Interjú^*

Bemutatás helyett, kérem, foglalja össze írói pályakezdésének történetét. Hogyan lett íróvá? Mikor?

– Nem tudom. Esetleg kitalálhatnék valami olyasmit, hogy ötéves koromban láttam egy háztetőt, ahonnét váratlanul felburrantak a galambok, ugyanaznap délután kigyulladt a főtéri templom tornya, és a kettő között félreérthetetlen összefüggés volt. S ez talán nem is volna hazugság. A kép magára csupaszított élessége, ami túlmutat önmagán, mindenesetre végleges rögeszmém maradt.

 

Milyen hatások, ízlésnormák, irodalmi eszményképek befolyásolták indulását?

– Minden hatássá lesz, ha kikerüljük, azzal. Szekszárdon, ahol felnőttem, például, komoly „borkultúra” volt. Még Babitsról sem illett többet tudni, mint hogy a szőlejük merre van… Persze, azért kialakult másfajta cinkosság is. Egyik tanárom akkoriban tért haza Párizsból, Genfből, és Gide-ről, Ramuzről hozta a személyes élményeit, izgatott véleményét Huxleyról, Joyce-ról; Szabó Dezsőről – közeli rokonként – a magyar torzózseni látomását. Másik tanáromnak a matematikaórákba sikerült úgy belopni a zenét és irodalmat, hogy értelmezték is egymást. Általában, igyekeztünk rokon izgalommal bánni a különböző értékekkel; az „európait” nem szembeállítani a lelkesen „nemzetivel”, ami az akkori légkörben nem mindig volt könnyű mutatvány. Emlékszem, hogy Dosztojevszkij előbb nyűgözött le, mint Tolsztoj. Weisz úrnál, a pult alól megvettem Sztálin Les questions du Leninisme-jét, kiegészítésül Bergson Idő és szabadság-át, közben népszokásokat próbáltam gyűjteni a megyénkben. Mikor a Sorbonne-ra nem sikerült kijutnom, jobb híján jogra iratkoztam be itthon, aztán ügyvédjelöltként megvédtem egy gyilkos cigányt, és – cuique suum – kivittek a frontra. De akkor már jó ideje minden útravaló férges lett, még az is, ami nem érdemelte meg. Olyan is előfordult, hogy a halott bajtársainkból csináltunk lövősáncot, mert nem volt más. Persze ez csak dajkamese az egész botrányához képest, amihez igénybe vettek bennünket. Mégis, ezekben a jogosnak sminkelt dajkamesékben is volt annyi független tragikum, ami irodalmunknak több katarzist adhatott volna. Ha másképp nem, a kihasznált meztelenség jogán, de ez már egy megíratlan könyv. Ha úgy veszem, ez mind ízlésnorma is…

 

Milyen hatások vonzották – vagy szorították – abba az írói pozícióba, amelyet „magányos”, „befeléforduló”, „vívódó”, „világtól elvonult” jelzőkkel szoktak illetni az egyszerűsítésre hajlamos jellemzések?

– Gondolja, hogy van író, aki nem ilyen? Legfeljebb más reflexekkel titkoljuk. Pár éve egy vidéki présházban dolgoztam, és sokat bajlódtam a Saulus razzia-jelenetével. Sehogy se ment. Végül gyíkra kezdtem vadászni, és fogtam egy gyönyörű példányt, de csak akkor nyugodtam meg, mikor a lexikonból szaknyelven is sikerült azonosítanom: lacerta viridis. Ez már hasonlított valamilyen győzelemhez. Hogy az asztal mellől is lássam, kint hagytam a szita alatt a napon, és gondosan elfelejtettem berakni valamit, ami alá bebújhatott volna. Délután már döglődött a forróságtól. Pokoli érzés volt nézni, de ha már így történt, pontosan leírtam a mozdulatait, a látványt. Alig aludtam éjszaka, hajnalban viszont másfél óra alatt lekopogtam a jelenetet. A pszichológia azt mondaná: transfer. Bölcs. De mit lehet kezdeni az ilyen megbocsáthatatlan ügyek rondaságával és lelkesültségével? S főképp, hogy ez volt az ára néhány oldalnak? Szóval, magány. De nem úgy. Másképp.

 

Bizonyos modern külföldi áramlatok kísérletező kedvű hazai folytatójaként (bírálói szerint: üres formai divatok kolportálójaként) szokták dicsérni, illetve kritizálni. Mi a véleménye erről?

– Rövid. A kritika magát hatálytalanítja, ha csupán egy stratégia teljesítésére vállalkozik, és nem az irodalom megfejtésére. Igazi szeplőket nehéz úgy számolni, hogy előbb felragasztjuk őket. Szellemi távlataiban veszélyes hagyomány ez.

 

Milyen hagyományokhoz vonzódik leginkább? Milyen magyar írókhoz?

– Egyes írókhoz kevésbé; inkább elsorvadt lehetőségeinkhez. Ami prózánkban kora elé, felénk nyúlt, majdnem mind torzó maradt. Légszomjba haltak bele. Az igazán provokálót mégis az ő drapériamentes műveik jelentik. Csáth, Cholnoky, Török, Gozsdu például. Vagy a „még torzóbbak”. A műhely és műfaj nélkül maradt Bornemiszák, névtelen erdélyi emlékírók. Fokozott rokonszenvvel kell rájuk gondolni, miközben egészen mást csinálunk. Az éppen csak tegnapiakhoz kevesebb szál fűz. Egy biztos: az irodalomnak a holnap tradícióját kell kitapintania, ha tartósat akar mondani a saját jelen idejéről.

 

Mi a véleménye az egzisztencializmusról általában és szerepéről saját műveiben?

– A mi háborús nemzedékünk számára az egyik legjelentősebb közéleti áramlat volt, ami filozófiát, irodalmat is teremtett. A kereszténység, marxizmus másképp katalizátor: programvíziójuk van. Az egzisztencializmus mind a kettőbe behatolt, mint vitatható, de nem tagadható megrendülés és mazochizmus. Ha nem jelentkezett volna, hazudtunk volna magunknak. S végül is, nagyobb tét megütközni, mint letagadni a lappangót. Számomra azonban mindig volt benne valami „heroikus durcásság”, amit fennkölten gyermekesnek találtam. És valami álarcos romantika is bujkált itt: Sartre-ban az észé, Camus-ben a forróságig fagyasztott érzékelésé. Camus kimondja a fontos „lázadás” szót, de a program nélküli heroizmus önmagát deheroizálja. Lirizálja. Mindig időszerűen vállalja, de be is börtönzi magát az „ellensúly” pátoszába. A Guevara-probléma lényege is valami hasonló. Char, Camus költő barátja, más szóra teszi a hangsúlyt: „A termés rögeszméje és közömbösség a történelemmel szemben, ívem két vége.” Ebben benne van az a görcsös derű, ami a legkeményebb szelídségre utal; az értelmes abszurditás elfogadására. A Pestis különben ide közelít. Camus maga sem következetes.

 

Hogyan értékeli az öt éve heves vitákat kavart regényét, Az atléta halálá-t? Mi a véleménye – egyfelől – a könyv körül keletkezett viharról, és – másfelől – a regény immanens művészi értékeiről és esetleges fogyatékosságairól?

– Elég változatosan értették félre, ha a külföldi kritikákat is figyelembe veszem. De én ezt erénynek gondolom. Olvastam, hogy Hemingway óta nem írtak ilyen jártassággal a sportról; hogy a szocialista társadalom Hamletje; itthon, többek között, hogy sznoboknak való, s nincs mondanivalója. Minden tévedésnek van igazsága. Talán az íróénak is? Néhány kritika különben utalt arra a közérzeti háttérre, ami nélkül biztos nem írtam volna meg. S valószínű, hogy a Saulus-t se. A két regény stafétaváltásban követte bennem egymást, leírhatatlanabb pályára akartam szorítani a futómat.

 

A Saulus-t tehát továbblépésnek érzi pályáján?

– Az atlétám, mint típus, félúton van, sem itt, sem ott egészen. Morálgörcse, megszállottsága semmibe fut. Szükségszerűen magányosodik el. Hamlet, de kissé l’art pour l’art ez. S elsősorban a saját megváltásának az éhsége pusztítja. A Saulus más: azt a szenvedélyes, megosztható érintettség drámájának szántam. Saulus sorsa, hogy cselekvően alakuljon át, és új tárgyra fonódjon rá – másokért is. Bár azt hiszem, bonyolultabban, mint ahogy a kritika egy része megbecsülte. De ez nagyon messze vinne…

 

Valóban messze vinne; s tartok tőle, hogy elvontan megfogalmazott válaszai nehezen segítenek közelebb jutni a konkrét kérdések lényegéhez. Pedig írói pályájának állandó kísérője a jelenségek racionális megközelítése: elég gyakran ír esszéket is. Mi a véleménye esszé és irodalom viszonyáról? Általában a racionális indíttatású, értekező műfajok szerepéről, lehetőségeiről a modern irodalomban?

– Inkább csak az írói esszében vagyok illetékes. Mint műfajnak, a múlthoz képest dömpingje van. Ma valahogy nagyobb a kísértés, nagyobb az igény a faggatásra. Elkerülhetetlenebb a félreértés, szaporodik a műbe préselhető árnyalat. S főképp a „hálószobatitkokra” is kíváncsiak vagyunk, a titok sztriptízére, exhibíciójára. Valamennyien, együtt, benne ülünk az alkotás oltárában. A járványszerű interjú-mánia is idetartozik; ez a miénk is most. Hogy mindez az alkotói éghajlat racionális megértését segíti elő? Vagy éppen a „racionális” megítélhetetlenségét? Hegel írja, hogy ha a valóság felfoghatatlan, akkor felfoghatatlan koncepciókat kell kovácsolnunk. Az írói esszé többnyire ilyen megoldásra kényszerül, az írót ugyanis foglalkozásszerűen kötelezi ez a szerénység, ha a valóság értelmét nyomozza.

 

Szavai alkalmat adnak arra, hogy megkérdezzem: hogyan látja parabola és realizmus viszonyát; a parabolisztikus ábrázolásmód lehetőségeit a mai prózában?

– Ma már nehéz eldönteni, hol a határ. Néha csak a hangsúly, az atmoszféra billenti ebbe vagy abba az irányba a művet. Az egyik durva ok, talán, hogy minden modellként is megéled számunkra. Túl sok az információnk, és rácsukon a valóság a legváltozatosabb modellként érvényes. Nincs olyan „egység” a szemléletben, ami a parabolisztikusat és reálisat biztosan a maga helyére tehetné. Egymásba játszanak. A költészet mindig többet tudott erről, mert már elemeiben is az utalás varázslata, és nem a megnevezés gyötrelme, mint a próza. De éppen ez van változóban. Mióta a tudomány is kénytelen bátorságot kölcsönözni a költészettől – hogy ha kell, utalásban értse meg a konkrétat, a többértelműségben, több modell lehetőségében az igazolhatót –, mintha a próza is bátrabb volna. A valóság „valaminek” a parabolája is mindig. Ha akarom. Különben ettől a közeledéstől eltekintve, a parabola tiszta formája is változatlanul életképes. Csak akkor pudvásodik meg, ha cenzúra kényszerít rá, s nem a spontán vízió. Mindent a maga nyelvén kell megírni.

 

Hogyan foglalhatná össze viszonyát a szocializmushoz; véleményét társadalmunk aktuális törekvéseiről?

– Itt élek, dolgozom. Megjelenek. Szenvedélyesen az érdekel, ami itt történik. A legintimebben itt áll rendelkezésemre az emberiség. De szívesebben általánosítanám a kérdést, hogy aktuálisabb lehessek. A történelemben van annyi irónia és részvétlenség, hogy minden biztos tudásunkat és tévedésünket hasznosítsa. Persze, kerülőkkel, könyörtelen ajándékként. A mi korunk se hihet magáról jobbat, ha a démonait számításba veszi. Író vagyok, természetes, hogy konfliktusaimnak ez a súlypontja. Például, ha a jövő esély, minőségét döntően befolyásolja, hogy a gondolkodásnak és cselekvésnek milyen termékenyítő kockázatát engedjük beleépíteni a jelenbe. Kölcsey úgy fogalmazott, hogy a túlélés nem feltétlenül megmaradás is. Ez Petőfitől József Attiláig visszatérő közérzete irodalmunknak. Ha ma is él a kockázatigény, gyökere szellemi örökségünkbe nyúlik, ami nemcsak az irodalomé.

 

Hadd jegyezzem meg: eléggé elvont és parabolikus formában válaszolt egy meglehetősen konkrét és egyértelmű kérdésre… Tiszteletben tartva írói – és válaszolói – stílusát, mégis a magam konkrét és egyértelmű modorában folytatnám a kérdezést: hogyan ítéli meg saját helyét, szerepét a mai magyar próza összképében?

– Nem elég önhittség, hogy egyáltalában ír az ember? Olyan illúzióm azonban sohasem volt, hogy ki tudom találni, az embereknek mire volna szükségük. Csak azt, hogy én mit szeretnék az érdekükben átéletni velük.

 

Mi a véleménye a mai irodalomról; mely irányait, törekvéseit véli a legfontosabb vagy az Ön számára legrokonszenvesebb tendenciáknak?

– Izgalmas erjedésben van irodalmunk. Bálványok dőlnek, ez önmagában jó. A gondolat vámmentes, ez még jobb. Egy-két fiatal, akiknek a terveiről is tudok vagy akiket csak olvasok, éppen a hiányzót ígéri biztatóan, az új „önarcképet”. Becsülöm az őszinteségüket, a korrekt tiszteletlenségüket, anélkül nincs egyéniség. Végül is az a dolguk, hogy kiuzsorázzanak és továbblépjenek. A hűtlenség itt a hűség expanziója. Ha makacsságuk is lesz, éles dátumot jelölhetnek az indulásuknak. Persze, ezen az emeleten nincs tolongás, de mintha nagyobb volna, mint az elmúlt években. Fontos, hogy a tótágas realitásait – amibe kénytelen ugyan belenyugszunk – legalább igyekezzünk irodalommal átvilágítani. Gátlástalan önismeret, gyanakvást is vállaló felelősség, ezek jó címszavak. Tendenciákkal különben igyekszem nem eleve rokonszenvezni. Mindenevő vagyok. Ha jó.

 

Foglalkozott az „amerikai realizmus” irányzatával. Jelentős irányzatnak tartja?

– Feltétlenül. Ereje az egyik legfrissebb „érdes” érzékenység. A történet, ami az európai irodalomban önmaga párájává finomodott, náluk újra le tudott csapódni. Párája, vize is van a nyersanyaguknak, s valami különös, új összetételben. Értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia. Lehetne bogozni, hogy miért nekik sikerült így. A mai európai irodalom – többnyire – mintha kisebb sikerrel kísérletezne a pára-víz házasításával. Vagy a pára túlságosan művi, vagy a víz páraképtelen… Sokszor túlságosan is kiszámíthatóvá teszi a saját határait. A lélegző mitológia kiszámíthatatlanságában jobban tudok minden ízemmel, kiegészítéseimmel elterpeszkedni. A realizmus, ha lélegzik, szinte „felfoghatatlanul” messze el tud menni, ha komolyan veszi magát.

 

És a mi irodalmunk vagy tágabban: a közép-európai irodalmunk?

– Az volna természetes, ha az új európai mitológiát a közép-európai irodalmak hordanák ki. A szenvedés jogán vagyunk – vagy kellene lennünk – felnőttebbnek minden irodalmi „algebra” okosságánál. Ha jól meggondoljuk, mi valahol egész másutt vagyunk otthon. De hogy ez sikerüljön, előbb a szakadék széléig kell merészkedni. Nemcsak formában – az mindig csak következmény –, hanem elsősorban a végiggondolás, a független őszinteség következetességében.

 

„Szakadékról” beszélt… Beckett, például Ön szerint meddig, hová jutott el?

– Talán a legmesszebb a fogódzók nélküli következetességben. Ha valaki, ő csakugyan tudomásul vette – a maga európai módján – a történés lehetetlenségét és hiábavalóságát. Mégis, az ő „semmire” felrajzolt mitológiája valójában megdöbbentően érzékletes sűrítés a valóságból. És egy pillanatig sem öncélú „algebra”. Gondoljon az Utolsó tekercs néhány sorára, mikor a szerelem, a múltból, hirtelen emlékké rándul össze. Mint a sivatagban az ékkő. És húsz érzelemregény „hatásával” fölér. Végletes redukció, igaz, de olyan, mint mikor egy ember nagyságú embert szorít össze egy Marok: az ember lehetősége ott van a marokban, minden egykori nagyságával, korccsá töpörödött jelenével. És mind a kettő kibontható. Ki-emlékezhető. Tudatosan kopár, illúziótlan „science-fictionja” az emberi fenoménnek. Bizonyos értelemben Madáchot is eszünkbe juttatja. S noha másképp, de Beckett mindig visszautal a történés elveszett paradicsomára, ahol még újra „megtörténhet” az ember. Bábulényeitől mindent el lehet venni, csak az öntudat fényét nem. Kegyetlenül írja valahol, hogy az „Isten megbocsáthatatlan”. A kegyelem gesztusát mégsem tudja megtagadni: az öntudat csíráját, a magot, a színpadon hagyja. De innét valóban nincs út tovább. A magára maradt, kifosztott Mitológia már nem tud mit felajánlani, csak a visszafordulást, az ismétlést. Vagy bizakodóbban: a módosító újrakezdés lehetőségét. Vagy egy másik magyar példát említve, a Csongor és Tünde „Éj monológ”-ját: ha egyszer megszületett a fény, abban potenciálisan az is benne van, hogy újra megszülethetik. Mindenesetre, a legkövetkezetesebb gyökvonás a Becketté, amit az emberi lét mitológiájából transzcendencia nélkül levontak. Az a közérzet és történés-devalváció azonban, ami az európai irodalom fejlődésében kialakult, egy ilyen lépést is elkerülhetetlenné tett. Ha a történésnek valamilyen új, európai változata, mitológiája megszületik, azt nem kis részben az ő következetességének köszönhetjük majd.

 

Több nevet említett az interjú során. Ezek nagyjában a mintaképei is?

– Gyanús ez a „mintakép” szó. Vagy ha nem az, akkor baj van. Emlékező megtagadás, ez már helyesebb körülírás. Hatás annyiféle éri az embert, hogy reménytelen számba venni. Egy táj, egy mozdulat, egy fejezet, egy könyvcím… Van néhány rögeszmém, amiket sose fogok tudni megvalósítani, szeretném azokat mintaképeimnek tudni.

 

Kérem, foglalja össze írói ars poeticáját…

– Azt hittem, eddig is arról beszéltünk…

 

Mégis, konkrétabban, a saját ars poeticáját…

– Tulajdonképpen csak folytatni tudnám. Valamilyen mitológia… Egyszer Goethénél találkoztam azzal a gondolattal, hogy rosszat teszünk az embernek, ha pontosan olyannak írjuk le, amilyen. Nagyon nem hiszem. Talán éppen fordítva igaz, függetlenül attól, hogy reménytelen az ilyen pontosság. Azzal viszont számolni kell, hogy minél jobban közelítünk a pontossághoz, annál igazoltabb lesz a bizonytalan és biztos, az abszurd és evidens, annál reálisabb ítéletekből áll össze a megítélhetetlenség panorámája. Egyszóval, hűség a pontossághoz, még ha hűtlenségnek látszik is. Ami természetesen, a fikció vagy akár a „gyökvonás” valóságával szemben is ugyanúgy kötelez. A képzelet, ha hiteles, nem hatálytalanabb, mint mondjuk egy fal, amelyiknek fejjel nekimegyünk. Durván és röviden: addig kell mennünk, amíg falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen tovább.

 

Köszönöm a beszélgetést.