Saulus

„Nem tudjátok-e, hogy a pályán a versenyzők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki viszont részt vesz a versenyben, fegyelmezi is magát mindenben. Pedig ők csak hervadó koszorút akarnak elnyerni, mi ellenben hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, hogy célba jussak; amikor viaskodom, öklömmel nem a levegőt csapdosom. Megsanyargatom testemet, nehogy magam lemaradjak, amíg másokat buzdítok.”

A Tarzuszi

 

„Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre?”

Camus

 

 

 

 

Sokan csak nyárnak mondják, mi Thammuznak, Ábnak és Elulnak. Három hónapig tart. Három hónapig ugyanaz a fény tűzi a homokot, a sátorponyvákat, ugyanaz a hőség forgatja benned a gondolatot. De még a fele idő hátravan, amíg megjön a szüret. Nehéz kivárni. Nehéz türelmesnek lenni. Vagy alázat nincs bennem elég, vagy túlságosan is sok van. Siettetni Ábot, siettetni Elult, hogy minél előbb a széles kapuba állhassak, Ethanim kapujába, amelyiken a szüreti szamarak vonulnak át megrakodva… Nem alázat az is, hogy igyekszünk siettetni az időt, ami úgyis arra vár, hogy beteljesedjék? De a fele idő még hátravan. Másfél hónap. Majdnem annyi, mint a chamsin, ha megindul Egyiptom felől. Olyankor vörös az ég a homoktól, mint a szégyen. Mások azt mondják: „Megjött a déli szél.” Mi azt mondjuk: chamsin. S tudjuk, hogy ötven napig tart, s hogy olyan, mint a szégyen. Nyolc napig most távol voltam a várostól, s egyre jobban érzem, hogy közben történt valami velem. Vagy a várossal? Még mindig nem tudom pontosan. Egy koldus jön a Mészárosok utcáján, ezen a lassan görbülő utcán, nem is látszik szinte, hogy görbül, becsap, mint a filiszteusok kardja, bele a húsba, észrevétlenül kanyarodik el az Antonia-torony felé, kikerüli a legionáriusok laktanyáját, mintha valami egyértelmű szándék vezetné – de kiderül, hogy zsákutca, nem Vicus Rectus, amilyet Palmyrában, Jerashban, Efezusban láttam, sőt, Damaszkuszban is egyszer, nem mérföld hosszú, nyílegyenesen kiterített kövezet, melyet tűz a nap, és fehér, mint a vászon, s legalább száz láb széles, kétoldalt bazárokkal, kelme- és édességárusokkal – de itt csak mészáros mészáros mellett. S maga az utca is sokkal keskenyebb. És éppen ezt nem érted: nyolc nappal ezelőtt mintha az is szélesebb lett volna. S a koldussal se most, hanem még Nisán hónapjában találkoztál. Mindjárt észreveszed a kiejtésén, hogy cilíciai, s hogy a Taurus hegylakóira emlékeztet az a kis erőltetett nyelés, amivel a szavak végét igyekszik megrövidíteni. Ilyenkor, Nisán hónapjában, sok idegen megfordul itt. Hozzák a rongyaikat, az árnyékukat, a gyerekkorukat, vannak, akik lenyelik a szavak végét, az elamiták énekelnek, a médek nem tudnak énekelni, a pamfíliaiak göröggel keverik az arameust, és mind odatódulnak a Nagytemplom kapujához, hogy előkészítsék magukat az áldozatra, s megvásárolják az állatokat, melyeket már előkészítettek a föláldozásra. Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk az azonosságunkat. De hol ez az azonosság? Még a házak sem olyanok, mint éjszaka meg tegnap, amilyenek szent Purim napján voltak! S a sok névtelen idegen, azok ugyanazok? Feljönnek Judeából, Manasszéből, Efraimból, betartanak minden tisztálkodási szabályt, a hajnyírást, a fürdést, a ruhamosást, megölik a verebet, mint az apáink, vérét élővízbe csorgatják, egy másikat meg belemerítenek ugyanabba a vízbe, hogy ismét elengedjék – mindezt betartják. S mégse lehet a homlokuk mögé belátni. Jönnek reggel, megbámulják a Siloah-tornyot, mert pusztaiak, s a pusztában nincs torony. Letanyáznak a Sajtcsinálók-völgyében, a Szüzek-kútjánál, ellepik az alsó- és felsővárost, szagos füveket égetnek, s miközben messze elkerülik a Bethezda-mocsarat és a poklosok fehér viskóit, még makacsabbul füstölnek, mintha csak a saját félelmük megszállottsága volna bennük, szánalom nem – csak a görcs, hogy minél előbb beülhessenek a Nagytemplom csarnokába, a hollóijesztő vasnyársak alá… Este mégis olyan nyomtalanul tudnak eltűnni a sikátorokban, hogy már az első őrség idején alig találkozni emberrel. S attól kezdve már ők sem ugyanazok. Te sem vagy ugyanaz. Jön egy koldus a Mészárosok utcáján, s ahogy beszél, a gyermekkorodat juttatja eszedbe, Cilíciát, a Taurus erdőségeit. Félrehívod az árnyékba, hogy kérdezősködni próbálj, mindegy, hogy miről, a hang kedvéért, a próba kedvéért, mert úgy érzed, hogy tetten kell érned magadat, még őbenne is. S elmondod többször is, egymás után: „Nisán hónapja van. A kovásztalan kenyér ünnepe van. A páskabárány vére már kifolyt, a vérrel bekenték az ajtófélfákat…. A vér fölszáradt már, a vér sose száradhat föl. Nyolc napig gondolsz most rá, hogy kijöttél Egyiptomból. Amikor eszed a bárányt, akkor is a menekülésre gondolsz. Állva eszel és sietve, saruval a lábadon és bottal a kezedben, mert nem feledkezhetsz meg róla, hogy a bosszuló angyal megfeledkezett rólad. Azért vagy itt, hogy sose felejtsd el. Azért vagy itt, hogy őrködj, hogy se a házakban, se a határban ne legyen semmi kovászos, semmi tisztátalan, semmi szentségtelen. Maccóth, maccóth! Kovásztalan kenyér ünnepe. Így rendelte az Úr.” S közben egyre a koldus arcát nézed, mintha abban is igazolást keresnél, a pillantásában. Vajon mindaz, amit magadban mormolsz, csakugyan elég? Nem lehet elvenni belőle? Nem lehet hozzátenni? S ki ez a koldus? Csakugyan a Taurus hegyvidékéről való? S észreveszed, hogy amíg kutatva méregeted a ruháját, a bütykeit a lábán, egy idő múlva a te pillantásod zavarodik meg, nem az övé. Pedig nem is a te szemedet vágja a nap, hanem az övét – csak te húzódtál be a keskeny falárnyékba. S ez majdnem ingerültté tesz. „Errefelé nem jutsz tovább” – mondod. „Ez itt zsákutca. Hová igyekszel? Vezesselek el?” – „Köszönöm, uram, most már odatalálok” – mondja az öreg, s csak amikor továbbindul, akkor ismered föl, hogy vak. De ez még mindig nem nyugtat meg, onnét a falárnyékból kémlelsz utána, hogy tényleg úgy kopogtat-e a botjával, ahogy a vakok szoktak.

 

 

 

 

Parancs szerint két lázadót kellett megtalálnunk a pusztában, egy öreget és egy fiatalt. Néhány hónapja tele volt a város eszelős suttogással, ez a kettő azonban fontosabbnak látszott a többinél. De ha mégsem azok, az se számít, mindig az a feladat sürgető, amit éppen végre lehet hajtani. A templomi rendőrség azonnal jelentette a nagytanácsnak, hogy a két Rubenből való férfi melyik kapun szökött ki, és merre vette útját; engem meg a főpapi hivatal értesített még aznap éjjel. Nem tudom, a nagytanács mit becsül bennem jobban: a szívósságot, ami folyton próbát keres, s akkor is továbbhajszol, mikor már megnyugodnék – vagy az értelmemet, ami magát sem kíméli. Én egyikre se vagyok büszke, egyik se az én érdemem, mindegyik a Törvény gyermeke. Megbíznak bennem, s ez jólesik. Négy fegyveres kísérőt kaptam az útra, hogy ne érjen meglepetés. Kísérőim kérték, hogy üljek én is szamárhátra, de nem tudtam rászánni magamat – valahogy szükségem van rá, hogy érezzem a testi fáradást. Ha nem érzem, attól félek, hogy elhagyott az Úr.

 

Negyedik napja voltunk úton. Állataink habzó szájjal rágták a köveket, de nem engedtem pihenőt. Együttéreztem velük, de hajtottam is őket. Már közel jártunk a Holt-tengerhez. Mikor elhagytuk az egyik pusztai falut, véletlenül megbotlottam egy kőben, és felszakadt a sarum talpa. Semmiség volt, nem is törődtem volna vele, de Kedmahot nyugtalanná tette a leffegő csattogás, s ha szóltam hozzá, attól kezdve mindig mellém vagy mögém nézett. Még jókedvre is derített ezzel a jámbor gyanakvással.

– Csak a sarum csattog, Kedmah!

– Tudom – felelte. – De én már akkor is hallottam, mielőtt megbotlottál volna.

– Mert a szamarak patája is csattog.

Ezen úgy meglepődött, mintha zavarba akartam volna hozni.

– Azt nem hallom, azt megszoktam már – dörmögte.

Teli torokkal nevetni kezdtem. Szerettem volna, ha ő is velem együtt nevet, csak közben elfelejtettem változtatni a hangom magasságán, s ettől olyan lett a torkom, mintha kötelet húznék vele. Amikor végre sikerült abbahagynom, messze előrerohantam, hogy a hőség és lihegés kicsit alkalmazkodóbbá tegyen. Kísérőim azt hitték, valami gyanús mozgásra lettem figyelmes, de sehogy se tudták ügetésre ösztökélni az állatokat, hogy felzárkózzanak mellém. És ez tetszett nekem, cinkosságunk csak így volt teljes. Minden erejükkel utol akartak érni, én meg egyre fokoztam az iramot, hogy annál jobban kényszerítsem őket. Mikor már néhány kődobásnyira távolodtam tőlük, újra visszakiáltottam: „Csak a sarum csattog, Kedmah!” – s láttam, hogy fülelve megállítják a szamarakat. Egy pillanatra a saját hangomat is látni véltem: a csonka félkört a magasban, és az árnyékát a sziklákon. Ott torpant meg a szamarak lába előtt. Aztán újra futásnak eredtem, és nem vettem észre, hogy letértem az ösvényről, amelyen Kedmahék is jöttek.

Kis idő múlva egy teknőforma szurdikba kerültem, ahonnét nem vitt tovább út. Az alján volt egy kis földréteg, de csak annyi, hogy egy kenderszálhoz hasonló, vöröses fűféle meg tudott élni rajta. S nem is volt zárt egészen, a tenger felé kinyílt, egy ablakszerű nyíladékon látni lehetett a keleti part erdőségeit és a Nebo csúcsát. Az ilyen váratlan megnyilatkozások mindig nagyon erősen hatnak rám. Minden feladat összezsugorodik ilyenkor, amit a nagytanács és a saját lelkiismeretem jóváhagy – ezért gondolom, hogy csak a gyengeség jele lehet. De ezt utólag mondom, akkor nem így éreztem, s még gondolni se gondoltam semmire. Leültem a nyíladékkal szemben, és nézni kezdtem az egyik szál füvet, ahogy a kőmorzsalékos földből kibújt – s valahogy keserű lett bennem az ártatlanságom. Éreztem, hogy meg kell kapaszkodnom valamiben. Elkezdtem számolni a fűszálakat, számoltam és számbavettem, s görcsösen ügyeltem, hogy ugyanazt a fűszálat ne számoljam kétszer. De makacsul összekeveredtek. A tenger gyűretlen fémlapként, zsírosan fénylett a távolban. S mindez együtt – a csend, a tenger, az elszórt fűszálak – annyira sérthetetlen és személytelenül védtelen volt, hogy nem tudtam elfojtani magamban a megszégyenült boldogságot. Mintha az egész testem árnyékba került volna, s csak a tarkómat tűzné a nap. Kedmahék emeltek fel a földről, azt hitték, rosszul lettem a rohanástól. Percekbe telt, mire sikerült annyira összeszednem magamat, hogy nem volt szükségem a támogató kezükre. Láttam rajtuk, hogy magyarázatot várnak vagy valami utasításfélét, de egyikhez se volt túl nagy kedvem. Erre szétszéledtek, árnyékba húzódtak, és a szurdik falát tapogatták.

– Itt valamikor forrás lehetett – mondta Kedmah.

Majdnem panaszosan pillantott körbe, mint az állat, amelyik érzi, hogy későn érkezett. Jó tíz lépésre állt tőlem az öreg, bő alsóruhája félrecsúszott, hasa verejtékezve dülledt ki a vászonredők közül, rá az ágyékkötő gubancára – így rázogatta a fejét elcsigázottan. Pedig ő volt a legszívósabb a templomi rendőrség tagjai közül, a korához képest. Most meg, mint valami szélnek eresztett rab. Mosolyognom kellett.

– Forrás? Miféle forrás? Még a Vének se tudtak itt forrásról soha.

Azt hittem, barátságos a hangom, az öreg mégis megütődött. Összefogta magán a ruhát.

– Csak abból gondolom, hogy ez a fű itt… – és lehajolt, leszakított egy szálat.

– Piros!

– Ismered? – kérdeztem.

– Nem.

– Úgy látszik, valami különös fajta.

Kedmah megpróbált elvigyorodni.

– És itt él titokban!

De most se rám nézett, hanem mellém. Hátat fordítottam neki, és odasétáltam a sziklanyíláshoz.

– Legeltessétek meg az állatokat – szóltam vissza, s ameddig hallottam a hátam mögött őrlő neszt, nem mozdultam a helyemről. A Nebo csúcsát néztem, meg ami a tengerből odalátszott – s közben, mint a görgeteg, úgy zuhogtak előttem az átforrósodott szavak, melyeket szerettem volna elmondani valakinek.

Kedmah érintésére riadtam föl. Azt mondta, indulhatunk.

Szamaraink minden füvet lelegeltek, egyetlen szál se maradt a kőmorzsalékos földön. S a szavak zuhogásából se maradt semmi. De nem volt idő rá, hogy sajnáljam – még másfél napi sürgető út állt előttünk Guveirig.

 

Guveir főutcáján – mikor elindultunk hajnalban, hogy a templomi hadnagy lakását megkeressük – egy ezüstpénz gurult át előttem az úttesten. Két nagyon keskeny köz nyílik itt jobbról és balról, éppen szembe egymással. Mintha földrengés csinált volna rést a házak között. A korai napfény élesen hasított át rajtuk, sávot húzott az úttestre, és éppen ott gurult végig a csillogó pénz. Először csak egy gyors villanást láttam, s nem tudtam, mi az. Egyik kísérőm, a sánta Sof, elugrott a szamara mellől, és rácsapta a saruja talpát. Erre a többiek is odamentek, és mind csíkosak lettek a fénytől. Sof fölemelte az ezüstöt, felpöckölte a körmével, majd újra elkapta. Undorító gyermekességgel nevettek. Kedmahnak annyi nyál gyűlt a szájába, hogy selypítve beszélt.

– A formájáról látom, hogy dénár!

Sof a jól tájékozottak tudálékosságával hunyorított.

– Mint egy attikai drakhma! Rézből is szokták verni, de az tizedannyit sem ér.

A két szemközti közben egy-egy gyerek lapult, s várták, hogy mi lesz. Ők gurigáztak a pénzzel, a fénysávban jobban csillogott. Amikor észrevettem őket, intettem, hogy jöjjenek közelebb. Az egyik fekete hajú volt, a másik majdnem szőke. Szeppent arccal álltak előttem. Szokatlan volt ilyen kora hajnalban két gyerek az utcán, mikor még felnőttet is alig lehetett látni. És a játékuk se volt éppen a megszokott. A mi küldetésünk inkább.

– Találtátok? – kérdeztem.

Bólintottak, hogy igen.

– Mutassátok, hogyan játszottatok vele.

Sof nem a gyermekeknek – az én kezembe adta az ezüstöt.

Közben az egyik szamarunk bőgni kezdett, s a recsegő hang még kétértelműbbé tette a jelenlétünket. A kisebbik fiú, a szőke, ijedtében sírni kezdett. Gyorsan tenyerébe nyomtam a pénzt.

– No, menjetek… mutassátok! Mi is kíváncsiak vagyunk rá.

Egy pillanatig hadarva sugdolóztak, amiből egy szót sem értettem, aztán odaguggoltak a rejtekhelyükre, és ügyesen elgurították az ezüstöt. Még véletlenül se penderült ki a fénysávból, a kövezet huppanóit érintgetve nyílegyenesen bukdácsolt a célig. Én meg azon kaptam magamat, hogy a szakállamon keresztül belemélyesztem körmömet az államba, egészen a húsig – mintha ezen a szorításon múlna, hogy a mutatvány sikerül-e. S mintha ezzel a mozdulattal el is oroztam volna tőlük a pénzt meg a mutatványt. Ez a gondolat annyira megszégyenített, hogy mindjárt odaintettem Sofnak, kicsit túlzott lelkesedéssel: „Ez aztán igen! Látjátok!” Sof azonban félreértette a mozdulatomat, mert hirtelen előlépett, és a következő dobásnál újra elcsípte a pénzt a sarujával. És megint nekem nyújtotta át. Gyorsan előszólítottam a két gyereket. De azok most se hozzám szaladtak először, hanem egymáshoz, és megint hadartak valamit a maguk érthetetlen gyereknyelvén. Kedmah közben megbirizgálta botjával a nyakukat, hogy siettesse őket, Sof meg a tenyerét ütötte össze ijesztgetve – és mind a négyen nevettek. De akkor már a két gyerek is nevetett, mert Kedmah szamara leereszkedett a hátsó lábára, és úgy dörgölte a farát a kövezethez.

– Tudjátok, merre van a ságán lakása? – kérdeztem.

Egymásra néztek.

– Ságán?

– Mi az, nem értitek?

– Nem értik! – hökkent meg Kedmah.

S találgatni kezdték, hogy nem jövevények-e, pogány tisztátalanok. Aztán Sof váratlanul föléjük hajolt.

– Hol szereztétek az ezüstöt? – és egy kemény mozdulattal maga felé fordította a két gyerekfejet. A következő pillanatban kezén csattant az övem bojtja.

– Ki parancsolta, hogy vádold őket? Sof!

Meglepetten nézett rám. Aztán elvigyorodott.

– Nagy, tiszta ember vagy, uram. Tanulhatnánk tőled.

Válaszolni akartam, de túlságosan remegett a hangom. S már nagyon bántam, hogy nem álltunk tovább; hogy idáig engedtem fajulni a jelenetet. Halkan, tagoltan kérdeztem a két gyerektől:

– A templomi hadnagy háza merre van? A templomi hadnagyé.

Így már rémlett nekik valami, mert összesúgtak, s az egyik keresztutca felé mutattak. Az irány kicsit valószínűtlennek látszott, de elhatároztam, hogy nem rontom el a készségességük örömét. Kipróbáljuk a keresztutcát, akármilyen hosszú legyen is. S mielőtt visszaadtam volna a pénzt, megsimogattam az arcukat. A kis szőkehajú úgy nyúlt az ezüst után, mint aki ajándékot kap az útbaigazításért. Kísérőim úgy is érezték, hogy nagylelkűek voltunk, olyan kedélyesen veregették a két gyerek hátát búcsúzóul. Sof még azt is megmutatta nekik, hogyan kell magasba plöckölni a pénzt, és elkapni a hátuk mögött, anélkül hogy odanéznének. Csak közöttünk nem esett már szó a hadnagy lakásáig. A város másik oldalán találtuk meg a házát, éppen az ellenkező irányban.

 

Még aznap délben elhagytuk Guveirt. Terabehet másnap este leptük meg, megtévesztésül a déli kapun, s nem a nyugatin, hogy ne jerusalajimi utasokra gondoljanak mindjárt. De Terabeh se hozott eredményt, a korán fekvő faluban minden tető üres volt.

Már elmúlt éjfél, mikor váratlanul a templomszolga keresett fel a szállásunkon, és suttogva beszélt. Szakadt köpeny volt rajta, fehér és fekete csíkokkal. A karja úgy lógott le, mint két ostornyél. Nem tetszett az arca, de ahogy megálltam vele szemben, már el is bizonytalanodott bennem a viszolygás. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Legalább negyven évvel volt idősebb nálam, s azért jött, hogy közölje: az egyik házban két napja menyegzőt ültek, s még mindig együtt vannak a vendégek, csak nem lármáznak, bezárkóztak a házba. Mikor ezt mondta, nevetősen félrehúzta a száját, mire én megint viszolyogni kezdtem, és megint megcsókoltam. Aztán intettem, hogy menjen előre, és mutassa az utat.

A hold két párhuzamos csíkra osztotta a szűk sikátor utcát, az egyik sötét volt, a másik kékesfehér. Gondosan vigyáztunk, hogy ne lépjünk ki a sötétből. Csak amikor egy kutat kellett kikerülnünk, akkor kanyarodtunk át a túlsó oldalra; s csak akkor vettem észre, hogy a templomszolga feltűnően széles saruszíjat visel, ami nem vallott szerénységre. De már nem akartam szóvá tenni, pár lépés után megérkeztünk a menyegzős házhoz. Szegényes viskó volt, a fala hámlott, mint a tisztátalan bőr. A szolga felénk hunyorított, és bedörömbölt az ajtón. Kis idő múlva egy alacsony, szakállas férfi jött elő, és kutatva az arcomba bámult. Nem várta meg, hogy bármit is kérdezzek, némán lehajolt, fölemelte a köpenyem kékkel kivarrt szegélyét, és egészen közel odatartotta a szeméhez. Lassan visszaengedte a földre.

– Áser vagyok – mondta –, a Gád fia, idevalósi sógyűjtő.

Egy pillanatra elveszítettem a bátorságomat. Két mécses világánál majdnem húsz ember szorongott a szűk szobában. Középütt egy fiatalember ült, félrecsúszott virágkoronával a fején, az asszonyok arcát mind kendő borította. Csak a menyasszonyt nem láttam sehol. Ugyanakkor halk duruzsolásra lettem figyelmes, de azt hittem, az éneklésbe fáradtak bele, s pusztán csak rekedtek. Még nem döntöttem akkor, hogy beljebb lépjek-e. Ott az ajtóban tettem fel a kérdést:

– Áser, lehet az Isten fia, aki nem tud segíteni magán, s hagyja, hogy mint gonosztevővel bánjanak vele?

Már ismertem jól a pillantást, amit ilyenkor vetettek rám. A megszűkült szembogár megmerevedett, mint a gyöngy, melyet leszakítanak a fonálról, s kiraknak valami homoktál közepére, hogy kényelmesen körbe lehessen állni.

– Nem járt senki idegen nálunk, uram – mondta az öreg.

– Ketten Jerusalajimból – mondtam gépiesen.

– Nem járt senki idegen nálunk, uram – ismételte ugyanazon a hangon, s még jobban oldalt lépett, hogy a szoba sarkába is belássak.

– Senki?

Pedig akkor már láthattam, kicsoda. A menyasszony halt meg menyegző közben, s a vendégek tort ülni maradtak együtt. Düh és sírás szorította össze a torkomat. Amikor nagyon mélyen megértek valamit, mindig elönt az indulat forrósága. Azt mondtam az öregnek, hogy bocsásson meg nekünk és féljen. Aztán gyorsan megfordultam.

Mikor a szállásunkhoz értünk, a templomszolga odalépett hozzám. Zavarban volt, de azért a száját most is elhúzta, s két meztelen, csontos karja még készségesebben hosszú volt és vékony. Én meg harmadszor is megcsókoltam, hogy minél előbb elbúcsúzhassak tőle.

Még aznap éjszaka felmálháztunk, és elhagytuk Terabehet.

Kísérőim nem értették, hogy mi a szándékom azzal a tervszerűtlen hajszával, amibe akkor kezdtünk – végig a tengerparton, a sziklaösvényeken, a sószárítók mellett… Egyre mélyebbre hatoltunk a csöndbe. De panaszszó nélkül jöttek, és üres barlangokat kutattak át a kedvemért, tudva, hogy üresek. Csak akkor riadtak meg, mikor az egyik szamarunk eldöglött. Különösen Kedmahot zavarta meg az állat fulladt lihegése. Mégse az elhullott állatra hivatkoztak attól kezdve, hanem a fényre, ami óráról órára jobban vakított. Az egyik délben azt hitték, hogy Jerusalajimot látják, kis idő múlva meg azt bizonygatták, hogy két férfi guggol az egyik sziklaodú előtt, s csodálkoztak, hogy én nem látom. Pedig tényleg nem láttam. Az odú olyan magasan tátongott a sziklafalon, hogy oda csak madár juthatott fel.

Mindez két napig tartott, mégse volt erőm kimondani, hogy vissza. Kedmah végül térdre esve könyörgött, hogy forduljunk nyugatnak, Betlehem felé, mert az utolsó tömlőnkből is fogyni kezd a víz. Csak akkor engedtem a kérésüknek. A nyolcadik nap reggelén pillantottuk meg a várost, egy domb tetejéről. Úgy illett volna, hogy tovább is együtt menjünk, és együtt jelentkezzünk a nagytanácsnál, de megkértem Kedmahot, hogy hagyjanak magamra. A hátralevő néhány mértföldet szerettem volna egyedül megtenni.

Amikor leértek a domb aljára, s már biztosra vehettem, hogy nem látnak, ledobtam a köpenyemet, hanyatt vetettem magamat a földön, de olyan kíméletlenül, hogy a nyakam beszorult két kődarab közé. Tulajdonképpen imádkozni szerettem volna, ha nem is éppen így, de végül mégse bántam meg, hogy így történt. Még jól is esett a kő ütése. És fennhangon mondani kezdtem: „Dicsértessél… segíts, Örökkévaló!” – aztán újra, még hangosabban – „Dicsértessél… segíts, Örökkévaló! A tenger látja a farkast, és megszökik, a Jordán látja a farkast, és meghátrál, a hegyek, mint a kosok, szökellnek, a dombok, mint a bárányok, szökellnek… Remegj, föld!” – és éreztem, hogy kiáltanom kell, annyira nem volt nyál a számban. – „Miért féljek… mit tehet nekem az ember… mit tehet nekem, aki áruló? Az Örökkévaló nevére mondom, kiirtom őket! Környeznek, mint a méhek, föllobbannak, mint a tövisek tüze, lökve lökdösnek, hogy elbukjam… de Ő segít nekem!” – s csapkodni kezdtem a földet. – „Ártatlan, erős, mindenható… építsd föl a házad, gyorsan! Hamar, hamar, még a napjainkban gyorsan!…”

Mikor abbahagytam a csapkodást, már mind a két karom fölsebződött, s akkor éreztem, hogy elég. Felültem. Sokáig nem tudtam megmozdulni, talán két óra hosszat. Ebben a néma üldögélésben jött rám az a tompaság, ami a városba érve még tovább fokozódott. Se ételt, se italt nem kívántam, semmit. Mintha magamat fosztottam volna ki a féktelen imádkozással.

 

Estefelé kimentem a Bárányok Kapujához. Először benéztem az árusok udvarára; azt hittem, hallok valami hírt, ami újra erőt ad a sikertelen hajsza után, de már senki nem volt ott. Végül egy félreeső helyet kerestem a bástyán, hogy megpróbáljam rendezni a gondolataimat. Ez a bástyafal mindig segíteni szokott. Gyermekkoromban, mikor először jártam Jerusalajimban, többször kiszöktem ide az esti oktatás után. Azóta tudom, hogy olyan ez a fal, mint a homokban élére állított deszka. Éles határt von. Ha szemközt fordultam a lőrésekkel, hátamat tűzte a nap, s mintha áthaladt volna rajtam, a fejem magasságában szeletelte az Olajfák-hegyét. A fal árnyéka közben hosszabbodni kezdett, átkúszott a Kidron völgyén, és belekapaszkodott a Gethsemane fáiba. Én meg fönt álltam, mint az élére parancsolt deszka. Szerettem ezeket az esti pillanatokat. Az éles határokat, melyeken még a sötétség se tud kifogni. „Ami nem eléggé éles, még nem eléggé önmaga” – tanultuk az esti oktatáson. Most mégis rákényszerített a fáradtság, hogy kitérjek magam elől. Elaludtam állva. Már majdnem sötét volt, mikor fölriadtam; kutyák riasztottak fel, egy egész csapat. A Kedron medréből hallatszott fel a csaholásuk, s tisztán ki lehetett venni, hogy nem összevissza, hanem valami rend szerint, egymásnak felelgetve közelednek, mintha parancs fegyelmezné őket. Vagy csak az éhség? Engem mindenesetre fölrázott a rohanásuk. Kihajoltam a sáncon, hogy jobban lássam őket. A sziklás meder erősen összeszűkül itt, s csak a parton vezet tovább járható út; az pedig széles térséggé tágul, egészen a bástyakapuig. Most ez a térség is üres volt, csak néhány öszvérhajcsár hevert egy kőrakás mellett, és száraz trágyát égettek a rajzó bogarak ellen. Hebroniak lehettek, mert piros volt az ostoruk. Mozdulatlanul ültek a büdös füstben, dühítő közönnyel. Legszívesebben odakiáltottam volna nekik. De közben vad iramodással előtörtek a kutyák a mederből, és széles félkörben vágtatni kezdtek a bástyakapu felé. Csak később vettem észre, hogy egy báránynál kisebb pusztai rókát hajszolnak maguk előtt. A róka vinnyogva, cikcakkban tört előre, a kutyák meg egyre szűkítették a kört. Aztán hirtelen megtorpantak, nem volt értelme tovább rohanniuk, a kapu csukva volt. A róka meg biztos odalapult a kapu kőszárnya alá, s ott várta be, hogy végezzenek vele. De ezt már nem láttam föntről, a mellvéd eltakarta a kapuszárnyakat. Sietve vállamra kaptam a köpenyemet, és lerohantam; akkorra azonban eltűntek a kutyák, és semmi áruló nyomot nem hagytak, még vért sem. Olyan üres volt a tér, mintha csak láz tévesztett volna meg az előbb. Lehet, hogy ez hozott indulatba? Vagy a hajcsárok mozdulatlansága? Odamentem hozzájuk.

– Hazafelé?

– Igen, uram – felelték.

– Látom, nem nagyon siettek.

– Nincs miért siessünk, uram.

– Nem úgy, mint ez a róka itt, igaz?

Láttam, hogy összerezzennek.

– Milyen róka? Nem értjük a szavadat, uram.

Erre odaültem közéjük. A hajcsárok hátrébb húzódtak, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

– Ha megmagyarázom, talán én is jobban megértem – mondtam mosolyogva. – Ismeritek az egy gödölyét? – s mindjárt kikerestem közülük egy arcot, hogy azt nézzem, amíg beszélek. – Ismeritek? Még az Apánk vette a kedvünkért, egy gödölye, egy gödölye, de jött a macska, és megette a gödölyét, jött a kutya, és megharapta a macskát, jött a bot, és megverte a kutyát, jött a tűz, és elégette a botot, jött a víz, és eloltotta a tüzet, jött a bika, és megitta a vizet, jött a Metsző, és levágta a bikát, jött a Halálangyal, és levágta a Metszőt, egy gödölye, egy gödölye… Ismeritek?

Úgy ültek a füstben, mint a mellükig besüppedt szobrok.

– Beszéljetek!

Végre az egyikük megmozdult.

– Ismerjük, uram. Aztán jött a Legszentebb, és levágta a Halálangyalt, mely levágta a Metszőt, mely levágta a bikát, mely megitta a vizet, mely eloltotta a tüzet, mely elégette a botot, mely megverte a kutyát, mely megharapta a macskát, mely megette a gödölyét, melyet még az Apánk vett a kedvünkért, egy gödölye, egy gödölye…

– És a róka? – kérdeztem.

– Nem láttunk semmit, uram – mondták, s anélkül hogy figyelmeztették volna egymást, fölszedelőzködtek, és egyenként elindultak a sötétben, le Siloam felé.

Mégis úgy éreztem, hogy győztem, annyira egyedül maradtam.

 

Egyedül és feladat nélkül. De ez se sokban különbözött a sivatagi gyaloglástól, csak másképp vett igénybe. Folyton azt vártam ilyenkor, hogy az egyhangúan emésztődő napok váratlanul lelepleződnek, s kiderül, hogy titokban adatokat gyűjtöttek. Valahányszor eljött az előkészületi nap, várakozásom odáig fokozódott, hogy nem mertem elhagyni a sátramat. Fönt a lapos tetőn állítottam fel, a szállásadóm cserzőműhelye fölött. Még a bejárat nyílását is elfüggönyöztem, hogy semmit ne lássak magamból, ami test. De most még három nap volt péntekig. Olyan volt a testem, mint a szétszabdalt hús, amelyet erővel varrtak össze.

Esténként a tetőről néztem a várost. Beláttam néhány udvarba. Egy-egy tárgy, falra akasztott szerszám úgy elkülönült a többitől, mintha kínálta volna magát, hogy az emlékezetembe véssem. Minden az emlékezetembe tolakodott és helyet kért. Rátámaszkodtam a tető korlátjára, és szavak buggyantak ki belőlem. Beleütköztök a beleütközés kövébe… Emberi hangon szólok… Legyen az asztaluk tőrré, hálóvá és megtorlássá… Tudtam, hogy az én hangom, mégis alig érzékeltem. Lent az utcán legionáriusok csörtettek énekelve, fölcsapott dárdájuk hegyével lesodorták a száradni kiakasztott ingeket. Házigazdám egy álmos tyúkkal beszélgetett az állatok udvarán, két karját föltartva. Így állt pillanatokig. A levegő alig tudott megmozdulni a cserzőlé szagától. A hold is erősen sütött. Mint egy kitakart leányarc.

– Boldog vagy, Tohu? – szóltam le hozzá.

Az öreg két kézzel belevakart a mellébe.

– Nagy nap, uram! – és körbejárt egy összesepert kupacot.

A város déli negyede felől, a palotakertből, pengetős zene hallatszott. Mint a selyemkendő, ha alája fúj a szél. Tohu is fülelni kezdett, és oldalt hajtotta a fejét. Egy seprűvel még kisebb kupacba kotorta a szemetet, közben magában dohogott: „Muzsika… A Jozafát-völgyében csönd van.”

Amikor fölpislantott hozzám, láttam, hogy megcsillan a szeme.

– Ma reggel nyolc málha bőrt küldtem északra – mondta büszkén.

– Sok megrendelőd van Galileából!

– Sok.

– Kicsit túlságosan is.

– Pedig már húsz éve elköltöztem.

– Nagyon bíznak benned, úgy látszik.

– Még karonülő volt a lány, amikor eljöttünk.

– Nyolc málha! Akkor most pihenhetsz legalább. Te aztán feladat nélkül is boldog tudsz lenni, Tohu!

– A magamfajtának nagy nap az ilyen, uram. Ha jó útjuk volt, holnap érkeznek Sichembe, otthagynak egy bőrt mintának, aztán Kanában egy másikat…

Kicsit elhallgatott. A tyúk egyre panaszosabban kárált, hiányzott neki az öreg.

– Ne küldjek fel egy kis írót? – kérdezte.

– Köszönöm, Támár már ide készítette.

Akkor már másfél éve laktam Tohunál családtagként, és mégis útrakészen. A ház a Damaszkuszi Kapunál épült, elég messze a város központjától; viszont közelünkben volt az a vörös kőtorony, ahonnét trombitaszóval ébresztik a környéket. Engem vonzott ez a közelség. És Tohu tartózkodása is. Soha nem érdeklődött, hogy merre jártam, hol voltam éjszaka, mit hallottam. Ugyanúgy arról se beszélt, hogy ő mit hallott suttogni rólam. De nem is igen hagyta el a közeli utcákat. Úgy tud kilépni a műhelyből, vagy visszajönni a szomszédból, mintha távoli tartományokat látogatott volna meg. Belép a kapun, megtörli a homlokát, és olyan híreket mond, amiket már mindenki tud. Néha irigyeltem ezt a rendíthetetlen tájékozatlanságot, máskor meg bosszantott. Mielőtt Kedmahékkal útnak indultunk volna, a templomi rendőrség két embere keresett a lakásomon. Tohu azt hitte, utánam nyomoznak, s vállával úgy eltorlaszolta a kapubejárót, hogy a két idegen nem tudott beljebb jönni. Ott tartotta őket szóval. Nem mondta, hogy nem lakom ott, se azt, hogy nem vagyok otthon – a bőrökről beszélt nekik, hogy milyen jól száradnak a napon. S érdeklődött, hogy nem északról jöttek-e mintáért. Amikor leszóltam a tetőről, csalódottan hallgatott el. Különben szeret énekelni, és élvezi, hogy az egész házat betölti a hangja. Máskor meg pillanatok alatt elbóbiskol, különösen a közös imádkozások alatt. Felesége szégyenkezve ráncigálja ilyenkor a ruháját, mire horkantva körülnéz, és úgy mosolyog, mintha váratlan vendéget kellene üdvözölnie. Tohu mindig kész rá, hogy vendég érkezik, s ha megérkezett egy, már a következőt várja. És soha nem fogy a türelme ebben a várakozásban. Egyszer betegség verte le a lábáról, egyik mély álomból a másikba esett. Ha meg fölriadt, mindig ugyanarról az álmáról beszélt: egy oroszlánnal találkozott a pusztában, s az oroszlán emberi hangon könyörgött neki, hogy szelídítse meg. A gyógyulása után semmire nem emlékezett az egészből, s majdnem félelemmel hallgatta, amikor elmeséltük az álmát. És attól kezdve még ritkábban hagyta el a házat. Félt talán, hogy fontos találkozást mulaszt el? Vagy éppen elkerülni akart valami találkozást? Az álom megzavarta, az biztos.

Tohunak egy gyermeke van csak, a beszédhibás Támár. Telihold idején egyáltalán nem beszél, csak egy dorombolásszerű gduuu-gduuu hangot hallat. Másfél éve erre a hangra lettem figyelmes a Vörös Toronynál, mikor oda tértem be gondolkodni. A tornyot alacsony kőfallal védett kert veszi körül, néhány mandulafával. A fal tövében ciprusfürt, nárciszok. A lány a kőfal mellett térdelt, és a virágokat szagolta. Pár héttel később Rabbi Abjatár egy címet ajánlott, ahol alkalmas szállást kaphatnék állandó tartózkodásra. Tohu és Támár álltak az udvar közepén, mikor a kapun beléptem.

Csodálkoztam.

 

Abela nővérem volt az első, akit meghívtam látogatóba az új szálláshelyemre. Azt hittem, örömet szerzek neki, úgyis azt panaszolta, hogy úgy viselkedem, mint a hontalan, és csak útközben vagyok boldog. Most talán megnyugszik, hogy van végleges lakásom. De nem nagyon látszott rajta, hogy örül. Figyelmesen és szótlanul nézett meg mindent, közben apró kis mozdulatokkal hozott zavarba, mintha árulkodó hibát keresne, és bosszantaná, hogy nem talál. Tenyerét többször is odaszorította a falhoz, kutatva fölnézett a mennyezetre, majd megint felém fordult, és szórakozottan letört a lóca oldaláról egy hosszú szálkát. Kis fehér vályú maradt a fában, s egyszerre ez a fehér csík lett a szobában a legfontosabb. Mint valami fölnyitott seb. Amikor fölvezettem a tetőre, úgy hajolt a korlát fölé, hogy a kezét a melléhez húzta, nem ért hozzá a kőhöz.

Már bent ültünk a sátorban, mikor megkérdezte:

– Ki énekel itt?

Mondtam, hogy Tohu, a házigazdám.

– És ő személyesen ismeri Rabbi Abjatárt? Hogy került a Tohu címe hozzá?

Ezt én se tudtam pontosan. Azt hiszem, Rabbi Abjatár is hallotta valakitől, talán egy zarándoktól, aki egyszer Tohunál szállt meg, és jól érezte magát nála. De Abelának ez se nagyon tetszett. Én meg annál jobban igyekeztem jó vendéglátó lenni. Friss íróval, sajttal kínáltam, de csak csipegetett belőle. Aztán megint fülelni kezdett.

– Még valaki énekel itt – mondta, és kilépett a sátorból.

A korlát mellől szólt vissza.

– Ez kicsoda?

Támár állt odalent a műhely fala előtt, s egy küllős karikát, melyre a kisebb bőröket szokták kifeszíteni, lassan a feje fölé emelt. Nem vette észre, hogy nézzük.

– Nem hiszem, hogy ő énekelt volna – mondtam. – Nem szokott énekelni.

De láttam Abela arcán, hogy elégedetlen és gyanakvó, csak nem tudja, hogyan fogalmazza meg.

Amikor hazakísértem, sokáig nem szólt semmit.

– Most majd ritkábban látunk? – kérdezte.

– Azt hittem, örülni fogsz, hogy végre van egy hely…

– Örülök. Csak mégis idegenek közé kerültél.

– Szeretnek – mondtam.

– Nálunk is ellakhattál volna, de hozzánk nem akartál jönni. Pedig hívtalak.

– Jól tudod, hogy miért. Ti is szűken vagytok.

– Meg Rabbi Abjatár se ajánlott bennünket – mondta Abela, de annyira él nélkül, hogy egy pillanatra engem is megtévesztett.

Már lent jártunk az alsóvárosban, közel az ő házukhoz, mikor váratlanul megkérdezte, hogy Támár nem ütődött-e egy kicsit.

– Támár? – néztem rá.

Könnyes volt a szeme.

 

Az utolsó fél évben nemigen múlt el nap, hogy meg ne fordultam volna a Faragott Kövek Csarnokában. Van itt egy függönyökkel elkerített olvasófülke – Rabbi Abjatár szobája –, ahol kisebb tanúkihallgatásokat is szoktak tartani. Rabbi Abjatár akkoriban lett a bizalmasom. Úgy értem ezt, hogy én igyekeztem bizalmas lenni hozzá, de ő csak a legritkább esetben beszélt magáról, s akkor is nagyon szűkszavúan. Nem tagja a nagytanácsnak, s nem is akart az lenni soha, azt mondják. Megelégedett azzal a szerényebb ranggal, hogy kisebb kihágási és áldozati ügyekben tekintsék szakértőnek. Többnyire egyedül találtam, amikor fölkerestem. Sovány, nagyon inas, majdnem egy fejjel magasabb nálam. Ha beszéltem vele, még órák múlva is éreztem a fűszeres leheletét; mégis meglepett mindig, mint valami újdonság. Annak a különleges bogyónak lehet ilyen szaga, amelyet rágni szokott. Mikor kértem egyszer belőle, azzal hárította el, hogy rossz, ő is csak a gyenge gyomra miatt él vele. De tudtam, hogy ez ürügy. A bogyó valószínűleg se jó, se rossz, az állandó rágcsálás viszont segít hallgatni neki. Mindez mégse riasztott el tőle. A Vének is becsülik, bár igyekszenek elkerülni, ha lehet. Séja – A. főpap titkára – egyszer azt mondta róla: „Azért van közöttünk, hogy néma tanú legyen, beszédes tanú úgyis van elég.” Ugyanakkor arról is hallani, hogy A. évek óta rendszeresen fogadja a palotájában, s ez annál is különösebb, mert igazi barátság nem fűzi őket egymáshoz. Legalábbis ezt kell hinnem a mendemondákból, amiket A. cselédsége suttog: hogy az idős főpap nem ülteti le Rabbi Abjatárt ezeken a kihallgatásokon, hanem háttal állítja maga elé, s úgy beszélteti. S hogy ez a különös szertartásosság már negyedik éve tartja magát közöttük – pontosan azóta, hogy leváltották az akkori procuratort, P.-t, aki tudatlanságában védeni próbálta az áruló rabbit. De hogy miről beszéltek ilyenkor a palotában, arról a cselédség se tud semmit. Az igazság az, hogy Rabbi Abjatár vélekedései engem is sokszor megzavartak. Nem mindig láttam tisztán, hogy mit hisz, mit gondol. Még ha elnéző volt is, hangjából nem hiányzott a szemérmes gúny; ha meg szigorú, mintha kitüntette volna a bűnöst a szigorával. Mintha ő maga nem vett volna részt igazán abban, ami tőle függ, se abban, ami nem függ tőle. Igazságos? Ez a szó az Úré. Inkább azt mondom: nincs senki az ismerőseim között, akinek az őszinteségétől félni tudnék – az övétől igen. Tulajdonképpen nem tudom pontosan, mit akartam tőle; arról meg ő nem beszélt soha, hogy az idős főpap miről faggatja a kihallgatásokon. Kisebb ügyekkel mindenesetre nem foglalkozott A.

 

Néhány napja, mikor Séjáéktól jöttem, a Bethezda-mocsár mellett vitt el az utam. Émelyített a víz szaga. A poklosok telepén valaki ütemesen kiáltozott egy szót, de nem értettem, hogy mit. Mögöttem zarándokcsoport közeledett a mészfehér úton, s szorosan körbefogtak egy roskadásig megrakott, színes kendőkkel feldíszített tevét. A por, amit fölvertek, köldökig felhőbe ültette őket. Nekitámaszkodtam egy tömjénégető karónak, és ott vártam meg, míg elvonulnak gajdolva. Az egyhangú dallam oldalról csapódott hozzám, a testemmel éreztem, ahogy feltarajosodik és kikerül. Nem néztek rám, éppen csak fölemelték pillantásukat. Ez délben történt.

Estefelé egy másik zarándokcsoporttal találkoztam össze a Sajtcsinálók-völgyében, de azok már szembejöttek velem. Most nem álltam meg, és nem is húzódtam félre, inkább meggyorsítottam a lépéseimet. De mielőtt melléjük értem volna, bekanyarodtak egy meredek, lépcsős közbe. Mintha egy ferde aknába ereszkedtek volna önként: egyre kisebbé és alacsonyabbá nyomorodtak, onnét felülről nézve. Ez a látvány majdnem úgy hatott rám, mint délben a mocsár. Émelyített. „Mire leérnek a lépcső aljára, olyan hiszékenyek és tudatlanok lesznek, mint a gyermek, s majd nem tudják, miért és hogyan történt, csak azt, hogy becsapták őket” – ilyen ingerült gondolatokkal néztem le utánuk. S kerestem, hogy próbaképpen kinek köszönhetnék oda. De nem volt senki a közelben, csak egy fiatalasszony, karján a gyerekével. Aprózó lépésekkel futott az út közepén, közben jobbra-balra tekingetett, átizzadt fejkendője odatapadt az arcához. Első pillanatban megsajnáltam, és elhatároztam, hogy „őneki nem”. Aztán mégsem úgy történt. Amikor láttam, hogy lelassít, és ő is a keskeny közbe akar befordulni, önkéntelenül magasba lendült a karom. Maranatha! – köszöntem rá félhangosan, hogy meghallja, de azért gyanúsan merésznek se gondoljon. Ez a szíriai kifejezés tulajdonképpen nem köszöntés, csak egy idő óta használták annak, főképp a sikátorokban, lopva. Mintha a mi nyelvünkön azt mondanám: „Urunk megérkezik.” Az asszony ijedten fordult hátra, kendőjével letakarta a gyerek arcát, majd megint kitakarta. Olyan szerencsétlenül bámult rám, hogy a végén már én küldtem tovább. Inkább csak a szájmozgásából láttam, hogy nem az én köszöntésemet ismételte meg – valószínűleg egy egyszerű Selam-ot mondott. Hogy ártatlanul-e?

Megértük már egyszer, hogy még ezt az ártatlan köszöntést is ki akarta sajátítani egy közülünk való áruló rabbi… Negyedik éve!

Nemcsak a poklosok, az idő is ki tud sebesedni.

 

Rabbi Abjatárral is akkor, négy éve beszéltem először közvetlenül, mikor a nagy éjszakai kihallgatás folyt A. palotájában. Addig inkább csak látásból ismertük egymást, hivatalosan.

A palota üres előcsarnokában találkoztunk össze. A lépcsős feljáró tömve volt poroszlókkal, bent fáklyák lobogtak. Rabbi Abjatár az egyik oszlopnak támaszkodva állt, elég közel a tárgyalóterem bejáratához. Kis tétovázás után elindultam feléje, a visszhangos csarnokban még ez volt a legkevésbé feltűnő. Csöndben odaléptem az oszlophoz, és én is megtámaszkodtam. A bejárat elé akasztott szőnyeg csak félig volt félrehúzva; ezen a nyíláson néztünk be a terembe. A kárpittal bevont helyiséget zsúfolásig megtöltötte a kibővített nagytanács. A vallatók széles félkörben ültek, a fő helyen A., kicsit hátrébb a többiektől. Ahogy elnyúlt a támlás széken, látszott, hogy hosszabb ideje nem mozdult. Kezét arca előtt lógatta, és időnként eltakarta vele a szemét. Ez a játék mindig úgy ismétlődött meg, hogy nem lehetett tudni, kinek szól. Mi ott az oszlop mellett mindenesetre szemben voltunk A.-val, senkivel sem annyira, mint vele. Még akkor sem mozdította a fejét, mikor a vallatást vezető K. hirtelen lelépett a zsámolyról, amely mögött A. ült. A. és K. ezt a fogást mindig váratlanul alkalmazták. A vádlott semmit se sejtett, aztán egyszerre szembetalálta magát A. híres szúró pillantásával. S ilyenkor mindig halálos csönd lett. Mikor már túl sokáig nem hallatszott semmi, egy másik oszlophoz léptem, de onnét se láttam az áruló arcát, csak azt, hogy a ruhája szakadtan lóg le a válláról. Tanácstalanul néztem Rabbi Abjatárra. Ő közben elindult a terem bejárata felé, de mielőtt odaért volna, megtorpant, és elvétette az irányt, mikor a szőnyeg szélét meg akarta fogni. Mellényúlt. Bent döbbent morajlás csapott fel. A következő pillanatban K. újra visszalépett a zsámolyra, s mintha szabadulni akarna a karjától, erős rántásokkal szaggatni kezdte a köntösét. Erre egyszerre megmozdult a terem, valamennyien felugráltak a helyükről, és követték K. példáját. Csak A. nem. Nyugodtan tovább ült a székén, kézfeje eltakarta a szemét. Rabbi Abjatárt ez már kevésbé érdekelte. Visszafordult a bejárattól, én meg majdnem nekirontottam. „Mit mondott? Nem értettem jól…” – suttogtam izgatottan. De nem válaszolt azonnal. Kicsit eltolt magától, és a szemembe nézett. „Mit akarsz érteni rajta? Bevallotta. Azt mondta, ani hu.”* Megdöbbentett az egyszerűség, ahogy képes volt kimondani az iszonyú szavakat. A teremben közben egyre féktelenebbül kiáltoztak és csapkodtak. Zavart a tétlenségünk. Gyorsan lehajoltam, és én is szaggatni kezdtem a köpenyem szélét. Rabbi Abjatár megvárta, míg befejezem a köpenyszaggatást, aztán a terem felé intett. „Ismered Séja titkárt?” Mondtam, hogy igen; amit különben neki is tudnia kellett, Séjától elég gyakran kaptam hivatalos megbízatást. Csodálkozva láttam, hogy egy kis érclapocskát, amelyre a szent szöveg volt rávésve, szórakozottan letép a köpenye ujjáról, és beletekeri egy vászondarabba. „Séja még biztos találkozik A.-val, adja át ezt neki – mondta. – Hogy én küldöm. És hogy ne K.-nak, A.-nak adja át.” Azzal megfordult és elment.

Úgy maradtam ott az üres csarnokban, mintha ez az egész futárkodás előre el lett volna döntve. De a bizalomnak nincs szüksége rá, hogy magyarázza magát. Beléptem a tárgyalóterembe, és megpróbáltam átpréselődni a vének sorfalán. A zaj meg karcsapkodás még mindig nem csöndesedett, pedig a vádlottat már kivezették az oldalbejáraton. És A. se volt sehol. A fullasztó melegben előrenyomtak, visszalöktek, a tenyerem száraz volt, mint a homok.

Séját az egyik ajtónál értem utol. Átvette a csomagot, megtapogatta, hogy mi van benne, aztán közelebb intett magához. „Megkaptad az üzenetet?” – kérdezte. – „Nem” – lepődtem meg. „Mikor kellett volna megkapnom?” – „Ma este.” – „Akkor már nem voltam otthon” – feleltem. – „Szükségünk lett volna rád” – mondta. „De most már mindegy. Jut holnapra is – és megveregette a vállamat. – Reggel indulnod kell vidékre.”

Azt hiszem, ez volt az első megbízatás, amit szívesen visszautasítottam volna – hogy éppen most hagyjam el Jerusalajimot. Abban bíztam csak, hogy még időben sikerül visszatérnem a városba. Egy Jerikó melletti kis faluba kellett kimennem másnap, szerintem teljesen fölöslegesen; olyan csend volt a faluban, mint egy kriptában. Semmi rendzavarás.

Ott tudtam meg, hogy az áruló rabbin közben végrehajtották az ítéletet, a jerusalajimi Golgota-dombon. Mégse sikerült szemtől szembe látnom.

 

Abelának volt egy története, amit többször is előhozott nekem, és sokáig nem értettem, hogy miért. Múltkor aztán elszólta magát. Attól félt, hogy ha egy bizonyos ügyben Rabbi Abjatárhoz fordulok, az ő ura is Pádok sorsára jut. Ez az ügy, nem sokkal az áruló rabbi keresztre feszítése után, nagy nyugtalanságot okozott a városban. Mégse gondoltam, hogy Abela így tartja számon. Gyanúsítása nemcsak méltatlan volt hozzá; az én jóhiszeműségemet is kétségbe vonta. De meg kellett bocsátanom neki. Egyszerűen nem szerette Rabbi Abjatárt, és ösztönösen kipróbált minden érvet, hogy az eszével is igazolja érzéseit. A történet mindenesetre engem is újra felkavart; mint mikor a seprű felrázódik. Abban biztos voltam, hogy a Törvény óvatosságával jártak el Pádokkal és társaival szemben; s egy ilyen esetben a seb is csak törvényes lehet. Az viszont bosszantott, hogy Abela mindig módosított valamit a történeten. Bár az is igaz, hogy az ügy nem egészen úgy érintette a nőket, mint a magunkfajtákat. S ez már a nagytanácsnál is szóba került, Séja említette.

Én így tudom, amit tudok:

Pádok néhány hónappal az elfogatása előtt érkezett Jerusalajimba Tarzusz környékéről, ahonnét én is származom. Hamarosan beleszeretett egy Rhodé nevű lányba, aki Bethániában lakott. Rhodénak volt egy gyerekkori pajtása, Adin, aki épp akkoriban hozott magának feleséget a tengerpart mellől. A fiatalasszony jó barátnője lett Rhodénak; és Pádok is megszerette Adint. A bethániaiak úgy emlegették őket, mint a négy ikret. Adin feleségéről, Maákáról azonban egy idő múlva suttogni is kezdtek, előbb csak találgatásformán, majd egyre határozottabban, hogy ő az, aki kislány korában egyszer már meghalt, és az áruló rabbi keltette életre, ördögi varázslattal. Ez ugyan még nem indokolta volna, hogy akár őt, akár Adint meghurcolják, de véget akartak vetni a találgatásnak. Maákát felvitték Jerusalajimba, hogy ott igazolja tanúk előtt: kicsoda valójában, s a név, amit használ, nem hamis név-e. Adint pedig otthon őrizték addig, Bethániában. Itt bizonyos részletek homályosak. A datolyaszedő munkások, akik a magas fákról beláttak Adinék udvarába, azt mondják, hogy kora délután még látták Adint az udvarban. Sőt, Rhodé is ott járt nála, bár az őrök nem hagyták magukra őket, végig ott voltak velük. Pádokot viszont be sem engedték. Senki se tudja, hogy Adin hogyan szökött ki a házból. Éjszaka a jerusalajimi úton találták meg – vállára vetett kötéllel egy otromba követ vonszolt maga után, akkorát, hogy egy öszvérnek is sok lett volna. Minden jel szerint a városba igyekezett. Amikor rátaláltak az őrök, már alig volt benne élet az esztelen erőfeszítéstől, mozdulatlanul feküdt a földön, hanyatt. A haja megperzselődött, mikor a lámpást odatartották az arca elé, de erre se nyitotta fel a szemét, csak egy nevet ismételgetett. Nem a felesége neve volt. S hogy az otromba kővel mit akart, az sem derült ki. Ott halt meg a jerusalajimi úton. A feleségét meg két nap múlva hazaengedték, miután alaptalannak bizonyult a suttogás. Maáka Rhodénál lakott a temetésig, és nem mozdult Adin mellől. Ő mosta le a holttestet, ő kente meg olajjal, de a gyolcsba burkolást már az egyik szomszédasszony végezte el, Rhodéval. A temetés előtti éjszakán azon kapták Maákát, hogy a gyolcsba burkolt testet olajjal keni meg, mintha még mindig meztelen volna. Ez nemcsak értelmetlen buzgóság volt, de az előírással is ellenkezett. Maáka mosolyogva magyarázta, hogy Adin hálás érte, mert így hamarább tér magához a teste. S attól kezdve gyakrabban mosolygott, mint beszélt. Pádokot többször is Adinnak szólította, s megígértette vele, hogy azzal a kővel támasztják be a sírt, amelyikkel Jerusalajim felé indult el Adin. Pádok meg is ígérte ezt, s valószínűleg így keveredett az ügybe. A temetést követő harmadik napon ugyanis eltűnt a sírról a kő, és a holttest is eltűnt. S ez még az eddiginél is nagyobb nyugtalanságot okozott. A kiküldött biztos, aki a helybeli templomszolga segítségével vezette a nyomozást, Pádokot találta a leggyanúsabbnak; és egy kertészt, akinél Pádok meg szokott szállni. A kertész azonban tisztázta magát, a temetés után nem tartózkodott Bethániában. Pádok nem hagyta el a falut, de azt tagadta, hogy bármit is csinált volna a sírral. És Rhodé is ugyanígy vallott. Maákát viszont ki sem tudták hallgatni, mert minden kérdésre csak énekelt – „megszállta a hét ördög”, ahogy a nyomozók megállapították. A biztos úgy foglalta össze véleményét a nagytanács előtt, hogy a tettes szándékosan vagy önkéntelen színvallással hamis látszatot igyekezett kelteni; mintha olyasmi ismétlődött volna meg, amire egyszer már kísérletet tettek az áruló rabbi halála után. – A másál* hamis és szent is lehet – jelentette ki. De ha nem elégszik meg a szóval, és mindenáron megtörtént példázat akar lenni, akár erőszakkal is, az a hamisnál hamisabb. Mint ahogy a megrendezett bűn is a bírót sújtaná törvény szerint, ha akadna olyan elvetemült, aki egy ártatlan terhére megrendezné. Mindez pedig különösen alkalmas rá, hogy megtévessze a tájékozatlanokat. Pádok tagadta, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. Mikor azt kérdezték tőle, hogy az áruló rabbi föltámadt-e, azt felelte, hogy Adin se támadt föl, csak másképp van közöttünk. És végig ilyen megátalkodott volt a válaszaiban. Állította, amit a Törvény sem tagad, viszont cáfolni se tudta, hogy nem ő követte el, amit elkövethetett volna. Pádokot később az egyik hegyi erődbe szállították, ahonnét állítólag megszökött. Rhodé pedig már korábban elköltözött Bethániából, valahová északra, azt mondják. Maákáról azonban még ennyit sem lehetett hallani. A hírt, hogy az egyik galileai poklostelepen látták utoljára, sosem erősítették meg.

Ennyi a történet.

De hogy Rabbi Abjatárnak bármi köze lett volna az egész vizsgálathoz, képtelenségnek tartom, s Abela női elfogultságával tudom csak magyarázni. Egy alkalommal ezt mondta a Rabbi Pádokról: „Szegény. Ha csakugyan megszökött és idegenbe menekült, magát csapta be. Nem úgy fog szenvedni idegenek között, ahogy az ártatlansága megérdemelné, a testvérei földjén.”

 

Sokszor gondolok rá, hogy talán a holt-tengeri kudarcom se volt véletlen. Korábban kezdődött. És egyáltalán nem úgy, hogy szemrehányást tehetnék magamnak.

Amikor Abela ura, Jójada bajba került, Abela is kénytelen volt belenyugodni, hogy Rabbi Abjatárhoz forduljak segítségért. Benája betegsége aztán még jobban kezembe adta a nővéremet. De erről is elmondhatom, hogy nem rajtam múlt – én is csak eszköz voltam.

Abela kisfia nem sokkal azután betegedett meg, hogy visszaérkeztem a nyolcnapos útról. Apró sömörök borították el a testét, láz verte ki, éjszaka vacogott, félrebeszélt. Kezelték füvekkel, olajokkal, koplaltatással, s már úgy látszott, hogy javul az állapota, mikor hirtelen megint visszaesett. Egy nap ott voltam náluk, s több mint egy óráig ültem a csontig lesoványodott gyermek mellett, s azt a világító csíkot néztem a homloka fölött, ahol a haj kihullott. És akkor történt. Egyszerre úgy éreztem, minden figyelmeztető átmenet nélkül, hogy valami képesség és erő van bennem, ami kizárólag Benájának szól. És szándékosan nem fékeztem a felindulásomat. Ami hatalmába kerített, nem annyira érzelem volt már, mint inkább felismerés.

– Megölitek – mondtam, s nem vettem le szememet a gyerekről.

Abela rémülten nézett rám.

– Aksza kislányát is így gyógyították, és most egészséges – mondta.

Aksza az egyik szomszédnőjük volt. Urát éppen azokban a napokban vitték börtönbe A. poroszlói – a vád szerint éjszakai szállást adott két galileai árulónak. Végül úgy szabadult csak, hogy esküvel igazolta: nem tudta, hogy árulókat fogad be. De azért megkapta előbb a harminckilenc botütést. Ismertem jól az ügyet, Séja meghívott a kihallgatásra; de engem nem győzött meg a férfi viselkedése. Ezt ugyan nem mondtam akkor Abelának, mert tudtam, hogy szereti Akszát – de hogy most éppen őrá hivatkozott! Ez még konokabbá tett.

– Megölitek – ismételtem újra.

Abela sírva felpúposította a hátát, mint kislány korában. De most nem volt alkalmas a perc, hogy megcsókoljam. Nem a szemébe; az arca mellé néztem, hogy még nagyobb hangsúlyt adjak a szavaimnak: „Megölitek!” Egészen kicsire kuporodott össze, mint egy madár. Megvártam, amíg ő szól.

– Segíts rajta – súgta, és magunkra hagyott.

Benája közben mélyen aludt. Alig lehetett észrevenni, hogy lélegzik. Keze még az alvókénál is élettelenebbül hevert a kezemben. Csak a tenyere hatott úgy, mintha színlelné az öntudattalanságot: még frissen ragacsos volt a fügefamézgától, amelyből golyóbisokat gyúrt. Ebbe a tenyérbe kellett tennem a könyörgésemet. Első pillanatban úgy éreztem, hogy a magam lelkéből semmi sem visszhangzik, csak félelem. De ugyanakkor a szerep és alázat annyira kimerített, hogy nem kételkedhettem: megtörtént velem, csak le kell fordítanom a magam nyelvére. Menni kell egy úton, elviselni a büntetéseket, és kiosztani őket, ki kell követelni, hogy szóljon, mert az akarat a tápláléka… S közben Benáját néztem, mint a szigony a halat. De már nem őt láttam, hanem az egykori asszony fiát, akire a próféta háromszor ráborult. És ugyanazokat a szavakat mormoltam én is, mint ő: „Uram, térítsd vissza e gyermek életét!” Mintha Benája is halott volna. A legtöbbet kellett kikényszerítenem, mert úgy éreztem, hogy ami kevesebb, az kisebb akarat is, s a kisebb akarat könnyebben cserbenhagy. S mindezt olyan erővel, hogy a mézgagolyó beleragadt a tenyerembe, úgy szorítottam Benája kezét. De nem ébredt föl. Helyette én rezzentem össze: Abela az ajtó függönye mögött állt, s egy tenyérnyi résen engem figyelt. Amikor odakaptam a fejemet, és a nevét kiáltottam, nem ismertem rá a saját hangomra. Kértem, hogy jöjjön közelebb, de úgy, hogy háttal legyen nekem. Abela tétován belépett, csak azután fordult meg lassan.

– Aksza járt itt Benájánál, amióta beteg? – kérdeztem.

Bólintott, hogy igen.

– Benáját átvitted Akszához?

Megrázta a fejét.

– A két galileai járt itt Benájánál?

Ez váratlanul érte.

– Mért kérdezed?…

Aztán később:

– Mit csináltál a szemeddel? – s láttam, hogy reszket.

Tiszta veríték volt az alsóruhám. Inni kértem. Abela gyorsan kifordult az ajtón. Mire én is kiértem az udvarra, éppen lelépni készült a lépcsős gödörbe, ahol a korsót tartották. Oda is utánamentem. Mikor leértem az aljára, csak a fejem látszott ki a kerek nyíláson, Abelának még a feje se. Lehet, hogy ez a hirtelen érzékelt egyenlőtlenség tette, de már nem tudtam haragudni rá az igazságtalan iszonyodásért. Szégyen? Nincs okom szégyenkezni. Abela másképp lát – mást lát. „Vagy azt hiszed, menekülhetnék magam elől? Ha megtenném, Őt is megcsúfolnám, akiért a magam egyetlen lehetséges módján vagyok.” Amíg a csöbröt kereste, visszanéztem a ház felé. A kíméletlen fény végérvényes árnyékokat metszett ki a fehér ragyogásból. S más nem is volt ebben a pillanatban, csak ez: a csend, az ünnepre felsepert udvar, a pőre falak, melyek mögött már semmi tisztátalan nem bújhat meg. Szemem egy szintben a keményre taposott földdel s azokkal az apró gödrökkel, melyeket csak egy gyermek lába érez. S a még kisebbek, amelyekről csak egy bogár tud. És most egyszerre én is! Olyan volt az egész, mint valami figyelmeztető bepillantás, amit igazolásul kaptam az Úrtól.

– Még most is azt mondod, hogy jég?…

Abela a korsó mellett térdelt, és újra a szememet kutatta. Megpróbált mosolyogni.

– Nem mindig látlak olyannak, mint régen…

– Most alázatos vagy, nem őszinte – feleltem.

Elkönnyesedett a szeme.

– És mégis a kezedbe adtam Benáját. Mert nem vagyok őszinte…

Belekapaszkodott a ruhámba.

– Szégyenled a híremet? – kérdeztem.

Abela odaszorította a teli csöbröt a melléhez, aztán gyorsan felém nyújtotta. Egy hajtásra kiittam.

Akkor érkezett meg Jójada.

– Hát ti? – lepődött meg, és odalépett a gödörhöz.

Abela még mindig úgy tartott átölelve, mint a gyermekét.

Együtt mentünk be a szobába; de egyikünk se szólt.

Amióta ismerjük egymást, Jójada gyanakszik rám, csak igyekszik nem mutatni. A teste olyan, mint egy gladiátoré. Ha üdvözöljük egymást, az alsó karját szoktam megrázni, ő meg zavartan félrenéz, mintha nem hozzá tartozna a pusztán maradt hatalmas tenyér. Egyszer úgy nyitottam be hozzájuk, hogy éppen a karján vitte a nővéremet, kicsit eltartva magától, mint valami ünnepi tálat: így sétálgatott vele a holdfényes udvaron. Én elég gyenge testű vagyok, s kicsit púpos is. Sokszor azt szeretném, ha ez a lomha erő megragadná a vállamat, nekiszorítana a falnak, s nem volna más fegyverem, csak az önfegyelem, hogy mégis szeretni akarom őt.

Megálltunk Benája mellett. Még mindig aludt, de mintha kevésbé lett volna elkínzott az arca, mint mikor megérkeztem. Abela nem tett semmire célzást, mosolyogva a lóca felé húzott.

– Maradj itt vacsorára.

De nem tehettem meg, túl sok volt még bennem az indulat, ami ha megtéveszti őket, esetleg engem is félrevezet. Abela értett a hallgatásomból, és nem marasztalt tovább. Jójada háttal állt, mint egy oszlop, és a falat nézte.

– Neki nem mondasz semmit? – kérdezte Abela.

– De igen. Beszélek az ügyében Rabbi Abjatárral.

Jójada válla megrándult.

– Csak A. besúgója segíthet a bűnömön?

Hangjában több volt a gúny, mint a megszorultak bizonytalansága. Igyekeztem még halkabban válaszolni, mint ő.

– Rabbi Abjatár a barátom. Az Úrnak nincs szüksége besúgóra, ha valaki vétett a Törvény ellen.

Abelát megrémítette a csöndes hangunk, és összekulcsolta a kezét. Most léptem oda hozzá, hogy megcsókoljam.

– Azért segítek Jójadán is, mert szeretem őt – és még egyszer odafordultam az alvó Benája felé.

Aztán elbúcsúztam tőlük. Jójada kikísért a kapuig. Végig mögöttem maradt, s csak a kapu közelében lépett oda mellém, hogy félrerúgjon egy követ, amelybe majdnem belebotlottam.

 

Rabbi Abjatár az olvasófülke lőrésszerű ablakmélyedésében állt, és egy ébenfa rudacskára tekercseket aggatott vissza. Ha itt vagyok, mindig újra le kell küzdenem az elfogódottságomat. Maga a fülke is elfogódottá tesz. Kicsi, de nagyon magas helyiség, jobbra és balra két függönyös beugróval. Szükség esetén ide lehet állítani a tanúkat; a gyanúsítottat meg a szoba közepére, két gyertya közé. Így a tanúk is jól láthatják a rejtekhelyükről, miközben folyik a faggatás. Őszintén szólva, sose tudtam megbarátkozni az ilyen körülményes kihallgatásokkal. Rabbi Abjatár a szememre vetette egyszer, hogy engem csak a tettenérés vonz. Igaza van. A megismételt szó sosem ugyanaz, sem a mozdulat. A bűn is magányos, mindegyik külön, akárcsak én, aki tetten érem. S ezt még neki se tudom jobban megmagyarázni. Rátörni a bűn magányára, a szégyenre, amit nem lehet kiszámítani! A Te pillantásodat keresem abban is, Uram, ami téged akar bemocskolni…

És a világítás is szokatlan itt. Éppen szembefut az ablakkal egy oszlopos csarnok. Ahogy pontosan az ablak négyszögébe illeszkedik, valószerűtlenül beárnyékolja, de ugyanakkor ki is tágítja a szűk helyiséget: mintha sorfalak közé ékelt, üres pályára nyílna kilátás. A célvonalnál csillogó fémlapokkal borított mellvéd, ott kezdődik a Kedron-völgy szakadéka. És azon túl – mint valami fokozhatatlan háttér – az Olajfák-hegye. A belépőt azonnal megüti a keskenyre metszett látvány; de Rabbi Abjatár háta eltakarta most ezt a kilátást. Én a szoba félhomályában álltam, csak ő kapott erős fényt egy rejtett tetőnyíláson. Ha esett az eső, a templomszolgák ponyvát feszítettek a mennyezeti nyílás fölé. Hogy mire volt jó ez a megoldás, nem tudom; de ez is szokatlanul körülményes volt.

Félrehúztam a függönyt, és beszóltam: „Zavarlak, Rabbi?”

 

Rabbi Abjatár azonnal a tárgyra tért. Jójada ügyében én is bele vagyok bonyolódva, ha nem is úgy, hogy felelős lehetnék a történtekért; de túlságosan közelről tudom, amit tudok. Jójada kőfaragómester, hét éven keresztül a Nagytemplom építkezésénél dolgozott, egészen az utolsó tél beálltáig, akkor munka nélkül maradt. Szó volt róla, hogy az egyik tengerparti városba költöznek, de tanácsomra letettek a tervükről. Nem tagadom, hogy önzés vezetett a tanácsadásba, egyszerűen vágytam rá, hogy Abela ott legyen a közelemben. Ő volt az egyetlen rokonom a városban. Jójada végül kénytelen volt másutt munkát keresni, idegenben. Akkor került le a tengerpartra, s hónapokig haza se tudott látogatni. A tanúk szerint napokon át ott ólálkodott a cirkuszi építkezésnél, mint aki lopva részt akar venni a pogány munkában. Jójada azt vallotta, hogy csak a római kőfaragók fogásait figyelte, mert másképp dolgoztak, mint ő. Az egyik tanú viszont követ vésni is látta, állítólag. Jójada azt állítja, hogy csak egy szerszámot próbált ki, amelyet nem ismert. De hogy hol dolgozott pénzért, azt végül is nem tudta ellenőrizhetően igazolni. A kikötői rakodásnál? A halászoknál? Ahol éppen munka adódott? Séja egyik embere éppen akkor járt lent Tyrusban. Látásból ismerte Jójadát, s mikor megszólította az utcán, kicsit zavarosnak találta a magyarázkodását, hogy mért kellett a családját otthagynia. S akkor bízott meg egy helybeli templomi hadnagyot, hogy ha okot talál rá, tegyen jelentést Abela uráról.

A másik ügy egyszerűbb is meg bonyolultabb. Jójada Jerikóból jött haza két odavalósi kötélverővel, akikkel útközben ismerkedett meg. Ott is alkalmi munkán dolgozott, de csak négy napig. A keresetéből nárdust és olajat vásárolt Abelának, a fiának cédrusszamarat. Magának semmit. Annyira takarékoskodott a maradék pénzzel, hogy úti élelmet se vett magának. Azt gondolta, ha az éjszakai hűvösben indul el, az éhséget is jobban fogja bírni. Holdas éjszaka volt, majdnem fehér. Szinte messzebbre lehetett látni, mint nappal. Pár órai gyaloglás után váratlan szélvihar érte őket utol. A felhőtlen ég, a holdfény még a sötétségnél is láthatatlanabbá tette a szél tombolását: semmi nem volt a sziklás tájon, ami megmozdulhatott volna. Ha legalább egy fát láttak volna csavarodni, mondják, ők is jobban tudtak volna lábon maradni. De így csak hason, és a kövekbe kapaszkodva. Erről különben mind a hárman ugyanúgy számoltak be; hogy egyformán féltek. Rabbi Abjatár néhány pásztort is kihallgatott, s azok megerősítették, hogy ritka erejű szélvihar volt. Az egész Jordán-völgyet végigsöpörte, csordákat zargatott szét, s a sziklákon nyársalta fel őket. Mikor később rájuk akadtak, laposra aszva hevertek, rákérgesedve a sziklaélekre. A többit elvégezte a napfény. Jójadáék egy meder formájú mélyedésben vészelték át az éjszakát. Találtak két alkalmas odút, ahová be tudták préselni magukat; a nagyobbikba a két kötélverő, a kisebbikbe Jójada, valamivel távolabb tőlük. Egy idő múlva bukdácsoló állatokat vettek észre a kopár sziklapart tetején. De hogy milyen állatok voltak, tiszták-e vagy tisztátalanok, nem tudták pontosan megállapítani, a szél olyan gyorsasággal sodorta őket tovább. Azt viszont esküvel vallották, hogy egy pusztai nyúl Jójada odújába menekült be, kijönni azonban nem látták többet. Ez már az éjszaka vége felé történt. Jójada azzal tette magát gyanússá, hogy reggel, mikor megcsendesedett a szél, nem akarta elfogadni a lepényt, amellyel a két jerikói megkínálta. Azt mondta, nem éhes. De ugyanakkor kimászni se nagyon akart az odújából az ő szemük előtt. Amikor megkérdezték, hogy mi lett a nyúllal, először úgy tett, mintha nem értené a kérdést. És csak később mormogott valamit kelletlenül, hogy egy ideig ott lapult mellette, de ő elbóbiskolt közben, s mikor újra felriadt, a nyúl már nem volt ott. A két jerikói azonban állítja, hogy véres nyúzásnyomokat láttak az odúban, amikor Jójada végre előmászott. Jójada ezzel szemben esküszik rá, hogy nem volt nála kés, s ha lett volna is, akkor se tudott volna mit kezdeni a nyers hússal. Még akkor se, ha történetesen nem tisztátalan állat menekül be hozzá. A nyúl sebesült volt, mondja Jójada, csak attól lehettek a vérnyomok. De ha sebesült volt, hová tűnhetett el olyan nyomtalanul? Mert a sziklaodúból nem jött ki, mondja a két kötélverő, ők nem vették le a szemüket az odú bejáratáról. Lehet, hogy az odú falában volt valami kijárat, amin keresztül a nyúl továbbvonszolta magát, amíg Jójada bóbiskolt? Vagy csupán egy rés, ahová Jójada a lenyúzott bőrt és maradékot titokban elrejtette?

 

A csarnok végében a fémlapos mellvéd vakító tükörként csillogott. Rabbi Abjatár újra a tekercseket kezdte rakosgatni, közben az ujjperceit húzkodta. Mindegyik roppanás után kis szünetet tartott.

– Szerintem világos…

– Szerintem vétkezett. Csak nem követte el.

– Finom megkülönböztetés – válaszolta, s kinézett az ablakon.

– De te magad mit gondolsz, Rabbi?

– Az most kevéssé fontos. A Törvényről próbálok gondolkodni.

– De ha már gondolkodnunk kell rajta… érthetjük pontosan?

– Nem tehetünk okosabbat.

– Szerinted gondolhatunk mást, mint a Törvény?

– Sajnos, igen.

– És büntetlenül?

– És ha büntetünk?

– Nem értem…

– Mit gondolsz, a Törvényt zavarba lehet hozni?

– Nem!

– És ha maga a Törvény jönne egyszer zavarba?

– Ilyet még nem hallottam rabbi szájából…

– Te se az én számból hallod. Csak segítek, hogy hangosan gondolkozzál.

– De nekem nincs titkolni való gondolatom! – kiáltottam fel.

Rögtön éreztem, hogy tiltakozásom gyermekes; de hogy megértsem magamat, muszáj volt őt is magammal rántanom. Nem adhattunk egymásnak kibúvót. S éppen a jóindulata tett gyanakvóvá. Vagy egyszerűen csak velem akarta elítéltetni Jójadát?

Olyan nyíltan tettem fel a kérdéseket, hogy ne maradjon semmi rés.

Figyelmesen hallgatott.

Elém tett egy tál egyiptomi bogyót, de ő maga nem vett belőle.

„…tehát vessük el a lehetőséget, hogy nyers húsra vetemedett. Ha követni akarjuk a kísértést, amit mégse hibátlanul utasított el, magunkat kell a helyébe képzelnünk. Biztosra vette, hogy a szélvihar nem tart tovább egy éjszakánál? Lehet. De akkor is tudnia kellett, hogy a következő nap már előkészületi nap, amire böjttel kell felkészülni. Vallomásában mégsem a böjtre hivatkozott, hanem arra, hogy takarékosságból tartózkodott az evéstől az utolsó jerikói napon. Megfordulhatott a fejében, hogy még egy napig ott rekednek a sziklaodúban. Vagyis ott éri őket a szombat. Vajon mit érezhetett fontosabbnak: hogy erőt próbáljon gyűjteni a bizonytalan napokra – vagy a szombat ellen vétsen? Ha pedig a vihar csak szombatra csendesedik meg, kétszeresen rossz. Nemcsak azért, mert harmadik napja lesz étlen-szomjan, de szombaton már csak bűnáldozat árán szánhatja rá magát az útra. Ugyanis nem kétezer rőföt kellett még megtennie – ami szombaton se tiltott –, hanem harmincszor kétezer rőföt. S ha mindezt végiggondolja: mit kellett éreznie a sebesült nyúl láttán, a vér láttán? Bízhatott abban, hogy a két kötélverő megosztja vele a szűkös úti élelmét? Igaz, hogy reggel megkínálták lepénnyel – de megkínálták volna szombaton is, mikor már ők is elcsigázódtak? A kísértés ott lapult mellette, egy tisztátalan nyúl. Érintésközelben. Végszükség kergette oda. De milyen végszükség indokolhatja, hogy egy tisztátalan állatot megérintsünk? Kelthet bennünk egy állat szorultsága olyan sajnálatot, hogy saját tisztaságunkról megfeledkezzünk? Mért nem zargatta a nyulat egy másik odú felé? A nyulak a legritkább esetben nagyobbak két és fél lábnál, megbújhatott volna egy kisebb résben is. Lehet, hogy nem érintette meg szándékosan, de nem is tett meg mindent, hogy elkerülje a nyúl véletlen érintését. Se azt, hogy a nyúl megérintse őt, mikor elbóbiskolt mellette. Az állat szívesen győzi le a félelmét végszükségben, szívesen bújik oda egy akármilyen testhez, amelyik meleg. S végül a két kötélverő is joggal kérdezheti, hogy Jójada mért nem fogadta el a lepényt, mitől lakott jól? – mikor a szélvihar kitörése előtt épp arra panaszkodott, hogy szédül és kettőzve lát, pedig máskor a legszigorúbb böjtöt is jól bírja; most meg a vért is meginná, ha rákényszerítenék. Mért tartotta szükségesnek, hogy már előre ilyen szentségtörő szavakat mondjon?”

– Tehát bűnösnek tartod? – kérdezte Rabbi Abjatár.

– Azt szeretném, ha megbocsáthatnánk neki – mondtam teljesen kimerülten.

– Cáfoljuk meg, amit kifejtettél?

– Ha megbocsátunk, azzal még nem sértjük meg a Törvényt – mondtam bátortalanul. – Szeretni akarom Jójadát.

Aztán később:

– Te mit hiszel, Rabbi?

– Hogy mit gondolok?

– Az nem ugyanaz.

– Nem. Csak egyik se nagyon fontos Jójada szempontjából.

– Nem fontos?

– Ha nem tartjuk bűnösnek, még nem jelenti azt, hogy nem kell bűnhődnie. Ha megbocsátunk, attól még nem lesz ártatlanabb. Se kevésbé bűnös, ha megbüntetjük.

– De hiszen akkor nem tehetünk semmit! Ez a szó hiányzik a Törvényből!

– Szóval kerested – mondta Rabbi Abjatár, s hirtelen rám nézett.

Én meg ráismertem: ez A. módszere. Vajon így beszélgetnek azokon a titkos kihallgatásokon is? Háta mögött a támlás szék, amelyen A. ül, ő meg szembe a kárpittal bevont fallal. Már minden redőjét ismerheti; csak a kérdéseket nem. Lehet, hogy órákig ott áll? Mégse tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez az ember A.-t éppen úgy megveti, mint A. ellenségeit. És mégis feddhetetlen! Majdnem alázatosan nyúlt a kezem után, és bocsánatot kért, hogy a gyanúsításával zavarba hozott. Nem vette észre, hogy a viselkedése még jobban felkavar.

– Ne szégyeníts meg – hebegtem elvörösödve.

Nem válaszolt. Megint az ujjait kezdte húzkodni; mintha engem roppantgatott volna kis szünetekkel.

Hogy próbára tegyen?

– Túlságosan büszke vagy – mondta. – Nem azért büntetünk, mert jobbat nem lehet tenni. Talán mert nem tudunk jobbat kitalálni?

Lassan megfordult, és odament az ablakhoz.

– Akkor pedig… – mormogta.

– Mindegy?

– Mondjad csak. Az jó, ha hangosan gondolkozol.

 

Kimerített a Rabbival folytatott beszélgetés s az a másfél óra, amíg a Faragott Kövek Csarnokából eljutottam Abeláék házához. Vagy húszan megállítottak közben – állítólag mind szemtanúk –, és részletesen beszámoltak a délelőtti szerencsétlenségről. A Nagy Torony északi oldala dőlt be, amíg mi az olvasófülkében beszélgettünk. A lezuhanó kövek hét embert halálra zúztak, száznál többen megsebesültek, főképp asszonyok, gyerekek, akik a piacról tértek haza. „Az Úr megkövezett bennünket” – mondták az ismerőseim, és faggattak, hogy mit gondolok a váratlan új csapásról. Délfelé kerültem oda a szerencsétlenség színhelyére. Akkor még nem nagyon nyúltak hozzá a kőhalomhoz, csak körülállta a tömeg, és jajgatott. A sebesülteket – s a hat holttestet, melyekhez hozzá lehetett férni – már elszállították közben. Csak egy férfi feküdt még a kövek alatt; legalábbis így mondták, akik mellettem álltak. S érződött a hangjukon, hogy nem annyira attól iszonyodnak, amit látnak, inkább attól, hogy megismétlődött. Négy éve ugyanígy álltak körül egy másik tornyot, gyámoltalan rémülettel – s szégyenszemre egy csapat római katonának kellett a tizennyolc holttestet eltakarítani. Hamarosan zúgni kezdett a fejem az egyhangú jajgatástól. Ingerült türelmetlenség fogott el. „Honnét tudjátok, hogy csak egy ember… És ha többen is? És ha élnek még?” De elveszett a hangom a lármában. Kis idő múlva egy világos bőrű, vörhenyes hajú férfi furakodott mellém, és az övembe kapaszkodott. „Gyere velem… ha nem voltál itt, beszélj azzal, aki itt volt” – hadarta, s húzott magával. Nevetségesnek találtam, hogy így vonszoljanak, de szerencsére senki se törődött velünk; s hagytam. Közben az öreg arcát fürkésztem: úgy rémlett, hogy ismerem valahonnét. Mikor egy kicsit ritkult körülöttünk a tömeg, váratlanul kiegyenesedett. „Honnét ismerlek?” – kérdeztem. Erre újra az övemhez nyúlt, ökle nekinyomódott a gyomromnak. „Van itt valaki, aki többet is tud… Látta, mikor az első kő megmozdult a torony falában… Odavigyelek hozzá?” Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy eszelős-e, vagy valami egészen másra akar kilyukadni, mint amiről beszél. „Akarod, hogy odavigyelek?” – sürgetett újra, és a piactér távoli sarka felé bökött. A csarnok végénél néhány kisebb csoport kitartóan nézett valakit a földön. Lehet, hogy a vörhenyes hajú társa annak a másiknak? Külsőre nagyon úgy festett, mint a cirkuszi ügyeskedők, akik minden zűrzavart felhasználnak, hogy a figyelmet magukra vonják. „Pénzért bálványkodik ott a barátod?” – kérdeztem. „Nem szégyenli, hogy ilyenkor…” A vörhenyes elvigyorodott. „Összetévesztesz valakivel, uram.” Mire én: „Csak azt nem tudom, kivel.” Elnevette magát. „Én igazán nem tudhatom helyetted. Pedig egy a Gazdánk…” – aztán hirtelen fölkapta a köpenyem szélét, és megcsókolta. Bizalmaskodva hajolt az arcomba: „Te biztos nagy ember vagy… én csak egy szegény szerencsétlen. Szerinted mért kövezett meg bennünket az Úr?” De ez már tényleg terhes volt, ez a tolakodás. Visszarántottam a köpenyemet, és kértem, hogy hagyjon magamra. Szó nélkül megfordult, és eltűnt a tömegben. Én meg sietve átvágtam a piactéren – nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak. De arra mégse számítottam, ami ott várt. Egy férfi ült a csarnok tövében, és merev szemmel bámult föl a bedőlt toronyra. Kedmah volt. Arca ijesztően soványnak látszott az erős fényben. Mintha magot szívott volna be a belső részei legaljára, s most az húzná befelé az arcvonásait. Még soha nem láttam ilyennek. Megpróbáltam előrefurakodni, de visszarántottak. „Ne zavard…” – suttogta valaki. „Hagyj békén, ismerem!” – mordultam vissza. Úgy álltam meg Kedmah előtt, hogy eltakarjam a tornyot, s kénytelen legyen rám nézni. Nem lepődött meg, de az se látszott, hogy megismer. „Kedmah… én vagyok! Megismersz?” Azt hittem, felém nyújtja a kezét, de rájöttem, hogy tétován mögém mutat. „Azonnal velem jössz!” – mondtam. S csak most árulta el a szeme, hogy engem is megismer. Két kézzel belekapaszkodott a karomba, s közben föl-le dobálta magát az ülepén. „Nem megyek Guveirbe… nem megyek Terabehbe…” – mondta többször egymás után, és sírt. Gyorsan felhúztam a földről, és az egyik mellékutca felé vezettem. Azt hittem, ha kijutunk valami csöndes helyre, beszélni tudok a fejével; de folyton a torony felé akart menni. „Nem vagyok beteg, uram…” – makogta. – „Tudom én azt. Csak éppen azt hiszik, hogy te is megzavarodtál. Hiszen úgy bámultak, mint egy mutatványost! Mit szólna Séja, ha most látna?” Kedmah elmosolyodott – szerintem kicsit bárgyún –, és felmutatott a magasba. „Egy kéz mozdította ki a követ…” – „Hogyne… persze” – és fél szemmel én is fölnéztem a toronyra. „De azért csak gyere, hallod!” És húztam magammal. Tudtam, hogy rühelli a parancsolgatásomat; s pár lépés után én is rühelleni kezdtem, hogy egymáshoz tartozunk. Elengedtem a karját. Úgy jártuk körbe a borzalmas kőhalmazt, mint két idegen, akik itt ismerkedtek össze. „A hét közül négy asszony volt” – mondta. „És a hetedik?” – kérdeztem. Bizonytalan mozdulatot tett. „Ő állt legközelebb a falhoz” – mormogta. A kőtenger most kezdett engem is megrettenteni, ilyen közelről. Egy hatalmas, négyszögletes tömb – keskeny és szabályos, mintha kard vágta volna ketté – különösen erősen hatott rám. S láttam, hogy Kedmahra is: biztosra vettem, hogy még ezt a szabályos repedést is a maga igazolásának érzi. Fölkapaszkodtam a kőtömb tetejére, és őt is föl akartam segíteni. „Gyere, mutasd meg innét, hol láttad azt a kezet.” De megrázta a fejét. Az erőd felől ekkor kanyarodott be a térre egy cohors római katona, hatalmas dorongfákkal a vállukon, a romeltakarításhoz. Egy százados is velük volt, csak kicsit távolabbról követte a katonákat, mint aki nem tartozik a cohorshoz. Ahogy közeledtek, a tömeg némán szétcsapódott, s váratlanul a százados került a keskeny és üres folyosó közepére; katonái a háta mögé szorultak. Úgy állt ott egyedül, mint valami önkéntes elítélt. Kedmah nem látta jól, hogy kik közelednek; és a hirtelen csöndet se tudta mire vélni. Mikor mondtam neki, hogy megint a rómaiak fogják eltakarítani a köveket, melyeket az Úr a mi büntetésünkre lökött le a magasból – makacsul összeszorította a száját. „Akkor se mondhatom, hogy nem láttam, amit láttam” – mormogta, és elfordult. „Hová mész?” – nyúltam a karja után. A csarnok felé intett. „Oda vissza. Vissza akarok ülni a földre.” Nem tartóztattam. „Hát, ha akarsz, menjél. De este jelentkezz a lakásomon. Megértetted? Ez nem kérés. Parancs.” Kedmah nem mondott se igent, se nemet, oldalazva hátrált egy darabig, aztán eltűnt a szemem elől.

Tanácstalanul álldogáltam. Nem tudtam, mihez kezdjek. Aztán egyszerre újra feltűnt a vörhenyes hajú öreg: ott guggolt egy hatalmas kőtömb mellett, és engem nézett. Akkor ismertem föl – A. egyik titkos ügynöke volt, zelóta.*

Már többször észrevettem, hogy a saját biztonságom érdekében engem is figyeltetnek; most mégis elszorult a szívem. Sürgősen látni akartam Abelát.

 

Senkit se találtam otthon, még Benáját se. A szikomorfa husáng, mellyel az ajtót szokták betámasztani, ott hevert a fal mellett. Úgy látszik, csak a közelbe mentek el valahová, nem a toronyhoz. Mégse voltam nyugodt. Leültem az udvar közepén, és vártam. Egy keskeny résen kiláttam az udvarra. A szemközti házfal hólyagos volt a salétromtól, tele zöld és vörös foltokkal. Minél tovább néztem, annál vadabbul zuhogtak felém a színes gyűrűk, s nekem mindegyiken át kellett bújnom, ha nem akartam, hogy betemessenek. Benája meg tapsolt hozzá, nem tudott betelni a tapsolással.

Arra riadtam fel, hogy néznek.

Aksza és Abela a szobaajtóból figyelték Benáját, aki egy hosszú pálmarosttal az arcom előtt játszott, és a szakállamba akarta akasztani. Mikor fölnyitottam a szememet, kitört belőle a kacagás. Még semmit se tudtak a szerencsétlenségről. Kora reggeltől gyapjút tisztogattak Akszánál, és senkivel nem beszéltek azóta. Jójadát is csak délutánra várták haza. Én meg nem akartam mindjárt az első percben elrontani a kedvüket – éppen most, amikor Benáját is először láttam felépülése óta. Megpróbáltam magamhoz ölelni, de mint a gida, elugrott, és az apja kőfaragó szerszámaihoz szaladt.

Abela lócát húzott az árnyékba, hogy leüljünk.

– Régóta vársz?

– Nem… a délelőtt hosszabb volt – feleltem. – És nektek?

Aksza válaszolni akart, de meggondolta magát. Nem bántam volna, ha magunkra hagy. Amikor újra visszanéztem rá, láttam, hogy a tetők felé bámul, és Benája is követi a pillantását. Majdnem kitaszítottan törékeny volt a fehér kőfal előtt, ahogy guggon ülve félbeszakította játékát. Megfogtam Abela karját.

– Nézd a fiadat…

– Egész délelőtt rólad beszélt. Nagyon szeret téged – mondta.

Aksza csendben félrehúzódott, és nekitámaszkodott a falnak. Abela utánaszólt.

– Mért nem ülsz le?

Kis mozdulatot tett.

– Beszélgessetek csak – és odament Benájához.

Egy nagy vésővel közösen rajzolni kezdtek a földre, de még ez is zavart most, Aksza magabiztos hallgatása. Abela rögtön észrevette rajtam.

– Mért gyanakszol rá? Ő mindig csak segített…

– Biztos jobban, mint én.

– Szomszédok vagyunk.

– Én meg csak az öcséd. Jójada hol van?

– Most már jönnie kell. Új munkára szeretne elszegődni, azt hiszem, hebroniakkal találkozik a városban.

– Hát, most lesz munka, ha igaz. Kőfaragás.

– Hol? – kérdezte reménykedve.

– Azt nem tudom… A piacon beszélték.

Szórakozottan fölemelt a földről egy pálmarostot, és azt sodorgatta.

– Azért jó, hogy itt vagy. Veled álmodtam éjszaka.

– És mit csináltam?

– Semmit… csak valahogy ott voltál. Cippora apja újra itt van a városban – tette hozzá.

Mintha nem hallottam volna jól, a fehér por annyira átjárta az udvart.

– Újra?

– Nem tudom. Ezt álmodtam.

– De mi az, hogy újra?

– Hát csak ennyi. Hiszen mondom.

– Furcsákat álmodsz.

– Te meg Cipporáról nem beszélsz soha. Az nem furcsa? Amikor Tarzuszból Rubenbe költöztek a szülei, kétszer is feljöttek Jerusalajimba, te meg mind a kétszer elmenekültél előlük.

– Nem igaz! Akkor is kiküldetésben voltam.

– Nem tudod, hová vonultak a katonák?

– Mikor?

– Most délelőtt. Idáig elhallatszott a menetelésük.

– Nyár van… Ilyenkor leváltják őket.

– Emlékszel? Egyszer megkértél rá, hogy békítsem ki Cipporát… Akkor is nyár volt. Még apánké volt a kert a Cydnus partján.

– Úgy magyarázol, mint egy idegennek.

– Cippora egy kitépett madárszárnyat tartott a kezében, és sírt. A kertben találta. Mindenki a kezébe akarta venni, csak te nem.

– Tudtam anélkül is, hogy milyen. Egy partifecskéé volt.

– Te meg kiütötted a kezéből.

– Véletlenül.

– Azt mondtad, el kell égetni, hogy újra megtanuljon repülni. Cippora meg szerette volna eltenni emlékbe.

– Gyerek volt még.

– Mégis vele rakattál tüzet a kerítés mellett. Emlékszel a bárkákra? Ott úsztak a fák mögött. Apánk egy rúddal csapkodta az eperfát… Cippora a tűz mellett várt, azt mondta, egyszer csak elrohantál, de nem mondtad, hogy hová.

– Mióta van az apja a városban?

– Csak órák múlva jöttél vissza, még a ruhád is csurom víz volt.

– Azt hittem, a katonák érdekelnek…

– Késő éjszakáig vártunk rád – folytatta.

– Tudom. Láttam a túlsó partról a lámpát, mikor az eperfára akasztottátok.

– A túlsó partról? Hogy kerültél oda?

– Átúsztam, aztán visszaúsztam. Utána már sokkal jobb volt.

– Csak közben hazakísérték a szülei Cipporát. Nem várt meg.

– Egyedül engem várt meg. Akkor ősszel költözött oda hozzánk.

– Mégse közöttünk éltél. Se vele. Mellette voltál, és mégse közöttünk.

– Aksza tudja, hogy miről beszélgetünk?

– Honnét tudná?

– Szándékosan nem néz ide.

– Gyereket vár, és fél. Egész délelőtt faggatott, hogy Cippora hogyan halt meg. Sose gondolsz a fiadra?

Benája hosszan felénk bámult az udvar sarkából, ujjai között pergette a forró homokot.

– Hogyan gondoljak rá külön? Mikor az anyjával együtt ő is…

Abela hirtelen megfordult.

– Gyere, szeretnék mutatni valamit.

 

Előttem lépett be a szobába. Kinyitott egy alacsony ládát, és néhány vászonzacskót szedett elő. Odaguggoltam melléje. A haja választékát néztem egészen közelről, s egyszerre fölkavart ez a szétnyílt leplezetlenség. Odahúztam magamhoz a vállát.

– Mondjad.

– Mit beszéltél Rabbi Abjatárral?

– Megvolt a tanúkihallgatás. Jójada két hónapig dolgozott Tyrusban…

– De nem a cirkuszi építkezésnél! – ugrott fel Abela. – Ezt csak ráfogták! Jójada soha…

– Két hónap Tyrusban, öt hónap Joppéban. Ezt mondták.

– A tanúk ellene vallottak?

– Nem. De mellette se.

– És te?

– Rabbi Abjatárt nem lehet befolyásolni. Csak meggyőzni.

– Megbüntetik?

– Engem meggyőztél… Azt hiszem, én is meggyőztem őt. Tudod jól, hogy szeretni akarom Jójadát. Az urad ártatlan ebben az ügyben.

Ebben? Hát nem azt mondtad, hogy elintéződött?

– De igen…

– És most mégis?

Belemarkolt a köpenyembe.

– De Jójada semmiről se tudott! Nem is tudta, hogy itt voltak… hogy itt szálltak meg a városban… Jójada ártatlan! Mit akarnak tőle?

Akkor kezdtem sejteni, hogy félreért.

– De hát kiről beszélsz? Ki volt itt?

– Cippora apja – mondta halkan.

– Nálatok?

– Nem. Csak látni akarták Benáját.

– És nem mertek idejönni hozzád?

– Miattad nem mertek. Akszánál szálltak meg.

Sokáig néztük egymás szemét. Mintha egy folyosón kellett volna végigmennem, amelyből nem nyílik semerre ajtó.

– A két galileai? Ők voltak azok? Miattuk kapta Aksza ura a büntetést?

– Talán miattad inkább.

– Nem tudtam…

– Most legalább tudod!

Most először volt olyan a hangja, hogy lecsúsztam róla.

– És Cippora apja? Ő mikor tévedt meg?

– Mi az, hogy megtévedt?

– Játszol a szavakkal, Abela.

– Akkor se mondhatok mást! Én most is olyannak látom, mint otthon Tarzuszban. És hogy örült Benájának! Rád se haragszik. És mégis üldözik…

Hirtelen megint könyörögni kezdett.

– De Jójada igazán nem… Mit akarnak tőle?

– Őt nem is ezért – mondtam.

– Újabb följelentés?…

– Nem. Csak amiről te is tudsz.

– A nyúl?

– Nyulat még éjszaka se, Abela. Még akkor se, ha azt hisszük, hogy senki se lát. Pedig lát. Csak a Törvény nem vak. Meg a Törvény szolgái. Erre nem gondoltál? De jó… ne válaszolj. Ez a nap valamennyiünket büntet.

Abela újra odatérdelt a láda mellé, végigtapogatta a vászonzacskókat, s az egyikről letekerte a kötést. Egy fél madárszárny esett ki belőle, és egy kis kupac szenes törmelék.

Zsibbadtan néztem.

– Hogy került hozzád?…

– Ő bízta rám, hogy őrizzem meg.

– Nekem sose beszélt róla.

– Nem.

– Éppen ma kellett megmutatnod?

– Ez a nap valamennyiünket büntet. Te mondtad.

– Még nem mondtam el mindent. A Nagy Toronynál száznál több sebesült, hét halott. Ledőlt az egyik fal. Az egyik holttestet még mindig nem találták meg.

– Hogyan?! Nem értem…

– Csak ennyi. Meg az, hogy engem is figyeltetnek. Hogy megnyugodjál.

 

Abela magamra hagyott a szobában. Én meg valami elhatározott tehetetlenséggel nem léptem át a szoba küszöbét. Később tudtam meg, hogy kétszer is elindult a piactér felé, de mind a kétszer visszafordult. Nem akarta, hogy elkerüljék egymást Jójadával. Olyan körülményesen reszketett, hogy Benája csak a boldog várakozást vehette észre rajta. Egyszer kinéztem a függöny mögül, s láttam, hogy úgy viszi a karján a gyerekét, mint valami ünnepi tálat – aztán nevetve lehuppantotta a földre. Láttam azt is, hogy Aksza a függöny felé néz, az ajtó mellé, ahová a botomat támasztottam. Megkísértett a gondolat, hogy a függöny széle mellett kinyúljak, és behúzzam a botot, de úgy, hogy közben Aksza arcát is figyeljem, vajon észreveszi-e. De letettem róla. Helyette egy púpot nyomtam ki a függöny közepén, majd megint visszaengedtem. Aksza ettől se jött zavarba. Én meg hirtelen korbáccsal szerettem volna magamra verni. Pedig csak részvétre vágytam, s már a tárgyakéval is megelégedtem volna. Visszaléptem a függönytől, és beálltam az egyik sarokba. A kinyitott láda, a földön heverő zacskók, a fali mécstartó, a kék-fekete szőnyeg – majdnem mindegyikre jutott egy kíméletlenül hosszú óra. De csak elviselték a pillantásomat. Tohu ártatlan együgyűségére próbáltam gondolni és Támár gduuu–gduuu hangjára. Aztán a fél madárszárnyat vettem a kezembe, és igyekeztem nem a kezemre nézni. Még élt a fecske, amikor leszakítottam róla, nem akartam, hogy hiába szenvedjen. A pihékkel fedett forgó most is összefogta a tollakat, már teljesen céltalanul, de még mindig. Akkor végre sikerült sírnom. Hallottam, hogy Benája énekel kint. Az utcáról beszűrődő kiáltozásra figyeltem föl.

Négyen támogatták be Jójadát. A fején vastag kötés, fél arca tele véres horzsolással. Nem szólt senkihez, végigbicegett az udvaron, aztán megállt merev mosollyal. Abela letérdelt előtte, és átölelte a lábát. Amíg őket néztük, lassan megtelt az udvar, de senki nem jött közelebb, a fal és a kőkerítés mellé húzódtak. Benája guggolva bámult fel az apjára, és nem mert hozzányúlni. Jójada egyik kísérője odalépett elém, az arcomba köhögött, és továbbcsoszogott. A kapun kívül gajdolva zokogott valaki. Bent a szobában tudtuk meg a részleteket. Jójada nem találta a hebroniakat a megbeszélt helyen, s azt gondolta, majd egy óra múlva visszamegy, addig eltölti az időt a piacosok között. A Torony fala mellett leült az árnyékba, és egy szétrepedt uborkával dörzsölni kezdte a lába fejét, ahol a kőpor sebesre marta. Amikor az első robajlást meghallotta, felugrott, és előreszaladt pár lépést. A következő pillanatban három hatalmas kőtömb zuhant le melléje, de olyan szerencsésen, hogy a földbe fúródva egymásnak dőltek, s ő éppen elfért alattuk, mint egy sátorban. Ez a kősátor mentette meg az életét, csak a törmelék zuhogott rá, betemette, ő meg elájult. Ő volt az a hetedik, akit a katonák találtak meg, pontosan azon a helyen, ahová Kedmah vezette őket.

Akkor már sokan szorongtunk a szobában, és a szemtanúk beszéltek Jójada helyett.

– Az Úr nem válogat – mondta valaki az ajtónál.

Jójada felütötte a fejét.

– Válogat! – mondta, s az arcán még mindig ott volt a merev mosoly.

Abela nem nézett rám, amikor kimentem a szobából. Levegőt akartam. Már sötétedett kint.

Akszát az ajtó mellett találtam, ott állt a lóca mellett.

– Elmész? – kérdezte.

– Most nem énrám van szükség – mondtam.

Mint a szén, olyan volt a szeme a félhomályban. Valami kenőcsöt használt, s felingerelt, hogy szaga az orromba csap. Kezét hátratéve állt, egyenes derékkal.

– Beszélni akartam veled.

– Velem? Pedig nem nagyon szoktál.

– Akiknek szállást adtál múltkor, hova mentek Jerusalajimból?

– Nem tudom. Mért nem Abelától kérdezed?

– Guveirbe?

– Talán oda. De mért nem Abelától kérdezed?

– Vagy Terabehbe?

– Nem tudom.

Mint a vak, úgy botorkáltam végig az udvaron.

Lehet, hogy Cippora apját üldöztük nyolc napig?

– A botodat itt hagytad – szólt utánam Aksza.

 

Még tavasszal egyszer összetalálkoztam azzal a századossal, akit akkoriban helyeztek át a tengerpartról a procurator mellé. A bástyasáncon jött a szolgájával, én egyedül támaszkodtam a mellvédnek. Sokáig nem vett észre. Szórakozottan lépkedett, s közben érett fügeszemeket hajított a mélybe, ahol a kereskedők sátrai álltak. Amikor elfogyott a füge, a szolga újabb adagot nyújtott át neki. Gondolhatta volna, hogy a túlérett szemek lucskosan fröccsennek szét a vászonkelméken, de látszott, hogy semmi ilyen nem jut eszébe. Az egyik dobás után aztán ő is kénytelen volt felfigyelni a dühös kiáltozásra. Kíváncsian áthajolt a mellvéden. Lehet, hogy a gyanútlansága hatott az árusokra, de rögtön abbahagyták a zajongást. Vagy egyszerűen a procurator katonájával nem akartak ujjat húzni. A százados kedvetlenül fordult vissza, mint akit igazságtalanul magára hagytak. Akkor vett észre engem. Néhány napja ismerkedtünk csak össze, futólag. Éppen egy beduin kutyát tanított különböző mutatványokra a procurator palotája előtt – hogy átugorjon egy fazék füstölgő parazsat, hogy két lábra állva igyon egy cseréptányérból. Úgy viselkedett, mint egy gyerek; de akkor se tudtam haragudni rá. Annyira kék volt a szeme, hogy akaratlanul is magához vonzotta a pillantásomat. Valahányszor sikerült egy mutatványa, utána mindig úgy nézett föl, hogy összetalálkozott a tekintetünk. Harmadszorra elnevette magát, és odakiáltott felém: „Pedig csak második hete tanítom!” Most, amikor észrevett, kicsit megrándult a válla a meglepetéstől, de a szeme változatlanul tiszta és kék maradt. Odalépett hozzám, és a város felé intett: „Caesareát jobban szeretem – mondta. – De azért ez a Hierosolyma is megteszi. Azt szeretem benne, hogy olyan fehér.” Én meg azt válaszoltam: „Igazad van, uram, Jerusalajim a legfehérebb város a világon.”

Nem tudom, mi kényszerített rá, hogy Hierosolymát kijavítsam Jerusalajimra; napjában ezerszer mondták így és úgy is. S nekem különösen nem volt okom rá, hogy kicsinyeskedjem, mikor magam is római polgár vagyok, mint kevesen a fajtámbeliek közül. Ő mindenesetre megkínált fügével.

– Friss. Afrikai.

Vettem egy szemet, és zavaromban gyorsan elbúcsúztam tőle.

– Nem vagytok valami barátságosak – mormogta.

 

Most ez a százados kerestetett az egyik sötét bőrű szolgájával; de nem talált otthon. Tohuval nehezen értették meg egymást. Mikor a szolga látta, hogy nem tud értelmes üzenetet otthagyni a számomra, elhatározta, hogy megvár, s letelepedett a falárnyékban. Tohu a műhelyajtóból nézte gyanakodva. A szolga hamarosan elunta magát, és kockázni kezdett egyedül. Tohut bosszantotta ez a nagy otthoniasság, s csak rám való tekintettel nem tessékelte ki. Utólag elmesélte, hogy a fekete egykedvűen dobigálta a kockát, s mint valami állat, mindig felhorkantott, mikor egy dobás jól sikerült. Két kupac kövecset rakott ki maga elé, s azokat kotorgatta ide-oda; közben nagy élvezettel a nyelvével is ide-oda szántott. Tohu nem állhatta meg, hogy ki ne köpjön ilyenkor. Végül azt találta ki, hogy egy különösen büdös bőrt a szolga közelében terít ki a farácsra; aztán figyelni kezdte, hogyan szórakozik a pogány. Az egyik kupac helyén már csak néhány kövecs volt. Tohu odabökött a sarujával: „Ez kié? Hm?” A szolga megdöngette a mellét: „Az enyém!” Akkor a másik felé bökött: „És ez?” A fekete valami mulatságosat akart mondani, de úgy, hogy az öreg is megértse. „Az is ani hu!” – s elvigyorodott, láthatólag büszkén a nyelvtudományára. Tohu úgy számolt be erről a jelenetről, hogy az indulattól dadogni kezdett. Még vagy öt bőrt vitt oda a rácsra, körberakta vele a szolgát. De az nem zavartatta magát. Egy jó óra múlva aztán hazaérkezett Támár, a szomszédból hozott írót. Az idegen annyira meglepte, hogy már a kapuban megtorpant, és letette a korsót. Tohu kimaradt ebből a pogányságból, éppen elnyomta az álmosság a műhelyben. Csak Támár sikoltására riadt fel. Mikor a szolga észrevette, hogy a lány fél tőle, odagurította a kockát a lába elé, és ránevetett. Támár nem értette, hogy az idegen mit mond, de az már ott is állt mellette, egészen közel, széthúzta az ingét, és mutatta, hogy a melle tele van korbácsnyomok forradásaival. Az egyik mellbimbója helyén féldiónyi horpadás vöröslött. Még meg is fogta Támár kezét, hogy tapintsa meg: tényleg nincs mellbimbója. Támár akkor sikított fel. A szolga nem engedte el a csuklóját, dülöngélve egymásnak estek, a fekete egyre hangosabban nevetett, Támár meg véletlenül belerúgott a korsóba, és feldöntötte. Az író egy keskeny árokban csorgott a kapu felé, ezt már az odasiető Tohu is látta, s hogy a lánya még mindig ott áll a fehér tócsában, mezítláb. A szolga akkor iszkolt ki a kapun.

Támár kétszer is felseperte a tócsa helyét, mint valami buja nyomot.

 

Pedig ha valaki, ő igazán ártatlan; hozzá képest felöltözve is szemérmetlenek vagyunk. Nem tudom, hogyan csinálja. Mindig keres magának valami sarkot, ami csak az övé, s az ember akkor is kénytelen odanézni, ha nincs ott. Mégis úgy éreztük, hogy rajtakapott bennünket. Ő szokta összeszedni a tojásokat. Megesett, hogy elbámészkodott közben, ilyenkor percekig ott felejtette kezét a tyúkok hasa alatt; azok meg hagyták. Legtöbbször langyosak voltak még a tojások, amikor behozta őket. De ő éppen ezt szereti, a toll- meg testmeleget a tenyerében, a viaszos fehérségüket, ami már egy félóra múlva veszít a fényéből – ő legalábbis így hiszi. „Már nem néz vissza” – mondta egyszer; pedig még ki sem hűltek. Akkor este is felhozott egyet a tetőre, és kérdezte, hogy elkészítse-e. „De hiszen meleg még” – mondtam. Úgy húzta vissza a kezét, mint akit megbüntetnek. „Azt hittem, te is így szereted” – motyogta. „Hát persze…” – folytattam rögtön; de ez már nem volt ugyanaz, mint ami lehetett volna, s engesztelésül kértem, hogy maradjon velem. „Várjuk meg együtt, amíg kihűl.” A vacsoránál még mind együtt voltunk, de utána mindjárt visszavonult a kamraszobájába. Én le se feküdtem akkor este, éjszaka be kellett mennem a templomi rendőrség szállására. Tohu és a felesége rég aludtak már, mikor lejöttem a tetőről. De ami majdnem megingatott: Támár fölébredt az indulásomra. A kamraajtóban támaszkodott, talpát a térdén pihentette, s amennyire ki tudtam venni a sötétben, egy hajtincset húzkodott a fogai között.

 

Pár hét múlva a százados újra kerestetett, s akkor már nem térhettem ki.

A procuratori palota egyik melléképületébe vezettek, annak a kertjében várt. Gyümölccsel kínált meg s valami gömbölyűre gyúrt galacsinnal. Javíthatatlanok. Hiába élnek száz éve a földünkön, még mindig képtelenek megérteni, hogy nem nyúlhatunk hozzá akármilyen ételhez. A kert kicsi és árnyékos volt; s rajtunk kívül senki. Még a beduin kutyát se láttam. A magas kerítést eltakarták a még magasabb bokrok. Mint valami zöld kútfenék, a megszűrt fényben. Innét ugyan nem sokat láthatott a mi városunk fehérségéből. Csodálkoztam az ízlésén, hogy itt érzi jól magát, nem ilyennek ismertem a katonákat. S nem is nagyon értettem, hogy mit akar tőlem. Vagy tőlünk? Lehet, hogy unatkozik csak? Azt mondta, már régóta beszélni akart velem, kinézett magának; s panaszkodott, hogy nehéz szót érteni az itteniekkel. „Mindig ugyanarról beszéltek, és mégse lehet a végére jutni” – mondta. „Folyton el vagytok foglalva magatokkal, és még sincs látszatja.” Nevetett. Biztos nem akart megbántani, de így még nehezebb volt. Honnét kezdjük? Ha ugyanazt gondoljuk is, ugyanúgy gondoljuk-e ugyanazt? Ha másképp gondoljuk, ugyanúgy gondoljuk-e másképp? Valamelyik zarándokszállásról beszélt, ahol az egyik délután órákig hallgatott egy törvénymagyarázót; s kérdezte, hogy ismerem-e. Csodálkozott, hogy nem. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy újabban sokan fölcsapnak törvénymagyarázónak, pedig nincs joguk és méltóságuk hozzá. „Mert agyonmagyaráztok mindent! – kiáltott fel. – Nem is hisztek már, csak magyaráztok.” És megint nevetett. Szórakozottan föl-alá sétált, megkerült egy bokrot, fölemelt egy kavicsot a földről.

– Emlékszel a kutyámra? Ritka szép példány volt. De most már az sincs, elajándékoztam – s elhajította a kavicsot. – Megcsömörlöttem tőle. Már meg se tudott lenni parázs meg tűz nélkül, úgy megtanítottam. Valahová északra vitték, remélem, ott elfelejti. Azt hittem, tudok erről beszélni veled… Okos szemed van. Hallod? Azt hittem, ismered azt a férfit ott a zarándokszálláson. Akik hallgatták, azok is tetszettek. Azért furcsák vagytok ti… Tudtok valamit, aztán nem mondjátok ki.

Mi kimondjuk!

– Ha az ember megcsömörlik, élesebb a füle. Pár éve egyszer Rómában a cirkuszban ültem. Ott lent a homokon valahogy nagyobbak a hullák. Hosszabbak. Nem vetted észre? Nektek tilos a cirkusz, nekünk aztán nem! Öltem én is eleget, nem mondhatom, hogy kényes voltam – egy katona? De ez nem olyan, amit oda lehet ajándékozni. Hogy majd ott északon elfelejti. Voltam én is északon, de ott se felejtettem el. Most itt vagyok. Kutyám sincs. Te elajándékoztad volna?

– Úgy beszélsz, uram, mint aki nemcsak vizet ivott.

– Tévedsz. Ott a zarándokszálláson elfelejtettem. Érted? Mért nem akarjátok kimondani?

– Azt hiszem, többet képzelsz…

– Tavasszal egy hétig jöttem Caesareából az osztagommal, de nem nagyon lelkesedtek az embereim, hogy ide jövünk. Káromkodtak, kevesellték a szajhát, a zenét, a jó bort. Nem értik, hogy mitől vagytok elégedettek, se azt, hogy mitől elégedetlenek. Hozzászoktak a cirkuszhoz, nincs, hozzászoktak a szajhákhoz, nincs…

– Mert nincs igazi Törvényetek!

– Van! Még jobb is, mint a tiétek. De valami más nincs. Hallod? Csak nem tudom, micsoda.

Lehangolt ez az őszinteség. Féltem közel engedni magamhoz. Ha egyszer összekeveredik, aminek nem szabad összekeverednie – hogyan lehet következetesnek maradni? Hiába olyan kék a szeme, megrohad tőle a gyümölcs. Ő meg azt hiszi, attól érik meg, ha megfelezzük. Úgy akar megérteni mindent, mint egy gyerek. Pedig katona. A vér is rajta van, csak szégyenli. Mert nem volt értelme annak a vérnek? Úgy járkál közöttünk, mint egy ártatlan békítő. Vagy helyettünk akarja kimondani?! Csak éppen nem mindegy, melyik városkapun lép be az ember, hogyan kapja az első reggelt! Csalóka. Szavakat hall, és félreérti. Arcokat lát, és meghatódik. Belép egy udvarba, ahol sosem járt, látja, hogy egy éles árnyék ferdén kettémetszi az udvart, rábámul egy gyerek, az utcasarkon valaki kidugja a karját a fal mögül, de mire odaér, már senkit se talál ott, csak egy döglött kakast az út közepén – s akkor egyszerre úgy érzi, hogy fölfedezte. De mit? Csak addig maradhat tiszta a Törvény, amíg mi értjük, mi magyarázzuk. Ami ránk van kiosztva, abban csak mi lehetünk a magunk tanácsadói.

– Azt hittem, tudok beszélni veled – mondta.

– Hiszen kérdezlek, uram. Szerinted ki volt az az ember a zarándokszálláson? Nem mondták a nevét?

– Nem kérdeztem. A te nevedet se kérdeztem, amíg nem mondtad magadtól. Katona vagyok, nem nyomozó.

Aztán később:

– Pedig nem is értettem, hogy miről… Az udvar meg zsúfolásig tele, alig fértünk el. Még a kerítésre is fölkapaszkodtak, gyerekek, koldusok… Egy kakas a szomszédból. Ha ennyien együtt vagytok, más a szagotok, mint nekünk. Biztos ti is így vagytok a mi szagunkkal. És mégis! Mért nem eszel gyümölcsöt? Mindjárt hozatok frissebbet, ez már megmelegedett… Emlékszem, egy fekélyes asszony ült mellettem, egy gyerek hajtotta a legyeket a lábáról. De nem volt szaga. Aztán felénk fordult a férfi, és várta, hogy kérdéseket tegyenek föl…

– És?

– Valaki a kerítés mellett összeverte a tenyerét… De hogy éppen akkor! Nevetséges.

– Hogyan?

– Először azt hittem, beszélni akar, de csak jeladás volt. Vagy öten felugrottak egyszerre, és követ emeltek rá, igaz, hogy nem nagy köveket, meg nem is dobták rá végül, de mégis… Miért? Nem nevetséges? Arra az egy emberre?

– Ez nem cirkusz, uram!

– Hiszen éppen azért. De most különben se magamról beszélek. Rólatok. Én hallgattam – meg nem is illett volna, hogy én…

– És akkor?

– Semmi. Hirtelen csend lett. Mind az öten visszamentek a kerítés mellé, csak a kakas ijedt meg. Úgy kukorékolt, mintha tüzet látott volna, aztán átrepült az udvar fölött… Nem volt jó érzés.

 

Kis idő múlva lépéseket hallottam; a százados két fekete szolgája jött a bokrok között, egy újabb tál hűtött gyümölccsel. Meglepett, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Talán még Támár se tudta volna eldönteni, hogy melyik próbált erőszakoskodni vele. Viszont a szolga se sejthette, hogy én vagyok az, akire várakozott Tohunál. Az én kezemben volt minden szál. De semmit nem akartam, még azt se, hogy megszidják – noha éreztem ugyanakkor, hogy felemás jóság önt el, nem hiányzott belőle a fölény. És nem bántam volna, ha valahogy a századost sikerül próbára tennem. Vajon hajlandó volna a két szolgával is úgy beszélni, mint velem – mint egyenrangúval?

– Mért nem ülteted le őket? – kérdeztem.

Hökkenten nézett rám, nem értette, hogy mit akarok. Megismételtem.

– Mért nem ülteted le őket is?

Erre szó nélkül csettintett az ujjával, és a két szolga újra megjelent.

– Következetesebb vagy, mint én – mondta kicsit zavartan, és helyet mutatott a kőpadon.

– Tessék, gyertek közelebb. Azt kérte a vendég, hogy üljetek le közénk – s rám nézett, hogy meg vagyok-e elégedve.

A két fekete csikorgó tétovasággal mozdult meg. Úgy nyomták oda magukat a pad legszéléhez, mintha bármelyik pillanatban visszapattanhatnának. S akkor már mi se tudtunk mit kezdeni a kikényszerített jelenettel. Időbe telt, mire eszembe jutott, hogy megkínáljam őket gyümölccsel; csak ettől könnyebbültem meg. Félénk hála csillant a szemükben, ahogy a kezüket nyújtották.

De ez is hamis.

Az igazság az, hogy a százados többszöri biztatására vettek a gyümölcsből, nem az én kínálásomra. Úgy is mondhatnám, hogy engem hagytak cserben. S attól kezdve már semmi sem úgy történt, ahogy én akartam; egymáson tettünk túl az öncáfolatban. De végül is ő hozta elő, nem én.

– Ki az a Tohu, akinél laksz?

– Mért? – lepődtem meg. – Ismered?

– Én nem… De azt hiszem, találkoztam vele. Lehet, hogy ő is ott volt a zarándokszálláson?

– Az lehetetlen! Hiszen alig mozdul ki a házból.

– Úgy látszik, mégis kimozdul – mondta.

– De honnét tudod, hogy ő volt, ha egyszer nem ismered?

Az egyik szolgáját is magával vitte aznap. Amíg ő a törvénymagyarázót hallgatta, a szolga az udvarkapunál várakozott, s állítólag az egyik öregemberben felismerte Tohut. Pontosabban, a százados csak azt látta, hogy egy szakállas öreggel beszélget, s mikor a szolga észrevette, hogy ő is odanéz, sietve megrázta az öreg kezét. A századost kíváncsivá tette ez a bizalmaskodás, s hazafelé megkérdezte a szolgát, hogy kivel beszélgetett. Akkor mondta, hogy Tohuval.

Nekem sántított valami ebben a történetben. Ha még ott volt is Tohu (ami képtelenség), egyáltalán nem valószínű, hogy éppen a százados szolgájával beszélget bizalmasan. És melyikkel a kettő közül? Én meg se tudtam különböztetni őket. Úgy ültek egymás mellett, tenyerükben a csupaszra szopott gyümölcsmaggal, mint akik ugyanazt tudják csak bevallani. S akkor próbaképpen – hogy a két szolga is hallja – megkérdeztem a századostól: „Vajon Tohu lányát is felismerné a szolgád, ha újra találkozna vele?” Nem számítottam rosszul. Az egyik szolga hirtelen benyomta szájába a gyümölcsmagot, s nagy csuklással lenyelte. Most értette meg, hogy engem keresett Tohunál, és én vagyok az, aki leleplezheti. A százados meg azonnal faggatni kezdett, minden részletet tudni akart. S akkor már muszáj volt beszélnem. Kétszer is elmondatta velem, amit Tohutól és Támártól hallottam – de rögtön hozzátettem, hogy az egésznek nincs jelentősége. „Fiatal még… nem ismeri a szokásainkat… különben se történt semmi…” Amikor kifogytam az érvekből, rámosolyogtam a szolgára. De beleizzadtam.

A százados elég sokáig hallgatott.

– Így már egészen más – mormogta. – Akkor csakugyan nem a te házigazdád volt. Biztos csak azért hazudta, mert félt. Ismerem őket. Azt akarta, hogy hivatkozhasson rám, ha egyszer mégis bajba kerül – hogy én is láttam, milyen barátságos volt hozzá a lány apja!

S mielőtt szólhattam volna, valami jelet mutatott a két szolgának. Megfogta a saját csuklóját, az ujjait meg szétvetette, mint a legyezőt. A két fekete azonnal értett belőle. Eltűntek a bokrok mögött, s kis idő múlva a kert egy másik tisztásán jelentek meg, jó húsz lépésre tőlünk. Egyikük kezében korbács, a másik némán négykézlábra ereszkedett, s fejét befordította a hóna alá. Mintha egy szomszédos kertből hallatszottak volna a csattanások.

– Ez undorító! – mondtam.

A százados se nézett oda.

– Nem szoktam ilyet, de most muszáj volt. Becsapott. – Őszinte szemrehányás volt a hangjában. Azt hittem, tudok beszélni veled.

Futni kezdtem, mikor kiléptem a kert kapuján.

 

Kedmah hetek óta nem jelentkezett. A szerencsétlenség napján se keresett fel, ahogy meghagytam neki. Az egyik este úgy éreztem, hogy beállít; szükségem lett volna rá, hogy meghallgassam a magyarázkodását, és ne én kérjek tőle magyarázatot. De akkor se jött.

Fönt a tetőn feküdtem, a sátram előtt, a csillagokat néztem. Hiába próbáltam eljutni valamilyen számvetésig, nem sikerült. Mintha két vasnyárs között feküdtem volna, kifeszítve. Még soha nem volt olyan látomásom, amilyenről a próféták beszélnek; de annál gyakrabban láttam magamat egy iszonyú nagy tér közepén, a saját üres jelenlétem legalján. Úgy buktam bele ilyenkor az éber álomba, mint aki ott is tovább folytatja a nyomozást…

 

„Siloah felé van dolgom, alkonyodik már, a levegőben vöröses por úszik. Ahol a régi sírok felé kanyarodik el az ösvény, Támár jön szembe velem, hét kismalacot terel egy leveles ággal. Kérem, hogy forduljon vissza, és jöjjön utánam – ilyen alkalmunk úgyse lesz több, hogy hét tanú előtt beszélgessünk. Körmével jelet rajzol az állatok hátára, s csak akkor engedelmeskedik. Egy tüskés bokrokkal benőtt, széles gödörbe húzódunk. A tüskék hegye kékespiros az alkonyi naptól s ez majdnem szomorúvá tesz. Aztán leülök a földre, és egyenként odaengedem magamhoz a malacokat, hogy kiheréljem őket. A malacok nem ellenkeznek. Amikor a hetedikkel is végzek, Támár mondani akar valamit, de akkor már a háta mögött állok, s egy idegen férfi ül a helyemen. Szeretnék ennek a férfinak a száján keresztül megszólalni: de nem engedi. S Támár se veszi észre, hogy nem én ülök előtte. Magához húzza az idegen férfit. Közben a tüskék hegye is fekete lesz, mint az alvadt vér. Az alvó malacok fölött kemény hátú, zöld bogarak köröznek…”

 

„Aztán újra kiküldetésben, fönt északon. A. megbízó levele van nálam. Tulajdonképpen nem levél, vászonba göngyölt érclapocska – valószínűleg az, amelyet Rabbi Abjatár bízott rám annak idején, hogy adjam át Séja titkárnak. Letekerem róla a vásznat, az egyik oldalán ez áll: Kinek jaj? kinek óhajtás? kinek versengések? kinek háborgás? kinek bűn nélkül való sebek? kinek szemeknek veressége? A másik oldalon ez: Dicsérjen téged a kívülvaló ember. Csak ezután érkeztem a városba, mely lángokban áll. A széles Egyenes Utcán megyek végig. Az utca végében nagy tér, tele aprójószággal, gyerekkel. Jobbra és balra minden ház előtt szakállas öregember, karjukat föl-le lóbálják, mintha a lángokat terelnék. Csak a hátukat látom, egyik se fordul felém. Végül megszólítom az egyiket: »Nem tudod, hol a kívülvaló ember háza?« Egy keskeny köz felé mutat, a lángok már teljesen körbefogták…”

 

„A százados temetésére érkeztem haza, napokkal később. Nagy tömeg. Sok katona. A procurator is ott van, Séja titkár is. Kicsit hátrébb a tömegben Aksza az urával. A két fekete viszi a százados holttestét. Később felfedezem azt a fiatal törvénymagyarázót, akit a százados hallgatott. Arról ismerem fel, hogy egy döglött kakas van nála. A századost egy sziklahorhosban temetik el, s a fiatal törvénymagyarázó búcsúztatja: »A lovat előkészítik az ütközet napjára, de az Úré a megtartás.« Ennyi a gyászbeszéd. Jójada is ott áll a holttest mellett, ő véste ki a sírgödröt. Amikor elvonul a tömeg, kettesben maradunk a törvénymagyarázóval. Egyikünk se mozdul a sír mellől. Amikor feljön a hold, a horhos olyan lesz, mint az ezüst, s anélkül hogy hullámot vetne, megtelik vízzel. Belemártom a kezemet: tényleg víz. Együtt indulunk el a tó partján, mint akik egymásnak vannak kiszolgáltatva. Sehol senki. Később egy hatalmas, orrára állított ladikot pillantunk meg, alatta evezők, döglött halak. »Ez a megpróbáltatás csónakja« – gondolom, és leülök a földre, hogy ne tudjak továbbmenni. Az óriási ladik ide-oda inog, a fenékdeszkák résein átvilágít a hold. A törvénymagyarázó odalép az ormótlan roncs alá, és nem mozdul. Várja, hogy bekövetkezik-e…”

 

„Rabbi Abjatár parancsként közli velem, hogy vendégségen kell részt vennem nála. A Koponya-domb lejtőjén áll a ház, sose tudtam, hogy oda építkezett. Már tele a három terasz, amikor megérkezem. Először nem csatlakozom senkihez, a legfelső terasz egyik sarkába húzódom. Onnét nézem a széles vizesárkot, mely körbeveszi a házat, s a dombot megkerülve visszakanyarodik a Kedron-völgybe. Úgy látszik, a vizét is onnét kapja. Rabbi Abjatár meglopja a Kedron vizét! – döbbenek rá. Elvezeti, és csak a maradékot vezeti vissza. Az alsó teraszon lakodalmi dalokat énekelnek. Lehet, hogy Cippora is ott van. Olajos-fekete hajkoronát látok a tolongásban, felnyúló kezeket, piros virágokat tűznek a magasra fésült hajba. Kedmah ekkor tűnik fel a vizesárok túlsó oldalán, a templomi rendőrség öt emberével. Érkezésükre halálos csönd lesz, mind a három teraszon. Valaki azt suttogja mellettem, hogy nem igazoltatni – azonosítani jönnek. »És az jobb?« – kérdezem az idegen férfitól. »Sokkal jobb« – mondja csodálkozva. »Aki igazolva van, még nem biztos, hogy azonos is; de akit azonosnak találnak, az megérdemli, hogy részt vegyen a halászaton, és egyen a halból.« Ez a válasz annyira megzavar, hogy reszketni kezdek. Szeretnék odabújni Abela ölébe, mint gyermekkoromban. Abela tudja, hogy azonos vagyok! S reménykedve őt kezdem keresni, föl-alá rohangálok a lépcsőkön. Aztán megtorpanok. Késő. Az alsó terasz előtti kertben – a kert a vizesárokig lenyúlik – két hajcsárkülsejű férfi egy lapos talyigát tol a ház felé. Abela ül a talyigán, a feje simára borotválva, átfogja a térdét, és énekel. Nem ismer meg. »Meghibbant!« – kiáltozzák, és mindenki engem néz. Közben Kedmah lép oda mellém. »A halászaton még részt kell venned« – mondja. »Addig nem mehetsz el innét.« S azzal továbbvonul az embereivel. Messzebbről követem, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Így jutok fel a középső teraszra, ahol újra szembetalálkozom a két hajcsárral. De most már azok sem világos bőrűek, hanem feketék. És a talyigában sem Abela ül, hanem egy idegen lány. Amikor megpillant, egyszerre felugrik, Támár gduuu-gduuu hangját utánozva tépni kezdi magáról a ruhát, meztelenül odarohan a tűzhöz, ami a terasz közepén egy kőedényben lobog, és nevetve a lángok fölé hajol. Először a fanszőrzete gyullad meg, majd a haja is sisteregve. Tehetetlenül fordulok el. Egy vakablak ötszögéből Cippora elmosódó arca néz rám: ebből értem meg, hogy ami történt, a halálnál végérvényesebb. Mindent újra kell kezdenem. Odaintek Cipporának, és elindulok az alsó terasz felé, ki a vizesárokhoz. Most már azokkal is törődnöm kell, akiknek még nem okoztam szenvedést – őket kell megvendégelnem hallal. S meglep, hogy milyen sekély a víz az árokban. A lány letépett ruhadarabjai is ott feküsznek a fenéken, kövek, színes kavicsok között. Meg Benája régi játékai közül néhány. És halak. Sok hal. Nem nézek hátra, pedig tudom, hogy mind a három teraszról figyelik a mozdulataimat. Vigyázva belépek a vízbe, és csupasz kézzel halászni kendek. A halak szelíden siklanak oda a kezembe. Érzem, hogy a pikkelyük felborzolódik a tenyeremben, de ezért már nem én vagyok a felelős…”

 

„A homlokomon, kezemen odaszáradt pikkelycsillám. Így lep meg az éjszaka. Az árok túlsó partján egy férfit látok mozogni a sötétben, nem tudom kivenni, ki az. Talán a fiatal törvénymagyarázó? Átdobok egy halat hozzá; mint a kő, olyan súlyosan zuhan le a fűbe. »Ott van, vedd fel!« – kiáltom. De nem válaszol. Nehezen hajnalodik…”

 

„Aztán semmi más, csak ez: Végtelen nagy sík víz. Egy kéz emelkedik ki a vízből. Tűzi a nap. Egy ember támaszkodik erre a kézre, és tartja is ezt a kezet.

 

A második őrség idejéig vártam Kedmahra, aztán bementem a templomi őrség szállására. Tohu ébren volt még, amikor lebotorkáltam a tetőről, s hátramentem az állatokhoz. Néhány tyúk, talán az erős holdfénytől, álmatlanul álldogált a ketrec előtt. A forma kedvéért bedobtam nekik egy kis magot; mint aki rendet hagy maga után. Tohu combjáig föltekert fehér alsóban csoszogott felém.

– Már megint éjszaka?

– Csak nem sajnálod tőlük?

– Amióta nincs itthon az asszony, én is többet babrálok velük – mondta, és leguggolt a kerítés mellé. – Te miért?

Az asszony ötödik hete volt távol, azóta Támár a mindenesünk. Most aludt, azt hiszem, a kamra ablaka csukva volt. A tetőről sokszor hallom: az ablak vaspántja hogyan talál bele a falba karistolt vályúba. Helyette a kamra ajtaját szokta nyitva hagyni. Támár mindig kész rá, hogy meghallja a szavunkat, még álmában is. Igyekeztem egészen halkan beszélni.

– Hogyhogy én?

– Te miért?

– Nem gondolkoztam rajta.

– Te mindig gondolkozol.

– Szamár vagy. Talán mert szeretem, azért.

– Ugye!

– Szeretem elnézni, ahogy elfogadják a magot.

– Mindig kitalálsz valamit!

– Halkabban, te… Fölébred.

– Én ébredtem föl, úgy kopogtál a botoddal.

– Kedmah nem keresett?

– Örülj, ha nem keresnek.

– De most én keresem őt.

– Az se jó. Azért keresed, mert folyton gondolkozol.

– Menj aludni, okosabban teszed.

– Hiszen azt akarnék. Hallod? Hogy száradnak a bőrök! Holnap erős nap lesz.

– Csodálkozol? Minden kiszikkad. Még a kenyér is a szádban.

– A kenyér nem.

– Jó… hát akkor a nyelved! Benned soha nincs kétely, Tohu?

– És ha volna? Mutasd, hogyan etetted a tyúkokat.

– Hagyj békén. Nincs jobb dolgod?

– Mutasd csak… Először egy marékkal, aztán egy másikkal. Harmadszorra nem dobtál semmit, láttam. Csak úgy csináltál, üres marokkal.

– Persze, becsaptam őket. Értek én ahhoz. Nem tudtad?

– Az a baj, hogy sose beszélgetünk.

– De én téged is becsaplak, nem tudod?

– Jól van! – mondta nevetve, s ahogy guggolt, kétoldalt a porban húzkodta a tenyerét.

– Támárt is becsapom, azt se tudtad?

– Jól van, mondd csak!

– A tyúkjaidat is, Tohu.

A házfal irányából egy egér igyekezett átsurranni a keményre döngölt udvaron, de a köhögésemre hirtelen megállt. Fedezék híján a mozdulatlanságba vetette minden bizalmát. Gyermekkorunkban azt mondtuk volna: valaki most álmodik rosszat. Abela meg biztos nem mulasztaná el, hogy gyanakodjék: az egér Támár szobájából szökött ki. Még soha nem jutott eszembe, hogy meztelenül képzeljem el Támárt. Akkor igen. Az egér közben eltűnt a szemünk elől; valami lyukat találhatott, amiről el tudta hinni, hogy menedék. S akkor Tohu is egyszerre megváltozott. Lapos nyomtató követ húzott az ülepe alá, és összekulcsolta a kezét. Mintha hajnalig se akarná abbahagyni a beszélgetést.

– Most már ne menj sehová – dörmögte. – Jobb, ha lefekszel te is.

– Mert nem ismersz, azért mondod.

– Mert ismerlek, azért mondom.

– Nem hagyhatom Kedmahot. Elvesztette a fejét.

– Hát, ha így veszed…

– Hogyhogy így?

– Hát, ha mindenáron… mindig…

– Hogyhogy mindig?

– Folyton.

– Úgy bánsz a szavakkal, mint a kavicsokkal!

– Tudod, hogy mondták régen? A földön sok a kavics, az égen sok a csillag.

– Mese.

– Pedig úgy van. Ha sok a csillag, kiluggatják a bőröket. Nem hiszed?

– Nem.

– Pedig azt mondják.

– És még mit mondanak?

– Sokat.

– Tévedsz. Mindenki hallgat.

– Nem mindenki.

– Nagyon tudod te! Aztán a végén te is csak úgy, mint azok… És szemtől szembe semmit.

– Mert sose hallgatsz végig.

– Nem akarsz velem jönni?

– Most?

– Pedig most elvinnélek magammal.

– Hát nem jó itt? Nem érzed jól magad? Amikor ideköltöztünk, még csupa gödör meg kő volt az udvar. Még karonülő volt a lány. De most már sima! Nem lehet úgy dolgozni, hogy az ember folyton gödröket kerülgessen. Te biztos jobban tudod, hogy a pusztában milyen… De azt is fölsepri az Úr mindennap. Meg a szél.

– Támár?

A saját hangomra rezzentem föl.

– Kint a pusztában – dörmögte. – De ha már család is van…

– És ha nincs?

– Én mégis úgy szeretem, ha be van kerítve. Ha az ember tudja, hogy kié.

– Kicsoda?

– Hát, az udvar.

– És ha se család, se udvar? Akkor mit kerítesz be?

– Valaki mindig van.

– Micsoda?

– Nem tudom. Az Úr úgyse az udvarról néz be.

– Mégis elbújnál! Mint ez az egér itt… Egér vagy, Tohu! Egér!

– Lehet. De én már láttam olyan báránybőrt, amit csillag luggatott ki. Mégse lehetett sajnálni. Csillagra nem lehet haragudni.

– Szóval, nem jössz?

– Azt hiszem, most ébredt föl – mondta, és fülelve fölpislantott rám.

Először azt hittük, Támár észrevett bennünket, de csak a házfal sarkáig jött el, aztán átvágott az udvaron. Álmosan lépkedett. Valahányszor összeütődött a térde, megállt és megvakarta. Majdnem gyermekes volt a rövid ingében. A kerítés mellett kuporodott le, s amíg guggolt, a falat ütögette egy vesszővel. Mint mikor a madár rásiklik a vízre, és fröccsentve meghorzsolja. Visszafelé se vett észre bennünket. Halk gduuu-gduuu-zással sétált végig az udvaron, közben a haját rendezgette. Tohu meg egész idő alatt engem nézett. Csak mikor eltűnt a lány az ajtó mögött, akkor kelt fel a kőről. Hogy leplezze zavarát, öklét belenyomta a szűk nyakú magos zsákba, és odatartotta elém.

– Dobj neki. Most tőled várja…

– Hagyj békén! – mordultam rá. – Mit akarsz még?

Idegességemben megint nem találtam a botomat.

 

Az őrség szállásán alacsony kőfolyosó vezet a belső udvarig, s erről a folyosóról nyílik a két őrfülke, jobbra és balra. De most mind a kettő üres volt, csak az egyikben égett pipics. Ide ültem be, hogy kifújjam magamat, s vártam, hogy a hangos sarucsattogtatásomnak lesz-e eredménye. De sehol senki. Még csak oda se dugták a képüket! Hanyagság, fegyelmezetlenség, mulasztás. Ehhez értenek. Egy őrfülke, ahogy ők képzelik! A lóca mellett alacsony, háromlábú asztal, rajta hatalmas kavicskő, diótörmelék, egy vasnyelű kés. Valami édeset vághattak vele, mert a hangyák, mint a bolyh, ellepték, s oda is ragadtak rá. Csak azt nem tudták még, hogy végleg. A sarokban piszkos rongykupac, alsóruha maradéka. Ez kíváncsivá tett. Lehet, hogy letakartak vele valamit? Alányúltam a késsel, és fölemeltem. Ocsmány bűz csapta meg az orromat. És még mindig senki. Csönd. Mintha kiürítették volna az egész épületet.

Megtévesztésül?

 

Zimri, az őrség előző parancsnoka, egyszer csakugyan kapott parancsot rá – pontosan nem lehetett tudni, kitől –, hogy az épületet egyik napról a másikra üríttesse ki. Egyesek szerint megtévesztésül. Ez öt éve történt, az áruló rabbi elfogatása előtti nyáron. Sokan azt hitték, hogy az ügybe én is be voltam avatva, de ez hazugság. Ez volt az első pünkösd, amit nem töltöttem Jerusalajimban; Lyddában feküdtem betegen. És akkor került sor rá. Rabbi Abjatár szerint túlkapásról volt szó – s még jól emlékszem a pontoskodó, fárasztó érvelésére; de akkor még a szokásoson is túltett. Olyan körültekintően szólt hozzá az ügyhöz, hogy sikerült újra bizonytalanságot teremtenie bennem. Lehet, hogy az épület kiürítése hasznosnak bizonyult – fejtegette –, de ez mégse menti feltétlenül a túlkapást. A túlkapás bizalmatlanság a Törvénnyel szemben; s kérdés, hogy a bizalmatlanság nem ugyanolyan veszélyes-e, mint a szembefordulás. A bizalmatlanság már csak azért sem lehet egyértelmű, mivel ő maga bizalmatlan. A Törvény viszont a megtestesült egyértelműség. Mondhatjuk hát, hogy a bizalmatlanság a Törvényt csúfolja meg? Ezt kell mondanunk. A bűn és vétség – a szembefordulás – mindig nyílt és őszinte. Nem egyéb, mint bűn és vétség. A bizalmatlanság azonban akkor is kénytelen kétértelmű lenni, ha buzgó – vagyis, ha túlkapás. Buzgón leplezi le a bűnt, s nem veszi észre, hogy közben cáfolja is a Törvény szellemét. Mint a vak gazda, aki egy hitetlent akart megkínálni a szent páska-ételből, az ünnepre nevelt egyéves, hibátlan, hímbárány húsából, amelyet szent és egyértelmű szabályok betartásával vágtak le két este között, már nem délelőtt, de még naplemente előtt, anélkül hogy a csontját megtörték, a házból kivitték, hogy másnapra eltették volna… S most egy hitetlen egyen ebből a húsból? Nem ellentmondás ez? Ha a vak bizalom durván rövidlátó – vajon a túlkapás, a Törvényt féltő bizalmatlanság azt hiszi, hogy messzebbre lát? A Törvénynél? Vagy tegyük fel, hogy a Törvény is olyan, mint a vak gazda: övé a szent bárány, de ettől azért még nem lesz maga is báránnyá? Lehetséges, hogy a túlkapás nem is érintheti azt, ami a Törvény mögött van, a bárányt? S csak azt hangsúlyozza, ami érthető a Törvényből? De akkor hogyan állítsuk, hogy ami érthető a Törvényből, mégis azt fejezi ki, ami nem érthető belőle? S ha ezt nem tudjuk pontosan, ki állíthatja, hogy a bűn és vétség csakugyan tagadja azt, ami a törvényből nem érthető? Mi a biztosíték rá, hogy az egyértelmű bűn és buzgó túlkapás nem ugyanazt szolgálják-e: azt, ami érthetetlen? A bárány halála érthetetlen? Érti valaki közülünk a két este között leölt állatot? Nem csak a szabályokat értjük, amelyek megmagyarázzák a bárány halálát? De ki érti közülünk a halálát? Mondhatjuk, hogy senki. Az egyetlen, amit megérthetünk, hogy a bárányt meg kell ölni. Bűn és vétség, ha elmulasztjuk megölni. A Törvény követeli. Hogy öljük meg, ami a Törvény mögött van? A Törvény azért egyértelmű, mert a bizalmatlanságot magával szemben is megkívánja? A Törvény az egyetlen igazi túlkapás, aminek nincs szüksége se fölmentésre, se feloldásra, mivel hozzá képest minden mulasztás?…

Nem folytatta.

 

Adatot, részletet úgyszólván semmit se tudtam meg Rabbi Abjatártól. Séja már valamivel közlékenyebb volt; de ahogy visszagondolok rá, ő is furcsának találta, hogy ilyen régi ügy izgat. „Mindig van újabb meg fontosabb” – mondta nevetve. Amit az épület kiürítéséről tudok, végül is innen-onnan tudom, hallomásból.

Zimrit például sose láttam; de időközben át is helyezték Joppéba. Ha igaz. Jehu pedig eltűnt. Jehu az őrség egyik tagja volt, és őt szállították el olyan sürgősen a poklosok telepére. Bár a telep lakói azt állítják, hogy csak hónapok múlva lett olyan a teste, mint a hó, a gennyes hólyagoktól. A hasonlat, a , az ő szavajárásuk. Azt tartják, hogy az a kegyelem, ha az egész test egyszerre lesz mindenütt fehér, csak az hoz gyógyulást. A poklosok szerint Jehunak semmi baja nem volt, mikor a telepre száműzték, közöttük betegedett meg. De aztán a felépülése után is velük maradt még, két évig. S mintha kicserélték volna közben. Nem volt hajlandó visszatérni a városba. Amikor híre ment a gyógyulásának, néhány régi bajtársa fölkereste, hogy rávegyék a visszatérésre. S az egészet úgy adták elő, mint Zimri személyes üzenetét. Kóré, aki akkor még beosztott volt a templomi rendőrségen, úgy tudja, hogy különleges engedély nélkül Zimri nem üzenhetett ilyesmit. A bajtársak mindenesetre közvetítették az üzenetet. Ők álltak az alacsony kőfal egyik oldalán, Jehu a falon túl. A falat széles árok választja el a poklosok viskóitól. Így csak kiabálva tudták közölni, hogy ha a Törvényben előírt tisztulási szertartásnak aláveti magát, a betegségéről többé nem esik szó, és ugyanazt a munkát végezheti az őrségen, mint azelőtt. Jehu azonban kitartott az elhatározása mellett. Arra meg nem akadt vállalkozó, hogy bemenjenek érte, és erőszakkal vessék alá a szertartásnak. Azt viszont tagadja Kóré, hogy beszállítani csak erőszakkal tudták. Szerinte önként ment a telepre, miután belátta, hogy a haja és szakálla egy ideje természetellenesen hullik, a bőre nem ok nélkül viszket, és a foltossága sem egyszerűen piszok. Rabbi Abjatár ezzel szemben úgy tudja, hogy alkalmaztak erőszakot. És Séja is így emlékszik. „De csak olyan formában, ami ilyen esetben megengedett – mondta. – A nagyobb baj megelőzését nem nevezhetjük erőszaknak, még ha hasonlít is hozzá. A megelőzés annak az érdekét is szolgálja, aki a bőrével gondolkozik, és esetleg erőszaknak érzi.” Jehu megbetegedését nem sokkal pünkösd előtt fedezték fel, szinte véletlenül. Az egyik nap öt hivatalos személy érkezett az őrség szállására, és ott töltöttek egy éjszakát. Kóré ma is úgy hiszi, hogy inkább látogatás lehetett a céljuk, mint ellenőrzés; csak egy volt közülük jerusalajimi. Látásból ismerték is, az egyik főpap unokaöccseként mutatkozott be. A másik négy látogató csupán átutazott a városon. Hajnalban, mikor már útra készülődtek, valamelyikük váratlanul megjegyzést tett Jehu hajára és combjára. Jehu éppen az udvar-sarokba, a „büdösfal” mellé húzódott, hogy a szükségét végezze – és az idegen éppen ott állt meg. Megvárta, míg Jehu előjön, és csak akkor kiáltott rá a többiek előtt. Jehu nem értette rögtön, hogy mit akarnak tőle, meg kellett ismételni. Erre kétségbeesetten levetette magát a földre, meztelenre vetkőzött, és körömmel tépte a bőrét. Valószínűleg ez tette gyanússá. Egy darabig próbálták csitítani, de ettől még jobban megvadult, köpdösött, a szemérmét rángatta indokolatlan bizonyítékul, s úgy rohant nekik, hogy csak botokkal tudták távoltartani. Végül ott hagyták az udvaron, és bevonultak tanácskozni Zimri szobájába. Egy jó óra múlva aztán elvonultak, s a kaput gondosan rázárták Jehura. Késő este tértek vissza a megfertőzött szállásra, néhány fogolyból lett rabszolgával; azok kísérték be Jehut a telepre. Pontosan nem tudni, hogyan. Hallani olyasmit is, hogy előbb le kellett ütni, s csak mikor elveszítette az eszméletét, akkor tudták rágörgetni valami lepedőre, vigyázva, hogy a testükkel ne érintsék. Az összecsomózott lepedőn rudat húztak át, s mint az elejtett vadat, úgy vitték végig a sötét városon. Hogy igaz-e ez? Túlságosan is pontos. A pásztorok ilyen aprólékosak, mikor a nagy fogság szenvedéseiről mesélnek, amit nem ők éltek át. De van más értesülés is. A telep lakói egyöntetűen úgy emlékeznek, hogy már messziről látni lehetett őket: Jehu lépkedett elöl és egy kődobásnyira mögötte a kísérői. S hogy teljesen önként akasztotta ki a kapu-sorompót. A főpap unokaöccse másnap egy kecskebakot dobatott át a sorompón Jehu részére, hogy a szokásos bűnáldozatot ne kelljen elmulasztania. Ugyanakkor az őrség szállását kiürítették, minden égethetőt elégettek, a nagykaput betámasztották. S mindezt úgy, hogy ne okozzanak pánikot. A környékbelieknek azt mondták, hogy az őrséget máshova helyezik át. Csak azzal nem számoltak, meséli Séja, hogy ebben az évben váratlanul nagy tömegek zarándokoltak fel Jerusalajimba, s még az utcákon, árkokban is aludtak. Az ünnep előtti napon a két kaputámasztó dorongfa még a helyén volt, de az ünnep előestéjén már csak az egyik: a kapu félszárnyát valaki kinyitotta. Egy kisebb déli zarándokcsoport húzódott be az épületbe, és sötétedés után a jerikóiak közül is hozzájuk csapódtak páran. Huszonöten lehettek. A hangulat elég izgatott volt azokban a hónapokban. Az áruló rabbit még nem fogták el, csak egy év múlva. A nagytanács biztosai tudtak róla, hogy a rabbi nemcsak a páska-ünnepet töltötte távol Jerusalajimtól, de a pünkösdöt is Galileában akarja kivárni. Akik összegyűltek itt, lehet, hogy szintén így tudták. De az is lehet, hogy valami másra voltak elkészülve. Egy biztos: az egymás iránti bizalmatlanság is nyugtalaníthatta őket. Volt közöttük egy Barkós nevű férfi, aki borbélynak mondta magát, s aki a kiürített épületet fölfedezte. Az ő rábeszélésére döntöttek úgy, hogy az éjszakát ott töltik. Szerinte elég hosszú ideig békességgel voltak, tüzet raktak a hátsó udvaron, zsoltárokat énekeltek. Az neki is feltűnt, hogy az egyik jerikói fiatalember nem hangosan, előírás szerint énekel a többiekkel, hanem magában mondja a szöveget; de nem jutott eszébe szóvá tenni. Néhány délinek eszébe jutott. Durván nekitámadtak, hogy ha nem úgy énekel, ahogy kell, akkor a Törvényben is kételkedik – s ez különösen súlyos vád volt pünkösdkor, a Törvény ünnepén. Barkós nem avatkozott bele a vitába; de mikor a fiatalember azt kezdte bizonygatni, hogy aki igaz próféta, az nem kerülheti el Jerusalajimot, mégis megkérdezte: „Na, és mikor fog bevonulni? Meg tudnád mondani?” Mire egy másik hang a tűz mellől: „A.-t meg se kérdezi, csak bevonul? Hiszen akkor ő a Király!” Egyszerre csönd lett. Azt a kis alacsony férfit nézték, aki egész idő alatt nem húzta elő kezét a köpenye alól. Ő tette a gúnyos megjegyzést. A jerikói fiatalember ekkor már reszketett. „Nem én mondom” – mormogta. Barkós tovább érdeklődött: „Szerinted mégis feljött az ünnepre?” A jerikói nem válaszolt. „Itt van a városban!” – kiáltotta valaki, és térdre vetette magát. Mire a köpenyes, halkan: „A.-t el fogják tenni láb alól. És K.-t is. Mindenki tudja.” Erre Barkós ijedt meg annyira, hogy a kapu felé kezdett húzódni. Nem számított ilyen fordulatra. Egy pillanatig a fiatalember is tétovázott, aztán mégis odavágta: „A patkány nem falja fel a farkast. A patkány meg kevés a farkasnak. Amin ők osztozkodnak, azon nem érdemes osztozkodni.” És elindult ő is a kapu felé, de odaugrottak eléje, visszahúzták. „Itt van… itt van a városban!” – kiáltozták, s az udvar egyszerre szűknek bizonyult. Közben szúrták le a jerikóit, lesből. Mikor a hörgésére figyelmesek lettek, már ott feküdt a „büdösfal” mellett, hason. A kavarodásban nem lehetett tudni, hogy ki férkőzött a háta mögé. A köpenyes, akire a leginkább lehetett volna gyanakodni, épp az ellenkező irányból sietett oda, és elszótlanodva állt meg a holttest mellett. „Az előbb még igaza volt, most bebizonyította” – mondta karját széttárva, s hangosan sírni kezdett. Barkós meg felhasználta az alkalmat, hogy újra a kapu felé hátráljon, és értesítse A. poroszlóit, a kapuban azonban éppen beléjük ütközött, és őt is visszahajtották az udvarra. Néhány déli zarándok és Barkós kivételével később valamennyiüket kivégezték, összeesküvésre való előkészület címén. Barkóst maga A. hallgatta ki és bocsátotta szabadon. A köpenyesnek – akiről kiderült, hogy zelóta – egyéni túlkapásáért kellett bűnhődnie. Csak az ő kezén találtak vérnyomot.

 

Megtévesztés?

 

A kivégzések után mindenesetre előírásszerűen végigtisztogatták az épületet, s az őrség csak hónapok múlva költözött vissza. Amit egyébként Jehuval is közöltek a bajtársai, amikor fölkeresték – hogy ugyanazon a szálláson kap beosztást, és a rangja is magasabb lesz. S Jehu ezt utasította el. Bevallom, engem már régóta csak az ő sorsa izgat – hogy mi lett vele? Az biztos, hogy a telepről megszökött. A betegek szerint ő maga végzett el valami tisztulási szertartást, mielőtt eltűnt volna; a szabályos szertartás helyett kitalált egy másikat. Harmincnapos böjtöt tartott, s meztelenre vetkőzve süttette magát a napon, nyitott szemmel. Fejébe vette, hogy ha sokáig a napba néz, jobban elfelejti, ami vele történt, s a szemén keresztül a vérét is átjárja a nap, és mindent kipusztít belőle, ami másokat megfertőzhet.

Mikor először kezdtem nyomozni Jehu után, egy lánnyal beszéltem a telepen. Ott állt a kőfal túlsó oldalán, a betegek közül ő vette észre leghamarább. A poklosok jól ismerhetik egymást, ruhájuk se nagyon van, titkaik se nagyon lehetnek. A lányt még nem kezdte ki a rothadás, csak a bőre viszkethetett erősen, mert folyton fogdosta magát, s nevetett. De lehet, hogy csak messziről látszott úgy. Nem tudom, mivel szereztem meg a bizalmát, de mikor odaintettem neki, ő is visszaintegetett. A kopott pusztai köntösöm volt rajtam, amilyet a vezeklő zarándokok szoktak hordani – s talán ez hatott rá. Hogy én is kiközösített vagyok, ha nem is a betegség tett azzá. Néhány olyan adatot tudtam meg akkor, amiről Abela se hallott addig. A lány nemcsak Jehu történetét ismerte részletesen; meglepetésemre a Pádok-féle ügyet is. Nem számítottam rá, hogy a hírhedt névvel éppen itt találkozom újra. A bethániai nyomozás során a poklostelepet is fölkereste négy nyomozó, és Jehut keresték. Jehu mint a templomi rendőrség tagja sokszor megfordult Bethániában, s még gyermekkorából ismerte Pádok menyasszonyát. A nyomozók arra voltak kíváncsiak, hogy Rhodé – akár mint gyermek, akár mint fiatal lány – nem tett-e Jehu előtt olyan kijelentést, amiből Pádok későbbi bűnösségére is joggal lehetne következtetni. Kérdésüket azzal indokolták, hogy a szerelmesek közül sosem lehet csak az egyik felelős. Az éber gyanakvásnak ez az olcsó és közönséges gyakorlata eléggé lábra kapott az utóbbi időben. S Jehu, az átélt szenvedések után, valószínűleg méltatlannak érezte a nyomozók durva egyszerűsítését. Már nem az az ember volt, akinek azelőtt ismerték. Egyszer éjszaka – mesélte a lány – sorra járta a viskókat, és mindenkinek végigtapogatta az arcát. Azt mondta, a kívülvaló embert keresi. És többször is arról beszélt, hogy ha az Úr meggyógyítaná, most már csak a pusztába térne vissza szívesen, juhokat őrizni. S végül a nyomozóknak se mondott semmi olyat, amit vártak volna tőle. Dicsérte Rhodét, és kérte, hogy szembesítsék Pádokkal. De erre már nem került sor; nem sokra rá Pádok megszökött a hegyi erődből, ahol fogva tartották. A lány szerint Jehu akkor határozta el, hogy titokban elhagyja a telepet. „És hová ment? Azt tudod?” – „Hát, tanúskodni” – felelte ártatlanul. – „Tanúskodni? Kinek?” – „Hát, Pádoknak. Hogy megtapogassa az ő arcát is” – válaszolta még mindig ártatlanul. – „És te tudod, hogy hol ez a Pádok?” – „Nem, azt nem tudom” – és egyszerre becsukódott a pillantása. Attól kezdve nem tudtam kicsikarni többé a bizalmát, bárhogy faggattam is. „De hát mit bizonyít?” – kérdeztem újra. „Mit bizonyít, ha megtapogatja az arcát? Hogy akar tanúskodni?” Nem válaszolt. Konokul bámult rám. Még elég sűrű volt a haja, odahúzta az arca elé, és azon keresztül lesett ki. „Mit akar bizonyítani?…” – kiáltottam, hogy jobban hallja az árkon túl. Akkor már biztos lehettem benne, hogy nem nevet. Mozdulatlanul állt, nem vakaródzott, én meg tehetetlenségemben leültem a földre, és vártam, hogy megszólaljon. Figyeltük egymást. Aztán egyre több beteg gyűlt a lány köré, volt, aki fél lábon ugrálva, mások kar meg orr nélkül. De mind némán hallgattak. „Mit bizonyít?…” – motyogtam, és sötétedésig kitartottam, vártam. Ők meg néztek.

 

Nem tudom, mit bizonyít. A történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah. És mégse hagynak békén… Elvesztegetett idő. Az ártatlanság félajánlatai! A kétértelműség bölcsessége!

Kezdtem gyűlölni Rabbi Abjatárt.

 

Jó félóráig ültem az őrfülkében, de senki nem mutatkozott. Akkor hallottam meg Kóré hangját – a hátsó udvaron beszélgettek. Odamentem hozzájuk.

– Kedmah itt van?

– Nincs, uram. Elment.

– Itt volt?

– Egy órája. Azt mondta, visszajön.

– Hová ment?

– Nem tudjuk, uram. Ötödik napja sántít.

– Mit csinál?

– Sántít.

– Talán az esze!…

– Pedig igen…

– Sof!

– Az nem ő ott.

– Ki vagy?

– Disán vagyok, uram. Sof nincs ma szolgálatban.

– Mért is lenne, igaz?

– Ma sose szokott, uram.

– Senki az őrfülkében?

– De igen… Uzza.

– Senki nincs ott.

– Akkor a másikban…

– Csak úgy lámpa nélkül? Sötétben jobban tud aludni?

– Biztos kifogyott az olaj.

– Nagyon jó. És te… te mit csinálsz itt a földön? Résin, te vagy az?

Ott álltak mind a „büdösfal” mellett, Résin a földön gubbasztott, és hasára szorította a kezét. Őt nézték. Sötét volt, a holdfény felezte az udvart. Kóré leguggolt, kezével fölnyomta Résin állát, elengedte, Résin feje megint lebukott.

– Valamit evett…

– Talán ivott!

– Evett, uram. Hányt is.

– Meg viszket neki…

– Mit gondoltok, mitől? Résin… Disán… Kóré… (hangosabban) Uzza! Mit gondoltok? Az ember mitől… Sof!

– Sof nincs itt.

– Akkor ő nem hallja… Ma vagyok harminckét éves, tudjátok? Nem így képzeltem veletek. De hogy jobb hely ne legyen, csak ez a büdösfal! Mindegy, most már maradjatok. Disán, te is! Kóré! Hová sompolyogtok?

– Itt vagyunk, uram.

– Mit ettél, Résin?

– Fekete füvet…

– Mért ettél fekete füvet?

– Egy hebroni pásztor mondta, hogy elmulasztja a viszketést.

– Butaság. A hebroniak megbízhatatlanok. Még ahhoz sincs szemük, hogy egy rókát észrevegyenek. A kutyák ott ugathatnak a fülükbe…

– Uram…

– Figyeljetek rám. Ma éjszaka… Sof emlékszik rá…

– Sof nincs itt, uram.

– Egyszer Guveirben el akart venni két gyerektől egy ezüst dénárt… gyanakodott, hogy nem az övék. Hát ezt nem – ilyet soha! A mértéket, Kóré! Mindig a mértéket! S csak ha az Úr is…

– Értem, uram.

– Aki nem lát, mint a hebroniak – mit csinálsz velük? Egyszer úgyis utoléri őket a szégyen. Disán, hová mész?

– Csak Résinnek segítek… lóg a feje.

– Szép kis éjszaka. Tulajdonképpen mért engedelmeskedtek nekem? Nem én vagyok a fölöttesetek.

– Tisztelünk, uram.

– Egy fölöttesünk van, az Úr. És Ő közös.

– Nagyon könnyen osztogatod, Résin!

– Nem úgy értette ő…

– Hát hogyan?

– Hogy a miénk. Csak a miénk.

– Az Úr?

– Résin, ne tartsd vissza!…

– Harminckét év… az sok szerintetek? Mit tudjátok! Disán, te mennyi vagy? Huszonhárom? Két éve Nazarethen jöttem át – figyelj csak! –, akkor jártam ott először életemben… de majdnem sok volt… túlzás! Mindenki szőlővel futtatja be a házát… s a kertek! Hogy még édesebb legyen? A kútnál megismerkedtem egy emberrel, azt mondják, annak a rabbinak a rokona… valami Konon. Hallottátok a nevét? Megkérdeztem tőle: itt mindig így fúj a szél? Azt mondta, hogy igen. De langyos szél, nem olyan, amilyet mi megszoktunk. Aztán megmutatta a házát… az is csupa szőlő… fügefakert… Hogy szép? Persze hogy szép. Beleragadsz, mint a mézbe. Nincs benne mértéktartás. És mégis biztosabbak a dolgukban, mint ti… Kóré! Hallod? Meg se fordul a fejükben, hogy bizalmatlanok legyenek… Aztán az Esdralon völgye! Meg a fennsík a falu fölött… Ott álltam. És ott is az a szégyentelen szél… Hiszitek? Még az asszonyaik is szebbek.

– Biztos a langyos széltől.

– Ahol éri őket!

– Meg ahol nem éri…

– Disán!

– Hát a kútnál…

– Most már maradj veszteg!

– Aztán le délre, a Gilboa hegy gerincén… egész odáig elláttam. Mint valami kapun visszafelé… Vagy mégse? Nincs visszafelé. A föld nem öregszik. A nap ugyanaz, az árnyékok, az utakon a kőmorzsalék, a marhacsapások, az állatok bőgése… Tudjátok, ki halt meg ott? Melyik nagy király? Kóré, ne nyeld le!

– Saul.

– Kicsoda, Résin?

– Saul.

– Mondd te is, Disán!

– Saul.

– És?

– Nem tudom, mit akarsz, uram…

– Csak azt, hogy még egy király, egy Saul se teheti meg… Ha parancsot kap az Égtől, hogy verje meg Amáleket, és ölje meg a férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, csecsszopókat, ökröket, juhokat, tevéket, szamarakat – nem kegyelmezhet meg a prédának! Még egy király se… És Saul megkegyelmezett! Az Úr meg végzett vele. Azt hiszitek, nem hasogatta fülét a barmok bőgése, akiket engedetlenségből életben hagyott? Azt hiszitek, el tudott bújni az üvöltésük elől? A parancs sem öregszik, Kóré.

– Nem…

Majdnem bambán néztek rám. Az udvarkapuban ott állt Uzza is, de nem jött közelebb. Lehet, hogy túl sokat beszéltem? Többet, mint szabadna? De más az, ha én mondom! A százados még nem tudja, hogy mit akar – Rabbi Abjatár már nem.

Mint a csápjavesztett bogár – csak körbe!

Azt hiszem, semmit sem értettek az egészből, egy szót se.

– Pihenned kellene, uram – mondták.

– Ne kísérjünk haza?

– Kedmah, úgy látszik, nem jön – mormogta Kóré. – Talán holnap.

Résin akkor kezdett csuklani. Fejét öklendezve lógatta a földre, s ahogy előrehajolt, nyakáról hátracsúszott az ing. A gerince, mint a megcsavart kötél, csigolyánként dudorodott fel a bőre alatt, s világított a verejtéktől. Mintha legalábbis keresztet emelt volna!

– Nem szenvedsz egy kicsit olcsón, Résin?

Kóré meghökkent.

– Pihenned kellene, uram…

Közben érkezett oda Uzza, létrával a vállán. Tanácstalanul forgolódott a sötétben, majdnem leütötte a fejünket. A kerítés kőüregeiből akarták kiszedni a baglyokat. Nem tudtam, hogy nevessek-e. Baglyokat, éjszaka?

– Mért nem nappal, amikor ők vaksik, nem ti?

Mint a gyerekek, a vállukat vonogatták. Unalmukban nem tudták, hogyan üssék el az időt. Ezeknek beszélek én.

– Hát jó, akkor hagylak benneteket – mondtam, s megveregettem Kóré arcát.

Aztán végigmentem az udvaron, s néztem, ahogy egyre rövidebbre metszi árnyékomat a kőfal. Biztosra vettem, hogy leskelődnek utánam, Kóré meg Disán – de mégse néztem vissza. Hogy nevetséges vagyok? Az. De nem először. És nem is titkoltam soha. Nehéz elkerülni a nevetségességet, ha az ember nyíltan következetes, és kéretlenül is vállalja a komolyságot. Rabbi Abjatár téved, ha azt hiszi, hogy én ezt nem tudom. Rettenetesebben tudom, mint ő. Résin nem nevetséges, ahogy olcsón öklendezik, meg vakarja magát; és Uzza sem az otromba létrával. Még nem tudnak többet a kelleténél. Még sajnálni, megérteni, szeretni lehet őket. De kinevetni nem.

Nincs mit félned, Város! Csak a Legszentebb nevetséges. Mit fölébredni! Aludni, halálos komolyan.

 

A Sajtcsinálók-völgyében kötöttem ki végül, a kútnál. Amikor Abelához megyek, akkor is itt szoktam megpihenni. S most különösen megkívántam, hogy elfeledkezzem magamról. Egy kúthoz hozzátartozik, hogy az ember enyhülést vár. Felfakad valami, a víz, és azt tükrözi, ami nem ő. Semmi nem képes erre, csak ez az állhatatlan elem. Ekkora alázatra! Lehet, hogy a szeretet is állhatatlan, csak mi rosszul értjük, hamisan magyarázzuk?

Mindenesetre csömörig voltam a bizalmatlansággal és félreértéssel. Abela és Jójada persze más – de mit mondhattam volna Kórénak meg a többieknek? Vagy Séjának? Legutolsó találkozásunkkor már ő sem volt a régi; mintha zavarta volna, hogy az éberségem érzékenyebb, mint az övé. Szóba hoztam a századosnál tett látogatásomat, s figyelmeztettem, hogy a zarándokszállásokon megint sok az ismeretlen törvénymagyarázó. Kérdezte, hogy melyik századosról beszélek. Megmondtam. „Rövidesen áthelyezik” – felelte. „A procurator szerint túl sokat foglalkozik a mi dolgainkkal. És A. is úgy találja, hogy elhanyagolja a procurator ügyeit.” Ezt szellemeskedésnek szánta. Amikor tovább kérdezősködtem, így zárkózott el: „Aki hangosan biztosítja a csendet, az maga is zajt csinál.” Még soha nem beszélt így velem, ilyen bántó célozgatással. Fejembe futott a vér. „Úgy értsem ezt…” – de nem várta meg, hogy befejezzem. „Nem kell ezt érteni, csak tudomásul venni.” És ugyanolyan mosollyal búcsúzott el, mint máskor.

Azóta nem beszéltem vele. Pedig tudtam, hogy titokban készülődnek valamire a palotában; csak engem nem értesítenek. Hogy bántott-e ez a mellőzés? Azt hiszem, akkor már nem. Úgy éreztem, a parancs és kötelesség is egyre inkább rám marad – nem az érintett, amit ők rónak ki.

De ezt már csak lent az aknában mertem ilyen nyíltan gondolni.

 

Ez a legmélyebb kútakna a városban, az aljára kerengő lépcsősor vezet le. Egy ideig fönt ácsorogtam, a tamariszkusz-bokrokat néztem, időnként enyhe szél mozgatta meg őket. Kallódó jelenlét mindenütt. Aztán lebotorkáltam a meredek lépcsőkön. A hűvösség minden lépéssel följebb kúszott rajtam, végül egészen ellepett. A hegyi favágók mondják mifelénk, hogy minél világosabb az erdő, annál hidegebb. Lent a kútnál már végleges volt a sötét; a fény lehet ilyen végleges a láng belsejében. Ami ennyire fokozhatatlan, vajon különbözik is? Rabbi Abjatárnak való kérdés, hogy elrontsa… A sarumat odafönt hagytam, hogy ne csuszkoráljak, és mezítláb tapogattam ki a kútkávát. Hideg volt, de tőlem parázs is lehetett volna. Ha egyszer az ima tudna idáig elragadni, ebbe az egyformaságba!

Kis idő múlva halk karistolást hallottam föntről. Első pillanatban Kóréra és Disánra gyanakodtam; hogy ők követtek feltűnés nélkül, és most igazolva látják aggodalmukat. Csak nem féltenek, mint Tohu? Ez feszélyezett.

– Ki az? – kiáltottam föl.

– Tiéd ez a saru? – szólt le egy idegen hang.

– Ha szakadt, akkor igen. Mit akarsz vele?

Nem jött válasz – helyette valaki visszahúzódott az akna széléről. Sietve megindultam fölfelé. Megkönnyebbültem, amikor ott találtam még: a kőpadon ült, behúzódva a bokrok lombja alá. Engem meg egyszerre végigöntött a holdfény, ahogy kiléptem. Kicsit zavartan igazítottam bele lábamat a saruba, aztán közelebb léptem. Az arcát nem tudtam jól kivenni, de az biztos, hogy nem kopaszodott úgy, mint én, és a szakálla is sokkal tömörebb volt.

– Jó szemed van, hogy még egy ilyen kopott sarut is észreveszel.

– Azt hittem, lebucskázott valaki a lépcsőkön – mondta.

A közvetlen hang egyszerre megütött. Vagy a szó inkább, amit használt? Gyermekkoromban hallottam utoljára, s most akaratlanul is lefegyverzett. Már számon volt, hogy faggatni kezdem – kicsoda, hová való, kiket ismer –, de aztán mégse. Úgy éreztem, most jobb így. Egyszer én is megengedhetem magamnak.

– Kicsit régen hallottam ezt a szót…

– Úgy mondod ezt, mintha csakugyan öreg volnál.

– És te?

– Gondolom, egyidősek lehetünk – felelte. – Nem akarsz leülni? Vagy vársz valakit?

– Itt nem.

– Így úgyse találkozunk mindennap.

– Hogyan?

– Hát így… Véletlenül.

– Szóval, találkoztunk már, azt mondod.

– Hiszen azt kérdezem én is.

– Hát ne kérdezd! – vakkantam föl. – Senki se kényszerít rá… Én a legkevésbé.

– Nagyon eleged lehet belőle – mondta kis szünet után.

– Most igen. De azért ne érts félre. Szívesen beszélgetek veled, csak nem érdekel, ki vagy. Olyan hihetetlen?

– Nem.

– Hanem az a szó… Lebucskázni?

– Fönt északon mondják így.

– És Galileában?

– Ott is. De inkább a gyerekek csak.

– Az jó, ha a gyerekek, nem?

– Az a legjobb. Ők nem felejtik el.

Leültem a pad végére. Még jól is esett az elképzelt kockázat, hogy legalább egy órára kioltsak minden görcsöt, egy olyan tanú előtt, akitől semmit nem várok, még azt se, hogy válaszoljon…

Amikor utoljára Tarzuszban jártam, éjszaka érkeztem meg az öregvárosba, és egy vak koldus csatlakozott hozzám. Megkérdezte, hogy hová tartok. Én meg félszegségből – félszeg tartózkodással – azt mondtam, hogy idegen vagyok. Rögtön ajánlkozott, hogy bárhova szívesen elvezet. S akkor már nekem is tetszett a felcserélt szerep – hogy egy vak vezessen. Azt találtam ki, hogy a Cydnus-parti kertekbe szeretnék kijutni. Bólintott, hogy jó, és belekapaszkodott a karomba. „És te?” – kérdeztem. „Te mit csinálsz ilyenkor a városban? Csak jössz-mész?” – „Nappal alszom” – felelte. „Amikor tele van az utca, nehéz megtalálni valamit.” – „Hát még valakit!” – mondtam. – „Az igaz” – nevetett. „De ilyenkor más. Az ember hallja a lépéseket. Ha nagyon zsivajognak, mindjárt sötét lesz. Szeretem a csöndet.” – „A pusztában kellene élned.” – „Hiszen ott élek” – fogta suttogóra a hangját. „Láttál már bőrtömlőt, amikor fölhasad? Az ég is úgy csinál…” – s egy pillanatra megállt, hallgatózott, mintha így akarta volna leolvasni arcomról a szavai hatását. De nem csodálkoztam. Az talán természetesebb, ha valaki egész nap tőröket meg illatosítókat árul? Vagy dobot ver? – „Mondjad csak!” – biztattam. – „Micsodát? A pusztát?” – „Amit akarsz” – feleltem. „Mesélj.” – Az öreg elmondta, hogyan vakult meg. Néhány társával juhokat őrzött, s egyik nap a legszebb anyajuh eltűnt a nyájból. A társai lemondtak róla, de ő nem nyugodott bele, elindult keresni. – „Hát ez csakugyan úgy kezdődik, mint egy mese! És volt valami nyom, amelyen elindultál?” – „Hát hogyne!” – felelte. „Nappal volt, amikor elindultam. S akkor még nekem is fontos volt, hogy a szememmel lássak. Meg muszáj is volt keresni. Anyajuh nélkül te nem lennél árva? Csak hát az se könnyű. Nagy, füves legelők vannak arra, de aztán azoknak is vége lett. És ahol fű nincs, hogyan legyen ott juh? Nem igaz? Pedig csak arra mehetett tovább, a homokpusztába.” – „És te mentél utána” – mondtam, mint gyermekkorunkban, mikor jólesett megismételni, amit nem hittünk el, de azért sajnáltuk is volna, ha nem tudjuk elhinni. – „Igen, igen!” – erősködött az öreg, és maga elé mutatott. „Nézzed csak… látod? Hát úgy képzeld el, hogy az volt belevésve nekem is a szemembe, semmi más, csak az. Te meg mentél a homokbarázdában… a következő nap is ugyanabban… a tizedik nap is ugyanabban… és nem is gondoltál rá, hogy a nap kiégette a szemedet, mert azért mégis láttál…” – „Hogyan?” – kérdeztem. „Mégis?” – „Hát az anyajuhot!” – felelte jókedvűen. – Mire én: „Hiszen akkor nagyon szerethetted!” – Ettől egyszerre izgalomba jött az öreg, és a fülemhez hajolt: „Jól mondod, de csak félig! Te féreg, azt hiszed, hogy szerethetsz? Csak utánamész, mint a birka. A szeretet az Úrtól van, és az Úr felé megy. Ő szeret, te üldözöd, és utol akarod érni. Ha Ő nem szeretne, hogyan tudnál te szeretni?”

Itt elakadtam.

Az idegen lassan előrehajolt. A hold nem szemből sütött már, hanem oldalról, és egy tamariszkuszág árnyékát tolta a lábunk elé. Észrevettem, hogy azt nézi.

– És az öreg? – kérdezte. – Utolérte?

– Mit?

– Hát, az anyajuhot.

– Hiszen mondom. A nap kimarta a szemét.

– Akkor biztos – s mielőtt hátradőlt volna, letört egy gallyat, és odafektette a csipkés árnyékra. De úgy látszik, nem bízott benne, hogy értem a példázatot. Mint egy igazi sófer,* megismételte a mozdulatot: fölemelte, újra visszafektette a földre az ágat. És én tényleg csak akkor értettem meg: hogy előbb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával.

Megijesztett ez a néma szókimondás. Ingerült vonzódást éreztem iránta, és képtelen voltam elhinni, hogy megtévesszen. Bízni akartam benne, és nem akartam tudni, hogy kicsoda. Azt hiszem, túlságosan is visszaéltem a gyengeségemmel.

– Most jobb, ha elbúcsúzunk – mondtam.

Aztán később:

– Te nem szoktál félni magadtól?

– Te sem magadtól félsz.

– Hát kitől?

– Lehet, hogy tőlem is.

– És te éntőlem?

– Tőled már nem. Arra jó volt ez a beszélgetés.

– Most jobb, ha elbúcsúzunk – ismételtem meg.

– Igazad van – mondta, és fölállt. Azt az üres, meredek sikátort nézte, amelyik a völgy alsó kijárata felé vezetett. Aztán fölemelt egy iszákot a bokor mögül, és belerakta a két saruját. Csak utána lépett oda mellém. Magasabb volt nálam, de valahogy nem jött, hogy felnézzek rá. Inkább hagytam, hogy vállamra tegye a kezét.

– Azt hiszem, a te vak öreged mondta jól. Mindenki üldöz valamit, aztán…

– Ezt kinek mondod?

– Mind a kettőnknek, Saul.

Mire felocsúdtam, eltűnt a sikátorban.

 

Félkörös kőpalánk húzódott a kúttól nem messze. Az előbb két patkány cammogott végig a tetején, otromba tanúi a beszélgetésünknek. Most két fej bukkant elő ugyanott, aztán egy harmadik. Ez a harmadik volt a Kedmahé. Kedmah maga elé engedte Kórét és Disánt. Az arcom elég beszédes lehetett, mert egy pillanatra beléjük fagyott a szó.

– Koslattok utánam?

Disán vigyorogni próbált.

– Nem tudhattuk, uram, hogy te még Séjánál is… – és Kedmahra nézett, aki leszegett fejjel húzkodta az ágyékkötőjét. Egyedül ez a mozdulata volt a régi. S egyszerre engem is elfogott a saját mulasztásom gyanúja.

– Mit akart tőled? Mit beszéltél vele? – kérdezte Kóré.

– Séjának jelented?

– És mért nem tanúk előtt?

– Szólhattál volna nekünk, uram…

Majdnem bizalmatlanul néztünk egymásra. Végül Kedmah kezdett beszélni, de úgy, hogy most sem emelte fel a fejét. Csak a tényeket mondta. A férfit, akivel a kútnál találkoztam, harmadik hete figyelték Séja megbízottai. De egyelőre még nem léptek föl ellene, várták, hogy név szerint is elszólja magát, kinek a követésére buzdít. A városban különben szabadon közlekedhetett, csak a kapukat nem hagyhatta el, ez volt a parancs.

– És biztosak vagytok benne, hogy ő volt az?

– Hát, ha mi olyan messziről megismertük, uram… – mondta Kóré.

Akkor már sejthették, hogy az ügybe nem vagyok beavatva; vagy ami még rosszabb: tudok ugyan róla, s közben titkos találkozásokat bonyolítok le Séjáék háta mögött. Ez a gondolat annyira piszkos volt, hogy nem is magyarázkodtam. Zsibbadtan hallgattam. Aztán Kedmahra néztem. Arcáról eltűnt a cinkos nyíltság, de a jámbor lelkesültség is, ami a szerencsétlenség napján úgy felingerelt. Hűvös szolgálatkészséggel állt előttem. Nyilván azt hitte, hogy Séjáék mellőzése bánt, csak éppen megszégyeníteni nem akart, és inkább nem szólt. Nem tudhatta, hogy sokkal számonkérőbb kútaknába zuhantam: bennem lett gazdátlan minden. Tudtam addig is, hogy csak a kötelesség adhat értelmet a képtelennek; de azt már kevésbé, hogy a szeretet, a gyanútlan rokonszenv tévedése nélkül gyűlölni is csak méltatlanul lehet. Erre akkor jöttem rá. Ha valakinek – nekem volt jogom hozzá, hogy bírái elé vigyem a fiatal törvénymagyarázót. S mielőtt meggondolhattam volna magamat, kiadtam az utasítást.

Mint a hibbantra, úgy néztek rám.

– Most, uram?!

– Most. Vagy nem elég világos? Végigkutatjuk a sikátort. Azt hittem, világos.

– De honnét tudod, hogy itt éjszakázik?

– És ha továbbment?

– Megvár – feleltem; s ez elég rejtélyesen hangzott, hogy ne tudják, hogyan értsék.

– Te tudod, uram – mondta Kóré, és összenéztek.

– Négyen elegen leszünk? – kérdezte Disán.

– Nem ártana, ha Sof is itt volna.

Kóré felvakkant:

– Sof nincs ma szolgálatban, uram!… Mondtuk már.

 

A sikátor meredek volt, akár egy csúszda, s alig negyven-ötven ház. A meredek alján fehér kövecses út, két alacsony kősánc között. Ha a törvénymagyarázó valóban továbbment, még látnunk kellett volna: másfelé nem volt kijárója a völgynek. Az utolsó háztól nem messze dorong formájú feketeség hevert az úton, mint valami sorompó. Amikor lenéztünk föntről, pillantásom erre a dorongra tapadt rá, s jó ideig semmi más nem létezett számomra, csak ez a heverő fa: hogy átlépte-e valaki, amíg mi beszélgettünk. Biztosan éreztem, hogy nem. Még itt kell lennie.

A következő pár órának azóta sincs megbízható története bennem. Amire vissza tudok emlékezni: mint a széttört cserép. S a holdfényben még az is kétessé lesz, ami ártatlan. Kapuk és udvarok négyszögei, indokolatlan gödrök, avas olajszag, meztelen combok, falhoz tapadó gyermektenyér, egymáshoz szoruló vállak, sípoló lélegzet. Ügyetlen szerszámok, melyek még estéről maradtak elő, s most az is belebotlott, aki odarakta. Szivárványos tócsák, állatitatók, tele toll- meg pihegubanccal. Átható vizeletbűz. Görbülő lábujjak a vastag porban, s ahogy az ujjak között a por kipréselődött. Disán annyira közel lépett az asszonyokhoz, hogy saruja ráfeküdt a lábfejükre, nem tudtak hátrálni. Az egyik udvaron száradó fehérneműk között kellett a házajtóig mennünk, a vásznak aljába gyűlt víz minden lépésnél a nyakunkba csurgott. Már ébren volt a család, mikor lucskosra ázva előkecmeregtünk. Lehettek vagy tízen. Kórét váratlanul mellen ragadta egy idősebb férfi, de előbb fölállt egy zsámolyra, hogy az arcuk egy vonalba kerüljön. Semmit nem mondott végül, a gyerekek meg nevettek. Kóré barátságosan karjára vette az egyik kislányt, fölemelte a magasba, de azt már nem tudta kitalálni, hogy ott mit kezdjen vele. Lassan visszaengedte a földre, s ez még a beismerésnél is szerencsétlenebb mozdulat volt. Mindenkit kiküldtem a szobából. Amikor egyedül maradtunk, ráparancsoltam Kóréra, hogy kotorjon be a priccsek alá; Disánra meg, hogy kopogtassa végig a falakat. Ők is tudták, hogy ez értelmetlenség, és lehetetlen, hogy a törvénymagyarázó ilyen megalázóan próbáljon elbújni előlünk – számomra mégis ez tette elviselhetővé a hajszát, amibe belekényszerültem: ha nem változtatok a szokásos eszközökön. Így nem volt annyira személyes. Disán, akinek gyengéje volt a turkálás, itt se tagadta meg magát. Ő fedezte fel, hogy a bogarakkal lepett vakablakban étel savanyszik, s valami lé túrósodik az egyik edényben. „Ne szórakozzatok” – mondtam, és kifordultam a szobából. Kint az utcán vártam meg őket. Kedmah őrködött a kapunál, együtt hallgattuk a vásznak csöpögését. Mondtam neki, hogy még lesz beszélnivalóm vele. Bólintott, hogy tudja. Amikor Kóré és Disán végeztek, azt ajánlottam, tartsunk egy kis pihenőt. Kedmah megjegyezte, hogy a pusztai utunkon nem jutott eszembe ilyesmit ajánlani. „Az igaz – feleltem –, de a pusztában házak sincsenek, amelyekben nem mi lakunk. Különben, ha nem vagy megelégedve a vállalkozásunkkal, nyugodtan elmehetsz.” Maradt. Sőt, a következő ház ajtaját éppen ő kezdte feszegetni, mikor a zörgetésre nem jöttek elő rögtön. Itt egy kihívóan üres kamrába nyitottunk be először, a falakból vaskampók álltak ki, csomózott kötélvég – éppen csak trágyaszagot nem éreztünk. Bent a szobában már inkább; de állatot ott se láttunk. Csak egy kamaszforma lány mászott elő a sarokból, és egy üres kötelet húzott maga után. Amikor elhagytuk a házat, észrevettem, hogy egy vállas, nagydarab férfi sündörög utánunk. Azt mondta, szívesen őrt áll a sikátor alján vagy ahol akarjuk. Meztelen mellén lyuggatott hevederszíj feszült, egész a derekáig körbe volt tekerve. Mintha Jójadát láttam volna magam előtt – Jójada durvább mását. S talán éppen ez az edzettséget fitogtató szíj volt az oka, hogy hirtelen elveszítettem a mértéket. Rákiáltottam, hogy tűnjön el, és tegyen új kötést a bárány lábára, mielőtt bégetni kezd; ha már annyira rejtegetik. Valahogy kezdett jólesni, ha olyasmit teszek, ami undorító. S egy idő múlva Kóré és Disán is belejöttek. Ajtókat taszítottunk be, asszonyokat löktünk félre, leszegett állak alá nyomtuk oda az öklünket. Disán nem kímélte a szíját, ha nem elég gyorsan mozgott valaki. S mindezt egyetlen hang nélkül. Még siránkozás se volt. Mintha mind összebeszéltek volna, hogy összeszorítják a fogukat a kedvemért – néha már úgy éreztem. Jellemző apróság, hogy mikor megszédültem párszor – ez a vége felé történt –, mindig Disán vagy Kóré ugrott oda, hogy fölsegítsen. Kedmah egyszer se. „Pedig itt van!” – biztattam őket ilyenkor. Mire mindig ugyanazt ismételték: „Te tudod, uram.”

Mire az utolsó ház kapujához értünk csapzottan, már fémes derengés ütött át a sötéten.

– És most? – kérdezte Kóré.

– Most már nem sürgős – nevetett föl Disán. – Ez már a rókarántó. Ha nem ment tovább, akkor csak itt lehet.

Kedmahra néztem.

– Te…

Az öreg gyanakvón emelte föl a fejét.

– Mondjad, uram.

– Ezt az utolsó házat rád bízzuk. Úgyis csak őrködtél eddig.

– Úgy érted, hogy egyedül?

– Nem bízol eléggé magadban?

– Te csakugyan beteg vagy! – fakadt ki Kóré. – Átengeded neki, mikor éppen te akartad annyira?…

– Hagyjátok – mormogta Kedmah. – Neki az a fontos, hogy ő bízzon bennem – és gyorsan belépett a kapun.

Az öreg valamennyiünknél halkabban dolgozott. Jó félórát várakoztunk rá, és semmi hang nem szűrődött ki. Csak lépések néha s egyszer valami üstcsengés.

Vagy kolomp?

Kóré megpróbált beszélgetni közben, de nem álltam rá. Továbbsétáltam. Ahogy visszanéztem a sikátorra, fehér foltokat láttam megmozdulni a kerítések fölött. Figyeltek bennünket.

– Különben igaz… Kedmah elég öreg már – folytatta Kóré. – Megérdemli, hogy A. őt dicsérje meg a jó fogásért.

– Már ha csakugyan horogra kerül – mondta Disán. – Mehet majd megint kihallgatásra.

– Kihez?

– Hát A.-hoz. Már vagy háromszor volt. Nem mondta?

– Nem – mormogtam.

Kis idő múlva Kóré odalépett mögém.

– Nem lesz itt semmi, uram. Azt hiszem, tévedtünk. Vagy még a föld alatt is folytatni kell.

– Meg a levegőben?

Ostobán nézett rám; megveregettem a nyakát.

– Ne erőltesd az agyadat. Most majd aludhattok. Hajnal lesz nemsokára.

Kedmah akkor lépett ki a kapun, egyedül.

Nem siettünk oda hozzá, ahogy várni lehetett volna. Szétszóródva álltunk a meredek alján, mint az egy kézből legurított kövek. Disán mozdult meg először.

– Tudtam én! Minek is maradt volna. Egy rókalyukban? Akkor már biztosabb a puszta.

– Szóval senki?

– Senki, uram.

– Csak a háziak?

– Csak a háziak.

– Jó, akkor végeztünk – mondtam. – Köszönöm, Kedmah. Nektek is, Kóré.

 

Kedmah az Antonia-toronynál ért utol. Nem magyarázkodott, szó nélkül jött mellettem.

– Kóré azt mondja, ötödik napja sántítasz. De nem nagyon látom.

– Most már nem annyira – dörmögte. – Ráesett egy kő.

– Hogy? Már megint egy kő?

– Nem megint…

– Jójadára is alaposan ráesett.

– Jójadára nem.

– Az eszetek sántít! – s egyszerre minden kedvem elment a beszélgetéstől. Nem érdekelt. Úgy éreztem, túl vagyok Kedmahon. Már csak sajnálatból kérdeztem tovább, mert láttam, hogy őt emészti valami.

– Hallom, A. fullajtárja lettél. Ő tiltotta meg, hogy engem fölkeress?

– Senki se tilt tőled!

– Az se volna nagy baj. Valamikor szerettem, ha engedelmeskednek nekem. De most már… Nem is tudom. Kevés.

– A sértődöttség beszél belőled.

– Az ám! – s teli szájjal nevetni kezdtem, visszhangzott az utca.

Aztán odahajoltam hozzá.

– Mivel sértettél meg, Kedmah? Te csak tudod.

Az öreg most kezdett összeroppanni; másra lehetett elkészülve. Bátortalanul mondani kezdte:

– Ott voltam én is a zarándokszálláson…

– Melyiken?

– Ahol ez a fiatal rabbi beszélt. Tőled mit akart?

– Tőlem? Miért éppen tőlem?

Aztán később:

– A. kérdezteti?

– Én kérdezem, uram.

– Te? És te ki vagy?

Zavartan pislogott rám.

– Te kérdezed?…

Már ébredeztek a városban a szárnyasok, távoli kakaskukorékolás hallatszott.

– Valamelyikünk elárulja a másikat – mondtam.

Nem szólt.

– Csak az a kérdés, kinek – folytattam. – Lehet, hogy A. jobban megbízik benned, mint bennem? Én meg ok nélkül gyanakszom rád, A. helyett is? Azért titkolódzol előttem, mert neki szeretnél engedelmeskedni? És ha kiderülne, hogy A. nem is olyan őszinte hozzád? Hogy csak áltatod magadat? A. meg éppen arra számít, hogy az ő bizalmasaként jobban felbátorodsz, s nekem vallasz be olyasmit, ami se neki, se nekem nem tetszik – hogy majd ő mondhassa a szemembe: „Látod, ez a Kedmah nem érdemelte meg, hogy bízzál benne!”

Az öreg elképedve nézett rám.

– Ne játssz velem, uram! Van más dolga is A.-nak… Még hogy éppen engem! Ha még Kóréval… ő legalább tiszt. Ha tudni akarod, még soha nem láttam A.-t a palota szobájában.

– Szemből nem is, mert háttal álltál neki. Ő kérdezett. Te mit feleltél?

– Csak egyszer voltam nála – mondta hirtelen elcsöndesedve.

– És?

– A nővéred után érdeklődött.

– És?

– Meg hogy igaz-e, hogy gyógyítani szoktál.

– És szoktam?

– Valami gyerek után érdeklődött, hogy tényleg meggyógyult-e.

– Nagyon sokat tud A. De te se panaszkodhatsz.

– Nem is ismerem a nővéredet.

– Attól még kérdezhetnek. És te is felelhetsz.

Kedmah hevesen szétrántotta a köpenyét meg az ingét.

– Semmi olyat nem mondtam!

– Akkor mért jöttél utánam? Valamit csak akartál.

– Te mondtad, hogy beszélnivalód lesz…

– Már elfelejtettem, hogy mi.

Az öreg megállt tétován.

– Azt akartam mondani, hogy nem csaptalak be. Nem volt ott a házban.

Aztán sietve újra megindult. Hagytam, hogy előttem menjen, a tarkóját néztem. Azt hiszem, akkor bocsátottam meg neki – hogy ilyen lehetetlenül gyermekes és gyáva. Hogy ennyire őszintén hazudik.

Közben odaértünk a Vörös Toronyhoz, ahol először láttam meg Támárt a kőpalánk tövében. Lelassítottam egy kicsit. A nárciszok illata ilyenkor hajnalban a legerősebb. Kedmah azt hitte, hogy be akarok térni a kertbe, és készségesen félrehúzta az ágból font ajtót.

– Ne üljünk le egy kicsit?

– Így is megmondhatod, amit akarsz még.

Láttam, hogy összerezzen.

– Már amikor kijöttél a kapun, tudtam. De nem haragszom. Most már jobb így. Se te, se én. Úgy látszik, az Úr mégse ránk akarta kiosztani – s hosszan a szemébe néztem. – Beszéltél vele?

Váratlanul megkeményedett a pillantása.

– Nem lehetett – mondta.

– Nem akart beszélni?

– Azt nem tudom. Aludt. Egy kamrában feküdt a szerszámokon.

Szorosan odalépett elém.

– Te így is letartóztattad volna?

Nehezen engedtük el egymás pillantását. Mikor elváltunk, felvillant bennem, hogy esetleg az egészet csak kitalálta; de nem valószínű. Szerszámokon aludni – ilyesmit nem szokott kitalálni az ember.

 

A hajnali szürkeség kezdett átváltani vörösre. A Damaszkuszi Kapu felvöröslött, de Tohu háza még nem. Így mondtam magamban, Tohu háza, mint aki csakugyan átmeneti szállásra tér be, nem az otthonába. A forduló után bevágott a pillantásom a házak közé. Hosszú és keskeny utca, egyáltalán nem meredek, minden köve ismerős s az arcok is. Köszöntek, kitértek, utánam néztek, nem köszöntek, behúzódtak, rést nyitottak. De akkor még nem volt mozgás. Hagytam, hogy az úttest közepére vigyen a lábam. Egy hosszú lélegzet esett volna jól, amelyik addig tart, ameddig a házak, csupa nyitott kapuval. Aztán valami napsütött puszta, az éggel, ahová az utca vezet.

Tohu a kapuban ült, és várt; azóta nem feküdt le, hogy elmentem.

– Gyűrött vagy – mondtam.

– Támár is nyugtalanul aludt – dörmögte.

– Most hol van?

– Tudod te. Bent a kamrában.

– Nem tudtam.

– Valamit csak tudsz…

– Piszkos a város.

– Hogyhogy piszkos?

– Ahogy jöttem hazafelé. Ilyenkor jobban látszik. Amikor magára hagyják.

– De nem hagyták magára.

– Hát nem alusznak?

Nevetett.

– Tíz éve egyszer én is így jártam… Este mentem el, reggel jöttem haza. Régi barátok… Fiatalság! Itthon meg várt az asszony, Támár… Nehéz a kapuban ülni, most már tudom. Persze, kinevethetsz. Én igazán nem vagyok okos hozzád képest. – Aztán újra elcsodálkozott. – Piszkos? Azt mondod? Ezt is csak tőled hallottam még.

Kezdtek élesedni az árnyékok, a házak éle hűvösen átizzott.

– Menjünk be, Tohu.

– Azt hittem, egér.

– Szamár vagy. Csak nem sértődtél meg?

Nyögve felállt, tenyerét odahúzta az ülepéhez. A fülledt éjszaka után most keveredett egy kis hűvösség a levegőbe. Az udvaron dermedten kígyóztak a seprűnyomok barázdái. Minden nyomot hagy. Támár kamrájának nemcsak az ablaka, az ajtaja is csukva volt, s ez meglepett. Tohu odacammogott a fal mellé, a lócához; én hátramaradtam egy kicsit. Mustrálva nézte, hogyan húzom magamat végig az udvaron.

– Lefekszel?

– Majd igen. Most még nem tudok.

– Azért jó neked – mondta.

– Nekem nagyon.

– Én meg csak a megrendelőkkel mindig… Mit tudok én a világról? Semmit. Hozzám jönnek, nem én megyek. És az nem ugyanaz.

– Ne panaszkodj.

– De csak úgy belépni valahová! Az igen. Téged már ismernek, odateszik melléd a széket, hallgatják, amit mesélsz. Tudod, hogy adnak a szavadra?

– Mit akarsz?

Összehúzta a szemét, mintha cinkosan mosolyogna.

– Mindig arra vágytam, hogy tíz gyerekem legyen… tizenöt! A saját véred legalább elnézi, hogy olyan vagy, amilyen. Aztán mégsem úgy lett. Tohu, a cserzővarga! Azért boldog vagyok, csak irigyellek.

– Mit akarsz, nem mondanád meg?

– Beszélgetni. Azt hiszed, nem látom? A száraz rongyot is kifacsarnád. Még több… még több szeretetet! Hát nem elég, amit az Úr adott? El vagy kényeztetve, az az igazság.

– Elhatároztad, hogy csupa igazat mondasz?

– Én igen – nevetett.

– És már kora reggel! Nem is tudom, honnét veszed.

– Tartogattam. Éjszaka volt idő rá. Rakosgattam egyiket a másik mellé… Rájöttem, hogy még sose dicsértelek meg úgy igazán.

– Te ittál!

– Azt azért nem.

– De hát mi a poklos fenét gondolsz rólam?

– Csak jót.

– Köszönöm.

– Támár is.

– Őt csak hagyd ki lehetőleg.

– Pedig ha ittam volna, biztos jobban látnék. De téged így is láttalak…

– Hol? Hiszen úgy ülsz itthon, mint a bálvány.

Az öreg undorral kiköpött.

– Ez a bálványnak szólt.

– Jó, jó… csak mondom.

– Én is. Vagy bánt, ha tudom? Itthon úgy szúrod le magadat, mint a füstös karó, aztán elmész, s akkor egyszerre csupa virág…

– Hol láttál, azt mondd! Nem tett jót neked ez a virrasztás.

Rám nézett, a szeme véreres, kialvatlan, gyermekes, riadt volt. A hangja éles.

– Neked se tett jót.

– Bent voltál te is a városban?…

– Minek? Úgyis tudom, mit csinálsz ott. Otthon vagy te akárkinél. A szívedet kiteszed, a szívüket kiteszik, még virágot is a lábad alá, ha akarnád… Nincs nyugtuk, amíg oda nem mész, és nem parancsolod nekik, amit úgyis akarnak. Te meg szégyenled a nagy ragaszkodást, rühelled a bizalmukat – mintha nem érdemelnéd meg! És mégsem elég. Még az utolsó rongyukat is kifacsarnád…

– Nagyon jó. És mit tudsz még?

– Egyszer láttam, amikor galambot simogattál, a szárnya alá dugtad a kezedet. Tudsz burukkolni?

Az udvar akkor kezdett felvörösleni, a tetőkről ferdén csapódott le a fény. Tohu nem vette le rólam a szemét, kezét az arcom elé tolta.

– Mit akarsz?

– Csókold meg. Most rászolgáltál a bocsánatra.

Azt hiszem, engedelmeskedtem; de utána meglöktem a mellét.

– Bolondot csinálsz belőlem?

Becammogott a házba.

 

Fönt a tetőn, a sátram bejárata mellé már oda volt készítve az írós köcsög. Este óta ez volt az első látvány, ami boldoggá tett. Mohón inni kezdtem. A langyos lé lecsurgott a lábfejemre, az ujjaim átlucskosodtak a saruban. De még ez is jólesett akkor – mint a verejték, a megszenvedett piszok. S egy hirtelen mozdulattal beöntöttem a maradékot az ingem nyílásán. Úgy akartam lefeküdni, hogy rajtam száradjon meg, de csak annyira, hogy érezzem a helyét, amikor fölébredek, a köldökömön, végig a combomon. Az üres köcsögöt odatettem a mellvédre, hogy Támár azonnal észrevegye, amikor kilép a kamraajtón; aztán még egyszer lenéztem a felsepert udvarra. A barázdás porban tompán fénylettek a sima lépésnyomok. Tudtam, hogy nem fordulhatok vissza.

 

Támár bent feküdt a sátramban, és aludt. Csak egy pillanatra lepődtem meg. Még soha nem éreztem annyira természetesnek, hogy ismerem, mint akkor. Egyik karját hátrahajlította a feje mögé, másik kezét meztelen melle alá húzta, és belemarkolt a pokrócba. Ahogy megcsavarta álmában, a keze is, a pokróc is úgy maradt. A sátor oldallapján éles fény lövellt be egy repedésen. Lassan visszaengedtem a ponyvát, és leültem a priccs végére. Kis idő kellett, míg megszokta szemem a sötétet. Közben Támár arcát néztem, s elképzeltem, hogy ébren van, és várja, hogy meséljek neki. Egészen halkra fogtam a hangomat. Igyekeztem pontosan és szűkszavúan elmondani, hogy a sikátorban hogyan kezdtünk hozzá – az első házat, a másodikat, a huszadikat… Aztán Kórét meg Disánt, ahogy előbukkantak a félkörös kőpalánk mögül. Kedmah konok szolgálatkészségét. Kóré becsületes korlátoltságát. Aztán megint Disánt, azzal az ostoba vigyorgásával – de ebbe annyira belezavarodtam, hogy végül már minden szót újra kellett kezdenem. És egyre görcsösebb pontossággal akartam leírni az idétlen bujaságát, szénfekete, olajosan göndörödő szakállát, benne a duzzadt-piros szájjal – mint a halhólyag, melyet a síkossága nem enged szétpukkanni, csak összetapadni, akár két húsára hámozott gerezd, közte a nedvesen csillanó hasítékkal, amit a fogak torlaszolnak el, de szét is nyitnak az első szóra… – S akkor megint újrakezdtem. „Nem úgy… nem, mint a halhólyag… meg közönségesebben… mint két föltüremkedő… mint két nedvező csigahát…” De ez sem elégített ki. Közben észrevettem, hogy Támárnak nyitva van a szeme, csak nem mozdul, és engem néz a sötétben. Erre én se mozdultam.

Az egyik pusztai utamon egyszer fél napot ültem egy virág előtt, amelyik éppen nyílni készült. Senki nem látta, csak én. Olyan volt, mintha az Úr nevét mondtam volna ki hangosan, mindenki mást kiközösítve.

Csak mikor újra lehunyta a szemét, akkor feküdtem oda Támár mellé.

 

Erős szél fújt napokig, forró. Nem chamsin, csak hasonló hozzá. Sokan erre is azt mondják: nyár. Mintha egyetlen szóval mindent elintéztek volna. Én mégis szívesebben mondom: kifeszített báránybőr, sima és kemény, kék és fehér vonalak rajzával, mintha élő erek hálóznák be. Szívesebben mondom ezt; hogy még gyengeségből se tévesszen meg, ami élő és új, mert abban is csak a régi Törvény születhetik meg újra.

 

Támárt nem láttam ezekben a napokban, csak egyszer. Aznap későn mentem haza. Vagy a kapunyitásra jött elő, vagy már előbb is ott állt, nem tudom. Amikor befordultam az udvarra, ott támaszkodott a kamraajtóban, háttal az udvarnak. Talpát a térdén pihentette, s ahogy maga elé húzta a haját, nyaka átlósan fölfehérlett. Megálltam, de nem szóltam oda neki. Fönt a tetőn a szél csattogtatta a ponyvát. Hazafelé jövet egy ágat törtem a Vörös Toronynál, s még mindig a kezemben volt. Áthúztam a markomon, s hagytam, hogy a levelek leszóródjanak a földre.

Tohu már kora reggel az udvart seperte. A levelek nem voltak ott a szemétkupacban, csak bőrhulladék, piros rongy, fadarabkák, egy agyagkorsó füle, por.

– Nem keresett senki? – kérdeztem.

Tohu vidáman nézett föl a tetőre.

– De igen. Engem kerestek.

– Téged? Mikor?

– Este. De jól elintéztem a dolgát! – nevetett. – Elküldtem. „Tohu nem lakik itt. Tohu ismeretlen helyre költözött.”

– Ne butáskodj… Mit akart tőled?

– Azt nem tudom – vonta meg a vállát. – Sose láttam még. Mindenáron itt akart maradni éjszakára, azt mondta, a szerszámos kamrában is szívesen megalszik…

Lerohantam a tetőről. Durván kikaptam kezéből a seprűt, de erre se hagyta abba a nevetgélést.

– Nem adtál szállást neki? Te?? Hiszen mást se vársz folyton, csak vendéget…

– Nem – rázta meg a fejét. – Ennek nem. Azt mondtam, hogy tűnjön el ebből a házból, de minél előbb. És hogy vissza ne jöjjön többet.

– Nagyon jó szíved van!

– Azt hiszem, igen – dörmögte, s körülnézett a félig felsepert udvaron. – Csak rendet tartani nehéz… hogy minden a helyére kerüljön.

Megint elmosolyodott.

– Add már vissza azt a seprűt. Nem is áll jól a kezedben.

 

Séjáék nem értesítettek. Mikor délben bementem a városba, már meghozták a döntést a Nagytemplom csarnokában. A fiatal törvénymagyarázót reggel kilenc órakor tartóztatták le A. ügynökei a templom egyik belső udvarában. Rabbi Abjatár csak meghívott tanúként volt jelen az elfogatásnál; az egyik hadnagyot küldték érte. Azt mondják, először húzódozott az ügytől, s egy régi szokásjogra hivatkozott, ami előírta, hogy meghívottként csak az tanúskodhatik kellő érvénnyel, aki a szertartásos kézmosást már a felkérés előtt elvégezte. Végül mégis elvállalta a tanúskodást, de a döntésbe nem szólt bele. Istefanost – így hívták a törvénymagyarázót – majdnem százfőnyi tömeg vette körül, amikor Rabbi Abjatár megérkezett. De sokan még akkor sem hitték, hogy arra kerül sor, ami bekövetkezett. Inkább csak puhatolódzó vitára számítottak, szúró kérdésekre, ami hozzátartozott a tervszerű kifárasztáshoz. Kiderült azonban, hogy ezúttal visszavonhatatlan választ várnak. Két ügynök már a vita kezdetén közrefogta Istefanost egy magas fal előtt, ahová lépcső vezetett fel; és egész idő alatt nem szólaltak meg. Az ő dolguk csak az volt, hogy kitartóan figyeljék a törvénymagyarázót, lehetőleg mozdulatlan arccal, jobbról és balról, s még a leghevesebb vita és kiáltozás esetén se változtassanak a magatartásukon. A tömeg a lépcsőkön helyezkedett el, Rabbi Abjatár a legfelső lépcsőfokon, szélről, belevegyülve, de azért el is különülve a tömegtől. Uzza meséli így, aki éppen a Nagytemplomnál volt ügyeletes akkor éjjel, és az elfogatást is végignézte. Négy éve sokat beszéltek arról, hogy az áruló rabbi maga igyekezett előkészíteni az elfogatását; sőt, irányítani is megpróbálta, mintha az ítélkezés tekintélye is őt illetné. S mindezt úgy, hogy végig ugyanarra a Törvényre hivatkozott, mint mi. Ez a kevély felajánlkozás, számító védtelenség akkoriban nagyon felizgatott. Nemcsak a mi döntésünket akarta értelmetlenné tenni, egyszerűen mindent ki akart húzni a lábunk alól. Körmönfont tisztaság megbocsátani valamit, amit magunknak se bocsáthatunk meg! Állítólag Istefanos is megpróbált valami hasonlót: megköszönte a két ügynöknek a kitartó figyelmet, amivel hozzásegítették, hogy a félelmét leküzdje, s csak azt mondja, amit igaznak érez. Aztán önként elindult lefelé a lépcsőn. Már akkor lehúzta magáról a köpenyt, pedig még senki sem kényszerítette rá. Csak az ágyékkötője maradt rajta. Az egyik poroszló belecsípett a meztelen combjába. „Még van időd – röhögött. – Mit sietsz?” Istefanos a csarnok bejárata felé mutatott, s azt mondta, hogy az áruló rabbi ott várja meztelenül, s vállára akarja teríteni a köpenyt.

Séja nem bánta volna, ha másnapra marad a megkövezés, de a tömeg követelte, hogy azonnal hajtsák végre.

 

A Bárányok Kapuján vezették ki a városból, ott értem őket utol. A forró szél aznap sem enyhült. A sziklás Kedron-völgy felé vonultunk, a fecskék alacsonyan húztak el mellettünk. Ez esőt is jelenthetett volna, de képtelenség volt azokban a kora délutáni órákban esőre gondolni. Istefanos meztelen háta száraz volt, mint a dörzskő; mi viszont annál jobban izzadtunk, legalábbis én. Valami indokolatlan különbség mindig adódik ilyenkor. Istefanos tudta, hogy én is ott vagyok; egyszer hátranézett, és pontosan eltalálta az irányt. Emlékszem, biztatóan próbáltam mosolyogni. Valamit odaszólt nekem, de nem értettem jól, a szél elkapta a hangját. Az az iszák is vele volt, amelybe a két saruját belerakta akkor éjszaka, a kútnál. Most is abban vitte őket. Sajnáltam és gyűlöltem ezt az embert, a beszélgetésünk azonban tiszta maradt bennem, még azok után is, ami történt. Tudtam, hogy igazam van, s ő az Úr eszköze, hogy engem megerősítsen. Ahogy távolodtunk a várostól, egyre csöndesebbek lettünk. Mintha az eltökéltségünket gyengíthette volna a hangoskodás. Kis idő múlva kiáltás hallatszott fel mögöttünk, egy római járőr sietett a nyomunkba. A százados vezette őket. Gyorsan átdobtam fejem fölött a köpenyem szárnyát, nem akartam, hogy ő is fölismerjen. A procurator parancsára jöttek utánunk, hogy tisztázzák: jogosan bíráskodunk-e az ő megkérdezésük nélkül. Séja nem volt velünk, de az egyik ügynök felmutatott egy érclapocskát A. kézjelével. Ez elég igazolás volt, hogy nem politikai ügyről van szó; s a procuratort csak ez érdekelte. A százados sokáig forgatta kezében az érclapot, aztán visszaadta az ügynöknek.

– Hová viszitek? – kérdezte.

– A szokásos helyre, uram.

– Mért nem hajnalban csináljátok? Vagy este?

– Nem szégyelljük – felelte az ügynök.

A katona, aki a százados mögött állt, elröhögte magát, aztán sorba a többi is. Csillogott a mellvértjük, a szél ráfeszítette izmos combjukra a ruhát. Őket szemből fújta a szél, bennünket hátulról, s ez már önmagában is elég volt, hogy őket érezzük fölényben. A katonák kihízott, csupasz arcáról lerítt, hogy undorodnak a szakállunktól, s föl se fogják, hogy mitől vagyunk szomorúak és mégis elégedettek. Egyedül a százados nem titkolta felindulását. A szája nyitva volt, s mint egy gyerek, a körmét rágta. Vártuk, hogy mit akar még mondani. Istefanost úgy körbefogtuk, hogy nem férhetett hozzá, meg kellett kerülnie bennünket, hogy szemtől szembe lássa. Némán követtük a szemünkkel. Ez eltartott néhány percig. Akik szélről álltak, azoknak mind a szemébe nézett. Végül megtalált engem. Akkor már én is leengedtem fejemről a köpenyt; lásson, ha akar. Nem szólt semmit, továbblépett. Amikor szembekerült Istefanossal, hirtelen újra visszanézett rám. Fölismerte a törvénymagyarázót, akit a zarándokszálláson hallgatott; s akiről nekem beszélt. Megvetés volt az arcán.

– Te már akkor is tudtad? – kérdezte.

Intettem, hogy nem. A többiek nem értették, hogy miről beszélünk, s türelmetlenkedni kezdtek. És váratlanul Istefanos is felordított, mintha énekbe akarna kezdeni: Mert a Te jóvoltod nagy énrajtam… De valahogy most senki se törődött vele. Mindenki a százados szavára várt, hogy továbbindulhatunk-e – ennyit azért kötelezőnek éreztek a procurator tisztjével szemben. A százados azonban még mindig nem adott jelt. Lassan újra körbesétált bennünket, s ez már majdnem megalázó volt, pedig tudom, hogy nem annak szánta. Amikor odaért a katonáihoz, rövid parancsszóval visszaküldte őket a városba. Ütemes fegyvercsörgésüket hamarosan elnyelte a szél; de még akkor is csak mustrált bennünket. Álltunk a tűző napon, és nem szólt. Végül Istefanos magától megindult, s újra rákezdett gajdolva: Tessék, Uram, néked engem megszabadítani… Erre mi is magunkhoz tértünk a bénultságunkból, és továbbvonultunk a völgyszakadék felé. Én majdnem leghátul mentem. Csak jó kétszáz méter után torpant meg a menet, ott kezdődött az ösvény, mely a völgybe vezetett le. Sorra minden társam eltűnt a szemem elől, egyedül én maradtam fönt. A százados még mindig ott állt a lapos térségen, ahol magára hagytuk. Kicsit megzavart ez az érzelmesség.

 

Istefanos egyedül mászott le a kőfejtő akna aljába, nem kellett lekísérni. Mi fönt helyezkedtünk el, nyolc-tíz méterrel följebb, a félkörös sziklafal szélén. Köpenyét és iszákját fönt hagyta az aknalejáróval szemben. Intett, hogy én őrizzem. Mozdulata majdnem cinkos volt, s nem tagadom, hogy kényelmetlenül érintett, a többiek előtt. Némán nézték, hogyan lépkedek oda a ruhakupachoz. Én meg zavaromban, hogy mit is kell most csinálnom és miért, rátettem a lábamat a köpenyre meg iszákra. A napfény az aknába is bevágott, a szél nem. Csak a mi köpenyeink csattogtak. Istefanos mosolyogva fogadta az első kőzáport; ezek kisebb kövek voltak. Később arca elé emelte a két karját, és letérdelt. Társaim közben egyre vadabbul kezdtek ordítozni, hangjuk elnyomta a kőzuhogást. Nem tartott tovább tizenöt-húsz percnél. Utána énekszóval vonultak el, s szokás szerint senki sem fordult vissza. Így az sem tűnhetett fel, hogy ismét utolsónak maradtam, és nem csatlakoztam hozzájuk. Már feljött a hold, amikor fölkeltem a ruhakupac mellől, és lenéztem az aknába. Igaza volt a századosnak – lent valahogy sokkal nagyobbak a hullák. Kivettem az iszákból a sarut, kicseréltem a magaméval, aztán a köpenyt s az üres iszákot ledobtam Istefanos mellé. Én is énekelve mentem vissza a városba, a Bárányok Kapujáig. Már csukva volt, de az őr megismert, beengedett, megpróbált tartóztatni, hogy beszélgessünk, de megráztam a fejemet.

 

Akkorra már minden leegyszerűsödött. És az is világos lett, hogy nincs hová hazamennem. Amit én tudtam, arról már nem volt kivel beszélnem a városban. Talán Támárral még; de ő úgyse válaszolt volna, telihold volt. Hajnalban se szólt semmit, fönt a sátramban, amikor a bűnt követelte tőlem az Úr. Jójada, Rabbi Abjatár? Vagy Abela? Tőle sem várhattam többet, mint amit már addig is adott. Megépítettem a magányt magam körül, anélkül hogy akartam volna. Még azt találtam legjobbnak, ha minden híradás nélkül eltűnök a városból. Csak még nem tudtam, hová. Homályos vágyat éreztem, hogy Tarzuszba látogassak, s ez a gondolat majdnem föllelkesített. Talán ez lesz a megoldás – a szederfák, a Cydnus-part, az apám meséi… Talán a gyermekkor, igen. Valami igazolás, hogy azért ember maradtam, a feladat ellenére. Szembenézni a régi házunkkal, Cipporáék házával, a sikátorral, ahol halat loptunk, s utána odaajándékoztuk az árusnak, akitől elloptuk – az olajfaligettel, ahol az öreg görög tanított, Athenodoros, akihez beszöktem egyszer, s hallgattam, hogy miről vitatkoznak. A lelkiismeret, az benned az Isten, mondták. Mi, zsidók másképp értelmezzük a szavakat, mint mások; de egy gyerek még nem ismerheti hibátlanul a szavak értelmét. Apám nem szólt semmit, mikor elmondtam neki, hogy mit hallottam, csöndben végigette az ebédet, aztán bement a műhelybe a szövőlegényei közé, s nem hívott magával, mint máskor. Én meg nem mentem magamtól, éreztem, hogy nem ok nélkül viselkedett így. Egész délután a városban kóboroltam, a régi kikötőben, ahol minden pusztult, csak a nagy Aphrodité-szobor nem. Még Kleopátra emlékére állították oda, mikor a szerelem istennőjének öltözve a városunkig felhajózott. Apám sokat mesélt erről a régi gyalázatosságról, s közben az arcomat leste, hogy kíváncsian hallgatom-e vagy felháborodva. A királynő érkezésekor a mieink közül is sokan lerészegedtek, mirrhát égettek, áldozatot mutattak be, pedig nem volt ünnep. Én őszintén iszonyodtam mindettől, de annyira, hogy évekig gondolnom kellett rá, különösen, ha jóllakottan feküdtem egy fa alatt, a levegő meg tehetetlenül vibrált. Ilyenkor még élveztem is ezt az iszonyatot. És senki nem volt a pajtásaim között, aki annyi részletet tudott volna a gyalázatosságról, mint én. Akár két napig tudtam volna sorolni, hogy mi az, amit megvetni és gyűlölni kell. Végül Sardanapal szobra alatt ültem le az árnyékba, és a hajókat néztem. Amikor alkonyodni kezdett, a vitorlák olyanok lettek a rézsút fénytől, mint a vér. Vászon és vér – ezt azóta se felejtettem el. És a görög fölírást a szobron: „Utas, egyél, igyál, minden egyéb haszontalan.” Még egy gyermek is tudja, hogy ez mit jelent. Este úgy mentem haza, hogy már Athenodorost is odaképzeltem a kárhozottak közé, hamisnak és csalónak éreztem a szelídségét. S csak annál türelmetlenebbül vártam, hogy apámmal beszéljek. De még a pillantásomat is kerülte vacsora alatt, csak utána kérdezte meg: „Gondolkoztál?” Azt feleltem, igen. „Én nem gondolkoztam – mondta. – Emlékeztem.” S akkor egyszerre rádöbbentem a kicsiségemre. A zsámoly, amelyen ültem, cédrusfából volt, még dédapám idejében vágták ki a hegyek között, több mint száz éve úsztatták le a síkságra, de azóta is ugyanazon a helyen állt a szobánkban, a fal mellett, szemközt egy ötszögű vakablakkal, ahol apám őrizgetett néhány anyámtól maradt dísztelen övet, homlokkötőt. Ezen a zsámolyon kuporogtam, és néztem őt, aki sokkal magasabb volt, mint az ajtó nyílása: éppen a hóna alatt láttam ki az udvarra. Ez a testéből formálódó rés annyira lekötötte a figyelmemet, hogy elfelejtettem a szemébe nézni, pedig hozzám beszélt. Közben ránk sötétedett, s csak az udvarunk világított, mint a pusztai fehérség. „Mire emlékeztél?” – kérdeztem. Apám a fal mellé húzódott, egyedül hagyott a betűző holdfényben. „Tudod, milyen törzsből való vagy?” – „Tudom” – motyogtam. Elégedetten bólintott: „Benjámin ragadozó farkas, reggel martalékot eszik, este zsákmányt oszt. A szelídség pedig arra való, hogy szétosszuk, különben olyan lesz önmagában, mint a víz, aminek nincs zuhanása, csak áll, aztán megposhad. Most lefeküdhetsz.”

 

Az egyik zarándokszállásra zörgettem be, ahol tudtam, hogy nem ismernek.

– Az udvaron is megalszom, ha másutt nincs hely…

Egy fiatal suhanc volt a kapuőr, az apját helyettesítette, így azt is letagadhattam, hogy Jerusalajimban lakom, a gyerek nem mert faggatni.

– Sok vendégetek van?

– Csak öt – motyogta álmosan. – Ne félj, lesz szalma elég.

– Nem félek.

Mintha akkor ébredt volna föl igazán, pislogva rám bámult.

– Mit csináltál az arcoddal?

– Hogyhogy mit?

– Az arcoddal – mondta, s az ujját felém nyomta, úgy kellett elkapnom a fejemet.

– Te csakugyan alszol még!

– Már nem. Csak nem számítottam rá, hogy még ilyen későn is…

Egy keskeny folyosón mentünk ki az udvarra, a fiú mögöttem csoszogott. Kint a holdfényben jobban megnéztem magamnak. A szakálla ritkásan serkent, homloka, mint a gubacs, tele pattanásdudorral. Ez meghatott; ha élne, csak valamivel lenne nagyobb a fiam. – De még ha élne is!… Késő. Más hűségre rendeltek. Vagyok, cselekszem, futok, akár a szememet is behunyhatom közben, mindegy. Csak hajnalig bírjam ki, aztán úgyis az történik, amire előkészítettek.

 

Az épületnek szárnyékforma kiugrója volt, egyik fala fekete daróc függöny, s ez volt egyúttal a bejárat is. A pusztaiak, akik nem voltak szokva kőépülethez, szívesebben aludtak ebben a kiugróban, mint a belső helyiségben. Ott néhány priccs is volt, itt kint csak szalma, kupacokban. Itt csináltam magamnak helyet. A fiú pokrócot hozott és egy csupor vizet. Rajtam kívül még ketten aludtak a fal mellé húzódva, fejüket nem láttam, csak a négy meztelen talpat, kicsit ferde szögből, oldalról, s így szokatlanul nagynak látszottak. Istefanosra kellett gondolnom. Hajnalban mennek érte, hogy eltemessék, mielőtt a madarak meglepnék a pusztáról.

A csupor még mindig ott volt a kezemben, elfelejtettem letenni. A fiú újra az arcomat nézte.

– Reggel továbbmegyek – mondtam.

– Maradhatsz – felelte. – Ha jól érzed magad.

– És ezek? – intettem a két alvó felé.

– Nem tudom. Azt hiszem, Damaszkuszból jöttek. Az nagy város, ugye?

– Nagy.

– Te jártál már ott?

– Egyszer igen.

– Az apám is. Szeretett mesélni róla.

– Most már nem szeret?

– Beteg, azért helyettesítem. Azt hiszem, nagyon beteg, pedig fiatal még.

Letérdelt mellém a szalmára, és a pokrócomat igazgatta.

– Itt aludhatok melletted? Talán már nem zörgetnek be hajnalig. Nem szeretek kint a kapunál.

– Gyere – mondtam. – Elférünk itt.

– Mesélsz Damaszkuszról?

– Most?

– Ha fáradt vagy, akkor ne…

Ő aludt el hamarább. Egyszer arra ébredtem fel, hogy a vállamba kapaszkodik. Még nem világosodott. A fal mellett a két damaszkuszi suttogva beszélgetett. Nem kellett nagyon fülelnem, hogy megértsem, miről: Istefanosról. Hogy Damaszkuszban még biztos nem tudják a barátai, mi történt vele; s hogy időben értesíteni kell őket, mielőtt ott is nyomozni kezdenek. Első pillanatban elég süketen hatott rám a néhány elkapott szó. Még el is aludtam utána rövid időre. Aztán megint fölriadtam. A függöny résén kiláttam az égre, már halványodtak a csillagok. A fiú csendesen szuszogott mellettem. Rájöttem, hogy semmi újat nem tudnék mesélni neki Damaszkuszról – előbb oda kell mennem. És minél gyorsabban. Olyan döntés volt ez, mint a megnyilatkozás. Nem Tarzusz, nem a visszafordulás – ez fontosabb feladat most: nekem kell színvallásra kényszerítenem Istefanos barátait. Nem úgy, hogy a szokásos módszerekkel faggatóra fogom a két gyanútlan idegent; ezt akkor már túl olcsónak éreztem. Tudatlanként akartam Damaszkuszba menni, hogy így tegyem próbára a küldetésemet.

Már csak egy utam volt Jerusalajimban.

 

Séja a Kis Csarnokban fogadott. Rövid volt ez az utolsó beszélgetésünk; s végig az volt az érzésem, hogy még így is nehezére esett. Nekem is. S nem is nagyon titkolta, hogy örül a távozásomnak. Abban ugyan nem hisz, mondta, hogy valami komolyabb ügyre akadnék – arról már nekik is volnának jelentéseik. De azért csak menjek.

– Neked is jobb lesz egy kis környezetváltozás. Nekünk is.

Még meg is öleltük egymást búcsúzóul, kínos udvariassággal. Végül kaptam tőle egy érclapocskát, hogy igazolni tudjam magamat az idegen városban. Amíg rácsomóztam a köpenyem belső szegélyére, hátratett kézzel nézte a mozdulataimat, mint valami rögtönzött mutatványt.

– Egyszerűbb csomót nem is tudsz kötni? – nevetett. – Látod, ezzel rontod el…

– Azt is csak alaposan érdemes – mormogtam. Aztán az ajtóban már: – Arra gondoltam, hogy néhány kísérő…

Séja széttárta a karját.

– Azt viszel magaddal, akit akarsz. Aki hajlandó veled menni.

– Köszönöm.

– Hát akkor, jó utat.

– Remélem, jó utunk lesz.

 

Még aznap este útnak indultunk, alkonyatkor. Nem búcsúztam el senkitől. A piacon vettem két piros pántlikát, s elküldtem az egyik templomi őrrel Benájának és Támárnak. Pirosat, ami annyit is jelentett, hogy „visszajövök”.

Nem tudom.

A Damaszkuszi Kapun hagytuk el a várost. Az első magasabb dombról visszanéztem. Mint a leszegett fejű nyáj, úgy préselődtek a házak egymáshoz a szürkületben. Összeszorult a szívem.

 

 

 

 

Lassan hűlnek a kövek errefelé.

Nem tudom, hányadik éjszaka ez, de nem is nagyon érdekel. Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok alázat, hogy végig kell menni az úton. Alacsony sziklaszoros bejáratánál éjszakázunk. Olyan környék ez, ahol biztonságosabb tűző napon célpontnak lenni, mint ilyenkor. Ameddig a tűz fénye elér, rozsdás-vörösek az árnyékok. A sziklák is rozsdás-vörösek, csak a mi köpenyünk fehér, mint a Hermon hava. Meghitt és mégis számkivetett ez a fehér szín most.

Kedmah egy bokor alatt guggol és nyög, különben csend van. Disán keserves arccal ül egy sziklapadon, lepényt rágcsál, duzzadt-piros szája tele van sömörrel. Én egy vászondarabkával nyomkodom a sebes talpamat, kegyetlenül feltörte Istefanos saruja. Kóré a tüzet piszkálja, és halkan dúdol: Míg eljő ama nap, és elmúlnak az árnyékok…

Azt hiszem, elégedett vagyok. Nem magam miatt – annak örülök, hogy saját magukat nem hagyták cserben, pedig fölajánlottam nekik az egérutat. „Szívesen megyek idegen kísérőkkel is, de először nektek akartam szólni” – mondtam Kedmahnak; s estére már készen állt a négy felmálházott szamár. Most a farukat fordítják a tűz felé, bóbiskolnak.

Este, mikor letáboroztunk, Kedmahék elmentek gallyat keresni. Megörültem a váratlan magánynak. Először körbejártam a táborhelyünket, aztán ledobtam az egyik sarut a lábamról, és beleharaptam a talpába, mint egy kutya. Közben jöttem rá, hogy egy keményre taposott gyűrődést akarok letépni a belsejéről. A számban nyálkás péppé állt össze a por meg piszok, de ha már elkezdtem, folytattam. Később vettem észre, hogy a négy szamár hátrafordul, és figyelmesen nézi, mit csinálok. Odamentem az egyikhez, és megszagoltattam vele a sarut. A nedves orrlyukak mentén lerakódott a vörös kőpor; mintha véres húsba szagolt volna. Megpróbáltam letörölni, de elkapta a fejét. Erre a szeméhez hajoltam, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat; s akkor már nem húzta el a fejét, csak az egész testén összerándult a bőr. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszólal. Tétován hátrálni kezdtem.

Lehet, hogy ez volt az első lépés?

Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott? Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál?

Csak a táj nem változik. Órákon keresztül ugyanaz a kő és homok, egyhangú patadobbanás, ugyanaz a csend, kilúgozott ég. Legszívesebben ordítanál vagy énekelnél: „Uram, fordulj szembe!” És megint elmúlik egy nap, anélkül hogy elkezdődött volna.

Muszáj a részletekre odafigyelni. Napjában többször is elmondom magamnak: nézz nagyon közelről, nézz nagyon közelről. Vajon ettől lesz olyan a gyűlölet, mint a hiába kifent kés? Csak a részletek képesek rá, hogy kétségbevonják az előítéletet?

Sokszor magam se tudom már, mit miért gondolok. Néha azon veszem észre magamat, hogy hirtelen forróság önt el, minden megtisztul, de ki is üresedik körülöttem. És ez az üresség mégis a lehető legjobb, amit valaha éreztem. Mintha valami kisebbnél is kisebbet sikerült volna megérintenem.

Egy hangyát megsimogatni!

Kóré sokat mesél Selómitról, a kislányáról. Azt mondja, az a kedvenc szórakozása, hogy hajszálra csomót köt, aztán újra kibogozza a csomót.

Láncok?

Ott ülök Istefanos ruhái mellett. Sötétedik már, se madár, se csillag. Az átmenet szélcsendje. Még leginkább a kőfejtő fala világít, mintha kútból verődne föl a fény. Nem tudom rászánni magamat, hogy fölkeljek. Ha kivárnám a hajnalt, rajtakaphatnám az első dögkeselyűt, de ilyenkor még kint gubbasztanak a pusztákon. Mintha őket utánoznám, én is mozdulatlanul ülök – aztán váratlanul becsúszik egy mozdulat: valami csiklandást érzek a kézfejemen, odanyúlok, egy hangya. Minden indulat nélkül morzsolom szét, majdnem gondolattalanul. S csak most, napok múlva kezdtem újra emlékezni rá; olyan kicsi, hogy még piszkot sem hagy az ujjadon, ha megölöd.

Disán közben abbahagyja a csámcsogást, és szörcsögve inni kezd. Mint egy csupasz csecsemőt, úgy csúsztatja vissza ölébe a tömlőt.

– Azt akarod, hogy a mi szánk is kisebesedjen? – mordul rá Kóré.

– Ne mérgelődj – nevet Disán. – Most már úgyis csak mannát eszünk, és bárányok hasát simogatjuk.

Erre Kedmah is közelebb jön a tűzhöz.

– Nem is mondtad még, hogyan csinálták… előbb lelökték a kőfejtőbe? – s egyszerre mind a hárman rám néznek. Egyikük se volt ott a kövezésnél, Séjáék úgy rendezték, hogy ne verődjön össze túl nagy tömeg.

– Nem, magától ment le – mondom; de látom, hogy mosolyog. – Mi bajod? Valami nem tetszik?

– A láncokat otthon felejtettük, uram.

– Dehogyis felejtettük! – legyint Disán. – Ott van a zsákban, tizenhat rőf. Az csak elég? A templomi raktárból hoztam.

– De ki mondta, hogy hozd?

Bizonyítékul belerúg az egyik zsákba, megcsörren.

– Hát nem te akartad?… Hogy láncon vezetjük Jerusalajimba az árulókat?

– Én mondtam? Te emlékszel, Kóré?

Kóré az állatpiacon alkudott a négy szamárra, mi Kedmahhal pörkölt búzát, szárított halat, gyümölcsöt vásároltunk a Nagy Toronynál. A ledőlt fal üregeit ellepték a galambok. Egyikünk se beszélt arról a napról. Később Disán is csatlakozott hozzánk, és kérte, hogy vadmézet is vegyünk; de arra már nem emlékszem, hogy onnét hová ment és miért. Nagyon erősen tűzött a nap. Amíg Kedmah az árusokat járta végig, valaki megszólított, és azt kérdezte, hogy jerusalajimi vagyok-e, s nincs-e dolgom Rubenben, másnap oda indul, és társat keres az útra. „Éppen engem?” Azt felelte, hogy nem, már vagy öt embert megszólított, de nincs szerencséje, pedig szívesen menne olyan valakivel, akinek van hozzátartozója Rubenben. Akkor kezdett ismerős lenni az arca: az a vörhenyes hajú ügynök volt, zelóta, aki egyszer már kerülgetett itt a téren. Mikor látta, hogy felismerem, ő maga húzta le fejéről a köpenye szárnyát, hogy a haja még biztosabban emlékeztessen. „Mit akarsz?” – kérdeztem – s erre suttogva közelebb hajolt: „Azt hallottam, hogy a feleséged apja megint Rubenben bujkál. Tudom, hogy neked nem kellemes… egyszer már úgyis futni hagytad… de ha mégis velem jönnél…” Megfogtam a karját. „Rosszabbak vagytok, mint a kullancs! Ezt neked mondom… ne haragudj. Inkább arra lenne gondod, hogy az Úr menjen veled. Én kevés vagyok. De most tűnj el!” – s megmutattam neki az érclapocskát, melyet Séjától kaptam. Erre elkotródott. Egy darabig még a nyomában maradtam, hogy ne legyen kedve visszafordulni; s akkor csakugyan gondoltam rá, hogy ez megérdemelné a láncot. Mikor visszamentem Kedmahhoz, már a zsák száját kötötte össze, megvásárolta, ami kell. „Hát Disán?” – „Én nem tudom – mondta. – Te beszéltél vele. Nem a templomi raktárnál vár meg bennünket?” S mutatta, hogy vadmézet is vett. Aztán elindultunk Disánért.

– Akkor mondtam, hogy hozd?

– Nem, még a piacon.

– Ne töprengj rajta, uram. Fontos, hogy itt van az a lánc…

– De mondom, hogy nem fontos.

– Pedig tizenhat rőf!

– Akkor tizenhat rőföt hagyunk itt. Nem visszük tovább.

A sziklaszoroson most kezd áthúzódni egy kis hűvösség, kő gurul le valahonnét. Az indítóokok jelbeszéde. Egyébként vagy bekövetkezik, vagy nem, itt nincs középút.

– Most mit csodálkoztok? Félreértettük egymást Disánnal.

Már a pokrócokat teregetik szét, némán. Kedmah föltérdel, rám néz, mondani akar valamit, de csak ügyetlenül fütyülni kezd.

Később látom, hogy egy bogár mászik a tűz felé, egészen közel. Fölkapaszkodik egy gally végére, és onnét bámul le a parázsba. A gally izzani kezd, kicsit meghajlik, de nem törik el.

Meglep, hogy mennyire nincs bennem gyűlölet. Vagy csak nem hasonlít a régire?

Valamikor anyám énekelte otthon, azt hiszem, így kezdődött: Elmúlék és íme nem vala, keresém őtet és meg nem találám…

Éjszaka hallom, hogy Kóré nagyon hánykolódik. Ő fekszik mellettem. Átnyúlok hozzá, hogy megfogjam a vállát, de a sötétben az arcát érem, éppen a száját a tenyeremmel. Érzem, hogy belenyal; talán a magáéval téveszti össze félálmában. Utána köhögni kezd, átfordul a másik oldalára, aztán megint visszafordul. Akkor már nyitva a szeme. A nyála még nem száradt meg a tenyeremen, s ez váratlan bizalmasságra bátorít. Rámosolygok, de nem vagyok biztos benne, hogy látja is a sötétben, és még szélesebbre húzom a számat, hogy a fogaim világítsanak.

– Mit csinálsz? – kérdezi.

– A csillagok – mormogom.

– Azt hiszem, valamitől én is…

– A szél?

– Az már régen elállt.

– Fogd csak a tenyeremet…

– Hogy… te izzadsz?

– Nem.

– Selómit biztos azt mondaná most, hogy sír a kezed.

– Selómit kislány.

– Neked fiad van?

– Meghalt. De hogy milyen lett volna…

– Biztos olyan, mint te. Erős véred van.

– Csak szaporítani kell-e… Nem kívánom másnak. Sokszor gyenge szeretnék lenni.

– Azt nem kell sürgetni. Megjön.

– Mit tudnak a gyerekek, Kóré, amit mi nem tudunk?

– Arról ők se beszélnek. Nem is értenénk meg.

– Most talán igen.

– Tudod, hogy Séja bennünket is magához hívatott? Nem nagyon akarta, hogy veled jöjjünk.

– Mért jöttetek?

– Engem Selómit beszélt rá… hogy hozzak aranyhalat neki.

– Éppen Damaszkuszból?

– Te tényleg oda akarsz menni?

– Hát hová?

– Azt hittem, csak nekünk mondod.

– Ne félj, nem csapjuk be Selómitot. Ez most nem olyan, mint a Holt-tenger mellett…

– Disán morgott reggel, hogy úgy lopakodunk, mintha bennünket üldöznének.

– Hát nem mindegy? Most másképp teszünk igazságot.

– Séja azt mondja, vaklárma… hogy csak te hallod. Nem is tudod, kiket keresünk?

– Azok se tudnak még rólunk.

– Kicsit túl nagy út, ilyen bizonytalanra.

– Nem bizonytalan. Csak az esélyek egyformák. Egyszer láttam egy kockajátékot… van úgy, hogy nem lehet továbblépni. Most mi vagyunk így. Persze, azért nincs döntetlen… érted?

– Nem.

– A. segítsége nélkül akarok lépni.

– A törvény segítsége nélkül?

– Nem vagy elég okos. Összekevered a dolgokat.

– Késő van…

– Talán még nem.

Reggel azt gondoltam: nincs jogom beavatkozni. Ha biztos vagyok az utam sikerében, azt is biztosra kell vennem, hogy nem juthatok ellentmondásba önmagammal. Az ellentmondástól való félelem a gyávaság szemérme.

Szemérmetlenül hinni?

Szótlanul szedelőzködünk. Fogalmam sincs, hogy hányadik hajnal ez. Kedmah a szamarak trágyáját egy védett beugróban teregeti szét, hogy jól érje a nap, de azért a szél se sodorhassa el. Nem tudom, kinek szól ez a szokatlan figyelem: az utánunk jövőknek – vagy saját magunknak, hogy legyen mit tűzre dobni, ha mégis visszafordulnánk? Bujkál bennük a hitetlenkedés, érzem. És mégis megható a megadás, ahogy titkolni próbálják. Mintha azt remélnék, hogy végül mégis elárulom, mire számíthatnak.

„Csak arra számíthatunk, Kedmah, amit az Úr kezdettől fogva tud rólunk. Ő nem rögtönözhet, egyedül Ő nem, még csodát sem, mert akkor nem lehetne Mindenható.”

De ez valahogy mégsem elégít ki.

A vibráló levegőben Rabbi Abjatár arca kísér, a szája körül gúnyos mosoly. Órákon keresztül csak az ő arca, ahogy rágcsál, de nem köp ki semmit. Csak kérdez.

„Azt állítod tehát, hogy amit Ő tud rólunk, kezdettől fogva belénk van írva? Mint fába az évgyűrű.”

„Ez csak hasonlat” – mondom.

„A szabadságunk tehát csak annyi, hogy nem tudjuk pontosan, mi fog következni? Reménykedünk?”

„Hiszünk.”

„Az Úr meg bennünk hisz és reménykedik?”

„Az Úr nem korlátozhatja magát azzal, hogy hisz és reménykedik.”

„És te reménykedsz vagy tudod, hogy a Törvénynek igaza van?” – kérdezi.

„Ha csak reménykednék, akkor a Törvényt kisebbíteném.”

„És ha biztosan tudni vélsz valamit…”

„Én csak Őt tudhatom biztosan!”

„És Őbenne a Törvényt?”

„És Őbenne a Törvényt.”

„Helyes. És a Törvényben benne van, hogy mi lehet, mi következhetik?”

„A Törvényben benne van, ami helyesen tudható” – mondom.

„A Törvény ennek ellenére korlátozás?”

„Nem ennek ellenére…”

„Azt jelenti ez, hogy eleve lemondunk a szabadságról?”

„Nem tudom, mi a szabadság, ha nem tudom, mi a Törvény. Ha tudom, akkor a szabadság rabja vagyok.”

„És aki nem rabja a Törvénynek, minek a rabja?”

„Az a bűn. És az se nem szabad, se nem rab. Bűn. Azért van, hogy ne legyen.”

„És mégis van.”

„Azért gyűlöljük és pusztítjuk, hogy ha szüntelenül van is, szüntelenül ne legyen.”

„Azt jelenti ez, hogy a gyűlölet és pusztítás a legnagyobb szabadság, mert így oltalmazhatjuk legmaradéktalanabbul a Törvényt?”

„Maga a Törvény a szabadság, és nem az, hogy mi így vagy úgy oltalmazzuk.”

„És aki oltalmaz, az szeret?” – kérdezi.

„Nem tudom, mi a szeretet, ha nem tudom, mi a gyűlölet.”

„És ha választanod lehetne, mégis mit választanál?”

„Mondom, hogy nem lehet választani. A Törvény egyiket se tiltja.”

„Vagyis akkor lehetetlen csak szeretni?”

„Azt csak az Úr tehetné meg, ha ugyanakkor nem hagyná jóvá a gyűlöletet is.”

„Az áruló rabbi tehát kétszeresen bűnös, mert az Úrnál is különbnek híresztelte magát, mikor azzal kevélykedett, hogy ő maga a szeretet – így volt?”

„Így” – bólintok rá.

„Benáját szereted?” – kérdezi.

„Szeretem.”

„Benája tud gyűlölni?”

„Még nem… nem úgy!

„Benája bűnös?”

„Benája gyermek!” – kiáltok fel.

„Ez nem válasz – mondja. – Te is úgy kezdesz viselkedni, mint egy gyermek. Próbáljuk elölről kezdeni…”

De egyre kevésbé tudom. Délfelé gyenge szél indul, forró, mint a gazdátlan bűntudat. Kis piros pántlikákat sodor a levegőben, a szememet dörzsölöm, de nem múlik el.

Kicsit közelebb ügetek hozzájuk.

Egyszer egy mondat üti meg a fülemet – nem tudom, miről beszélgetnek, csak hallom, ahogy Kedmah türelmetlenül megismétli:

„Én jobban ismerem… én üldöztem!”

– Olyan biztos vagy benne, hogy azért?

Zavartan kapják hátra a fejüket.

– Szóltál, uram?

– Semmi… csak a sarum csattog, Kedmah.

Este szokatlanul csöndesek vagyunk a tűz mellett, úgy segítünk egymásnak, mint a jó testvérek.

Negyedik napja?

Kóré kijavít, hogy ez már a hatodik. S még mindig a sziklás útszakasz. Kövek és egyhangú patadobbanás, rajzó bogarak rohama. Aztán már egy bogár csak, mint valami elszabadult rögeszme. Önkéntes szorgalommal csapódik az arcomhoz, mintha rést keresne, ahová odapetézhet. Kiszámíthatatlanul józan és eszelős. A napfény csődje! Mit várhatunk még? A fény is csak takarás? Nincs rés, nincs utolsó ablak?

Emeljétek fel a fejeteket, emelkedjetek fel, ti örökkévaló ajtók…

Kőhordalékos holtmederben vezet az ösvény. Kicsit távolabb nagy halom csont fehérlik, kisebb állatoké, teve- és öszvérkoponyák, lábcsontok, fésűs bordák. Disán odakormányozza a szamarát, leszáll, turkálni kezd a csontok között, leül közéjük, és hanyatt elterül. A szamár cibálni kezdi a köpenyét, és húzza magával. Erre mi is lelassítunk, nézzük. Kedmah idegesítő alapossággal vakarózni kezd. Kis idő múlva Kóré is odamegy a csontokhoz, és egy fél lábszárral ráver Disán ülepére. Éles vijjogással madár húz el fölöttünk. Disán szamara szétterpeszti a lábát, fejét földig lógatja. Mindezt egy pillanatig egészen kicsinek látom, mintha egy bőriszák lukjába beleférne, aztán minden részlet egyszerre nőni kezd. A szamarak patája akkora már, mint egy szikla. Kedmah kezét érzem a vállamon, s a nap megint nagyon erősen süt. Most történhetne valami, amire egyikünk se számít. Kóré és Disán ügyetlenül állnak a holtmeder szélén, hátuk mögött nyomasztóan tágas és színtelen az égbolt. Bennünket néznek. Muszáj megmozdulni, annyira üres a tér közöttünk. Odamegyek én is a csontokhoz, keresgélni kezdek. Még nyúlcsont is akad az önkéntes temetőben. Mutatom nekik.

– Ez tényleg az! – mondják.

– A lapockája! – nevet Disán.

Lassan visszaejtem a földre. – Lehet egy csont tisztátalan?

Tűz és kőeső, hó és nedvesség, kik az Ő akaratának engedtek… vadak és minden barmok, csúszómászó állatok, és repeső madarak…

Ki énekelte ezt? Lehet, hogy éppen Abela? Elképzelem a bűnös Jójadát és a menekülő nyulat – a csontjaikat, így összekeveredve!

Azt hiszem, mégis el kellett volna búcsúznom tőle.

Még Disán élveteg arcától viszolygok a legjobban – odahívom magamhoz, és megcsókolom Jójada helyett. Látom, hogy összenéznek.

Egyszer Mersinából jöttünk haza apámmal, Ijjár hónapja volt, tavasz. Az egyik szövőlegényünk is velünk volt. Néhány olajfa állt az út mellett, messzebb egy kis erdő. Az egyik olajfa alatt pihentünk meg. Apám ledobta a köpenyét, előszedte az útiélelmet, de alig kezdtünk hozzá, mind a ketten fölfigyeltek: valami állat futott át az úton, s megzörrentette a köveket. „Maradj csak itt” – mondta apám, mint aki meglepetésre készül, és együtt elsiettek. Szerettem ezt a szövőlegényünket. Nem lehetett több húszévesnél, a szakállában mégis volt egy fehér csík. Mikor az ölébe ültetett, mindig azt mondta: „Nézd csak meg jobban! A fekete erdőben is leesik a hó.” És én csakugyan láttam a fekete erdőt, ahogy rézsút hull rá a hó, egy keskeny sávban, beborítja a fákat, és nem mozdul róluk. Mintha valami ott vérezne el, fehéren. Apám kedvetlenül jött vissza az olajfához, valószínűleg másra számított. A szövőlegényünk egy ágasfára felszúrt kis szőrmés állatot tartott a kezében. Csúf, hegyes feje volt, a szeme, mint a szurokcsepp, a fogai sárgák. A szőre azonban, mint a legfinomabb bársony. „Látod – mondta apám –, ezt még a róka sem enné meg, pedig az nem válogat.” Meg akartam simogatni a szőrét, de eltolta a kezemet. „Hát nem elég, hogy láttad? Most már ezt is tudod” – és intett a legénynek. Az tétovázott egy darabig, aztán visszafordult az erdő felé, hogy ott kaparja be a haszontalan zsákmányt. Amikor visszajött, még kezében volt az ágasfa. Hetekig nem tudtam szabadulni ennek a délutánnak az emlékétől. És sehogy se tudtam rájönni, hogy mit kell megértenem. Az igaz, hogy az okulásomra megölték, de különben senkinek se kellett, még táplálékul sem. Ezt a kitaszítottságot még szomorúbbnak éreztem, mint a bárány szelíd védekezését, mikor a vérét kicsorgattuk.

Később Kedmahot láttam szembejönni az úton, egyedül. Egy pillanatig annyira frissen és emlékek nélkül látom, hogy nem ismerem fel azonnal. De azért gépiesen megkérdezem:

– Mi van a többiekkel? Lemaradtak?

– Te maradtál, le uram. Nem tudtuk, hova tűntél.

– Azt hittem, visszafordultatok.

– Mondom, hogy mi nem tudtuk…

Egy darabig egymás mellett kocogunk a szamáron, aztán mind a ketten leszállunk.

– Mit szorongatsz a kezedben? – kérdeztem.

– Jó jel! – dörmögi, és előreint, amerre a holtmeder kiszélesedik. Az ösvény is valami mélyedésbe kanyarodik le.

– Mutasd.

Előbb szorosan áll elém.

– Te még mindig nem bocsátottál meg…

– Hogyhogy nem?

– Még mindig nem hiszel nekem.

– Neked? Már magamnak se… Elveszítettem a mértéket, de így jó… nem érzed?

– Te okos vagy, uram – mondja kitérően.

Egyszerre nevetnem kell.

– Csak voltam… voltam, Kedmah!

Látom rajta, hogy megriad. Lassan leguggol, elfordítja a fejét, aztán szájába veszi a két ujját, és felnéz rám. Akkor már az ő szeme is nevet. És egy hatalmasat füttyent.

– Most tudják, hogy megtaláltalak – áll fel újra. – Gyere. Ott várnak a horhosban.

S csak most nyújtja a kezét.

– Üres. Ugye, nem erre számítottál?

– Nem.

– Mondtam én, hogy nincs titkom előtted.

– Te öltél már, Kedmah?

– Hogy érted?…

– Úgy közvetlenül… amikor te magad.

Hirtelen megáll, a szamár rántja tovább. Elfelejt válaszolni.

A horhosban semmi árnyék. A két szamár egymással szemben áll, összeérintik az orrukat. Kóré és Disán az állatok lába között fekszik a keskeny árnyékcsíkban, hason. Körülöttük vöröses fűszigetek. Érkezésünkre apró madár rebben föl az egyik málhászsák tetejéről. Két pálcavékony láb nyúlik ki belőle, aztán megint visszaszáll, és ferdére csavart nyakkal tovább ütögeti a zsákot. Úgy nézzük, mintha elkésett döntésre várnánk.

Boldog, kétségbeejtő egyszerűség.

Tohu jut eszembe, a konok vendégváró. Most biztos dörzsölné a kezét, ha bevallanám neki: „Te tényleg tudtál valamit, öreg, rólam is, meg mind hármunkról. De biztos megbocsátasz. Kinél hagyhattam volna tisztább kezekben a bűnt, ha nem Támárnál? De most már csak visszanézni tudok.”

Jó órába beletelik, mire rá tudnak venni, hogy hagyjuk ott a horhost. Disán kóvályog, szédül; Kóré kezd ingerült lenni. Egyedül Kedmah vesz védelmébe.

– Nem a mi dolgunk, hogy értsük…

Én meg hagyom, hogy az úttest közepére vigyen a lábam. Hosszú, egyenes utca, igazi Vicus Rectus, csupa nyitott kapuval, aztán valami napsütött puszta, az éggel, ahová az utca vezet –

Kóré másnap megint kijavít, hogy ez már a hetedik nap.

– Hogyan? Közben éjszaka is volt? – kérdezem.

Nem vettem észre. S hallom, ahogy a hátam mögött suttognak:

– Vigyázz!

– Vezessétek a szamarát…

– Disán, menj a jobb oldalán…

– Te hebroni ég! Ez tényleg megvakult…

– Csak nem meri mutatni?

 

– Az anyajuh… az anyajuh, Kedmah! Disán, látjátok? Kóré… Sof hol van?

– Sof nincs itt, uram. Hát nem emlékszel? Nem is jött el velünk.

 

Porkoláb-völgy – Budapest 1962–66–67

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]