A mulasztásAz utca északi házsora szorosan simult hozzá a dolomitsziklás domboldalhoz, itt kezdődött a város külső negyede. Amolyan se földszintes, se emeletes házak voltak ezek; mintha föltápászkodás közben földre lökték volna őket. Csupán egy volt magasabb közöttük, egy frissen vakolt, egyemeletes épület, fönt túlméretezett kétszárnyú ablakkal, francia erkéllyel – sokáig nem lakott benne senki. Nem sokkal a tatarozás után hatóságilag kiürítették, mert az alapzata megsüllyedt. Mikor az első repedés megjelent rajta – először csak mint fonálnyi, bizonytalan cikcakk, végig az utcára néző főfalon –, a ház akkori lakója, egy minisztériumi főtisztviselő, azonnal elköltözködött. Később, a súlyosbodó lakáshiány idején mérnökök szálltak ki, és dorongszálfákkal megtámasztották a veszélyeztetett főfalat; s egyben (míg le nem bontják és újat nem építenek a helyébe) lakhatónak nyilvánították a házat – a lakó felelősségére. A lakáshivatal senkit sem kívánt idekényszeríteni, senkinek sem utalta ki, de az igénylőnek rendelkezésére bocsátotta, mivel a házat valóban lakhatónak ítélte, noha látszatra nem volt az. A felelősség áthárítása így csupán előzékeny óvatosság volt, a hivatal jó lelkiismeretét bizonyította fölösen. A házba fiatal házaspár költözött, s az asszony édesanyja. Kevés bútorukkal az emeleti két szobában rendezkedtek be, hogyha mégis történne valami, így mégsem őrájuk zuhan az egész ház, hanem ők zuhannak rá a java törmelékre, ami kisebb veszélynek látszott – s mindezt nyílt, fiatal házasokhoz illő vidámsággal latolgatták meg. Az öregasszonyt vidékről hozták fel magukhoz, hogy a gyerekeknek legyen majd gondozója. (Az asszony négy gyermeket akart szülni, két fiút, két leányt, csak még a szemük, hajuk színét nem tudták pontosan.) Ez az édesanya falusi volt, félt a várostól, az éjszaka kihaltan csillogó aszfaltutaktól, s főképp a tompa morajlásoktól. Nem lehetett tudni, hogy a sziklákat robbantják-e valahol, hogy a város zöldség és baromfi tartalékának újabb bombabiztos hűtőpincéket építsenek (legalábbis így találgatta a néni) – vagy egyszerűen az üres autóbuszok zúgatják a motorjukat a közeli téren. Mindenesetre, rémüldözve szokta meg a házat, s a fiatalok tréfálkozását még csak hallgatni se tudta. Az egyik hétvégen moziba ment a házaspár, korai előadásra, hogy még időben hazaérkezzenek. Mindig alkonyattájt volt legnépesebb a város. A vendéglők, kávézók zsúfolásig tömve, a színházakba alig lehetett jegyet kapni, a bérházak félemeletén gombamód szaporodtak a táncos-zenés „hodályok” – maguk közt nevezték így –, hatalmas girlandokkal díszített termek, a dobogón öt-tíz merev arcú zenész, a teremben úgyszólván semmi bútor, csak néhány szék, a bejárat mellett szendvicses asztal, csupa idős, táncból kiöregedett nő árusította a készletet. Ilyenkor alkonyat után még sokáig sötétek voltak az utcák, csak minden harmadik-negyedik ívlámpa égett, s ebben a sötétben hullámzott a tömeg. A részegeket idegenek kísérték haza, ha meg tudták mondani, hol laknak; ha meg nem tudták, a járőr kísérte be őket az őrsre, és elvették az igazolványukat, s másnap valamennyit megbüntették, amiért nincs náluk az igazolványuk. Mire kiürültek az utcák, egyszerre az ívlámpák is kigyulladtak, az aszfalt síkosan fénylett, mintha olaj permetezne rá, s már egy kilométerről meg lehetett látni, ha közeledett valaki. Az asszony ártatlan jókedvvel dúdolt hazafelé, és minden második lépésnél erősebben dobbantotta le a sarkát. A ritmust a férfi is átvette, s pár perc múlva már szalamandert játszottak az úttesten, egyik járdaszéltől a másikig. – Ma nem félek – súgta az asszony. A férfi gyanakodva állt meg. – Mitől? – Nem tudom. Láttam egy macskát reggel, mikor mentem a gyárba. Egy lyuk volt a kerítésen, azon dugta ki a fejét, a feje fehér volt, az orra meg fekete. – És mit láttál még? – Két tolatómozdonyt, egymással szemben álltak, és felváltva azt mondták: psssiii-psssüüü… psssiii-psssüüü… Aztán mind a kettő gőzfelhőt fújt, és elbújtak a gőzben. – Kicsit felágaskodott, belefújt a férfi fülébe. – Psssiii-psssüüü… Teherautó robogott el mellettük. A faránál visszhangozva csattogott a borítóponyva, a szele fölcsapta a ruhájuk szélét – sokszor éjszaka is fölébredtek erre a zajra. Éjszaka mindig sürgősebb a teherautóknak, vadabbul sivítanak, mintha félnének, hogy elkésnek valahonnét. Abbahagyták ők is a szalamanderezést; az asszony ideges ásítást nyomott el. – De jó lesz megint aludni! – Jó… De azért utazni is fogunk egyszer, és akkor mindig ébren leszünk. – Azt hiszed? – Biztos. – Honnét tudod? – Ma láttam egy bedekkert meg egy menetrendet, húsz évvel ezelőttit. Pontosan leírják benne, hogy hol kell kiszállni, mennyibe kerül a szálloda, s hogy hol van a taxiállomás. Ha egyszer volt már ilyen, az ilyesmi nem szűnhet meg. Elcsöndesedtek. Az úttestről behúzódtak a házfalak mellé, s gyors lépésekkel tűntek el a fordulóban, ahol valamikor a kocsma állt. Jó ideje raktárnak használták az alagsori helyiséget, a kerület plakátragasztói tartották itt a létrákat, vödröket, a bálákba halmozott plakátokat. A legújabbakból mindig fölragasztottak egyet a lejáró vasajtajára, s reggel, munkába menet, szinte elsőnek olvashatták, amivel délig tele lett a város. Egy pillanatra most is odafordultak, de még mindig ugyanaz a plakát ráncosodott az ajtón, ami már másfél hete: piros alapon egy lombba borult fa, ágain liláskék virágok, alatta felírás: SZERESD A FÁKAT. Az asszony előresietett, felgyújtotta a lépcsőházi villanyt. A földszinti lakrész üresen állt. Valahányszor elmentek előtte, mindig eszükbe jutott a repedés a falon, de nem a támasztódorongokról (azokat megszokták), hanem a pecsétes zárról – hogy csak ők olyan bátrak. Ide a földszintre nem akadt jelentkező. Az asszony most sem állhatta meg, odabökött az ajtóra. – Mikor költözünk le? – (mármint, hogy mikor zuhannak) és bohóckodva felfújta az arcát, mint a gyerekek, mikor megjátsszák, hogy butát mondanak. Fönt az emeleten a férfi hosszan tisztogatta a cipőjét, s ahogy húzkodta a talpát, összehajtogatott papiros csúszott ki a lábtörlő alól. Meglepetten hajolt le érte. – Levél? – kérdezte az asszony az előszobából. Beljebb lépett a világosságra. – Valami nyomtatvány… – Nyomtatvány? De mért oda rakták? Mutasd csak – és felszakította a ragasztást. Összehajolva, szótlanul olvasták végig. Egymásra néztek. – Ez micsoda? A férfi újra átfutotta a gépírásos szöveget, utána körömmel odakarcolt a papír aljára: a dátum másfél hetes volt (akárcsak a vasajtón a plakát) – és a postai bélyegzőn is ugyanazt a régi dátumot betűzték ki. – Pedig ez tegnap nem volt itt! – mondta az asszony, s látszott, hogy erősen tűnődik. – Hiszen söpörtem, észrevettem volna! És most is… Ha véletlenül nem jut eszedbe! A papíron ez állt: „…Lakótárs! Felhívjuk figyelmét és egyben utasítjuk, hogy a házhoz tartozó kert karbantartási munkálatait, amire a bérleti szerződés értelmében anyagi és bérleti felelősség terhével kötelezve van, kellő időben, határidőre végezze el. Az elvégzendő munkák jelenleg a fákon levő gyümölcsmúmiák leszedése, összegyűjtése, falevelek összegereblyézése és mindazok gondos elhamvasztása. Legkésőbb III. 15-ig elvégzendő munkák: a fák koronájának ritkítása, metszése; törzsek lekaparása és drótkefével való lekefélése; a sebek, sérülések fasebkátránnyal való bekenése; a törzsek és koronák 5%-os téli hígítású mészkénlével bepermetezése. Felhívjuk figyelmét, hogy ha mindezen munkálatokat kellő időben el nem végzi, a Központi Gyümölcsfaápolási Szabályrendelet, és hivatkozott szerződésünk értelmében kénytelenek leszünk…” Szólni akart, de az asszony a szájára tette az ujját. – Ne mondd ki! – S még egyszer végigolvasták a felhívást. A kitűzött határidő változatlanul meredt rájuk: pontosan ma járt le, ma, szombat este. Fülükben még mindig a moziban hallott sláger zsongott – s ez az egész most! Olyan egyszerű volt, mint egy porcelán teáscsésze az úttest közepén, egyszerűen nem lehetett nem tudomásul venni – csak éppen ki rakta oda? És miért? Közben halkan csikordult a szobaajtó, az öregasszony türelmetlenül szólt ki. – Mit csináltok? Mért nem jöttök már? – De hiszen megyünk, anyu – és sietve megsimogatták az arcát, és visszakísérték a heverőhöz. Az öregasszony ettől még nyugtalanabb lett. Hirtelen nem tudta, mit csináljon: most mindjárt megmondja – vagy várjon még vele? Mikor látta, hogy a lánya a szoba közepén áll, s a körmét rágja, a veje meg egyre szorosabbra húzkodja a nyakkendőjét – közelebb intette őket. – Két ember volt itt délután… összevissza járkáltak a kertben… – mondta suttogva. – De mi közünk nekünk a kerthez? – csattant fel a férfi. – Hiszen nem a miénk, be se tehetjük a lábunkat! – Persze… de akkor ezt meg is lehet magyarázni csitította az asszony. – De kinek? Én nem írtam alá semmiféle szerződést! Az öregasszony izgatottan ült fel. – Jaj, istenem. Ugye, sejtettem én… Még ide is feljöttek, és azt kérdezték, hogy ki lakik még a házban, de mást nem is akartak kérdezni, csak azt, hogy ki lakik még itt… A férfi föl-alá járkált, zsebében gyűrögette a papírt. Néma egyetértéssel nem beszéltek róla az öregasszonynak. A szoba sötét volt, csak az utcai ívlámpák világítottak be, a csillár árnyéka lapuló skarabeuszként terpeszkedett a plafonon. A földig nyíló ablakon csíknyi függöny se volt, az üveglapok meztelenül tükröztek a szemükbe. Mikor odalépett, az asszony bizonytalanul visszahúzta. – Most ne… Tudod, hogy mindig rosszabb, ha az ember kinéz. De azért egy pillanatra mind a ketten kilestek. Az aszfaltos úttest fényárban úszott, sehol egy lélek, csak a tömzsi, egymáshoz szoruló házak. Mégis úgy érezték, hogy meglátták őket. Visszamentek a szoba belső sarkába, és leültek egy alacsony asztal mellé. Az asszony felkattintotta a rádiót, érzelmes tánczene erősödött fel – s mint a lépcsőházban, bohóckodva most is felfújta az arcát. – Nincs kedved táncolni? – Majd hirtelen odaszaladt a heverőhöz. – Anyu, böjt van vagy farsangutója? Látja, mi már nem tudunk semmit. Maguk még biztos tudták. Az öregek mindent tudnak – és szórakozottan megcsókolta az anyját. Az öregasszony zsörtösen szorított a karjába. – Mi van veletek? Miért volt itt az a két ember? – Miért… hát érdeklődtek, hogy meg vagyunk-e még. Nagy csuda ám, ha valaki ilyen repedt házban lakik! – s dúdolva megfordult, lassan felhúzta elől a szoknyáját. – Szabad, uram? Egy fordulóra… Majdnem szeretkezve táncoltak a szoba hátsó fala mellett, a sötétben csak a lassú billegésüket lehetett látni. Az öregasszony közben nagy kortyokban nyelte az esti orvosságot. – Tudod, hogyan csinált a mozdony? Válasz helyett beleharapott az asszony hajába, s csak utána húzódott el. – Holnap már új plakát lesz, meglátod. Most már az sem időszerű, lejárt. És újra egymásra fonódtak. Néhány perc telt el így, de az öregasszony egyetlen szót sem értett a suttogásukból; s az altatótól is egyre bágyadtabb lett. – Mért nem feküsztök már! – motyogta ásítva. S akkor egyszerre abbahagyták a táncot. Meghallották a lépéseket. Az asszony először belemarkolt a férfi ingébe, majd szó nélkül kirángatta az anyja alatt a heverő fiókját, ahová az ágyneműt szokták berakni, és oda tuszkolta a férjét. – Gyere, térdelj le… Feküdj be ide gyorsan… A férfi kelletlen arcot vágott. – Szorítani fog – mormolta, de azért engedelmeskedett, s mint a skarabeusz, ellapult a szűk helyen. Mikor sikerült visszalökdösni fiókot, az anyja fölé hajolt. – Anyu, maga nagyon beteg, nagyon beteg, érti? Maga csak legyen nagyon beteg… – hadarta. De nem tudta befejezni, három csöngetés szakította félbe; mintha ismerős érkezne. Az öregasszony ügyetlenül feljebb gyűrte magán a takarót. – Kislányom… – Igen! – kiáltott vissza, s egy pillanatra nekitámaszkodott az előszobai tükörnek, és közelről belenézett a saját szemébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Barátságos, kissé hermafrodita hang szólalt meg a lépcsőház-beugróban. – A férje itthon van? Két sötétkék felöltős, szürke kalapos férfi volt a látogató. Az egyik, aki előrébb állt, a cipőjét odacsúsztatta az ajtónyílásba. – Nincs… nincs itthon – mondta. – A barátjánál van. Ki keresi? A két férfi legyintett. – Nem fontos, igazán nem tesz semmit. Ha egyszer a barátjánál… Akkor inkább majd máskor. Most maga is biztos nagyon várja, igaz? A magasabbik előrenyújtotta a nyakát, és a szoba felé fülelt. – Milyen jó kis zene! Ilyenkor este egész kellemes a műsor – s mindjárt visszahúzódott, mintha őt is zavarba hozta volna a bizalmaskodás. – Hát akkor jó szórakozást! – mondták. – Majd egyszer máskor. Majd ha visszajöttek az utazásból. – De mi nem akartunk elutazni! – csúszott ki a száján. – Nem? Pedig azt hittük… – csodálkozott a két idegen, és udvariasan megemelték a kalapjukat, majd gyors talpcsattogással lesiettek a lépcsőn. Megvárta, míg lent becsukódik a kapu, és csak akkor futott vissza a szobába. Látszott a mozdulatain, hogy kész terve van, és már döntött. Újra kirángatta a heverő fiókját, és leporolta a férjét; közben ugyanazon a hangon hadarta, mint az előbb. – Anyuka mondja azt, hogy vidékre mentünk… Mondjon akármit, bármit… Anyu öreg már, nyugodtan elfelejtheti, amit tud meg hall. És nevetgéljen sokat, ha kérdezik, az mindig jó, ha nevetgél… A férfi lopva hátraintett az ablakszárny mellől. – Nézd csak… ott mennek! A két felöltős éppen cigarettára gyújtott az úttest közepén, majd kis idő múlva befordultak egy közbe. Az utca gyanútlanul üres lett megint. – Akkor lehet, hogy nem is voltak itt? – kiáltott fel az asszony, s a fenekét riszálva, mint a film sanzonénekesnője, elsétált az ablak előtt. Az öregasszony riadtan nézett rá. – Mit csinálsz? Tényleg el akartok menni? Igyekezett tárgyilagosan összeráncolni a homlokát, és megigazította a harisnyakötőjét. – Nem… Csak egy kis időre, anyu. Amíg elfelejtjük… meg ők is elfelejtik. Tudja, hogy van az ilyen. Csak egy kis időre… – Meg a plakátokat is cserélik közben – tette hozzá a férfi. Aztán készülődni kezdtek. Pár meleg holmit szedtek magukra, a zsebüket teletömték kockacukorral, de csomagot, egyebet semmit. Mintha csak sétálni indulnának. Már az ajtóban álltak, mikor az asszony még egyszer körülnézett, és leemelt az éjjeliszekrényről egy apró játékállatot. Mint a két nagyujja körme, akkora volt: a világ legkisebb mackója. És sietve újra megcsókolta az öregasszonyt. – De maga csak nevetgéljen, anyu… mindig csak nevetgéljen sokat… És halkan behúzta az ajtót. A kerten át vágtak neki a sziklás domboldalnak. Máskor eszükbe se jutott volna, hogy ezt az utat válasszák; de most valahogy – ilyen rövid idő után – nem akartak ők is ugyanazon a kapun kilépni. Valahol távolabb úgyis visszakanyarodnak az utcára – aztán majd meglátják, hogy merre menjenek tovább. A kert nevetségesen kicsi volt, összesen nyolc fa állt benne. Igaz, hogy nemes és gyönyörű példány mindegyik, de még nem is ettek a gyümölcsükből, mióta itt laktak: egyszerűen úgy tekintették a kertet, mintha nem is létezne. És csak most nézték meg jobban. Az ágakon, mint idejétmúlt karácsonyfadíszek, sűrűn sorakoztak a töppedt gyümölcsmúmiák. – Ezek azok – mondta a férfi. – Sose tudtam, hogy múmiáknak hívják őket – mondta az asszony. – És el kell hamvasztani – mondta a férfi. – Hogy az újakat ne bántsa a pondró – mondta az asszony. De nem tudták folytatni ezt a komor beszélgetést. Igyekeztek zajtalanul lépkedni a köves ösvényen, és jó másfél kilométer után visszakanyarodtak az utcára. – Csináljunk úgy, mintha szerelmesek volnánk – súgta az asszony, és megkínálta magukat kockacukorral. – Jövendő első gyermekünk a világ legkisebb mackója. Úgy szültem, hogy egyszer elkezdett szaggatni a fülem, és egy szép napon itt volt. Majd ezzel játszanak a gyerekeink is. A férfi megrázta a fejét. – Ez mese. Egészen másról van szó. A mackó én vagyok, és szerintem alig várod, hogy engem is te szülj meg. Az anyamedvék mind ilyenek. – Persze. Csak a mackók se bánják néha, ha a markunkba elférnek. – Például, most? – Például, most. – És ha most idelépne valaki, és megkérdezné…? Az asszony pisszentett. – Ne mondd ki! Várj még… Ez szabály. S ez csakugyan hatott. Megpróbáltak mind a ketten hallgatni, a nyelvüket kidugták, és ráharaptak a nyelvükre; s közben a gyérülő, kopott, ismeretlen házakat nézegették, és az ismerős plakátokat. Már kint jártak a városnegyed szélén. Az aszfaltos út a síkság felé vezetett tovább, messziről hatalmas bérkaszárnyák körvonala látszott, és egy magános gyárkémény. A férfi csak most szólalt meg. – Azt hiszem, van itt egy kiszáradt patakmeder… ott följebb, ahol a völgy kezdődik. Ne sétáljunk föl a patakmederben? – kérdezte. – Jó, menjünk – mondta az asszony, és selypített, a nyelve úgy kiszáradt a hosszas szellőzéstől. A völgy a domboldalt szelte ketté. Előbb a szemétlerakodó mellett haladtak el, aztán egy bogáncsos réten bukdácsoltak át. A rét tele volt széttört szobrokkal. Kiselejtezett márvány és mészkő torzók, lófarkak és paták, duzzadt mellek hevertek a dudva között, néhol egy fej a földre állítva, mintha beásták volna a testét, s mind mocskosak voltak a koromtól, amit az eső szétmaszatolt. Az asszony kockacukrot tett az egyik márványkézbe. – Mire visszajövünk, biztos nem lesz már itt, fölemeli és beteszi a szájába. Elhiszed? – Hát persze… De ugye, nem mi törtük össze ezeket a szobrokat? – Buta vagy, ezek maguktól törtek össze. Mikor megöregednek, kisétálnak ide, mint az elefántok, aztán hagyják, hogy elfelejtsék őket. Csak egyedül a cukrot szeretik nagyon – és óvatosan még egy szemet pottyantott a márványkézbe. De ezt a beszélgetést se tudták folytatni tovább; és egymás karján érezték, hogy reszketnek, annyira hűvös volt. A patakmederben aztán még hűvösebb lett. A part két oldalán alacsony törzsű fák sorakoztak, s ahogy följebb kapaszkodtak, kisebb csoportot vettek észre: nyolc-tíz fekete bőrkabátost, akik fától fáig sétáltak, körülállták a kiszemelt fát, aztán mentek a következőhöz. Mindez olyan váratlan volt, hogy szinte föllélegztek tőle. – Figyeld, ellenőrzik a fákat – mondta a férfi, s már nem is igyekezett tompítani a hangját. Legjobb nyíltan megállapítani a tényeket, gondolta. Igen – talán mégis így a legjobb! Ők szerelmesek, azok meg a fákat vizsgálják: ez világos, érthető, és semmi ok, hogy egymás dolgába avatkozzanak. S majdnem kedve támadt, hogy harsányan énekeljen, hogy azok is meghallják – hogy ennyire világos és természetes minden. Milyen gyönyörű is az éjszaka, ha az ember így elrendezi és tisztázza a dolgokat! Mint ahogy a moziban látták a pálmákat, pedig még sohasem láttak pálmafát; de a bizonyosság, hogy valahol van, már attól is meg lehet nyugodni. S már alig tudott uralkodni magán, hogy ki ne eressze a hangját – de végül mégiscsak dúdolni kezdett: Patakmederben jártam, rigóra találtam, a rigó mind azt fütyülte, kövön kopik el a csőre… A favizsgálók közben egy egészen közeli fát vettek körbe, s ez a közelség újra bátrabbá tette, kicsit megemelte a hangját. Az asszony átölelte gyorsan. – Csókolj meg – súgta. – A szerelmesek nem csak énekelni szoktak… Úgy álltak a hordalékos mederben, mint két összeillesztett szobor. Hallották, hogy valaki kedélyeskedve lekiált hozzájuk: „Jó étvágyat!” – de erre se mozdultak, sőt, még hevesebben csókolták egymást, és csak percek múlva hagyták abba. S mire újra kibontakoztak egymás karjából, már a favizsgálókat se látták sehol. Ez nyugtalanná tette az asszonyt, és a nagy csend is zavarta. – Jó étvágyat! – utánozta kis fintorral, és bedugta a kezét a férfi inge alá. – Nem szeretem az ilyet. Mért nem voltak kíváncsibbak? Csak a fák, csak a fák… És ha elfogynak a fák? Mackónak mi a véleménye erről? – Tovább kell mennünk – mondta kedvetlenül a férfi. – Nem maradhatunk itt. – Helyes. De merre? Bizonytalanul néztek körül. Az asszony a völgy partoldala felé mutatott. – Nézd csak! Mintha kerítés kanyarogna arra. Valahol úgyis meg kell aludnunk. A szerelmesek nemcsak aludni szoktak… És sietve nekivágtak egy meredek ösvénynek. Hamarosan kiderült, hogy amit messziről kerítésnek néztek, a domboldal teraszos földcsíkjainak a támasztófala. A teraszokat vastagon borította a vörös kőtörmelék, s ez olyan személytelenül véglegesnek látszott, mintha a falaknak, lépcsőknek is ez volna az egyetlen értelmük: a puszta véglegesség. A legfelső teraszon barakkforma, palatetős épületet találtak, s mellette egy cement ciszternát, fekete vastetővel. Ez a ciszterna majdnem fele akkora volt, mint maga az épület. Őket is meglepte, hogy a léccel betámasztott ajtón milyen természetes mozdulattal nyitnak be; de már elég fáradtak voltak hozzá, hogy a legkényelmetlenebb zugot is olyannak érezzék, amihez joguk van, s amit birtokba vehetnek egy éjszakára. A barakkba kevés fény szűrődött be, de ennyire szükség is volt, hogy ne botladozzanak. Ugyanis csak középütt volt egy ovális szabad térség, különben zsúfolásig megtöltötték a különböző építkezési anyagok, szerszámok, épületalkatrészek, a felhalmozott mész és betonpor, a felgöngyölt kátránypapír kötegek, a gyapot meg kócrakások. mint egy elfelejtett raktár. Az asszony zsibbadtan dőlt le az alsó kócrakásra, és percekig nem mozdította a fejét. Csak utána könyökölt fel, és sokáig nézte a rengeteg szerszámot, anyagot. – Látod, ezekkel is milyen jól lehetne… De sose lesz az már. Egyszer úgyis a földszintre költözködünk. Vagy még lejjebb, a pincébe. És még csak nem is tudhatunk róla, hogy itt… Hirtelen elcsuklott a hangja, arcát beletemette a kócba. A férfi tehetetlenül térdelt mellette, simogatta a haját, a nyakát karmolta – de ez csak ügyetlen árnyéka volt a réginek. Most kezdett egyszerre félni, hogy elvesztek. Kis idő múlva halk fütyörészés hallatszott kintről, erre gyorsan beborították magukat kóccal. Csak a fejüket hagyták szabadon. Hamarosan nyílt az ajtó, és két férfi lépett be. Az egyik hajadonfőtt, színes flanellingben, zsebre dugott kézzel. Harminc-harmincöt éves lehetett, fekete haja fénylett, nyílt vonásait még a több napos szakáll se tudta kellemetlenné tenni. Vizsgálódva nézett körül, és megállt a barakk közepén. A másik nemcsak idősebb volt, de rendezettebb külsejű is, sötét ruhája fölött sápadt fehéren világított az arca: akár egy orvosé. Egy pillanatig egymást méregették, mintha versenyeznének, hogy melyikük nyugodtabb; aztán a sötétruhás leemelt a bejárat mellől egy hosszú kötelet. A kötél másik vége a gerendás mennyezetig fölívelt. A flanellinges egykedvűen nézte a készülődést. Mikor, a kötél véletlenül a kócbálára lódult, ahol feküdtek, a sötétruhás úgy hajolt le érte, mintha ott se lettek volna. Pedig az asszony minden porcikájával érezte, hogy összeakadt a pillantásuk. Utána lassan fölfelé csúsztatta a kötelet, egészen addig, míg egy piros hurok le nem ereszkedett melléje; majd bocsánatkérő nyíltsággal bevazelinozta a fiatalember nyakát és a hurkot ráhúzta. A flanellinges mosolyogva tűrte ezt is, és csak akkor jelent meg két fényfolt a homlokán, mikor a szél kijjebb nyomta az ajtót, s kicsit világosabb lett. A másik meg ezt a pillanatot használta fel, hogy végigsimítson a haján, és hirtelen odalépjen mögéje; és onnét, hátulról rántott egy akkorát a kötélen, hogy jó másfél méternyire fölemelte a flanellingest, és így is tartotta néhány percig. Aztán a karjába vette, és kivitte az ajtón. Még a kóc alatt is jól hallották, ahogy a ciszternatető csikorogva fölemelkedik, és megint visszazuhan; majd a távolodó lépéseket, ahogy beleolvadnak a csendbe. Az asszony zsibbadtan tápászkodott fel, s nem tudta levenni a szemét az üres térségről. – Mért nem vett észre minket? – motyogta. – Hiszen itt voltunk… És kirohant a barakk elé; de a férfi még időben utolérte. Rányomta a kezét a szájára. – Hallgass… hallgass… – mondta gépiesen, és vagy tízszer elismételte. – Úgysem értené meg… Ezt nem lehet megmagyarázni… Még sokáig ott álltak a ciszterna mellett, a szél csapkodta a ruhájuk szélét. Innét, a legfelső teraszról az egész város elébük tárult, az aszfaltos utak szövevénye, a sötét ablakok és a vakító ívlámpák. Mindketten érezték, hogy vissza kell fordulniuk – ez az egyetlen, amit tehetnek.
Hazaérve ismét a kert felől ereszkedtek le a házig, s ahogy átmentek a kerten (ahová be se léphettek jog szerint), megálltak egy pillanatra. Az a képtelen gondolatuk támadt, hogy végig tisztogatják a fákat, már amennyire tudják, előírás szerint. És neki is láttak mindjárt. A fáskamrából szerszámokat hoztak elő, s felváltva metszettek, ritkítottak, ástak, a törzseket végigkaparták, végül a halomba gyűjtött múmiákat elhamvasztották. A tűz gyermekesen meghatotta őket. Ahogy a sűrű füst alól egy-egy lángnyelv fölcsapott, egyedül ebben volt valami önmagát felülmúló élet. Aztán fölmentek a lakásba. Az öregasszony nem aludt még, hangos nevetgéléssel ment ki ajtót nyitni, pontosan úgy, ahogy meghagyták neki. – Mi történt? – kérdezte dadogva, mikor az arcukba nézett. – Nem vettek észre – mondta az asszony. – És ez baj? – képedt el az anyja. – Nem baj. Csak mindegy – mondta a férfi. Az öregasszony a maga ágyába fektette őket, hogy hamarább átmelegedjenek; de hiába ült ott lábuknál és kérdezősködött, néhány perc múlva a két fiatal ruhástul, egymást átölelve elaludt.
Hajnalban türelmetlen csöngetésre ébredtek. – Biztos a szomszédból… – mondta bizonytalanul az öregasszony, aki elsőnek kelt föl, és a szoba közepén csoszogott föl-le. – Én üzentem át tegnap… S ez elég megnyugtatóan is hangzott, hiszen már napok óta vártak egy nyugdíjas szerelőt, hogy a csapokat megjavítsa; de azért mind a hárman kimentek az előszobába. Két munkászubbonyos férfi állt az ajtó előtt. Arcukon ingerült bosszankodás – látszott, hogy alig tudják türtőztetni magukat. – Maguk jártak a kertben? – kérdezték. – I… igen – mondták ők is egyszerre. – Szép munkát végeztek, hallják! Helyettünk! Mikor éppen ezért küldtek ide minket, ezért, mert ez a mi munkánk, és maguk még ezt is el akarják venni! Nem szégyellik…? Itt a papír, tessék. Ki jogos hát, maguk vagy mi?! – és lobogtatták a Gyümölcsfaápolási Hivatal igazolását. A férfi idegesen rántotta elő a nyomtatványt, amit ő kapott; de aztán összegyűrte, leejtette a földre. Az csak még jobban összebonyolítana mindent. S kire akarná a felelősséget hárítani? És ha áthárítja, a felelősség elmúlik-e? A két munkás odalépett eléje. – Van szíve magának? A máséból? És mi mit mondjunk most, mit csináltunk? Csak a napot loptuk? Nekünk ez volt kiosztva mára, pontosan ez! Szégyenteljes pillanat volt. A férfi kínjában az ujjait húzkodta. – De hiszen le is járt… hiszen mindegy… – De hát nem érti, hogy nekünk ez volt kiosztva mára?! Az asszony hirtelen mentőötlettel az anyjához fordult. – Anyuka, hozzon egy kis szalonnát… meg egy kis pálinkát is! – Aztán a két munkáshoz: – Higgyék el, mi is csak… – és zavartan rájuk mosolygott. – Nem jönnének beljebb? Üljenek le… Mi igazán szívesen… Ugye, elfogadják? A két munkás bizalmatlanul lépett beljebb. Az első poharat a konyhaajtóban hajtották le, a másodikra már leültek, aztán újra koccintottak, szaftos mozdulattal a szalonnából is szeltek. A férfi is velük ivott. Kis idő múlva a fiatalabbik munkás elkezdett nevetni, töltött magának, tovább nevetett, erre a másik is, az asszony is, s közben csak nézték egymást, és egyre hangosabban nevettek. Végül az idősebbik széttárta a karját, s körbenézett, ahogy a szűk konyhában összeszorultak. – Hát… mi aztán jól kitaláltuk! – és a férfi hátára vert; az meg úgy megbillent az ütéstől, hogy az asszony a levegőben kapta el az egyik poharat. – Jaj, csak el ne törjön… – törölgette a szemét. És tovább nevettek.
1956 |