Két előszó a Saulus-hoz

Vannak események, amelyeknek már születésük pillanatában az a sors jut, hogy ne feleljenek meg pontosan a tényeknek. E könyv témája is ilyen. Sose jártam Palesztinában, s igyekeztem a forrásmunkáktól is távoltartani magamat. A Biblia mellett a ravennai Mausoleo di Galla Placidiában látható mozaikportréból merítettem a legtöbbet. A levelezőlap nagyságú színes képen – egy barátom küldte Ravennából – közel két és félezer mozaikkövecset számoltam meg egyszer éjszaka, mikor végképp úgy éreztem, hogy reménytelen feladatra vállalkoztam ezzel a könyvemmel. Szeretném, ha az olvasó is így érezné.

 

*

 

Időszámításunk első évében született egy gyermek, aki később Isten küldöttének vallotta magát. Voltak, akik kétségbe vonták ezt, mások nem. Valamiféle Küldöttet mindenki várt akkoriban, különösen a zsidó nép. Az igazság emberemlékezet óta nem uralkodott a földön, így méltányosnak látszott a gondolat, hogy legyen valaki, aki a világ létezéséért felelős, s az igazságtalanság céljával is tisztában van. Különben abba kellett volna belenyugodni, hogy az ember felelős olyan következményekért is, melyeknek eredendő okáról nem tehet. Így főképp az látszott ellentmondásnak előttük, hogy erkölcs és törvény az ember műve legyen, mikor a létezés maga nem az ő műve. Olyan kor volt ez, mikor egy ilyen gondolatot még ésszerűnek tudtak találni, noha csakugyan ésszerűnek látszott. Úgy vélték, hogy a világ képtelenségébe való belenyugvás meddő megalkuvás; a világ értelmességét viszont nem tudták pusztán önmagukból kiolvasni, mert meghaladta az értelmességüket. Még úgy tudtak logikusan gondolkodni, hogy nem kerültek ellentmondásba a hittel.

Jézus azt vallotta, hogy ő az Igazság, aki a magyarázatot, a megváltást hozza. Kortársa, a tarzuszi Saul egyike volt a Jézus-hívők legféktelenebb üldözőinek. Nem válogatott az eszközeiben. S igaz hittel tehette, mivel a Törvény sem tagadta, hogy a Küldött egyszer megérkezik. Csupán az időpontot és a személyt nem tudta elfogadni; csalást és megtévesztést szimatolt. Jézus nem hirdetett idegen igazságot; csak módosítást. Nem a várakozás, hanem a megérkezés erejében és időszerűségében bízott. Saul bizalmatlan volt minden módosítással szemben. És a várakozás egyre gazdagodó feszültségéért nem tudta kárpótolni a váratlan megérkezés boldog ernyedtsége és izgalma, amelyre ugyanakkor vágyott. A Törvény nevében volt kegyetlen és hajlíthatatlan; és őszintén hitte, hogy egy igazi Küldött nem engedné meg, hogy éppen az üldözze, aki a legjobban hisz benne. Ilyen meggondolásokkal indult el egy nap Damaszkuszba is, hogy Jézus-hívőket vessen börtönbe. Nem messze Damaszkusztól azonban, kint a pusztában, más belátásra jutott. Ő maga így nyilatkozott erről: „Tudok egy embert a Krisztusban, ki ez előtt tizennégy esztendővel (hogy testben-e, nem tudom, avagy testen kívül, nem tudom; Isten tudja) elragadtatott volt a harmadik égig.”

A könyv erről a történetről szól; Saul útjáról, az elragadtatás pillanatáig. A szerző igyekezett annyit mellőzni a valóságos eseményekből, hogy a történelmi hitelességet ne lehessen számonkérni rajta; s annyit megtartani belőlük, hogy a mából visszatekintve a múlt is átélhetőbb és világosabb legyen.