: már nem tér vissza a kórházból, a leveleket azért vetette papírra, hogy egy ideig még jelen lehessen a lánya életében. A borítékokra feljegyezte, hogy Eszter mikor bontsa fel őket, havonta egyet számítva, a levélköteg több mint két évig kitartott volna.

A fiú eleinte idegenkedve olvasgatta a szinte vonalzóval kimért egyenes sorokat, melyeket egyetlen javítás sem tarkított, aztán egyre jobban belemerült ezekbe a síron túlinak szánt üzenetekbe. A szíve mélyéből irigyelte a lányt, akihez ezek a levelek szóltak. Úgy érezte, hogy ő egész életében nem kapott annyi szeretetet, mint amennyi ezekről a lapokról áradt. Nem volt szíve elégetni a levélköteget, visszarakta a vasládába és eldugta a kertjükben olyan helyre, ahol könnyen hozzáférhetett. Kevéssel később a rádióban hallotta a hírt, hogy Antoni meghalt.

Mint minden galeri, ez is lebukott egyszer. Az egyik tag túl mohó volt, nem tartotta be a megállapodást, zálogba akart tenni egy zsákmányolt magnót, a becsüs közvetlen vonalon hívta a rendőrséget.

A tárgyaláson K. Tamás találkozott Antoni Eszterrel, alacsony, szőke, szemüveges lány volt, a maga részéről nem tett terhelő vallomást. Csak a vasláda után érdeklődött. K. Tamás letagadta, hogy valaha is látta volna, a lány nem kérdezősködött tovább, csak egy hosszú és figyelmes pillantást vetett rá.

A bűntény társadalmi veszélyessége miatt nagyon „megmérték” a galeri tagjait, végrehajtható börtönbüntetéseket szabtak ki rájuk, K. Tamás tizennyolc hónapot kapott. Bevonuláskor magával vitte Antoni leveleit, azt állította, neki szólnak, senki sem olvasta át őket.

Mint minden újoncot, őt is megpróbálták betörni, csicskást vagy köcsögöt faragni belőle. Nyolcan-tízen is rátámadtak, de K. Tamásban mindig maradt annyi erő, hogy felkeljen a padlóról és megpróbálja leütni valamelyik ellenfelét. Egy idő után őrültnek tartották és békén hagyták.

K. Tamás éjszakánként hallgatta, hogy bújnak össze a buzi párok, pokrócokból készítve baldachint az ágyuk köré. Aludni nem tudott, attól félt, hogy megőrül. Valami kapaszkodót keresett gondolatainak, de a szülei megszakították vele a kapcsolatot, a galeri is feloszlott, más szálak nem fűzték a külvilághoz. Mind gyakrabban vette elő Antoni leveleit rejtekhelyéről, a műanyagtöltésű derékaljból. Az udvarról beeső fényt egy tükörrel az ágyára irányította, újra és újra végigolvasta az írásokat, mindannyiszor talált bennük annyi vigaszt, hogy el tudja viselni azt az éjszakát. Lecsukott szeme alatt mind gyakrabban látta a levelek címzettjét, az alacsony, szőke, szemüveges lányt.

K. Tamás egy év után harmaddal szabadult. Úgy érezte, nincs joga megtartani a leveleket, olyan időközönként, mint ahogy Antoni jelölte a borítékokon, elküldte őket Eszternek. Feladóként egy kitalált nevet írt rájuk.

Régi osztálytársai már rég letették az érettségit. K. Tamás becsületbe vágó dolognak tartotta, hogy ő is levizsgázzon. Napközben egy nyomdában dolgozott, esténként iskolába járt, tizennégy-tizenöt órát tartott egy-egy munkanapja.

Június végén, mikor kezében az érettségi bizonyítvánnyal kilépett az iskola kapuján, kint senki sem várta, akinek a papírt megmutathatta volna. Életében először berúgott, céltalanul csatangolt az utcán, egyszer csak ott találta magát az Antoni lakás előtt. Becsengetett, az alacsony, szőke, szemüveges lány nyitott ajtót:

– Ugye te küldted el Apu leveleit?

– Én.

– Gyere be.

A többit már ki tudod találni – mondta Sarú, az utolsó romantikus zsaru. – Szép történet?

– Szép. Kár, hogy egy szó sem igaz belőle.

– Nagyon látszik?

– Nagyon. Mikor találtad ki?

Egy helyszínelésen voltunk kint, egy alacsony, szőke, szemüveges lány a szeretőjével összefogva megölte az apját – egy vasládáért, amiben semmit sem találtak. Utána szalonnát sütöttek a kertben. Az orvosunk sokáig szöszmötölt, én kint ültem és néztem a tüzet, a szélén ott égett egy csomó papír, mintha levelek lettek volna. Akkor kezdtem el kombinálni – néha már nehezen tudom elviselni a szakmát.

A háború

A volapök hadsereg Sóvár térségében délután negyed hatkor lépte át a magyar államhatárt. Ezt az időpontot hosszas és gondos mérlegelés alapján választották ki, hírszerzőik felderítették, hogy a magyar Honvédelmi Minisztériumban csak öt óráig tartanak ügyeletet, utána egy üzenetrögzítő fogadja a hívásokat.

Magasabb tájékoztatás híján a határőrség sóvári parancsnoka is csak egy kóbor gombagyűjtőtől értesült a rendkívüli eseményről, aki a lövészárkokba húzódott volapökök páncélsisakjairól véletlenül leszedte az álcázásul rárakott légyölő galócákat.

A parancsnok azonnal betörte a fedő üveglapot azon az üvegen, melyben a hasonló esetekre előírt titkos rendszabályokat őrizték. Legnagyobb megdöbbenésére a falrekeszben tíz utasítás is összegyűlt, ezek hatályukban kölcsönösen kizárták egymást, de bizonyos adminisztratív hanyagság folytán egyiket se vonták vissza.

Az első utasítás közölte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiával ellenséges erők betörése esetén sürgős postagalambot kell meneszteni Bécsbe, lábán német nyelvű jelentéssel Ferencz József ő apostoli fensége főhadsegédjének címezve.

Egy további dokumentum orosz nyelven fogalmazódott meg, részletesen leírta a Varsói Szerződés Főparancsnokának, Kulikov marsallnak intézkedéseit a proletár internacionalizmus védelmére, esetleges határincidensek során.

Az újabb időkben kelt okmányok sem tisztázták a teendőket, egyikük a köztársasági elnököt jelölte meg döntéshozóként, a másik a hadügyminisztert, a harmadik a belügyminisztert, a negyedik, valószínűleg tévedésből, a Magyar Gombfoci Szövetség mindenkori elnökét.

Mire a parancsnok végzett a dokumentumok áttanulmányozásával és meghozta az egyedül helyes döntést, miszerint vissza kell kérni a hadimúzeumtól az egység egyetlen géppuskáját, addigra a volapökök már rég felhúzták zászlajukat Sóvár főterén, sőt a helyi lányokkal kötött házasságokból származó gyermekeik révén az egész térség demográfiai arányait is megváltoztatták.

Közben a volapök hadigépezet tovább hömpölygött a magyar főváros felé. Jelentősebb ellenállásba csak Korpád térségében ütközött, ahol egy Ocsenás Matild nevű öregasszony seprűnyéllel támadt az ellenséges páncélosokra, mert lánctalpaikkal letiporták kertjében a fokhagymaveteményt.

Fenn Budapesten csak jelentős késéssel lehetett egybehívni a parlamentet, mert a képviselők többsége a különféle részvénytársaságok éppen folyó ülésein volt érdekelve. Mikor az országgyűlés végre határozatképessé vált, egyhangúlag megszavazták, hogy a képviselőház sürgősséggel alakuljon át vésztanáccsá. Gest anyó kormánypárti képviselőnő vállalta a nemzeti vészbanya tisztségét – és a megnövekedett feladatoknak megfelelően a tagok alapilletményét ötven százalékos hadi pótlékkal egészítsék ki.

A „vésztanácsi előharc”-on Tarhay Kálmán emelkedett szólásra. A veterán vezérezredes, aki a második világháborúban kilenc súlyos hátsérülést szenvedett és egy orosz csizmát csak bravúrműtéttel lehetett kioperálni a végbeléből, hajlandónak mutatkozott a véderő élére állni. A beiktatás azonban halasztást szenvedett, mert Tarhay oldalcsíkos tábornoki nadrágja helyett pizsamaalsóban jelent meg az ülésen.

Kihasználva a rendkívüli szituációt, a kormány megvalósította néhány régtől dédelgetett szándékát: végképp kivette a köztársasági elnök kezéből a televízió és a rádió vezetőinek kinevezési jogát, törvénybe iktatta Végh főminiszter tévedhetetlenségét és a Moszkva tér nevét Berlin térre változtatta át. Betiltották az ellenzéki újságokat, az egyetlen megmaradt, természetesen kormánypárti napilapot pedig azonnali hatállyal olvashatóvá nyilvánították.

A helyzet súlyosságára való tekintettel az ellenzék is példamutatóan pozitív magatartást tanúsított. A liberálisok azonnal felajánlották jószolgálatukat; ahelyett, hogy szép kényelmesen kimentek volna a frontra, vállalták azt az áldozatot, hogy az ország érdekében mozgósítják külföldi kapcsolataikat. Számos elvi és gyakorlati szakértő csatlakozott hozzájuk, a mintegy negyvenezer közbenjárni szándékozót különvonatok szállították Bécsbe. Az egyik szerelvény pályahiba következtében elakadt Győrnél, a Magyar Út önkéntesei tolták el a határig.

A hadi események közvetlen operatív irányítása a Történészek Tanácsának kezébe került. Heves vitákban dőlt el az elnöki tisztség sorsa, ugyanis ennek a posztnak a birtokosa állami ösztöndíjat kapott a háború történetének megírására. Első intézkedésül a nemzeti hagyományok szellemében csontos karabéllal látták el a harcban álló erőket és intézkedések történtek szép selymes lódingok beszerzésére is.

Később a belügyminiszter tanácsára meg kívánták gátolni a volapökökkel együttműködők ötödik hadoszlopának kialakulását. Utasítást adtak a nemzetiségi tisztogatásra, ezt a rendőrség régi rossz beidegződések nyomán úgy értelmezte, hogy újra meg kell fürdetniük a falu végén letelepedett cigányokat. A külügyminisztert megbízták, hogy szerezze vissza a horvátoktól a titokban leszállított Kalasnyikov géppisztolyokat.

Közben az akadálytalanul előretörő volapök haderők gyűrűbe fogták a magyar fővárost. A vérontás elkerülésére parlamentereket kívántak küldeni, hogy megadásra szólítsák fel a katlanba zárt magyar haderőt. A volapökök hiába ajánlották fel az esetleges jelentkezőknek, hogy baj esetén felállítják szobrukat a Steinmetz illetve az Osztyapenkó emlékmű üresen álló talapzatára – senki sem vállalkozott a feladatra.

Végül a magyar vésztanács küldött át megbízottakat, felajánlották, hogy kiürítik a fővárost, a Duna egyik pesti és egyik budai partszakaszának kivételével, ahol a Parlament illetve a Magyar Gerincpárt központja helyezkedett el.

A volapökök nem fogadták el ezeket a feltételeket, teljes kapitulációt követeltek. A vésztanács az ENSZ-hez fordult támogatásért, kérelmét a világszervezet besorolta abba a dossziéba, melyben a Magyarországról érkezett segélykérő leveleket tartották IV. Bélától egészen Nagy Imréig.

A plenáris ülésen Volapökia erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a kérdést napirendre tűzzék, azt állította, hogy a háború ősi volapök területek visszaszerzéséért folyt. Végül is határozat született kéksisakos rendfenntartó erők kiküldetéséről; nigériai és pakisztáni katonák kerültek be a kontingensbe. A csapatok bevonulását nagy ováció fogadta Budapesten, de később egymást követték az összecsapások; a bőrfejűek rátámadtak a sötétbőrű katonákra.

A kialakult helyzetben az Egyesült Nemzetek a csapatok visszavonása mellett döntött, inkább légi úton küldött élelmiszerszállítmányokkal próbáltak segíteni a körülzárt fővároson. Egy részvénytársaság megvásárolta a kormánytól a levegőből érkező konténerek felhasználási jogát, tartalmukat raktárakba gyűjtötte össze, majd piacra dobta. Az élelmiszerek nagy részét a várost körülzáró volapök erők hadtápszolgálata vásárolta föl.

A háború jelenleg is folyik, de a politikai élet természetesen megy tovább. Májusra kiírták az országgyűlési választásokat, nehézséget csak az jelent, hogy a listán több párt szerepel, mint ahány ember él a megmaradt területen. A főminiszter úr kijelentette, hogy tizenöt magyar főminisztere kíván lenni.

A film

– Átlag úr mostanában már nem bírja a lelki gyűrődést – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Rosszul alszik, lefelé ideges, felfelé siránkozik, vállalkozás helyett takarékban tartja a pénzét, gyerekeivel megpályáztatja a „green card”-ot, az amerikai munkavállalási engedélyt, közben pedig alig várja az alkalmat, hogy akár egy vonásnyit is enyhíthessen az idegeire nehezedő feszültségen.

1990-ben Átlag úr a Nyugodt Erőre szavazott, ezt mélyen megbánta és most fogadkozik, hogy még egyszer nem hagyja félrevezetni magát, megnézi, hová teszi a voksát. Ha téged is megállít elsorolni képzelgéseit arról, hogy végre saját kezébe veszi a sorsát, te csak bólogass udvariasan. Ne próbáld elmagyarázni neki: akárhogy is dönt, az annyit számít, mint az 1936-os naptáron a légyszar, a dolgok ebben az országban nélküle történnek. Öt perccel a szavazóurnák lezárása után megint leírják őt.

Vagy te sem vagy biztos ebben? Az arcodon úgy látom, te is őrzöl még illúziókat. Nem akarlak meggyőzni, csak barátságom jeléül mondok neked egy példázatot.

Valamikor egy párizsi világkiállítás csehszlovák pavilonjában – mint a nemzeti megjelölés is mutatja, nem ma történt az eset – kísérleti filmet vetítettek „Az Élet” vagy valami hasonló címmel. A kísérletben nem volt semmi eget-földet rengető, csak felelevenítettek egy régi trükköt.

Pereg a cselekmény a vásznon, eljut egy fordulópontig: a főszereplő fiatal szerelmesek, hívjuk őket Pávelnek és Hannának, összevesznek és akkor, szinte egy mozdulat közepén a tekercs hirtelen kifut, felgyúlnak a mennyezeti lámpák és az elegáns műsorvezető a közönséghez fordul:

– Hölgyeim és uraim, mit kívánnak? Szakítsanak a fiatalok vagy béküljenek ki?

Kezek emelkednek magasba a nézőtéren, a műsorvezető összeszámolja a szavazatokat és eredményt hirdet. A néző persze eredendően jóindulatú, a szerelemre szavaz, aztán, ha nem is büszkén, de elégedetten dől hátra a széken, úgy érzi, ha bármily szerény mértékben is, de sikerült befolyásolnia a filmbeli történéseket.

A meghozott döntés szerint kicserélik a tekercseket a gépben és a vetítés folyik tovább. A néző még mindig el van telve előbbi sikerétől, nem sejti, hogy szavazatával nem változtatott a dolgok menetén, a cselekmény a következő tekercs végén ugyanarra a pontra jut el – akár elváltak előbb egymástól a szerelmesek, akár együtt maradtak, nem történt több, mintha egy köralakban elénk bukkanó útszakaszt jobbra vagy balra írtunk volna le. A fiatal pár sorsa újra fordulóponthoz ér, ismét dönteniük kell, mondjuk afölött, hogy vállaljon-e a férfi jól fizető körorvosi állást vidéken vagy tartson ki az alacsonyabban díjazott, de annál magasztosabb tudományos kutatómunkánál. A villany megint felgyullad, újabb szavazás következik: pénz vagy hivatás?!

Akárhogy is dönt a nézőközönség, akármilyen látványos is a filmtekercsek újabb cseréje a vetítőgépben, a következő fordulat mindenképpen ugyanaz. A család karácsonyra készül, Hanna, az asszony késik, félszeg rendőr hozza meg a hírt: karambolozott. Az orvos komor arccal megjegyzi: ez az éjszaka a krízis! – te pedig újra szavazhatsz, hogy életben maradjon-e a nő. Persze te az életre voksolsz, aztán mélyen megrendülsz, mikor az asszony mégis meghal a következő tekercs közepén. Sic fata tulere! – így volt megírva a csillagokban és persze a forgatókönyvben is. Rutinos profik tudják, hogy a színek királynője a fekete.

És így etetnek a film kiszabott hosszáig, az erőszakolt és rémületes happy endig, sorra beadják neked az álomgyári trükköket. Isten tudja hányadszor játsszák le, a kópia már kötélkarcos, bent a szobában is esik az eső.

Aztán a „végzene beúszik”, kilépsz a jól fűtött vetítőteremből az utcára és a kinti hideg megdermeszti a testedet, átjárja a csontjaidat. Ez az utca egyáltalán nem hasonlít ahhoz az utcához, melyet neked mutattak, tele van kátyúval és rejtőzködő fenyegetésekkel. Akkor végre felfogod, hogy ott benn becsaptak és ami még nyomasztóbb, a saját tudtoddal, beleegyezésedet lépésről lépésre kicsalva. Pénzed és életed egy darabja pedig ott maradt a kasszájukban. A te fejedre hágva lépnek tovább a saját boldogulásuk felé.

Hidd el, hogy nincs semmi változás, most is ilyen kísérleti vetítésre készülődnek odafönt a gépteremben és megint a te sorsodat, pontosabban téged próbálnak a gépbe befűzni. Ennyi az egész, de megkérlek rá, hogy Átlag úrnak ne mondd el ezt a példázatot, elrontanád feltörő bizakodását, más illúziót pedig nem tudsz adni helyette.

Vörös Csilla

Végh Frigyes főminiszter úr szokásos reggeli sétájára indult szolgálati villájának kertjében. Útvonalát úgy választotta, hogy folyton jobbra tartson, de közben úgy tűnjön fel, mintha mindvégig a középpontban maradna. Sétájára elkísérte elkötelezett híve és rajongója, Balfai Paragráf jogügyi miniszter is. Tavasz volt, az orgonabokrokon már ütköztek a rügyek, a személyi biztosítók egyenruhája is kizöldült, a főminiszter elábrándozott:

– Maga tudja, Paragráf, hogy bennem csak a nemzeti eszmei tartalmú történelmi párhuzamok keltenek nosztalgiát, tegnap este mégis eszembe jutott az első szerelmem. Iskolatársnőm volt, én a magam csendes, férfias módján rajongtam érte, de ő nem volt hajlandó randevúzni velem.

Balfai rosszallóan húzta össze a szemöldökét:

– Úgy? Szóval nem volt hajlandó?!

A főminiszter nem hallotta a közbevetést, elmerült feltoluló emlékeiben:

– Egyszer megvártam az iskola előtt, ajándékul egy Szekfűt vittem magammal.

– Egy csokor szekfűt?!

– Nem, Szekfű Gyula társadalomtörténeti könyvét. Ő kijött a kapun egy barátnőjével, meg akartam szólítani, de ő csak annyit mondott nekem: Frigyes, csukd be azt a buksza szádat, mert berepülnek a legyek! Ez annyira fájt nekem, hogy később nem is vettem be őt a kormányomba, pedig tudhatja, hogy kevés volt iskolatársam maradt ki belőle. Istenem, milyen szép is volt az ifjúság, na de menjünk dolgozni, Paragráf, mert a baloldal nem alszik.

– Hogy hívták ezt a nőt?

– Hogy is? Vörös Csilla. Miért?

– Csak úgy kérdeztem – mondta a miniszter és titokban feljegyezte a nevet. A kormányzó Magyar Gerincpárt következő elnökségi ülésén előhozta az ügyet:

– Még hogy: Frigyes, csukd be azt a buksza szádat, mert berepülnek a legyek?! Ennek a kijelentésnek kétségkívül politikai indítékai voltak, csak úgy árad belőle a pártállami gőg. Közismert tény, hogy mi nem kívánunk bosszút állni a múltban elkövetett hasonló súlyos bűnökért, de a nemzet igazságérzete megköveteli, hogy a köztudatban a maga helyére tegyük ezt a Vörös Csilla ügyet.

Az elnökség tagjai tanakodva néztek össze:

– Mit csináljunk vele? Csukjuk le?

– Utána nézettem, Vörös Csilla már nem él. Az utolsó élettársa rábeszélte, hogy vágja ketté magát, aztán egyik fele sem bizonyult életképesnek.

– Akkor mit tehetünk?

– Csak egyet: be kell tiltani a Vörös Csilla nevet.

– Milyen alapon?

– Mint pártállami jelképet. Ehhez nem lesz nehéz indokokat találni, például meg lehetne említeni, hogy újra fel akart ülni a Parlament tetejére.

Az elnökség még mindig tamáskodott:

– De hát a „Vörös” még honfoglaláskori eredetű név, a „Csillá”-t pedig egy nagy költőnk találta ki, mindkettő régibb, mint a pártállam. Hogy lehet megmagyarázni a betiltását?

– Minden lehetséges, csak megfelelően kell köríteni. Úgy fogalmazzuk meg, hogy rendet teremtünk az önkényuralmi nevek között. A Vörös Csillával egyidejűleg betiltjuk a Horog Keresztély és a Nyilas Keresztély neveket is – de ezt nem kell komolyan venni.

A törvénytervezet hamarosan elkészült és az országgyűlés elé került. A javaslat indítványozta, hogy tiltsák be a Vörös Csilla név használatát, feltüntetését plakátokon, közlekedési eszközökön, nyilvános helyen viselt ruhadarabokon, nem is említve szállodákat vagy traktorgyárakat. Az anyakönyvvezetőket kötelezni kell, hogy ilyen néven egyetlen újszülöttet se iktassanak be a nyilvántartásba. A már megszületett Vörös Csillákat szüleik csak zárt ajtók mögött szólíthatják a teljes nevén, a nyilvánosság előtt kötelesek Izabellának nevezni. Viszont nincs akadálya annak, hogy a külföldi állampolgárságú Vörös (esetleg Roth, vagy Red illetve Krasznaja) Csillák használhassák a nevüket. Nimand János független képviselő ellenezte ezt a könnyítést és azt javasolta, hogy tiltsák be a Piros, Bíbor, Rőth, Bordó családneveket is.

A Parlament végül egyszerű többséggel elfogadta a javaslatot az önkényuralmi nevek betiltásáról és az a „Magyar Közlöny”-ben való megjelenésével életbe is lépett.

A parlament és különösen a Magyar Gerincpárt elnökségének megdöbbenésére a rendelet váratlanul heves ellenszenvet váltott ki a közönség körében. Bár az emberek többsége korábban nem rokonszenvezett semmiféle Vörös Csillával, az utcákon megjelentek a „Szeretlek Vörös Csilla!”, „I   Vörös Csilla!” szövegű feliratok.

Bár a rendelet szövege kifejezetten tiltotta, többen mégis megpróbálták lányuknak a „Vörös Csilla” nevet adni. Az anyakönyvvezető ehhez természetesen nem adhatta hozzájárulását, ekkor kérelmüket a jelképes „Öt Ági”-ra módosították. Nyilvánvaló provokációnak tűnt az a beadvány, melyet egy ikerpár apja terjesztett be, aki két lánygyermekét „Öt Ági – Vörös Csillá”-nak kívánta kereszteltetni. A joghézag kiiktatására a parlament utólag az „Öt Ági” névre is tilalmat mondott ki.

A főminiszter szokásos reggeli sétáján borongva hallgatta Balfai Paragráf beszámolóját a Vörös Csilla névvel kapcsolatos bonyodalmakról.

– Most maga is láthatja, Paragráf, hogy az ellenzék miképp fújja fel a legjelentéktelenebb ügyeket is! – Végh főminiszter úr hirtelen egy nagyot tüsszentett – tessék, megint előjött a tavaszi virágpor allergiám!

A jogügyi miniszter összevonta a szemöldökét és elgondolkodott, de egyelőre nem volt ötlete, hogy lehetne a tavaszi virágport is betiltani. Esetleg magát a tavaszt is.

Fantasztikus!

A könyvkiadó igazgatója és az író végigsétált a Tanács körúton, majd befordult a Népköztársaság útra, közben a könyvkiadásról beszélgetett – mind az utcanevekből, mind a témából jól látszik, hogy a párbeszéd nem mostanában zajlott le. Már a November 7-e téren jártak, mikor az író előhozakodott az ötletével:

– Van egy fantasztikus témám! Egy tudós meggyűlöli az emberiséget, hipnózissal egy nagy pókká változtatja magát. Lézersugarak segítségével egy hálót sző a Marsig és oda távozik. Összeszövetkezik nyolclábú atomfaló skarabeuszokkal és meg akarják támadni a Földet. A tudós kitalál egy háromdimenziós televíziót, mely nem csak képeket, hanem testeket is tud továbbítani tetszés szerinti helyre …

Az igazgató unatkozva legyintett:

– Nézd, én tudom, hogy amatőrnek ihlet kell, profinak előleg, kiutalok neked húszezer forintot – mint már jeleztem, ez a történet nem ma játszódik –, de hagyd ezeket a sablonokat, elcsépelt fordulatokat. Ha igazán fantasztikus témába akarsz nyúlni, inkább arról írjál, hogy milyen élet lesz itt harminc év múlva, a század, sőt az ezred utolsó évtizedében. Bátran engedd el a képzeletedet! Például mi jut eszedbe arról az útvonalról, melyen most járunk?

– Mi volna, ha a Tanács körutat újra Károly körútnak hívnák, a Népköztársaság útját Andrássy útnak, a November 7-e teret pedig Oktogonnak?

– Kiindulásnak elég bornírt. És milyen jelenet játszódna le itt?

– Mondjuk, parasztok vonulnának fel itt.

– Május 1-jén?

– Május 1-je nem volna felvonulás, a Május 1. utat is újra Hermina útnak hívnák.

– De hát miért tüntetnének?

– Most kaptak tízezer forintot, melyet a tehenek levágásáért ígértek. Levágott tehénnel kevesebb gond van.

– És ki vezetné azt a tüntetést?

– Mondjuk egy ügyvéd, akit a közvélemény rendőrügynöknek tart. És azt a felvonulást követné a többi. Suhancok tüntetnének a Parlament előtt nyilas zászlókkal és náci jelvényekkel.

– És mit szólna hozzá a belügyminiszter?

– A védelmébe venné őket.

– Nem, azért ez már túl fantasztikus. Ilyesmire egy belügyminiszter még boros állapotban sem vetemedhet.

Már az Újságíró Klub előtt jártak, egy kövér szemüveges író jött ki dülöngélve, karjában két könnyűvérű nő kapaszkodott, az író harsány hangon utasította a taxi sofőrjét:

– Az ügetőre, öcsi, és ne nézd a kilométerórát.

A fantáziáló írónak hirtelen eszébe jutott:

– És ő volna a puritán nemzeti erkölcs prófétája.

Már dülöngéltek a nevetéstől, le kellett ülniük egy játszótéri padra. Az író egy váratlan mozdulattal a beton négyszögben homokozó kisfiúra mutatott:

– És ez a gyerek volna az egyik miniszterelnök-jelölt! Kérdezzük meg a nevét, csak úgy, a vicc kedvéért. Hogy hívnak, kisfiú?

– Orbán Viktorka.

– Akarsz miniszterelnök lenni?

– Nem, mert azok mindig hazudnak és az csúnya.

– Akkor milyen pályára készülsz?

– Tánc- és illemtanár szeretnék lenni. Tóni bácsi is úgy gondolja, hogy az menne nekem.

– Nagyra nőj.

Tovább indultak, az író folytatta:

– Talán még a külpolitikával is kellene foglalkozni. Mondjuk, megszűnik a Szovjetunió.

Az igazgató elhárító mozdulatot tett:

– Vedd tudomásul, hogy én ezt nem hallottam.

– És tankok állnak majd Moszkva főterén.

– Ez viszont nem baj, hadd tudják meg ők is, milyen érzés tankokat látni a Parlament előtt. De ha megszűnik a Szovjetunió, kinek adjuk el majd a bóvlit?

Az író nem figyelt rá:

– A szlovákok elterelik a Dunát…

– Azt mondod, hogy a csehszlovákok?

– Nem, én azt mondom, hogy a szlovákok. És megalakul a kisantant Magyarország ellen. Kolozsváron leszedik a magyar nyelvű táblákat.

Az igazgató elkomorodott:

– Beteges és perverz fantáziád van. Inkább maradjunk az első témádnál; szóval egy tudós hipnózissal pókká változik és hálót sző a Marsig…

Új szabályok

– Mély tisztelettel köszöntöm a megjelent újságíró hölgyeket és urakat – kezdte a rendőrségi szóvivő –, engedjék meg, hogy minden különösebb bevezetés vagy fontoskodó mellébeszélés helyett, mely csak rontaná a szó valódi értelmében vett tájékoztatás hatékonyságát, mellékes vagy oda nem illő tartalmi vagy formai elemek szükségtelen felvetésével, vagy bármely olyan módszer alkalmazásával, mely ezt ugyan nem teszi, de mégis eltereli a figyelmet a dolgok reális lényegéről, nem ritkán azt a benyomást keltve, hogy az adott tematika csak esetleges fontosságú, netalán többféle felfogásban is értelmezhető, ide számítva a szándéktalan félremagyarázás esetét, mely lényegét tekintve különbözik ugyan a szándékos félremagyarázástól, de hatását tekintve mégis egybeesik azzal, egyszóval szeretném bejelenteni: egy olyan javaslatot kívánok tenni, melyet joggal nevezhetünk rendkívüli fontosságúnak, súlyúnak és horderejűnek.

Nem kevesebbről van szó, bár nem is többről, ha ezt a mértékjelzőt a maga konkrét ontológiai értelmében használjuk, mint hogy egy régóta létező joghézag megszüntetésére teszünk kísérletet: a szakadékba zuhanó gépjárművekre vonatkozó közlekedési szabályok meghatározásával és esetleges kodifikációjával. Eme rövid és talán kissé szűkszavú bevezető után, bár én úgy érzem, hogy legfeljebb többet mondhattam volna, de mást aligha, ismertetném Önökkel a tervezet szövegét.

A szóvivő egy gépelt papírlapot vett elő:

A griffmadár

Benjámin László emlékére

Mikor meghalt a bűnös nagy király, handabandázó gonosz varázslók és velük szövetséges vad boszorkányok vették át az uralmat Meseország fölött. Nem volt határa kapzsiságuknak és kegyetlenségüknek, nyomor és fagy borította be a vidéket, aki földre hullott, megtaposták, ha valaki szólni mert, vérebek fogai csattogtak a torka körül.

Ekkor a szegény ember legkisebb fia, János úgy gondolta, ideje volna már elmenni a távoli Üveghegy csúcsára, ahol a szabadságot termő aranyalmafa virágzik és ha már ott jár, szakítani kellene róla egy gyümölcsöt. Apja kitárt ujjakkal megáldotta, anyja megsiratta, de az egész családon látszott, hogy tőle, pontosabban szólva az aranyalmától várják sorsuk enyhülését.

János társakat keresett, de ilyen bizonytalan útra senki sem mert mellé szegődni, így egyedül indult el. Ment éjjel és ment nappal, csizmája talpa már régen elkopott, mikor szerencsére rátalált egy griffmadárra. A madárnak épp nem volt semmi dolga, így elvállalta, hogy a betevő ételért-italért elviszi az Üveghegyig és vissza is hozza.

Olyan gyorsan repültek, hogy a szél is elmaradt mellettük. A griffmadár időnként hátraszólt:

– Adj ennem!

János, a szegény ember legkisebb fia ilyenkor belekotort a tarisznyájába és előrenyújtott egy-egy hamuban sült pogácsát, hallotta az irtózatos csőrkávák száraz őrlését.

– Most adj innom!

János kulacsából vizet öntött a griffmadár szájába és az megújult erővel repült tovább. El is értek rendben az Üveghegy csúcsára, János ahogy illik, miszlikbe aprította a sárkányokat és leszakította a fáról az aranyalmát, mely szabadságot kellett, hogy hozzon Meseországnak. János megnézte az aranyalmát, eredetileg nagyobbnak gondolta, de hát a képzeletünk mindig is szereti kiszínezni a dolgokat.

– Induljunk hazafelé, édes madaram! – mondta a griffnek.

Visszaútjukban még az Óperenciás tenger fölött se jártak, mikor a griffmadár újra enni kért. János hiába kotorászott elemózsia után, tarisznyája alján csak morzsák akadtak a kezébe. Előreszólt:

– Nem tudok mit adni, griffmadár, mindenemből kifogytam.

– Akkor tépd le az egyik lábadat és azt add ide nekem.

– Hogy kívánhatsz ilyet tőlem?!

A madár közönyösen biccentett, ha lett volna válla, azt is megvonta volna.

– Nekem mindegy, de ha nem eszem, nem tudok tovább repülni és akkor az aranyalma sem jut el soha Meseországba. Csak arra kérlek, hogy gyorsan döntsél, mert a gyomromban már delet harangoznak.

A legkisebb fiú eltöprengett és úgy találta, ha most megállnak, akkor kár is volt elindulni, semmit sem segített azokon, akik útbaindították. Egy lábbal is meg lehet élni – gondolta –, most már elég tűrhető műlábakat készítenek. Sóhajtva kiakasztotta forgójából a bal lábát és előrenyújtotta, a griff egy szempillantás alatt befalta. János egyensúlya megingott, két kézzel kellett kapaszkodnia a madár nyakába. Szörnyű volt ez a világ sötétségével, viharaival és nehéz volt elviselni a repülés hétköznapjait. Nem sok idő után a madár újra hátraszólt:

– Adj innom.

– A kulacsból kifogyott a víz.

– Akkor töltsd tele a véreddel.

János most is eltűnődött, mint az emberek általában, az utolsó csepp vérét szívesen felajánlotta volna, de az elsőt ő is habozott odaadni. Előre nézett; távolból mintha már látszott volna Meseország, ez lesz az utolsó áldozat, amire kényszerülök – gondolta, és megcsapolta az ereit. Alig néhány perc után kiderült azonban, hogy egy alacsonyan szálló felhőt nézett hazája közeledő partjának.

És a griffmadár újra enni kért, majd inni. János a megtett utat teste-vére fogyásán mérte és jól tudjuk, hazafelé mindig hosszabb az út, mint otthonról távolodva. Néha, mikor különösen elgyengült, tekintetét az aranyalmára szegezte és meg köszönte Istennek, hogy őt, éppen őt választotta ki erre a feladatra. Igaz, ha nem köszönte volna meg, akkor is ugyanott tartott volna. Aztán egyszer csak kenyérszagot érzett és a nyelve hegyén forrásvíz ízét, pedig most is csak vigasztalan felhőket hasított a griffmadár csőre.

Sok-sok nap után végre feltűnt Meseország határa, a griffmadár leszálláshoz terjesztette ki a szárnyát és hátraszólt:

– Megérkeztünk.

De ott hátul már nem ült senki sem, és a griffmadár ahogy utánagondolt, semmi rendkívülit nem talált ebben.

A tervezet

Sajnos nem áll módunkban részletezni, miképp sikerült megszereznünk annak a rendelettervezetnek a szövegét, mely a kibocsátó minisztérium szándékai szerint hosszú távon és megbízhatóan megoldja a munkanélküliséggel járó gondokat.

A tervezet kilenc példányban készült. Az esetleges kiszivárogtatás leleplezése céljából mindegyikben más és más azonosítási jelet helyeztek el. Vagy rokon hangzású szavakat alkalmaztak, az egyik példányban lakályos helyett lakájos állt, a másikban hattyúk helyett hat tyúk, vagy rokon értelműeket, így például elvek helyett taktikát írtak, hazafiasság helyett nacionalizmust és így tovább. Mivel nem kívánjuk feltárni informátorunk kilétét, az ő példányában elrejtett szöveghibákat a lehető leggondosabban kiiktattuk. De minden felesleges köntörfalazás helyett következzék maga a rendelettervezet.

„Magyarországon a gépelés időpontjában a munkanélküliek száma 827 942 illetve 830 008, pontosabban 831 142 (elnézést kérünk, de a titkárnőnk kezdő, viszonylag lassan gépel, így kénytelenek vagyunk figyelembe venni az időközben beállt változásokat. Turul Taksony főosztályvezető) tehát ugyanennyi új állásról kell gondoskodnunk.

Alapvetően az államigazgatásban már jól bevált módszereket kívánunk alkalmazni. Elképzelésünk szerint mintegy 30 ezer főt tudunk foglalkoztatni ellenőri beosztásban, ők arra felügyelnének, hogy a munkanélküliek nem szereznek-e meg nem engedett módon külön jövedelmet.

Sajnos alapos okkal feltételezhetünk elvtelen összejátszásokat, sőt korrupciót is az ellenőrök tevékenységében, ezért szükségesnek látszik az ellenőröket ellenőrző ellenőrgárda kialakítása. Egy ellenőrre átlagosan két ellenőrt ellenőrző ellenőrt számítva – ezek kölcsönösen ellenőriznék egymást is – az intézkedés újabb hatvanezer fővel csökkentené a munkanélküliek seregét. A teljes bizonyosság kedvéért nem mondhatunk le az ellenőröket ellenőrző ellenőrök ellenőrzéséről sem. Ebbe a beosztásba igen magas képzettségű szakembereket kívánunk alkalmazni, munkájuk kivételes hatékonyságában bízva nem látszik indokoltnak, hogy létszámuk túllépje a kilencvenezret.

A gondok megoldásában és a baloldali demagógia közömbösítésében jelentős segítséget nyújt majd a valláserkölcsi-nemzeti alapon álló munkanélküli szervezetek kialakítása. A tervek szerint a tagsági díj a Szózat háromszori eléneklése lesz, ennek fejében a tagok szociális segélyként öt, rendkívüli méltánylást érdemlő esetekben hat „Üdvözlégy Máriá”-ra számíthatnak. Minden megyében, Budapest valamennyi kerületében, sőt a nagyobb községekben is fel kell állítani a Munkanélküliek Nemzeti Fórumát – valamennyi alapszervhez függetlenített elnököt, titkárt és közepes létszámú adminisztratív személyzetet kell kinevezni. Számításaink szerint ez is legalább százezer új munkahelyet jelentene.

Természetesen szükség van az általános államigazgatási módszerektől eltérő megoldásokra is, ezek közül sorolunk fel néhányat a teljesség igénye nélkül.

Rendkívüli módon rontják az utcaképet az eltávolított szobrok után visszamaradt üres talapzatok. Tudomásunk van róla, hogy a Magyar Gerincpárt néhány vezetője, mindenekelőtt Végh főminiszter úr szívesen felállna néhány órára egy-egy piedesztálra – de könnyen belátható, hogy ez a szolgálat folyamatosan nem vehető igénybe. A mintegy húszezer üres talpazat három plusz egyes, keresztbe váltó műszakkal nyolcvanezer munkanélkülinek nyújthatna szűkös, de biztos kenyeret. Külön meg kell említenünk, hogy az állástalan fodrászok is megfelelő elfoglaltságot találhatnának: a talapzatra fellépő Kolompár Béla segédmunkást vagy Rubacugi Bálint tanárt megfelelő szőrök alkalmazásával Kossuth Lajossá vagy Széchenyi Istvánná alakíthatnák át.

Köztudomású, hogy a rendszerváltás után számos utcanév megváltozott és az új utcatáblák gyártási üteme sajnálatos módon nem tart lépést az igényekkel – ezen a gondon is segíteni lehetne a munkanélküliek alkalmazásával. Minden sarkon állhatna egy-egy közmunkás, aki az érdeklődőket készséggel felvilágosítaná az utca új nevéről. Ezt a szolgáltatást ki lehetne egészíteni azzal, hogy a két sarok között egy másik munkanélküli helyezkedne el, aki közölhetné, hogy hol található az az ember, aki tudja az utca nevét.

Általánosságban: törekedni kellene rá, hogy a felújítások során a drága külföldi gépek és szerkezetek helyett olcsó hazai élő munkaerőt alkalmazzanak. Meggondolandó például tengerjáró hajóink átalakítása evezős gályákká, teljesítményük nagyjából azonos színvonalon maradna, de igen sok új munkahelyet tudnánk teremteni. Ezt a javaslatunkat már ismertettük a szakszervezetekkel, ők nem emeltek kifogást az evezős padhoz való odaláncolás és a szájpecek alkalmazása ellen, csak azt kötötték ki, hogy a megalázó monoton dobszó helyett egy tilinkó hangja szabályozza az evező rántásának ütemét.

Ha fenti ajánlataink megvalósulnának, mind a 843 997 munkanélküli (a titkárnőnk, sajnos, változatlanul lassan gépel! Turul Taksony főosztályvezető) megfelelő elfoglaltsághoz jutna. Tisztában vagyunk vele, hogy ezek az intézkedések csak tüneti kezelésnek számítanak és a bajoknak a gyökeréig kellene leásni. Ezért tisztelettel azt javasoljuk, hogy a kormány utasítsa a szülészorvosokat: csak olyan újszülötteket segítsenek a világra, akiknek szülei igazolni tudják, tizennyolc éves korukra gondoskodtak megfelelő állásról. A többi maradjon jelenlegi tartózkodási helyén – legalább néhány évig, amíg kormányunk gazdasági erőfeszítéseinek első eredményei megmutatkoznak.

Levél Mucsáról

A Magyar Köztársaság Elnökének!

Én, mint az Alpár megyei Mucsa nagyközség főpolgármestere, azzal a kérelemmel fordulok az Elnök úrhoz, hogy nagyközségünket városi rangra emelni szíveskedjék.

Kérésünk támogatásául bevezetőben legyen szabad megemlítenem, hogy Mucsa mind a múltban, mind a jelenben fontos szerepet töltött be a magyar társadalom életében. Méltán kapott osztatlan elismerést a minden mesterkéltségtől mentes mucsai stílus, az ellenfél személyes körülményeire mindig kiterjedő mucsai hangnem és minden jel szerint ezek a tényezők a jövőben is integráns részei lesznek nemzeti közgondolkodásunknak.

Mucsa abban is egyedülálló színt jelent a magyar települések között, hogy lakói szinte kivétel nélkül az értelmiség, sőt a szorosabban vett humán értelmiség soraiból kerülnek ki. Ezen belül országos számarányukon felül képviseltetik magukat a történészek, múzeumigazgatók, filozófusok, ügyvédek. Az arányok ilyetén alakulását természetesen nem lehet véletlennek tekinteni, mindig is ez a társadalmi réteg vállalta legöntudatosabban a mucsai hagyományokat. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a magyar parasztok és munkások többsége közönyösen fogadja magasztos eszményeinket.

Ami a lakosságunk származását illeti, természetesen kevés köztük a tősgyökeres, többnemzedékes mucsai, ők mintegy kiváltságul „ts”-sel és „y”-nal „mutsay”-ként tüntethetik fel az illetőségüket. Hasonló megkülönböztetést csak a mucsai filozófia európai szintre törekvő képviselője, Gáspár Menyhért Boldizsár élvez, az ő igazolványában a „Moucha” megjelölés szerepel.

A többség „kisfalusi”, vagyis betelepült, mindenki előtt nyitva áll az út, hogy mucsaivá válhasson, községünk jobbról és balról egyaránt megközelíthető. A helyi polgári státusz elnyeréséhez a jelentkezőknek csak egy listát kell kitölteniük arról, hogy kit és mennyire gyűlölnek, ez megkerülhetetlen előfeltétel, mert csak a gyűlölködés tehet valakit igazi mucsaivá.

A társadalmi együttélés helységünkben kialakult formái egyéb tekintetben is példaképül szolgálhatnak. Az emberi kapcsolatok nyíltak: személyemet vagy bármely más vezetőt szabadon lehet rágalmazni, a köztéri szobroknál festékszóró palackok és feszítővasak várják a rongálni szándékozókat, a szakállasokat bárkinek jogában áll pofon vágni, a tömegközlekedési eszközökön az öregek felszólítás nélkül kötelesek átengedni ülőhelyüket a náluk fiatalabbaknak, az útkereszteződésekben pedig azt illeti meg a forgalmi elsőbbség, aki hosszabban tud káromkodni anélkül, hogy megismételné önmagát.

Általánosságban elmondható, hogy az igazi mucsaiaktól semmi sem áll távolabb, mint hogy áttételes, mesterkélt formában intézzék el nézeteltéréseiket, ha vita támad közöttük, a legnemesebb tradíciók szellemében leköpik vagy pofon verik egymást. Ismeretes továbbá a „mucsai párbaj” intézménye is, a két fél pisztoly vagy vívótőr helyett egy-egy bélsárral teli hordót kap és az tekinthető erkölcsi győztesnek, akinek többet sikerül a másikra fröcskölnie.

Az ellentétek sajnos néha elmérgesednek és kikerülhetetlenné válik a törvényes megoldás. A múltkor az egyik ellenzéki képviselőnk azzal vádolta meg Barba Balázst, Mucsa egyik legtekintélyesebb vezetőjét, hogy egy komolyabb náthája esetén nem habozna beletörölni az orrát a nagyközség tulajdonát képező kanáriba. Barba természetesen jogi úton keresett elégtételt. Az ellenzéki képviselő a bíróság előtt bebizonyította, hogy Barbának izzad a lába, megszerezte egyik zokniját és a bizonyítási eljárás keretében végigszagoltatta a bíróság tagjaival. Már-már pernyertesnek látszott, mikor Barbának sikerült azzal visszavágnia, hogy az ellenzéki képviselő a házimacskájával folytat hosszan tartó és szenvedélyes szerelmi kapcsolatot, ráadásul az illető házimacska kandúr! Ezek után nem lehetett vitás a per kimenetele; az ellenzéki képviselőt elítélték éjfél után történő tiltott harangvirág-öntözésért.

A lakosság ilyen magvas szellemi és erkölcsi színvonala kedvez az intenzív politikai élet kialakulásának. Mind a hat párt erős mucsai alapokkal rendelkezik, ezek a helyi szervezetek visszahatnak a pártok egészére és országos méretekben is meghatározzák a stílusukat. Terveink szerint a közeljövőben felzárkózunk Kisújszálláshoz, mi rendezzük meg népi politizálásról folytatott megbeszélések következő fordulóját, a mucsai „Avas csárda” tekepályája minden bizonnyal méltó otthont nyújt majd ennek a konferenciának, a résztvevők végre eldönthetnek valamit, ha mást nem a kuglibábokat.

Mind a hat párt rendelkezik saját helyi újsággal, ezek valójában üres, nyomtatott szövegtől mentes lapok, melyeket az olvasók maguk írnak tele – tetszésük szerint. Így nem kell elfogadniuk a zsurnaliszták tudatlan és nagyképű fejtegetéseit, hanem a saját, személyes véleményüket kifejező újsághoz juthatnak.

Sok tekintetben szolgálhat követendő modellül a mucsai nemzetiségi politika is, szabadon érvényesülhet az álláspontok sokszínűsége. Mindenkinek jogában áll gyűlölni mindenféle népcsoportot, így is hozzájárulva a mucsai szellem erősítéséhez.

A felsorolt jelenségek általában is jellemzőek nagyközségünk életére, minden tekintetben megalapozottá teszik kérelmünket Mucsa várossá nyilvánításának tárgyában. Távlatilag természetesen nem mondhatunk le arról, hogy Mucsa valódi súlyának és jelentőségének megfelelően az ország fővárosa legyen.

Tisztelettel:

Parlagi Alpár

főpolgármester

Vágó-Weisz Miksa

főjegyző

A halastó

Kovács János nyugdíjas középiskolai tanár meséli:

– Egyik este arra mentem haza, hogy az előszobánkban néhány betonból öntött építőelem és egy zsiliphez használatos elzárócsap fekszik.

– Ez hogy került ide? – kérdeztem csodálkozva a feleségemtől.

– Berzeviczyéket keresték, de nem találták otthon őket, azt hiszem, nyaralni mentek. Mondtam, hogy rakodjanak le nálunk.

Elhúztam a számat, öröklakásunkat egy élet munkájával kuporgattuk össze, az előszobánkra különösen büszke voltam, magam fektettem le a padlóját és saját kezűleg tapétáztam ki, nem szívesen láttam benne ezeket az ormótlan tárgyakat. Mégsem szóltam, az ember viselje el az apróbb-nagyobb kellemetlenségeket, ha békében akar élni a szomszédjaival. Emlékeztettem rá magam, hogy Berzeviczyék nem tettek megjegyzéseket a múltkor, mikor rossz papírra írtam és órák hosszat sercegett a tollam.

Alig egy hét múlva bekopogott hozzánk egy ismeretlen, de kellemes modorú férfi:

– Elnézést kérek a zavarásért, Áchrem Zsigmond vagyok, a Seelőwinger Vízépítő és Használt Tengeralattjáró-forgalmazó Kft.-től. Már a múltkor is jártam itt, Berzeviczyéket kerestem, de ők, sajnos, még mindig nincsenek idehaza.

Áchrem teherautóval érkezett, egy pillantást vetettem a rakfelületre és felsóhajtottam: huszonhárom tekercs extra szélességű partvédő műanyag fólia feküdt rajta.

– Ezt itt akarja hagyni?

– Hát ha lehetne, nagyon megköszönném. Igen sokba kerülne visszaszállítani, kint az udvaron pedig nem szívesen raknánk le az anyagokat, mert ellopnák. Borzasztó, hová süllyedt le mostanában a közbiztonság!

Szívtam a fogam, de végül beleegyeztem. Az újabb szállítmány teljesen megtöltötte az előszobánkat, lakásunkat csak az udvar felől egy tűzoltólétrán felmászva lehetett megközelíteni. Anyósom tériszonyban szenvedett, felajánlottam neki egy kendőt, hogy kapaszkodás közben kösse be a szemét, de sajnos nem volt hajlandó használni. Áchrem nem győzött bocsánatot kérni az okozott kellemetlenségekért:

– Igyekszünk minél hamarabb rendet teremteni. Ha esetleg kaphatnánk egy előszobakulcsot, nem kellene zavarnunk Önöket a rakodásnál.

Kérése logikusnak látszott, átadtam neki a tartalék kulcsunkat, elköszönt. Mikor magunkra maradtunk, megkérdeztem a feleségemtől:

– Mit gondolsz: mire kellhet Berzeviczyéknek zsilipelzáró kerekes csap és partvédő fólia?

Az asszony vállat vont:

– Biztosan csőrepedéstől tartanak. A múltkor is milyen csúnyán eláztak.

A következő napokban többször is mintha titokzatos rakodások zaját hallottam volna az előszobánk felől, de azzal nyugtattam meg magam, hogy csak képzelődöm. Egy reggel azonban arra ébredtem, hogy minden kétséget kizáróan kopácsolnak az előszobaajtón. Lemásztam a tűzoltólétrán és körbekerültem: két svájcisapkás férfi épp a zárat cserélte ki az ajtón. Felháborodva kérdeztem:

– Maguk mit csinálnak itt?

– Mi közöd van hozzá, jóbarát?! – válaszolta az egyik munkás fenyegetően, de a társa nyugalomra intette:

– Ne idegeskedj, Gyula! – felém fordult – Kedves uram! Tudniillik az a helyzet, hogy a mi vállalatunk, a Wasserbau átvette a halastó-építkezést a Seelőwinger Kft.-től. Könyvjóváírással az anyagkészletet is megvásároltuk tőlük és azt Ön is beláthatja, hogy gondoskodnunk kell a raktárunk biztonságáról. Önnél is maradt egy kulcs a régi zárhoz, nincs okom kételkedni a tisztességében, de annyit hallani arról, hogy látszólag becsületes emberek is megtévednek és a máséhoz nyúlnak. Jobb elkerülni az ilyen kínos helyzeteket, azért cseréltük le a zárat, nemsokára hozunk néhány őrzőkutyát is – mondta és eltávozott goromba társával együtt, aki félúton visszafordult és megjegyezte:

– Ha pedig nem tetszik, menj Sztálinhoz panaszra, jóbarát!

Csak hápogni tudtam, hiába vettem be egy félmarék idegcsillapítót, nem nyugodtam meg. Szerencsére este megérkeztek Berzeviczyék a nyaralásból, azonnal magyarázatot követeltem, de ők értetlenül néztek vissza rám:

– De hát mi nem rendeltünk semmiféle zsilipelzáró csapot, vagy partvédő fóliát.

– De Áchrem úr magukat kereste!

– Ki az az Áchrem úr?!

Azonnal felhívtam Áchrem Zsigmondot és kérdőre vontam. Nem válogattam meg a szavaimat, hallani lehetett, hogy Áchrem nehezen őrzi meg higgadtságát:

– Nem volnék köteles felvilágosítással szolgálni, mert azt Ön is jól tudja, hogy mi már rég kiszálltunk a halastó-építkezésből, sőt maga a Seelőwinger Kft. is megszűnt.

– És ki az elnöke ennek az új vállalatnak, ennek a Wasserbaunak, vagy hogy is hívják?

– Természetesen én, de semmiképpen sem lehet engem a saját jogutódomnak tekinteni, sőt időközben a Wasserbau is bejelentette a feloszlását és egy nemzetközi konzorcium, a „Kleine Fischer-Gute Áchrem” viszi tovább az építkezést.

– Ön akkor is becsapott engem, mikor Berzeviczyékre hivatkozott!

– Én magnófelvétellel tudom igazolni, hogy én csak azt kérdeztem Öntől: Berzeviczyék itthon vannak-e? Ön ajánlotta fel, hogy lerakhatjuk az anyagokat az előszobájában.

– Én azt hittem, hogy a szomszédomnak hozták!

– Miből gondolta? Én nem is ismerem Berzeviczyéket.

– Akkor miért kereste őket?

– Mert összetévesztettem őket egy régi üzleti partneremmel, Berzenczeyvel.

– Hogy lehet ezt összetéveszteni?

– Már megbocsásson, de ez nem tartozik Önre. Azt akartam kérdezni tőle: nem tud-e valamilyen raktárat, de Ön felajánlotta, hogy az előszobájában hagyhatjuk az anyagokat ideiglenes tárolásra. Természetesen elfogadtuk a szívességét. Később fogant meg az az ötlet, hogy ha már itt vannak az anyagok, akkor nem szállítjuk tovább az eredetileg kijelölt helyszínre, hanem az Ön volt előszobájában építjük fel a halastavat.

– Miért mondja azt, hogy a volt előszobámban?

– A Seelőwinger Kft. úgy adta át az ügyet a Wasserbaunak, ők pedig nekünk, hogy Ön átengedte az előszobáját szabad hasznosításra.

– De hát ez nem igaz!

– Ezt tessék a Seelőwinger Kft-vel megbeszélni.

– Azt mondja, az már megszűnt.

– Ez nagyon sajnálatos, de mi nem tehetünk róla. Én jóhiszeműen jártam el, mikor elfogadtam önmagamtól a papírokat. Most viszont mint birtokon belüli, ragaszkodni fogok a jogaimhoz és felépítem a halastavat az előszobában. Egyébként nem értem a felháborodását, egy ilyen fontos létesítmény közelében az Ön ingatlanának értéke is jelentős mértékben növekszik majd.

Igazam tudatában a független magyar törvényszékhez fordultam. A túlterhelt bíróság csak egy évvel későbbi időpontra tűzte ki a tárgyalást, ezalatt előszobámba kiépült egy modern halastó: egy adagos méretű halakat tenyésztettek benne külföldi követségek fogadásaira. Az előszobából nyíló kamrában pedig vízibolhaszárító üzemet alakítottak ki.

A bíróság előtt ellenfelünk ügyvédje kérte keresetünk elutasítását. Szakértői véleményekkel bizonyította be, hogy a hal húsa kevesebb telített zsírsavat tartalmaz, tehát a fogyasztása sokkal egészségesebb, mint a sertésé. Peren kívüli egyezséget ajánlott: a „Kleine Fischer-Gute Áchrem” hajlandó lízingbe kivenni a fürdőszobánkat.

Ezt a felvetést visszautasítottam, de a további tárgyalások során meg kellett bizonyosodnom, hogy nincs esélyem az igazságom kiharcolására. A konzorcium egy vagon stirilizált halgerincet ajánlott fel a kormányzó Magyar Gerincpártnak, választási szóróajándék céljára.

Egyik este aztán fogtam a merülőforralót, a feleségem kérdezte, hogy mire kell, mondtam neki, hogy a bojler nem ad elég meleg vizet. A nagyteljesítményű forralót bekapcsoltam a konnektorba, aztán a mennyezeti szellőzőn belógattam a halastóba. Egy óra múlva kellemes halászlészag terjengett a környéken. Később szóltam a pénzbeszedőnek, hogy az e havi villanyszámlám több lesz a szokásosnál, de nem baj, mert a nemzetközi konzorcium fizeti majd.

A színház

A Lux Orfeumot Lax Miksa, a híres vendéglős alapította még a század elején. Megnyitásakor kulcsát hagyományos módon a Dunába vetették, jelezve, hogy a nap egyetlen órájában sem zárják be, aki akart, valósággal bent lakhatott a Luxban. Jelmondata közszájon forgott:

1948-ban a Lux Orfeumot, mint a feudálkapitalista uralkodó osztály léha szórakozóhelyét, feloszlatták, az épületet az újonnan alakult Csillag Népszínház vette át, Fülesi Sándor, az ismert jellemszínész vezetésével.

Fülesi beiktatásakor ígéretet tett a valóban haladó nemzeti drámahagyományok ápolására, ennek megfelelően a színház repertoárja évtizedeken át kizárólag a „Bánk bán”-ból állt. Minden szezonban más rendező állította színpadra a darabot, köztük baráti országokból érkezett neves vendégművészek is szerepeltek. Nagy érdeklődést váltott ki egy kalmük rendező gyökérszínpadra álmodott „Bánk bán”-ja, továbbá a „Rote Fahne” nemzetközi alkotócsoport munkásmozgalmi ihletésű koncepciója, mikor Bánk bánov az Auróra cirkáló ágyúival löveti II. Endre palotáját; Tiborc pedig egy rövid szövegbetoldásban arról panaszkodik, hogy nyomorúságos keresményéből még szolidaritási bélyegre sem telik.

A pártállam bukása után Fülesi igazgató, az ismert jellemszínész igyekezett alkalmazkodni az idők megváltozott szelleméhez. A színházat átkeresztelték „Tulipánfa Élettér”-re és a repertoárt is gyökeresen átalakították. A „Bánk bán”-t mutatták be Hunyady-Páncélos György veterán színész és kormánypárti képviselő merőben új értelmezésében. Hunyady-Páncélos a magyarságtól idegen elemek leleplezését állította középpontba. Biberach, a cselszövő haszonkulccsal nyitotta ki a királyi palota ajtaját, Solom mestert, a királyi védnököt ugyancsak kétes származására utalva, Salom mesternek szólították és stilizált ávós egyenruhába öltöztették, a békétleneket pedig jól láthatólag New York-i gyártmányú húskampókra akasztották fel. A bemutató előadás szép művészi sikert hozott: a színházból kitóduló közönség tizenhat köztéri szobrot fújt le kommunistaellenes és antiszemita feliratokkal.

Ilyen körülmények között osztatlan megdöbbenést keltett, mikor Lax Gáspár Menyhért Boldizsár filozófus és néhány körülötte csoportosuló szabadelvű színházi szakember bejelentette igényét a „Tulipánfa Élettér” épületére. Keresetében Lax Gáspár Menyhért Boldizsár kifejtette, hogy nemcsak mint az alapító Lax unokája jogosult az egykori családi tulajdonra, hanem eszmeileg is a liberális szellemű szórakozóhely egyedül jogosult örökösének tekinti magát. Ezt az alapállását az „Új Lux Orfeum” elnevezéssel is kifejezte.

Elkeseredett politikai küzdelem bontakozott ki a színházépület birtoklásáért, Fülesi mögé felsorakozott a Magyar Gerincpárt, a „Magyar Agyar” – a Magyar Mammutvédők Köre, a Magyar Pénzbank és még jónéhány népi-nemzeti mozgalom. Megkísérelték Fülesi nevére íratni a színház 149/296-od részét, de ez már nem fért rá az igazgató személyi birtoklapjára, ugyanis már korábban megkapta a Dunántúl 1490/2960 hányadát – a Balatonnal egyetemben, továbbá a Magyarországon honos ízeltlábúak kizárólagos tulajdonjogát.

Lax Gáspár Menyhért Boldizsár és körének kezdeményezését a Madárpárt és a Fiókaszövetség támogatta, de anyagilag beszállt néhány éppen soros amerikai alapítvány is.

Az összecsapó erők mérlege nagyjából kiegyensúlyozottnak mutatkozott, így a felek kompromisszumra kényszerültek. Előbb az a gondolat merült fel, hogy az egyik együttes hétfőn, szerdán és pénteken játszik, a másik pedig a fennmaradó napokon, de a vasárnapot mind a két fél magának követelte, így nem maradt más megoldás, mint a színpad kettéosztása.

A színpad bal sarkába egy táblát tűztek ki „Közép” felirattal, ezzel az egyszerű megoldással elérték, hogy a színpadnak többé ne legyen baloldala. Nyilatkozataiban mindkét igazgató azt hangsúlyozta, hogy az igazi közép nekik jutott.

A fennmaradó területet aztán egy eszmei vonallal kétfelé választották és a két színház birtokába vehette a ráeső részt. Mindkét társulatban elkezdődtek a próbák, az első premiereket technikai okokból azonos időpontra tűzték ki. A „Tulipánfa Élettér” általános meglepetésre a „Bánk bán” megzenésített változatát mutatta be, a kissé már elavult Erkel partitúrát Grósz Feró dallamaira cserélték fel. Az „Új Lux Orfeum” az „Egy pohár víz”-et, a nagy hírű Scribe vígjátékát játszotta – az anyagi nehézségek miatt átdolgozott formában, „Egy félpohár víz” címmel.

A nagyjából párhuzamos próbák során számtalan technikai nehézség adódott. Ottó, a királyné öccse nem törődve az elválasztóvonal tilalmával, udvarolni próbált a francia vígjátékban szereplő szobalánynak, Marlboro herceg pedig titkon beleivott Petúr bán poharába. Ezt a gondot a sebtében felhúzott tüskésdrótkerítés sem oldotta meg.

Egyedüli megoldásként a játéktér kibővítése kínálkozott: deszkákkal fedték be a földszinti széksorokat, majd a munka lendületében a páholyokat is eltakarták különféle reklámtáblákkal, melyeken az előadásokat szponzoráló cégeket hirdethették. Csak a bemutató napján derült ki az a sajnálatos körülmény, hogy az átépítés folytán a nézőknek nem maradt helyük. Ez egyik társulatot sem zavarta, később be is falazták az utcai bejáratot.

A bemutatókon a színészek maguknak játszottak, amennyire a kiszivárgó híreknek hinni lehet, feledhetetlen párhuzamos előadásokat produkáltak. Az édesbús konzervatív dallamok tökéletes harmóniát alkottak a modernebb nyugatias melódiákkal.

Mr. Jeges

Budapesti látogatásomon Göncz elnök úr a Parlament előtt fogadott, ahol kölcsönösen bemutattuk egymásnak kíséretünk tagjait. A magyarok sorának végén felbukkant egy alacsony, szemüveges férfi, öltözékéből ítélve azt hittem, hogy alamizsnát kíván kérni, már ki is készítettem a számára egy félpennyst, de ő váratlanul valamilyen „POFOSZ-1956” feliratú jelvényt akart átnyújtani és a fülemhez hajolva felhívott, hogy vessem latba befolyásomat a Magyar Munkáspárt betiltása érdekében. Nem kívántam közölni vele, hogy még az angol Munkáspártot sem áll módomban betiltani, tovább haladtam. Később, mikor kiderült, hogy az illető országgyűlési képviselő, eszembe jutott egy régebbi emlékem.

Ha nem tévedek, még 1952-ben történt, hogy fogadáson láttam vendégül a diplomáciai kar újonnan bemutatkozó tagjait. Előzetes tájékozódásunk szerint színvonaluk megdöbbentően alacsony volt, Fülöp meg is jegyezte:

– Ha az ő szellemi nívójukhoz alkalmazkodnánk, akkor a Metró valamelyik mélyállomásán kellene megtartanunk a fogadást.

Mindenesetre dupla kesztyűt húztam a kézfogásokhoz.

A dolgok meglepően jól indultak, a jelenlévők nagy többsége felismerte az angol himnuszt és felállt a helyéről. A bemutatkozás is a megszokott mederben zajlott, minden ötödik jelentkezőnek megjegyeztem, hogy már rég zuhogott a mostanihoz hasonlóan kellemes jégeső és őszintén remélem, hogy továbbra sem kell számítanunk nagyobb létszámú cigánygyerek potyogására az égből. Minden tizedik meghívottól pedig azt kérdeztem: hogy van? – elvéve tőlük az egyetlen értelmes kérdés lehetőségét. A válaszok is az etikett szellemében fogalmazódtak meg: „nagyszerűen”, „kiválóan”, „mint az Úristen Franciaországban” és így tovább hasonlóan.

Már azt hittem, hogy szerencsésen túlesek a ceremónián, mikor hatvanadikként Mr. Arnold Jeges következett a magyar követségről. Mint tízzel oszthatónak, neki is feltettem az obligát kérdést:

– Hogy van? – és már fordultam volna a hatvanegyedikhez, de Mr. Jeges megállt velem szemben és fürkésző pillantást vetett rám:

– Komolyan kíváncsi rá?

– Kétségkívül – mondtam zavartan.

– Mert én nem az az ember vagyok, aki ráerőltetem a magánügyeimet idegenekre, viszont, ha valakit őszintén érdekel az állapotom, természetesen hajlandó vagyok beszélni róla. Munkásember voltam és az is maradok, ami a szívemen, a számon.

Egy nagyalakú borítékból Mr. Jeges röntgenfelvételeket vett elő:

– Épp most jövök az orvosomtól, véleménye szerint az aranyér-operáció sajnos elkerülhetetlennek látszik. Ezen a képen jól megfigyelhető, hogy a sok rostot tartalmazó ételeket nehezen emésztem meg…

Testőreim látva az arcomra kiülő rémületet, udvariasan, de határozott mozdulatokkal arrébb tuszkolták a magyar diplomatát. Igyekeztem elfelejteni az esetet, de legnagyobb megdöbbenésemre személyi titkárom két nap múlva arról értesített, hogy Mr. Jeges keresett nála, szeretett volna meghívni valahová, mint megfogalmazta, egy pofa sörre. Titkárom megkísérelte elhárítani az ajánlatot; a sörfogyasztás nem állna összhangban a fogyókúrámmal, de Mr. Jeges ragaszkodott a szándékához. A Magyar Népköztársasághoz fűződő kapcsolatunk alapos sérelme nélkül nem mondhatta le a találkozót, fogadnom kellett. Mr. Jeges egy bugaci naplemente képével díszített golyóstollat hozott ajándékba.

– A múltkor, azt hiszem, udvariatlanul viselkedtem…

– Ó, soha ne exkuzálja magát!

– De igen: távozásnál elfelejtettem megkérdezni, hogy mennyivel tartozom. Maguk sem lopják a whiskyt meg az ürücombot.

Elővette a pénztárcáját, de elhárítottam, biztosítottam, engem ért szerencse, azzal, hogy vendégeim között üdvözölhettem, erre végre hajlandó volt elrakni az erszényt.

– Köszönöm szépen, renoválni fogom magának a szívességét, kedves nagysád.

– Ugyan már, mire való ez a túlzott tekintélytisztelet – mondtam érezhetően megrovó éllel. – Nem volna egyszerűbb, ha Bözsinek szólítana?!

– De, szívesen. Nagyon szeretem ezt a nevet, ismeri véletlenül azt a dalt, hogy „Bözsi ne sírjon, Bözsikém drága, feledjen el…”?

– Nem, de ha elküldené a kottáját, szívesen betaníttatnám a Királyi Szimfonikusokkal.

– Nem fogom elfelejteni, de addig is szeretnék egy szívességet tenni magának – Mr. Jeges óvatosan körülnézett. – Azt ugye tudja, hogy a kapitalizmus már nem sokáig tudja tartani magát, szovjet tudósok kimutatták, hogy történelmileg halálra van ítélve. Jöjjön Budapestre és én megígérem, hogy szerzek magának egy tisztességes állást.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

Mr. Jeges vizsgálódó pillantást vetett rám:

– De természetesen csak akkor, ha megfelelően tud angolul, mert az igényeinkből a maga kedvéért nem engedhetünk.

Csak most merül fel bennem, hogy ez a Mr. Jeges mennyire hasonlított mostani Kossuth téri háborgatómhoz. Lehet, hogy ugyanaz a személy? Isten óvja Magyarországot!

Üzenet

– Ahogy felemeltem a kagylót, azon az estén is hallottam azt a halk kattanást, mely jelzi, hogy a lehallgatókészülék működésbe lépett – mondta B., a decens filozófiadocens. – Hirtelen gondoltam egyet és mikor bejött a búgó hang, csak egyet tárcsáztam, épp hogy a vonal kitisztuljon és hangomban sok szeretettel beszélni kezdtem:

– Kedves lehallgató úr – a rangját sajnos nem ismerem, annyi viszont bizonyos, hogy kettőnk kapcsolata már sok éves múltra tekinthet vissza. Működését tehát még az átkos pártállami időkben kezdte, de mivel a rendőrök nem nőnek csak úgy a fűben, mint a dinnye vagy a tök, plurális és demokratikus rendszerünk az erőszakszervek apparátusával Önt is kénytelen volt átvenni. Őszintén remélem, hogy könnyű volt az átállás, feltehetőleg úgy érzi, mintha lényegében semmi sem változott volna.

Ezúton szeretném biztosítani Önt, hogy tisztelem és nagyra becsülöm a lehallgatók fáradhatatlan és áldozatos munkáját, elítélek minden ezzel kapcsolatos léha gúnyolódást. Olyan legendák szállonganak, hogy valaki egy szállodai szobában beleszólt egy vízcsapba: kérek öt üveg sört és tíz perc múlva már hozták is az italt. Aki ismeri a magyar szállodák pincéreinek munkatempóját, az egy pillanatig sem adhat hitelt hasonló dajkameséknek. Az is nyilvánvaló rágalom, hogy egy alkalommal tévedésből fordítva kötötték be a készüléket és a célszemély a kagylót felemelve a lehallgatók kártyapartiját fűszerező bemondásokat élvezhette.

Vérforralónak tartom jelentéktelen hivatalnokoknak (szószaporítás: a „hivatalnok” fogalma eleve magába foglalja a jelentéktelenséget. A szerkesztő megjegyzése) azt a nagyképű szokását, hogy irodájukban folyamatosan bekapcsolva hagyják a rádiót az állítólagos lehallgatások meggátlására. Szent meggyőződésem, hogy a lehallgatás elrendelése komoly megtiszteltetés és csak keveseknek jut ki. Az természetes, hogy ez a demokratikus és valóban plurális rendszer nem kívánja ellenfeleit anyagiakkal, esetleg állásokkal, netán gyárak vagy üdülőtáborok tulajdonjogával jutalmazni, mert akkor joggal merülhetne fel a kérdés, hogy mi különbség van a rendszer hívei és ellenfelei között?! Viszont, mint lovagias küzdőfél, megadja riválisainak a tőle telhető legmagasabb elismerést: lehallgatja a telefonjukat – ez a besorolás, ha negatív módon is, de a Széchenyi-díj elnyerésének megfelelő rangot jelent. Biztos tudomásom van róla, hogy a döntésre egyedül jogosult doktor Balfay Paragráf jogügyi miniszter a beterjesztett listáról számtalan nevet kihúz, mint arra érdemteleneket.

Én a magam részéről hálát adok a sorsnak a kormányzat ilyen formában megnyilvánuló, naponta tapasztalható megtiszteltetéséért, előnyei mindenki számára nyilvánvalók. Egyfajta „forró drót” alakul ki: ha bármilyen hivatalos lépésről ki akarom fejteni a véleményemet, nem kell hosszadalmas levélíráshoz folyamodnom, elegendő bármilyen közömbös telefonbeszélgetésbe beleszőnöm mondandómat és az illetékesek gyorsan és nagy biztonsággal értesülnek róla.

Nem lehet nem szólnom a dolog kedvező lélektani hatásáról. Köztudott tény a magány lélekromboló szerepe, akit lehallgatnak, az soha nincs egyedül, egy igazi társ figyeli valahol, egyetlen szót se hagy elveszni a gondolataiból. Ezt főleg azok tudják megbecsülni, akik már hosszabb ideje élnek házasságban, és otthon már senki sem kíváncsi a szövegükre. Erről jut eszembe egy anekdota: tudja, hogy taníthatunk meg egy libát ugatni? El kell venni feleségül. Ha nem túl jó a vicc, bocsánatot kérek, egy rendőrtől hallottam magam is.

Tudományos becsvágyamat külön megnyugtatja, hogy szavaim az Önök közvetítésével a maguk teljességében jutnak el majd az utókorhoz. Néha olyan nagyravágyó őrültségekkel kecsegtetem magam, hogy a Főminiszter úr egyszer majd visszatér eredeti foglalkozásához és e szalagokon tárolt szöveget ő fogja sajtó alá rendezni, továbbá a szükséges kommentárokkal ellátni.

Annyira eltölt a megtiszteltetés tudata, hogy kötelezve érzem magam az Önök munkájának támogatására. Minden állampolgár levehet valamennyi terhet a rendőrség válláról, például azzal, hogy jól összeveri saját magát, de az adott esetben nyilvánvalóan többről van szó. Jól ismerem azt a hibámat, hogy kissé raccsolok és a szóvégi mássalhangzókat is el szoktam nyelni, nehezen érthetővé téve egyes szavakat. Ígérem, megteszek mindent kiejtésem pallérozására, továbbá kerülni fogom idegen és az Önök számára nehezen felfogható kifejezések használatát, mint például paralellepipedon, empiriokriticizmus, demokrácia, lelkiismereti és szólásszabadság, s a többi.

Teljes jóindulatom igazolására néhány apróbb trükkömet is szeretném bevallani. Egy hartai illetőségű valutakereskedővel folytatott beszélgetéseimben a „kolbász” német márkát jelent, a „szalámi” amerikai dollárt, az „egérszar” pedig magyar forintot.

Ha egy bizonyos nőismerősömet felhívom, Ludmillának szoktam szólítani, pontosabban azzal kezdem:

– Ludmillával beszélek?

Ez a továbbiakban ne vezesse félre Önöket, a hölgyet valójában Mancikának hívják, csak erre a kérdésre könnyebben tudja a „nem, téves”-választ adni, ha a férje történetesen otthon tartózkodik.

Remélem, hasznát veszik felvilágosításaimnak, viszont én magam is szeretnék egy kívánságot előterjeszteni. Azt kérem, hogy a telefonszámlám egy bizonyos hányadát Önök fizessék, ez méltányosnak látszik, ha meggondoljuk, hogy közösen használjuk a nevemen lévő vonalat. A jelen beszélgetéshez százforintos hozzájárulást szeretnék kapni. Plusz áfát.

A menetoszlop

1993 tavaszán már egymást követték azok a tüntetések, melyeket a Magyar Irredenta Liga szervezett a trianoni döntések felülvizsgálatát követelve. Az akcióhoz csatlakozott a „Magyar Szellemi Véderő Társaság”, a „Magyar Úriasszonyok Nem, Nem, Soha! – Köre”, a „Magyar Magyarok Közössége” és néhány más társadalmi egyesület is, mely rokonszenvezett a Liga célkitűzéseivel.

Az egyre komolyabb méreteket öltő demonstrációkat a nemzetközi politikai fórumok is kénytelenek voltak figyelembe venni. Mind a „Kilencek” konferenciáján, melyen a nyugati államfők vettek részt, mind a „Nullák” kongresszusán – erre a volt kommunista országok miniszterelnökeit hívták össze, teljes elvi egyetértés alakult ki: igazságot kell szolgáltatni Magyarországnak, elrabolt területeinek legalább egy részét vissza kell kapnia.

Sokáig úgy látszott, hogy ez az elhatározás megreked a puszta szándék szintjén. A Magyarországgal szomszédos államok egyike sem volt hajlandó akár egy talpalatnyi földet is átengedni, sőt ők jelentettek be további területi igényeket. Szlovákia például Tótkomlóst és Tótszerdahelyet kérte, melyek nevükkel is jól érzékelhetően jelzik eredeti hovátartozásukat.

A már-már robbanással fenyegető helyzetet végül is a Nemzetközi Valutaalap közbelépése oldotta meg. Az Alap kintlevőségei fejében elkobozta Volapökiától a határmenti Papsajt – volapök néven Popszir – falut és egy lízingszerződés keretében visszaadta Magyarországnak. A nemzetközi szervezet rendkívül méltányos feltételeket szabott: másfél órás türelmi időt engedélyezett és huszonöt évi törlesztés után nem számított fel maradványértéket. A részletek elmaradása esetén viszont jogában állt a nevére íratni a Balatont. Ezt a szerződést később az úgynevezett Harmadik Bécsi Döntés szentesítette.

Az ünnepélyes bevonulást augusztus 31-re, Hitvalló Izabella napjára tűzték ki. A jelzett időben reggel nyolc órakor sorakoztak fel az akcióban részt vevő csapatok a határ magyar oldalán, Kiskorpádon.

Természetesen fel kellett készülni kóbor volapök-bandák esetleges terrortámadásaira. A hadvezetésnek komoly gondot okozott az országgyarapító menet felállítása és biztosítása, mert a hadra fogható erők létszámát megtizedelték a személyi állomány körében bekövetkezett sorozatos zendülések és öngyilkosságok.

A fő csapásmérő erőt a Magyar Honvédség egyetlen viszonylag érintetlenül maradt alakulata, a „Kecskeméti III-as Hegyi Horgász Zászlóalj” alkotta. Impozáns látványt nyújtottak nehéz racsnijukkal, automata kutyogtatóikkal és félelmetes harci gilisztáikkal. Közvetlen alárendeltségükbe utalták a hadsereg legjobban feltöltött részlegét, a Honvédelmi Minisztérium volt és jelenlegi szóvivőinek hadtestét, melyet erre az alkalomra a „Katona” vezetéknevű kormánypárti képviselők rohamszázadával erősítettek meg. Már a felvonulásuk is osztatlan elismerést keltett: menet közben tetszetős szóvirágokat hintettek, mint például: „Papsajt minden, minden Papsajt!”, majd hirtelen eltűntek a saját kijelentéseik által gerjesztett ködben.

Őket követte a még szabadlábon levő anyagellátó főtisztek „Buga Jakab” dandárja. Bizonyos megdöbbenést váltott ki, hogy a Szűzanya képével díszített zászlójukon Mária öléből eltűnt az eredetileg ott dajkált kis Jézus, továbbá három bárány és egy kecske is hiányzott a betlehemi jászol mellől. Ők hamarosan kénytelenek voltak ideiglenesen kisorolni a menetből, mert egy hadvezetési stratégiai félreértés folytán saját járműveikből is kilopták az üzemanyagot és eladták a környékbeli benzinkutasoknak.

A reguláris erőket támogató civil önkéntes alakulatok egészítették ki – élükön a Magyar Hadiút kijelölője, Hajdú Dezső, a népszerű „Duhaj” haladt három fehér lovon ülve. Kezében a legutóbbi papsajti bevonulásból visszamaradt Horthy Miklós-képet tartott.

A Konzervatív Nemzeti Ifjak könnyű fegyverzetű – baseball-ütővel, lánccal, borotvával és törött sörösüvegekkel felszerelt – osztagát az 1956-os veteránok csapata követte. Ők merőben szokatlan menetalakzatot vettek fel: egymásnak hátat fordítva vonultak és a díszlépést is úgy alakították át, hogy oldalt kitett lábukkal lehetőleg elgáncsolják a társaikat. Utóvédül Dienes János országgyűlési képviselő lovagolt, kedvenc vesszőparipáján, mely a „Munkáspárt betiltása” névre hallgatott.

Tőlük kissé leszakadva, de egységes zárt tömböt alkotva a különféle politikai és gazdasági feladatokkal megbízott állami kiküldöttek sorakoztak fel. Az Állami Vagyonügynökség képviselője irattáskájában már kész terveket őrzött Papsajt egyetlen mezőgazdasági üzemének, a vasvilla meghajtású szilvaaszalónak bezárására és későbbi privatizálására. Egy jogügyi főosztályvezető miniszterének, Balfay Paragráfnak személyes határozatát vitte magával, a miniszter saját hatáskörében kinevezte Papsajt új bíróját, kisbíróját, teherbíróját, harangozóját, nótafáját, vezető sírásóját, továbbá a csordajárás kútgémjeit. Egy rendőrszázados – a Belügyminisztérium megbízottja – nyílt parancsot kapott a falu összes sarlójának és kalapácsának, valamint csillagkulcsának elkobzására.

A menet végén a parlamenti ellenzéki erők sorakoztak fel, melyek nem akarták megkockáztatni, hogy kimaradjanak ebből a felvonulásból. Magatartásuk semmiben sem jelezte különállásukat, az avatatlan szemlélő nem tudta megkülönböztetni őket a többi résztvevőtől.

Hirtelen trombitaszó harsant fel, Hajdú Dezső, a népszerű „Duhaj” felmutatta a Horthy-képet és a menet elindult Papsajt felé.

Dehát…

– Nem, én soha nem voltam házasember! – mondta Hajdú Dezső, a Gerincpárt kizárólagos alelnöke ifjú menyasszonyának, Magyar Veritásnak – ez épp olyan képtelenség, mint ha valaki azt állítaná, hogy valaha esperesként működtem, vagy az operában ügynökösködtem volna. De hogy végképp meggyőzzelek, kedvesem, fel tudok hozni még egy bizonyítékot. Írói munkásságom részeként már hosszú évek óta gúnyolódtam a házasembereken, kipellengéreztem, hogy az érzelmileg kiürült kapcsolat húskampójára akasztva milyen torzulások következnek be a jellemükben, hogy taknyolódik el a gerincük. Olyan következetességgel jártam el, hogy még azokat is kicsúfoltam, akik nem merik vállalni a helyzetüket és a jegygyűrűjüket a mellényzsebükbe dugják.

– De hát akkor Antónia néni miért állítja azt, hogy egy borítékot tart a birtokában, melyben az egyik udvarlóm házasságlevelét őrzi. Azzal fenyegetődzik, hogy az esküvőnk napján fogja felbontani.

– Ez nem jelent semmit. Udvarol neked a Piacy Zacskós Gyurika és a Nagytétényi Zsolt is.

– De hát velük Antónia néni nem törődik! Azt szokta mondani, hogy ők annyit számítanak, mint az 1936-os naptáron a légyszar. Csak rád gondolhatott.

Hajdú Dezső végigsimított a homlokán:

– Lehet. Ifjú koromban olyan sokfelé jártam szeretett hazám és nemzetem érdekeit védelmezve: ügetőn, galoppon, kártyaklubban, elképzelhető, hogy véletlenül betévedtem egy házasságkötő terembe is. Igen, most már rémlik valami. Egyszer, már a forradalom leverése után tízezer titkos általam aláírt nemzetőrigazolványt szállítottam – a feltűnés elkerülése végett géppisztolyokba csomagolva. Sikerült is megtévesztenem a pufajkásokat – köztük Homorú Gyulát is. Már épp az egyik barátom lakásának közelében jártam – a nevét ne kérdezd, ha kínhalállal fenyegetnének, akkor sem tudnák kiszedni belőlem, persze mondhatnék hamis nevet, de ismerhetsz annyira, hogy én képtelen vagyok minden torzításra – szóval akkor egy főiskolai igazgatónak és egy tanulmányi osztályvezetőnek álcázott kommunista ügynök a Körút kellős közepén belökött egy gémeskútba.

– De hát ez szörnyű! És senki sem segített?

– Az esetnek tanúja volt az osztályfőnököm, Zsir Gyula is, de őt hiába kérdeznéd, nem tanúskodna. Nem csak azért, mert már rég meghalt, a moszkoviták az ilyen apróságokon könnyen túlteszik magukat, sokkal inkább azért, mert tudta, hogy én őt mint internacionalista-kozmopolitát mélyen megvetettem. Szóval belöktek egy gémeskútba a Körúton, aztán a kutat a föld alatt kilométerekkel arrébb tolták. A saját hajamba kapaszkodva végül kihúztam magam, de akkor már nem az eredeti helyszínre jutottam ki, hanem egy házasságkötő terembe. Ez az igazság, semmi más nem történt, legalábbis én nem emlékszem másra.

– De hát ez nem olyan egyszerű – mondta az ifjú ara –, az ember többnyire észreveszi azt, ha megnősült.

– Miért? Olyan egyformák ezek az ünnepek! Például a keresztelőmre sem emlékszem, pedig nekem volt keresztelőm, nem úgy, mint egyes liberálisoknak.

– De hát az esküvőnek elég világos jelei vannak: szól a nászinduló, ajándékokat adnak – például selyeminget, após-anyós vesz körül, aztán az ember sokáig rosszkedvű lesz. Ez okvetlenül fel kellett, hogy tűnjön neked is, Dezső! – kezét a férfi karjára tette. – Mondd meg, mi volt a magyar igazság, így nem kezdhetjük el a közös életünket.

– Nos, ahogy erőltetem a memóriámat, nem látszik kizártnak, hogy valóban kötöttem házasságot valakivel, de ezzel nem hoztam szégyent a nevemre.

– Miért? Nem írtad alá?

– De, csak nem a saját nevemen, hanem mint Knyáz Pátyomkin. Ez azért jutott az eszembe, mert az Auróra utcai házasságkötő teremben történt az aláírás és azzal fenyegettek, hogy ha megtagadom, lövetnek rám, mint a Téli Palotára.

– És a feleséged?

– Az úgynevezett feleségemet nem ismertem, ez csak egy kikényszerített formális kapcsolat volt, úgy is mondhatnám: hogy kvázi. Semmiféle közös lebensraumom nem volt vele, csak annyit tudtam róla, hogy a Három utca háromban lakik.

– De hát Antónia néni szerint kilenc gyereked született az illetőtől és állítólag megpályáztad a „Kiváló Férj” címet is és a vele járó pénzjutalmat is.

– Ez egy ócska bolsi trükk, de én nem vitatkozom tovább. Itt állok és semmi mást nem tehetek! – mint mondtam egy korai drámámban. Keresztyéni alázattal várom a döntésedet.

– És ha megbocsátok neked, mihez kezdesz?

– Kiirtom az összes anyakönyvvezetőt, mert mindennek ők az okai.

Vitézi Rend

Honfitársak! Barátaink!

Majd öt évtizedes pártállami elnyomatás és üldöztetés után – hála nemzeti szellemű koalíciós kormányunk bölcs belátásának – újra lehetővé vált a történelmi címek használata. A bárói, grófi, őrgrófi, hercegi méltóságok mellett helyreállt a mi sajátosan magyar „vitéz”-i címünk becsülete is. Élni kívánunk ezzel a Történelem felkínálta eséllyel és fel akarjuk támasztani a több mint két évtizeden át hűségesen szolgáló, a háborúban is sok dicsőséget szerző Vitézi Rendet.

(Hagyományaink közül mindenképpen meg kell említeni Kovacsics Jenő tizedes ügyét, aki 1943-ban a Keleti Fronton puskájával lelőtt egy szovjet repülőgépet és ezért vitézzé avatták. Később ugyanezt a repülőgépet többen is lelőtték, köztük Tarhay Kálmán vezérezredes, a jelenlegi Parlament tagja. Hivatkozni kell arra is, hogy a csendőrség állományának jelentős része a Rendhez tartozott és társegyesületi kapcsolatot kívánunk létesíteni a Magyar Csendőrök Humanista Világtestvériségével.)

Mi, a Konzervatív Vitézi Rend szervező bizottsága, mint az egyedül legitim jogutód, jelen nyilatkozatunkkal elhatároljuk magunkat az olyan eszmeileg megalapozatlan és bomlasztó szándékú kezdeményezésektől, mint amilyen a sajtóban jelentkező Történelmi Vitézi Rend, Nemzeti Vitézi Rend, Katholikus Vitézi Rend, Schwarz Sándor Izraelita Vitézi Rend, vagy éppen a Vegetariánus Vitézi Rend.

A következőkben tervezett új alapszabályunk néhány fontos tételére szeretnénk felhívni a közvélemény nagyrabecsült figyelmét.

A) Elnevezés: Mivel anyagi eszközeink jelenleg erősen korlátozottak, külső bajtársi segítségre szorulunk (megemlítendő, hogy eszmei ellenfeleinket a külföldi és belföldi tőke teli marokkal pénzeli). Nevünkbe, mintegy ellenszolgáltatásul bele kell foglalnunk a minket támogató egyesületek és vállalatok cégszerű megjelölését. Szervezetünk jelenleg a „Pénzbank-Lapostelki Alapítvány-Nemzeti Vaspor és Kályhafény Betéti Társaság–Schickelgruber Adolf Emlékbizottság–LFS GmbH (München)–Konzervatív Vitézi Rend” nevet viseli.

(Mód van további támogatók címbeni feltüntetésére, azzal a megkötéssel, hogy ez a bővített név csak rendkívül indokolt esetben foglalhatja el a hivatalos levélpapírunk felületének hetvenöt százalékát.)

B) Tagsági jogosultság: Szervezetünk tagja lehet a régi Vitézi Szék minden tagja és azok leszármazottai, továbbá minden magyar fajú egyén, aki programunkkal egyetért.

Az egykori pártállam tisztségviselői közül felvehetők a volt munkásőrök és rendőrök – ezredesi rendfokozattól fölfelé, a volt KISZ-titkárok közül pedig a gyártulajdonosok és a bankigazgatók. Nem fogadjuk el ateisták, homoszexuálisok, szabadkőművesek és szabadlakatosok jelentkezését, viszont nem számít erkölcsileg kizáró oknak, ha valaki úgy nyert olimpiai bajnokságot, hogy az engedélyezett öt lövés helyett hatot adott le a céltáblára.

C) Tiszteletbeli tagság: Ez a kitüntető megjelölés illeti meg a Vitézi Szék történelmi érdemeket szerzett elhalálozott személyiségeit, mint például országgyarapító kormányzónkat, vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagyot, vitéz Francia Kiss Mihályt, akit évkönyveink „Isten vele Mihály!” néven említenek és a legendás baráti párt: vitéz Baky Lászlót és vitéz Endre Lászlót, akik sokat tettek az antiszemitizmus alapjainak megszüntetéséért a magyar vidéki zsidóság deportálásával.

(Okvetlenül hivatkozni kell L. főrabbira: bő gatya és fütyülős barack.)

D) Avatás: Az avatást felkérésünkre Szlovák Balázs, a kormány vitézségügyi minisztere végzi az Országház ablakában egyensúlyozva. Az esetleges sérülések elkerülésére kard helyett egy nagyobb méretű tollseprűt használ majd a vitézzé ütéshez. Ezután következik a vitézi keresztség felvétele szenteltvízhintéssel, nagyobb számú avatandó esetén ez a szertartás slaggal is eszközölhető, vagy porhintéssel helyettesíthető.

A felavatáson átesett személyek jogosultak a „levitézlett” megkülönböztető jelző használatára.

E) Előjogok: A Konzervatív Vitézi Rend tagjait eddigi vagy ezután szerzendő érdemeire való tekintettel kárpótlás, kiemelt fizetés, illetve nyugdíj illeti meg, továbbá „vitézi telek” adományozandó számukra. Az utóbbihoz szükséges területet a „Vitéz László Bábművészeti Alapítvány” kezelésébe átutalt állami tartalékföldekből kell biztosítani. Erre a célra rendelkezésre kell bocsátani a Baranya megyei Vitézipuszta határát, továbbá a Vitézi Szék történetébe aranybetűkkel beírt Orgovány, Nagyirtás és Akasztó meghatározott területeit.

F) Program: (Vigyázni kell, nehogy egy kommunista nyomdász „program” helyett „progrom”-ot szedjen! Tulajdonképpen szerencsésebb volna, ha nem szövegeznénk meg semmiféle programot. A tapasztalatok azt igazolják, hogy minden már megalakult szervezetet előbb-utóbb megkeres valamilyen eddig szabadon lebegő program, néha több is egymás után. Egyben elkerülhetnénk azt a kellemetlenséget, hogy később esetleg szembesítsenek minket saját programunk ellentmondásával. A hasonló őszinte beszédnek azonban még nem jött el az ideje.)

Eredeti célkitűzéseink java részét valóra váltotta a Történelem; megtört a judea-plutokrata-bolsevista kisebbség uralma, megtiltották a sarló-kalapács és az ötágú vörös csillag nyilvános használatát is. Eltűntek a közérzületet sértő budapesti utcanevek, hogy csak egyet említsünk, a senki által nem ismert pártkreatúra Hamuhák Bélát nemzeti történelmünk nagy alakja, Borseprő Gábor váltotta fel az utcatáblákon. (Majd utána kell nézni, hogy ki is volt ez a Borseprő Gábor!)

Ám a megváltozott időkben is megtaláljuk a magunk teendőit, most, amikor újra munkásőrök menetelnek Szentendrén és Alsódabason. (Jellemző csorbítatlanul megőrzött kiváltságaikra, hogy fennszóval hirdetik: „munkásőrnek egy baja – így van-e? – miért nincs három élete?!” Más bajuk nincs!)

Mi szeretnénk a szél lenni a nemzeti felemelkedés vitorlájában (vagy a szélnek legalább a széle, ezt még le kell okéztatni Pistával!), helyzetbe szeretnénk hozni a nemzeti középosztályt, le kívánunk vizsgáztatni minden rendű és rangú kép- és tisztségviselőt magyar nemzetbecsületből.

Megalakítandó ifjúsági tagozatunk, az Ifjú Konzervatív Vitézi Rend kormánypárti képviselőnőnk, Gest anyó vezetésével tettlegesen is felvehetné a harcot az ellenséges nemzetidegen elemekkel, de nemes hagyományaink szellemében ötnél többen nem támadhatnának egy-egy szakállas vagy kihívóan sötét bőrű, esetleg provokatív módon hegedűt vagy brácsát hordozó személyre.

G) Egyéb: (Meg kell nézni, hogy a Parlament nem helyezte-e valamikor törvényen kívül a Vitézi Rendet, ha ez megtörtént volna, döntését sürgősen hatálytalanítani kell.)

A notesz

Kedves Fiam!

Most végakaratom kihirdetésénél tapasztalni fogod, hogy az egész családból te álltál a legközelebb a szívemhez. Anyád és testvéreid szemét jelentéktelen balatoni villákkal, csip-csup Mercedesekkel, említésre sem érdemes gyémánt kösöntyűkkel szúrom majd ki, az egyetlen kivételesen értékes vagyontárgyamat, ezt a noteszt te öröklöd.

Ne tévesszen meg ennek a kis alakú ábécéregiszteres, kopott fedelű zsebkönyvnek az igénytelen külseje! Valójában egy hosszú, küzdelmes, ugyanakkor nem sikertelen élet tapasztalatait és eredményeit őrzi. Ebben gyűjtöttem össze minden címet, telefonszámot, honoráriumok összegét és egyéb meghatározó adatokat, melyek lehetővé teszik, hogy valóban kényelmes és igényes életet vihess napjaink Magyarországán. Vigyázz rá, mert nincs benne egyetlen olyan szám sem, mely a közhasználatú telefonkönyvekben megtalálható volna, vagy egy átlagember bármilyen más formában is megszerezhetne. Ha megszorulsz anyagilag, áruba bocsáthatod őket, tapasztalni fogod, hogy egy-egy szám forgalmi értéke tízezrekben mérhető.

Nagyapád szokta mondani: előbb az iroda, aztán az Ilona! – kezdjük tehát az üzleti ügyekkel. A fő részben megtalálod a miniszterek, pártvezérek nevét és telefonszámát, és – ahol biztosabban és minden feltűnés nélkül felveheted velük a kapcsolatot – gyermekeik ügyvédi irodájának, nemzeti borházának, titkos fegyverkereskedésének felsorolását.

A nevek mellett az m (money), p (pecunia), s (stex) egyaránt pénzt jelent, az összegek forintban értendők, de a napi árfolyamon átszámítva dollárban fizetendők. A v. t. a „választási támogatás” rövidítése, a feltüntetett százalékos kulcs pedig azt jelzi, hogy ha meg akarsz venni egy üzemet vagy egy volt úttörőtábort, az érték hány százalékát kell befizetned a pártkasszába. Elméletileg szerepel az m. v., vagyis „megvesztegethetetlen” megjelölés is, de eddig még egyetlen vezető személyiség neve mellett sem kellett feltüntetni.

Létünk második legfontosabb meghatározója az egészség, nem hanyagolhatjuk el tehát kapcsolatainkat az orvosokkal. Azt tudnod kell, hogy a kórházakban és klinikákon rengeteg önjelölt sarlatán dolgozik, jó ha egy-egy szakterületen egy-egy valóban megbízható profi akad. Ezek ismeretei és képességei is erősen behatároltak, így például a fülészeknél külön feltüntettem azt az orvost, akihez a jobb füleddel és azt a másikat, akihez a bal füled panaszaival fordulhatsz megfelelő segítség reményében. Univerzális, vagyis kétfüles orvosokról nincs tudomásom.

A noteszben külön oszlopot foglalnak el azok az orvosok, akikhez gyógykezelésre szoruló vetélytársaidat kell küldened. Felhívom figyelmedet, hogy ezeket az orvosokat ne próbáld valamilyen meghatározott irányba befolyásolni, mert így, egy véletlen folytán, esetleg meggyógyíthatják riválisodat, hagyni kell, hogy a doktorok saját megszokott módszereiket alkalmazzák, ez esetben biztosítva lesz, hogy egy-egy vetélytárssal kevesebbre kell számolnod.

Talán a legfontosabbak közé tartoznak a rendőrséggel kapcsolatos bejegyzéseim. A nevek emelkedő fontossági sorrendben következnek egymásután. Az elején az egyszerűbben elintézhető ügyek illetékesei szerepelnek, mint például gyorshajtás esetén kihez fordulj, hogy ne vegyék el a jogosítványodat. Azt már csak magasabb rangú parancsnok tudja elintézni, hogy ilyenkor ne téged fenyítsenek meg, hanem az ellened intézkedni merészkedő rendőrt. Még bonyolultabb ügynek számít, ha politikusokat akarsz lebuktatni közjegyző jelenlétében, be kívánsz szállni bankrablásokba vagy illegális kábítószerkereskedelembe, esetleg meg akarod öletni téged rútul becsapó üzlettársadat és az nem hajlandó az általad ajánlott orvoshoz fordulni. Az ilyen feladatok roppant kényesek, kevesen tudják összeegyeztetni lelkiismeretükkel és hivatali esküjükkel, ezt a mintegy ezerötszáz nevet a rovat végén találod.

Visszatérve nagyapád bölcs megjegyzésére: az iroda után következhet Ilona is. Úgy vélem, a nőket illetőleg is hasznát veheted a notesz útbaigazításainak. Részletesen feltüntettem minden az éjszakában menőnek számító, partnerének tekintélyt szerző énekesnő, táncosnő, vagy egyszerűbb konzumáló hölgy címét, telefonszámát, kedvenc italmárkáját, valamint hogy a rendőrség melyik részlegének vagy milyen nemzetbiztonsági szervezetének dolgozik – ily módon pontosan tudhatod, hogy az ágyban milyen adatokat ne közölj vele.

Ha hajlandó vagy engedni az igényeidből, lapozz egyet: itt szerényebb küllemű, de nem kevésbé szolgálatkész hölgyek címeit találhatod meg. A nevük mellett feltüntettem, melyikük lakik közel valamelyik metróállomáshoz, ilyen módon megszabadítva téged a parkolási gondoktól. Melyikük vállal fehérnemű gyorsmosást két ölelkezés között, hogy a következő tárgyalásodon frissen jelenhess meg, továbbá lábkörömvágást – szeretkezés közben.

Használd hát egészséggel és szerencsével ezt a noteszt. Csak egy kérésem van: az „Sz” betűből azt az oldalt, melyen Szent Péter titkárnőjének neve és telefonszáma szerepel, tedd mellém a koporsóba. Szükségem lehet rá, hátha nem akarnak majd beengedni a mennyországba.

Apád

Legyőzzük a szárazságot!

– Azon a vidéken, ahol a nyaraimat töltöm, soha nem kellett imádkozni esőért, mindig megjött magától – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Az utóbbi években viszont elmaradt az égi áldás, a talaj repedéseibe most is beleférne élére fordított kezem, a luc magasan futó gyökérzete sem talál nedvességet. Szemben a dombtetőn már sárgulnak a királyi fenyők, jövőre kimennek. „Adj esőt és adj harmatot!” – mormogom magamban, tekintetemmel legalább egy zöld foltot keresve a felperzselt tájon.

Gondolataimban felmerül egy régi kép, valamilyen magyar-szovjet baráti folyóirat hozta le a címoldalán. Sztálin hű tanítványai körében épp felemelkedik egy asztalra kiterített térkép fölül – a kezében talán ceruza – bajszára magabiztos mosoly ül ki, mert mint a kép alatti cím is mutatja, úgy döntött, hogy „legyőzzük a szárazságot!”.

Sztálinnak köztudomásúlag akadt néhány hibája, de ha egyszer kimondott valamit, az bizony ki volt mondva. Szavára most is megmozdultak földek és vizek, a Volgát elindították a Don felé, az Amu-Darját pedig fel egy hegy tetejére. Sok víz lefolyt, amíg az avató elvtársak átvághatták az aranybetűs vörös szalagokat, ezer és ezer kényszermunkást tettek le hamar megroskadó sírdombok alá és az aszály is tovább pusztított a végtelen sztyeppéken. De hát jól tudjuk, hogy semmi sem tökéletes, és aki kukacoskodni akar, az mindig talál kivetnivalót.

Aztán modernebb idők jöttek – ez biztos, a rádió is bemondta –, de a szándék, hogy legyőzzük a szárazságot, változatlanul megmaradt. Nálunk is csatornákat hasítottak a kunsági homokba, a Hortobágy fölötti szikes földekbe, majd Bős és Nagymaros közé egy gigantikus uszodát terveztek, melyet csak be kell fedni és megoldja a diadalmas magyar úszóiskola pályagondjait. A földekre kilocsoltak annyi vizet, hogy az árából kétszer is meg lehetett volna venni a termést, de a gondok csak nem akartak megoldódni. Tíz évből nyolcban kombájnok helyett az aszály aratott, az arasznyi száron bókoló kalászokon szinte kész kenyérré sült meg a búza.

A vörös majd rózsaszínű kormány kapkodott, a lassan kiváló és föltörekvő ellenzék viszont egy elégedett félmosollyal nyugtázta a történteket: „minél rosszabb, annál jobb, nemsokára úgyis mi jövünk majd és mi legyőzzük a szárazságot!” Mondták ezt a mezőgazdasági szakértők: zugügyvédek, hátsó lépcsőházbeli múzeumigazgatók, befuccsolt lóversenyjátékosok, aranykalászos orgazdák.

Mi, akik csak ide-oda kapkodtuk a fejünket – aszerint, hogy milyen irányból pofoztak bennünket –, először el is hittük, hogy ez az Új Rend tud esőt csinálni. Olyan meggyőződéssel mondogatták, hogy ez a modern Európában nem lehet gond, a legjobb vízfakasztó szakembereket alkalmazzák majd, ha kell, Szent Lászlót, ha kell, Mózest, nem is beszélve Wasserkopf professzorról, a külföldön élő magyar származású hidrológusról, aki alig várja, hogy tehessen valamit az óhazáért. Mit számít nekik néhány rongyos felhőt varázsolni?!

Aztán egyszer csak kiderült, hogy nekik sem esik az eső! Abbahagyták a Nagy Uszoda építését, a Duna is szlovák beltengerré vált. A magyar gázlóknál újra kiállnak a mederből az Éhségsziklák, csak a dörzsölt, sárban evező mocsári hajósok ismerik ki magukat a vízfolyás csapdáiban. A víz egyre kevesebb, ma már csak dúsgazdag emberek engedhetik meg maguknak, hogy vizet prédikáljanak. A bor olcsóbb.

A répa idén is besült, a kukoricát már beszántották, az alacsony búzát térdelve eszi meg a gyalogbolha. Csak a szárazságtűrő perjék virágzanak: a talpas muhar, a csomós ebír, farkasalma, katángkóró, Magyar Ösvény, kutyakapor, Mikó Izabella Kör. Az Új Rendnek nem maradt más büszkesége, mint hogy nálunk legalább vér nem esik, nem úgy mint a szomszédos országokban.

És már gyülekezik az egykori ellenzék ellenzéke is, most ők örülnek annak, hogy a kormánynak nem esik az eső. Jelszavaikkal már találkoztunk: „minél rosszabb, annál jobb, majd mi legyőzzük a szárazságot”.

Én a nevetségessé vált dialektika öreg elkötelezettje, csak az ellentétek egységében tudok gondolkodni. Úgy képzelem, ezt a hosszú szárazságot sok eső követi majd, negyvennapos pusztító, bosszúálló zivatar. Ezért szabadidőmben csak úgy hobbiból egy bárkát barkácsolgatok, nem nagyot, csak épp akkorát, hogy beférjünk feleségemmel és gyerekeimmel, és az állatok minden neméből bevihessek egy párat: egy hímet és nőstényt. Sietni kell, amíg erőt nem vesznek a vizek a Földön.

Cirkusz

Hódolat Karinthy Frigyesnek

Akkoriban kint éltem a város peremén, ott ahol a kiégett és szeméttel teleszórt rétek a leállított gyárak faláig futnak. Egy kocsmában hegedültem, inkább csak úgy barátságból, vendégként is megpihentem hangos részegek vagy titkos szerelmesek asztalánál, eljátszottam nekik naiv, de mégis megható dalaikat.

És egy nap „régen, régen, régen egy új dalt hallottam zengeni és zokogni a szívemben”. Csodálatos volt ez a melódia; magában hordozta az első szerelmi vallomás gyötrelmes édességét, ritmusában felkeltette az indulók feszültségét és mégis emlékeztetett egy gyermekét ringató anya nyugodt szívverésére.

Tudtam, hogy ezt a dalt nem tarthatom meg magamnak, nem játszhatom örök időkig egy külvárosi kocsmában, mindenki meg kell, hogy ismerje. Hegedűmet csak úgy legényesen a hónom alá csapva bementem a városba és megkerestem a gyerekkoromból ismert Internacionál Cirkuszt. Kérdezgettem a járókelőket, hogy merre találom, de ők értetlenül rázták a fejüket, csak egy öregember világosított fel, hogy már Hungária Cirkusznak hívják és éppen előtte állok.

Már a Cirkusz épülete is csalódást okozott, vedlő vakolatú falából kijártak a téglák, szinte csak a kiragasztott plakátok tartották össze. A „CIRKUSZ” feliratot alkotó villanykörték javarésze is kiégett már, csak a „…KUS.” volt belőle olvasható.

Beljebb merészkedtem a Művészet eme szent csarnokába és áhítattal néztem körül. Korábbi emlékeim alapján azt hittem, hogy madáremberek röpködnek majd a kupola alatt – kiterjesztett szárnyaikkal a sas feszes tartását utánozva és erőművészek kötnek csomókat oszlop vastagságú acélrudakból. Ehelyett unott bűvészek kártyáztak a porondon, éppen veszekedtek, mert egy öreg, parókát viselő zsonglőr nyolcasra mondott be egy zöld ultimót és mikor a többiek kérdőre vonták, azt bizonygatta, hogy ő, aki ott volt, mikor a cirkuszt építették, különféle kedvezményekre jogosult, rá nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a többi kártyásra.

Befordultam a folyosóra, hirtelen artistanövendékek népes csoportja jött velem szembe, zászlók alatt vonultak, jelszavakat üvöltve. Összerezzentem a félelemtől és a várakozástól, hogy megértsem őket, de mikor a menetoszlop közelebb ért, kiderült, hogy a zászlóknak nincs színe és valójában csak azt kiáltozzák, hogy: abrakadabra meg tónaludátúsz. Később elmagyarázták, hogy a porond jövő nemzedékét minden elképzelhető helyzetre igyekszenek felkészíteni, ezért a mesterség eszközeit mindenféle ideológiai tartalom és elkötelezettség nélkül kell elsajátítaniuk.

Beóvakodtam az irodába, a direktor éppen régi vörös léggömböket festett át nemzeti színűre, barátságos mosollyal fogadott:

– „Serény nem dolgozik restér!

Mi jót hozott, kedves testvér?” – kérdezte hahotázva a saját viccén. Elővettem a hegedűmet, „lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben”.

– „Ez ám a szép melódia

De nem lehet a meló díja” – mondta a direktor, mikor befejeztem –, „az ilyen dal önmagában paralellepipedon”. A mi közönségünk másra kíváncsi, a küzdelem, az egymás elleni harc érdekli. De mit beszélek annyit, most kezdődik az előadás, jöjjön velem és nézzük meg.

Elszörnyedve bámultam a gyorsan pergő számokat. Két ágyúból egyszerre lőttek ki artistákat és úgy választották meg a röppályájukat, hogy fenn a levegőben pont fejjel találkozzanak össze. A késdobálók nem arra törekedtek, hogy a penge a célpontként kiálló nő testének körvonalait rajzolja ki, az számított sikernek, ha egyenest a szívébe találtak. A bohócok víz helyett füstölgő sósavval locsolgatták egymást, némelyikük teste egyszerűen feloldódott és eltűnt, csak a maró folyadéknak ellenálló csörgősipka maradt meg utána, melyet sietve felvett magára egy másik, alkalmazásra és szereplésre vágyó bohóc. És a közönség, úgy ahogy a direktor megmondta, őrjöngve biztatta a küzdőket, vastapssal díjazott minden kegyetlen összecsapást, pénzt szórt a porondra a győzteseknek. A régi „feinschmeckerek”, akik értékelni tudtak egy-egy finomabb mutatványt, egy keleti zsonglőr, vagy excentrikus diabolista számot, már eltűntek a nézőtérről, vagy ha ott is voltak, nem merték mutatni magukat.

Mikor az induló hangjaira levonult a gárda, megértettem, hogy búcsút kell mondanom annak az érzelmes kedélyességnek, melyet a külvárosi kiskocsmából hoztam magammal, meg kell keményíteni a szívemet, ha valaha is ki akarok jutni a porondra.

Végigjártam a képzés minden fokozatát. Beálltam a gladiátoriskolába, ahol megtanítottak rá, hogy mindig csak az egyik harcos jöhet ki élve az arénából. És az ellenfél nem ember, hanem tárgy, minden eszköz megengedett, de a dorong használata hatásosabb, mint a vívótőré és közelebb is áll a közönség hajlamaihoz.

Végül megformáltam a magam számát, abból a felismert tételből indultam ki, hogy a szabályok csak arra valók, hogy legyen mit kijátszani és legföljebb az ellenfelet kötelezik. Három partnerrel álltam ki, egymás után győztem le őket. Az elsővel egy sakkpartit játszottam, melyben hirtelen dominót és dobókockát előszedve mattoltam be az ellenfelem királyát, hiába fordult a közönséghez, a nézőtér dicsérte ötletességemet és nekem adott igazat:

– Ez a szabad verseny! – mondták.

Egy bűvészszámmal folytattam, ahol egy mozsárban törtem össze második ellenfelem óráját, soha többé nem tudta helyreállítani a szerkezetet, kárvallottan elballagott. Utolsó ellenfelemet az elefánt talpa alá csalogattam, azt ígérve, hogy az idomított állat békésen átlép fölötte, ő hajlandó is volt lefeküdni a porondra, a mosoly még akkor is rajta maradt az arcán, mikor a rettenetes pata szilánkokra zúzta a koponyáját.

Akkor végre egyedül maradtam a reflektor fénykörében, kebelemből elővontam a hegedűmet. Játszani akartam, de bárhogy erőlködtem is, nem sikerült, egy hangot sem találtam, csak reménytelenül kerestem a húrokon, mert a cirkusz mindent kiölt belőlem, ami voltam egykor, a kegyetlen harcban elfelejtettem „azt a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben”.

Retúr

– Hála Istennek, jönnek már, jönnek haza a fiúk és a lányok, a sok Télah-pó, meg Télah-nyó – kezdte B., a decens filozófiadocens –, ki még 1956-ban tántorgott ki Nyugatra, ki csak a minap húzta fel a hétmérföldes csizmát. Ferihegyen, Hegyeshalomnál, vagy valahol a zöld határon még egyszer visszanéztek „emlékezően és okádva”, aztán egy pár órával később megcsókolták a szabad, gondozott földet.

Az ajtóküszöbhöz váltak hasonlatossá; egyszerre voltak kint és bent. Magyarságban messze felülmúltak minket, szegény itthon ragadt bennszülötteket. Míg mi bizony néha elvétjük az ikes ige ragozását, ők gyakran használták a patinás régmúlt igeidőket: mondottam volt, jeleztem volt – egy kicsit mintha azonosultak is volna a régmúlt időkkel. Ohióban és Sidneyben a Szent István napi bálokon felvették a Bocskai-ruhát, asszonyaik a pruszlikot és kirakták a rezgő csárdást, úgy ahogy kell. Az emigráns újságokban gúnnyal és megvetéssel leplezték le a Kádár-huszárokat, üzengettek, hogy addig nem teszik a lábukat magyar földre, amíg az utolsó muszka is ki nem takarodik innen.

Ugyanakkor németebbek lettek a németeknél, ausztrálabbak az ausztráloknál, nevük fölül önként elhagyták az ékezetet, nem várták meg illendően, amíg amúgy is elkopik magától. Magyar állampolgárságukat mégis sokan megtartották, úgy, mint az oroszok a régi cári kötvényeket, hátha egyszer mégis fizetnek rájuk osztalékot.

Én ritkán találkoztam velük, mitagadás: itthon sem szívelhettük egymást, nem véletlen, hogy ők mentek el és én maradtam itthon. Ha mégis összefutottunk Bécsben, a Grabenen – én sokkal tovább nem jutottam –, merev mosollyal feszengtünk egy percet, aztán megveregették a vállamat:

– Nem tartunk fel, bizonyára sietsz bevásárolni.

Aztán egy idő után kezdték kihívogatni magukhoz a magyar változások zsarátnokmestereit: Zsírtáltost, Döbrögit, a liberális tudós púposokat. „Fécérunt magnum áldomás” és konferenciákon okoskodtak nemzetgazdaképp, hogy volna a magyar közjólét növelendő.

A befektetett fáradozás nem veszett el, a meghívást hamarosan revanzsálta az óhaza. Idegenbe szakadt véreink egy idő után itthon is megjelentek, főleg azok, akik kint is a magyarságukból éltek: újságírók, színésznők, könyv- és kegyszerárusok, államilag támogatott kisebbségi és nemzetiségi képviselők. Taps közepette felvonultak a pódiumra, mögöttük többnyire egy-egy Széchenyi-idézet feszült, elnyújtott, idegenes hangsúllyal dicsérték az oly bátor és lovagias magyar fajtát, mely oly sokszor ontotta vérét Európa védelmében. Néha még egy-egy középiskolából emlékezetes versidézetet is kierőltettek magukból, rég folyt annyi tej és méz a magyar Kánaánon, mint most az ő szájukból. Az ezredévi szenvedést is emlegették, bár ők maguk egy évtizednyit sem vállaltak.

Aztán a kapcsolat egyre szorosabbá vált és nem pusztán lelki tényezők hatására. Bizony „idegenbe szakadt véreink feje fölött is elrepült az idő vasfoga” – mint egy emigránslapban olvashattuk –, a fiúk és lányok rájöttek a régi igazságra, hogy élni idegenben kell, meghalni itthon. Azt is megtapasztalták, hogy a forint a vártnál jobban tartotta magát a világpiacon, ezer dollárból kint még a híd alatt sem lehet lakni, majd kilencvenezer forintos ellenértékéből viszont Pesten még primőrökre is telik, érdemes hazaugrani egy-két hónapra.

Aztán a rút pártállam bukásával hivatalosan is felfedezték őket. Sokukat második világháborús vagy 1956-os bajtársi közösségek fogadták be tagjaik közé, egyetemek versengtek, hogy díszdoktorrá avathassák a magyar történelem leggyűlöltebb neveinek viselőit. És ez még csak a kezdet kezdete volt.

A kormány itthon mind kevésbé talált elfogadható janicsár agákat és bégeket, a diaszpóra bő tartalékához nyúlt. Washingtonban, Londonban, Zürichben már rég lejátszott, agyoncinkelt kártyákat vett elő és próbálja itthon nyerő lapokként lerakni az asztalra. A történelem süllyesztőjéből jobboldali alagutakon visszacsempészett álhistorikusok ócsárolják századunk minden rendű és rangú szentjeit, Károlyi Mihálytól József Attiláig. Az ország térképét sem ismerők – legalább térkép volna nékik e táj! – döntenek az idegenforgalomról, kiérdemesült minesottai krumplisziromsütők kezébe adták a gazdaságunkat. Lengyelországban és Jugoszláviában már ebrúdon vetették ki az import vezetőket, mi most kezdjük hazahívogatni őket.

És most a Kékszakállú végigbolyongva elborzasztó vesztes kalandjainak termeit, kinyitotta az utolsó ajtót is. Fogyatkozván a biztosra vehető kormánypárti szavazók száma, hazahívja az idegenbe szakadt fiúkat és lányokat. Beleszólnak a sorsunkba, ki kerüljön be a Parlamentbe, majdnem azt mondtam, hogy a mi Parlamentünkbe – de rájöttem, hogy ez azért erős túlzás volna – még a jövőre kivetítve is. 1994 májusában jönnek voksolni, már szervezik a charter repülőgépjáratokat – az egyéves jegyelővétel komoly árengedménnyel jár. A szavazócédulákon állítólag németül és angolul is feltüntetik a pártok nevét. Persze a visszaútra szóló jegyeket kéznél tartják, hátha újra menni kell, esetleg igen sietősen. Látom, aggódsz értük, nyugodj meg: most is el fogják érni az utolsó járatokat.

A székház

Körlevél a parlamenti ellenzéki pártok elnökének – azonos szöveggel, külön-külön példányban.

Küldi: a Magyar Gerincpárt elnöke.

Szigorúan bizalmas és titkos; ha a tartalma mégis kiszivárog, azonnal letagadni.

Mélyen tisztelt Elnök Úr!

A sajtóból mind gyakrabban értesülünk arról a véleményükről, hogy Önök a következő országgyűlési választásokon biztos győzelemre számítanak. Ez a feltételezés természetesen nevetséges ostobaság és kapitális szamárság, mert melyik más politikai csoportosulás tudna a Magyar Gerincpártnál nagyobb erőt kifejteni tévé- és rádióelnökök elmozdítására, vagy honfoglalás kori rockoperák létrejöttének támogatására? Márpedig köztudomásúlag ezek a kormányzati munka legfontosabb és legtöbb bölcsességet igénylő területei.

Megnyilatkozásaik mégis elégedettséggel töltenek el, ugyanis aktuális megnyilatkozásaik alapos reményt nyújtanak rá, hogy a Magyar Gerincpárt által kijelölt politikai vonal – feltételezett, de meg nem engedett vereségünk esetén is – folytatódik majd, eredményeink továbbélnek alig-alig változott formában.

A magam részéről egy üzleti ajánlattal szeretném támogatni egyébként naiv, bornírt és stupid hatalomátvételi illúzióik kibontakozását.

Ismereteink szerint az Önök jelenlegi pártszékháza még az ellenzéki szereppel járó feladatok ellátását is alig teszi lehetővé, arra pedig végképp alkalmatlan, hogy otthont adjon egy, ha csak szánnivaló fantazmagóriákban létező új kormányzó koalíciót irányító politikai erőnek. Ezért tisztelettel felajánljuk megvételre a Görgey Artúr körönd (korábban Bem József tér) 47. szám alatti székházunkat. Ez természetes folytatása volna annak az üzleti tranzakciónak, melyet a Fiatal Demagógok Szövetségével közösen már korábban elkezdtünk.

Sietek leszögezni, hogy ez az adásvételi ügylet legalább annyi törvényes alappal rendelkezik, mint az egyházi iskolák visszaszolgáltatása, vagy például a miskolctapolcai szálloda privatizálása. Üzleti korrektségünkről kellő referenciákat adhat a Magyar Szerencsejátékosok Ligája, a Magyar Csendőrök Humanista Világtestvérisége, a GmbH LFS (München) és még egy tucatnyi vállalat és szervezet, mely korábban tőlünk vásárolt székházat. Ne tekintse szerénytelenségnek, de ha másban semmiben sem, székházeladásban okvetlenül utolértük Európát.

Ez a Görgey köröndön álló épület a magyar gerincgondolat kőben megfogalmazott bölcsője, ezért közelebb áll a szívemhez, mint a többi hasonló intézmény. Soha nem szántam volna rá magam az elidegenítésére, ha a Magyar Ösvénnyel fennálló vagyonközösségünk folyamatban levő megszüntetésének költségei nem kényszerítenének rá.

Az említett székház egy viszonylag tágas élettérben emelkedik. Környező tulipánfa gruppjai kiválóan alkalmasak lehetnek szabad madarak fészekrakására, beolthatók narancs vagy vörös szekfű hajtványokkal. Miniatűr állatkertjében turulmadarak és mikiegerek tenyésznek – egy nyúlfarm kialakításával is megpróbálkoztunk, de ennek irányítása meghaladta volna erőnket. Mutatványos parkunkban törpe Luciferek produkcióit lehet megtekinteni, többek között tengeri csatát egy lavór piszkos vízben.

Maga az épület technikai felszereltsége a kor legmagasabb színvonalán áll. A Magyar Gerincpárt valamennyi képviselőjébe egyéni ellenőrző készüléket építettünk be; a világ bármely távoli pontján is nyilatkozzanak, a komputer azonnal jelzi esetleges pártellenes megjegyzésüket. Nem örülök neki, hogy ez a készülék sem tudta megakadályozni a pártunk kisgazdásodását, pedig én a magam részéről mindent megtettem, hogy a pártot megkisgazdásíttalaníthassam.

Közvetlen telefonvonal köt össze minket a német kancellári hivatallal, ezt az Önök csak politikai pornográfiának minősíthető esetleges hatalomátvétele esetén könnyű átállítani az Önök által tudomásom szerint előnyben részesített New York-London-Tel-Aviv vonalra.

Egy külön teremben villanymeghajtású szalámiszeletelő gép működik, használatával mind a párton belüli ellenzék, mind a koalíciós partnerek, mind az ellenzék biztosan és kényelmesen felszámolható.

Felajánljuk elfekvő ideológiai készleteinket is, melyet Önök mint – csak hagymázas lázálmokban feltűnő – kormányzati pártként sikerrel tudnának alkalmazni. Néhány tétel az ajánlatunkból.

1. Originált III/III-as ügynöki borítékok ellenfeleink sakkban tartására.

2. Választási ígéretcsomag: adócsökkentések, a forint vásárlóerejének növelése, jogi egyenlőség. Ugyancsak érintetlen példányok.

3. Utólagos érdemek – a párthoz csatlakozó közéleti személyiségek tekintélyének növelésére.

4. Érv- és módszercsomag, hogy minden felelősséget a sajtóra hárítsunk. Okvetlenül szükségük lesz rá.

A vételár megállapodás tárgyát képezi majd. Jelentős engedményt adunk, ha az épülettel együtt a személyzetet is átveszik, biztosíthatom Önöket, hogy minden pártot egyforma hűséggel képesek kiszolgálni.

Szó lehet róla, hogy a vételár összegét, amennyiben Önök is továbbszándékoznak adni az épületet, harmadik piacra való közös fellépésre fordítsuk: dodzsempálya vagy ravatalozó építésére, aranyhaltenyésztés vagy luxus autókölcsönzés céljaira – bár az utóbbi vállalkozásban már megelőztek bennünket.

Maga az átvétel nem járna különösebb technikai zökkenőkkel. A táblát ki kellene cserélni a kapu alatt, minden más változatlanul maradhatna, a közvélemény nem tapasztalna semmilyen alapvető különbséget.

Injekcióstűk

– N.-ben, a francia tengerpart egyik híres üdülőhelyén a tavalyi szezon derekán figyelmeztették a vendégeket, hogy ne járjanak mezítláb a fövenyen, hanem húzzanak strandpapucsot – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Az üdülők, ha furcsálkodva is, de tudomásul vették az intést, míg végül egy újságíró „felplankolta” és magyarázatot kért. A személyzet udvariasan, de határozottan megtagadott minden felvilágosítást.

Az újságíró nem hagyta annyiban, időt szánt rá és utánajárt az ügynek, hosszas nyomozással sikerült feltárnia az okokat. Az történt, hogy egy társaság, melynek mindegyik tagja AIDS-kórban szenvedett, birtokába vette az egyik környékbeli villát. Egész nap szólt a zene, ittak, szeretkeztek és drogoztak, mintha csak át akarták volna mulatni a végleges elvonulásig hátra maradt rövid napjaikat.

Nem tudni, mikor, kinek és miképp támadt az az őrült ötlete, hogy menjenek le a partra és a fertőzött kábítószeres injekcióstűket ássák el a strand homokjába. Az ártó szándék nyilvánvalóan megmutatkozott: úgy rakták le a tűket, hogy észrevétlenek maradjanak, de fölfelé fordított hegyük kissé kiálljon. Ha egy gyanútlan sétáló belelép egybe, szinte elkerülhetetlenül meg kell hogy kapja a betegséget. Ha mégsem, akkor nem a szándékon múlott.

Te most talán megdöbbensz a betegeknek ezen az öncélú gonoszságán, de akkor nem háborodsz fel, mikor az egészségesek gaztetteiről hallasz: baktériumokat hordozó rakétákról, népirtásokról? Anélkül, hogy filozofálni kezdenénk, be kell látnunk: a legrosszabb, amit a betegekről el lehet mondani, az, hogy semmiben sem különböznek az egészségesektől.

Szerencsédre nincs és belátható időn belül nem is lesz annyi pénzed, hogy eljuss N.-be, a francia tengerpartra, a te yachtodra nem vár a tenger. Így tehát ez a veszély téged még elméletileg sem fenyeget, de ne örülj túlságosan, ne képzeld, hogy a hazai homokban nincsenek elásva halált hozó injekcióstűk.

Nemzetes uraimék tudják, hogy már csak egy évük maradt a hatalomból, jövő májusban már nem nekik nyílik az orgona. Látni lázas sürgés-forgásukat, még a vihar előtt igyekeznek begyűjteni magáncsűrjeikbe a közösség termését. Sietségükben még azzal sem törődnek, hogy kihasadó zsákjaikból sugárban ömlik le a búza a porba – szemtelen verebek és patkányok harmincadjára. Te, aki mindezt látod, csak nyelsz egy nagyot és legyintesz: mindegy. De vigyázz! Ez a Rend nem fogja kesztyűs kézzel átnyújtani az országot hatalombeli utódjának, mint tette ezt a szépemlékezetű Németh-kormány.

Éppúgy, mint az említett N. francia fürdőhelyen a végső stádium felé közelgő AIDS-betegek, úgy ez a bukni készülő rezsim is elássa a maga korruptságával és gőgjével fertőzött injekcióstűit a magyar homok egész hosszában és szélességében – szolgákat akar gyűjteni magának a másvilágra.

Meg kell nézned minden lépésedet, mert egy szúrás is az életedbe kerülhet és száz meg száz fenyeget. A föveny peremén a külpolitikai sikerek látványos, papírzászlókkal díszített homokváraiból kiáll az ellenségessé vált szomszédokkal vívandó háború döfésre kész véres fecskendője. Beljebb a gazdag kormányzati piknik maradványait őrző pléden átüt a szétvert ipar és a kétségbeesésbe hajszolt mezőgazdaság csődjének önmagába döfő hegye.

A közösségi promenádok felgereblyézett porondján a társadalmi béke, a nemzeti egyetértés idillikus felszíne alatt ott lapul az egymásnak ugrasztott nemzedékek, csoportok, sztrájkoló autóbuszsofőrök és várakozó utasok, szakmák és városok mérgező ellentéte. A gyerekeknek fenntartott homokozóban pedig egy beszentelt, nemzeti színű iskolarendszer, az egyenlőtlen esélyek és a pályakezdők munkanélküliségének üres pravazai várják a maguk kis áldozatait.

Biztos, hogy N.-ben a franciák addig kotorták a fövenyt, amíg az utolsó tű is elő nem került – itt nincs, aki ezt megtegye. A strand arra hivatott tapasztalt karbantartó mesterei nálunk is látták, hogy mi történt, mekkora a baj, de őket nem fűzik érzelmi szálak a közönséghez. Lehet, hogy szóltak egy-két szót, de küzdelemre nem vállalkoztak a strand gazdáival, inkább elpályáztak távoli kényelmesebb és biztonságosabb partok felé.

Így hát hiába jön jövőre is nyár, még sokáig nem melengethetitek megfagyott-megkínzott talpatokat a fövenyen. Nektek is papucsot kell hordanotok, de még így sem veszélytelen a járás. Akik pedig lerakták a mérgezett tűket, csak arra várnak, hogy megsérüljetek és újra megjelennek majd, ezúttal fehér köpenyben és felajánlják orvosi szolgálataikat.

A kérész

Doktor Hobbi-Kertész agrárügyi miniszter reggeli postájában egy „fontos és szigorúan bizalmas” minősítéssel ellátott levelet talált, feladóként a Sóvári Állattenyésztési Főiskola rektora volt megjelölve.

„Mélyen Tisztelt Miniszter Úr!

Azt hiszem, ideje bevallanunk, hogy a magyar állattenyésztés már hosszú évek óta a válságok sorozatát éli át. Hadd emlékeztessem Önt a juhtartás kálváriájára, mikor tavasszal a hús-, nyáron a gyapjúhozamot helyeztük előtérbe, míg őszre végül beértük a trágyahaszonnal. Le kellett vonnunk a tanulságot, miszerint sem a tenyésztők, sem maguk az állatok nem tudnak alkalmazkodni a piaci elvárások ilyen gyors ütemű változásaihoz.

A juh után következett a sertésprogram. A háztáji gazdaságok sok helyen száz-százötven sertés felnevelését is elvállalták. Sajnos később mind az állami, mind a magánfelvásárlók visszaléptek az állatok átvételétől, a tenyésztők maguk nem tudták feldolgozni, kénytelenek voltak túltartásra berendezkedni, ennek eredményeként ma már nem számítanak ritkaságnak az ötven-hatvan éves sertésegyedek. Értesüléseim szerint az állatvédő egyesület most készül egy sertés aggok háza hálózat kialakítására – egyelőre az anyagi eszközök gyűjtése folyik, mert megengedhetetlen, hogy ezek a tervezett intézmények az emberi szociális otthonok színvonalára süllyedjenek le.

A sertések után nem alakult sokkal szerencsésebben a szarvasmarha-program sem. Mint köztudomású, az állam korábban mintegy negyvenezer forinttal támogatta egy-egy tehén felnevelését, később viszont – a piaci viszonyok változásával – tízezer forintot fizetett egy-egy tehén levágásáért. Ha valaki annak idején, mondjuk, tíz tehenet vállalt és egyetlenegyet sem szerzett be, csak megőrizte a támogatási papírt, erre később felvette a levágási segélyt, félmillió forint tiszta haszonhoz jutott anélkül, hogy akár távolról is látott volna egy tehenet.

Napjainkban, a levágási segély megszűntével, a bíróságokat valósággal elborítják a feljelentések, melyekben a parasztok azt panaszolják, hogy a szomszédjuk orvul bekötött egy tehenet az ő istállójukba.

Most a Közös Piac által meghirdetett húszárlat látszólag felszámolta az esélyeinket, de a Főminiszter Úr nagyon helyesen megjegyezte: az élet nem állhat meg! Fel kell készülnünk arra az időre, mikor újra megnyílnak a határok húsipari termékeink előtt.

Kétségkívüli tény azonban, hogy felsorolt, hagyományosnak mondható állatokkal nem érdemes kísérleteznünk, hiszen bebizonyosodott, hogy hosszú tenyészidejük miatt nem képesek alkalmazkodni a piaci igények változásaihoz. Akkor viszont milyen állatfajtával kell próbálkoznunk? Hosszas és alapos vizsgálódás után a kérészt, népiesen tiszavirágot, tudományos nevén a Palingenia Longicaudiát ajánlom.

Felvetésem az első pillanatban talán különösen hangzik, de ez csak abból származik, hogy a kérész illetve tiszavirág nevet általában jól ismerik, magát a rovart viszont annál kevesebben látták. Fajtái közül több is megfelelőnek látszik a befuccsolt szarvasmarha- és sertésexport kiváltására, a törzsön belül akadnak olyan hatalmas termetű egyedek is, melyek testhossza a 25-30 millimétert is eléri. Egy lapálysertést alig négyszázmillió kérésszel lehetne pótolni – magas fehérjetartalma miatt a tőkés piacon haleledelként, itthon a szegényebb néprétegek kiegészítő táplálékaként lehetne forgalomba hozni.

Szeretném röviden felsorolni a tiszavirág-tenyésztés technológiai előnyeit. A magyar mezőgazdaság jelenlegi adottságai csak ezt a nagyobb arányú vállalkozást teszik lehetővé. A kifejlett kérészek nem táplálkoznak és ezen a szokásukon képtelenek lesznek változtatni, mert puha szájszerveik táplálék felvételére eleve alkalmatlanok. Önnek, mint a mezőgazdaság avatott szakértőjének, nem kell külön részleteznem, hogy a mai katasztrofális takarmányhelyzetben a kérészeknek ez a tulajdonsága milyen súllyal esik latba. Nagyüzemi nevelésük a rövid tenyészidő miatt bármikor beindítható, illetve leállítható különösebb veszteség nélkül.

Önről köztudomású, hogy nem nevezhető bolsevik típusú szakembernek, a közvetlen anyagi érdekek mellett a látszólag másodlagos, de valójában annál fontosabb eszmei szempontokat is figyelembe veszi, röviden ezekre is szeretnék kitérni. A kérész magatartása joggal szolgálhat a politizáló magyar értelmiség modelljéül: a vízben kifejlődött lárva igyekszik minél hamarabb kimászni és mikor végre kint van a vízből, olyan helyet keres magának, ahol megkapaszkodhat. Erre szinte minden párt illetve partszakasz alkalmas. Új helyén a lárva néhány óra alatt megszárad, leveti eredeti burkát, a körülményeknek megfelelő színt ölt és röpképessé válik. Rövid tündöklés után pedig lehullik.

Kérem, azért is tegye megfontolás tárgyává ajánlatomat, mert ez a beindítandó „Magyar Kérész”-program minden bizonnyal az Ön nevéhez fűződne majd és legyen szabad azt is megjegyeznem, hogy a tiszavirág az egyetlen olyan állatfajta, melynek tenyészideje belefér az Ön miniszteri mandátumának várható tartamába…”

Doktor Hobbi-Kertész János agrárügyi miniszter idáig olvasta a levelet, hirtelen félretolta és behívatta a titkárát:

– Nagyon kérem, máskor ne adjanak be nekem ilyen gondatlanul legépelt anyagokat. Nézze meg, mindenütt kérészt írtak kárász helyett. A kérész szerintem egy hal.

A nyúlfarm három éve

Tisztelt Részvényesek!

Három éve annak, hogy az Önök bizalmából, valóban szabad és demokratikus választás útján elnyertem az újonnan alakult „Hungaronyúl” Részvénytársaság farmjának igazgatói posztját. Talán nem tűnik dicsekvésnek, ha megemlítem, hogy ajánlatukkal egyidejűleg magas kormányzati és párttisztségeket is felkínáltak nekem, de engem kihívásként vonzott ez a lényegesen nagyobb ismereteket, magasabb szellemi erőkifejtést igénylő feladat.

Önök előtt nem kell részleteznem, milyen körülményeket örököltünk elődünktől, a „Vörös Október” Nyúlkombináttól, melyet a Történelem által joggal kiselejtezett Oroszlán Jenő vezetett.

Az akkori állapotokat jól jellemzi az a rendeletekben rögzített megszorítás, hogy egy nyúlcsaládnak legföljebb egy ketrece lehetett és egy tenyészidőben csak egyszer engedték át a kerítésen túli zöldségeskertbe. Ilyen feltételek mellett természetesnek mondható, hogy a nyúlállományból kihalt minden törzsi és fajtabüszkeség, hiányzott belőlük az egyéni kezdeményezések lendülete, egész nap ültek a ketrecben és szolgai módon várták, hogy az ápoló kiszórja elébük a mindennapi kevés, de biztosnak mondható tápot.

Oroszlán Jenő leváltása után történtek némi változtatási kísérletek a „Vörös Október” Nyúlkombinátnál. Példaként megemlíthető, hogy a csökkenő szaporodási kedv fokozására éjszakánként nyúlpornót vetítettek az épület belső falára – az ismertebbek közé tartozik a „Vagy ha nem, hát kisnyúl” és a „Bealkonyul, a nyúl lekonyul” –, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel.

Én, mint a „Hungaronyúl” Részvénytársaság farmjának felelős igazgatója, hivatalba lépésemkor igyekeztem megfelelő vezetői gárdát összetoborozni. Legfontosabb kritériumnak a szakértelmet ítéltem. A farm védelmét egy irodalomtörténészre bíztam, aki nyúlügyekben való jártasságát már többszörösen bebizonyította, például a „Nem szül gyáva nyulat Núbia párduca”-verssor mélyreható elemzésével.

Be kell ismernem, hogy munkatársaim kiválasztása során követtem el hibákat. Aligazgatói minőségben magam mellé vettem Hajdú Dezsőt, a közismert „Duhaj”-t. Ő régi nyulas családból származik és mint a parlagi nyúlfajták eszmei elkötelezettje, ki akarta iktatni a farm törzsállományából a barna cigánynyulat és a galíciai göndörszőrűt. Ennek a szándékának rendkívül kellemetlen nemzetközi visszhangja támadt, Tokiótól New Yorkig voltam kénytelen magyarázkodni a világ nyúltápvagyonát kezükben tartó csoportok és szervezetek előtt. Egy idő után kénytelen voltam megválni aligazgatómtól, ő részesedést kívánt magának a farm vagyonából, mire én azt a frappáns választ adtam, hogy: nyúlj le másokat, Dezső!

Törzstevékenységünk folytatásában komoly nehézségek mutatkoztak. Korábban a keleti piacon korlátozás nélkül átvették termékeinket, a nyúlbogyót is sikerült szocialista olajbogyónak minősíttetni és a moszkvai büfékben szendvicsek díszítésére használták. Igaz, hogy cserébe medvecukor helyett medvebogyót kaptunk, azt is megdermedve. Ez a piac azonban sajnálatos módon bezárult előttünk, partnerünk kifogyott a cserecikkéből.

A ketrecek idő közben elrothadtak, ezért a nyúlnevelésben át kellett térnünk a ridegtartásra – ezzel lényegében alkalmazkodtunk a dalban is kifejezett hagyományainkhoz, miszerint: „nyuszi ül a fűben”.

Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy tevékenységünkben nyúlbarát vállalkozási módszereket alkalmazzunk. Együttműködési szerződést kötöttünk a „Hungaróka” Szövetséggel, ők bármilyen tételt hajlandók voltak átvenni feldolgozásra. Cipőboltot nyitottunk, ahol elsősorban nyúlcipőket árusítottunk, egy speciális részlegünk bérmunkában elvállalta nyulak kiugrasztását tetszés szerinti bokrokból. A „húsvéti nyúl” mintájára bevezettek a pünkösdi, hamvazószerdai, szabadság napi nyulakat. Különlegesen kiképzett nyulaink nagyobb nemzetközi vadászatokon vitték a puskát a vadászok helyett.

Még lettek volna további ötleteink, de, sajnos, nyúl már nem maradt hozzá. A táphiány és a különféle járványok hatására a farm nyúlállománya teljesen kipusztult. Jelenleg csodaszarvas-terjesztéssel és turulröptetéssel próbálkozunk – biztató eredményekkel.

Most, hogy a megbízatásom lejárófélben van, úgy érzem, joggal kérhetem a Részvénytársaság tagjainak újabb négy évre szóló bizalmát. Ez a nyúlfarm a szomszédos telepek háborús villongásaiban a béke szigetévé vált és senkit sem látok, aki ezt a farmot nálam és csapatomnál megfelelőbben tudná irányítani.

Gizda Géza

igazgató

Élet, élet…

Meglett mai magyar menedzser mereng magánéletén:

– A jobb- és baloldali demagógok – ezek arról ismerszenek meg, hogy mást gondolnak a világról, mint mi – újabban autóbusszal hozzák fel a munkanélkülieket a Rózsadombra és mutogatják nekik, hogy milyen kacsalábon forgó házakat építettünk fel, hány Mercedes parkol a garázsokban. Szól a kórus: „Villák proletárjai egyesüljetek!”, meg a „Burzsoá, gyere ki! Vár a proli ideki!” – és a többi nevetséges ostobaság.

Ilyenkor szeretnék kimenni és elmagyarázni nekik, hogy mibe került nekem, amíg idáig eljutottam. Nem az elvégzett munkámat sokallom, ma már törvény, hogy szinte mindenki sokat dolgozik, a munkanélküliek a legtöbbet – legalábbis a kormány véleménye szerint, a különbség legföljebb annyi, hogy az egyik embert megfizetik, a másikat nem. Az, hogy szorgalmas voltam, belátom, szintén nem sokat számít, a szorgalom önmagában nem érték, mert például egy szorgalmas rablógyilkos nagyobb csapás a társadalomra, mint egy lustácska. Igazi áldozat az volt tőlem, hogy sok mindenről le kellett mondanom, amit szerettem valaha, mert csak így alkalmazkodhattam az elvárásokhoz, így fogadott be a menedzserek társadalma.

Ha a legfontosabbal kezdhetem, azzal, ami a legjobban hiányzik, akkor az ultit említeném – természetesen a klasszikus önrablós változatban. Mi, menedzserek is emberek voltunk valaha, a diákszállóban, majd később karrierünk elején a hivatalos kiküldetések éjszakáin mi is hajnalig vertük a blattot. El-elfogott minket az igazi alkotás öröme, ha öt kis aduval, hajtószín nélkül sikerült megcsinálnunk egy ultimót. Ez ma már a múlté, ma már bűn ultizni, ezzel jobban bevallod nosztalgiádat a múlt rendszer iránt, mintha naponta virágot vinnél Perecz János sírjára. Vagy ő még nem is halt meg? Bocsánat, nekem úgy tűnt. Mai magyar menedzser pókerezik, tarokkozik, újabban whistel. Hallani persze olyanokról, akik csak színleg álltak át a győztes kártyajátékok oldalára, valójában titkos ultimenedékekbe húzódnak, mélyen elrejtőzve, mint az őskeresztények a katakombákban. Hogy megtévesszék a hívatlanul benyitó esetleges látogatókat, kiteszik az asztalra a Nemzeti Újjászületési Programot, de az álcázás fedezékében forognak a lapok. A nagy Piatnik szelleme lebeg fölöttük, bár ő, mint jól tudjuk, csak kártyát adott, észt nem mellékelt hozzá.

Hogy még mindig elég fontos dolgokkal folytassuk, vegyük a nőket. Ismered az életutamat; én azok közé tartozom, akik a diplomájukat az első feleségüknek köszönhetik, a második feleségüket pedig a diplomájuknak. Az új asszonyom olyan töltöttgalamb-típus, melyet mindig is szerettem, tulajdonképpen be is érném vele, de ez a konzervatív magatartás a mi menedzseri köreinkben elképzelhetetlen, az energia és a fantázia hiányáról tenne tanúságot. Az én pozíciómban kötelező egy fiatalabb szeretőt tartani, lehetőleg olyan modern soványat, aki, ha a mellét szappanozza, a háta habzik. Persze ez még mindig jobb, mintha egy másik menedzsert kellene szeretnem, bár a jelek szerint az is hamarosan bekövetkezhet.

Szeretőnkkel és barátainkkal természetesen illik megjelennünk a nyilvánosság előtt – vendéglőkben, klubéttermekben. Az az igazán elegáns, ha nem eszünk semmit – jelezve, hogy vigyázunk a vonalainkra –, de ezt a legdivatosabb helyeken tesszük. A költségek nagyjából azonosak: a Szilágyi Erzsébet fasorban a fogpiszkáló annyiba kerül, mint máshol egy komplett vacsora. A menedzser közben korgó gyomorral arra gondolhat, amire akar, én zsíros kenyérről szoktam ábrándozni sok lilahagymával, melytől másnap reggel olyan kellemes az ember szája, mintha egy huszárezred aludt volna benne.

Természetesen nem lehet kihagyni az utazásokat sem, nagy státusjelképeknek számítanak. Te tudod, hogy én nem szeretek kimozdulni az odúmból, ha valaki közölné velem, hogy többé nem hagyhatom el Nagy-Budapest határait, mélységes megnyugvás fogna el, viszont, ha nem akarok végképp lemaradni, Maldíviában kell töltenem a karácsonyt. Ez a sziget már teljesen átállt a magyar menedzserekre, a maldiv Malév különjáratokat szervez, a bazárban Palotás és Petrenkó portrékat árusítanak masszív teknősbékapáncél-keretben, esténként jótékonysági bálokat rendeznek a maldiv munkanélküliek javára. Az egyetlen érzékelhető különbség, hogy a maldiv kormánytisztviselőket egyelőre nem kell megvesztegetni, igaz, nem is adják féláron az ingatlanokat.

Az talán már szóra sem érdemes, hogy valaha szinte mindegyikünknek volt valamilyen világérzete, hittünk az Istenben vagy a Pártban – ezt egy mai magyar menedzser már nem engedheti meg magának. Tulajdonképpen irigylem a bőrfejűeket, az ő bomberdzsekijüknek mindössze két színe van, így könnyű forgatniuk. Mi menedzserek nem érhetjük be ennyivel, ma egy nemzeti színű pártot kell támogatnunk, holnap egy rózsaszínűt vagy egy feketét, esetleg egy rózsaszínűt és egy feketét.

Ha megesett rajtam a szíved és akarsz tenni valamit az üdvösségemért, játsszál ma este rablóultit, közben egyél meg egy karéj zsíros kenyeret sok lilahagymával és közben gondolj rám, szegény mai magyar menedzserre.

A vár

Boncz Gézának szeretettel

Eger ostromának negyvenhetedik napján Szulejmán szultán hadi szemlét tartott. Haragosan nézte a még mindig rendületlen várbástyákat, a falak tetejéről most is ontották a tüzet a csatakígyók és csatabékák, forró olaj és lángoló szalonnaoldalak özöne zuhogott az ostromlókra.

– Hány igazhitű harcosom halt meg már itt?! Hát sohasem foglaljuk el ezt a rozzant aklot?!

A tanácsadók mélyen hallgattak, csak a szőnyeg szélén szólalt meg egy bátortalan hang:

– Lenin beglerbég azt mondta, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

A szultán felkapta a fejét és haragosan kérdezte a mellette ülő nagyvezírtől:

– Ki ez az ifjonc?

– Zölderdő ulema, az öreg Grünwald pasa legkisebb fia. Úgy tudom, hogy nem tartozik a legjobb vitézeink közé. A kardjára is azt vésette jelszóként, hogy „leben und leben lassen!”.

A szultán Zölderdőhöz fordult:

– Csak nem képzeled, hogy én, Allah kinyújtott karja győzelem nélkül vonulok el egy gyaur patkányfészek alól?

– Bocsáss meg nekem, méltatlan szolgádnak, ó fényes tekintetű padisah! Én nem erre gondoltam. Csak egy másik módszert ajánlanék: ostrom helyett meg kellene vásárolni ezt a várat.

– Soha! Ellenségeimmel nem tárgyalok a békéről.

– A tapasztalat azt mutatja, hogy a békéről az ellenségeinkkel vagyunk kénytelenek tárgyalni, nem a barátainkkal. Már a goodwillünk, az üzleti jóhírnevünk miatt sem engedhetünk meg magunknak egy esetleges kudarcot. Elterjedne a világban, hogy ez a Szulejmán már nem a régi és vérszemet kapnának a frankok, a germánok, a rút judeabeliekről nem is beszélve.

Szulejmán elbizonytalanodott:

– Mégis: hogy venné ki magát, hogy a szultán hitetlen ebekkel alkudozik?!

– Az embernek azért vannak beosztottjai, hogy velük végeztesse el azt, amit ő nem engedhetne meg magának. Bízd rám az ügyet, ó a Próféta legjobb török tanítványa!

– Jól van, próbáld meg, de én nem bízom benne, hogy eredménnyel jársz.

Másnap reggel Zölderdő fehér zászlóval jelent meg az egri várfalak alatt, Sárközi elégedetlenül nézte:

– Nem szeretem ezeket a parlamentereket, csak spionkodni jönnek. Ezt is le kellene lőni, aztán ráfogni a törökre.

Dobó kapitány leintette:

– Ezt az aljasságot el lehet követni majd a züllött huszadik században, de mi itt a felvilágosult középkorban nem engedhetjük meg magunknak. Bocsássátok be őt.

Zölderdő azonnal a tárgyra tért:

– Nemes vitéz! Lásd be, hogy a helyzeted reménytelen, bukásod immár nem a hegyek mögött rejtőzik. Most, hogy jöttem végig Eger várán, itt is mindenütt a mieinket láttam, kontyot viselő fiúkat.

– Tévedsz, ezek konzervatív nemzeti ifjak.

– Akkor sincs sok esélyed. A mi szultánunk végtelen kegyelmében felajánlja neked, hogy átvesz a mi állományunkba. Bármennyi legyen is a fizetésed, nálunk a dupláját kapod, vámkedvezményt biztosítunk neked és négyéves szabad rablást, mint oly sok más honfitársadnak…

– Hagyd, ne is folytasd. Ezt a várat az én királyom bízta rám és csak az ő parancsára fogom feladni.

– Tapasztalni fogod, hogy én jót akartam neked – mondta Zölderdő ulema és búcsúzóul mélyen meghajolt.

Másnap Zölderdő hosszú útra indult, Bécs városába érve bejelentkezett a királyi vagyonügynökségnél. A Hivatal vezetője lecsepülte az ifjú ulemát:

– Még mindig tele vannak a raktáraink azzal a sózott törökmézzel, amivel a múltkor bebóvliztál minket! Mit találtál ki már megint a bosszantásunkra?

– Egy üzleti ajánlatot hoztam. Egy multinacionális török-osztrák-magyar közös vállalatot szeretnénk létrehozni várak és egyéb magas épületek hasznosítására. – Zölderdő belenézett irataiba. – Már több márkanevet is találtam: Sieben Türme, Jedikula, Héttorony, de a legjobb volna egy neutrális elnevezés; én a britannusok nyelvén fogalmaznék, a Seven Towerst ajánlanám. Várjátékokat rendeznénk, luxusbörtönöket alakítanánk ki, közösen sarcolnánk meg az országúton haladó idegeneket. Ti apportként Eger várát hoznátok be ebbe a gazdasági társaságba.

– Az ötlet érdekes, de nekünk nincs pénzünk ilyen vállalkozásokra. Ellenben nekem is volna egy ajánlatom. Hamarosan összegyűlnek a magyar karok és rendek új királyt választani, ehhez sok pénz kell és mi igencsak szükséget szenvedünk benne. Így hát ha Eger várát akarjátok, váltsátok meg jó tallérokban és forintokban.

Megkötötték az üzletet, a hegyek csúcsán égő őrtüzek lángpostáján végigfutva, az egri várba is eljutott az adásvétel hírét tartalmazó királyi rendelet. Dobó, ha fogcsikorgatva is, de kénytelen volt beengedni a várba Zölderdőt. Az ulema ezúttal nem egyedül érkezett, hanem egy félszemű török kíséretében. Sajnálkozó hangon szólította meg Dobót:

– Mondtam neked, kapitány, jobban jársz, ha hallgatsz rám. Most kénytelen vagyok elbocsátani téged.

Dobó ingatta a fejét:

– Nem teheted, legalábbis nem bocsáthatsz el üres kézzel. Én is utánanéztem a szabályoknak a Munka Bullában: ha tulajdonosváltás esetén el akarnak küldeni, legalább féléves fizetésemnek megfelelő végkielégítés jár nekem.

– De csak abban az esetben, ha az idevágó előírásokat betartva védted korábban a várat – te viszont nem így jártál el. Harcosaink tanúsítják, hogy a te katonáid parancsodra forró olajat öntöttek és égő szalonnát dobáltak rájuk, márpedig ez rendeltetésellenes felhasználási mód és súlyosan sérti a bizonylati fegyelmet is. Rád terhelhetném a hiányt, Dobó effendi, de hát nem érdekes, többet is nyertünk Mohácsnál. Menj békével, kapitány, szálem álejkum – mondta Zölderdő és intett a kíséretében érkezett félszemű töröknek: – Egyelőre te lépsz a helyébe Jumurdzsák!  

Niemand kapitány

A bűnös nagy parancsnok, John Ceder leváltása után rövid átmeneti időszak következett be a „Titanic” vezetésében, végül a német származású Nicolaus Niemand harmadosztályú kapitányjelölt vette át az óceánjáró irányítását.

A döntés általános meglepetést keltett, ugyanis Niemand mindeddig viszonylag jelentéktelen beosztásokat töltött be a hajón. Előbb a vasmacskák tervszerű megelőző karbantartását irányította, később társas mulatságokat szervezett „Tengertánc” jeligével. Karrierje csúcsára akkor emelkedett, mikor a hajó Vörös Kereszt irodájában rábízták a káros szenvedélyek elleni mozgalmak vezetését: antialkoholista, antinikotinista, antikokainista kampányokat folytatott, mindezt olyan átütő sikerrel, hogy csak „anti-talentum”-ként emlegették. Tisztségei folytán elkerülhette, hogy a bűnös nagy parancsnok ügyeiben ő is kompromittálja magát, a választásnál így szerezhette meg tiszttársainak bizalmát és szavazatát.

Ellenségei sem vitatták, hogy Niemand nehéz helyzetben lépett fel a parancsnoki hídra. Elődje, John Ceder a legtapasztaltabb mocsári hajósok közé tartozott, bármilyen alacsony vízállás mellett biztonsággal tudta vezényelni hajóját – egyszer a Szaharán is keresztülvezette, a hajnali harmatot és némi tevenyálat felhasználva. Kapitányságának utolsó szakaszában a szabadabb nemzetközi vizekre kiérve, Ceder elveszítette irányítókészségét, a „Titanic” egy métert sem haladt előre, csak a saját tengelye körül keringett egyre szűkülő sugarú körben.

Niemand tisztában volt vele, hogy ha tovább akar jutni, új vezetési módszert kell alkalmaznia. John Ceder idejében csak a tisztikar és a hajószemélyzet egy része lophatott, ők is kapitányi jóváhagyás nélkül – így ők is bizonyos kétségeket tápláltak magukban ténykedésük törvényességével kapcsolatban. Niemand kiszélesítette a lopásra jogosultak körét, kiterjesztette a hajó egész személyzetére és „egyéni vállalkozás” elnevezéssel legális alapokra fektette. Innentől kezdve mindenkinek érdekében állt a hajó menetteljesítményének fokozása, mert a lopott holmit csak a legközelebbi kikötőben tudták eladni.

Niemand lassan kiépítette a saját új tisztikarát is. Berendelte magához az egyes tisztségekre pályázó jelölteket és kérdéseket tett fel nekik. Ha nem értette meg a válaszaikat, úgy ítélte meg, hogy az illetők kétségtelenül szakembereknek tekintendők. Ha egy posztra több alkalmasnak látszó személy is jelentkezett, akkor az nyerte el a tisztséget, aki hosszabb ideig tudott féllábon állni úgy, hogy közben a másik lábával egy sípládát hajtott. Egyöntetű vélemények szerint ezek a kiválasztási módszerek voltak a legalaposabbak és leginkább átgondoltak a hajó egész történetében.

Niemand hozott néhány intézkedést, mellyel a „Titanic” nemzetközi megítélését kívánta javítani. John Ceder arcképét nem vette le ugyan a falról, de kissé balra döntötte – jelezve elődje irányvonalának ferdeségét. Arról is gondoskodott, hogy az étlapon a paprikás krumplit újra serpenyős rostélyosként tüntessék fel.

A hajószemélyzet bálványozta Niemandot, de őt magát nem tévesztették meg a látszólagos sikerek. Jól tudta, hogy a hajó most is minden cél nélkül halad, a lopások folytán minden nappal tovább romlik a műszaki állaga, képtelen lesz elviselni az első valóban komoly megpróbáltatást. Niemand egyre figyelmesebben kereste a módot, hogy egzisztenciáját átmentse valamilyen formában.

Egyik nap kint a nyílt tengeren egy motorcsónak csapódott a „Titanic” oldalának. Titkos whiskyügynökök ültek benne, akik a vízirendőrség elől menekültek. Niemand kapitány személyesen hallgatta ki őket, kiderült, hogy valamennyien a manchesteri Sunset whiskygyár alkalmazottai, a cég gyártmányaival kereskednek. Tevékenységük során több ponton is megsértették a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat és a törvényeket, így a vízirendőrség joggal követelhette a kiadatásukat büntető felelősségre vonás céljából. Niemand azonban egy hirtelen ötlettől vezéreltetve menedékjogot biztosított nekik a hajó fedélzetén – később a „Titanic” minden tisztje a saját érdemének tekintette ezt a döntést.

Éjszaka Niemand kapitány felszállt a fedélzeti helikopterre és teljes titokban Manchesterbe repült. Felkereste a Sunset whiskygyár igazgatóját, doktor Swarczarschot és felajánlotta, hogy szabadon bocsátja a gyár ügynökeit, ha cserébe egy igényének megfelelő állást kap. A kérés elképesztő szemtelensége valósággal elbájolta az igazgatót, aki ezt a tulajdonságot az üzleti adottságok legfontosabbikának vélte és azonnal alkalmazta Niemandot. A kapitány elégedetten repülhetett vissza a hajóra.

Mikor a „Titanic” horgonyt vetett egy angol kikötőben, Niemand utasítást adott a matrózoknak, hogy – mintha csak véletlenül tennék – távolítsák el a kijáratot lezáró drótakadályokat és így a whiskyügynökök zavartalanul eltávozhattak. Később ennek a döntésnek a dicsőségét is magának tulajdonította a „Titanic” valamennyi tisztje.

A következő választásnál Niemand átadta a kapitányi posztot Van Gőghnek, a hajó muzeológusának, ő pedig beállt a manchesteri whiskygyárba. Bemutató előkóstolói beosztást kapott, egykori antialkoholista kampányfőnök létére meglepően jól megállta a helyét. Nagy sikert aratott azzal az ötletével, hogy a whisky erejének szemléltetésére pirosra festette az orrát.

Van Gőgh, a muzeológusból lett kapitány lecserélte a teljes tisztikart, falusi tengeritermesztőket állított a helyükbe. Ők megfelelően támogatták abban a szándékában, hogy a hajót tengeralattjáróvá alakítsák át, ugyanis a tengerfenék kövületeit kívánta tanulmányozni. Van Gőgh úgy választotta meg a menetirányt, hogy lehetőleg minél több jégheggyel találkozzanak. A katasztrófa be is következett, a léket kapott hajó süllyedni kezdett.

A válsághelyzetben a személyzet több pártra oszlott. A kapitánnyal szembehelyezkedő csoport azt hangsúlyozta, hogy Niemandot vissza kell hívni a hajó élére, mind több embert sikerült meggyőzniük arról, hogy a régi kapitány visszatérte megmenthetné a „Titanic”-ot.

A hajó közben végképp lesüllyedt a tengerfenékre. Van Gőgh ezt minden emóció nélkül vette tudomásul, megszokta már a hosszabb lemerüléseket, de a hajószemélyzet öntudatosan mondogatta a köröttük úszkáló halaknak, polipoknak és tengeri uborkáknak:

– Ti még nem ismeritek Niemand kapitányt!

– Niemand kapitány a mi emberünk. Eljön és megment bennünket!

Niemand csodálkozó arcot vágott, mikor közölték vele a „Titanic” tragédiájának hírét:

– Mi az a „Titanic”? Jól sejtem, hogy a „titán” nevezetű nemesfém egyik vegyülete?

A szélkakas

Póstay Elek az 1950-es évek elején fejezte be tanulmányait a budapesti Lenin Egyetemen. Az egyik szovjet vendégprofesszor, a rabulisztikát-frazeológiát oktató Saulus Iszákovics Cukertort kedvenc tanítványának tartotta a végzős marxista oktatót és a diplomaosztó ünnepségen egy „Udárnyik” mintájú szovjet szélkakassal ajándékozta meg.

Ennek az „Udárnyik”, magyarul „Élmunkás” – becézett változatban „Szélmunkás” mintájú tetődísznek a tervezői teljes műszaki megbízhatóságra törekedtek, emellett bizonyítani kívánták az élenjáró szovjet szélkakasok eszmei szilárdságát és fölényét a széllel bélelt és ingatag nyugati társaikkal szemben. Az „Élmunkás” a kujbisev-sztárogyedovói „Vörös Baromfi” Öntödei Kombinátban készült golyóálló páncélból – külön nehézfém keresztrudakkal megerősítve, súlya elérte a másfél tonnát, kilenc réteg vörös olajfesték védte a korróziótól. Állandó keleti irányba volt beállítva, a talapzatába mélyesztett vaskos csavarok biztosították, hogy a legerősebb szelek se fordíthassák másfelé! Külön szerkezeti érdekességnek számított a beépített „Intyernacionáliszt” márkájú gramofon, mely minden félórában eljátszotta a népszerű szovjet dal első két sorát:

– Drága föld, szülő hazámnak földje,

Drágakőnél drágább kincset ád…” – utána kakastól meglehetősen szokatlan módon, elpottyantott egy aranynak látszó tojást, mely aztán egy csapon keresztül visszatért a hatalmas madár belsejébe.

Érthető, hogy Póstay könnyekkel a szemében köszönte meg professzora értékes ajándékát:

– Higgye el, kedves Saulus Iszákovics, az életemnél drágább nekem ez a madár, mindent megteszek majd, hogy megőrizzem becsületét és dicsőségét.

A szélkakast egy nagy teherbírású darus kocsi szállította el Póstay albérleti szobájába. Hogy elférjen, ki kellett rakni a ruhásszekrényt, a fémmadár a csőrében tartotta a fiatal marxista előadó egyetlen öltönyét és krombi anyagból készült télikabátját.

A szállásadónő nehezményezte, hogy a gramofon hangja félóránként felébreszti, de az öregasszony rögtön elhallgatott, mikor Póstay azt javasolta, hogy hívják ki az Államvédelmi Hatóságot pártatlan bíróként annak eldöntésére, tilos-e éjszaka népszerű szovjet dalokat játszani?!

Bár a házirend helyreállt, Póstay hamarosan megunta az albérleti életformát. Alkotó módon továbbfejlesztette a dialektikus materializmus egyik alaptételét, megállapította, hogy a „tudat határozza meg a lé-t”, ezért felhagyott oktatói tevékenységével és jól fizetett tisztséget vállalt a Pártközpontban. Hivatalból kapott egy szolgálati bérvillát és végre önálló tetővel rendelkezve, felrakhatta a szélkakast. Változatlanul hálás szívvel emlékezve vissza egykori professzorára, a „Saulus” becenevet adta neki.

A szélkakas fent a tetőn nem lopta a napot, a maga helyén, gazdájához hasonlóan, fontos eszmei feladatokat látott el. Kifogta a szelet az ideológiailag helytelen vitorlákból, vigyázott rá, hogy szél fúvatlan ne induljon. Tevékenységéért számos kitüntetést kapott, újságcikkek jelentek meg róla „Példaképünk, Saulus” címmel.

Hosszú évek után az uralgó széljárás keletiről fokozatosan nyugatira fordult, Póstay úgy ítélte meg, hogy ez a körülmény szükségessé tesz néhány változást a szélkakas elhelyezésében is. A fémtalapzatból kiszedette a rögzítő csavarokat, egy hatalmas széllökés hatására a kakas csikorogva ugyan, de beállt nyugati irányba.

Mikor Póstay megvált a Pártközpontban viselt tisztségétől és üzleti vállalkozásba kezdett, átfesttette a fémmadarat előbb rózsaszínűre, majd modern euroszürkére. Egy ügyeskezű szerelőnek sikerült a „Drága föld, szülőhazámnak földje” kezdetű lemezt is kicserélni egy amerikai számra, a „Yes Sir she’s my baby”-re. Póstay úgy gondolta, hogy a bekövetkezett módosításokat az elnevezésben is rögzíteni kell, ezért a szélkakast „Saulus”-ból „Paulus”-sá keresztelte át. Ez egyébként is összhangban állt lakóhelyének, a régi Ifjú Gárda útnak Damaszkuszi útra történt átváltoztatásával.

A szélkakas új néven és új helyzetben is hasznos szolgálatokat tett Póstaynak. Az egykori marxistából lett mind sikeresebb üzletember mindig tudta, hogy honnan fúj a szél, így minden kockázat nélkül szélnek ereszthette régebbi, túlhaladott nézeteit. Esténként, ha kiállt a háza kertjébe, egy-egy napot lezáró, üdítő vizelésre, tájékozódásul felnézett a kakasra, nehogy szél ellen próbálkozzon.

Az idők, régi szokásuk szerint, tovább változtak és Póstay mind újabb módosításokat kényszerült végrehajtani a háza kiemelkedő pontján trónoló és ezzel szinte jelképértékű szélkakason.

Mikor meglátogatta egyik amerikai üzletfele, Dicső Huba, akivel közös vállalatként hozták létre a „Hungarian-American Merchandise”-t, rövidítve a HAMM-ot, mely az önálló magyar kereskedelem önzetlen támogatását tűzte ki céljául, Póstaynak váratlan ötlete támadt. Dicső gyakran és büszkén emlegette, hogy a háború előtt a horthysta csendőrség kötelékében szolgált, ezért a házigazda figyelmességből néhány valódi kakastollat tűzött fel Paulusra. Az amerikai üzletfél elragadtatva köszönte meg ezt az igazi magyaros fogadtatást.

Később, egy nyugati magazinból ellesett megoldást lekoppintva, rendkívüli mozgékonyságú golyóscsapágyakat szereltetett a talapzatba. Vendégeit felvitte a terasszá átalakított tetőre és ott azzal szórakozhattak, hogy szellentéseikkel bármilyen irányba forgathatták a szélkakast és a televízióból ismert „Szerencsekerék” mintájára különböző vetélkedőket játszhattak.

Baráti beszélgetések során Póstay mindig igyekezett növelni a szélkakas tekintélyét, egy-egy burkolt megjegyzéssel célzott rá, hogy a madár tulajdonképpen nem más, mint egy protestáns címerállat, sőt közeli rokonságban áll a legendás turullal is. Sajnos ez a jól felépített presztízs hirtelen összeomlott egy váratlan csapás nyomán.

Az egyik jobboldali pletykalap kinyomozta a szélkakas valódi származását és a leleplezést a címoldalán közölte le, „Kakás a kakas!” címmel. Póstay természetesen nem engedhette meg magának, hogy nevét bármilyen formában is kapcsolatba hozhassák a levitézlett pártállammal, ezért kénytelen volt megválni Paulustól.

A kiszolgált szélkakas a szemétdombra került, a már korábban kidobott „Drága föld, szülőhazámnak földje” kezdetű lemez, egy barna műbőrbe kötött Sztálin-sorozat, egy moszkvai GUM-ban vásárolt masszírozógép, egy Buratino-figura, különböző oklevelek, kitüntetések és egyéb hulladékok tetejébe. A szélkakas megpróbált úr maradni a szemétdombon, de minden tekintélyét elvesztette, mikor torkából egy kozmopolita amerikai dal szólalt meg.

Itt találta meg a kakast az Izraelből idelátogató öreg Saulus Iszákovics Cukertort professzor, aki egykori kedves tanítványát jött felkeresni. Kocsira rakatta és elvitte magával. Egy gazdag amerikai műgyűjtő vásárolta meg tőle dollárezrekért, kuriózumképpen szülővárosa főterén állíttatta fel.

Később, mikor újra keletről kezdtek fújni a szelek, Póstay kereste a fémmadarat, de már, természetesen, sehol sem lelt rá.

Tél tábornok

Az Uralkodó Időjárás utolsó taktikai tartalékait veti be ellenünk – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Eddig az év minden szakában kudarcot vallott – földeken, kertekben éppúgy, miként benn a házakban. Tavasszal nem hozott esőt a vetésre, a nagytakarítás sem sikerült igazán, nyáron az aszály még azt a keveset is elégette, ami nagy nehezen kikelt, ősszel puttony helyett fejszét kellett elővenni, kivágtuk a tőkéket – még a tavalyi bor is ott áll eladatlan a pincékben. Az Uralkodó Időjárás nem szívesen teszi, mert tudja, hogy jobb a békesség, de most az év utolsó negyedében végre megmutatja az igazi arcát: színre lép Tél tábornok.

Tél tábornok már megöregedett és a szerencséje is mintha elfáradt volna. Szánkóját rénszarvasai minduntalan árokba fordítják, mikulásai és krampuszai folyton egymásnak esnek. Megy a tábornok úr a pusztában, feje fölött holló, háta mögött farkas.

De hiába érik sorscsapások, Tél tábornok nem lett bölcsebb, legföljebb tapasztaltabb. Már nincsenek illúziói, többé nem hivatkozik a tavalyi rossz esztendőre, mint mindenek okára, a piros havat is csak néha-néha emlegeti, olyankor, ha Litvánia felől fúj a szél. Nem akar tetszeni senkinek, sutba vágta tréfás téli szalmakalapját, felhagyott ígéreteivel is szőlőről és lágy kenyérről. Csak néha álmodozik el az 1930-as évek nagy nemzeti teleiről, amikor semmi sem merte zavarni a magyar hómezők példás és fegyelmezett egyhangúságát.

De ha azt hiszitek, hogy Tél tábornok feladja, akkor nem ismeritek őt. Nem azért készülődött negyven évig lemerülve, őrült gőgjét hibernálva erre az egyetlen évszakra, amely néki adatott. Végre együtt mutatkozhat Saint Claussal és kezet foghat az orosz Fagy apóval. Nyugodjatok meg, kihasznál majd minden percet, amíg zúzmara paszomántos, jégsújtással díszített parancsnoki uniformisát viselheti. A türelmetlenkedőket kioktatja: ha a nép egyszer úgy döntött, hogy novembertől márciusig tél legyen, akkor ezt tessék tudomásul venni.

A tábornok félrelökte a tél szelíd dekorációit, a gesztenyés néniket, a száncsengőt, a fűszeresen gőzölgő forralt bort és riadót fúvatott. A hóemberek már fel is sorakoztak mögé, tudják, hogy az olvadás a végüket jelentené. Kár megjegyezni őket, a nyári strandon majd úgyis viszontlátjuk valamennyit homokfigurákká átalakulva.

Tél tábornok akcióba lépett, beindította a nagy állami fagyasztó és szélgépeket, meddő vihart kavar, hogy minél távolabb tolja ki az új tavaszt. Kivonta jégkardját, a földön fekvőket és a guggolókat csak fenyegeti, de úgy másfél méter magasságban végig-végigsuhint vele és aki ennél magasabban néz, annak a feje bizony a porba hull. Különösen jaj lesz a merev nyakúaknak, akik megszokták az egyenes tartást és a szemüvegeseknek, akik mindenáron látni szeretnének.

Csak félve mondom, mert lehet, hogy a valóságot megint összekeverem a vágyaimmal, de Tél tábornok nagy parádéja mintha el-elakadna, a fogvacogtató hadigépezet mintha nem akarna mozgásba lendülni. „Se tél, se nyár, csak a nagy sár.”

A fenyőktől már megszokhattuk, hogy nem retirálnak, nem hullajtják le parancsszóra tűleveleiket és a sárga csigagombák decemberben is meghozzák termésüket – én még nem ettem, de azt mondják, hogy salátának igen jó. Tőlük túl sok lojalitást Tél tábornok most sem várhat el, de a jövő még több bajt ígér. Terjed az ideológiai ózonlyuk, kiszállnak rajta a talajmenti fagyos eszmék, ha tetszik, ha nem, az égöv felmelegszik, egyszer majd a turulmadár is kénytelen lesz kókuszpálmán fészket rakni. Ha hull is valami kevés hó, a szabadban háló hajléktalanok felolvasztják puszta leheletükkel, nyomorult testük maradék melegével.

A tábornok kénytelen fokról fokra becsempészni a telet. Műhavat permeteztet, a fákon átfesti az őszről megmaradt színes leveleket, vékony jégréteg helyett nejlonfóliát terít a tócsák tetejére.

De ti ne hagyjátok bekényszeríteni magatokat szobátok aggasztó passzivitásába – sokat nem veszthettek: asztalotok üres, fűteni úgysem tudtok. Éljetek úgy, mintha már tavasz volna, járjatok sportosan, ballonban vagy lemberdzsekben – télikabátra úgysem telik. Már sokszor előfordult, hogy a kakas felkölti a Napot.

Az idő véghetetlenül lassan múlik, de szédítő gyorsan is, a perceket jelző nagymutató alig-alig moccan, de a kismutató valósággal hajtja az órákat. Az év nagy része már mögöttetek van, aki bátrabb, dúdolhat is.

– „Tél után tavasz lesz, felhős után felderül…”