Papúr

Este hét óra lehetett, mikor beérkeztünk a faluba. Rövid pihenő és a holmijaim rendezgetése után azonnal borbély után érdeklődtem. Nagy út, nagy fáradtság után nem is tudok épkézláb ember lenni addig, míg bele nem esem valamilyen borbélyszék álmosító puhaságába. Ilyenkor egyszeribe elfelejtek mindent, és átadom magam a fülledt, töményen keveredő illatoknak, ami különösen télen, idegenben, annyira vonzóvá tudja tenni a borbélyműhelyeket.

Az előttünk járó részlegek már napokkal előbb továbbmeneteltek, s a minden éjszaka meginduló havazás még a nyomukat is eltüntette az utcákon. A zegzugos kanyarodók önmagukba forduló magányt sugároztak, a nádfedelek fekete sávjai az ítélet pontosságával rögzítették a házak körvonalát. Hang, kutyacsaholás sehol, csak a hó csikorgott a lábam alatt, néha olyan élesen, hogy akaratlanul is felkaptam a fejem: vajon nem figyelnek valahonnét? A templomtér közepén behavazott kerekes kút állt, jégtömbbé növekedett vödörrel az itatóvályúján; akár egy sarki karaván elszórt maradványa. A templom fatornya feketén nyúlt a magasba, a kórus ablaka kitörve. Ez a sötét üreg minden felhallatszó nesz forrásának tetszett a nagy fehérségben. A parókia mögött, egy mellékutcában akadtam rá a borbély házára. Hosszú, L alakú épület volt, rikító kékre festve; az udvarán néhány törpe gyümölcsfa, csontkeményre fagyott fehérneműk száradtak rajtuk, csillogó szemcsékkel teleszórtan. Csak a hátsó szárny egyik ablakán szűrődött ki fény.

Kopogtatásomra senki se válaszolt – benyitottam.

Még túlságosan meg se szokhatta a szemem a félhomályt, ami egy előtérfélében fogadott, melyről csakhamar kiderült, hogy esetleg konyha, a sercegve égő fa bizalmas duruzsolásával – mikor hirtelen meglibbent egy függöny, s valamelyik szomszéd helyiségből fehér köpenyes, középkorú férfi lépett ki, és széles mozdulatot tett.

– Tessék, fáradjon beljebb!

Szögletes, nagy pofacsontú arcához valahogy nem illett a hanglejtés finomkodása. Ujjai feltűnően ápoltak voltak, pajzsszerűen elálló körmei kínosan egyformára voltak kireszelve. A félrehúzott függönyt száraz ujjcsettintéssel engedte vissza a helyére, s mozdulatai szinte állandóan ilyen ok nélküli ügyeskedést hangsúlyoztak. Mikor láttam, hogy már ül valaki a székben, visszahúzódtam egy kicsit.

– Köszönöm, nem olyan sürgős…

– Mindenki sorra kerül, uram. És az idő is segít. Tessék, ott a szék, géppisztolynak a fogas – mondta merev mosollyal, s hirtelen visszafordult a vendégéhez. – Rövidre?

A fehér kendő alól vörös tokás fej látszott ki, a táskás szemek hunyorogva néztek rám a homályos tükörből. A mester szüntelenül mozgó karja miatt nemigen tudtuk szemügyre venni egymást.

A műhelynek használt szobát újabb kék csíkos függöny választotta ketté, s mögötte halk beszélgetést, motozást lehetett hallani időnként; mintha ott lett volna a szoba lakórésze. A választófüggöny mellett néhány támlátlan szék állt, egy asztal, rajta bádogedényben muskátli. Kis idő múlva, mikor már kényelmesen nekivetkőztem, óvatos mozgást éreztem a hátamon: éreztem, hogy az a szilárd valami, aminek eddig semmire se gondolva nekidőltem, lassan elhúzódik a függöny mögött. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy bocsánatot kérjek. Mert nem lehetett más: valaki éppen ott ült, és én annak támaszkodtam neki, s most, anélkül hogy bármit tudnánk egymásról, mégis egymásra gondolunk. De az is lehet, hogy csak szédülök. Nyolcadik napja nem melegedtem már tűz mellett, s most ráadásul ez a sok pamacs, krém, törülköző, ezek a különböző üvegcsék, ez a szagokkal teli hőség: egyszerre a legfélvilágibb emlékeket és mozdulatokat idézték fel bennem. S közben a vöröstokás is kitartóan bámult a tükörből. Csupa életerő nagy étvágy – biztos felmentett. Egy pillanatig, teljesen valószínűtlennek éreztem, hogy háború van, és én katona vagyok. Milyen jogon? Miért? Ezeknek vajon mi a véleménye erről? Semmi? Ezt a tokásat mindenesetre lelkiismeret-furdalás nélkül törülközőbe csavarnám, és kitenném a hóba. Ez se lehetetlenebb, mint hogy én itt vagyok.

A mester különböző szerszámai, üvegcséi egy vasalódeszkán sorakoztak. Éppen odapillantottam, mikor a függöny mögül kinyúlt egy kar, és gőzölgő vizet helyezett a deszkára. A borbély azonnal hátrafordult, felhúzta a kézelőjét, s egy pillanatra beledugta az ujját a vízbe.

– Hányszor mondtam, hogy hűteni kell! – csattant fel. – Így szolgáljam ki a vendégeket? Látja, uram, semmi sem úgy megy – fordult felém. – Ötödik éve tanítom, és még mindig…

Szavaira egy tizennégy év körüli lány lépett be, sovány, koravén teremtés, nagy árnyékos szemekkel, a halántékán körömnyi májfolt. Pillantása átfutott rajtam, mikor fölemelte a lábast, s már éppen indulni akart, mikor a borbély megállította.

– Bogárkám, hát forrázóvizet kértem? Olyan nehéz ezt megérteni? – s ahogy a lábast segítette fogni, a lány keze csuklóig belenyomódott a vízbe.

Halk szisszenést hallottunk csak, többet nem.

– Na, látod! Mert ilyen ám… Ügyetlen kis bohóc – szabadkozott a borbély.

A vöröstokás meg rázkódva nevetett. – Kedves… kedves…

Néhány perc múlva a lány visszahozta a lehűtött vizet; de most nem ment vissza a függöny mögé, ott maradt a vasalódeszka mellett, egy porcelán tálban kimosta a pamacsot, letörölte a szappan fogóját, a tubusokat a helyükre rakta, majd félrehúzódva helyet adott egy szikár, hajlott hátú asszonynak, aki sietve a konyhába lépett be, mintha mi ott se lennénk: se lámpát nem gyújtott, se zaj nem szűrődött ki, nem lehetett tudni, mit csinál. De azt már teljes bizonyossággal tudtam, hogy előbb a kislánynak dőlhettem neki: míg a polcon rakosgatott, többször is rám nézett, s csak akkor sütötte le a szemét, mikor a borbély szólt hozzá. Mégis, amíg mindezt figyelgettem, álmos kóválygással egyre bizonytalanabb érzés kerített hatalmába – most itt vagyok, holnap megint másutt…

Egyáltalán érdemes erőltetnem, hogy valami közöm legyen hozzájuk?

Arra riadtam fel, hogy valaki a karomat kopogtatja. Elég mélyen elbóbiskolhattam, mert a vöröstokás már nem volt a szobában. De mért fűtenek itt ilyen veszettül? Helyettünk is melegszenek? S kicsit roggyantan kapaszkodtam meg a székben. A borbély hosszasan paskolta az ellaposodott párnát, és még alattam is húzkodott rajta párat. Összerándultam, mikor a kézfejével végigsimította az arcomat.

– Persze, fáradt már uraságod. A sok nélkülözés… sok temető…

S mielőtt hozzákezdett volna, illegő mozdulattal kölnit spriccelt a fújtatóból, és élvezettel beleszippantott a levegőbe. Én meg igyekeztem úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg minél többet lássak a tükörből. A konyha felé egy keskeny ajtórés esett a látószögembe, de a félhomályban minden összemosódott; a széket viszont, amelyen ültem eddig, kis idő múlva valaki fölemelte odaát a függöny anyagával együtt, és visszarakta az asztal mellé. Talán a lány? Vagy valaki más? Tulajdonképpen ma se tudom még pontosan, hogy hányan lehettünk a szobában. S közben a borbély is csattogtatta az ollóját, hajlongott, eltávolodott, közelebb lépett, és egyre erősebben csapott meg a nehéz lehelete. Mi lehet ennek a szájában? Daganat? Az arcbőre sárgás volt, száraz, s egy kis tégelybe többször is belenyúlt, mintha csak nedvesítené az ujját, s utána végighúzta az állán, az orra tövénél.

– Beteg? – kérdeztem.

Nem lepődött meg, elnevette magát.

– Szeretem az illatokat – mondta, majd hirtelen elkomorodott. – Másképp nem is tudnám kibírni… minden kénszag meg rothadás. De már közeledik! Mit gondol, uram? – s a tükörhöz hajolva, az arcom tükörképe mellé nyomta az arcát. – Oldalt is rövidebbre vegyük?

Lehunyt szemmel mormogtam valamit, és csak utána néztem meg, hogy mennyit akar levenni. Nem tudtam, mit gondoljak. Az ollót mindenesetre ördögi ügyességgel kezeli, azt nem lehet elvitatni tőle.

Időközben rájöttem, hogy ha egy kicsit oldalt hajtom a fejem, az udvarra is kiláthatok egy lyukon: a légópapír lehajlott az egyik saroknál, s ezen a háromszögön bevillant a kinti fehérség. Már egészen belezsongultam az ollócsattogtatásba, mikor váratlanul egy tagbaszakadt férfi lépett el az ablak előtt. A havas háttér élesen kirajzolta a széles karimájú kalapot, a szokatlanul bő köpenyt – és pár pillanat múlva már csikordult is az ajtó. Az idegen benyitott a konyhába.

Meglepő változásnak lettem a tanúja. A borbély egyszeribe felvillanyozódott, s egy ügyeskedő mozdulattal újra kölnit spriccelt a levegőbe.

– Jó estét, Papúr! – kiáltotta izgatottan. – Micsoda megérzés! Éppen a legjobbkor! Csak egy kis türelmet… Akár itt vagy ott, ahol megfelelőbb. Hiszen otthon van! Micsoda megérzés!

– Majd később visszajövök – mondta a vendég kissé tartózkodó, mély hangon; és hallatszott a székreccsenés, ahogy kényelmesen leül.

Csakhamar halk beszélgetés hallatszott ki az előtérből. A borbély azonnal rendelkezni kezdett, de olyan lendülettel, mintha bizalmas bőbeszédűsége valami mást palástolna, amiről a házban mindenki tudhatott, csak én nem. Végül teát töltetett Papúrnak, előbb azonban hosszan magyarázta, hogy melyik dobozból vegyenek hozzá füvet. Amennyire követni tudtam, a teát valószínűleg a függöny mögött készítették el; legalábbis a lány onnét lépett be a gőzölgő csészével, hogy a cukrot átöntse egy díszesebb tégelybe.

A borbély meg sürgetve, halkan rászólt.

– Siess már… Megvárod, míg kihűl? – s a szüntelenül csattogtatott ollóval, mintha csak igazítana rajta, belenyírt a lány lelógó hajába. Utána újra a fejemre tette a kezét, és vonalzó pontossággal meghúzta a választékot.

– Pedig micsoda idők! – mormogta közben. – Magunk se tudjuk…

– Mindenkinek megvan a magáé – mondta odakint Papúr. – Csak kevesen értik jól. Bocsásd a te sarlódat, és szedd meg a föld szőlőinek gerezdit, mert megértek annak szőlői. És az idő is mindig segít.

– Hiszem… hiszem…! – bólogatott a borbély, s hol jobbra, hol balra fordította a fejemet.

Közben kis halk sikkantás szűrődött be a konyhából, és ugyanakkor az asszony is megjelent az ajtóban. Valaha szép lehetett, izzadságtól fénylő arcáról bizonytalan lelkesültség sugárzott. Gyorsan ő is belemártotta ujját a tégelybe, megnedvesítette a száját, és szó nélkül újra kisietett az előtérbe. Ezután hosszabb ideig nem hallottam semmi zajt, matatást, még beszélgetést se; mintha a lakás minden zuga egyszerre kihalt volna. Sőt, még a borbély is abbahagyta a fésülést, és szórakozottan bennehagyta a fésűt a hajamban. Már azt hittem, hogy ő is ki akar menni valahová; de csak a kék csíkos függönyhöz lépett oda, és halkan átszólt.

– Te lány!

A lány azonban nem onnét, hanem a konyhából lépett be, kezében az üres csészével. A borbély szigorú gyengédséggel simogatta meg az arcát.

– Tudod te is… Nem a magad ura vagy. Mindannyian az Egyetlen Valakié vagyunk – mondta, s újra megsimogatta.

A lány kis bólintással támolygott be a függöny mögé, a borbély meg visszalépett mellém.

– Ön hivő ember? – kérdezte, és olyan pőre kíváncsisággal nézett az arcomba, hogy zavarba jöttem. Válasz helyett fölemeltem a kendő alatt a kezemet, mintha ezzel a mozdulattal akarnám megnyugtatni; és úgy is látszott, hogy elfogadja ezt a néma választ. És újra a fülem fölött nyiszogtatta az ollót. Csak már egyre kevésbé tudtam tájékozódni, hogy ki kicsoda, és hol tartózkodik éppen.

Aztán Papúr is készülődni kezdett; odakint hallatszott az érdes suhogás, ahogy a köpenyét magára teríti.

– Majd visszajövök vacsora után – szólt be búcsúzóul. – Fontos híreim vannak.

De mire odafordítottam a fejem, már csak a függönyt láttam visszalibbenni a helyére, és a konyhában is ugyanolyan sötét volt, mint eddig. A borbély maga sietett ki, hogy becsukja Papúr után az ajtót; a lány meg ezt az időt használta fel, hogy a konyhából beszaladjon a függöny mögé. Összekulcsolt kezét szorosan odahúzta a melléhez, amíg szaladt, de a pillantását nem tudtam elkapni.

Mikor a borbély elégedett mosollyal visszajött, hogy az utolsó simításokat elvégezze rajtam, nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem:

– Úgy látom, kedveli magukat ez az ember.

Egy pillanatra abbahagyta a csattogást; aztán már nem is folytatta tovább. Egyszerre bizalmatlan lett a hangja.

– Önnek se mondhatok mást, uram. Hiába a fegyver, a kelyheket a szeretet tölti meg ígérettel.

Kissé dőlt háttal állt előttem.

– Ki mondta ezt magának? Papúr?

– Ez az igazság, uram! – és a hajamat söpörgette a köpenyéről.

Nem kérdeztem többet. Fizettem gyorsan, és felkaptam a vállamra a géppisztolyt. A díványba, amelyen talán Papúr is ülhetett az előbb, ügyetlenül belebotlottam a konyhában.

– Kicsit szűken vagyunk – mentegetőzött. – Meg sötét is van ilyenkor már…

Kint egyszerre megcsapott a metsző, friss hideg, és a homályon is áttetsző, égi világosság.